https://doi.org/10.59851/mj.73.06.5
A nemzetközi magánjog kollíziós módszerének az elsődleges célja, hogy nemzetközi tényállásban kijelölje azt a jogrendszert, amely szerint az adott ügyet érdemben el kell bírálni. E cél eszköze a kollíziós utaló norma, amely az adott tényállás elbírálását egyetlen jog hatókörébe utalja. A tanulmány egy mindennapos európai társasági jogi tényállás kapcsán azt a problematikát vizsgálja, amikor a kollíziós szabály egyszerre több jogot hív fel, és erre a másodfokú kollízióra ajánl - nemzetközi magánjogi és európai társasági jogi - megoldásokat.
Kulcsszavak: kollíziós utaló norma; másodfokú kollízió; nemzetközi döntési harmónia; európai társasági jog
The primary goal of the conflict of laws method of private international law is to designate the only legal system in an international situation according to which the given case must be adjudicated on its merits. The instrument for this goal is the conflict of laws norm, which refers the given situation to the scope of a single legal system. This paper - in connection with an everyday European company law situation - examines the problem when the conflict of laws rule simultaneously invokes several legal systems, and proposes solutions to this second-degree conflict from a private international law and a European company law perspective.
Keywords: conflict of laws norm; second-degree conflict; international harmony of decisions; European company law
A nemzetközi magánjog kollíziós módszerének az elsődleges vagy közvetlen célja, hogy nemzetközi tényállásban, amikor több különböző jogrendszer alkalmazása is szóba jöhet, kijelölje azt a jogrendszert, amelynek szabályai szerint az adott ügyet érdemben el kell bírálni.[1] A tényállás akkor nemzetközi, ha - a fórum szempontjából nézve - van benne releváns külföldi elem. Persze, a kollíziós jog bizonyos esetekben - például az imperatív szabályokkal - oldhatja az általa felhívott jog egyedüli alkalmazását az ügyben, de az mit sem változtat a kollíziós jog elsődleges funkcióján.[2] A közvetlen cél elérésének eszköze a kollíziós utaló norma, amely az adott tényállás elbírálását egyetlen jog hatókörébe utalja.
Mi a teendő azonban akkor, ha a kollíziós szabály egyszerre több jogot hív fel, mit kezdhetünk ezzel a másodfokú kollízióval?[3] E kérdésre egy európai társasági jogi tényállás apropóján keressük a választ, újfent szembesülve a ténnyel, hogy a társaságok belső piaci mobilitása olyan tudományos kincsesbánya, amelyet a nemzetközi magánjog elmélete még mindig nem merített ki.
Az Európai Unió (a továbbiakban: EU) rendkívül cizellált, eljárási és anyagi jogilag többszörösen összetett jogrendszerében (pontosabban: jogrendszerek rendszerében) az egyes ügyletek olykor flippergolyóként pattoghatnak az egyes tagállamok igazságszolgáltatási és közigazgatási rendszereiben,[4] különösen a társaságok határokat átlépő működése körében. A Daily Mail-ítélet kifejezetten rögzíti, hogy a természetes személyekkel szemben a társaságok az egyes nemzeti jogok teremtményei, csak az alapításukat és működésüket meghatározó nemzeti jog szerint léteznek.[5] Az európai jog tehát a társaságokat jogi realitásként[6] fogja fel a belső piacon. Ebből a gyakorlatban az is következik, hogy a társaságoknak folyamatosan szerepelniük kell egy ontológiai jellegű állami nyilvántartásban, ez a nyilvántartás lesz az a jogi köldökzsinór, amely a társaságot a létezését biztosító állami jogrendhez köti, és a társaságot jogilag életben tartja.[7]
Az alábbiakban egy olyan, az EU-n belül mindennaposnak tekinthető társasági jogi ügyletet vizsgálunk meg,
- 388/389 -
amely prima facie - többek között - kollíziós kérdéseket sem vet fel. Azonban a tudomány kíváncsi szeme észreveheti, hogy a tényállás szerkezetéről lepattan a kollíziós módszer, pontosabban: a kollíziós megoldás újabb kollíziót szül. Márpedig ha van olyan teljesen természetes (nem spekulatív módon, netán a tudományos kísérletezés céljából kreált) tényállás, amely esetében a kollíziós módszer elméletileg kudarcot vall (sőt kudarcra van ítélve), akkor a módszer korrigálása tudományos kötelesség, attól függetlenül, hogy a kudarc a gyakorlatban (egyelőre) rejtve marad.
A társaságok - élve a letelepedési szabadság jogával - a személyes joguk (a lex societatis) hatókörén túl, más tagállamokban is működhetnek, az ottani közigazgatási eljárásoknak is alanyai lehetnek, különösen akkor, ha külföldi társaságokkal vállalatcsoportot alkotnak. Adott társaság tehát a lex societatis szerinti (ontológiai) nyilvántartáson kívül több másik tagállamban is nyilvántartásba vételre kerülhet, például adószámot kaphat, fióktelepet hozhat létre, másik tagállami társaság tagja, részvényese lehet, jogosultként szerepelhet külföldi ingatlan-nyilvántartásban stb. Ilyenkor a társaság működése párhuzamosan különböző tagállamok anyagi jogi szabályozása alatt is állhat. Az ebből adódó - részben cégjogi, részben társasági jogi és jó részben nemzetközi magánjogi - problémák jól ismertek az európai jogban.[8]
A társaságok esetében az is bonyolítja a képet, hogy a lex societatis kiválasztása az egyes - e tekintetben nem harmonizált - tagállami nemzetközi magánjogok függvénye,[9] a nemzetközi döntési harmóniát[10] - ellentétben például a szerződési joggal[11] - nem garantálja uniós jogforrás.
