A tekintély ítélkezésben játszott szerepének kérdése többféle összefüggésben vizsgálható. Egyrészt a tevékenységének jellégéből következően szemlélhetjük az igazságszolgáltatás működésének egészét átható jelenségként. Másreszt akár konkrét ügyek elbírálását befolyásoló tényezőként is vizsgálat tárgyává tehetjük, ha a nagyobb szakmai elismertséggel rendelkező vagy a magasabb státusú bírótól származó jogértelmezés elfogadásának lehetséges okaira vagyunk kíváncsiak.
A kérdés jelentőségét jelzi, hogy az igazságszolgáltatás szervezeti rendszerében ma uralkodónak tekinthető álláspont szerint a bíróságoknak kötelező jellegük hiányában is követniük kell a Kúria [Legfelsőbb Bíróság] elvi határozatait és kollégiumi véleményeit az egységes ítélkezés érdekében. E nézet szerint az is számon kérhető lehet egy bírón, ha az ítélkezése során figyelmen kívül hagyja az általa tévesnek tartott olyan állásfoglalásokat, amelyeknek alkalmazására egyébként semmilyen törvényi rendelkezés nem kötelezi. A bírói függetlenség ilyen sajátos megközelítése pedig nem csupán egyes bírósági vezetők véleményében tükröződik, hanem esetenként a felsőbb bíróságok határozataiban is megjelenik, vagyis a szóban forgó álláspont rendszerszerűén is működik. Ezt jelzi például a Legfelsőbb Bíróság azon hatályon kívül helyező határozatának indokolása, amely szerint: "A megismételt eljárásban módja lesz a másodfokú bíróságnak arra is, hogy a járművezetéstől eltiltás tartamába történő beszámítás során a Legfelsőbb Bíróság BKv. 79. számú véleményében adott iránymutatást megfelelően figyelembe vegye."[1] Egy más ügyben pedig az ítélőtábla jegyzi meg, "hogy a törvényszék tanácsa indokolatlanul helyezkedett szembe a Legfelsőbb Bíróság 79. számú Büntető Kollégiumi véleményében írtakkal. Az a joggyakorlat, amely az ország ítélkezésének irányát meghatározza nem lehet ellentétes a regionális gyakorlattal még akkor sem, ha csak orientáló jellegű."[2] Ez egyszerűbb megfogalmazásban nyilván azt jelenti, hogy a tájékoztató, útbaigazító jellegű kollégiumi véleményeket azért kell követni, mert az ország minden bírósága alkalmazza ezeket, ami a kötelező jellegük elfogadásának hiányában aligha fordulhatna elő, vagyis pusztán az idézett harmadfokú határozat is szükségképpen elvezeti a függetlenséget hivatása attributumának tekintő és az ennek érvényesítéséhez elengedhetetlen szakmai felkészültséget is megszerző büntető bírót a tekintély ítélkezésben betöltött szerepének behatóbb vizsgálatához, különösen a hiányzó tematikus feldolgozására tekintettel.
A bíró szemszögéből ítélkezésének eredményessége csakis azáltal mérhető, hogy döntése mennyiben felel meg az ügyről kialakult meggyőződésének és a szubjektív igazságérzetének, hisz ennek meghozatalára a pszichikus jelenségként is leírható ítéletalkotási folyamat eredményeként kerül sor.[3] Ezen követelmé-
- 541/542 -
nyek érvényesülésének azonban nem csupán szubjektív kritériumai vannak, hiszen az ítéletnek elsősorban jogszerűnek kell lennie, vagyis meg kell felelnie a tárgyát képező ügy elbírálása során irányadó anyagi és eljárási jogszabályoknak, miután a bíró döntésének elfogadhatósága elsősorban ezen keresztül ellenőrizhető, amióta az ítélkezés formalizált szabályok által meghatározott intézményesült tevékenységgé vált. Az ítélkezési szabályok formalizálódása, jogszabállyá transzformálódása pedig szükségessé tette a tipikus esetekre alkotott norma értelmezését az egyedi esetekben való alkalmazhatósága érdekében. Könnyen felismerhető tehát a jogalkotás ama paradoxonja, hogy minél fejlettebb a jogi szabályozás absztrakciója, annál kevésbé képes kielégíteni a jogalkalmazás igényeit jogértelmezés nélkül. "A törvény alkalmazása tehát nyilvánvalóan nem lehetséges azok értelmezése nélkül, az értelmezés azonban gyakran alkotó jellegű. Jogalkotói erővel rendelkeznek a felsőbíróságok döntései, amelyek irányítják a joggyakorlatot."[4] A jogértelmezési tevékenység tehát meghatározó és megkerülhetetlen jelentőségű tényezője ítélkezésünknek, ami az egységes jogalkalmazáshoz fűződő érdek fontosságával igazolható. Az viszont kérdéses lehet, hogy a jogértelmezés ma quasi kötelező jellegűnek tekintett forrásai tükrében mennyire ítélhető meg helytállóan egy bíró ítélkezésének jogszerűsége, ha az autentikus törvénymagyarázat mibenlétének megítélése is bizonytalan.
A normatívitását tekintve nem autentikus jogértelmezés problematikája leginkább a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) Büntető Kollégiumának 2007. óta követett véleményalkotási gyakorlatában tükröződik, amelynek legerőteljesebb kritikáját Mészáros Ádám fogalmazta meg,[6] aki szerint a "probléma lényege, hogy a kollégiumi véleményben kifejtett jogértelmezéshez alkotmányos keretek között fűződhet-e bármiféle kötelező erő".[7] Természetesen minden további nélkül egyetérthetünk Mészáros Ádám álláspontjával abban, hogy a kollégiumi véleménynek semmiféle kötelező ereje nincs, de azért vizsgáljuk meg a kérdést részletesebben is. Mészáros Ádám a kollégium működésének kereteit meghatározó akkor hatályos 1997. évi LXVI. tv. (továbbiakban: Bszi.)[8] 27., 28., 33., 72. és 90. §-aiban foglaltak elemzésének eredményeként arra a következtetésre jut, hogy "az ítélőtábla és a megyei bíróság kollégiumának véleménye [a személyi és szervezeti kérdéseken kívül] a jogegységi eljárás keretein belül, abba beolvadva juthat szerephez a magasabb szintű bíróság tájékoztatása során. Ezt támasztja alá, hogy a Bszi. A kollégium szerepe a jogegységi eljárásban címszó alatt teszi lehetővé a kollégium [így a Legfelsőbb Bíróság kollégiuma] számára a vitás jogalkalmazási kérdésekben való véleménynyilvánítást".[9]
Az idézett álláspont azért tekinthető tévesnek, mert ellentétes a tanulmányban többször hivatkozott 12/2001. (V. 14.) AB határozat indokolásával is, amelynek a témánkat érintő részét érdemesnek látszik szó szerint idézni: "A Bszi. 33. §-a a kollégium szerepét szabályozza a jogegységi eljárásban. A 33. § (1) bekezdése szerint a kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elemzi a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e rendelkezés nem sérti a jogbiztonságot. A Bszi. 33. § (1) bekezdésében nem arról van szó, hogy a Legfelsőbb Bíróság vagy a megyei bíróságok kollégiumai végérvényesen és kötelező erővel döntenek egyes szakmai kérdésekben. A jogalkalmazási kérdésekben való kollégiumi véleménynyilvánítás Bszi.-be foglalt szabálya csupán a vitás kérdések eldöntését elősegítő rendelkezés. Ezt támasztja alá a Bszi. 33. § (2) és (3) bekezdése is, amely ezzel kapcsolatban a kollégiumvezetőknek javaslati, illetve kezdeményezési jogot biztosít a jogegységi eljárás megindítására. Erre akkor is sor kerülhet - a törvény szóhasználata szerint »szükség esetén« -, ha a jogalkalmazás egységesítéséhez a kollégiumi vélemény elégséges. A Bszi. 33. §-a a kollégium szerepét átláthatóan rendezi a jogegységi eljárásban, és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításában, ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével nem áll ellentétben. Az Alkotmánybíróság e kérdéskörrel kapcsolatban végül megjegyzi, hogy a különböző bíróknak és bíróságoknak a Bszi. 33. § (1) bekezdése szerinti kollégiumi véleményhez való viszonya kívül esik az alkotmányossági vizsgálat körén."[10]
Az idézett szövegrészből semmi esetre sem lehet arra a Mészáros Ádám által levont végkövetkeztetésre jutni, hogy "a kollégiumi vélemény csupán a jogegységi eljá-
- 542/543 -
rás keretein belül értelmezhető".[11] Sőt az Alkotmánybíróság érveléséből éppen az tűnik ki, hogy a kollégiumnak a jogegységi eljárásban, valamint az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításában betöltött szerepét nem lehet egybemosni. Ebből következően törvényszerkesztési hiba volt az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében előírt kollégiumi feladatkörre vonatkozó rendelkezésnek "A kollégium szerepe a jogegységi eljárásban" alcímet követő elhelyezése a Bszi. 90. §-ában való szabályozása helyett, miután éppen ez tekinthető a szakmai testületként működő kollégium egyik legfontosabb tevékenységének. Így aligha érthetünk egyet Mészáros Ádámnak azzal a megállapításával, amely szerint a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának "nincs olyan törvényi felhatalmazáson alapuló jogosultsága, hogy a jogegységi eljárás keretein kívül, akár a kötelező erő látszatával is véleményt nyilvánítson jogértelmezési kérdésekben".[12] A vitás jogalkalmazási kérdéseket ugyanis értelemszerűen nem csak a Legfelsőbb Bíróság, hanem az alsóbb szintű bíróságok kollégiumai is véleményezik. A zavaró törvényszerkesztési hibát pedig a 2011. évi CLXI. törvény (továbbiakban: Bszi.) megszüntette azáltal, hogy a kollégium e jogkörét rendező 27. §-ának (1) bekezdését "A bíróságok feladatai az ítélkezés egységének biztosítása érdekében" című III. fejezetének általános rendelkezései között találhatjuk meg.
