https://doi.org/10.59851/jk.79.02.1
A 2018. január 1-jén hatályba lépett perrendtartás a perkoncentráció, a rendelkezési elv és a szakmai felelősség előtérbe helyezésével koncepcionálisan újította meg a polgári pereket. A korábbiakhoz képest határozottabban jelentkezett a professzionális pervitel megerősítése. A jogalkotó újszerű megközelítése különös kihívásokat eredményezett az ügyvédi határidő-mulasztások kimentésével kapcsolatos bírósági gyakorlatban, hiszen szükségszerűen vetette fel a perkoncentráció és a bírósághoz fordulás feszültségét. Indokolt részletes vizsgálat tárgyává tenni az új perrendtartás vezérlő elvei fényében a jogi képviselők által előterjesztett igazolási kérelmek elbírálásának gyakorlatát - az elemzés következtetése pedig meglepőnek tűnhet.
Tárgyszavak: jogi képviselő, igazolási kérelem, mulasztás, méltányosság, professzionális pervitel
The Code of Civil Procedure, which entered into force on 1 January 2018, brought about a conceptual renewal of civil litigation, emphasising case concentration, the principle of disposition and professional responsibility. It has strengthened the role of professional legal representation more decisively than in previous regulations. The innovative approach of the legislator posed certain challenges to judicial practice in relation to the excuse of lawyers' failure to meet deadlines, as it has necessarily raised the tension between case concentration and the accessibility of the court system. It is worth analysing the practice of adjudicating these requests submitted by legal representatives in the light of the guiding principles of the new Civil Procedure Code - and the conclusion of the analysis may appear surprising...
Keywords: code of civil procedure, exemption from defaults, legal representatives
- 49/50 -
A felületes szemlélő számára lényegében evidenciának tűnik, hogy a professzionális jogi képviselővel szemben a határidő elmulasztása kapcsán annyira szigorúak az elvárások, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen számukra a mulasztás orvoslására alkalmas eredményes igazolási kérelem előterjesztése. A kapcsolódó bírósági döntések tanulságainak általános elemzése alapján sokan juthatnak arra a következtetésre, hogy a jogalkalmazás hozzáállása szerint az ügyfeleik igényeinek az érvényesítésében közreműködést vállaló ügyvédeknek állandó, folyamatos rendelkezésre állást kell biztosítaniuk. Perbeli kötelezettségeik teljesítését minden körülmények között meg kell tudni szervezniük, számítaniuk kell azokra a különleges eseményekre mint betegség, munkaszervezési probléma, adminisztrációs nehézség, és ezek mellett is kötelezettségük a törvény és a bíróság által cselekvéseik megtételére biztosított határidők betartása. Mindez annak ellenére ekként tűnik, hogy a perrendtartás - ellentétben a kézbesítési kifogással - az igazolási kérelem tekintetében nem tesz különbséget az egyes perbeli szereplők között, az eljárásjogi kódex normaszövegéből önmagában nem következik annak a jogi képviselőket érintő szigorúbb elbírálása. Mégis, az igazolási kérelem megítélésének alakulásából következhet az ügyvédekkel szemben már évtizedek óta magasabb szintű eljárási követelményeket megfogalmazó gyakorlat.
2018. január 1-jén hatályba lépett a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) a koncentrált per feltételeinek a biztosítása érdekében, a felek felelős pervitelének és a bíróság aktív pervezetésének előtérbe helyezésével új szabályok bevezetését határozta el. Az anyagi jogok bíróság előtti hatékony érvényesítése, és így a professzionális pervitel a korábbiakhoz képest lényegesen nagyobb mértékben hangsúlyozza a jogi képviselőkkel szemben - elméleti szinten bizonyosan - még szigorúbb elvárásokat. Ennek alapján megfogalmazható az a hipotézis, hogy a Pp. hatálybalépése óta az ügyvédek által előterjesztett igazolási kérelmek még nagyobb mértékben lettek eredménytelenek, hiszen a megnövekedett követelmények miatt a bíróságok még határozottabban várták el a professzionális perbeli képviselőtől a határidők feltétlen betartását. Meglepő lesz azonban a vizsgálat alapján az a következmény, hogy bár lényeges változás nem következett be, a Pp. hatálya alatt, különösen a Pp. novellát követően mintha enyhe elmozdulás lenne megfigyelhető a méltányosság szempontjainak határozottabb érvényesítése felé. A kutatás ennek a feltevésnek az igazolására elsődlegesen a Pp. hatálybalépése utáni olyan jogeseteket igyekszik feldolgozni, amelyek előtérbe helyezték a jogi képviselő felelősségének a jelentőségét és ehhez kapcsolódóan vizsgálták a méltányosság alkalmazhatóságának a követelményeit. Ez a törekvés még akkor is meglepőnek látszik, ha ebben nem pusztán az ügyvédi felelősség szigorának a megítélése, hanem más értékelési szempontok is fellelhetőek. Ez a látszólagos ellentmondás ugyanis olyan alapvető elvi kérdések megválaszolását teszi szükségessé, amely a felelős pervitel és a hatékony igényérvényesítés kritériumainak az értékelését igénylik.
