A büntető igazságszolgáltatás hagyományosan az állam bíróságainak az a ténykedése, amelynek révén törvényes eljárás eredményeként az állam nevében kijelentik, hogy a vádlott felelős-e büntetőjogilag, s ha igen, milyen mértékben.[1] A tulajdonképpeni igazságszolgáltatás a bíróság joga és kötelessége, a büntető igazságszolgáltatás működéséhez nélkülözhetetlen további (ugyancsak hagyományos) két feladatkör - a vád és a védelem - az ítélkezéstől elkülönül.
A bíróság kérelemre (indítványra) dönt vitás ügyekben. Büntető ügyekben az eljárás megindításának előfeltétele a vád, vagyis arra jogosult - a vádló - részéről előterjesztett olyan indítvány, amelyben egyedileg megjelölt személy (a vádlott) részéről térben, időben és oksági összefüggésekben meghatározott és büntetőjogilag tiltott cselekmény elkövetését állítva és annak bebizonyítását felajánlva az illető bűnösségének kimondását és büntetés kiszabását igényli.
A vádló fogalma jogi hagyományaink folytán szinte azonosul az "ügyész" fogalmával, holott ez az azonosítás távolról sem magától értetődő.
Az európai kultúrkörben a vádemelésre jogosult általában a bűncselekmény sértettje, de eljárásjogi felhatalmazása (processzuális legitimációja) az állami közvádlói hatóságnak van. A közvádlónak szinte mindenütt vádmonopóliuma - vagy elsőbbsége - is van, a sértett vádemelési jogosultsága csak e mellett érvényesíthető.
- 3/4 -
Az Ügyészek Nemzetközi Egyesülete (International Association of Prosecutors, a továbbiakban: IAP) alapszabályába foglalt definíció szerint a tagsági feltételek szempontjából "vádló"-nak ("prosecutor") tekintendő "minden olyan jogász, akit bármikor kineveztek, hogy akár az állam, akár más közhatóság nevében bűncselekmény miatt vádat emeljen, vagy akit erre a feladatra megválasztottak, beleértve azokat a jogászokat is, akiket egy így kinevezett vagy megválasztott vádló arra alkalmazott, hogy a büntetőeljárásban a vád oldalán eljárjon vagy közreműködjön, továbbá a vizsgáló magisztrátusokat is."[2] Ez a meghatározás szélesebb, mint amit az Európa Tanács Ajánlása alkalmaz; az csak a közvádlókat öleli fel. A IAP ennyiben érvényesíti az ENSz-nek a tárgyra vonatkozó dokumentumából azt a tételt, hogy a vádlókra vonatkozóan megfogalmazott kívánalmak megszövegezésénél elvileg a közvádlók lebegtek a testület szeme előtt, és azok "megfelelően alkalmazandók az ad hoc kijelölt vádlókra is".[3] A közvádló köztisztviselő, aki az érintett közösség képviseletében, a közérdek által vezérelve gyakorolja funkcióját, s nemcsak a terhelő és súlyosbító körülményeket köteles figyelembe venni, hanem a mentő és enyhítő körülményeket - vagyis a vádlott érdekeit - is.[4]
A vádló meghatározó feladata ugyan a vád előterjesztése, de tennivalói nem merülnek ki ebben, hiszen a vádnak implicit eleme - az ártatlansági vélelem folytán, és a bizonyítási teher büntetőeljárásbeli elosztása miatt - a bizonyítás is. Ki kell mutatnia - mind köz-, mind magánvád esetén - a vádbeli tények valóságát és a vád által követett jogértelmezés helyességét, vagyis a bizonyítékokat és azokat az érveket, amelyek ezeknek szerinte helyes értékelését és jogi felfogásának igazolását szolgálják, a bíróság rendelkezésére bocsássa, végül közvád esetén kötelessége a büntetés igazságos mértékének jogorvoslatokkal való szorgalmazása. Minderre tehát fel kell készülnie, vagyis a bizonyítási lehetőségeket előre fel kell mérnie.
- 4/5 -
A bizonyítás lehetőségei a bűncselekményt alkotó történés körülményeiből fakadnak. Ezeket a magánvádló rendszerint közvetlenül ismeri, hiszen saját sérelmére keres jogorvoslást, és nem kötelező a számára a tárgyilagosság sem. A közvádló helyzete más; ő a bűncselekményről általában csak közvetve szerez tudomást.
A bűncselekmény - a bűnözés "rejtőzködő természete" folytán - többnyire a közrendben mutatkozó zavarként jelenik meg. Nem lehetetlen ugyan, de nem is biztos, hogy a rendzavaró tett büntetőjogi tilalmazottsága nyilvánvaló. A közvádlói hatóság vezetőjének általában alkotmányos feladata, hogy gondoskodjék a közrendben zavart okozó cselekmény esetleges büntetőjogi tilalmazottságának felismeréséről, és arról, hogy - ha ez fennáll - az elkövető az igazságszolgáltatás kezére kerüljön. Nem szorgalmazhat azonban kellő alap nélkül büntetőbírósági eljárást.[5]
Ezt a feladat-komplexumot - tehát a gyanús történések hátterét alkotó cselekmények büntetőjogi tilalmazottságának tisztázását, a büntetendő cselekmények elkövetőinek a bíróság elé állítását (a vádemelést), az igaz tények megállapítását és jogszerű, vagy jogellenes voltuk bírói kimondását szolgáló közreműködést - értem a továbbiakban a közvádlót terhelő vádfunkción.[6]
A bíróságnak az általa közvetlenül megvizsgált bizonyítékok alapján kell ítélkeznie.[7] Bűncselekményt azonban ritkán követnek el úgy, hogy a bíró-
- 5/6 -
ság jelen van, közvetlenül észleli és így külön bizonyítási eljárás nélkül, nyomban ítélkezhet.[8] Ebből a tapasztalati tényből fakad az a kényszerűség, hogy a vádlónak a vádemelést elő kell készítenie. A XIX. század kezdetén Európában két alapvető változat alakult ki: a kontinens abszolút monarchiáiban korábban honos inkvizitórius büntetőeljárási rendszerre épült francia ihletésű ún. "vegyes, (más néven »kontinentális«) eljárás", amelynek jellemzője a büntetőper központi elemének, a főtárgyalásnak a bírói előkészítése, a bírói vizsgálat, és az angolszász jogi kultúrában honos ügyféli előkészítés. Mivel a személyi szabadság és az állampolgári jogok bírói oltalom alatt álltak, az ügyféli előkészítés sem nélkülözheti bizonyos körben a bírósági közreműködést.
A bűncselekményekről való tudomásszerzés terén - a dolog természeténél fogva - a közigazgatási (rendészeti) hatóságok vannak a legkedvezőbb helyzetben. A közrend fenntartása rájuk tartozik. Feladatuk - egyebek mellett - a közösség napi életének figyelemmel kísérése, azoknak a helyeknek, objektumoknak, eseményeknek, történéseknek és személyeknek a számontartása, amelyek, illetőleg akik kockázatot jelentenek, a fejlemények nyomon követése, a potenciális veszélyek ténylegessé válásának megelőzése, vagy a kialakult veszély elhárítása, valamint a megsértett közrend helyreállítása. Ehhez igazodik a létszámuk, a munkarendjük, területi elhelyezésük, felszerelésük, valamint a személyi állomány kiképzése és szaktudása is. A bűncselekmények többsége természeténél fogva csorbítja a közönség biztonságérzetét csorbítja, és ezért sérti a közrendet. Akit személyesen érint egy bűncselekmény, az - általában - hagyományosan a legközelebbi rendészeti szervhez (rendőrséghez, csendőrséghez) fordul. A nyomozást ezért a bűnügyek túlnyomó többségében valamilyen rendészeti szervezet - sok országhoz hasonlóan nálunk is a rendőrség - végzi. Ők derítik fel és fogják el a tettest.
A nyomozás gyakorlati teendőit a kontinentális büntetőeljárási rendszerű országokban az államügyész még a nála feljelentett bűncselekmények ügyében is hagyományosan a rendőri hatóságra bízza. Az államszervezetben mind a rendőri, mind a közvádlói hatóság - az államügyészség - a
- 6/7 -
végrehajtó hatalom fennhatósága alá tartozik, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás kapcsolódásánál pedig általában a jogi szakhatóságé, a vádhatóságé az elsőbbség.
Az eljárási törvények nyomozás elvégeztetését határozzák meg ügyészségi feladatként. Maga a nyomozás - bár többnyire az ügyészség is jogosult rá - elsősorban a rendőrség dolga. Az ügyészség jogosult rendelkezni a nyomozásról; megindíttatni, irányítani, igényeket szabni, meghatározott nyomozási cselekmények elvégzésére utasításokat adni,[9] ellenőrizni a nyomozás menetét, stb. Mindkét szervezet önálló - kivéve Dániát, ahol a rendőrség és az ügyészség helyi szinten egy hivatalt alkot, amelynek a vezetője az igazságügyi miniszter által kinevezett helyi rendőrfőnök.[10] A holland ügyésznek ugyan elvileg feladata a nyomozás - az ügyész a jogszabályok szerint mintegy "rangosabb nyomozó"[11] - de az ügyek túlnyomó többségében a nyomozás indítására is jogosult rendőrség anélkül nyomoz, hogy az ügyészséggel akár csak konzultálna. A magyarázat az, hogy az egész országban nincs annyi ügyész, mint ahány rendőr egy-egy városban, s hogy a nyomozásban a rendőrök járatosabbak az ügyészeknél, jobban értenek hozzá.[12] Nálunk a hasonló eljárásjogi szabályozás hatályba lépése idején[13] az ügyészek számára adott eligazítás így szólt: "A királyi ügyészség befolyását a nyomozás teljesítésére az ügy körülményeihez és a megkeresett hatósághoz képest különbözően gyakorolhatja. ... [c]sekélyebb fontosságú, nem bonyolult ügyekben, különösen olyan helyeken, ahol a rendőri hatóságok a nyomozás teljesítésében nagy gyakorlatot és helyes tapintatott tanúsítottak, elegendő lesz,
- 7/8 -
ha (az ügyészség) ... röviden csak megjelöli azt az irányt, amelyben a nyomozást teljesíttetni óhajtja. Ellenben nagyobb fontosságú vagy bonyolult ügyben a királyi ügyészség a megkeresésben vagy élőszóval jelölje meg azokat a nyomozó cselekményeket, amelyeknek teljesítését valamely tüzetesen meghatározandó irányban szükségesnek tartja. Ezen felül közölheti ... azokat a kérdéseket, amelyeknek a nyomozás alatt leendő feltevését kívánja..."[14]
A vádfunkció gyakorlásának ez a rendszere a brit szigeteken alakult ki, az angol gyarmatbirodalom révén terjedt el világszerte és mai formáját csak a XX. század utolsó harmadában nyerte el. Mellőzve az alkotmány- és jogtörténeti részleteket, a kiinduló helyzet az volt, hogy a király fő jogi tanácsadója - Skóciában a Lord Advocate, Angliában az Attorney General - az alkotmányos monarchiában betölti az igazságügyi miniszteri funkciót is, de az uralkodó nevében ő a vádhatósági jogkör letéteményese is.[15] Angliában még a XIX. században, aztán az Ír Szabadállamban, majd Észak-Írországban és a Brit Nemzetközösség egyéb államaiban is közvádlói szervezeteket hoztak létre, melyeket igazgató[16] irányít. A DPP az Attorney General főfelügyelete alatt működik, de - vagy a szokásjog, vagy a tételes jogszabályoknak a szokásjoghoz igazodó értelmezése[17] szerint - az utóbbinak nem utasítható alárendeltje, hanem döntéseiben független.
