Bányai István tanulmányának célja azon hipotézis igazolása volt, hogy a bizonyítási eljárásokban helye van egy olyan, szakterület-független igazságügyi szakértői módszertannak, amely a "híd" szerepét töltheti be a szakmai és a jogi bizonyítás különálló területei között. A tanulmány körvonalazni igyekszik azt a tartományt, amelyben szerepe lehet az expertológiának, és felvázolni azokat a fontosabb kérdéseket, melyek megválaszolásra várnak ezen a területen.
A különleges szakmai ismereteket igénylő kérdések esetében - azáltal, hogy a kirendelő a tények egy részének megítélését átengedni kénytelen a szakértőnek - adódik a kockázat, hogy megszakad az az egységes, jogilag koordinált folyamat, melyet a kirendelő biztosít az eljárás többi szakaszában.
A szakértői bizonyítás jellemzően a kirendelő távollétében, felügyelete nélkül megy végbe, és a szakértő - a jogi ismeretek hiányosságaiból adódóan - várhatóan más szemlélettel, más módszerrel, más verbális eszközök alkalmazásával jár el, mint azt a kirendelő tenné, amennyiben az adott szakterületen is bírna megfelelő kompetenciával. Az expertológia hangsúlyozottan ennek a jogalkalmazási, jogszolgáltatási anomáliának, problémának a feloldását célozza. Az expertológia célja a jogi szemlélet, módszertan, illetve a jogi terminológia minél átfogóbb érvényesítése az igazságügyi szakértői munkában.
A 2016. június 15-én hatályba lépett új szakértői törvény (2016. évi XXIX. törvény) alapvető változást hozott az igazságügyi szakértők megítélése, perbeli státusza vonatkozásában: Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását". Ebből a szövegezésből látható, hogy a szakértő a szakmai bíró szerepkörébe került: immár nem csupán segítője a szakkérdés eldöntésének, hanem ő az, aki jogosult, és egyben hivatott megítélni a szakkérdéseket. Ez a gyökeres
- 57/58 -
szemléletbeli változás nagyobb felelősséget jelent a szakértők vonatkozásában, ennek megfelelően szükséges átgondolni a szakértői bizonyítás tartalmi és formai eszközrendszerét
A szakkérdések megítéléséhez szükséges bizonyítási eljárás módszereinek két, esetenként jól elkülöníthető, olykor pedig meglehetősen összemosódó területe körvonalazható. A bizonyítási eljárások egyikét a "különleges szakértelem" területére eső - szakterületfüggő, és ebből adódóan szakterületenként eltérő - módszerek halmaza alkotja, míg a másikba egy egységes, a szakterületektől független bizonyítási módszertan, az "expertológia" sorolható. Mint a szerző megállapítja, az expertológiát máig nem tudta befogadni a jogtudomány; létét azonban igazolni látszik a szakértői szervezet létrehozása. Az "általános igazságügyi módszertan", az expertológia elsődleges célja, hogy az igazságügyi szakértők szakmai ítélkezési tevékenységük során a kirendelő hatósággal azonos módszertani elvek szerint járjanak el, továbbá, hogy a jog és a "különleges szakértelemmel" azonosított szakterületek számára olyan egységes, közös "formanyelv" álljon rendelkezésre, amely lehetővé teszi legalább a bizonyítással, bizonyítottsággal kapcsolatos alapfogalmak azonos értelmezését, az információátadás vesztesége minimalizálását. Az expertológia ugyanakkor nem helyettesítheti az egyes szakterületek (orvosi, mérnöki stb.) szakmai módszertanát, hanem "csak" kiegészíti azt annak érdekében, hogy a szakmai vizsgálatok eredménye nagyobb hatékonysággal legyen használható a jogszolgáltatás során. A szakértői bizonyítás két területe - a "különleges" szakértelem és az expertológia területe - közötti "munkamegosztás" lényegében úgy jellemezhető, hogy amíg az előzőbe a szakértői ténymegállapítás, addig utóbbiba a szakmai ítélkezés tartozik. A kronológiailag is első vizsgálati szakaszban a szakértő azokat a szakmai tényeket gyűjti be és értékeli, amelyek "Jusztícia mérlegére" kerülhetnek, a második szakasz pedig ezen tények súlya - bizonyító ereje - meghatározásáról szól. Ha egyetlen szakmai tény megállapítását célozza a szakértői kirendelés, úgy az adott szakterület vizsgálati módszere dominál. Amennyiben nagyobb számú, típusát és minőségét tekintve összetett (inhomogén) bizonyítékállomány vizsgálata alapján kell eljutni a (szakmai) tényállás meghatározásához, úgy az expertológia fokozott szerepet kaphat a bizonyításban.