Az új perrendtartás mind alapelvi szinten, mind a tételes szabályoknál határozottabban kívánta a 2014. március 15-én hatályba lépett, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) által előtérbe helyezett önálló, autonóm, döntéseiért felelősséggel tartozó jogalany emberképének megfelelően a tudatos, felelősségteljes, felkészült és szakszerű igényérvényesítést előmozdítani. Mindebből egyenesen következik az, hogy az új perjogi kódexnek is az önálló, felelősségteljes döntéseket hozó fél rendelkezési jogán alapuló perrendtartást kellett meghatároznia, ahol háttérbe szorul a bíró gyámkodó, kioktató szerepe. Ugyanakkor rögtön a törvény preambuluma - a hazai perjogtörténetben addig egyedülálló módon - a jogszabályi rendelkezések értelmezése körében azt a követelményt fogalmazta meg a jogalkalmazó számára, hogy azt kell feltételezni: azok a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak, ebből pedig következik az, hogy nyilvánvalóan a perrendtartás minden előírása a bírósághoz fordulás jogának minél teljesebb megvalósulását szolgálja. Ez a sajátos kettősség azonnal keletkeztet egy feszültséget akkor, ha a magas szintű követelményrendszer valamilyen okból nem tud megvalósulni és így veszélybe kerül a bírósághoz forduló fél igényeinek érvényesíthetősége. Ebben az esetben a bíróságnak el kell végeznie egy olyan mérlegelő tevékenységet, hogy a perkoncentráció mennyiben tud összhangba kerülni a bírósághoz fordulás fő céljával: a jogvita teljes körű, végleges elbírálására törekvéssel. Nem lehet ugyanis eltekinteni az igazságszolgáltatáshoz való jog konszenzusnak tekinthető legalapvetőbb elvárásától, hogy az mindenki számára elérhető legyen.[1] Ez a szükségszerű ellentét a polgári perek rendeltetésének legalapvetőbb nézőpontjait hívja fel, amely egyszerűsítve a méltányos és a szigorú megközelítés küzdelmeként jeleníthető meg.
Annak a megértéséhez, hogy a felek felelősségének a hangsúlyozása miért vált olyan fontossá a 2018. január 1-jétől hatályba lépett új polgári perrendtartásban, fontos visszautalni arra, hogy a megújított szabályozással kívánt a jogalkotó eleget tenni azoknak a széles körben megfogalmazott elvárásoknak, amelyeket a polgári perjog ko-
- 50/51 -
difikálásáról rendelkező 1267/2013. (V. 17.) Korm. határozat előirányozott: a jogtudomány és a joggyakorlat eredményeire támaszkodó, a nemzetközi gyakorlatnak és elvárásoknak is megfelelő, az anyagi jogok hatékony érvényesítését biztosító polgári perjogi törvénykönyvként kívánt működni. Egyet lehet érteni azzal a véleménnyel, hogy egy perrend korszerűségének fokmérője abban áll, hogy a jogi szabályozás szintjén megfelelően reagál azokra a társadalmi, gazdasági állapotokra, amelyekből azok a jogviták keletkeznek, melyek hatékony és koncentrált elbírálása a perrend keretei között történik.[2] Azt, hogy miben kívánt elsődlegesen koncepcionális változtatást megvalósítani a korábbi perjogi kódexhez képest, elsődlegesen a törvény alapelveiből határozható meg, amelyet a törvény csak a legszükségesebb mértékben tartalmazott. Az új szabályrendszer kivételes fontosságot tulajdonított az eljárások koncentrált lefolytatásának és befejezésének elősegítésére. A perbeli jogokkal való szabad rendelkezést magában foglaló hagyományos rendelkezési elven felül ezért új alapelv lett a hatékony jogvédelem érvényesülését kifejező perkoncentráció elve, melynek értelmében mind a bíróságnak, mind a feleknek törekedniük kell arra, hogy az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi tény és bizonyíték olyan időpontban álljon rendelkezésre, hogy a jogvita lehetőleg egy tárgyaláson elbírálható legyen. Nem következik ebből értelemszerűen az egy tárgyaláson elbírálás kötelezettsége, azonban a jogalkotó fontosnak tartotta annak az üzenetnek a megfogalmazását, amely a per minél előbbi lefolytatására és befejezésére ösztönzi annak valamennyi szereplőjét.[3] A perkoncentráció tehát a jogvita kereteinek mielőbbi rögzítése és a bizonyítás határozott lefolytatása érdekében mind a bíróságnak, mind a feleknek széles körben állapított meg kötelezettségeket. Az ehhez kapcsolódó összefoglaló jogirodalmi értékelés szerint a jogalkotó fokozottabb elvárásokat kíván meg a felek részéről. A törvény hangsúlyozottan a perkoncentrációra épít, amelyet külön megfogalmazott elvben is megjelenít, és amely a felekre vetítve az együttműködés kötelezettségét irányozza elő.[4] A felek számára alapvető követelményként írta elő az eljárás támogatását, mely vezérlő iránymutatás lett az eljárás koncentrált lefolytatásának és befejezésének előmozdítására; de ehhez szorosan kapcsolódott a jogai érvényesítésének megtörténtéről és annak mikéntjéről felelősséggel határozó fél peranyag-szolgáltatási, valamint a per koncentrált befejezéséhez szükséges minimális együttműködésből eredő igazmondási és jóhiszemű eljárásra vonatkozó kötelezettsége is.
A perkoncentráció és a rendelkezési jog következetes érvényesüléséhez azonban nem volt elégséges a puszta alapelvi szintű megjelenítés, hanem a tételes szabályoknak is igazodniuk kellett a koncepcionális változtatások rendeltetéséhez. Ehhez kapcsolódó lényeges változás, hogy az új polgári perrendtartás a korábbi egységes perszerkezet helyett az osztott perszerkezetet vezette be. Az osztott perszerkezet bevezetésével - az ezt értékelő szakirodalom megfogalmazása szerint - a törvény meg kívánta akadályozni azt, hogy a per amiatt húzódjon el, mert a bíróság szükségtelen, illetve fölösleges kitérőkkel terhelt bizonyítást folytat le.[5] Az elsőfokú eljárás perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra osztása, a perfelvételi nyilatkozatok meghatározása, az anyagi pervezetés, a kereset- és ellenkérelem-változtatás, valamint a bizonyítás a perfelvétel lezárása utáni korlátozása a kodifikációnak az anyagi jogok érvényesítése hatékonyságának alapvető eszközeként meghatározott koherens rendszerbe illeszkedett.