A "common law" jogrendszerben a vádfunkció eddig tárgyalt elemeit is másként értelmezik; éles határt látnak a közigazgatási tevékenységnek értelmezett nyomozás és a büntetőbírói eljárás között, s ezen a határon az úr a vádló, aki eldönti, hogy az ismert - és akár büntetőjogi értelemben jogellenes - tények miatt kezdeményez-e bírói eljárást. A vádlónak nincs joga nyomozási cselekményeket végezni, nem utasíthatja a rendészeti hatóságot arra, hogy nyomozást indítson, sem abban a kérdésben,
- 8/9 -
hogy miként folytassa a már megindított nyomozást. A legtisztábban ez az Angliában és Walesben működő Királyi Vádhatósági Szolgálatra[18] vonatkozó előírásokban fogalmazódott meg. A CPS a törvény előírásai szerint nem adhat utasításokat, de ha a rendőrség igényli, köteles jogi kérdésekben a nyomozás során is felvilágosításokkal és tanácsokkal szolgálni.[19] Ennek az elvnek a merev érvényesítése azonban a gyakorlatban feszültségek forrásává, s így a gördülékeny és hatékony együttműködés akadályává vált. Így alakult ki a CPS gyakorlatában a "korai bekapcsolódás"[20] igénye.
A CPS működési területén 2005. óta több mint 90 helyen a közvádlói hatóság folyamatos 24 órás szolgálatban elérhető a rendőrség számára személyes felvilágosítás és tanácsadás céljából, s e mellett telefonon is elérhető egy ügyeletes munkatársa hivatalos időn kívül [még éjszaka és ünnep (!) idején is].[21] Tanács- illetőleg felvilágosítás-adás alkalmával a közvádlónak ügyelnie kell szavai várható hatására. Azzal foglalkozhat, hogy egy bizonyítási eszköz bizonyos módon történő megszerzése milyen feltételek esetén nem érinti annak perbeli felhasználhatóságát; azzal viszont, hogy milyen módszerrel kellene egy bizonyítási eszközt az adott ügyben megszerezni, már nem, mert ez a rendőrség műveleti döntésére tartozik, tehát nem jogi kérdés.[22] Javasolhatja (de utasításként nem szabhatja!) a nyomozás bizonyos irányú kiterjesztését annak tisztázása végett, hogy valakinek a büntetőjogi felelőssége megállapítható-e, vagy sem (ha pl. a boncolási eredmény nem ad választ a halál okáról, javasolható újabb szakember bevonása).
Ez a szabályozás általában jellemző a "common law" rendszerekre, bár vannak árnyalatnyi eltérések. Észak-Írországban pl. a törvény a Közvád Igazgatójának[23] kérésére a rendőrség főnöke köteles felvilágosítást adni minden olyan kérdésben, amely - a DPPNI szerint - bűncselekmény
- 9/10 -
gyanúját kelti.[24] Az Ír Köztársaságban gyakorlat, hogy a közvádló a vádemelés végett hozzá küldött ügyben további nyomozást igényel a rendőrségtől, az előírások pedig tüzetesen felsorolják azokat a (jogi) kérdéseket, amelyekben a rendőrség a nyomozás idején tanácsért vagy felvilágosításért a vádhatósághoz fordulhat.[25]
A "common law" rendszernek egy sajátos változata működik Skóciában, így erről is érdemes röviden szólni.
A skót parlament még 1587-ben (!) jogosította fel a Lord Advocate-ot arra, hogy üldözze a bűntetteseket akkor is, ha a "a felek nem kívánják, vagy egyébként kiegyeznének." Ebből fejlődött ki az a gyakorlat, hogy a súlyos bűncselekmények elszenvedői - bár vádemelési joguk lett volna - inkább a Lord Advocate-hoz csatlakoztak. A kisebb jelentőségű bűncselekmények ügyeiben viszont a helyi bíráskodást végző sheriffek az eredetileg pénzügyigazgatási feladatokat ellátó "procurator fiscal"-okat bízták meg azzal, hogy eskü alatt tett tanúvallomásokat vegyenek fel az előzetes tudakozódás ("precognition") keretében bizonyíték gyanánt. A XVII. századra már általánossá vált, hogy Skóciában a Procurator Fiscal szervezet végezte a sheriff részére a bűncselekmények nyomozását, s azután a sheriff a súlyosabb ügyeket a felsőbíróságra ("High Court of Judiciary") küldte, a többit maga bírálta el. A további részleteket mellőzve, ebből alakult ki a ma működő skóciai közvádlói hatóság, a Crown Office and Procurator Fiscal Service (a továbbiakban: COPFS.). E szervezet vezetője a Lord Advocate és a Solicitor General, akiknek a jogállása ugyanolyan, mint az Angliában vagy Írországban az Attorney General-é.[26] A Crown Agent köztisztviselő, ő vezeti a hivatalt, melynek működéséért a parlamentben a politikai felelősséget a Lord Advocate viseli. A Crown Agent-et nem érinti az esetleges kormányváltás, és ennek következtében a Lord Advocate személyében bekövetkező változás sem. A közvádlói szervezet hierarchiájának csúcsán helyezkedik el a Crown Office, amit a Crown Agent vezet, területi szervei pedig, mint középszintű szervek, 11 körzeti hivatal, melyeket egy-egy
- 10/11 -
körzeti Procurator Fiscal vezet, továbbá a sheriff-bíróságok mellé egy-egy kerületi Procurator Fiscal irányítása alatt működő helyi hivatalok.
A Procurator Fiscal általános felelősséggel tartozik a nyomozásért. Maga is nyomozhat, ám a nyomozások túlnyomó többségét a rendészeti hatóságok végzik.[27] A rendőrség a nyomozások műveleti kezelésében nagy önállóságot élvez. A nyomozást végző más rendészeti hatóságok általában a kezdeti intézkedések után jelentik megállapításaikat a COPFS-nak, de egyes ügyekben (azokban, amelyek emberhalállal járó bűncselekmény miatt folynak, vagy egyébként bonyolultak vagy kényesek) mielőbb igyekszik érintkezésbe lépni vele, amely megkezdi a de facto ellenőrzést, illetőleg irányítja - vagy tanácsokkal segíti - a nyomozást. A törvény szerint az utasításokat a (megyei) rendőrfőnök útján kellene adnia, de ez ritka; rendszerint azzal a rendőrtiszttel vagy a parancsnokával közlik utasításaikat, aki az ügyben eljár. A rendőrség kivételével a nyomozást végző rendészeti hatóságokat a közvádlói hatóság nem jogosult utasítani sem nyomozás indítására, sem arra, hogy jelentsék az ügyeiket, de ezek tudják azt, hogy jelentősebb ügyekben fontos a COPFS mielőbbi értesítése, s hogy ennek elmulasztása az eredményt veszélyeztetheti, s eszerint járnak el. A COPFS nyomozásra vonatkozó általános iránymutatásokon, illetőleg az egyes ügyekben adott tanácsokon és instrukciókon túl bizonyos kérdésekben - pl. az ügyekről adott értesítések időszerűségét, vagy az utasítások végrehajtását illetően - a gyakorlat alakulását is figyelemmel követi, de ennek nincsen állandó mechanizmusa. A közhivatali korrupció miatti, továbbá rendőrség tagjai által elkövetett bűncselekmények miatti ügyek nyomozása a körzeti hivatalok hatáskörébe tartozik, s főként a közvádlói hatóság végzi a pénzmosás vagy egyéb "fehérgalléros" bűncselekmények miatt indított nyomozást; ezekben a rendőrség szerepe korlátozott.[28]
A rendőri nyomozásnak az elvileg lehetséges egyik kimenetele az, hogy a történtek rendészeti tisztázása folytán a közigazgatási hatóság felismeri: vizsgálódásai arra mutatnak, hogy valaki bűncselekményt követett el. Eb-
- 11/12 -
ben az esetben az elkövetőt azonosítja - esetleg elfogja - és átadja a megállapításait rögzítő iratokkal együtt a vádhatóságnak. Ez mindkét rendszerben így van; ezen a ponton azonban a folyamatok már eltérően alakulnak. A kontinentális rendszerben eredetileg itt kötelező bírói vizsgálatnak kellett következnie, míg a "common law" rendszerben a vádló a nyomozás eredményéhez képest eldönthette, hogy vádat emel-e, vállalva a bíróság előtti bizonyítás kockázatát.
A vizsgálat csak az elrendeléséről szóló bírói határozatban megjelölt tett miatt és személy ellen volt folytatható; ha közben más tettre, vagy más személy ellen való kiterjesztése is indokolttá vált, akkor is csak a vádló újabb indítványa alapján nyílt lehetőség az eljárás tárgyának módosítására.[29] A bizonyítékok hiánya címén történő esetleges megszüntetés is anyagi jogerővel járó bírói határozattal történt, tehát újabb adatok birtokában is csak (sikeres) perújítás eredményeként lehetett az eljárást folytatni.
A nyomozás és a bírói vizsgálat bizonyos mértékig szükségképpen átfedte egymást.