A következő - valós - belső piaci társasági jogi tényállásról van szó: egy magyar (Magyarországon bejegyzett) kft. évtizedek óta három olasz (Olaszországban bejegyzett) kft. (s.r.l.) taggal működött. E három olasz tag volt a kizárólagos részvényese egy olasz (Olaszországban bejegyzett) rt.-nek (s.p.a.) is. A három s.r.l. 2024-ben elhatározta, hogy tőkeemelést hajt végre az s.p.a.-ban, mégpedig úgy, hogy a magyar kft.-ben meglévő üzletrészeiket apportálják. Az ügylet azt célozta tehát, hogy egyrészt változzon meg a kft. tagsága (az váljon egyszemélyes kft.-vé), másrészt emelkedjen meg az s.p.a. jegyzett tőkéje, akként, hogy az szerezze meg a kft. 100%-os üzletrészét. Egy efféle társasági jogi művelet általános belső piaci jelentősége - éppen a művelet gyakorisága miatt - távolról sem elhanyagolható.
A teljesség végett jegyezzük meg, hogy a konkrét esetben mindkét érintett kollíziós jog főszabályként az inkorporációs elvet követi (lásd a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény - a továbbiakban: Nmjtv. - 22. §-át, és az olasz kollíziós jogszabály - Legge del 31 maggio 1995, no. 218, a továbbiakban: Legge - 25. cikkét[12]), továbbá az érintett kft. székhelye mindvégig Magyarországon, míg az s.p.a. székhelye Olaszországban volt.
Az a minősítési kérdés, hogy a szóban forgó ügylet - az üzletrészek apportálás útján történő átruházása - szerződéses vagy társasági jogi kérdés-e, könnyen megválaszol-
- 389/390 -
ható. A nemzetközi magánjog tudománya[13] és az európai joggyakorlat[14] számára ugyanis a tagi minőség keletkezése és annak terjedelme a lex societatis része, attól függetlenül, hogy az jellemzően szerződéses alapú. Az Nmjtv. 22. § (4) bekezdés g) pontja szerint a jogi személy jogállását, így különösen a tagok és a jogi személy közötti jogviszonyokat a jogi személy személyes joga alapján kell elbírálni. A tagi minőséghez kapcsolódó jogok és kötelezettségek a Legge 25. cikk 2. bekezdés g) pontja szerint szintén a társaságokra vonatkozó jog hatókörébe tartoznak.
A Róma I Rendelet 1. cikk (2) bekezdés f) pontja sem véletlenül zárja ki saját hatályát általában is a társasági jogot érintő kérdésekben (megjegyezve, hogy ezzel szemben a Brüsszel I Rendelet 24. cikk 2. bekezdése a kizárólagos joghatóságot szűkebb körben, csak a társaság létrehozásának érvényessége, megszűnése vagy a szervei határozatának érvényessége körében szabályozza).
A konkrét ügylet tehát a magyar és az olasz jog számára is társasági jogi ügylet, és minden bizonnyal az lenne a többi tagállamban is, arra tehát a lex societatis vonatkozik.
Természetes módon merül fel a fenti tényállás kapcsán a felvetés: van-e egyáltalán nemzetközi magánjogi probléma, van-e kollízió? Ha ugyanis a releváns külföldi elem hiányzik az ügy(ek)ben, ha nincs valódi kollízió, akkor eleve nincs helye nemzetközi magánjogi okoskodásnak.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a kontinentális nemzetközi magánjogban a külföldi elem hiánya nem feleltethető meg a common law "false conflict" esetének. Egyrészt a kontinentális nemzetközi magánjog alapvetően (és szinte kizárólag) egy formális logikai módszer alkalmazását jelenti, avagy a jogválasztás szükségessége, a kollízió feloldása jellemzően nem függ attól (kivéve például a csalárd kapcsolás kollíziós szankcionálását[15]), hogy a szóba jöhető jogok milyen tartalmi-politikai viszonyban vannak egymással és az üggyel. Ennek legfeljebb később, az imperatív szabályok alkalmazása vagy a közrend érvényesítése keretében lehet szerepe. A kollíziós jog aktiválásához tehát csak arra van szükség, hogy legyen az ügyben releváns külföldi elem.[16]
Ezzel szemben a common law nemzetközi magánjogi gondolkodásában eleve nincs is valódi kollíziós tényállás - a kollízió hamis, fiktív -, ha a szóba jöhető jogok tartalmilag vagy eredményükben azonosak, vagy ha ugyan különböznek, de csak az egyik jognak áll érdekében, hogy azt a fórum alkalmazza a konkrét ügyben.[17]
A külföldi elem létének-nemlétének kérdése természetesen a kontinentális jogrendszerekben is mindig a konkrét tényállásban vizsgálandó, elvont "külföldi elem" nincs.[18] A releváns külföldi elem meglétére vagy hiányára vonatkozó kérdés megválaszolása ezért attól is függ, hogy milyen konkrét eljárásban kell az alapul fekvő ügyletről dönteni.
Az anyagi jogilag egyértelműnek tűnik, hogy a jelen esetben egyetlen ügyletről van szó: az üzletrészek apport jogcímén történő átruházásáról. Az is egyértelmű azonban, hogy ezen egyetlen ügylet legalább két cégeljárást implikál, hiszen az ügylet társasági jogi következményeit - a kft. tagjaiban bekövetkező változást és az s.p.a. jegyzett tőkéjének a megemelését - rögzíteni kell a vonatkozó magyar és olasz cégnyilvántartásokban. Az ügyletet (pontosabban annak társasági jogi következményeit) egyrészt tehát be kell jelentenie a kft.-nek az illetékes cégbírósághoz, hogy törölje a három s.r.l.-t a tagjai sorából, és jegyezze be egyedüli tagként az s.p.a.-t. Másrészt az ügyletet (annak egy másik következményét) az s.p.a.-nak is be kell jelentenie az illetékes camera di commercio felé, hogy jegyezze be a megemelt jegyzett tőkéjét.