A megújított perszerkezet működéséhez, a feleknek a perkoncentráció érvényesülése érdekében hangsúlyozott felelősségéből egyértelműen következett a perbeli jogi képviselettel szemben megfogalmazott szigorúbb megközelítés, elengedhetetlennek tűnt a professzionális pervitel követelményének érvényre juttatása. A minden részében a per koncentrált befejezését célzó következetes perszerkezet a per minden egyes mozzanatában határozottabban követelte meg a jogszabályi rendelkezések pontos ismeretét és alkalmazását. Ezáltal nyilvánvalóan megnövekedett a jogi képviselet jelentősége. A korábbi megoldás szerint a jogi képviselet csak kivételesen, egyes kiemelt ügyekben, valamint a felsőbíróságokhoz forduló felek számára volt kötelező. Az új szemlélet átfogó értékelése szerint be kell épülnie a társadalmi köztudatba, hogy a bírósági úton történő igényérvényesítés általában megkívánja az ügyvédi közreműködést, s csak kivételesen lehet ettől eltekinteni a járásbíróság előtt.[6] Ehhez képest tehát az új törvény a pert a kötelező jogi képviseletre modellezte. A törvényszék előtt indult perekben ugyanis a jogi képviselet mindegyik peres fél számára kötelező, jogi képviselet hiányában a nyilatkozataikat hatálytalannak kell tekinteni.[7] Az ügyvédkényszer azonban nem formális, ahhoz szigorú követelmények is járulnak. A törvény mind a felperesi keresetlevél, mind az alperesi ellenkérelem tartalmi feltételeit részletesen meghatározta, és továbbra is fenntartotta a hiányos tartalmú keresetlevél hiánypótlási felhívás nélküli - a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952-es Pp.) által még idézés kibocsátása nél-
- 51/52 -
küli elutasításának nevezett - visszautasításának a jogkövetkezményét.[8] Mindettől a jogalkotó a jogi képviselet szakmai felelősségének a megerősödését, közvetve a hatékonyság javítását várta. Azokban az ügyekben azonban, amelyek alapvetően a járásbíróság hatáskörébe tartoztak, azaz a hatásköri megosztás koncepciója szerint előfordulásuk tömegesebb, a lakosság széles körét érintheti, és így a kötelező jogi képviselet előírása nem követelhető meg, a perhatékonyságot a jogalkotó formanyomtatványok biztosításával, a hiánypótlásra felhívás szélesebb körben megengedhetőségével kívánta előmozdítani.
A jogalkotó által ekként felépített, a felek felelősségét és a professzionalitást ilyen módon hangsúlyozó perrend első megközelítésben kevésbé enged méltányosságot a jogi képviselővel szemben, mint ahogy ennek nyomait a 2018. évben a keresetlevél visszautasítási gyakorlatában fel is lehetett fedezni. A méltányosság visszaszorulása az ügyvédi perbeli kötelezettségek teljesítésének elmaradásával kapcsolatban az eddiginél is kevésbé elnéző jogalkalmazói hozzáállást vetíthetett előre.
A professzionalitás hangsúlyozása azonban fontos kihívásokat eredményezett. Az új polgári perrendtartás elfogadását követően azonnal felmerült a bírói jogértelmezésben, hogy az eljárásrend megreformálásával mi volt a jogalkotó célja. A felekkel szembeni, kétségtelenül szigorúbbnak tűnő elvárásokat önmagában véve, azaz formálisan - akár a bírósághoz fordulás jogának az elnehezítését eredményezően - tartotta követelménynek, avagy azt kívánta közvetíteni, hogy a látszólagos szigorítást a preambulumában is megfogalmazott módon a magánjogi jogviták tisztességes eljárás elvén nyugvó rendezése és az anyagi jogok hatékony érvényre juttatása érdekében, a jogalkotói törekvések megértését célzó értelmezésével, méltányosan kell megítélni. A "formális" és a - contra legem jogalkalmazás veszélyeit elkerülő, ezért lényegesen összetettebb - "méltányos" értelmezés végigkísérte a Pp. hatálybalépését követő első időszakot, különösen a keresetlevél hiányosságai miatti visszautasítások a 2018-ban a vártnál nagyobb száma miatt. A szabályozásnak, valamint a szabályok alkalmazásának a túlzott enyhesége a per koncentrált lefolytatása és befejezése ellen hathat, a felelős pervitel érvényesülését nem segíti elő; ugyanakkor túlzott szigorúsága esetlegesen ahhoz a nem kívánt következményhez vezethet, hogy a jogviták nem kerülnek a bíróság elé, a bíróság ezáltal nem tudja teljeskörűen betölteni az Alaptörvény 25. cikkében meghatározott feladatát, mindez pedig a jogalkalmazással szembeni bizalmatlansághoz vezethet. Megfigyelhető, hogy kezdetben az indokoltnál nagyobb mértékben voltak fellelhetők a keresetlevél tartalmi követelményeit szükségtelenül szigorúan értelmező döntések, ugyanakkor az is tendenciaként jelentkezett, hogy a másodfokú bíróságok - az anyagi igazság érvényre juttatását és ebből adódóan az aktívabb, szélesebb eljárási jogokkal rendelkező bírói funkciót erősítő attitűdnek nevezett szemlélet előtérbe helyezésével[9] - rendre korrigálták a formális elemeknek az indokoltnál nagyobb jelentőséget tulajdonító visszautasító végzéseket. A megváltoztatások elvi alapja jellemzően az volt, hogy a keresetlevél tartalmi követelményeit a preambulumban megfogalmazott jogalkotói célokkal összefüggésben kell megközelíteni azzal, hogy a keresetlevélre alkalmazandó rendelkezésekkel a jogalkotónak önmagában a formalizmus nyilvánvalóan nem volt célja, a törvény rendelkezéseit úgy indokolt és szükséges értelmezni, hogy az ne eredményezze a bírósághoz fordulás ellehetetlenítését.[10] A korrekciós mechanizmus és a szakmai fórumok jellemzően a méltányos értelmezés mellett állást foglaló iránymutatásai alapján az elsőfokú bíróságok jogalkalmazói szigora a 2019. évre folyamatosan csökkent. Ahogyan azonban a folyamatot vizsgáló szakirodalom is kiemelte: ha a bíróságok értelmezési tartománya nem felel meg a jogalkotó eredeti célkitűzésének, akkor elsősorban ismét a jogalkotó feladata, hogy világosabb keretet szabjon adott eljárási kérdés megoldására, kizárva az általa túlzóan szigorúnak, vagy éppen kevéssé hatékonynak tartott értelmezést.[11]