A rendészeti hatóság közegei is megtekintették a tett helyszínét, kutattak tárgyi bizonyítási eszközök után, kikérdezték a tanúkat és a gyanúsítottat, stb. is. Ám pl., "[H]a a bűnvádi ügyre nézve fontos ténykörülmények megállapítására vagy felderítésére személyes megfigyelés szükséges: bírói szemlét kell tartani[.]", vagyis szemle (pl. helyszíni szemle) vált szükségessé, azt - hazai jogunk szerint - a vizsgálóbírónak kellett vezetnie ahhoz, hogy megállapításai a főtárgyaláson érvényesíthetők legyenek, s szakértői vizsgálatot is ő volt jogosult elrendelni.[30] A rendőri hatóságok kényszerintézkedéseket is csak igen korlátozott körben alkalmazhattak. Az állampolgári jogok (személyi szabadság, magánlak, tulajdonjog) általában bírói jogvédelmet élvezett, a házkutatást, lefoglalást csak bírói határozat alapján volt szabad foganatosítani. A gyanúsítottat a rendőri hatóság is letartóztathatta ("arrest"), de haladéktalanul bíró elé kellett állítani, s a huzamosabb fogva tartást csak ő rendelhette el.[31]
- 12/13 -
A bírói vizsgálat a nyomozás adatainak ellenőrzése és szükséges kiegészítése, a lényeget tekintve a vizsgálóbíró által foganatosított, alakszerű adatgyűjtés és előzetes bizonyítás volt. Ennek folytán a vizsgálóbíró eljárási cselekményei többnyire elkerülhetetlenül csak a nyomozás során ismertté vált adatok más alakszerűségek közötti rögzítését - pl. a detektívek által már kikérdezett tanúk nyilatkozatainak formális kihallgatáson keretében történő, jó esetben részletesebb megismétlését és jegyzőkönyvbe foglalását - jelentette. Nehézséget okozott a "vizsgáló magisztrátus" számára az is, hogy a rendőri szervek kialakították és napi 24 órás munkarendben működtették a bűnügyi technikát, kialakították saját laboratóriumaikat és szakember-állományukat, az általuk így nyert (főként természettudományi) ismereteket viszont a vizsgálóbírónak "független forrásból," nem bűnügyekre specializálódott szakértőtől kellett beszereznie.[32]
A rendszer nehézkessége egyre nyilvánvalóbbá vált, és már a XIX. század közepén előbb fakultatívvá vált, majd egyre inkább visszaszorult, s a rendészeti szervek által végzett nyomozás vált uralkodóvá. Jellegzetessége azonban változatlanul a kormány alá rendelt közvádlói hatóság, amely a nyomozásban több-kevesebb irányítási és felügyeleti lehetőséggel rendelkezik. A kormány és a közvádlói hatóság viszonya is jelentősen átalakult; az igazságügyi miniszter utasítási jogát - az "átláthatóság" jegyében - különféle előírásokkal korlátozták. Mindamellett azonban a rendszer ma is számos országban működik.
Sajátos változata alakult ki a XX. század folyamán a Szovjetunióban, amely azután éreztette a hatását a szovjet befolyási övezet más országaiban is.[33]
Az Orosz Birodalom 1864-ben francia mintára átalakított igazságszolgáltatási rendszerében az igazságügyi minisztérium fennhatósága alá tartozó ügyészség helyzete csak 1922-ben változott meg; ekkor állították vissza a korábbi, Nagy Péter cár által a XVIII. század elején alapított, és Nagy Katalin által továbbfejlesztett orosz ügyészséghez hasonlóan az államfőnek - és nem a kormánynak - alárendelt, rendkívül széles hatáskörű szervezet. Egy eljárásjogi reform keretében 1928-ban azután a vizsgálóbírói szervezetet is az ügyészség fennhatósága alá helyezték. Az addig a bírói kar tagjaiként működő vizsgálók ("следователь") ezzel bírói státusukat - így a függetlenséget is - elveszítették, eljárási jogaikat viszont
- 13/14 -
(ügyészi felügyelet alatt) megtartották. Ezzel a tárgyalás előkészítésének idejére a hagyományosan alkotmányosnak tekintett jogok bírósági védelme megszűnt. Fennmaradt ugyan a "nyomozás" és a "vizsgálat" közötti különbség,[34] de a vizsgálóbírói feladatkört az ügyészségi vizsgálók vették át, sőt, vizsgálók működtek egyes rendőri hatóságoknál és az állambiztonsági szerveknél is. Ehhez igazította a magyar büntetőeljárási jogban "nyomozás" néven szabályozott vizsgálatot a jogalkotás, amihez ideológia is létesült, s ezt vették át napjainkig a hatályos törvények.[35]
a) A vádemelésről mindkét rendszerben a közvádló dönt, s a közvádló nem emelhet vádat anélkül, hogy meggyőződne arról: a nyomozás vagy vizsgálat adatai ezt megalapozzák.
A döntés előkészítésének első lépése a nyomozás iratainak áttanulmányozása, mert ezekből ismerheti meg az esetleges vád alapjául szolgáló történést, és foglalhat állást arról, hogy az valóban tartalmaz-e olyan tényelemeket, amelyek büntető törvénybe ütköző emberi cselekvést valószínűsítenek.
Az angolszász eljárásjogi koncepcióhoz - de általában: az európai jogi kultúra hagyományaihoz - képest a nálunk (néhány más, erősen inkvizitórius karakterű kontinentális országhoz[36] hasonlóan) uralkodóvá vált felfogás itt egy szembeszökő sajátosságot mutat.
A tárgyalás közvetlensége eredetileg azt jelentette, amit a Bvp. 324. § (1) bekezdése - és ennek nyomán a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi
- 14/15 -
III. törvény 177. §-a, majd az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet 223. §-a - így fogalmazott meg: "A bíróság ítéletét kizárólag a tárgyaláson megvizsgált bizonyítékokra alapíthatja." Ez a szabály a Be.-ből kimaradt, holott érdemi érvényesítése a XIX. század végén nem kis erőfeszítéseket igényelt.[37]
A közvetlenség szigorú értelmezése azt jelenti, hogy a bíróság számára valakinek egy ténytudomásról tett kijelentése csak akkor bizonyíték, ha előtte, a tárgyaláson, hangzik el. Ha ugyanez a személy a kérdéses tényről korábban, máshol, másnak mást mondott, az eltérő kijelentés a tárgyaláson csak arra használható, hogy a tárgyaláson tett kijelentés hitelt érdemlősége - s ezzel bizonyító ereje - iránt kétséget támasszon, de arra nem, hogy önmagában a tartalma szerinti (a vallomásban foglalttól eltérő) tény valóságát igazolja.[38]
Ez a tétel érvényes a nyomozás vagy vizsgálat során tett, jelentésbe vagy jegyzőkönyvbe foglalt vallomásokra, illetve írásbeli nyilatkozatokra is. Azokban a rendszerekben, ahol a közvetlenség szigorúan érvényesülő követelmény, a vádló azokat az okiratokat, melyek a nyomozás során tett nyilatkozatokat tartalmazzák, csak úgy kezelheti, mint arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a nyilatkozó mit mondott a nyomozónak. Számolhat tehát velük, mint az esetleg eltérő tárgyalási kijelentések hitelét kétségessé tevő bizonyítási eszközökkel, de tudja, hogy a kérdéses tény bizonyítására egy esetleges eltérő tárgyalási nyilatkozattal szemben nem érvényesíthetők.
A vádemelés felől történő döntés feltételezi a bizonyítás értékelését.
Ennek egyik eleme annak megítélése, hogy a nyomozás anyaga alapján milyen bizonyítékok várhatók a tárgyaláson. Itt a mérce a számításba jövő bizonyítási eszközök eredetének törvényessége, mert jogellenes úton szerzett bizonyítékot a közvádló nem használhat fel. A "bizonyíték eredete" a kontinentális rendszerben többnyire a bizonyító tény közvetlen megszerzését - a tárgyi bizonyítási eszköz hatósági birtokbavételét, vagy a kihallgatás módját és körülményeit - jelenti. A távolabbi előzmények rendszerint nem relevánsak; a "mérgezett fa gyümölcse is mérgezett" bizonyí-
- 15/16 -
táselméleti doktrínája itt úgyszólván sehol nem él.[39] A törvény szerint a házkutatás elrendelésének akkor van helye, ha "megalapozottan feltehető," hogy bűntettes kézrekerítésére, vagy bizonyítási eszköz, stb. megtalálására vezet, és alaki kelléke az írásbeli határozat. Ahol - mint Európa-szerte szinte mindenütt - a házkutatást bíró engedélyezi, ott a feltételezés ténybeli alapját a bíró előtt kell valószínűsíteni.[40] Nálunk ezt a kényszerintézkedést ritka kivételektől eltekintve a nyomozó hatóság rendeli el, és az elrendelő maga a bírája annak is - ha egyáltalán gondolkozik ezen - hogy a feltételezése valóban megalapozott-e.[41] A gyakorlatban a házkutatás jogszerűségét soha nem vonja senki kétségbe. Valójában az, hogy találtak bizonyítékot, ugyanúgy nem igazolja a házkutatás (motozás) jogszerűségét, mint ahogy nem tekinthető az elrendelés jogellenességére bizonyítéknak az intézkedés eredménytelensége. Elgondolkoztató, hogy a hazai gyakorlat összhangban van-e a magánlakás védelméről szóló alkotmányos tétellel. Nézetem szerint az uralkodó felfogás súlyosan aggályos.[42]
Az esetleg jogellenes, vagy kétes jogszerűségű bizonyítási eszközök "kiszűrése" után fennmaradó anyag hitelt érdemlőségét fel kell becsülni.