- 390/391 -
E két konkrét eljárás közül a külföldi elem megléte a magyar cégügyben kifejezettebb, hiszen a magyar társaság üzletrésze külföldi társaságok között cserél gazdát, míg az olasz cégeljárásban prima facie csak annyit látunk, hogy egy olasz társaság olasz tagjai tőkét emelnek.
A két külön eljárásból az is következik, hogy azokban külön-külön kell dönteni az alkalmazandó jogról, hiszen a kollíziós szabályt mindig egy adott, konkrét eljárásban alkalmazzák a kapcsolódó egyéb eljárásoktól függetlenül. A fórum az alkalmazandó jog kiválasztása során nem lehet tekintettel arra, hogy egy másik fórum egy másik kapcsolódó eljárásban miként választ jogot, akár ugyanazon konkrét ügyletre (a perfüggőség csak a joghatóságot illetően lehet nemzetközi magánjogi probléma, az alkalmazandó anyagi jogot illetően nem). A magyar cégbíróságnak tehát az olasz eljárástól függetlenül kellett (volna) jogot választani, miként a camera di commercio is a magyar eljárástól függetlenül választhatott (volna).
A két külön cégeljárás ténye sem győzhet meg azonban bennünket arról, hogy nincs releváns külföldi elem: ahogy van külföldi elem a magyar ingatlan átruházása tárgyában két külföldi személy közötti ügyletben, és van külföldi elem a két magyar személy között egy külföldön nyilvántartott vagyontárgy átruházására vonatkozó ügyletben, úgy nyilvánvalóan itt is van külföldi elem mindkét cégügyben, attól függetlenül, hogy az ügylet melyik aspektusát vezeti át az illetékes hatóság a saját nyilvántartásán.
A jog társadalmi funkciója a vizsgált esetben az üzleti jogviszonyok konszolidálásában nyilvánul meg. A cégnyilvántartások működtetése többé-kevésbé függetleníthető az ennek kapcsán beazonosítható elméleti, tudományos kérdésektől. A joggyakorlat és a jogelmélet nem feltétlenül jár kéz a kézben, különösen nem a nemzetközi magánjogban. A gyakorlati kudarc elméleti bravúrok mellett sem zárható ki,[19] mint ahogy a gördülékeny praxis sem garantálja a tudományos világosságot; a jelen ügyben ez utóbbiról lehet inkább szó. Ebben a pontban bemutatjuk, hogy mi történt a konkrét ügyben, majd azt megpróbáljuk az elmélettel közös nevezőre hozni (a kedves Olvasó döntésére bízva ennek meggyőző erejét).
A konkrét esetben - nem meglepő - a változást a cégbíróság és a camera di commercio is rendben bejegyezte az érintett cégek vonatkozásában, mégpedig egymásra való bármiféle tekintet nélkül. A magyar cégeljárásban egy magyar cég tagváltozását kellett átvezetni, míg Olaszországban egy olasz cég tőkeemelése volt az eljárás tárgya: az előbbi ügyet tisztán magyar, az utóbbit tisztán olasz ügyként kezelték és oldották meg a hatóságok, nem kerestek és nem is találtak sem releváns külföldi elemet, sem egyéb kollíziós látnivalót, jóllehet mindkét esetben hivatalból kellett volna a külföldi jogot alkalmazni.[20] Az eljárt hatóságok tehát úgy valósították meg a belső piaci harmóniát, hogy - egymásról mit se tudva - két különböző jogot alkalmaztak, vagyis a kollíziós jog egyik (Savigny óta vágyott) fő célja, a nemzetközi döntési harmónia meghiúsult.[21]
A gyakorlat hatékonysága semmit sem mond annak elméleti, tudományos helyességéről. A kollíziós módszer értelme, illetve a nemzetközi magánjog nemzetközi döntési harmóniát biztosító képessége nem függhet attól, hogy az egyes ügyekben a kollíziós tényállást a fórum felismeri-e, vagy sem, a felek azt exponálják-e, vagy sem. Nem cáfolja a kollíziós módszer létjogosultságát önmagában az sem, ha a felek a fórummal együtt a legnagyobb egyetértésben negligálják a külföldi elemet (amint az a gyakorlatban nemritkán megesik). Sőt, a tudományos tisztesség és a nemzetközi döntési harmónia nemes igénye talán megérdemli, hogy annak ellenére se söpörjük a szőnyeg alá a felvethető kollíziós problematikát, hogy a cégbíróság kizárólag a magyar, a camera di commercio pedig kizárólag az olasz jogot alkalmazta, ráadásul nem azért, mert a saját kollíziós szabályai szerint erre jutott, hanem mert a kollíziós kérdés fel sem merült. Az alábbiakban a gyakorlat konkrét eredményét két oldalról próbáljuk meg elméletileg alátámasztani (talán kissé erőltetetten): egyrészt eljárásjogilag, másrészt a társaságokra vonatkozó kollíziós jog természete szerint.