Ezért már csak az lehet a kérdés, hogy a Kúria [Legfelsőbb Bíróság] Bűntető Kollégiumának véleménye [BKv.] valóban a kötelező erő látszatát ölti-e magára, illetőleg miként közelítjük meg a bírói gyakorlat ilyen módon való befolyásolásának lehetőségét, s egyáltalán milyen szerepet játszik a BKv. az alsóbb színtű bíróságok ítélkezésében. A BKv. kötelező erővel való felruházása ugyanis valóban alkotmánysértő ítélkezési gyakorlat kialakulását eredményezné, a vitás kérdések eldöntését elősegítő jelentősége azonban vitathatatlan, de ez sem zárja ki a kollégiumi véleménytől való eltérés lehetőségét, ha a bíró a konkrét ügyben nem tartja alkalmazhatónak, mert az ma sem lehet kérdéses, hogy ki jogosult a törvényt magyarázni: "Kétségtelenül mindenki, mert attól, hogy kiki bármiről szabadon alkosson magának véleményt és véleményét szabadon nyilvánítsa, senkit sem lehet elzárni. A T.-nak[13] azonban csak az értelemre ható meggyőző ereje, az érveknek helyes és súlyos volta, a következtetések biztossága és logikussága ad jelentőséget. Ez a jelentőség abban áll, hogy a T. folytán az, ami a tvben kétes, homályos v. kétértelmű volt, megszűnik kétes, homályos, v. kétértelmű lenni, mert mindenki elismeri, hogy a tv-nek csakis az az értelem tulajdonítható, amit a tv-magyarázó kifejtett. Már ebből látható, hogy bár mindenkinek szabad a tv-t magyarázni, arra mégsem vállalkozhatik mindenki, csakis az, aki a józan értelem és megfelelő tudományosság eszközeivel van felfegyverkezve."[14] Ezekkel az adottságokkal pedig minden bírónak rendelkeznie kell, amint a törvény értelmezésének szabadságával is, ha azt akarjuk, hogy valós értelmet nyerjen függetlenségének deklarálása, mert ennek tényleges érvényesülését csak az egyéni döntését hitelesítő személyes felelősség garantálhatja. A bevezetőben idézett bírósági határozatok pedig nem hagyhatnak bennünk kétséget afelől, hogy Mészáros Ádám nem alaptalanul vetette fel a kötelező erő látszatának problémáját, hiszen az ezekben hivatkozott BKv. 79. számú véleménytől[15] a megyei bíróság azért tért el, mert álláspontja szerint nem a jogkövető magatartásra ösztönzi a gépjárművezetőket, s a kollégiumi vélemény ebből következő figyelmen kívül hagyásának indokoltságát az is jelzi, hogy a 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntető Törvénykönyv 56. §-ának (2) bekezdése a kifogásolt megyei bírósági gyakorlatnak megfelelően szabályozza a beszámítás kérdését.
Kritikai észrevételek azonban nem csak a hivatkozott BKv. esetében, hanem más kollégiumi vélemények kapcsán is megfogalmazódhatnak az alsóbb szintű bíróságokon működő bírókban, amelyek közül a legnagyobb gyakorlati jelentősége kétségkívül a vádelv megítélésének kérdésében kinyilvánított állásfoglalásnak van. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma az 1/2007. BKv. számú véleményének A/I/2/c. pontjában a következő álláspontot fogadta el: "A vád törvényességének nem feltétlen tartalmi eleme a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítése. A vádirat Be. 217. §-a (3) bekezdésének c) pontja szerinti ezen, valamint d)-j) pontja szerinti további kellékének hiányossága a bírósági eljárásban pótolható." Ez az álláspont azonban figyelmen kívül hagyja azt, hogy - Berkes Györgyöt idézve - "a 2. § (2) bekezdése szerinti büntető törvénybe ütköző cselekmény nem egyszerűen a vádban, a történeti tényállásban leírt cselekmény, hanem a vádlói minősítéssel jogilag értékelt cselekmény", valamint "a vádlói, illetve bírósági funkció következetes elhatárolásának követelményével"[17] is ellentétes. A Be. 2006. július 1. napjától hatályos 2. § (2) bekezdése
- 543/544 -
szerint pedig a törvényes vád azt jelenti, hogy a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy, pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. A nyelvtanilag "valamit javasol, ill. cselekvést elindít"[18] jelentéstartalommal bíró kezdeményez ige alatt pedig aligha érthetünk mást mint a felelősségre vonás indítványozását, vagyis magát a vádolást. Ennek tartalmi követelményeit illetően pedig a törvényes vád definícióját megalkotó 2006. évi LI. törvény 1. §-ának indokolása is egyértelmű jogalkotói álláspontot tükröz: "Törvényes csak az a vád lehet, amely a minimális tartalmi követelményeknek is megfelel. A vád képviselőjének minden esetben konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntetőtörvény szerinti minősítését is tartalmazó, pontosan azonosítható személy felelősségre vonására irányuló megalapozott, a bizonyítékok megjelölését is magában foglaló összefoglalt váddal kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság előtt a bírósági eljárást kezdeményeznie."[19] A "Btk. szerinti minősítés" megjelölése tehát, akárhogy is nézzük, mégiscsak törvényi követelmény, így a bíróság az ettől eltérő álláspontját legfeljebb a szóban forgó kollégiumi véleményre hivatkozással támaszthatja alá, miközben az Alaptörvény[20] 26. cikkének (1) bekezdése szerint a bírák "csak a törvénynek vannak alárendelve". Erre tekintettel kerülhetett sor több esetben az elsőfokú ítélet megváltoztatására azért, mert olyan bűncselekmények miatt is sor került a vádlottak bűnösségének megállapítására, amelyek miatt az ügyész kifejezetten nem indítványozta a felelősségre vonásukat.[21]
A kollégiumi vélemény kötelező jellegének elismerését tükrözi azonban az ügyészi gyakorlat is, amelynek egyik konkrét példáját jelenti, amikor az ügyészség a másodfokú eljárásban a BKv. 64. számú véleményben kifejtettekre hivatkozással indítványozta[22] eljárási szabálysértés megállapítását, mert a nagyon sok ember ellen indult ügyben a városi bíróság nem egy ítéletet hozott, hanem sorozatos elkülönítések mellett több ügydöntő határozat meghozatalára is sor került a bizonyítás adott stádiumától függően, anélkül, hogy az egyes tárgyalási szakaszok lezárását követően a tárgyalást elölről kezdte volna. A szóban forgó kollégiumi vélemény 3. pontja szerint ugyanis, "ha az elkülönítést követően az alapügyben a bíróság ügydöntő határozatot hozott, és a Be. 328. §-a alapján a tárgyalást berekesztette, a tárgyalás folytonosságáról az elkülönített ügyben sem lehet szó. Ilyenkor a tárgyalást elölről kell kezdeni, ha az elkülönítés előtt tartott tárgyalás óta nem telt el hat hónap, illetve a tanács összetételében nem történt változás." Ezzel szemben a megyei bíróság másodfokú ítéletének indokolásában azt fejtette ki, hogy a tárgyalás megismétlését garanciális okból szükségessé tevő körülmény bekövetkezésének hiányában nem volt eljárásjogi oka a tárgyalás elölről kezdésének. Ehhez képest a tárgyalás egyes vádlottakra vonatkozóan meghozott ítéletek kihirdetését követő berekesztésének a megyei bíróság megítélése szerint azért nem lehetett az előbbiekkel ellentétes eredményre vezető jelentőséget tulajdonítani, mivel erre minden esetben az elkülönítés elrendelését követően került sor, amiből következően a tárgyalás berekesztésére mindig csupán azon vádlottakat érintően került sor, akikkel szemben az elsőfokú bíróság ítéletet hozott a tárgyalás rájuk vonatkozó részének befejezéseként, míg más része - csupán ügyviteli szempontból új ügyként - tovább folytatódott, amelynek folytonosságát csak a Be. 287. §-ának (3) bekezdésében írtakból következő körülmények bármelyikének bekövetkezése szakíthatja meg. Ilyen esetben a tárgyalás elölről kezdésének elvárása olyan formális követelmény támasztását jelentené, amelynek semmilyen szerepe nem lenne sem az eljárási szabályok érvényesülése, sem az eljárásban résztvevők jogosítványainak gyakorlása szempontjából. Ezért a megyei bíróság ebben a kérdésben nem tartotta alkalmazhatónak a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 64/2008. BKv. számú véleményét, utalva arra, hogy 1997. évi LXVI. törvény 33. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból következően az nem kötelező a bíróságok számára az annak tárgyát képező vitás jogalkalmazási kérdések konkrét megoldása során sem. A relatív jellegű eljárási szabálysértés megállapítására irányuló ügyészi indítvány viszont kizárólag a hivatkozott büntető kollégiumi véleményen alapult, ezért a megyei bíróság nem állapította meg az eljárási szabály kifogásolt megsértését.[23]
A kollégiumi véleményeken kívül az ítéletekben gyakorta előfordulnak a büntető anyagi- és eljárásjogi kódexek kommentárjaiban kifejtett álláspontokra történő olyan hivatkozások is, amelyek szintén nem tekinthetők autentikus jogértelmezésnek a sajátos jogirodalmi műfajt jelentő kommentárok jellegéből következően. A kommentárok ugyan a római jogi forrá-
- 544/545 -
sokban jegyzék, napló, írásbeli fejtegetés jelentéssel bíró commentarius[24] továbbfejlesztése folytán alakultak ki a középkori jogtudósok tevékenységének eredményeként, azonban már erőteljes gyakorlati orientálódással,[25] s e metodika miatt mára már kifejezetten gyakorlati kézikönyvekké váltak, ezektől pusztán az átfogó tematikájuk révén megkülönböztethetően. a kommentárok tehát olyan törvénymagyarázatul szolgálnak, amely hasznos információt jelenthet a jogalkalmazó számára a magyarázott jogszabályhely értelmezésekor, amikor ennek megalapozásához a törvényszöveg tágabb összefüggéseinek ismerete is szükségesnek mutatkozik. Ezért a kommentár praktikus segédeszközt jelenthet a bíró számára ahhoz, hogy egy konkrét ügyben felmerülő problémájának megoldásához megtalálja a helyes döntés meghozatalához vezető utat a szerzője által közvetített információk megismerése és megfelelő felhasználása által. Ehhez képest a kommentárokra történő hivatkozás ma már nemegyszer vitathatatlannak tűnő álláspontként jelenik meg a bírósági ítéletekben, amivel a konkrét ügyben ítélkező bíró a személyes döntésének terhét áthárítja egy olyan szerzőre, akin az általánosságban kifejtett álláspontjának felhasználását nem lehet számon kérni, vagyis megfoghatatlanná válhat a szakmai felelősség kérdése, amit a jogbiztonság legalább olyan fontos tényezőjének kell tekintenünk, mint az ítélkezés egységességét. Ebből fakad az a kérdés, hogy vajon mi késztetheti az állam minden más tisztviselőjétől éppen a döntési függetlensége által megkülönböztethető bírót arra, hogy egyéb értelmezési lehetőségek figyelmen kívül hagyásával egyedül egy kétségtelenül hasznos, ám a tudományos művek megalapozottságával nem feltétlenül rendelkező olyan hivatkozással igazolja döntését, amelynek forrása nemegyszer szintén vitatható álláspontot közvetít.[26] Erre a kérdésre az esetleges kényelmi szempontokon túl kizárólag az adhat elfogadható választ, ha azt feltételezzük, hogy a bíró szerzőjének szakmai tekintélyére tekintettel fogadja el a kommentár álláspontját.[27]
a kollégiumi véleményekre és a kommentárokra történő hagyatkozás mellett a harmadik leggyakoribb hivatkozási alapként a Kúria [Legfelsőbb Bíróság] Bírósági Határozatokban közölt eseti döntései fordulnak elő a büntető bírói gyakorlatban, amit egyfajta precedensszerű ítélkezésként is felfoghatunk. Ez a gyakorlat azonban önmagában természetesen nem minősíti az ítélkezési kultúránkat, hiszen egy konkrét kérdésben felmerülő vitás jogértelmezési kérdés eldöntésekor egyrészt megkönnyíti a bíró dolgát, ha ismeri az ugyanolyan vagy hasonló problémát érintő határozatokat, s az azokban kifejtettekben azonos álláspontra jutása esetén saját döntését is meggyőzőbbé teheti más ügyekre hivatkozással, ami egyértelműen elvonatkoztatható a precedensrendszerű ítélkezéstől. a különbséget, illetőleg a "nem igazi precedensek" gyakorlati jelentőségét témánk szempontjából is hasznosítható módon jellemzi Vida Sándor, amikor arra utal, hogy "alig akad az EU Bíróságának olyan ítélete, amelyben - hasonló kérdésben kialakított állásfoglalást tükröző - korábbi ítéletre ne hivatkozna".[28]
Egyfajta precedensrendszerű ítélkezésről beszélhetünk viszont abban az esetben, amikor a bíró a probléma autonóm megoldása helyett csak azért alkalmaz a saját ügyében valamilyen álláspontot, mert az egy magasabb szintű bíróság által került elfogadásra, vagyis amikor a függetlenség helyett a tekintély válik domináns tényezővé az ítélkezésben. Ennek veszélyei nyilvánvalóak akkor, ha az adott kérdésben egymásnak ellentmondó ítéletek meghozatalára került sor, aminek az előfordulása pl. a fog elvesztésének minősítése körében egyértelműen tetten érhető, hiszen a maradandó fogyatékosság okozását 1-2-3 fog elvesztése esetén megállapítandónak tartó döntésekkel egyaránt találkozhatunk a bírói gyakorlatban.[29] Ilyen esetben szinte bármilyen döntés igazolható lehet más ügyekben hozott határozatokra hivatkozással. Ez vonatkozik a Bócz Endre szerint úgyszólván sehol nem élő "mérgezett fa gyümölcse is mérgezett" bizonyításelméleti doktrínájának[30] sajátos problematikáját jelentő olyan hangfelvétel bizonyítási eszközként való felhasználhatóságának kérdésére is, amely az érintett személy hozzájárulása nélkül készült, és amelynek megítélését illetően ugyancsak egymásnak homlokegyenest ellentmondó bírói döntésekkel találkozhatunk a Bírósági Határozatokban.[31]
Más esetekben pedig azt állapíthatjuk meg, hogy dogmatikailag alapvetően vitatható jogértelmezések épülnek be a bírói gyakorlatba csak azért, mert annak forrása a Legfelsőbb Bíróság határozata. Erre szemléletes például szolgál a Legfelsőbb Bíróság azon álláspontja, amely szerint "az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetése - ha a csalás törvényi tényállásának további elemei is megvalósulnak - a csalás bűncselekménye szempontjából a vagyonban bekövetkezett értékcsök-
- 545/546 -