A klasszikus "common law" rendszerben a közvádló, aki a nyomozásban nem vehet részt, itt jóval hátrányosabb helyzetben van, mint kollégái a kontinensen, hiszen nem lehet jelen a rendőrségi kikérdezésnél, és sze-
- 16/17 -
mélyesen csak akkor látja a tanút, amikor a tárgyaláson kihallgatja. Ennek hátrányai gyorsan kiderültek.[43]
A CPS-nél a közvádló csak a rendőrségen tett nyilatkozatok írott szövegével és az egyéb iratokkal ismerkedik meg, s ezek alapján értékeli a bizonyítás kilátásait. Ennek megfelelően a hitelt érdemlőség értékelési szempontjai is azt kutatják: van-e ok a kételyre? "Nem valószínű-e, hogy a tanú háttere gyengíti a vádat? Pl. nincs-e olyan motívum, amely befolyásolja a viszonyát az ügyhöz", vagy "Nem aggályos-e a tanú szavahihetősége, vagy vallomásának pontossága? Az aggályok bizonyítékon alapulnak, vagy csak ellenőrizetlen információn?"[44] További támpontok forrása lehet az, hogy a rendőrség a vádemelésre ajánlott ügy mellé írásban köteles jelenteni minden olyan információt, amelynek a bizonyítékok értékelésénél jelentősége lehet.[45] Észak-Írországban az előírások hasonlóak, de itt a közvádló jogosult egy rendőrtiszt jelenlétében a vádemelés kérdésében a tanúkkal tanácskozni. Ennek keretében a tényekre vonatkozó nyilatkozataikat meghallgatja, s ha további, bizonyítékként számításba jövő kijelentéseket hangzanak el, a rendőrtiszt feladata ezeket írásba foglalni. Ezen túlmenően a PPSNI közvádlói arra is jogosultak, hogy ha szükségesnek látják, további nyomozást (nyomozás kiegészítést) igényeljenek, amire a CPS-nél nincs lehetőség.[46] Az Ír Köztársaságban a szabályozás nagyrészt hasonló. A közvádló igényelheti a nyomozás kiegészítését, igényelhet a nyomozótól kiegészítő magyarázatot. A nyomozók is folytathatnak további megbeszéléseket a tanúkkal avégett, hogy vallomásaik hitelt érdemlőségét jobban meg tudják ítélni. A közvádló találkozhat a tárgyalás előtt a sértettel, de ez csak arra alkalom, hogy elmagyarázza neki: mi történik majd a tárgyaláson; a sértett vallomását nem vitathatják meg, s nem is kérdezheti ki azért, hogy a vallomása hitelt érdemlőségét jobban meg tudja ítélni. Új-Dél-Walesben sincsen a közvádlónak nyomozási joga, de az emberhalállal járó bűncselekmények ügyében a tanúkkal tanácskozhat a tárgyalás előtt. E megbe-
- 17/18 -
szélésen rendszerint jelen van egy rendőrtiszt (aki nem tanú az ügyben) és a közvádlói szervezet egy másik jogásza is.[47] Egyszerre csak egy tanúval szabad tárgyalni, s ez a megbeszélés a tájékoztatási kötelezettség teljesítésére is felhasználható.[48] Ha a megbeszélés során a tanú korábbi nyilatkozatát lényegesen kiegészíti, vagy annak lényeges kérdésben ellentmond, ezt a jogász köteles észrevételezni, s a rendőrség közreműködésével megfelelő nyilatkozatot kell szerkeszteni.[49]
A skót jogszabályok a COPFS közvádlóit szélesebb jogokkal ruházzák fel; súlyos megítélésűnek ígérkező ügyekben megteheti - és meg is teszi - hogy a bírósághoz fordul egy kezdeti váddal és azt kéri, hogy jogosítsa fel az adott bűncselekménnyel kapcsolatos olyan bizonyítékok megszerzésére, amelyek a tanúk birtokában vannak.[50] A bírói döntés folytán a vádhatóság jogosult lesz a tanúkat megidézni és - akár eskü alatt, bár ez manapság nem szokásos - kikérdezni. Erre a célra 1975. óta nem közvádlói jogállású személyeket ("precogners") alkalmaznak, akik a közvádlók és jogilag képzett személyek felügyelete alatt ellátják a szükséges teendőket, és a tett nyilatkozatokat írásba foglalják. Ezek az okmányok "[t]echnikai értelemben nem tanúnyilatkozatok, és nem bizonyítékok az ügyben. Nincsenek aláírva, nem kötelezik a tanút, akit ezekkel kapcsolatban keresztkérdezésnek sem lehet alávetni a bíróságon (kivéve, ha eskü alatt nyilatkozott). Az elv inkább az, hogy (a nyilatkozatok) »át vannak szűrve a precogner gondolatvilágán« és rendeltetésük az, hogy segítsék a procurator fiscal-t."
Napjainkban előírás, hogy a precognition a jogilag képzett személyzet vezetőinek szoros felügyelete alatt folytatandó, és súlyos bűncselekmények miatti vagy egyébként bonyolult ügyekben, melyekben a szakértői vélemények fontosak, jogilag képzett munkatársnak kell végeznie.[51]
- 18/19 -
A kontinentális eljárási rendszerekben hagyományosan az ügyész a nyomozás ura; nincs sem elvi, sem eljárásjogi akadálya annak, hogy a vallomások - és általában, a bizonyítékok - bizonyító erejéről véleményt alkosson.
A következő teendő a hitelt érdemlőnek ígérkező bizonyítékoknak a vád tárgyává teendő tényekhez való rendezése, vagyis annak megállapítása, hogy a számításba jövő anyagi büntetőjogszabály szerint melyek lennének a konkrét esetben a bizonyítandó tények, s hogy ezek közül melyiket melyik olyan bizonyíték igazolja majd, amelyik várhatóan hitelt kap.
A vád ténybeli megalapozottságának a "common law" közvádlói testületeknél a működési szabályzatban írott mércéje van, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy az esküdtszékre szabott hagyományos és közismert bizonyítottság standardot[52] a vádló helyzetére vetítették. A CPS-nél a követelmény az, hogy a vádlott bűnösségének kimondása reálisan valószínű[53] legyen. Ebből a szempontból nem a közvádlónak a vádlott bűnössége felől táplált személyes véleménye a mértékadó. "A bűnösség kimondásának reális valószínűsége objektív mérce. Azt jelenti, hogy egy olyan esküdtszék vagy magisztrátusi bíróság, amelyet a törvény felől helyesen igazítottak el, valószínűbb, hogy elítéli, mint hogy felmenti a vádlottat. Ez nem az a mérce, amit a büntetőbíróságok maguk alkalmaznak. Egy esküdtszék vagy bíró csak akkor ítélhet el valakit, ha az a meggyőződése, hogy az illető bűnös[.]" - olvasható a CPS szabályzatában.[54]
A modern "common law" - és kontinentális - rendszerektől némiképpen eltérően Skóciában nem létezik különálló, a közvádlói hatóságra "szabott" bizonyítottsági standard, mert a skót eljárásjogban hagyomány-
- 19/20 -
szerűen él a "korroboráció" követelménye: a vád tárgyává tett bűncselekmény döntő jelentőségű tényekre (ideértve azt is, hogy a vádlott az elkövető) legalább két, egymástól független és törvényes forrásból származó bizonyítékot kell bemutatni.[55]
A kontinentális büntetőeljárási rendszert követő országok vádhatóságai is mérlegelik a nyomozás anyaga alapján a bírósági eljárás kilátásait. Általában azt a módszert követik, hogy "a közvádló a bírói székbe képzeli magát, s csak akkor dönt a vádemelés mellett, ha úgy ítéli meg, hogy az elítélés valószínűbb, mint a felmentés."[56]
b) Ha a bizonyítottsági vizsgálat pozitív eredménnyel zárul, vagyis a bűncselekmény elkövetése a bíróság előtt igazolhatónak ígérkezik, mindkét eljárásjogi rendszerben el kell döntenie a közvádlónak, hogy az ügyet a bíróság elé terjeszti-e, vagy más útra tereli.
A "common law" rendszerben és Hollandiában hagyományosan diszkrecionális döntés tárgya a vádemelés,[57] eltérően a kontinentális eljárásjog eredeti főszabályától, ahol a "kormányzati önkény" kizárását a legalitás elve volt hivatott szolgálni. E szerint minden bűncselekményre vonatkozó "nyomatékos gyanú" felől a bíróságnak kellett döntenie, a bizonyítékok értékelése, bizonyító erejük megítélése és így a tények megállapítása a bíróság privilégiuma volt.[58] Manapság az opportunitási elv már minden kontinen-
- 20/21 -
tális jogrendszerben tág teret nyert, s a közvádló az elterelés ("diverzió") számos módja és a vádemelés között válogathat. A válogatás mércéje mindkét rendszerben a közérdek.
Az eredményt tekintve tulajdonképpen nincs közöttük lényeges különbség: az olyan csekély súlyú ügyek tömege, amelyek nem feltétlenül igényelnek büntetőjogi büntetést - sőt, esetleg más eszközökkel hatékonyabban kezelhetők - adekvát elintézést nyernek anélkül, hogy a büntető igazságszolgáltatás tovább foglalkozna velük.
Az azonosnak mondható eredmény ellenére sem azonosak azonban: úgy tűnik, eltérő a filozófiájuk.