A magyar tagváltozás bejegyzéséhez csak egy módosított tagjegyzék, valamint az új tag, az s.p.a. nyilatkozata és cégkivonata volt szükséges,[22] az olasz tőkeemelést nem kellett és nem is lehetett vizsgálni, ahogy az olasz eljárásban sem kellett külön igazolni, hogy az s.p.a. valóban a kft. tagja lett. Perjogilag tehát a két cégügy egyike sem előkérdése a másiknak:[23] a kft. tagváltozása cégjogilag
- 391/392 -
ugyanis nem attól függ, hogy megtörténik-e az olasz s.p.a. tőkeemelése, és ez utóbbinak sem előkérdése a magyar tagváltozás, már csak azért sem, mert a két cégeljárás oka ugyanaz az egyetlen anyagi jogi tény: a magyar kft. üzletrészének az átruházása az s.p.a. javára. Az is mindegy, hogy (egyfajta esztétikai megközelítéssel) az üzletrész-átruházás módjának tekintjük-e az olasz tőkeemelést, vagy az olasz tőkeemelés módjának látjuk a magyar tagváltozást, mert egyik interpretációnak sincs értelme: egyetlen, egységes ügyletről van szó, amely nem bontható két részre, az üzletrészek átruházása nem értelmezhető a tőkeemelés nélkül, és a tőkeemelés sem az üzletrészek átruházása nélkül, lévén az apport az átruházás jogcíme.[24]
A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a vizsgált cégeljárásokban a kollíziót azért lehetett megelőzni, megkerülni, mert az eljárások tárgya redukált volt: ha a magyar cégbíró nem vizsgálhatja az olasz tőkeemelést, akkor előtte tényleg csak egy magyar kft. egyszerű tagváltozásáról van szó, s ebből a szűk cégjogi perspektívából nem látszik releváns külföldi elem, vagy ha mégis, akkor is csak egyetlen jogi személy érintett az ügyben, a magyar, és így az Nmjtv. 22. §-a alapján is a magyar jog az alkalmazandó. Az olasz cégeljárásról ugyanez mondható el fordítva, és így ott is az olasz jog alkalmazandó, vagy a kollízió (felismerése) híján, vagy a Legge 25. cikke értelmében.
Azt az alapvető kérdést is felvethetjük (még akkor is, ha a konkrét eljárásokban ez sem került szóba), hogy a cégnyilvántartásért felelős tagállami hatóság - ha annak társasági kollíziós joga a bejegyzési elvet követi - egyáltalán alkalmazhat-e külföldi jogot az általa elismert társaság nyilvántartási ügyében? Az inkorporáció elve alapján - melynek lényege, hogy a társaság jogi léte az őt ontológiailag nyilvántartó egyetlen államhoz kötött - e kérdésre csak nemmel lehet felelni, különben az elv értelmét veszítené: ha a magyar (olasz) társaság éppen azért magyar (olasz), mert ontológiai jelleggel Magyarországon (Olaszországban) tartják nyilván (hiszen ott jegyezték be, ott inkorporálták), akkor a nyilvántartása során mégis miért alkalmaznának (hogyan alkalmazhatnának) másik jogot?!
A társasági kollíziós jog természete szerint a cégbíróság tehát csak a magyar, a camera di commercio pedig csak az olasz jogot alkalmazhatja, a két cégügyben valódi kollíziós feladat legfeljebb csak valamely járulékos kérdés kapcsán merülhet fel (a magyar cégügyben például annyiban, hogy az s.p.a. jogi létét olasz cégkivonattal kell igazolni). Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy egy magyar honosságú társaság vonatkozásában a magyar társasági jog kógens szabályainak a nemzetközi magánjogban imperatív szabályként, feltétlenül érvényesülniük kell (ahogy az olasz társaság vonatkozásában az olasz társasági jog kógens szabályainak is).[25]
A konkrét ügyben, a gyakorlat valóságában tehát nem történt semmi probléma (sem üzleti, sem cégjogi, sem kollíziós szemszögből), de a hasonló ügyekben a jövőre nézve nem lehet kizárni, hogy a két érintett cégeljárásban (akár jogorvoslat[26] következtében) az alapul fekvő ügylet különböző jogi megítélések alá esik, például az egyikben bejegyzik a változást, a másikban pedig nem (ami társasági jogilag bizony képtelen helyzetet szülne). Ha pedig az alapul fekvő polgári jogi ügylet - a tőkeemelést megvalósító üzletrész-átruházás - miatt (például annak teljesítése, megszegése, érvénytelensége okán) pert indítanak, akkor az eljáró tagállami bíróságnak (az esetlegesen felmerülő joghatósági kérdések nem feltétlenül könnyű megoldása[27] után) döntenie kell az alkalmazandó jogról is, ráadásul már nem a redukált cégjogi hatáskörön belül. Az alábbiakban ezért azt a hipotetikus - de nem valószínűtlen - tényállást vizsgáljuk, amikor az alapul fekvő ügylet képezi egy polgári peres jogvita tárgyát.
Tételünk: ha az alapul fekvő társasági jogügylet tárgyában megindult perben kellene dönteni az alkalmazandó jogról, akkor az a jelenlegi (magyar vagy olasz) kollíziós jog alapján nem fog sikerülni.
Az nem vitás, hogy az ügylet társasági jogi ügylet (lásd fentebb a 3.3. pontot a minősítésről), tehát az irányadó
- 392/393 -
lex societatis megtalálása lesz a kollíziós feladat. Az is egyértelműnek tűnik, hogy az ügylet egyszerre képezi a részét a kft. és az s.p.a. statútumának is, hiszen közvetlenül érinti mindkét társaság jogi egzisztenciáját (genetikus statútumát): az ügylet mind az Nmjtv. 22. §-a, mind a Legge 25. cikke szerint a lex societatis hatókörébe esik, méghozzá mindkét érintett társaság, a kft. és az s.p.a. vonatkozásában is. S mivel tehát az ügylet érinti a kft.-t és az s.p.a.-t is, a kollíziós utaló szabály - a magyar és az olasz is - mindkét jogot egyszerre és párhuzamosan felhívja, hiszen az Nmjtv. 22. § (4) bekezdés g) pontja a magyar és az olasz jogra is rámutat, miként a Legge 25. cikk 2. bekezdés g) pontja is. A vizsgált esetben a releváns külföldi elem tehát szükségképpen és egyszerre két államhoz kötődik, hiszen az egyik tagállamban honos és székhellyel rendelkező társaság statútuma kerül kölcsönhatásba egy másik tagállamban honos és székhellyel rendelkező társaság statútumával, a két statútum tartalma egyszerre és azonos okból változik (igaz, másként). A jelentkező kollíziót az olasz és a magyar nemzetközi magánjogi szabályozás ezért egyaránt úgy oldja fel, hogy nem oldja fel, mert nem egy, hanem két alkalmazandó jogot jelöl ki. Ezt nevezzük másodfokú kollíziónak.