kenésnek [damnum emergens] és nem elmaradt vagyoni előnynek [lucrum cessans] tekintendő".[32] Ezzel szemben Deák Zoltán dogmatikailag vitathatatlan érvelés eredményeként mutat rá a következőkre: "Az kétségtelen, hogy e szolgáltatások pénzben kifejezhető értékkel bírnak. Azonban a vagyon fogalmának tartalma alapján láthatjuk, hogy valamely szolgáltatás esetén nem a jogalany által nyújtott szolgáltatás [...] képezi az adott jogalany vagyonának részét, hanem voltaképpen az a jog, mely biztosítja, hogy a szolgáltatás ellenértékét, mint követelést a jogalany mással szemben jogi eszközzel érvényesítse. [...] A meg nem fizetett szállásdíj éppen ezért a károsult oldalán nem vagyoni értékcsökkenésnek, hanem a jogosan várt vagyonnövekedés elmaradásának, azaz elmaradt haszonnak [lucrum cessans] minősül, s mint ilyen kívülesik a kár büntetőjogi fogalmán."[33] Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság dogmatikailag téves álláspontja mára az ítélkezési gyakorlat részévé vált és pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a telefontársaságok sérelmére tömegesen elkövetett csalások elbírálásakor következetesen alkalmazásra kerül, noha ezt a gyakorlatot csak a 2012. évi C. törvénnyel elfogadott új Büntető Törvénykönyv fogja legalizálni annak következtében, hogy a 373. §-ának (7) bekezdésébe foglalt speciális értelmező rendelkezés szerint a csalás törvényi tényállásának alkalmazása szempontjából "kárnak kell tekinteni az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét is". Ezért ennél a jogértelmezési anomáliánál aligha lehetne nyilvánvalóbban kimutatni, hogy milyen veszélye van annak, ha kötelezően alkalmazandó precedensnek tekintjük a magasabb hatáskörű bíróságok más ügyekben hozott határozatait.[34]
Ez pedig akár némi magyarázatul is szolgálhat a precedensek jelentőségének hiányát kifogásoló Fleck Zoltán kritikai észrevételére,[35] miután a jogalkalmazási gyakorlatunk is jelzi, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha a Mirjan Damaąka által leírt[36] "hierarchikus" [kontinentális] igazságszolgáltatási modellnek megfelelő rendszer keretei közé "koordinatív" [angolszász] jellegű megoldásokat próbálnánk beilleszteni a rendszerszemléletünk változatlansága mellett. Ennek megváltozásáig pedig a precedenseknek legfeljebb annyiban lehet helye a jogalkalmazásunkban, amennyiben kézenfekvő hivatkozási alapul szolgálhatnak az autonóm bírói álláspont meggyőző erejének nyilvánvalóvá tételéhez.[37]
A tekintély ítélkezésben betöltött szerepének felvázolása során megkerülhetetlen a jogtudomány jelentőségének kérdése, noha a jogelméleti munkákra hivatkozással alig találkozni az ítéletekben, amire az elmélet és a gyakorlat szükségszerű egymásra utaltságának tükrében semmilyen ésszerű magyarázatot nem lehet találni, miután büntetőeljárásunk mai rendszerében és a hatályos anyagi jogi szabályokban egyaránt a jogtudomány fejlődésének eredményei tükröződnek. Ennek köszönhetjük többek között azoknak a jogi elveknek a kimunkálását, amelyeket pl. a halmazati problémák megoldásakor ma is alkalmazunk, amikor a kétszeres értékelés tilalmára vagyis a ne bis in idem elvére hivatkozással indokoljuk meg döntésünket, aminek a példáján keresztül is igazolható a jogtudomány Erdei Árpád által említett közvetett hatása a jogalkalmazásra.[38] A tudomány jelentőségét jelzi Bócz Endre is, aki szerint a bírákkal "szemben képesítési és továbbképzési követelmény az, hogy ismerjék a jogpolitika időszerű kérdéseire a szaktudományokban adott lehetséges válaszokat, valamint ezek pro és kontra érvrendszerét. Ezeket figyelembe kell venniük, és feladataikat annál színvonalasabban képesek ellátni, minél szélesebb körű és elmélyültebb az ismeretanyaguk."[39]
Az már más kérdés, hogy ez a kívánalom napjaink büntető ítélkezésének kultúrájában mennyire érvényesül, ami az ítéletek indokolásának érvelései, illetőleg hivatkozásai alapján ítélhető meg. Ezért lehet érdekes annak kiemelése, hogy esetenként persze jogirodalmi hivatkozással is találkozhatunk a büntető ítéletekben,[40] a kollégiumi véleményekre és a kommentárokra, valamint az eseti döntésekre történő hivatkozásokhoz képest azonban elenyésző számban, amit a bírói hivatás jelentőségének tükrében azért tekinthetünk paradoxonnak, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül igazságszolgáltatásunk működésének körülményeit, amelyek változatlanul olyan adminisztratív feladatok elvégzésére kényszerítik a bírókat, amelyeknek legfeljebb annyi köze van az ítélke-
- 546/547 -
zéshez, mint Pilátusnak Jézus keresztre feszítéséhez. Ebből következően az adminisztrálásra fordított idő természetesen elvész az egyéb teendők számára, ami azonban morálisan nyilván nem mentheti fel az ilyen feltételek ismeretében is az ítélkezés hivatását választó bírót feladatainak az "ítélőmestertől" elvárható szakmai színvonalú teljesítésének kötelezettsége alól, amihez a jogszabályok és a joggyakorlat mellett a jogelmélet ismerete is hozzátartozik. A jogtudomány szerepének hangsúlyozottabbá válása tehát elengedhetetlen lenne az ítélkezésben is ahhoz, hogy helyreállítható legyen a bíráskodás egykori tekintélye, ami optimális esetben az igazságszolgáltatásba vetett bizalom visszaszerzését eredményezhetné, amire a Fleck Zoltán által feldolgozott bizalmi sorrend ismeretében igencsak szüksége lenne a bíróságnak.[41]
A tekintéllyel Bócz Endre által is összefüggésbe hozott bizalom jelentőségének megítélése pedig aligha lehet kérdéses, ha az ítélkezést a társadalom rendjének biztosításához szükséges szolgáltatásként fogjuk fel, amelynek megbízható működése mindenki számára garantált jogbiztonságot jelent. Más összefüggésben az igazságszolgáltatás működésébe vetett bizalom kérdésének jelentőségét ugyancsak Bócz Endre írja le legszemléletesebben: "A »common law« szokásjogi úton, a célszerűség jegyében alakult ki; meghatározó eleme a bizalom abban, hogy a döntéshozó tisztességesen, körültekintően és hozzáértően, valóban a köz érdekét tartva szem előtt jár el, mérlegeli a konkrét esetben figyelembe veendő - sokszor egymással ellentétes irányba mutató - tényezőket. A kontinentális megoldás viszont a jogalkotó felülmúlhatatlan bölcsességére alapoz. Nem hisz, vagy nem bízik abban, hogy a jogalkalmazó képes gyámkodás nélkül, maga is megtalálni a helyes utat, és ezért a »térképen« (a jogszabályban) formálisan kijelöli számára a követendő ösvényt anélkül, hogy tudná, vajon azon a terepen, amelyen át az vezet, tényleg el lehet-e jutni a célhoz."[42]