Mindeközben a méltányos értelmezés szempontjai a jogalkotó részéről befogadásra találtak. A közvetlenül a Pp. hatálybalépése után elfogadott 2018. évi LXXXII. törvény már 2018. november 24-től az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 58. §-ának módosításával a keresetlevél visszautasítását illetékmentessé tette. A 2019. évi LXVI. törvény 2019. július 10-től a személyi állapotot érintő perek egyes szabályait tette rugalmasabbá. A 74/2020. (III. 31.) Korm. rendelet (Veir.1.), eredetileg a veszélyhelyzet miatt vezetett be egyes, az igényérvényesítést egyszerűsítő olyan előírásokat (formanyomtatvány-kényszer mellőzése, a hiánypótlásra felhívó végzésben a keresetlevél valamennyi hiányosságának kötelező feltüntetése), amelyek aztán a későbbi szabályozásokba is bekerültek. Ezt a folyamatot pedig különösen a perrendtartás első átfogó módosítása, a 2020. évi CXIX. törvény (első Pp. novella) 2021. január 1-jétől hatályos módosításai teljesítették ki. Ezek a finomhangolások ugyanis a perrendtartás koncepcionális
- 52/53 -
szerkezeti újításait nem érintve, az anyagi jogok hatékony érvényre juttatását még határozottabban kívánták érvényesíteni. A bírói tapasztalatok becsatornázása az igényérvényesítés könnyítését eredményező reformot valósított meg, melynek során ugyan - mint ahogy arra az ezt értékelő jogirodalom is rámutatott - a jogalkotó kis részben feladta eredeti dogmatikai következetességét, de mindezt abból a célból, hogy a jogalkalmazói igényekhez igazodóan egyszerűsítse és rugalmasabbá tegye a szabályozást.[12] Kiemelendő a keresetváltoztatás egyszerűsítése, a keresetlevél követelményeinek - figyelemmel a Kúria keresetlevél visszautasításának vizsgálata tárgykörében felállított joggyakorlat-elemző csoportjának összefoglaló véleményében foglalt megállapításokra[13] - csökkentése. Amellett, hogy a keresetlevél tartalmi és alaki hiányosságainak vagy kötelező mellékleteinek hiányossága esetén, jogi képviselővel eljáró fél vonatkozásában is kötelezővé tette a szabályozás a hiánypótlásra történő felhívást, továbbá eltörölte a jogi képviselők költségei kizárólag költségjegyzék csatolásával történő érvényesíthetőségét - mindezek egyértelműen lazítottak azon a szigoron, amely a jogi képviselők számára többletnehézségeket okozott a professzionális pervitel indokán.
Az 1952-es Pp. egyik leginkább stabil területe volt az igazolási kérelem szabályanyaga: annak rendelkezései hatvan éven át lényegében változatlanok maradtak és nem is merült fel komoly igény azok átfogó megreformálására. A perjogi kódex mind a határnap, mind a határidő elmulasztásához kapcsolta a mulasztás orvoslására alkalmas igazolási kérelem eszközét. Kizárta annak előterjeszthetőségét, ha a mulasztás következményei igazolás nélkül is elháríthatók; ha a mulasztás bírói határozatban kifejezésre jutó hátránnyal nem jár; ha a fél az igazolási kérelem folytán kitűzött újabb határnapot mulasztja el; továbbá a törvény által külön felsorolt - a végrehajtási igényperben mégis az általános szabályok között említett - eseteiben. A kérelem előterjesztésére az utolsó naptól, későbbi tudomásszerzés vagy akadály későbbi megszűnése esetén ettől számított tizenöt napos szubjektív, valamint a mulasztástól számított hat (2000. január 1-jétől három) hónapos objektív határidőt határozott meg. Más kérelmek viszonylag hosszas tartalmi követelményeihez képest csak annyit követelt meg, hogy az igazolási kérelemben elő kell adni a mulasztás okát és azokat a körülményeket, amelyek a mulasztás vétlenségét valószínűvé teszik; az eredményesség további feltételeként határozta meg határidő elmulasztása esetén az igazolási kérelem előterjesztésével együtt az elmulasztott cselekmény pótlását. Meghatározta az igazolási kérelemmel összefüggésben az eljárásnak vagy a határozat végrehajtásának a felfüggesztését kivételesen engedő rendelkezéseket. Rögzítette, hogy mely bíróság dönt a kérelem alaposságáról - amelynek eljárása alatt a mulasztás történt, fellebbezési határidő elmulasztása esetén pedig a másodfokú bíróság -, és kimondta a felek meghallgatásának kötelezettségét. Meghatározta, hogy a kérelemről milyen döntéseket hozhat a bíróság: a törvény által kizárt, késedelmesen előterjesztett, az elmulasztott cselekményt egyidejűleg nem pótló kérelmek esetében az érdemi vizsgálat nélküli elutasítást, egyébként a kérelem alaptalansága esetén az érdemi elutasítást, a kérelem alapossága esetén annak helyt adását - utóbbi esetben rögzítve annak a mulasztás orvoslására alkalmas, az eredeti határidőben teljesítés fikciójának, illetve a tárgyalás megismétlésének a jogkövetkezményeit. Tartalmazta ezenfelül az igazolási kérelem tárgyában hozott határozatok elleni rendes jogorvoslati lehetőségeket: az akár érdemi vizsgálat nélküli, akár érdemi elutasítás esetében a fellebbezési jogot, helytadó határozat esetén a fellebbezés kizártságát, ezen belül az érdemi vizsgálat nélkül elutasítandó kérelem melletti helytadás és az ehhez kapcsolódó felfüggesztés esetére az ügyet befejező határozat elleni fellebbezésben megtámadhatóságát. Mindvégig kiemelt iránymutatása volt a szabályozásnak, hogy azt: a kérelem előfeltételei fennállnak-e, méltányosan kell elbírálni.[14]