A másodfokú kollíziót az általános kitérítő klauzula (Nmjtv. 10. §) és az általános kisegítő szabály (Nmjtv. 11. §) sem oldja fel, mert nem az a probléma, hogy a felhívott jognál lenne egy, az ügyhöz szorosabban kapcsolható másik jog, hanem az, hogy a Nmjtv. 22. §-a egyszerre utal a magyar és az olasz jogra, amely esetre nem vonatkozik a kitérítő klauzula. Az általános kisegítő szabály pedig azért nem segít, mert a törvény tartalmaz rendelkezést a szóban forgó jogviszonyra, csak e rendelkezés - a kollíziós norma alapvető természetével szemben - az adott tényállásban nem egy jogrendszerre mutat, hanem egyszerre kettőre, mert a tényállás egyszerre két (különböző honosságú) társaság statútumát is érinti, egymástól elválaszthatatlan módon. (Az olasz kollíziós jogban nincs sem általános kitérítő klauzula, sem kisegítő szabály.)
Ha nem bízzuk magunkat a nyilvántartó hatóságok bölcs szakértelmére (avagy a hatékony jogági vakságára), akkor érdemes elgondolkodni a probléma elméletileg megalapozott megoldási lehetőségein is. Az alábbiakban kettőt is vázolunk, egyet a nemzeti (magyar) nemzetközi magánjog, egyet pedig az európai társasági jog szintjén (ismét a kedves Olvasó ítéletére bízva azokat).
Nem vitás, hogy hipotetikus esetről beszélünk, de az általános jogalkotás egyik lényege, hogy megpróbálja kitalálni, milyen kérdések jogi rendezésére lehet szükség a jövőben. A vizsgált tényállás ráadásul egyáltalán nem ritka, csak a jól bejáratott cégjogok (a gyakorlat szerencséjére?) a víz alá nyomják a nemzetközi magánjogi problémát. A nemzetközi magánjogi problémának azonban megvan az a kellemetlen, makacs tulajdonsága, hogy nem akar megfulladni, inkább újra és újra a felszínre tör, hogy levegőt vegyen, különösen a társaságok belső piaci működése vetette hullámok közepette.
Az Nmjtv. megalkotásakor is a nemzetközi magánjogi jogviszonyok teljes körű szabályozása volt a cél, mégis előfordulhat, hogy az adott, igen speciális esetre nincs konkrét kollíziós szabály.[28] Az általános szabályozás tehát nem hárítja (és nem is háríthatja) el magától a feladatot, hogy rendezze azokat az ügyeket is, amikor az adott tényállásban az irányadó utaló szabály egyszerre több jogrendszert is kapcsol, vagyis amikor a kollízió feloldása elsőre nem sikerül, avagy a kollízió az elsődleges kollízió formális feloldása után is fennmarad.
E másodfokú kollízió az általános kisegítő szabály apró módosításával könnyen rendezhető. Az Nmjtv. 11. §-a jelenleg úgy szól, hogy ha e törvény nem tartalmaz rendelkezést a hatálya alá tartozó valamely jogviszonyra nézve, arra annak az államnak a joga alkalmazandó, amellyel a jogviszony a legszorosabb kapcsolatban van. Ezt úgy célszerű kiegészíteni, hogy ne csak arra az esetre vonatkozzon, amikor a kódex nem rendelkezik valamely tényállásról, hanem arra is, amikor egyszerre több irányadó jogot is felhív. Szövegszerűen: Ha e törvény nem tartalmaz rendelkezést a hatálya alá tartozó valamely jogviszonyra nézve, vagy valamely jogviszonyra e törvény alapján több különböző jog is irányadó, arra annak az államnak a joga alkalmazandó, amellyel a jogviszony a legszorosabb kapcsolatban van.
Ez az általános szabály persze nem oldja meg egyszer s mindenkorra az érdemi problémánkat, hiszen el kell dönteni, hogy az adott eset az elsődlegesen egyszerre felhívott magyar és olasz jog közül melyikkel van szorosabb kapcsolatban (ami távolról sem könnyű feladat), de legalább már lesz olyan kollíziós szabály, amelynek segítségével formálisan a másodfokú kollízió is feloldható, és így a kollíziós jog közvetlen funkciója betölthető.
A kollíziós jog elsődleges, közvetlen céljának a fentiek szerinti magyar biztosítása sem hozná magával automatikusan a nemzetközi döntési harmóniát a vizsgált tényállásban. Amíg ugyanis nincs egységes kapcsolószabály, és a másodfokú kollízió feloldása sincs egységesen szabályozva, addig fennáll a nemzetközi diszharmónia kockázata. Sőt, az is valószínű, hogy a másodfokú kollíziót mindegyik eljáró fórum éppen a saját joga javára oldaná fel, azt tartaná az üggyel a legszorosabb kapcsolatban állónak.
Ismert a kollíziós módszer, ami potenciálisan több alkalmazandó jogot is felhív, úgy, hogy bármelyik alkalmazható a cél érdekében.[29] Ezzel fordítottan analóg módon és a fent javasolt tagállami kollíziós megoldással -
- 393/394 -
szemben, uniós szinten gondolkodhatunk a társasági jogok párhuzamos alkalmazásában, különösen azért, mert a társaságok belső piaci mobilitását illetően - a nemzetközi átalakulás során - már ismeretes, hogy egy ügyre - annak különböző részeire - több különböző tagállami jog is alkalmazandó lehet.[30] A problematika uniós jogi megoldása tehát úgy veszi tudomásul a másodfokú kollíziót, hogy azt nemhogy nem akarja feloldani, hanem az érintett, különböző anyagi jogok párhuzamos alkalmazását követeli meg.