Döntő jelentőségű ugyanakkor, hogy a szakértői vizsgálat során megtörténjen a szakmai tények felismerése, és "leválasztása" a jogi tényekről, továbbá annak biztosítása, hogy a felhasznált bizonyítékok "tiszta forrásból" származzanak. A jogkérdések és a szakkérdések különválasztása korántsem egyszerű feladat, holott lényeges szerepe van az eljárás szakszerűsége biztosításában, hiszen a jogkérdések előtt a szakértő számára tilalomtábla áll: ,A szakvéleményben jogkérdésben - ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - nem lehet állást foglalni." - mondja ki a szakértői törvény. Nagy hiányossága azonban a jogi szabályozásnak, hogy sem a jogkérdés, sem a szakkérdés, sem pedig a hozzájuk szorosan kapcsolódó ténykérdés fogalmát nem definiálja. Pedig a fogalmak tisztázása elengedhetetlen azok helyes alkalmazásához, az elvárások betartásához. A szerző saját meghatározása szerint a "szakkérdés nem más, mint valamely viszonynak szakmai megítélése, ellentétben a szakmai ténykérdéssel, mely a megítélés tárgyát képező szakmai ténynek, tényállásnak megállapítására vonatkozik".
- 58/59 -
Az a nehézsége valójában a szakértői eljárásnak, hogy a szakértő által szolgáltatott bizonyítékoknak jogi környezetben kell helytállniuk. A szakértő feladata végső soron, hogy a szakmai következményekkel bíró tények vizsgálata alapján jogkövetkezményekre alkalmas szakmai tényállást fogalmazzon meg. A szakkérdések megválaszolásához esetenként szükséges jogi tények ismerete és alkalmazása is, de ebből nem következik, hogy a szakértő jogkérdéssel foglalkozna (abba beavatkozhatna). A hangsúly nem azon van, hogy a szakértő jogi vagy szakmai tényeket használ fel vizsgálata során, hanem, hogy a levont következtetései szakmai vagy jogi jellegűek. Konkrét példát véve, egy ingatlanértékelési feladat esetében az ingatlan forgalmi értéke nem csak materiális adottságaitól (méret, közművek jellege stb.), hanem az ingatlanhoz kötődő jogi kötöttségektől (szolgalmi jog stb.) is függ. Ahogy egy szakmai ténynek lehet jogi következménye, úgy egy jogi ténynek is lehetnek szakmai következményei. A szakmai és jogi tények figyelembevételével történő ingatlanérték-meghatározás szakkérdés.
Mint a szerző kifejti, a jogtudományban elfogadott osztályozás négy bizonyítékpárt azonosít: "eredeti - származékos bizonyítékok, személyi jellegű - tárgyi bizonyítékok, terhelő - mentő bizonyítékok és végül közvetlen - közvetett bizonyítékok". Ezeknek a szakértői vizsgálatra történő adaptációja révén megszüntethető lenne, hogy a szakértői eljárás idegen testként legyen jelen a jogszolgáltatás rendszerében. A bizonyítékpárokra való felosztás, osztályozás jól alkalmazható az igazságügyi szakértés területére is; szakértői megközelítésben indokolt ugyanakkor némileg eltérni ettől a felosztástól, hiszen a szakértők részéről jogi következményekkel bíró tények vizsgálatára nem kerülhet sor. Ennek megfelelően a bizonyítékok terhelő vagy mentő jellege nem bírhat jelentőséggel a szakértők számára; expertológiai szempontból a bizonyítékok párosítása a következőképpen történhet: eredeti - származékos, tárgyi - személyi jellegű, közvetlen - közvetett bizonyítékok.
A szerző ezt követően részletezi a bizonyítékpárok gyakorlati alkalmazhatóságát az igazságügyi könyvszakértés, műszaki szakértés és az orvosszakértés eseti példáival, majd áttér az expertológia verbális kereteire. Ennek kapcsán leszögezi, hogy a jogbiztonság egyik alapkövetelménye a szakértők egységes szintű szakmai tevékenysége, vagyis, hogy az ügyek szakmai elbírálása ne függjön attól, hogy a kirendelő választása melyik szakértőre esett. A szakértői vizsgálat eredményét oly módon kellene tudni prezentálni, hogy annak értelmezésében ne lehessen eltérés. Ma azonban az tapasztalható, hogy a szakvéleményekben alkalmazott szóhasználat helyes értelmezése nem csak a szakkifejezések, de még a hétköznapi megfogalmazások terén is gyakran okoz fejtörést a kirendelők számára. Az egyszerű hétköznapi fogalmak alkalmazása a szakértői véleményben ugyan - látszólag - szolgálja a közérthetőséget, de egyúttal számos félreértés, bizonytalanság forrása is lehet.