Ezt jól szemlélteti a következő példa:
A "common law" rendszerekben természetes követelmény, hogy nem kell egy elkövető valamennyi bűncselekményét vád tárgyává tenni. A kívánalom az, hogy a vád a bűnös tevékenység súlyosságát helyesen tükrözze, és lehetővé tegye megfelelő mértékű büntetés kiszabását. Nem is feltétlenül a legsúlyosabb bűncselekmény miatt kell vádat emelni, és nem kevésbé lényeges a közérdek szempontjából, hogy a bizonyítás a lehető legegyszerűbb legyen a bíróságon.[59] A kontinentális rendszerekben szinte mindenütt ismert a nálunk "vádemelés részleges mellőzése" elnevezésű jogintézmény: az ügyész mellőzheti a vádemelést az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.[60] "A bűncselekmény tárgyi súlyának megítélésekor ... a kiindulópont mindig az adott bűncselekményre a jogalkotó által előírt büntetési nem, illetve szabadságvesztés esetében a büntetési tételkeret, és ennek alapján végzi el a jogalkalmazó a konkrét tényállásszerű cselekmény értékelését. A törvény nem hagy kétséget afelől, hogy a vád tárgyává tett és a vádemelés mellőzésével érintett bűncselekmény között, a tárgyi súly szempontjából különbségnek kell lennie. Ezért több, de azonos törvényhely szerint minősülő és ugyanolyan körülmények között megvalósuló bűncselekmény esetében a vádemelés részbeni mellőzésére semmiképpen nem kerülhet sor. Tehát, ha a terhelt rendkívül nagy számú, azonosan minősülő és ugyanolyan körülmények által jellemzett vagyon elleni bűn-
- 21/22 -
cselekményt követett el, egyetlen delictum vonatkozásában sem alkalmazható ezen jogintézmény, még akkor sem, ha - figyelemmel a halmazati büntetés szabályaira is - a bűncselekmények egy részének a felelősségre vonás szempontjából nincs relevanciája. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy ... önmagában a minősítés azonossága még nem teszi kizárttá a vádemelés részbeni mellőzését, mert az ugyanazon törvényhelybe ütköző cselekmények konkrét tárgyi súlya között is lehetséges lényeges eltérés. Abban a kérdésben, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmények tárgyi súlya között van-e különbség, kizárólag a konkrét bűncselekmények elemzése alapján lehet állást foglalni."[61]
A két felfogás közötti eltérés szemléleti különbségben gyökerezik. A "common law" szokásjogi úton, a célszerűség jegyében alakult ki; meghatározó eleme a bizalom abban, hogy a döntéshozó tisztességesen, körültekintően és hozzáértően, a köz érdekét valóban szem előtt tartva jár el, mérlegeli a konkrét esetben figyelembe veendő - sokszor egymással ellentétes irányba mutató - tényezőket. A kontinentális megoldás viszont a jogalkotó felülmúlhatatlan bölcsességére alapoz. Nem hisz, vagy nem bízik abban, hogy a jogalkalmazó képes gyámkodás nélkül, maga is megtalálni a helyes utat, és ezért a "térképen" (a jogszabályban) formálisan kijelöli számára a követendő ösvényt anélkül, hogy tudná, vajon azon a terepen, amelyen át az vezet, tényleg el lehet-e jutni a célhoz. A gyakorlatban előforduló homogén bűncselekmény-sorozatokat általában azonos minősítésű bűncselekmények - üzletszerűen, és azonos nagyságrendű (többnyire jogilag "nagyobb") értékre elkövetett csalások, lopások alkotják.[62]
- 22/23 -
A büntetőigény jogosultja elvileg a közösség, a "nép," amelyet közvetlenül a közvádló (az USA-ban), az uralkodó (az Egyesült Királyságban), a kormány (a kontinentális rendszerekben), vagy a - differenciálatlan - állam (mint nálunk) képviseletében fellépő közvádló személyesít meg.
A büntetőigény letéteményese, a főközvádló, minden modern államban egy magas közjogi tisztség viselője, akinek feladata ellátásához megfelelő apparátus - hivatali szervezet - áll a rendelkezésére.
A kontinentális berendezkedésű államokban a főközvádló rendszerint az igazságügyi miniszter. A közvádlói testület a legfelső szinten vagy beépül a minisztérium szervezetébe, vagy önálló vezetővel az élén elkülönült szervezet, s a miniszter e vezető közvetítésével irányítja. Bármelyik megoldás érvényesül is, minden közvádló a büntetőigény letéteményese által delegált jogkörben ténykedik.
A "common law" rendszerben a közvádlói szervezet a kormánytól független, még ha a főközvádló tagja is kormánynak. E függetlenséget a főközvádlói jogkör többszörös delegálása (attorney general - DPP - közvádlók) hivatott erősíteni. A hierarchikus felépítés itt is jellemzi a közvádlói hatóságot, mint hivatali- és munkaszervezetet.
Ahol a közvádlói testület az igazságügyi miniszter útján a kormánynak van alárendelve, ott a kormány közvetlenül felhasználhatja a büntetőpolitikai elképzeléseinek érvényesítésére; ahol a kormánytól független, ott a büntetőpolitikát a törvényhozó hatalom közvetítésével lehet csak törvényesen érvényesíteni.[63]
A közvádlói feladatkör elemei közül a legjellegzetesebb az, hogy ő dönt a vádemelés kérdésében. Ez a vádfunkciónak az az összetevője, amelyet minden közvádlói hatóság gyakorol, még akkor is, ha a döntés előkészítését (főként a nyomozást) és a gyakorlati, technikai végrehajtást - jellemzően a vád tárgyalási képviseletét - másra hagyja.
A közvádlói hatóság szervezeti felépítése, tagolódása és hatásköri rendje általában a bírósági szervezethez és a büntetőeljárás rendjéhez, igazodik, de jelentős a hatása a hagyományoknak is.
- 23/24 -
A kontinentális rendszerű - többnyire a XIX. században, francia mintára - szervezett közvádlói hatóságoknak[64] általában vádmonopóliuma van, s csak mellékesen, csekély súlyú bűncselekmények miatt ismerik a (fő)magánvádat, illetőleg kisegítő korrektívumként a pótmagánvádat. Általában zárt, professzionális szervezetek, a közvádlók szakképzett jogászok, és a vádfunkció valamennyi összetevőjét a szervezet állandó alkalmazottai - hivatásos közvádlók - látják el, bár egyes feladatkörökben vannak szakalkalmazottaik.[65] Csak különlegességként veszik igénybe a vádfunkció gyakorlásában magánpraxist folytató jogászok - ügyvédek - szolgálatait.[66]
Bonyolultabb a helyzet a "common law" jogterületeken.
Skóciában - ahol a közvádlói szervezet évszázados múltra tekint vissza - a helyi közvádlói hivatal vezetője, a Procurator Fiscal - néhány bűncselekmény-fajta, pl. hűtlenség, gyilkosság, erőszakos közösülés, hivatali bűncselekmények - kivételével[67] az ügy ismeretében eldöntheti, hogy sommás eljárásban intézhető-e, s ha igen, maga a sheriff bírósága elé terjesztheti. Ha nem - mert az elbírálandó bűncselekmény súlyosabb megítélésű és esküdtszék előtt tárgyalandó[68] - be kell mutatnia a Crown Office-nak, ahol vagy jóváhagyják, hogy emeljen vádat és a sheriff bíróságán alakítsanak esküdtszéket, vagy átveszik az ügyet és a Felsőbíróság ("High Court") emelnek vádat.[69] A Crown Office rendszeresen alkalmaz 2-3 éves időtartamra Advocate Deputy-ként olyan jogászokat, akiknek jó a szakmai híre és
- 24/25 -
rendszerint valamilyen szűkebb szakterületen specialisták.[70] Ezeket meghívásos pályázat alapján a Lord Advocate nevezi ki. E mellett - ha a létszámhelyzet és a munkateher aktuális alakulása úgy kívánja - alkalmaznak rövidebb határozott időtartamra is ad hoc Advocate Deputy-kat; ők látják el a Crown Office-ra a High Court-nál háruló tennivalók mintegy 20%-át. Akik azután beválnak közülük, később a 2-3 évre szóló kinevezést is elnyerhetik.
Angliában és Walesben a CPS-nek 42 nagyobb rendőri hatóság működési területén vannak hivatalai, összesen 7808 főnyi személyzettel; ebből 2723 jogász, a többiek közül 427 ún. "ügyfeldolgozó."[71] Az évi ügyforgalom mintegy 1,25 millió bűnügy. A szervezet jogosult ugyan vádat emelni, de az már a nagy befolyású jogász-szervezet, a Bar heves ellenkezésébe ütközött, hogy a CPS "fizetett alkalmazottjai" a Királyi Bíróságon[72] szót kapjanak.[73] Így fennmaradt egyszerű ügyekben a rendőrségnek az a joga, hogy a nyomozás eredményeként a magisztrátusi bíróságon vádat emeljen, s azt képviselje. A CPS tevékenysége arra korlátozódott, hogy a rendőrségtől vádemelésre kapott ügyeket megvizsgálja, s ha vádemelésre alkalmasnak találta, megbízzon egy ügyvédi irodát, hogy az eligazításai szerint vádat emeljen és azt képviselje.[74] Azóta a helyzet annyit változott, hogy lehetőség nyílt a CPS-nél foglalkoztatott jogászok bírósági szereplésére is; előírt továbbképzési kurzusok után és sikeres vizsgák függvényében 2005-re már 544 közvádló nyert jogot arra, hogy el a Crown Court-nál tárgya-
- 25/26 -
lást lásson el. Így még hosszú ideig szükségük lesz arra, hogy barristereket foglalkoztassanak.[75]
Hasonló a helyzet Észak-Írországban is, ahol a közvád apparátusa még kiépülőben van; 2006-ban a rendőrség még "mondhatni, diszkrecionális jogkört gyakorolt" az utcán; a rendőr döntötte el, letartóztat-e valakit egy bűncselekmény miatt,[76] ám akit letartóztattak, annak az ügyében a döntés jog máris átszállt a vádhatóságra. A rendőrség továbbra is jogosult vádat emelni, de ez csak "ideiglenes" vád,[77] amelyet azután a közvádló vagy fenntart, vagy elejt. Az Ír Köztársaságban a rendőrség - a Garda Siochana - vádemelési lehetőségeit a DPP a sommás ügyekre korlátozta, de Dublin körzetén kívül itt is rákényszerülnek ügyvédek alkalmazására. Új-Dél-Walesben a helyi bíróságok előtt, a sommás ügyek 90%-ában ugyancsak a rendőrség gyakorolja a vádhatósági jogkört.[78] A súlyosabb bűncselekmények miatt a kerületi-, és magasabb bíróságokon tárgyalt ügyekben a vádemelés felől a közvádlói hatóság (az ODPP) dönt, s ezek nagyobb hányadában a tárgyalásokat is maguk látják el, de teljesen nem tudják nélkülözni a magángyakorlatot folytató jogászok alkalmazását sem.
A vádfunkciót ellátó szervezeteket vagy a "procurator," vagy a "prosecutor"[79] típusba szokás sorolni attól függően, hogy a vádfunkció mellett van-e egyéb feladatuk is. Az "ügyész" - és az "ügyvéd(ő)" - szó a nyelvújítás gyümölcse,[80] s a XIX. század folyamán a vármegyei, illetőleg városi tiszti ügyé-
- 26/27 -
szek működése révén szorosan összekapcsolódott, végül a királyi ügyészség létrehívása folytán egybeforrt a vádfunkcióval.
Hazánkban a főközvádló a legfőbb ügyész. Valamennyi ügyész a kinevezés révén általa delegált jogkörben tevékenykedik. A feladatok ésszerű és célszerű elosztásának kerete az ügyészség hivatali szervezete, amelyen belül az ügyésznek kijelölt szolgálat helye és szolgálati beosztása van. Mint tudjuk, az ügyészség hivatali szervezete - a vádfunkciót illetően - igazodik a bírósági szervezethez, ennek folytán a beosztási hely önmagában meghatározza az ügyész potenciális hivatali feladatait; egy helyi ügyészségi ügyésznek aligha kell a megyei bíróság elsőfokú hatáskörébe tartotó bűnügyekre számítania, s ha nem vezető, nem rá tartoznak a munkaszervezés és a belső igazgatás gondjai sem. Tennivalóit így a vádfunkcióból adódó eljárási jogok szakszerű gyakorlása alkotná.