A jelen tanulmányban vizsgált tényállás struktúrájából logikusan következik ezért, hogy arra több tagállami jogot is alkalmazunk, a kollíziót nem oldjuk fel véglegesen: az ügyletre egyszerre alkalmazzuk a magyar és az olasz társasági jogot is, így az csak akkor teljesülhet, ha megfelel mindkettőnek (amint az egyébként a konkrét esetben - igaz, nem teljesen tudatosan - meg is történt). Ez nem azt jelenti, hogy kiiktatjuk a kollíziós módszert, hanem azt, hogy tudomásul vesszük, ha adott ügyben két jogot is felhív a kollíziós jog, és e másodfokú kollíziót már nem kívánjuk feloldani, nem tekintjük problémának, hanem mindkét jogot számon kérjük az ügy főszereplőitől, az érintett társaságoktól. Az, hogy határon átnyúló tényállásban egy társaságra egyszerre több jogot is alkalmazunk, a nemzetközi adójogban is jól ismert megoldás (sőt, a kettős adóztatást elkerülő egyezmény hiányában lényegében főszabály).[31]
E megoldást vagy az uniós jogalkotás szintjén lehet bevezetni (például a 2017/1132 irányelv módosításával), vagy azt előzetes döntéshozatali eljárásban az EU Bírósága szentesítheti (amint azt már tette a társaságok belső piaci mobilitása kapcsán oly sok egyéb kérdésben).
Megjegyzendő, a társaságok jogi realitásából e párhuzamos megoldás természetes módon következik, hiszen ha a társaságokat egy adott jogállam jogi kreatúráinak tekintjük, ha a társaságoknak - a jogalanyiság érdekében - folyamatosan rendelkezniük kell egy konkrét tagállam jogi elismerésével, amennyiben az ügylet két különböző tagállam által életben tartott társaság statútumát, jogi egzisztenciáját is érinti, akkor magától értetődik, hogy mindkét érintett társaságnak meg kell felelnie a rá irányadó jognak, vagyis az ügyletnek mindkét lex societatis szerint engedélyezettnek kell lennie. Persze ekkor is jelentkezik a kockázat, hogy az érintett - és egyszerre alkalmazandó - jogok összeegyeztethetetlenek egymással, vagyis az ügylet megvalósításához az egyik jog olyan feltételeket követel meg, amelyek a másik jog szerint kizárják annak megvalósítását. Ilyen esetben az EU-ban a belső piaci - a letelepedési vagy a tőkemozgási - szabadságokhoz lehet fordulni, hogy a megengedőbb tagállami társasági jog érvényesüljön a korlátozóbbal szemben a kölcsönös elismerés kipróbált elve mentén (miszerint a tagállamok - az egymás iránti kölcsönös bizalom alapján - főszabályként kötelesek elfogadni egymás jogi szabályozását annyiban, amennyiben az valamely piaci magatartást engedélyez, és amely elv legalább az Überseering-ügy óta a társaságokat megillető szabad letelepedésre is irányadó).
Ez az európai társasági jogi megoldás a nemzetközi döntési harmóniát egyszerre zárja ki és valósítja meg: annyiban kizárja, hogy nem ugyanaz az egyetlen jog lesz az irányadó, de annyiban megvalósítja, hogy az ügyben joghatósággal rendelkező fórumok ugyanazokat a jogokat fogják alkalmazni (akár hármat is, ha például az egyik tagállamban honos társaságnak két másik, különböző tagállamban honos társaságban van részesedése, és e két részesedését egyszerre apportálja a vele azonos honosságú negyedik társaságba tőkeemelés végett). ■
JEGYZETEK
[1] Kollízió áll fenn minden olyan esetben, amikor egy adott tényállást több országhoz is köthetünk, és így ki kell választani e különböző országok jogai közül, hogy melyik legyen alkalmazandó az adott jogviszonyra, Yvon Loussouarn - Pierre Bourel - Pascal de Vareilles-Sommières: Droit international privé. Paris, Dalloz, 2004. 5.
[2] Az elsődleges kollíziós célt nem hiúsítja meg a dépeçage lehetősége (amikor ugyanazon jogviszony különböző elemeire alkalmazunk különböző jogot), hiszen ez esetben is egyértelmű, hogy melyik jogkérdésre melyik - egyetlen - jogrendszer vonatkozik, sem pedig az, amikor egy jogi folyamat különböző részeire alkalmazunk különböző jogokat (mint például a társaságok nemzetközi átalakulása során).
[3] Itt természetesen nem azokra az esetekre gondolunk, amikor maga a jogalkotó biztosít másodlagos utaló szabályt, ha az elsődleges utaló szabály több jogot is felhívna, mint például az Nmjtv. 15. § (3)-(7) bekezdései az ember személyes jogának meghatározása érdekében.
[4] Nem tárgya a tanulmánynak, hogy az ún. cégjog és a cégnyilvántartás vajon a polgári (eljárás)jog vagy a közigazgatási (eljárás)jog területére sorolandó-e be, hiszen a nemzetközi magánjogi probléma nem attól függ, hogy azt közigazgatási hatóságnak vagy bíróságnak kell-e megoldania. Ennek megfelelően az Nmjtv. 1. §-a is a külföldi elemet tartalmazó magánjogi jogviszonyra fókuszál, a 3. § a) pontja pedig azt is rögzíti, hogy eltérő rendelkezés hiányában bíróság alatt a polgári ügyekben eljáró más hatóságot is megfelelően érteni kell.