Az 1952-es Pp. hatálya alatti egyetlen változás az objektív előterjesztési határidő hat hónapról három hónapra csökkentése volt 2000. január 1-jétől, amely egyértelmű szigorításnak tekinthető. Ez jól illeszthető volt a Pp. novella által Magyarország európai uniós csatlakozásának előkészítése során készült, az Európai Bizottság 1997. júliusi országvéleményében megfogalmazott, az eljárások elhúzódásával kapcsolatos kritikákkal szembeni törekvésekhez, amelyek akkor a perek koncentrációját nem a per szerkezetének megújításában koncepcionálisan, hanem az egyes eljárási határidők rövidítésében, esetileg kívánták biztosítani. A peres eljárás függő helyzetére vonatkozó határidő ilyenképpeni rövidítése azonban kimutathatóan bizonyosan nem eredményezte a perek gyorsabb és hatékonyabb lefolytatását.[15]
A perjog átfogó koncepcionális megújítása az igazolási kérelem szabályanyagát gyakorlatilag nem érintette,
- 53/54 -
ilyen irányú igény nem is fogalmazódott meg. Ezért a Pp. kapcsolódó előírásai szinte teljes egészében megegyeztek az 1952-es Pp. rendelkezéseivel; az eltérések inkább csak technikai jellegűek voltak. Ennek a jogalkotó szerinti indoka az volt, hogy mivel a korábbi normaszöveg alapján következetes és egyértelmű bírói gyakorlat alakult ki a mulasztás igazolása tekintetében, azt lényegében a korábbiakkal összhangban szükséges szabályozni.
A korábbi perrendtartással mindenben azonosan rendezte, hogy mely mulasztások orvoslására alkalmas a kérelem; az előterjeszthetőségét azonos esetekben zárta ki (azzal a kivétellel, hogy megszűnt a végrehajtási igényperre vonatkozó tilalom); előterjesztésének határidejét az 1952-es Pp. 2000. január 1-jét követő rendelkezéseivel egyformán rendezte. Az igazolási kérelem feltételeit egyezően határozta meg, mint ahogy nem változott az igazolási kérelemmel összefüggésben az eljárásnak vagy a határozat végrehajtásának a felfüggesztését kivételesen engedő szabályozás, az eljáró bíróság és a meghozható döntések és jogkövetkezményei sem - azzal, hogy az új fogalmi rendszerben az érdemi vizsgálat nélküli elutasítást a visszautasítás váltotta fel. Nem volt különbség az igazolási kérelem tárgyában hozott határozatok elleni rendes jogorvoslati lehetőségek tekintetében sem, csupán a normaszöveg a végzések elleni fellebbezési jog általános kizáró szabályához igazodott. És ami a legfontosabb: továbbra is az a mérlegelési szempont volt irányadó, hogy azt: a kérelem előfeltételei fennállanak-e, méltányosan kell elbírálni.[16]
A viszonylag szűk körű szabályozásnak, éppen a bíróság részére engedett széles körű mérlegelési jogkör okán, kiterjedt volt az értelmező gyakorlata.
Az 1952-es Pp.-hez képest változatlan a szabály, azaz a jogalkotó a perrendtartás megváltozott szempontrendszere alapján sem tartott szükségesnek ebben módosítást: az igazolási kérelem előfeltételeit méltányosan kell elbírálni. A törvény anélkül határozza meg ezt az iránymutatást, és ehhez igazodóan a jogalkalmazás is rendszerint úgy hivatkozik rá, hogy magának a méltányosságnak a definíciója hiányzik és a gyakorlatban ilyen definíció iránt nem is merül fel igény.
A méltányos elbírálás követelménye azért is okozhat nehézséget, mert az ítélkezés lényeges eleme a bíró meggyőződése szerinti, kötöttségektől mentes döntése. A polgári perrendtartás a szabad bizonyítási rendszeren alapul.[17] Mindez a bizonyítékok megválasztásában és a bizonyítékok értékelésében is jelentkezik. A bíróságnak a bizonyítékokat egyenként és egymással összevetve is értékelnie kell, és az így kialakult meggyőződése alapján kell megállapítania a tényállást.[18] A meggyőződés szerinti elbíráláshoz képest még nagyobb szabadságot nyújt a bíróság belátása szerinti döntése, amelyre akkor van lehetőség, ha a kártérítés vagy egyéb tartozás összege a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján nem állapítható meg.[19] A szabad bizonyítás kontrollja a bíróság indokolási kötelezettsége, amelyben számot ad a tények megállapításának a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett egyéb körülményeiről, azokról az okokról, amelyek miatt valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. Az indokolásnak az alapvető logikai szabályokkal kell összhangban állnia, nem lehet észszerűtlen, okszerűtlen vagy iratellenes.[20] A méltányosság követelményének a hangsúlyozása eleve a szabad mérlegelési jogkörében hozott bírósági döntéshez képest ad egy iránymutatást, amely azonban kellően rugalmas ahhoz, hogy bármilyen kötöttséget jelentsen, sokkal inkább egy, a jogalkotó szándékainak, törekvéseinek a kifejezését magában foglaló, a jogalkalmazó részére megfogalmazott üzenetnek tekinthető.