A Be. szerint "[A]z ügyész azokat a jogokat gyakorolja, amelyek azt az ügyészséget illetik meg, ahol az ügyész működik[.]",[81] de csak a konkrét beosztásához mért keretben; vagyis annyiban, amennyiben a közvetlen és magasabb hivatali elöljárói nem korlátozzák. Az ő utasításaikat ugyanis köteles követni, és a szolgálati helyéül kijelölt szervezeti egység hatáskörébe utalt döntést csak kiadmányozási jogának határai között hozhat.[82] A vádfunkciót egyes bűnügyek elintézése során, tehát az ügyintéző munkában - egyebek mellett döntések révén - kell gyakorolni, az ügyintéző (beosztott) ügyésznek a döntési jogköre azonban korlátozott.
Arra a kérdésre tehát, hogy "ki az ügyész?", legalább kétféle válasz adható.
A formális válasz az, hogy ügyész az, akit annak megállapítása után, hogy a kinevezéshez szükséges képesítési és egyéb követelményeknek megfelel, a legfőbb ügyésztől kinevezést kapott, s letette a hivatali esküt.
A vádfunkció gyakorlásában azonban nem feltétlenül vesz részt mindenki, akire ez a válasz ráillik. A procuratura-típusú (kontinentális) ügyészségeknek vannak a vádfunkcióhoz nem kapcsolódó jogalkalmazási feladatkörei, s ezeket ügyésszé kinevezett személyeknek kell ellátnia. A hivatali
- 27/28 -
szervezet zökkenőmentes működtetése is sok olyan tennivalót igényel,[83] amelyekhez nincsen szükség az ügyészi jogálláshoz kapcsolódó - a jogalkalmazási eljárásokban nélkülözhetetlen - ügyészi jogosítványokra, de akár a vádfunkció gyakorlásához kapcsolódó, akár egyéb jogterületen végzett ügyészi munka ismerete, sőt, az abban való jártasság vagy az ott szerzett tapasztalat nélkülözhetetlen, avagy - legalább is - hasznos. Ezeket a - valójában nem ügyészi - feladatköröket az ügyészi karból ide irányított (ügyészi jogállású) emberekkel szokás betölteni.
Ami a vádfunkciónak a mindennapos ügyintézésben történő gyakorlati megvalósítását illeti, ebben az egyes szervezeti egységek (helyi ügyészségek, megyei főügyészségi, fellebbviteli főügyészségi és legfőbb ügyészségi osztályok, csoportok) vezetői és beosztottai sem egyenlő mértékben vesznek részt. A munkát természetesen az adott ügyészség vagy főügyészség vezetője irányítja az egész közvádlói szervezetnek azzal az általános megközelítési módjával, "irányvonalával"[84] összhangban, amelynek minden ügyben érvényesülnie kell. Az egyes ügyész akkor tudja gyakorolni a vádfunkciót - és nem csak közreműködik annak gyakorlásában - ha ezt a szellemiséget elsajátította. Ha ezt a szintet elérte, akkor képes a napi munkában adódó problémák túlnyomó többségét maga megoldani a szervezet igényei szerint, s nem irányítást vár akkor sem, ha nem teljesen biztos a maga által választott megoldás helyességét illetően. Ehhez azonban gyakorlati ügyintézői munkában eltöltött 3-4 év szükséges.[85]
Úgy gondolom, ez az áttekintés kellően érzékelteti, hogy a bűnözés elleni fellépésben a közvád - és annak szervezete - nélkülözhetetlen. Szerintem az is határozottan kirajzolódik, hogy a "common law" és a kontinentális felfogás közötti eltérések nem áthidalhatatlanok; úgy látom, hogy a két szisztéma jelentősen közeledett egymáshoz. Talán nem tévedek, ha azt mondom: szervezeti oldalról nézve úgy tűnik ugyan, mintha
- 28/29 -
főként a "common law" hívei engedtek volna, de a folyamat még nem zárult le, és minden esély megvan arra, hogy szemlélet- és gondolkozásmódban mi is tanultunk, tanulunk és, valószínűleg, még fogunk is tanulni. Tanulságosnak tartom a CPS ügyfeldolgozóinak - és általában: a jogi asszisztensek, a skót precogniser-ek, a holland parquet-secretarissen-ek - példáját és azt, ahogy a vád képviseletére sok helyen "külső" erőket vesznek igénybe; az is alig érthető, hogy egyszerű ügyekben miért nem lehet jogosult egy - kellően eligazított - ügyészségi fogalmazó az ügyészség képviseletére. Nem téveszme, hogy a vádfunkció szakszerű gyakorlása nem követeli azt, hogy minden ezzel kapcsolatos tennivalót ügyésznek kell ellátnia az ügyészségen!
* * *
by Endre Bócz
Prosecution, public prosecution and prosecutor by Endre Bócz. The article deals with the concept of public prosecution and prosecutor. The author, former chief prosecutor of Budapest, summarizes the results of his theoretical research as well as his practical experiences. The article touches upon related topics of criminal procedure, namely investigation, inquisition, decision making on the charge and representin thereof. The author analyses not only the present Hungarian Code of criminal procedure, but also its antecedents from the 19th century. Various solutions of from prominent countries of European legal culture are also scrutinized, including Soviet codes of criminal procedures impacted the evolution of the former Hungarian regulations. The final part of the study draws some practical conclusions with regard to the role of prosecutor in Hungarian legal order.■
- 29 -
JEGYZETEK
[1] Barna Péter A bűnüldözés elvi kérdései című (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971.), a maga idejében nagy hatású művében a fogalmat ennél jóval tágabban határozta meg. Nem korlátozta az igazságszolgáltatást a bíróságok tevékenységére, s belefoglalta mindazt a ténykedést, ami az adott társadalomban a bűncselekmények megelőzésére irányul, ld. 10. és következő oldalak.
[2] A IAP hivatási szervezet, s ez a magyarázata annak, hogy a "vádló" fogalmát jogászokra korlátozza.
[3] Ld. UN Guidelines on the Role of Prosecutors, Eighth United Nation Congress on the Prevention of Crime and the Treatment of Offenders, Havana, 27 August to 7 September 1990, U.N. Doc. A/Conf. 144/28/Rev. 1 at 189 (1990), (a továbbiakban: Vezérfonal), Preambulum, utolsó mondat.
[4] Vö. az Európa Tanács 2000. október 6-án kelt Ajánlását, Recommendation Rec (2000) 19 of the Committee of Ministers to the Member States on the Role of Public Prosecution in the Criminal Justice System 1. pont (a továbbiakban: Ajánlás). Ezt a filozófiai alapvetést az angolszász jogi felfogás nem fogadta ugyan el, de ma már az angolszász jogterületeken is hasonló eszmei alapokat követő közvádlói hatóságok működnek. Ld. HANCOCK, B.-JACKSON, J.: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom National Prosecuting Agencies, IAP és Wolf Legal Publishers, Nijmegen, 2006. 17.
[5] Ajánlás, 27. pont. Hasonlóan: IAP Standards of Professional Responsibility and Statement of Essential Duties and Rights of Prosecutors (elfogadta a IAP Végrehajtó Bizottsága 1999. április 23-án és kihirdetve Pekingben, a 4. közgyűlésen, 1999-ben; a továbbiakban: Standards), 4.2 b) pont.
[6] A vádfunkció a magánvádló szempontjából egyszerűbb; ő nem köteles az ellene elkövetett tettet felderíteni, s ha tud is róla, nem köteles a bíróság elé terjeszteni, valamint nem köteles a közérdekhez igazodni.
[7] Ez ugyan a hatályos büntetőeljárási törvényünkben, sajnos, ilyen kifejezetten nem olvasható, de e nélkül is következik az európai jogi kultúra elveiből, a hazai igazságszolgáltatás hagyományaiból, továbbá abból is, hogy az elkészítendő büntetőeljárási törvény koncepciójára vonatkozó 2002/1994. (I. 17.) számú Kormányhatározat 2. pontjában azt olvashatjuk: "Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve - érvényesül az a tétel, hogy a bűnösség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el[,]". Levezethető e mellett a törvény számos részletszabályából is. Vö. erről FENYVESI Cs.-HERKE Cs.-TREMMEL F.: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004., 99. és köv.
[8] Ezt szabályozta a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Bvp.) 333. §-a.
[9] Még akkor is, ha nyomozási cselekményeket nem feltétlenül végezhet, vö. a Bvp. 84. §-t. E szerint a nyomozást a királyi ügyész elrendelhette, s elvégzésére a rendőri hatóságokat és közegeket megkereshette, illetőleg utasíthatta, valamint a közhatóságoktól értesítéseket és felvilágosításokat igényelhetett. Azt, hogy maga nyomozási cselekményt végezzen, csak az 1921. évi XXIX. törvény 5. § engedte meg.
[10] Igaz, mind az 54 helyi rendőrfőnök jogvégzett, és minisztériumi, ügyészi vagy magánpraxisban szerzett gyakorlattal rendelkező jogász. A hivatalon belül az ügyészség és a rendőrség (bűnügyi) állománya ugyan elkülönül egymástól, de ha a rendőri és az ügyészi részleg között vita lenne abban a kérdésben, hogy vádat emeljenek-e, a végső szót a rendőrfőnök mondaná ki. Ilyen vitát azonban a gyakorlatban nehéz elképzelni - mondta egy erről megkérdezett rendőrfőnök, hozzátéve - hogy az ő számára az ügyész szava a törvényesség követelménye miatt súlyosabb lenne. Ld. HANCOCK, B.-JACKSON, J.: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland, New South Wales (Australia), The Netherlands and Denmark, IAP és Wolf Legal Publishers, Nijmegen, 2009. 168.
[11] Ld. Uo. 121. A szerzők a holland büntetőeljárási törvény 148. és a holland rendőrségi törvény 13. cikkelyére utalnak.
[12] Ld. uo. 121.
[13] A Bvp. 1900. január 1-jén lépett hatályba.
[14] Ld. 2100/1900. I. M. rendelet V. 5. pontját.
[15] Az Attorney General (és a Lord Advocate) kormánytag, tehát politikus.