[5] Az Európai Bíróság C-81/87 sz. Daily Mail-ügyben, 1988. szeptember 27-én meghozott ítélete (ECLI:EU:C:1988:456), 19. bekezdés.
[6] A jogi személyek elméleteiről, ezen belül a jogi realitás elméletéről lásd Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Budapest - Pécs, Dialóg Campus, 2005. 148-149.
[7] Bővebben lásd Metzinger Péter: A társaságok szabad letelepedése a Cartesio ügy után: Hogyan tovább nemzetközi székhelyáthelyezés? Európai Jog, 2009. (2), 8-15.
[8] A C-208/00 sz. Überseering-ügyben (ECLI:EU:C:2002:632) a társaság holland jogi létét tagadta a német kollíziós és anyagi jog, a C-212/97 sz. Centros-ügyben (ECLI:EU:C:1999:126) a fióktelep dán joga kérdőjelezte meg az anyacég angol jogi létét, a C-411/03 sz. SEVIC-ügyben (ECLI:EU:C:2005:762) a nemzetközi átalakulás problematikája jelentkezett luxemburgi- német relációban, C-378/10 sz. VALE-ügy (ECLI:EU:C:2012:440) pedig azzal a képtelen eredménnyel zárult, hogy míg a VALE Costruzioni S.r.l. Olaszországban megszűnt (mert Magyarországra helyezte át a székhelyét), a jogutód VALE Építési Kft. Magyarországon nem került bejegyzésre, a jogalany tehát - a Rómából Budapestre történő költözés közben - eltűnt valahol a szlovén Alpokban.
[9] A társaságok európai nemzetközi magánjogáról összefoglalóan lásd Carsten Gerner-Beuerle - Federico M. Mucciarelli - Edmund Schuster - Mathias Siems (eds): The Private International Law of Companies in Europe. München, Beck, 2019. DOI: https://doi.org/10.17104/9783406759062
[10] A kollíziós módszer távolabbi, közvetett, az eljáró fórumon túlmutató, sőt, az eljáró fórum jelentőségét lényegében kiiktató (Savigny óta szorgalmazott) célja az ún. nemzetközi döntési harmónia, ami azt kívánja, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások kollíziós jogi elbírálása a különböző fórumok előtt lehetőleg azonos legyen, lásd Burián László: Európai kollíziós jog: Korszak- és paradigmaváltás a nemzetközi magánjogban? Magyar Jog, 2012. (11), 696. A nemzetközi döntési harmónia felfogható úgy is, hogy a nemzetközi közösség szempontjából az elsődleges cél az, hogy ugyanaz a kérdés ugyanazt a választ kapja az érintett különböző jogrendekben, lásd Bertrand Ancel - Yves Lequette: Les grands arrêts de la jurisprudence française de droit international privé. Paris, Dalloz, 2006. 591.
[11] A Róma I Rendelet kifejezett célja a nemzetközi döntési harmónia, lásd az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK Rendeletének (6) preambulumbekezdését: a belső piac megfelelő működése - annak érdekében, hogy előreláthatóbbá váljék a jogviták kimenetele, és javuljon az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonság és az ítéletek szabad mozgása - szükségessé teszi azt, hogy a tagállamokban hatályos kollíziós szabályok ugyanazt a nemzeti jogot határozzák meg, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak.
[12] A Legge 25. cikk 1. bekezdése azon állam jogára utal, amelynek területén a társaságot létrehozták, ami az inkorporációs elv verziójának tekinthető. Lásd Stefano Lombardo - Federico M. Mucciarelli: Italy. In: Carsten Gerner-Beuerle - Federico M. Mucciarelli - Edmund Schuster - Mathias Siems (eds): The Private International Law of Companies in Europe. München, Beck, 2019. 492.
[13] A jól ismert tudományos nézet szerint a jogi személyeknek kétféle statútuma van, az egyik az ún. genetikus statútum, amely mindazoknak a szabályoknak az összessége, amelyek a jogi személy létrejöttére, létére és jogképességére, valamint tagjainak belső kapcsolatára vonatkoznak. A másik pedig az ún. aktivitás-statútum, a jogi személyre vonatkozó azon társasági jogi normák halmaza, amelyek a jogi személy társasági jogi cselekvését határozzák meg. Lásd Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2012. 217. A tagi minőség - ami a magyar cégeljárás tárgya - és a jegyzett tőke mértéke - ami az olasz eljárás tárgya - egyértelműen a jogi személy genetikus statútumának a része.
[14] A francia Semmítőszék például már 1972-ben rámutatott a Royal Dutch-ügyben, hogy a társaság és a részvényes közötti jogokat és kötelezettségeket, a részvényesi minőség megszerzését és elveszítését a lex societatis szabályozza, lásd Michel Menjucq: Droit international et européen des sociétés. Paris, Montchrestien, 2008. 108.
[15] Míg az 1979. évi 13. tvr. még külön szankcionálta a csalárd kapcsolást, addig az Nmjtv. azt már mellőzi, a miniszteri indokolás szerint azért, mert a nemzetközi magánjognak vannak más, konkrétabb eljárásjogi és anyagi jogi eszközei a jogviszonyt rosszhiszeműen, mesterségesen más jog alá terelő magatartások kezelésére. Ilyennek tekinthető a gyengébb alkupozícióban lévő felekre vonatkozó joghatósági megállapodásokkal, illetve jogválasztással kapcsolatos korlátozások, a kizárólagos és a kizárt joghatóságot megállapító szabályok, amelyek a nem kívánatos forum shopping lehetőségét csökkentik, továbbá a kitérítő klauzula, a külföldi határozatok elismerését és végrehajtását kizáró szabályok; végső soron a csalárd kapcsolás elfogadhatatlan eredménye a közrendi záradék segítségével is megakadályozható.
