Ez a tanulmány annak a több éve tartó kutatóközösségi munka inspirációjának köszönhetően jött létre, melynek nyelvészeti alapvetését Kurtán Zsuzsa írta meg 2015-ben A magyar jogi szaknyelv leírásának kutatási programja című tanulmányában (Kurtán 2015). Jogelméleti szakmai oldalról Szabó Miklós tette meg ugyanezt a Jogi nyelv erőtere című értekezésében (Szabó 2015). 2014-ben pedig Vinnai Edina A magyar jogi nyelv kutatása (Vinnai 2014) című dolgozatában kiegészítette a jogi szempontokat szociolingvisztikai és pragmatikai nézőpontokkal is.
Kurtán Zsuzsa tanulmányában markáns vonulat a nyelvi elemzés informatikai háttere. Az e-magyar digitális nyelvfeldolgozó rendszer 2016-os megvalósulásával Vincze Veronika és munkatársai (Vincze 2017) a magyar nyelvű, szótövező, nyelvészeti-informatikai platform kiépítésével tették használhatóvá mások számára is az ez irányú, számítógépes nyelvészeti kutatásokat. Mindez a Sebők Miklós által szerkesztett magyar kvantitatív szövegelemzés és szövegbányászat társadalomtudományi módszertanát összefoglaló tanulmánykötet (Sebők 2016) megjelenésével egy időben történt.
Az előzmények ismeretében nem véletlen, hogy az alapvetően jogtörténeti vizsgálódásunk tárgya, a tanulmány hátterét adó forrásfeldolgozás is új módszerek kísérleti megvalósításával történik. Első kísérletként természetesen több a kérdés, mint az eredmény, a 19. századi szövegek jogtörténeti szempontú kvantitatív szövegelemzése mégis újdonságnak számító kezdeményezés.
Az alkalmazott módszertant már a bevezetőben megemlített tanulmányok felvázolták. Ezen túl azonban van egy jogtörténeti, nyelvi vizsgálati szempont is: a jog mint a társadalom szerves része nem csak a tudósok által művelt szakterület, mivel a jog felhasználói a nem jogász szakemberek is. A jogi szaknyelv kifejezéseinek helyes alkalmazása a jogszabályok szövegeinek jól értelmezhetőségét biztosítja. Ennek vizsgálata nemcsak a 19. században volt kiemelten fontos, amikor a jogi szaknyelv teljes átalakuláson ment keresztül a nyelvi és társadalmi változások miatt, hanem ma is középpontban áll.
Mindezen szempontoknak megfelelően felállítottunk egy jogtörténeti módszertani vizsgálati rendszert és egy nyelvészeti, informatikai elemzési módszert.
Jogtörténeti szempontból a 19. század magyar jogfejlődése azért is kiemelkedő, mert az akkori Magyarország a rendi államhatalomból és társadalomból a polgári államhatalomba és társadalomba tért át. Mindehhez hozzájárult a neoabszolutizmus időszakának Magyarországra kényszerített, de polgári jellegű, osztrák jogrendszere. A német hatás ellenvetéseként is értelmezhető a latin nyelv jogászok általi megőrzése, melynek használata a kiegyezés után, a magyar nyelv rendszeres alkalmazásával csökkent. Ez érhető tetten a 19. század végének nagy magyar jogtudományi szintézisében, a Magyar Jogi Lexikon hat kötetében (MJL 1898-1907). A jogrendszer változásának az elemzésére a jogszabályokon túl, a nem kodifikált magánjog esetében a jogi összefoglaló művek és a speciálisan a korra jellemző jogi szakszótárak használhatók a legjobban. A 19. század első felének speciális irodalmát képezik a korabeli szóhasználattal "szófüzérnek" nevezett latin-magyar jogi szógyűjtemények. Ezeknek egyik sokat használt példánya a jogász végzettségű Kunoss Endre által először 1834-ben összeállított Szófüzér (Kunoss 1834), mely el is tér a többi jogi szakszótártól, mivel elsősorban a művelt magyar nyelvű közönségnek készült általános és tudományos használatra. Ebből a szempontból számunkra ez az ideális válogatás, hiszen olyan szavakat gyűjt össze művében, melyek jogi kifejezések, de a nem jogi végzettségű emberek széles közönsége számára készült. Ennek a szótárnak a jogi, magánjogi szókincse adja majd az elemzés alapját.
