Az elmúlt 20 évben a szokásos tartózkodási hely megállapítása egyre fontosabbá, ezáltal bonyolultabbá vált nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai családjogban is.
Míg kezdetben hazánkban csak a jogellenesen elvitt gyermekek visszavitele iránti eljárásokban volt jelentősége, mára már az európai családjog egyik legfontosabb fogalmává, egyben kapcsolótényezőjévé vált, emiatt számos nemzetközi ügyben megkerülhetetlen annak megállapítása, hogy a félnek, illetve a kiskorú gyermeknek hol volt a bíróság megkeresésének időpontjában a szokásos tartózkodási helye.
Ki kell azonban emelni, hogy a szokásos tartózkodási hely definíciója ezekben az ügyekben nem egyezik meg a nemzetközi magánjogi kódex[1] (továbbiakban: Nmjtv.) szokásos tartózkodási helyként megadott fogalmával, hanem azt a vonatkozó nemzetközi egyezmények,[2] illetve az európai jog szellemének megfelelően kell minden egyes esetben a jogalkalmazónak meghatározni.
Ez egyidejűleg nagyon széles körű mérlegelési lehetőséget biztosít a bíró számára, ugyanakkor sok esetben a bonyolult, és egymástól eltérő tényállások miatt igen komoly fejtörést eredményez annak ellenére, hogy mára már a bírói gyakorlat számos fogódzót kínál számára. Mivel a gyermek szokásos tartózkodási helye régebbi fogalom, mint a peres félé, sokkal kimunkáltabb, számtalan eseti döntés körvonalazza.
A Hágai Egyezmény 3. cikkéből[4] adódóan eleinte csak a jogellenesen külföldre vitt gyermekek visszavitele iránti eljárásokban volt szükség a szokásos tartózkodási hely meghatározására. Ezekben az ügyekben a cél az, hogy helyreállítsák a megsértett szülői felügyeletet, és biztosítsák bármelyik Szerződő Államba az onnan jogellenesen elvitt vagy visszatartott gyermekek azonnali (gyakorlatban a minél hamarabbi) visszavitelét. Emiatt ezen eljárásokban a jogellenesség megállapításához, és egyáltalán a Hágai Egyezmény alkalmazásához arra volt szükség, hogy az eljáró bíró tisztázza, hogy az érintett gyermek(ek)nek melyik szerződő államban volt a hivatkozott elvitel vagy visszatartás időpontjában a szokásos tartózkodási helye.
Miután a szokásos tartózkodási hely definícióját a Hágai Egyezmény nem tartalmazza, mind a nemzetközi, mind a hazai bírói gyakorlat, továbbá a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia Állandó Irodája igen hamar rájött arra, hogy ennek megállapítása ügyről ügyről más és más kihívások elé állítja a bírókat, és emiatt különböző eszközökkel igyekeztek a gyakorlati értelmezéshez segítséget nyújtani.
Ezek egyike volt a Hágai Egyezményhez fűzött, Elisa Pérez-Vera által 1981-ben előterjesztett, az
8/9
Egyezmény értelmezésének alapjául szolgáló Kommentár[5], amelynek 66. pontja szerint a szokásos tartózkodási hely fogalmát az Egyezmény pusztán ténykérdésnek tekintette, megkülönböztetve azt ebben a vonatkozásban a lakóhelytől.
A Hágai Egyezmény esetanalízise[6] külön fejezetet szentel a kérdéskörnek, és a szerződő államok vonatkozó, egyes releváns jogerős döntéseit is csokorba szedi segítségképpen. Ezen döntések alapján úgy tűnik, hogy a fogalom értelmezése korántsem egységes. Egyes országokban rugalmasan, míg máshol merevebben értelmezik a szokásos tartózkodási helyet, és érzik szükségesnek az egyes tényezők meglétét, és elsődlegesen a gyermek hosszú távú ott-tartózkodását kívánják meg hozzá. A gyermek költözésének, ott-tartózkodásának is különböző jelentőséget tulajdoníthatnak egyes országokban, ilyen esemény helyenként különböző joghatással járhat, és döntő lehet az is, hogy végleges vagy időszakos külföldre költözésről, vagy jelenlétről van-e szó az adott esetben.