Ehhez ráadásul nálunk a jogalkalmazás krónikus önbizalomhiánya is társul, ami paradox jelenségként a jogállam törvényi garanciáinak megteremtéséhez köthetően alakult ki, hiszen ezt megelőzően a tekintély önmagából fakadt és ilyenként az "alattvalók" részéről megkérdőjelezhetetlen volt. Ez az attitűd azonban a rendszerváltást követően szinte egyik napról a másikra megváltozott, anélkül, hogy erre a bírósági szervezet felkészülhetett volna. Az igazságszolgáltatásnak azzal a kihívással kellett szembesülnie, hogy a politika, a sajtó és az ügyfél részéről egyaránt számon kérhető lehet tevékenységének eredménye. Ez egybeesett egy olyan bűnözési hullám kibontakozásával, amelynek kezelésére a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás apparátusa egyaránt képtelennek bizonyult, miközben meg kellett felelnie a terhelt és a védő eljárási pozíciójának erősödéséből fakadó követelményeknek is. Ezeknek a közel egyidejűleg kulmináló elvárásoknak a több évtizedes kontraszelekció következményeit is cipelő igazságszolgáltatás képtelen volt egyszerre megfelelni, ami szükségszerűen a büntetőeljárások elhúzódásának tömegessé válását eredményezte. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a büntető ítélkezés időszerűségének látványos romlása a monstre bűnügyek kivételével jellemzően nem az ügyek "elnehezülésére" volt visszavezethető, mert ennek a helyzetnek a kialakulásában nemegyszer a bírók szakmai felkészületlenségből eredő következetlensége is szerepet játszott, ideértve a tárgyalások körültekintő előkészítésének, illetőleg az idézéssel szembeni mulasztások szankcionálásának elmaradását is.[43]
A mindebből fakadó frusztráció pedig szükségképpen tovább gyengítette a bírói kar önbizalmát, amelynek a "derékhada" akkor vált ennek tagjává, amikor a bírósági vezetők elvárták a Magyar Szocialista Munkáspártba való belépést és a "kommunista uralom tudatos kispolgári helyzetbe kényszerítő politikája erre a hagyományra építkezve hosszú időszakra jelentéktelenségre ítélte a bírói kart".[44] Így nem is alakulhatott ki az a bírói öntudat, ami zökkenőmentesen átsegíthetett volna bennünket az átmeneti nehézségeken. Ennek hiányában pedig egyfajta görcsös megfelelési kényszer vált általánossá, amit leginkább az jelez, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a bürokratikus ellenőrzési módszerek, miután ez a számonkérésnek és az önigazolásnak egyaránt a legkézenfekvőbb módját jelenti akkor, amikor tevékenységünk tényleges eredményénél fontosabb a szervezetben betöltött pozíciónk megerősítése. Az tehát nem lehet kérdéses, hogy az ilyen megoldások semennyivel sem javíthatják az igazságszolgáltatás hatékonyságát, ami önmagában talán még nem is lenne olyan nagy baj, ha a bírók önigazolási törekvése kimerül az igazoló jelentések írásában. A jelenség azonban természetszerűleg nem rekedhetett meg az igazoló jelentéseket körmölő bírók dolgozószobáinak falai között, miután nyilvánvaló volt, hogy
- 547/548 -
a magukat jól adminisztráló bíróknak semmilyen retorziótól nem kell tartaniuk, ha valamilyen főbenjáró hibát nem követnek el, mivel "a tényleges érvényesülés nagyrészt az adminisztratív kontrollt működtetők kritériumainak való megfeleléstől"[45] függött. Ezért szükségszerűen az ítélkezésre is rányomta bélyegét az a szemlélet, amely szerint nem a büntetőügyek minél előbbi és a leghatékonyabb módon való befejezésére kell törekednünk, hanem tevékenységünk támadhatatlanná tételére, aminek tükrében az ítélkezés tényleges eredményessége manapság úgyszólván másodlagossá válhat a bíró munkájának értékelésekor.[46] Ezt a helyzetet pedig betetézi az a körülmény, hogy egy bírónak nem csak az igazgatási vezetők, hanem az ítéleteit felülbíráló szakmai fórum(ok) elvárásainak is meg kell felelnie, ha még nem adta fel az ambícióit. A szakmai elvárások pedig napjainkban nemegyszer az öncélú jogászkodás határait súrolják, csupán látszólag erősítve ezzel az igazságszolgáltatás tekintélyét.
Mindennek jelei a túlbizonyításokban, a nyomozás eredményéhez való merev ragaszkodásban, az alaptalan elítélésekben, a szükségtelen adatokkal telezsúfolt indokolásokban, a felesleges és a jogi végzettséggel nem rendelkező ügyfelek számára sokszor értelmezhetetlen jogszabályi hivatkozásokban vagy a jogerős érdemi döntésért való felelősségvállalást elhárító hatályon kívül helyező határozatokban egyaránt tetten érhetők. Ezekre a szimptomatikus jelenségekre pedig a tevékenységünket körüllengő bizalmatlanságból fakadó önbizalomhiánynál elfogadhatóbb magyarázatot aligha találhatunk, ha egyébként megfelelőnek tartjuk a bírói kar szakmai felkészültségének általános színvonalát, amit a bírósági szervezet alapvetően törvényes működésére tekintettel nehezen lehetne kétségbe vonni. Az önbizalomhiány pedig szükségszerűen a tekintély jelentőségének felértékelődéséhez vezet, hiszen ezáltal a döntéseinket anélkül is igazolhatjuk, hogy azokért személyes felelősséget kellene vállalnunk.
Bócz Endre szerint "a tekintély a közösség érdekében kifejtett jó teljesítménynek a közösség részéről való, bizalomban és tiszteletben megnyilvánuló elismerése".[47] Ezt fejezi ki a tekintély főnév témánk szempontjából irányadónak tekinthető nyelvtani jelentése is: "Valakinek az a jellege, tulajdonsága, hogy valamely közösség számára irányt mutat, valamely közösség követi, hozzá igazodik."[48] Az ebből képzett tekintélyelven pedig a tekintély kritikátlan elfogadását értjük.[49] Ennek megfelelően tekintélyelvű ítélkezésről akkor beszélhetünk, ha a bírói gyakorlatban kimutatható olyan jelenség, amely magasabb szintű bíróságok nem kötelező jellegű állásfoglalásainak automatikus figyelembe vételét és kritika nélküli követését tükrözi az alsóbb fokú bíróságok jogalkalmazási gyakorlatában. A tekintélyelv érvényesülését ismerhetjük fel azonban abban is, ha a bíró a törvény nem autentikus forrásból származó magyarázatát pusztán azért tekinti irányadónak, mert annak szerzője felsőbb bíróságon ítélkező bíró. Azt viszont szükséges tisztáznunk, hogy a tekintélyelv problematikájának vizsgálatakor természetesen el kell vonatkoztatnunk a mindig és mindenhol szükségszerűen érvényesülő szakmai tekintély kérdésétől, hiszen ennek jelentősége az eredményesen csak tapasztalati ismeretekre alapozottan gyakorolható bírói pályán vitathatatlan, aminek az egyedüli kedvezőtlen következménye a már túlhaladottá vált szemlélet vagy gyakorlat továbbélése lehet. Ez azonban a megfelelő szakmai felkészültség megszerzésével bárki által bármikor túlléphető, így az igazságszolgáltatás rendszerének működése szempontjából semmilyen valós veszéllyel nem járhat. Ezzel szemben a tekintélyelv érvényesülésével azonosítható szakmai konformizmusnak a konkrét ügyek elbírálási módjában megnyilvánuló mélyreható következményei is lehetnek. Ez indokolja a szakmai tekintély és a tekintélyelv differenciált kezelését, amennyiben tiszta képet szeretnénk alkotni arról, hogy mennyiben tekinthetjük valós problémának az egyes jogértelmezési kérdésekben magasabb hatáskörű bíróságok által elfogadott álláspontok kritika nélküli alkalmazásában megnyilvánuló jelenséget. Ez persze annak kérdését is felveti, hogy a bírósági hierarchián alapuló jogértelmezés kötelező jellegének elfogadása nélkül mennyiben biztosítható az egységes jogértelmezés követelményének érvényesülése.