Nyelvészeti szempontból Kunoss Szófüzérének magyar-latin-német nyelvű magánjogi szakkifejezései alkotják a referencia szógyűjteményt. A szógyűjteményben szereplő szakszavak előfordulását elemezzük azokban a forrásokban, melyeket nem jogi szakemberek számára hoztak létre, vagyis a korabeli folyóiratokban. Két szűkítést alkalmazunk: a már említett szakjogágit (magánjog) és egy időbelit (az 1830-tól 1850-ig tartó intervallumot vizsgálva). Ez az időintervallum tartalmilag megfelel a nagy jogi szakszótárak, nyelvújító szótárak korszakának, és a később ismertetett informatikai rendszerben is alkalmazható időhatároknak. További kényszerű forrásszűkítést jelent az informatikai elemzés terepéül szolgáló, digitalizált, korabeli folyóiratok száma,
- 4/5 -
melyből hét került a nem tudományos és nem jogi besorolásba.
Informatikai szempontból a kvantitatív szövegelemzés legelemibb módszerének alkalmazására volt módunk: a szózsák-modellt alkalmaztuk (Balázs 2016). Ebben az esetben a szavak előfordulásának gyakoriságát vizsgáltuk. E módszer legszűkebben értelmezett formájában nem veszi figyelembe a szavak sorrendjét, kontextusát. Kiemelendő azonban, hogy az informatikai szövegkereső rendszer alkalmas volt a magyar szótövezésre, tehát a szavak statisztikai szempontból csoportosíthatóak voltak. A forrást egy magyar, kereskedelmi adatbázis-szolgáltató digitális folyóiratgyűjteménye szolgáltatta (Arcanum Digitális Tudománytár). A kapott eredmények azonban így is óvatosan kezelendők, inkább viszonylagos és nagyságrendi elemzést tesznek lehetővé, mint pontos statisztikai elemzéseket. A részletesebb informatikai korlátokról a későbbi elemzési részben szólunk.
A 19. századi magyar jogi szaknyelv fejlődését 1880-ban Bakos Gábor dolgozta fel tanulmányában (Bakos 1880), majd több kisebb tanulmány után, száz évvel később B. Kovács Mária levéltári kutatásokkal is alátámasztott, részletes szótárat is tartalmazó, történelmi, jogi, nyelvészeti szempontokat is figyelembe vevő könyve meghatározó jelentőségű volt (Kovács 1995). Az újabb (2009) tanulmányok sorában ki kell emelni Szép Beáta az egyes szótárakat kritikai megjegyzésekkel is ellátó, összehasonlító művét, mely inkább nyelvészeti indíttatásból vizsgálta a 19. század magyar jogi szaknyelvének változását. Majd legújabban, 2014-ben Nótári Tamás a Megjegyzések a magyar jogi műnyelv kialakulásának törvényi hátteréhez (Nótári 2014) című tanulmányában inkább a jogtörténeti vonatkozásokat elemzi a 19. század első felének nyelvi változásaiban.
A korszak általános értékelését illetően korábban már beszéltünk a társadalmi változásokat követő jogi átalakulásról, de legalább ennyire meghatározó volt az a folyamat, melyet a tudomány és a társadalom gyors, forradalmi átalakulását késve követő magyar nyelvi szavak és fogalmak keletkezése jelez. Ezt a folyamatot csak úgy lehet gyorsítani a nyelv, illetve a szaknyelv szókészletének fejlődése céljából, ha a nyelv- és szaktudomány számba veszi a szakszavakat, és a magyar nyelvbe szervesen nem illeszkedő, idegenként ható alakokra javaslatot tesznek, azt közmegegyezés alapján egységesítik, elfogadják. Ezen elv egyszerű alkalmazhatóságát már csak egy valami zavarhatja meg: az ügybuzgalom, a sok helyről érkező segítő szándék. A latin-magyar jogi szakszótárak inkább összegyűjtötték a fellelhető magyar szavakat, ezzel megnehezítve a pontos fogalomhasználatot magyar nyelven. Ennek legjobb példája volt az 1843-ban megjelent Törvénytudományi Műszótár (TTMSz.), mely minden latin szóhoz több magyar szót is megadott, ezzel megnehezítve az egységes magyar jogi szaknyelv megszületését. Mindamellett, hogy a mű szerzőinek jószándékát értékeljük, a szótár további nagy hiányosságát a fogalmak értelmezésének elmaradásában látjuk, hiszen ez a helyes szóalak kiválasztásában nagy segítséget jelenthetett volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