Az Amerikai Egyesült Államok egyes államainak ítélkezése is különféle módon tekint ezen kérdéskörre. Az egyik uralkodó álláspont[7] szerint a gyermek szemszögéből kell vizsgálni azt, hogy hol volt a szokásos tartózkodási helye, míg egy másik a gyermekkel kapcsolatos tényadatokon kívül a szülői szándékot is figyelembe veszi a tartózkodással kapcsolatban. Ez utóbbi szerepét persze a gyermek kora is behatárolja, míg a csecsemők esetében a szülői akaratnak különös jelentőséget tulajdoníthatnak, addig egy kamaszkorúnál ez jóval kisebb szerepet játszik.
A harmadik amerikai irányzat számára a szülői szándék a döntő, mint az megfigyelhető pl. a 2001-es a Mozes kontra Mozes ügyben,[8] amely gyermekek esetében az új tartózkodási hely megszerzéseként előfeltételéül szabta, hogy megállapítható legyen a korábbi tartózkodási hely elhagyására irányuló szándék. Ezt az értelmezési módot még számos más döntés vette át, és pontosította azt. Eszerint külföldi utazáskor a gyermek szokásos tartózkodási helye még akkor is a származási országban marad, ha a gyermek hosszabb időt tölt egy másik államban, amennyiben a szülők részéről hiányzik egy közös, áttelepülésre irányuló szándék.
A fent említett precedens ügyben azonban azt is elismerte a bíróság, hogy bizonyos ott töltött idő eltelte esetén, amennyiben a gyermek azt jó élményként élte meg, és beilleszkedett az új környezetébe, az a gyermek új szokásos tartózkodási helyeként még akkor is elismerhető, ha ez a szülői szándékkal nyilvánvalóan ellentétes.
Más szerződő államok, mint például Ausztria, szokásos tartózkodási helyként ismerik el azt az államot, ahol a gyermek 6 hónapnál hosszabb ideig tartózkodott akár a szülői felelősséget gyakorló személy akarata ellenére, amennyiben az adott hely ezen idő alatt a gyermek életterének középpontjává vált.[9]
Kanadában, Québecben gyermekközpontú megközelítés honosodott meg. A Montréali Fellebbviteli Bíróság[10] egy határozatában úgy döntött, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye pusztán ténykérdés, amelyet az összes, a gyermek, nem pedig a szülők által átélt események, körülmények tükrében kell mérlegeléssel megállapítani. Az ott-tartózkodásnak folyamatosnak és nem elhanyagolható időtartamúnak kell lennie (továbbá megegyezzen a gyermek gondozási helyével, és a gyermek beilleszkedjen az új közegbe), és a gyermeknek is egy tényleges, élő kapcsolata legyen a tartózkodási hellyel, ugyanakkor az ott-tartózkodás minimális időtartama nem határozható meg. Németországban a tényszerű és a gyermekközpontú megközelítési mód az elfogadott.
Már egy évtizede annak, hogy a magyar bíróságok is értelmezték a szokásos tartózkodási hely fogalmát ítélkezésük során.
A kérdéskör problémájával a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság is szembesült,[11] miután egy jogellenesen Magyarországra hozott gyermek visszavitele iránti kérelem tárgyában született jogerős végzés elleni felülvizsgálati kérelemben jogszabálysértésként többek között a szokásos tartózkodási hely fogalmának téves értelmezésére hivatkoztak.
A Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy az adott ügyben[12] elvi jelentőségű jogkérdés a Hágai Egyezmény alkalmazásával kapcsolatban a szokásos tartózkodási hely fogalmának meghatározása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