A tekintély szerepének felértékelődéséhez vezető okok vizsgálata mellett tehát legalább ilyen fontos kérdés annak tisztázása is, hogy a tekintélyelv érvényesülésének hiányában biztosíthatóak-e az egységes büntető ítélkezéshez szükséges feltételek, hiszen ennek je-
- 548/549 -
lentősége éppúgy elvitathatatlan, mint a bírói függetlenségé, ezért az ebből következő dilemma feloldása nyilván nem egyszerű feladat. Más megközelítésben ez annyit jelent, hogy a jogállami igazságszolgáltatás e két fundamentális jelentőségű értékének egyensúlya nélkül tisztességes ítélkezésről nemigen beszélhetünk. Ezért témánk teljes körű áttekintéséhez az egységes ítélkezés biztosításához szükséges eszközrendszer rövid áttekintése is szükségesnek mutatkozik, a hatályos szabályozás kialakulásának előzményeire is kiterjedően.
A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikkben témánk szempontjából csupán a következő figyelemre méltó rendelkezést olvashatjuk: "A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél."[50] Az 1871. évi XXXI. törvénycikk alapján létrejött és a maival megegyező felépítésű bírósági szervezet kialakulását követően azonban természetesen az ítélkezés egységesítéséhez szükséges eszközök rendszerét is megteremtette a korabeli jogalkotás a Kúria teljes ülési és jogegységi döntvényeire, illetőleg a jogegység érdekében hozott határozataira vonatkozó szabályozás által.
A diktatórikus államhatalmi rendszer kialakulása viszont természetszerűleg ezen a téren is cezúrát eredményezett, aminek első jogszabályi megnyilvánulását a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának irányelvei és elvi döntései tárgyában kiadott 4338/1949. (XII. 6.) MT rendelet jelentette, amely az 1949. évi XX. törvénnyel elfogadott alkotmány 47. §-ában a bíróságok számára kötelezővé tett irányelv és elvi döntés fogalmát meghatározta. Eszerint, ha a dolgozó nép ellenségeinek megbüntetése és a népi demokrácia rendjének védelme, valamint a dolgozók szocialista társadalmi együttélési szabályok megtartására nevelése céljából működő bíróságok számára a "bírói hivatás helyes betöltése érdekében akár általános szempontból, akár valamely jogszabály részletes kifejtése végett elvi irányítás szükséges, ezt az igazságügyminiszter kezdeményezésére az Alkotmány 38. §-ain alapuló jogkörében a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága irányelv megállapításával adja meg."[51] (...) "Ha valamely bíróság téves elvi alapon álló jogerős határozatot hozott vagy a bíróságok ellentétes elvi alapon álló jogerős határozatot hoztak és az elvi kérdés eldöntése az igazságszolgáltatás helyes működése érdekében szükséges, úgyszintén akkor, ha valamely eldöntött elvi kérdésben a korábbi elvi döntéstől való eltérés válik szükségessé, az Alkotmány 38. §-án alapuló jogkörében a Legfelsőbb Bíróság elvi döntést hoz."[52]
A Legfelsőbb Bíróság elvi irányítási eszközeinek szabályozását a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény csupán annyiban módosította, hogy a teljes ülése "meghallgatja a kollégiumok beszámolóit működésükről és az ítélkezés egységének biztosításához szükséges irányítást megadja"[53] (...) és "elvi döntéseket hoz".[54] Ennél számunkra témánk szempontjából jóval izgalmasabb rendelkezéseket találunk a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvényben, amely szerint: "A Legfelsőbb Bíróság teljes ülése irányelveket, illetőleg elvi döntést ad ki, ha az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében, a jogértelmezési kérdésben elvi irányítás szükséges.[55] Az irányelv és az elvi döntés a bíróságokra kötelező. Az irányelveket és az elvi döntést a hivatalos lapban közzé kell tenni.[56] A Legfelsőbb Bíróság kollégiuma irányelv vagy elvi döntés megállapítását nem igénylő kérdésben, a jogalkalmazás egységének elősegítése végett kollégiumi állásfoglalást hoz."[57] Ebben a rendelkezésben találhatjuk tehát meg napjaink kollégiumi véleményének gyökereit. Ehhez képest a meglehetősen sajátos strukturális szabályozást alkalmazó jogalkotó a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvényben a kérdést azzal intézte el, hogy a Legfelsőbb Bíróság "a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz",[58] illetőleg a jogalkalmazás egységének biztosítása "körében jogegységi határozatokat hoz, és elvi határozatokat tesz közzé".[59] Azt viszont a jogalkotó javára kell írnunk, hogy az egyik leglényegesebb átmeneti rendelkezés szerint a "törvény hatályba lépését megelőzően hozott irányelvek, elvi döntések és kollégiumi állásfoglalások az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók."[60] A kollégiumi állásfoglalások tárgyában azonban jogegységi határozatok jellemzően azóta sem születtek, ehelyett az állásfoglalások nem elhanyagolható hányada kollégiumi véleménnyé transzformálódott.
- 549/550 -
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény [Bszi.] szerint a "Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerősen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé."[61] A jogegységi határozat és a joggyakorlat-elemzés kérdése jelen esetben sok szót nem érdemel, miután az előbbi az Alaptörvény értelmében a bíróságokra kötelező;[62] az utóbbi pedig azért, mert ennek eredménye legfeljebb jogegységi eljárás kezdeményezése lehet.[63] Ezért érdekesebb az elvi bírósági határozat és az elvi bírósági döntés kérdése, amelyek között a szabályozás szerint csupán abban van különbség, hogy melyik bíróság hozta: a Kúria döntése az előbbi, míg az alsóbb bíróságoké az utóbbi kategóriába tartozik.[64] Közös vonásuk viszont, hogy mindkettőnek "a társadalom széles körét érintő vagy a közérdek szempontjából kiemelkedő jelentőségű ügyben elvi kérdésekre is kiterjedő"[65] határozatnak kell lennie, ami kétségtelenül igazolja az ilyen döntések jelentőségét. Ennek ellenére ezek kötelező alkalmazásáról a Bszi. kifejezetten nem rendelkezik, hiszen az ilyen előírás az Alaptörvénnyel ellentétes szabályozást eredményezett volna. Ehhez képest mégiscsak valamiféle kötelező jellegre kell viszont következtetnünk a Bszi. azon rendelkezéséből, amely szerint jogegységi eljárásnak van helye, ha "a Kúria valamely ítélkező tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria másik ítélkező tanácsának elvi bírósági határozatként közzétett határozatától vagy közzé tett elvi bírósági döntéstől,[66] annál is inkább, mert ebben az esetben "a Kúria tanácsa a jogegységi eljárás indítványozása mellett a jogegységi határozat meghozataláig az eljárást felfüggeszti".[67] Az viszont már nem derül ki a törvényből, hogy mi a teendő abban az esetben, amennyiben a kúriai tanács netán a saját korábbi elvi határozatától kíván eltérni vagy mi a helyzet akkor, ha a jogegységi tanács mellőzi a határozathozatalt, amire lehetősége van.[68] Az pedig végképp eldönthetetlen a hatályos szabályozás rendelkezéseinek tükrében, hogy mi a helyzet az alsóbb szintű bíróságok döntési kompetenciáját illetően, amely fórumokat a törvény semmilyen formában nem korlátozza az elvi bírósági határozattól vagy elvi döntéstől való eltérésben, s ennek előfordulása esetén pusztán emiatt rendkívüli jogorvoslatnak sincs helye. A hatályos szabályozás alapján megválaszolhatatlan ezen kérdések fényében pedig csak arra a következtésre juthatunk, hogy az alsóbb szintű bíróságok számára az elvi bírósági határozatok és az elvi bírósági döntések alkalmazása semmi esetre sem kötelező, amihez képest a Kúriára vonatkozó speciális szabályozás pusztán a bírósági szervezetben betöltött szerepéből következő tekintélye folytán tekinthető indokoltnak.