[16] A "külföldi elemnek" érdemi, releváns összefüggésben kell lennie az adott tényállással, mert csak ilyen kapcsolat esetén beszélhetünk valódi nemzetközi magánjogi tényállásról, olyanról, amelynél az alkalmazandó jog nem feltétlenül a fórum joga (lex fori), hanem adott esetben egy külföldi jogrendszer. Vékás Lajos: A "külföldi elem" a nemzetközi magánjogi tényállásban. Jogtudományi Közlöny, 2019. (10), 377.
[17] A "false conflict" koncepciójához lásd például Peter North - J. J. Fawcett: Cheshire and North's Private International Law. Oxford - New York, Oxford University Press, 2004. 24-25., 16. lábjegyzet.
[18] Vékás: A "külföldi elem" a nemzetközi magánjogi tényállásban. 386.
[19] A nemzetközi magánjog elméletének és gyakorlatának feszültségéről bővebben lásd Metzinger Péter: Pro lege fori. Avagy a kollíziós módszer elméleti szépsége és gyakorlati kudarca. In: Szabó Sarolta (szerk.): Bonas Iuris Margaritas Quaerens - Emlékkötet a 85 éve született Bánrévy Gábor tiszteletére. Budapest, Pázmány Press, 2015. 205-227.
[20] Nmjtv. 7. § (1) bekezdés; Legge art. 14.
[21] Ami egy újabb bizonyíték lehet arra, hogy a kollíziós jog által követett nemzetközi döntési harmónia egy olyan elméleti cél, amelyre nem feltétlenül van gazdasági szükség.
[22] A Ptk. 3:168. § (2) bekezdés és 3:197. §, valamint a Ctv. 1. sz. melléklet II.1.a), a 2. sz. melléklet II.1.af) és az 1. sz. melléklet I.5. pont értelmében, de az olasz cégkivonat funkciója csak a külföldi tag létének a bizonyítása.
[23] Nem térünk ki az ún. stratégiai társaságok feletti ellenőrzés megszerzésére vonatkozó - jelenleg a 2025. évi L. törvény IV. fejezete által szabályozott - ügyletek engedélyezésének a kérdésére.
[24] Ha az alapul fekvő ügyletet a kollíziós jog számára ketté kellene, lehetne bontani - a szerzés módjára (átruházás) és jogcímére (apport) -, akkor ezt minden nemzetközi adásvétel esetén meg kellene, illetve lehetne tenni, hiszen az adásvételeket is fel lehet bontani szerzési módra (átruházásra) és jogcímre (adásvételre).
[25] Az imperatív szabályok alkalmazása a magyar (Nmjtv. 13. §) és az olasz (Legge, art. 17) kollíziós jogban is lehetőség, pontosabban, kötelezettség.
[26] Amire a Ctv. 64-68. §-ai, illetve a Codice civile 2192. cikke szerint van lehetőség, az illetékes ítélőtábla, illetve tribunale előtt.
[27] Az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU Rendeletének 24. cikk 2. bekezdése szerint az olyan eljárásokra, amelyeknek tárgya társaság vagy más jogi személy, illetve természetes vagy jogi személyek társulása létrehozatalának érvényessége, azok érvénytelensége vagy megszűnése, vagy ezek szervei határozatának érvényessége, annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek kizárólagos illetékességgel, ahol a társaság, jogi személy vagy társulás székhelye található. Ennek kapcsán a jogirodalom kiemeli, hogy ez a kizárólagos joghatóság csak azokra a jogvitákra terjed ki, amelyekben valamelyik fél egy társasági szerv határozatának érvényességét vitatja az alkalmazandó társasági jog vagy a társaság szerveinek működésére vonatkozó alapszabályi rendelkezések alapján, tehát - a társasági határozatok hatályon kívül helyezési per szabályainak megfelelően - a jogvita nem a határozat tartalmát érinti, hanem a meghozatalára, elfogadására vonatkozó szabályok betartását, lásd Muzsalyi Róbert: Joghatósági mátrix polgári és kereskedelmi ügyekhez. Kúriai Döntések (BH), 2021. (10), 1600.
[29] Például az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU Rendelete az írásbeli végintézkedés alaki érvényessége végett a 27. cikk (1) bekezdésében öt különböző jogot is ajánl.
[30] A C-378/10. sz. VALE-ügyben, 2012. július 12-én (ECLI:EU: C:2012:440) meghozott ítélet mentén (miszerint az uniós jog szabályainak hiányában a fogadó tagállambeli cégbejegyzési eljárást ez utóbbi tagállam joga szabályozza, ugyanakkor a fogadó tagállam hatóságai kötelesek a cégbejegyzési kérelem vizsgálata során a származási tagállam hatóságaitól származó, azt igazoló iratokat kellően figyelembe venni, hogy a társaság megfelel a származási tagállam feltételeinek) az előterjesztő Kúria az ügy érdemében, az EH 2013.G3. számon közzétett ítéletében kifejezetten kimondta, hogy nemzetközi átalakulás esetén két nemzeti jog alapján kell két nemzet illetékes szervének döntenie a kérelemről, a törlésre a jogelőd államának a joga, a bejegyzésre a jogutód államának a joga az irányadó.
[31] A House of Lords a Swedish Central Rail Co Ltd. v. Thompson ügyben 1925-ben arra jutott, hogy az 1870-ben Angliában alapított társaság - amely vasutat épített és adott bérbe Svédországban, és amelynek bejegyzett irodája Londonban volt, de az igazgatóság Svédországban működött, és a közgyűléseket is ott tartották - egyszerre bírt illetőséggel Angliában és Svédországban is, amiből nyilván az következett, hogy egyszerre vonatkozhatott rá mindkét állam (adó)joga. Az ügyről lásd North - Fawcett: Cheshire and North's Private International Law. 173-174.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem Gazdasági Jogi Tanszék. https://orcid.org/0009-0007-2576-3003
Visszaugrás