A polgári perrendtartás csak szűk körben alkalmazza a méltányosság követelményét: az igazolási kérelmen kívül az ahhoz oly sok mindenben hasonló kézbesítési kifogásra - amennyiben a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó jogszabályok megsértésén kívüli okra hivatkoznak - is a méltányos elbírálást írja elő.[21] A méltányosság jelenik meg a törvényi iránymutató tizenöt napos teljesítési határidőhöz képest rövidebb vagy hosszabb időtartam meghatározhatóságának indokaként.[22] Ezenkívül még akkor engedi a törvény a méltányosság alkalmazását, amikor az eljárás félbeszakadása vagy annak túlságosan hosszú tartama a fél vagy a kirendelt szakértő érdekeit sértené és ilyenkor az érdeksérelem ügygondnok kirendelésével hárítható el. Megállapítható, hogy a perrendtartás tehát csak kivételes esetekben engedi a méltányosság figyelembevételét; ennek a kivételességnek nyilván a tisztességes eljárás az indoka, hiszen a felek perbeli egyenlőségét sértené, ha valamelyikőjük érdekeit indokolatlanul, ezáltal a másik félnek hátrányt okozva venné figyelembe a bíróság. Az érdek-összeütközést helyesen a bíróság mérlegelési jogkörében kell feloldani és ezt téríti el a méltányosság alkalmazása. Nem lehet ezért eltekinteni attól, hogy a méltányosság túlzott gyakorisága az ellenérdekű fél érdekeit nyilvánvalóan sérti, mint ahogy arra olyan sokan felhívták már a figyelmet: ami az egyik fél-
- 54/55 -
nek méltányos, az a másiknak szükségszerűen méltánytalan.[23] Már csak ezért is kerüli a jogalkotó jellemzően annak alapelvként elismerését, és ódzkodik értelmezési kritériumként elfogadásától.[24]
A méltányosság alkalmazásának a kivételessége jól követhető annyiban, hogyan merült mindez fel a jogalkalmazói értelmezésben. Nem látszott abban bizonytalanság, hogy milyen esetekben van helye, ahhoz viszont nem volt határozott jogszabályi útmutatás, hogy milyen mértékben van helye. Annak az anyagi jogi és eljárásjogi vetülete szempontjából a Kúria a hatósági eljárásokra nézve tudott segítséget nyújtani. Eszerint anyagi jogi méltányosságról akkor beszélhetünk, ha azt a törvény kifejezetten megengedi - így az adó elengedése, részletfizetési kedvezmény biztosítása - és ettől különböző, lényegét tekintve generális alapelvi kategória a méltányos eljárás.[25] Ennek a megközelítésnek a polgári perekre kiterjesztése azt jelenthetné, hogy a méltányos eljárás vonatkozna a per egészére, függetlenül attól, hogy azt külön jogszabályi rendelkezés, így az igazolási kérelem előfeltételeinek elbírálására kifejezetten előírja-e - tehát a kifejezett előírás csak mintegy jogalkotói megerősítésnek lenne tekinthető. Kétségesnek tűnik azonban egy ilyen általánosítás, lévén alapelvként elismerés vagy egyéb általános iránymutató rendelkezés hiányában az eljárás egészét átható kívánalom a törvényből bizonyosan nem következik, és ez az értelmezés nem is találkozik a bírósági döntések többségével, amelyek csak egyértelmű törvényi meghatározás alapján engedik a méltányos elbírálás alkalmazását.[26] Ez a következtetés találkozik a hazai perjogi hagyományokkal, az ezekre alapuló megközelítés ugyanis a méltányosság széles körű felhasználása ellen a törvényhez kötöttséget hozza fel.[27] Ha a jogelmélet meg is fogalmazza az egész eljárásra vonatkozó méltányosságot, azt sokkal inkább a tisztességes eljárás elengedhetetlen összetevőjeként értelmezi, amely által a pervesztes fél értékelheti, érezheti úgy, hogy megfontolás tárgyává tették előadását, bizonyítékait, azokat megmérték és figyelembe vették.[28] Összességében az a következtetés vonható le, hogy a méltányosság bár kétségtelenül megjelenik a polgári perekben, azonban egyértelmű fogalmi meghatározás és vezérlő elvként elismerés hiányában annak rendszeres, különösen általános jellegű alkalmazása nem támasztható alá: mindenben a bírói gyakorlatra tartozik annak jogfejlesztő értelmezése.