A kollégiumi vélemény ítélkezésben játszott szerepét viszont a Bszi. egyértelműen kijelöli a kollégium kompetenciájának meghatározása által: "A kollégium, valamint a közigazgatási és munkaügyi regionális kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében figyelemmel kíséri a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben, valamint a joggyakorlat-elemző csoport vezetőjének felkérésére közreműködik a joggyakorlatelemző munkában."[69] Ennek ellenére a bevezetőben jelzett álláspontokra tekintettel remélhetőleg nem tűnik öncélú szemantikai próbálkozásnak a véleménynyilvánítás nyelvtani értelmének meghatározása, aminek eredményeként a következő megállapításokat tehetjük: a nézet, ítélet, felfogás, javaslat, álláspont szinonimákkal körülírható "vélemény"[70] főnévből képzett véleménynyilvánítás jelentésének tartalma: "Véleménynek nyilvános kifejtése".[71] Végső soron tehát a törvényszöveg nyelvtani értelmezésének eredményeként is csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a kollégium számára biztosított véleménynyilvánítási jogkör gyakorlásának eredménye semmiképpen nem köti a bírót a vitás jogalkalmazási kérdés konkrét ügyben való eldöntésekor. Ellenkező esetben ugyanis feloldhatatlan dilemmát eredményezhetne az a körülmény, hogy a Bszi. a kollégium kompetenciáját általánosságban szabályozza, amiből következően a három bírósági szinten is működő szakmai testületek véleménye közötti hierarchia szabályozásának hiányában elvileg az irányadó kollégiumi vélemény kérdésének eldöntése is megoldhatatlan lenne. Másrészt talán az sem mellékes szempont, hogy a kollégiumi vélemény
- 550/551 -
kötelező erejének elismerése gyakorlatilag a jogegységi eljárás kiüresedését eredményezhetné, ha vitás jogalkalmazási kérdések generális megoldását jelenthetné, miközben a Bszi. szerint: "Ha a jogalkalmazás egysége érdekében szükséges, az ítélőtábla és a törvényszék kollégiumának kollégiumvezetője a Kúria kollégiumvezetőjének vagy az ítélőtábla elnökének jogegységi eljárás indítványozására, a Kúria elnökének vagy kollégiumvezetőjének elvi döntés közzétételére tesz javaslatot."[72]
A probléma lényege az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdésében gyökerezik, amely szerint: "A Kúria a (2) bekezdésben meghatározottak mellett biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, a bíróságokra kötelező jogegységi határozatokat hoz." Az idézett összetett mondat tagmondatai közötti egyértelmű nyelvtani összefüggés hiányában ugyanis Alaptörvényünk nyitva hagyja annak kérdését, hogy az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében a jogegységi határozaton kívül a Kúriának van-e alkotmányos lehetősége a bíróságok számára bármilyen kötelező aktusra az ítélkezés elvi irányításának keretei között. Ezt tetézik a Bszi. elvi bírósági határozatra és elvi bírósági döntésre vonatkozó azon rendelkezései, amelyeknek tükrében igencsak el kell gondolkodnunk azon a kérdésen, hogy ezek kötelezően alkalmazandók-e vagy csupán iránymutató jelentőségük van, amelytől a Kúria kivételével a bíróságok bármikor eltérhetnek. A kollégiumi vélemény szerepének, illetve jelentőségének megítélését illetően azonban a Bszi. aligha hagyhat kétséget afelől, hogy még a kötelező erő kérdésének felvetése sem tekinthető helyénvalónak. Az sem lehet azonban kétséges, hogy a helyi bíróságokon ítélkező bírók - a mai jogalkotási dömping és színvonal mellett némileg érthető okból - igénylik a vitás jogértelmezési kérdések eldöntésénél mankóként használható kollégiumi véleményeket, amelyek azonban éppen a kötelező erejük hiánya miatt lehetnek alkalmasak a jogalkalmazás fejlődésének előmozdítására, az ésszerű jogalkalmazás lehetőségének meghagyása által. A bírósági gyakorlat Vida Sándor által preferált következetességének és az ebből fakadó kiszámíthatóságának[73] vitathatatlan jelentősége mellett ugyanis arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kiszámíthatóan "rossz" döntés prognózisa legalább olyan problémát jelenthet, mint az ítélkezés egyébként joggal számon kérhető következetességének hiánya. Végső soron tehát eljutottunk a jogalkalmazás paradoxonjáig, hiszen a túl általános norma egyedi esetekben való alkalmazhatóságának biztosítását célzó jogértelmezés kötelezővé tétele adott esetben éppen az értelmezett jogszabály egyéniesített alkalmazását tehetné lehetetlenné.
Természetesen a jelen tanulmány tükrében is vitatható lehet, hogy napjainkban mennyiben beszélhetünk a tekintélyelv érvényesüléséről a büntető ítélkezésben, amelynek gyakorlása során egy kollégiumi véleményt épp olyan hivatkozási alapnak tekintünk, mint a törvényt, aminek az érvényesülését kötelesek vagyunk biztosítani. Ezzel együtt a jogfejlődés tendenciájára figyelemmel természetesen vitatható lehet akár még az is, hogy vajon egy bíró számára ma mennyire "kötelező kínos aggályoskodással ragaszkodni a törvényhez",[74] ha amúgy elég elhivatottságot érez magában ahhoz, hogy képes legyen felnőni a feladatához. Az ilyen bíró számára viszont ez bizonyosan költői kérdés, ha sikerült tisztáznunk magunkban, hogy miként viszonyulunk a tekintélyhez, mivel e nélkül aligha lehet olyan autonómiára szert tenni, amelynek kibontakoztatásával a bírói hivatás lényegét jelentő függetlenség valóban érvényesülhet az ítélkezésünk során. Az igazi függetlenség azonban az ítélkezésben sem "az elkötelezettség teljes hiányát jelenti",[75] hanem azt a fajta döntési autonómiát, ami megengedi a bírónak az általa elbírálandó ügy legjobb megoldásának megkeresését a törvényes lehetőségek keretei között, de ehhez ennek korlátaival is pontosan tisztában kell lennie, hogy megfelelően tudjon élni a szabadságával. Ennek határai azonban láthatólag még mindig meglehetősen képlékenynek tűnnek a számunkra irányadó szabályozás és különösen az elvileg általunk is alakítható joggyakorlat tükrében, noha az igazságszolgáltatás eredményes gyakorlásához elengedhetetlen társadalmi bizalomból fakadó tekintélyünk megteremtéséhez legalább annyit meg kellene tennünk, hogy pontosan tisztázzuk a saját magunkhoz való viszonyunkat is a bírói önképünk mindenki számára mértékadó kialakításával. Ennek hiányában ugyanis aligha tudunk olyan társadalmi tekintélyt kivívni, amelynek tükrében a bíró tevékenységét alapvetően már nem a mögötte álló államhatalom, hanem döntéseinek elfogadottsága hitelesíti. Ennek elérését talán elősegíthetné a következő praktikus szempontok figyelembe vétele: 1. Az Alaptörvény 25. cikke (3) bekezdésének a következők sze-
- 551/552 -
rinti módosítása: A Kúria a (2) bekezdésben meghatározottak mellett biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, amelynek érdekében a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz. 2. A Bszi. olyan értelmű kiegészítése, amelyből kitűnne az, hogy az elvi bírósági határozatok és az elvi bírósági döntések, valamint a Kúria kollégiumának véleményei iránymutató jelentőségűek a bíróságok számára, amelyektől azonban az ellenkező álláspont megindokolása mellett eltérhetnek. [A szakértői módszertani levélre vonatkozó szabályozáshoz hasonlóan.[76]] 3. A bírók és a bírósági vezetők szemléletének olyan megváltozása, amelynek tükrében evidenssé válna, hogy a bírák személyes morális és szakmai felelősséggel tartoznak a döntéseikért, aminek a zsinórmértékét az indokolási kötelezettség teljesítésének színvonala jelenti. ■
JEGYZETEK
[2] Debreceni ítélőtábla Bhar.I.755/2012/3. 4.