Nem ismert olyan jogszabályi előírás, amely tematikusan határozná meg a bizonyítóerő, a bizonyítottság egyes szintjeihez kapcsolható kifejezéseket. A szakértői megállapítás értelmezése kapcsán továbbá elkerülhetetlen a szubjektivitás számbavétele is.
"...a vádlott által alkalmazott eredeti erőbehatás nagysága a keletkezett sérülésekből nem vezethető vissza, de a rendelkezésre álló adatokból az a közepes nagyságot valószínűleg nem haladta meg" - ezzel az idézettel mutat rá arra a szerző, az, hogy a szakértő által
- 59/60 -
készített szakvélemény mennyire képes közel vinni az igazsághoz, csak részben függ a szakértőtől, az viszont, hogy szakvéleménye mennyire használható az ítélkezésben, szinte minden esetben a szakértő rátermettségén áll vagy bukik. A fenti idézetből is látható, hogy meghatározó jelentőséggel bír a szakértői vélemények verbális megfogalmazása, a szakértői vizsgálat eredményének nyelvi transzformálása. A szerző szerint a szakértő által megállapított szakmai tények tartalma a lényegében szabadon - vagy még inkább önkényesen - megválasztott kifejezések alkalmazása révén kétszeres torzításon esik át: először, amikor a szakértő a szakmai ténymegállapítást "közérthető" nyelvre igyekszik lefordítani, másodszor, amikor kirendelője azt - saját tapasztalatai alapján - a jogi környezetbe illeszti át Egységesformanyelv hiányában nem csoda, ha olyan köznapi fogalmak, mint a valószínű, nagyon valószínű, lehetséges, többé-kevésbé, bizonyára, kétséges, kétséget kizáró a szakértők és bírók számára gyakorta lényegesen eltérő értelmezést nyernek. A szakértői fogalom-meghatározás, valamint az annak jogi értelmezése során fellépő torzító hatások összeadódásával jelentős információvesztés következhet be a szakmai tény, tényállás vonatkozásában.
A szakirodalom több lehetséges módszert kínál a fogalmak standardizálására, azonban ezek mindmáig megmaradtak az ajánlás szintjén, illetve legfeljebb csak egy-két szakterület módszertani leveleiben lelhetők fel. További problémát jelent a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott kifejezések mérlegelés nélküli adaptálása, azok sokfélesége (kiforratlansága), illetve a fordítás nehézsége.
Az ún. valószínűségi skálán a "teljes bizonyosság", "elégséges bizonyítottság" esetében a szakkérdés eldöntése kategorikus, míg a "lehetőség szintű bizonyítottság" vonatkozásában más jellegű (nem szakértői) bizonyítékok is szükségesek az adott kérdés eldöntéséhez. Lényeges követelmény marad ugyanakkor, hogy a szakértő minden esetben egyértelműen állást kell foglaljon a bizonyítottság kategóriája, mértéke vonatkozásában, hiszen azt a kirendelő nem tudja, és nem is teheti meg helyette.
A cikk végül kifejti, hogy az expertológia, mint módszer elvi jelentősége mellett gyakorlati haszonnal is szolgálhat. Alkalmazása esetén egyrészt csökkenne a szakértői "ítélkezés" szubjektivitása, másrészt a kirendelő pontosabb ismerettel bírna a szakvélemény mint meghatározó bizonyítóeszköz (ez jogkérdés!) hitelessége vagy aggályossága vonatkozásában. A szakmai, illetve a jogi tények felismerését, helyes értelmezését biztosító szemlélet segítené a szakértőt, hogy elkerülje a jogkérdésbe avatkozást, továbbá csökkentené annak veszélyét, hogy a szakvéleménybe (és ezáltal az ítélkezésbe is) "trójai faló" módjára jogellenes bizonyíték kerüljön. Egy közös formanyelv bevezetésével pedig lényegesen csökkenne a homályos szakértői megfogalmazásokból következő, ítéletekbe beépülő bizonytalanság. A szerző szerint tágabb kitekintésben az expertológia segítséget tudna nyújtani abban is, hogy a kirendelők - a tudomány és technika ugrásszerű fejlődése miatt - némileg meggyengült "ítélkezési pozíciója" a szakvélemények feletti kontroll növekedése révén visszanyerje korábbi státuszát.