A professzionális pervitelt előtérbe nem helyező 1952-es Pp. hatálya alatt a jogalkalmazás egyértelműen másképp közelített a méltányos elbírálás követelményéhez a jogi képviselő nélkül és a jogi képviselővel eljáró fél esetében - annak ellenére, hogy ilyen megkülönböztetés a törvény szövegéből nem következett. Ennek a legfőbb indoka az volt, hogy az ügyvéd mulasztása az ügyvédségbe vetett közbizalom megtartása és a hivatás méltóságának további erősítése érdekében szigorúbb megítélés alá esik.[29] Az akkor még a bíróság feladatai között meghatározott, a jogi képviselő nélkül eljáró feleknek adandó többlet tájékoztatási kötelezettség értelmében a bíróság kérelemre segítséget nyújt ahhoz, hogy a fél jogai, illetve törvényes érdekei védelmében bírósághoz fordulhasson és ennek érdekében köteles a felet, ha nincs jogi képviselője, perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről a szükséges tájékoztatással ellátni.[30] Ez a megkülönböztetésre alapot nem adhatott, hiszen a bíróság tájékoztatása pótolta a hiányzó jogi ismereteket, az ekképpen vagy szakmai tevékenysége vagy a bíróság tájékoztatása alapján a határidők betartásával tisztában lévő perbeli szereplő mulasztás alóli kimentésének megkülönböztetése így nem lehetett indokolt. Létezett ugyan egy határozott differenciálás a 2004. július 15-től újonnan bevezetett kézbesítési vélelem megdöntése elbírálásában, melynek értelmében a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó jogszabályok megsértésén túl más okra - így, hogy a kézbesítésről önhibáján kívül nem szerzett tudomást - csak természetes személy vagy - 2009. január 1-jétől - jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság, a Ptk. hatálybalépése után közkereseti társaság, betéti társaság, egyéni cég hivatkozhatott.[31] Ennek oka, hogy a jogi személyek - a folyamatos működésre vonatkozó kötelezettségük alapján - a székhelyükön kötelesek biztosítani, hogy mindig legyen olyan személy, aki a hivatalos iratot a kézbesítésekor, illetve postai értesítés hátrahagyása esetében a szervezet nevében a postán az előírt időben átveszi. Ez a rendelkezés, bár a működés zsinórmértékén keresztül hathatott az igazolási kérelem elbírálására, az ottani szigornak egy az egyben magyarázata nem lehetett, hiszen a kézbe-
- 55/56 -
sítés meghiúsulásának, valamint a határidő, határnap elmulasztásának egészen mások lehetnek az okai. A jogszabályi rendelkezésekből ugyan levezethető a jogi személyek arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a küldemények folyamatos átvételét biztosítsák, azonban ez nem azonosítható minden olyan körülményre való állandó felkészüléssel - betegség, baleset, elektronikus rendszer váratlan meghibásodása -, amely a határidők elmulasztásának jellemző oka.
A bíróságok ugyanakkor más magatartási mércét állítottak a jogi szakvizsgával rendelkező, ezáltal a perrendi szabályok lényegével és jelentőségével nyilvánvalóan tisztában lévő ügyvédekkel szemben.
Ennek a megkülönböztetésnek a részletes indokait a leginkább a Fővárosi Ítélőtábla egyik jogerős végzése adja vissza, amely iránymutatóan kívánta kimondani, hogy az eljárási határidők betartása terén nem azonos az elvárhatóság mértéke a személyesen eljáró, illetve a jogi képviselővel rendelkező féllel szemben. A jogi képviselettel hivatásszerűen foglalkozó ügyvéd vonatkozásában a bírói gyakorlat magasabb elvárhatósági követelményt támaszt, és a mulasztás vétlenségét megalapozó okok és körülmények körét, valamint a méltányosság alkalmazhatóságának eseteit is szűkíti. A határozat alapját képező esetben az ügyvéd az elsőfokú bíróság ítéletét a szabadsága első napján vette át - ekkor még nem volt ítélkezési szünet -, a helyettesítésével megbízott ügyvéd a szabadságának tartama alatt az ügyben beadványt nem készített, figyelemmel arra, hogy a perbeli képviselő szabadsága lejártát követően a fellebbezés határidőben történő benyújtására még két nap rendelkezésére állt. A jogi képviselő hazaérkezését követően azonban fekvőbeteg lett, ezért nem állt módjában a fellebbezést előterjeszteni, arra is tekintettel, hogy a helyettesítésével megbízott ügyvéd a hazaérkezését követően ment szabadságra. Az igazolási kérelemben előadott álláspontja szerint ezért a fellebbezésre nyitva álló határidőt önhibáján kívül mulasztotta el. Az igazolási kérelmet elutasító elsőfokú és a döntést helyes indokai alapján helybenhagyó másodfokú határozat azonban kiemelte: azt, hogy az igazolási kérelem előfeltételei fennállnak-e, kétségtelenül méltányosan kell elbírálni. Nem mellőzhető azonban a vizsgálat körében a mulasztáshoz fűződő joghátrány és a mulasztás mértékének egybevetése, valamint a mulasztó személyében rejlő körülmények mérlegelése. Ez utóbbi körében a bírói gyakorlat döntő jelentőséget tulajdonít annak, hogy a határidő betartása terén nem azonos az elvárhatóság mértéke a személyesen eljáró, illetve a jogi képviselővel rendelkező féllel szemben. Az elvárhatóság magasabb foka nemcsak a mulasztás vétlenségét eredményező okok és körülmények körét, de a méltányosság alkalmazhatóságát is szűkíti a jogi képviselővel eljáró fél vonatkozásában. Márpedig a következetes bírói gyakorlat az ügy vitelét ellátó ügyvédnek a fellebbezési határidő teljes időtartama alatti esetleges távolléte sem teszi a fellebbezés késedelmes benyújtását kimentettnek. A jogi képviselőnek ugyanis kötelessége gondoskodni a megfelelő helyettesítésről és így az általa képviselt fél jogainak helyes érvényesítéséről. Az, hogy az ügyvéd a szabadsága lejártát követően azonnal gyógykezelésben részesült fekvőbetegként és a helyettesítésre jogosult ügyvéd ugyanezen a napon ment szabadságra, nem alkalmas indok a mulasztás kimentésére: ez még méltányos elbírálás mellett sem tekinthető megalapozottnak.[32]