[3] Ld. Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974. 166-175.
[4] Fleck Zoltán: Jogállam és igazságszolgáltatás a változó világban. Pallas Páholy - Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 106.
[5] Ezek feldolgozása a tanulmány témájára tekintettel nem érinti a jogalkotói jogértelmezés és a jogegységi határozat kérdését ezek kötelező érvénye miatt.
[6] Mészáros Ádám: Gondolatok a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának véleményéről. Rendészeti Szemle 2010. 2. 83-87.
[7] Uo. 84.
[9] Mészáros Ádám: i. m. 85.
[10] 12/2001. (V. 14.) AB határozat III/4.2. pontja 10.
[11] I. m. 85.
[12] Uo.
[13] Törvénymagyarázat.
[14] Márkus Dezső [szerk.]: Magyar Jogi Lexikon VI. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1907. 662.
[15] Ennek III. pontja szerint: "A vezetői engedély közigazgatási határozattal kimondott visszavonása önmagában, a vezetői engedély tényleges leadása nélkül is megalapozza az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 73. §-ának (1) bekezdése szerinti beszámítást."
[16] A BKv. részletesebb kritikáját ld. Fázsi László: A tények jogi minősítésének gyakorlati jelentősége a vádelv tükrében. Miskolci Jogi Szemle 2012. 2. 71-78.
[17] Belegi József-Berkes György [szerk.]: Büntetőeljárás - Kommentár a gyakorlat számára. HVG-Orac, Budapest, 2009,1/9. pótlás 19.
[18] Juhász József-Szőke István-O. Nagy Gábor-Kovalovszky Miklós [szerk.l: Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 689.
[19] Miniszteri indokolás. CompLex Jogtár Plusz 14. oldal.
[20] Magyarország Alaptörvénye.
[21] Pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bf.704/2009/77. sz. ítélet 25-26.
[22] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség Bf.300/2011/1-11. sz. indítvány.
[23] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bf.104/2011/12. sz. ítélete 11-12.
[24] Márkus Dezső [szerk.]: Magyar Jogi Lexikon II. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1899. 576.
[25] Lamm Vanda-Peschka Vilmos [főszerk.]: Jogi Lexikon, KJK - KERSZÖV, Budapest, 1999. 345.
[26] Ld. pl. Fázsi László: A pótmagánvádas eljárás hatályos szabályozásának problémái. Jogtudományi Közlöny 2012. 1. 21.
[27] Ld. pl. az új Büntető Törvénykönyv magyarázatának reklámszlogenjét: "A Kúria bíráinak kommentárja a gyakorlat számára."
[28] Vida Sándor: "Precedensek" az EU Bírósága gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny 2013. 2. 53.
[29] Ld. Fázsi László-Fedor Anett: A fog elvesztésének minősítési kérdései a büntető ítélkezésben. Magyar Jog 2012. 12. 727-738.
[30] Bócz Endre: Vádfunkció, közvádló, ügyész. Állam- és Jogtudomány 2011. 1. 15.
[31] A probléma részletes elemzését adja Bejczi Alexa: Az érintett hozzájárulása nélkül készített kép- és hangfelvételek bizonyítékként történő felhasználhatósága a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle 2012. 3.63-81.
[32] Bírósági Határozatok 2011.5.138.
[33] Deák Zoltán: A kár büntetőjogi fogalmáról - megjegyzések egy eseti döntés margójára. Magyar Jog 2012. 6. 370.
[34] Hasonló például szolgálhat a kártyazár illegális feloldásával megvalósított számítástechnikai rendszer elleni bűncselekmény minősítésének problémája. Ld. Fázsi László-Fázsi László Milán: Megjegyzések a számítógépes bűncselekmények hatályos szabályozásához. Rendészeti Szemle 2009. 5. 11.
[35] Fleck: i. m. 78.
[36] V.ö. Farkas Ákos-Róth Erika: A büntetőeljárás. Complex Kiadó, Budapest, 2007. 36-37.
[37] Ettől függetlenül egy magyar bíró számára is érdekes és tanulságos lehet pl. Zobel bíró döntése a Massechusetts v. Woodward ügyben. Ld. Badó Attila: Esküdtszéki ítéletek. Alexandra Kiadó, 2004. 125-138.
[38] Erdei Árpád: A büntető eljárásjog tudománya és az eljárás képe. Belügyi Szemle 2010. 9. 7.
[39] Bócz Endre: A bíráskodás... i. m. 457.
[40] Pl.: A Pécsi Ítélőtábla Bpi.II.391/2011/2. számú végzésének 4. oldalán; a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1.B.93/2005/24. számú ítéletének 23. oldalán; a Nyíregyházi Törvényszék 3.Bf.564/2012/ 9. számú ítéletének 4-5. oldalán. [Meg kell azonban jegyeznem, hogy a hivatkozott szabolcsi ítéleteket magam szerkesztettem.]
[41] Fleck: i. m. 241.
[42] Bócz: A vádfunkció... i. m. 22.
[43] Ez megyénkben 194 egy éven túl befejezett ügy vizsgálatának eredményeként tényszerűen igazolható volt. (Ld. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Büntető Kollégiumának Vezetője 1999.E1.I.A.5/62-1/15. számú Jelentés 1-198.)
[44] Fleck: i. m. 229.
[45] Uo. 110.
[46] Részletesen ld. Fázsi László: A bírói munka értékeléséről. Bírák Lapja 2008. 1. 58-61.
[47] Bócz Endre: A bíráskodás tekintélye és a jogpolitika. Magyar Jog 2011. 8. 450.
[48] A magyar nyelv értelmező szótára VI. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 570.
[49] Juhász József-Szőke István-O. Nagy Gábor-Kovalovszky Miklós [szerk.]: Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. 1350.
[50] 19. §
[51] 1. § (2) bekezdés.
[52] 6. §
[53] 1954. évi II. tv. 50. § (1) bekezdés a) pontja.
[54] 1954. évi II. tv. 50. § (1) bekezdés e) pontja.
[58] 1997. évi LXVI. tv. 25. § c) pontja.
[59] 1997. évi LXVI. tv. 27. §
[60] 1997. évi LXVI. tv. 105. §
[61] 2011. évi CLXI. tv. 25. §
[62] Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdés.
[63] Bszi. 30. § (2) bekezdés.
[64] Bszi. 31. § (2)-(3) bekezdés.
[65] Uo.
[66] Bszi. 32. § (1) bekezdés b) pontja.
[67] Bszi. 32. § (2) bekezdés.
[68] Bszi. 40. § (1) bekezdés.
[69] Bszi. 27. § (1) bekezdés.
[70] Juhász : i. m. 1480.
[71] Uo.
[72] Bszi. 27. § (2) bekezdés.
[73] Ld. Vida: i. m. 58.
[74] Haffner, Sebastian: Egy német története. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 230.
[75] Coelho, Paulo: A Zahir. Athenaeum 2000 Kiadó, 2005. 27.
[76] Ld. 2005. évi XLVII. törvény 30/D. §.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD tanácselnök, Nyíregyházi Törvényszék (Nyíregyháza).
Visszaugrás