- 60/61 -
A HVG-ORAC Kiadó gondozásában jelent meg a Magyar Jogi Nyelv folyóirat első száma. A szerkesztőbizottság elnöke Szabó Miklós, a szerkesztőbizottság tagjai Dobos Csilla, Kurtán Zsuzsa, Láncos Petra Lea, Szabó Miklós, Tamás Dóra, Tóth Judit és Vinnai Edina. Az évi kettő megjelenésre tervezett folyóirat fórumot kíván biztosítani minden törekvésnek, amely a magyar jogi nyelv megértésére, magyarázatára, problémáinak feltárására és megoldására, hagyományainak megőrzésére és az új kihívásokra adandó, e hagyományokhoz méltó válaszok megfogalmazására irányul. A szerkesztők a jogi nyelvre mint szaknyelvre - egy hivatás és egy közösség közös nyelvére - irányuló szakmai-közéleti orgánumot kívánnak meggyökereztetni. Ehhez a célhoz igazodnak a tervezett rovatok is. A legfontosabb (és legterjedelmesebb) rovat a jogi nyelvet akár jogi-jogtudományi, akár nyelvi-nyelvtudományi megközelítéssel górcső alá vevő tanulmányok számára nyitott. Kiemelkedően fontosnak tartják a szerkesztők a jogi nyelv történetét feltáró írásoknak helyt adó rovatot is; megfogalmazott céljuk a magyarázó jelleg és a hagyományápolás. Szerepelnek a folyóiratban a jogi nyelv gyakorlati-alkalmazási problémáira rávilágító, a fordítás-tolmácsolás kérdéseivel foglalkozó írások, valamint a jogi nyelv terminológiai és korpuszfejlesztési kérdéseit tárgyalók. Végül természetesen van fórum rovat az aktuális szakmai-közéleti események, érdekességek, beszámolók, recenziók számára.
Az első számban Dr. Bősze Péter, az orvostudomány doktora, a Magyar Orvosi Nyelv című szaklap képviseletében üdvözli a "testvérlapot". A nyelvtörténet témakörében Szendi Attila, az ME Könyvtár, Levéltár, Múzeum főigazgatója írásában olvashatunk a XIX. századi magánjogi szakszavaink korabeli folyóiratokban való előfordulásáról. Érdekesség, hogy ez az előfordulás akkoriban 90 százalékos volt. Dr. Tóth Judit, az SZTE egyetemi docense a kényszerbetelepítés fogalmát vizsgálja és leszögezi, hogy a hazai joganyagot áttekintve "azt találjuk, hogy a betelepítés kifejezés csak kivételesen vonatkozik emberekre, amikor nem cselekvő alanyként, hanem valamilyen történelmi erőszak, hatalmi játszma áldozataként szerepelnek, esetleg alattvalóként". Egyebekben ezt a kifejezést csak állatokra, növényekre fogalmazzák meg a jogszabályok. Dr. Pátkai Nándor, az Igazságügyi Minisztérium szakmai főtanácsadója a közérthető jogalkotásról ír. A tanulmányban a KET. fogyatékosságait ismerteti, majd az Ákr. szóhasználatát, és hitet tesz amellett, hogy a közigazgatás nyelvezete minél követhetőbb legyen. Dr. Láncos Petra Lea, a PPKE egyetemi docense az Ákr. példáján keresztül ír a jogi szaknyelvi lektorálás kihívásairól. Mind a jogászok, mind a fordítók számára különösen érdekes lehet tanulmányának azon része, amelyben példákon keresztül mutatja be azokat a nehézségeket és hibatípusokat, amelyekkel a fordító és a lektor a jogi szövegeken végzett munka során találkozik. Dr. Tóth Judit és Dr. Kurtán Zsuzsa az ME OTKA kutatócsoport tagja, ny. egyetemi docens a jogszabályok szövegéről, azok minőségéről ír. Végül figyelmet érdemelhet Farkasné dr. Puklus Mártának az EULITA (a jogi fordítással foglalkozó intézményeket, tolmácsokat és fordítókat tömörítő európai szervezet) Bécsben megrendezett konferenciájáról szóló beszámolója is, amely
- 61/62 -
tudósít a jogi tolmácsolásról (legal interpreting) készülő DIS 20228 ISO-szabványtervezetről; ebben a jogi környezetben végzett tolmácsolás mint külön szakma fog megjelenni.
A fentiekből is látható, hogy nem alaptudományi, hanem olyan alkalmazott tudományi igényt támasztó periodika indul útjára, amely szakmai-közéleti fórumként szélesebb közönséghez szeretne eljutni. A megjelenő írások, tanulmányok színvonalát anonim lektorok bevonásával biztosítják. A szerkesztők várják a nyelvészek, jogászok és a jogi nyelv iránt érdeklődők rövidebb-hosszabb írásait, tanulmányait, konferencia-beszámolóit. Az első lapszám elérhető a www.joginyelv.hu oldalon, ugyanitt elő is lehet fizetni a nyomtatott változatra. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