[16] Director of Public Prosecutions, (a továbbiakban: DPP). Az Ir Szabadállamban 1974-ben, Észak-Írországban rendeleti úton 1972-ben bevezették, s a megbékélést követően 2002-ben a szükségesnek tartott módosításokkal törvényben szabályozták így a közvádlói szervezetet. Ausztráliában először 1982-ben Victória államban, majd a többiben létesítettek hasonló közvádlói szervezeteket. Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 143. és 146., illetőleg HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 73.
[17] Angliában, Walesben, Skóciában és Észak-Írországban ez "common law" szabály, az Ír Köztársaságban a törvény indokolása teszi ezt félreérthetetlenné - ld. ez utóbbira uo. 32.
[18] Crown Prosecution Service for England and Wales, a továbbiakban: CPS.
[19] Vö. The Code for Prosecutors - a CPS alapvető működési szabályzatának 2004. évi kiadása - 2.4 cikkelye.
[20] Az eredetiben: "early involvement".
[21] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 106.
[22] A Review of the Role and Practices of the CPS: A Consultation Paper (2002), 2.25. bekezdés, a CPS kiadása - idézi HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 110.
[23] Director of Public Prosecution of Northern Ireland, (a továbbiakban: DPPNI)
[24] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 165. Ezzel a - szavaik szerint "közvetett nyomozási" - jogosultsággal azonban a DPPNI igen ritkán él.
[25] Ld. uo. 47. A Guideline for Prosecutors - az Ír Köztársaság közvádlói hatóságának alapvető szabályzata - a 2007. évi kiadásának 7.3. bekezdésében azt is megszabja, hogy egyes kérdésekben a felvilágosításért, stb. a DPP-hez (a DPP Hivatalához) kell fordulni.
[26] Őket a skót miniszterelnöknek a skót parlament által jóváhagyott javaslatára az uralkodó nevezi ki.
[27] A rendőrségen túl egy tucatnyi rendészeti hatóság folytathat nyomozásokat. A COPFS - amelynek állományába 2006-ban 451 jogász tartozott, évente mintegy 320 000 bűnügyben járt el, s ebből mintegy évi 5000 nyomozást végzett közvetlenül. A többit a rendészeti szervekre hagyták, bár esetleg megszabták a nyomozás bizonyos irányát, ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 59.
[28] Ld. Hancock-Jackson 2006., 49., 59. és 62. oldal.
[29] Bvp. 106. §
[30] Ld. Bvp. 225. § A rendőrség tagjai (korabeli terminológiával "hatósági közegek") nem vehettek fel jegyzőkönyvet, s amit a helyszínen tapasztaltak, azt csak tanúsíthatták.
[31] Az "előzetes letartóztatás" a magyar jogi szaknyelvben eredetileg azért volt "előzetes", mert a bírói meghallgatásig tartott. Hazai jogunkban az elfogott, és a rendőri hatóság döntése alapján letartóztatott bűntettest 48 óra alatt a vizsgálóbíró - vagy, járásbírósági hatáskörbe tartozó bűncselekmény esetén a járásbíróság - elé kellett állítani, aki azután fenntarthatta, legfeljebb összesen 15 napig. Ha bírói vizsgálat indult és a vizsgálóbíró az első kihallgatás után a további fogva tartást indokoltnak látta, vizsgálati fogságot rendelhetett el, ld. Bvp. 141-151. §.
[32] Ld. Renè Lèvy: Police and the Judiciary in France since Ninetenth Century - The Decline of the Examining Magistrate. British Journal of Criminology, Vol. 33. No. 2. 181.
[33] Ennek részleteiről ld. BÓCZ E.: Büntető eljárásjogunk kalandjai - sikerek, kudarcok, vargabetűk. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 49. és köv.
[34] Ez mindmáig így van; létezik "дознание" és "предварительное расследование" vagy "следствие".
[35] A bírói vizsgálatot az 1950. évi 12. törvényerejű rendelet megszüntette. A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény egy - sokban a skót rendszerhez hasonló - rendőri nyomozást írt elő. Az 1954. évi V. törvény adaptálta a bírói vizsgálat szovjet (vizsgálóbíró nélküli) változatát, majd Barna Péter és Gödöny József elméleti tevékenysége és az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet alapozta meg azt az eljárásjogi szabályozást, amely szakmai színvonalon jelent meg az 1973. évi I. törvényben. Az 1998. évi XIX. törvény (a hatályos Be.) visszatérést kísérelt meg egy rugalmasabb, kevésbé bürokratikus és korszerűbb kontinentális eljáráshoz, de ezt a "szakma" nem fogadta be, s a 2001. évi és későbbi módosításai visszahozták a szovjet jogból adaptált megoldásokat, beleértve a nyomozás során készült jegyzőkönyveknek a tárgyaláson való, széleskörű felolvasási lehetőségét is, ami a közvetlenség követelményének megkerülését legalizálja.
[36] Pl. Hollandiához.
[37] Ld. erről FAYER L.: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala (teljesen átdolgozott 4. kiadás, Franklin-társulat, Budapest 1905.) 133. oldalát és a Curiának a Döntvénytár 1883. évi kötetében 1277. sz. alatt közölt döntését.
[38] Ha tehát pl. a tárgyaláson azt vallja a tanú, hogy egy tárgy színe kék volt, s bebizonyosodik, hogy korábban ugyanazt feketének mondta, kétely támadhat ugyan a szavahihetősége, s ezzel a tárgyalási vallomásának igazsága iránt, de a korábbi nyilatkozat önmagában nem használható a tárgy fekete színére vonatkozó bizonyítéknak.
[39] Még Angliában sem. Az USA-ban sokszor ok lehet a bizonyítási eszköz kizárására az is, ha a bizonyítékforrás léte vagy holléte jogellenes úton jutott a hatóság tudomására.
[40] A "különös feltételek" meglétének a valószínűsége is elegendő - hangsúlyozza TREMMEL: 2004. 359. oldal.
[41] Tapasztalataim szerint a kifejezést rutinszerűen használják, s a feltételezés "megalapozott" voltához elég a kriminalisztikai tapasztalat. A Rendőrtiszti Főiskola kriminálmetodikai tananyagában a követelményszerű nyomozási protokoll részeként szerepel egy sor bűncselekménynél - pl. a gépkocsi lopáson, betörésen tetten ért elkövetővel szembeni követendő eljárásnál - a házkutatás elrendelése, holott nyilvánvaló, hogy az adott (az eljárás tárgyául szolgáló) bűncselekményre vonatkozó tárgyi bizonyító eszköz nem is lehet a lakásán. Az elkövetési mód rutinszerűségre mutató jellegzetességei, persze, utalhatnak arra, hogy a kérdéses tett egy bűncselekmény-sorozat egy újabb eleme. Ezeket rutinszerűségre mutató körülményeket azonban ki kellene mutatni, s ezzel a feltevés megalapozható lenne - de erre nem láttam példát.
[42] Ha pl. egy első bűntényes tettenért tolvaj lakásán tartanak "rutinból" (nyilvánvalóan ok - és, persze, érdemi indokolás - nélkül) házkutatást, s ennek során találnak egy levelet, amelyben egy ismerőse arra kéri, hogy házassági bontóperében tegyen hamis tanúvallomást, vajon ez a levél felhasználható-e az írója ellen hamis tanúzásra felhívás [Btk. 242. § (1) bekezdés], vagy - ha a címzett e kérésnek már eleget tett - a tolvaj és az ismerőse ellen tettesként és felbujtóként polgári ügyben elkövetett hamis tanúzás [Btk. 238. § (1) és (5) bekezdés] miatt indított ügyben? A gyakorlat ismeretében aligha kétséges az igenlő válasz.
[43] A Serious Fraud Office közvádlói sokkal közelebb vannak a nyomozáshoz, s a CPS-nél is volt már kezdeményezés (The Review of the Investigation and Prosecution Arising from the Murder of Damilola Taylor, 2002.) arra, hogy a közvádlónak legyen joga legalább a legfontosabb tanúkat kikérdezni. Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 110.
[44] The Code for Public Prosecutors, 2000. évi kiadás, 5.3. e) és f) pont.
[45] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 129.
[46] Ott - ha a közvádló a nyomozás anyagát bizonyítási szempontból nem tartja vádemelésre alkalmasnak - "elejti az ügyet" ("drops the case"). Ez - természetesen - nem teremt res iudicata-t.
[47] Új-Dél-Walesben a közvádlói hatóság egy kiterjedt áldozatsegítő szolgálatot épített ki, s esetenként ennek a munkatársa is jelen van e megbeszéléseken. Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 102.
[48] A jogszabályok szerint a sértettet - illetőleg hozzátartozóját - kötelező tájékoztatni pl. a vád tárgyáról, a vád és a védelem által kölcsönösen valónak elfogadott (s ezért bizonyítást nem igénylő) tényekről, és az eljárás további menetéről.
[49] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 102.
[50] Ezt az eljárást "petition"-nak nevezik, ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 62. A gyanúsítottal szembeni kényszerintézkedéseket is ezen az úton lehet a bíróságtól igényelni.
[51] A legfőbb gondot a valóban képzett személyzet csekély létszáma és a skót eljárásjogban előírt szűk határidők okozzák. Ld. uo. 63. és köv.
[52] A vádlott bűnösségét akkor mondhatják meg, ha azt a vádló meggyőződésük szerint "ésszerű kétségen felül" ("beyond reasonable doubt") bizonyította. Ez - köznapi nyelven - azt jelenti, hogy a bizonyítási anyag alapján ítélve elvileg nem elképzelhetetlen, hogy a dolog másként történt, de ésszerűen nem hihető, hogy másként történt volna.
[53] Az eredetiben: "realistic prospect of conviction".
[54] Ld. The Code for Crown Prosecutors 2000. évi kiadásában az 5.2. pontot. Mivel a ténybeli szempontból vitás ügyekben az esküdtszéki döntés az angolszász világban mindenütt kézenfekvő lehetőség, a többi "common law" rendszerben is hasonló megfogalmazások találhatóak. Észak-Írországban a "bíróság elé tárható bizonyítékoknak elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy az elítélés kilátása ésszerű (az eredetiben: »reasonable«) legyen". The Code for Prosecutors, PPSNI (2005), 4.1.1. pont, idézi HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 174. A mérce az Ír Köztársaságban is az elítélés "ésszerű kilátása egy ésszerűen és a jog felől helyesen eligazított esküdtszék vagy bíró részéről". HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 74., úgyszintén Új-Dél-Walesben (uo. 98.).
[55] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 70. A korroboráció követelménye a negatíve kötött bizonyítási rendszer sajátossága, vö. TREMMEL: 2004., 216. A bizonyítás megítélése terén általában rendkívül kazuisztikus szabályok tömegére ad lehetőséget, vö. VUCHETICS M.: A magyar büntetőjog rendszere - II. könyv, Gyakorlati büntetőjog. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 172., továbbá 201. és köv.
[56] HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 167. Megjegyzik, hogy ez nagyon hasonlít az angolszász országokban alkalmazott mércékhez, és hogy ezek a közvádlók "hajlamosak eltávolodni a szigorúan vett »50%-os« szabálytól," azaz hogy csak akkor emeljenek vádat, ha az elítélés esélye meghaladja az 50%-ot.
[57] Ezzel kapcsolatban a CPS idézi Lord Shawcross 1951. január 29-i, klasszikussá vált szavait: "Hazánkban soha nem volt - és remélem, soha nem is lesz - szabály az, hogy a feltételezett bűncselekmények miatt automatikusan vádat kell emelni[.]". Alsóházi viták, 483. kötet, 681. hasáb, ld. The Code for Crown Prosecutors, 2000. évi kiadás 6.1. pontja.
[58] Ennek a felfogásnak a ma is élő következménye az a nézet, hogy a tulajdonképpeni büntetőeljárás csak akkor kezdődik meg, amikor az államügyész a bíróságnál vádat emel vagy bírói vizsgálat indítását kezdeményezi, és indítványának a bíróság (a vizsgálóbíró, vagy a vádtanács) helyt ad, mert a nyomozás adatai szerinte is - a Bvp. szóhasználatával élve - nyomatékossá tették a bűncselekmény gyanúját. Az anyagi büntetőjogban a XIX. század utolsó negyedében végbement paradigmaváltás - főként az un. "szociológiai iskola" és a "közvetítő irányzat" - hatására, valamint a bűnözés volumenének növekedése miatt ez a rend sokat lazult.
[59] Vö. The Code for Crown Prosecutors 2000. évi kiadás, 7. pontját. Pedig a "guilty plea" a bizonyítást mellőzhetővé tenné. Ezért hangsúlyozzák: Nem szabad azonban nagyszámú, vagy súlyos bűncselekmény miatt vádat emelni csak azért, hogy a vádlottat arra ösztönözzék: ezek egy része, vagy egy kevésbé súlyos miatt bűnösnek vallja magát.
[60] Be. 220. §.
[61] AKÁCZ J.-BERKES Gy.-BÓCZ E.-KATONA S.- KÓNYA I.-LÁNG L.-MÁRKI Z.-MOLDOVÁNYI Gy.-SOÓS L.: Büntetőeljárási jog - Kommentár a gyakorlat számára. II. köt. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2005. 626. (kiemelés tőlem - B. E.). A szerző dr. Belovics Ervin. Bár az érvelés nem támadhatatlan (jómagam sem értek vele érdemben egyet) és a három kiemelt mondat egymásközti összhangja is, meg a törvénnyel való összhangjuk is aggályos, nálunk ez a hivatalos álláspont.
[62] A vagyon elleni bűncselekmények körében kiemelkedő jelentőségű a bűncselekmény tárgyi súlyának megítélésénél az elkövetési érték, amely adott minősítésen belül hagyományosan igen széles skálán (20 000-200 000, 200 000-2 000 000, 2 000 000-50 000 000, 50 000 000-500 000 000 Ft) mozoghat. Az 1980-as években találkoztam olyan csalási üggyel, melynek tettese az ország egész területén gyűjtött megrendeléseket reluxa-redőnyre anélkül, hogy szándéka lett volna teljesíteni, és vett fel mintegy 3000 károsulttól előlegül 1500-8000 Ft.-ot. Szerencsére, iránymutatás akkor még nem létezett, tehát nem kellett ezrével utaztatni a tanúkat a tárgyalásra, hanem az ésszerűség jegyében válogathattuk ki azt a 30-40 esetet, amely híven tükrözte a bűncselekmény-sorozat súlyosságát, s aminek a büntetés kiszabásánál még volt jelentősége.
[63] Az Európa Tanács Rec. (2000) 19. számú ajánlását előkészítő szakértői bizottság tanácskozásain gyakran esett szó a közvádlói hatóságnak a büntetőpolitika érvényre juttatásában játszott szerepéről, s ilyenkor mind az angol, mind az ír résztvevő ismételten hangsúlyozta, hogy a kormánynak a büntetőpolitikára vonatkozó elgondolásait a törvényhozással kell elfogadtatnia, mert az csak ezúton válik a CPS, illetőleg az ODPP számára értelmezhetővé és irányadóvá.
[64] Ezekhez hasonlóan működnek azok a rendszerek is, amelyek "szocialista" közvetítéssel nyerték el mai alakjukat.
[65] Ilyenek voltak nálunk az 1990. után újra található ügyészségi nyomozók, vagy Hollandiában a hasonló feladatkörű "parquet-secretarissen," ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 118. Dániában a helyi rendőrfőnök, mint a helyi vádhatóság főnöke, jogosult a megfelelő képesítéssel rendelkező rendőrtisztet egyszerűbb ügyekben megbízni a közvádlói feladatokkal, közte a vád bíróság előtti képviseletével, s ezzel a lehetőséggel szokott is élni, ld. uo. 157.
[66] Koppenhágában van néhány olyan ügyvédi iroda, amely specialistának tekinthető környezetvédelmi ügyekben. A Rigsadvocaten hivatala az ilyen ügyekben ezeket szokta a vád előterjesztésével és képviseletével megbízni, ld. uo. 168. oldal
[67] Ezek az ún. "Pleas of the Crown," melyek feltétlenül a High Court elsőfokú hatáskörébe tartoznak, ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 46.
[68] Ez nem feltétlenül a bűncselekmény minősítésétől, hanem attól függ, hogy a maga nemében súlyosabb-e, s ezért vádiratra ("indictement") indítandó-e a bűnper.
[69] Itt a COPFS részéről a Crown Office az ügyintéző szerv, és egy advocate deputy jár el a hivatal képviseletében.
[70] "Helyettes Advocate" - a mi fogalomrendszerünkben olyan (nem létező) önálló kiadmányozási joggal felruházott legfőbb ügyészségi ügyésznek felelne meg, aki a rábízott ügyekben referálás nélkül gyakorolhatná a legfőbb ügyész jogkörét. Az advocate deputy a Lord Advocate jogkörében járhat el, és - mint az állandó kinevezetteknek is - csak akkor kell referálnia, ha gyilkossági vagy erőszakos közösülési ügyben el akarja ejteni vagy "redukálni" akarja a vádat, ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 53. oldal.
[71] Ezek 2005. március végi adatok a CPS 2004. évi beszámolója alapján, ld. uo. 92. Az ügyfeldolgozók ("designated caseworkers") megfelelő jogi képesítéssel nem rendelkező személyek ("paralegal personell" - jogi asszisztensek), akik felügyelet mellett bizonyos részfeladatokat láthatnak el. E tennivalók köre - a gyakorlati tapasztalatok eredményeként - egyre tágabb. Ld. uo. 92.
[72] Crown Court, vagy High Court.
[73] A lordkancellár is ezen a véleményen volt, még 1993-ban is, ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 86.
[74] Kivételt képezett London; itt már az 1990-es évek közepén is a CPS alkalmazottai látták el a vádképviseletet a magisztrátusi bíróság előtt az ügyeik egy részében.
[75] Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - An Analysys of the United Kingdom... i. m. 98.
[76] Ld. uo. 159.
[77] Ez eljárásjogilag elkerülhetetlen, ha a letartóztatott gyanúsított ügyében folytatják a nyomozást, mert vád nélkül nem tartható fogva ("on remand"); ezért nevezik "fogvatartási vád"-nak ("holding charge"), ld. uo. 159.
[78] A fennmaradó 10%-ban más, vádhatósági jogkörrel rendelkező közigazgatási hatóságok. Ld. HANCOCK-JACKSON: Standards for Prosecutors - an Analisys of the National Prosecuting Agencies in Ireland... i. m. 75.
[79] Az előbbi a cura (gond, gondoskodás) latin főnév, illetőleg a belőle képzett procuro (felügyelni, igazgatni, ügyet elintézni) igéből, az utóbbi a sequor [sequi, secutus sum szótári alakú] ige pro prepozicióval ellátott változatából (követni, utána járni, üldözni) képzett melléknév. Jelentésük: felügyelő, gondoskodó, igazgató, kormányzó, illetőleg követő, üldöző.
[80] Az előbbit a "halász," "méhész" főnevek mintájára az "ügy" főnévből az "-ász, -ész" képző magas hangalakú változata segítségével alakították ki.
[81] Be. 28. § (2) bekezdés.
[82] Ld. Az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Üszt.) 43. § (1) bekezdését, továbbá a Magyar Köztársaság ügyészsége szervezetéről és működéséről szóló 25/2003. (ÜK. 12.) LÜ utasítás 42. § (1) bekezdés e) pontját, továbbá az 53. § (2) bekezdés a) pontját, valamint az 57. és 70. §-t.
[83] Ilyenek pl. személyügyi és továbbképzési feladatok, jogalkotásban való közreműködés apparátuson belüli szervezése, a nemzetközi jogsegélyforgalomban való kapcsolattartás, általában a titkársági munka, stb.
[84] Ezt az angol nyelvű szakirodalomban a "policy" kifejezéssel írják le; ennek a teljes tartalmát - jogi és jogpolitikai elvek, szemléletmód, stílus, munkahelyi szellem, munkatársi viszonyok és kapcsolatok stb. - visszaadó magyar kifejezést nem ismerek.
[85] Ekkor jut egy ügyész - tapasztalataim szerint - arra a fokra, amelyet magamban az "önálló gondolkodásra alkalmas" kifejezéssel szoktam jellemezni. Az ügyész szervezeten belüli, egyéni függetlensége (a függetlenség "perszonalifikációja") azonban a vádfunkció gyakorlásában kívánatos egyöntetűséget - az olasz tapasztalatok szerint - felbomlasztja, ld. Giuseppe Di Federico: Prosecutorial Independence and the Democratic Requirement of Accountability in Italy. British Journal of Criminology, Vol. 1998. No. 3. 371.
Lábjegyzetek:
[1] Bócz Endre, CSc főiskolai tanár, ny. fővárosi főügyész
Visszaugrás