Talán még ennél is tovább ment az a már a Pp. hatálybalépése után hozott, de az 1952-es Pp.-t alkalmazó jogeset, amely az ügyvédtől az elektronikus eszközök folyamatos működésének biztosítását várta el. A Debreceni Ítélőtábla kapcsolódó döntése egy - az elkésetten előterjesztett igazolási kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását eredményező - mulasztás önhibán kívüliségét vizsgálta. Ennek alapja a jogi képviselő előadása szerint az volt, hogy a képviselő elektronikus ügyintéző számítógépe a kérelem előterjesztésére rendelkezésre álló tizenöt napos határidő első négy napját leszámítva mindvégig javítás alatt állt, így a rá telepített adatbázis és ÁNYK program ezen időszakban nem volt elérhető, ezek nélkül pedig kölcsönszámítógépen sem lehetett munkát végezni. A bíróság azonban a képviselő számítógépének meghibásodását nem minősítette olyan akadálynak, amely a felet vagy a képviselőjét önhibáján kívül elzárta az igazolási kérelem benyújtásának lehetőségétől. Kimondta, hogy a fél képviseletét professzionálisan ellátó személytől általában elvárható, hogy gondoskodjon azokról az adminisztratív feltételekről, amelyekkel a képviselet folyamatos ellátása megvalósítható, így - egyebek mellett - folyamatosan rendelkezésére álljon olyan számítógép, amely elektronikus kapcsolattartás céljából képes a biztonságos elektronikus kommunikációra. Ebből következően az elektronikus ügyintézésre használt számítógép meghibásodása nem tekinthető olyan akadálynak, amely alkalmas lehet az eljárási határidő elmulasztása alóli kimentésre. Az elektronikusan kapcsolatot tartó nem hivatkozhat eredményesen arra, hogy az elektronikus kommunikáció csak a saját számítógépén valósítható meg; a nyomtatványkitöltő programok ugyanis az interneten könnyen hozzáférhetők, így más számítógépre is minden nehézség nélkül letölthetők. A közzétett döntés azt is hangsúlyozta: ugyanez az értelmezés irányadó egyébként a 2018. január 1-jétől indult perekben a perbeli képviseletet professzionálisan ellátó személyekre, szervekre, az igazolási kérelem lényegében változatlan szabályozása folytán - azzal, hogy ebben az esetben nem az igazolási kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának, hanem visszautasításának lett volna helye.[33]
- 56/57 -
A választott kutatási módszer alapján ennél szélesebb körben az 1952-es Pp. hatálya alatt született döntések elemzése szükségtelen.[34] A bemutatott lényegadó esetek ugyanis jól mutatják: egyértelműen kialakult a bírói gyakorlatban a jogi képviselőkkel szemben a határidők szinte feltétlen betartását elváró, a jogi ismeretekkel nem rendelkező felektől megkülönböztető, a kimentés körében méltányosságot a gyakorlatban alig alkalmazó értelmezés.
A professzionális pervitelt most már kifejezetten előtérbe helyező Pp. hatálya alatt a gyakorlat megváltozásának jogszabályi alapja bizonyosan nem volt, hiszen a Pp. a korábbi kódexszel lényegében azonosan rendezte az igazolási kérelem szabályait, mint ahogy nem változott - csak hangsúlyában módosult - a jogi képviselő nélkül eljáró feleknek adandó többlet tájékoztatási kötelezettség. Az igazolási kérelem gyakorlatára ható, most már kézbesítési kifogásnak nevezett jogvédelmi eszköz eredményességének feltételei és ezen belül az egyes jogalanyok megkülönböztetésének alapjai sem változtak úgy, hogy abból a korábbi perrendtartástól eltérő következtetésekre lehetett jutni. Sőt: mivel a perkoncentráció a polgári per alapvető vezérlő iránymutatása lett, a koncepcionálisan megújított perrend csak a felek felelősségének és a jogi képviselet szakmaiságának a mind nagyobb fontosságával lehetett együtt értelmezhető, ami az igazolási kérelem elbírálásának az ügyvédekkel szembeni további határozott fegyelmét vetítette előre.
Egyes, széles körben ismertté vált döntésekből mindenképpen erre a következtetésre lehetett jutni: a Kúria egy közigazgatási ügyben hozott határozata szerint a koronavírus-járványra tekintettel a jogi képviselővel szembeni fokozott elvárás azt is magában foglalja, hogy a fertőzés veszélyével is számolva ügyintézési, munkaszervezési rendjét úgy alakítsa, hogy a folyamatos ügyvitelt biztosítani tudja.[35] Ennek a következtetésnek a kritikája szerint a döntés a határidő elmulasztásáért gyakorlatilag a jogi képviselő objektív felelősségét állapította meg.[36] Tekintettel arra, hogy a nagyszámú megbetegedéseket eredményező, a bíróság tevékenységére addig régen látott mértékben kiható járvány alapot adhatott volna a méltányosság esetköreinek bővítésére, a határozatból a korábbi gyakorlat egyértelmű fenntartására lehetett következtetni.
Mindennek ellenére az a meglepő eredménye a Pp. hatálya alatt meghozott egyes döntések vizsgálatának, hogy az utóbbi évben feltűnt a hazai bírói gyakorlatban egy olyan törekvés is, amely a jogi képviselők mulasztásának igazolását érintően egyre határozottabban érvényesíti a méltányosság szempontjait és mindjobban mellőzi a normaszövegből nem következő megkülönböztetést.
Mindenekelőtt érdemes elemzés tárgyává tenni azt a kúriai döntést, amely bár nem az igazolási kérelem tárgyában született, azonban jelentős megállapításokat tartalmazott a határidők betartása érdekében elvárható ügyvédi felelősségről. Annak ellenére ugyanis, hogy az új perrendtartás kiemelt feladatokat adott a perkoncentráció megvalósulása érdekében a felek és a bíróság részére, a felelősség határozottabb hangsúlya ellenére sem kívánta a legfőbb bírói szerv a határidők betartásáért az együttműködési kötelezettséget olyan mértékben tágítani, amely meghaladta az 1952-es Pp. hatálya alatt kialakult szemléletet. A sajtó-helyreigazítási perben másodfokon eljárt bíróság ugyanis azért sújtotta a fellebbező fél ellenfelének jogi képviselőjét pénzbírsággal, mert a fellebbezést - rövid úton való megkeresés ellenére - nem azonnal, hanem csak a kézbesítés elrendelésétől számított 13. napon töltötte le, így figyelemmel a fellebbezési ellenkérelem előterjesztésére biztosított ötnapos törvényi határidőre, eleve nem valósulhatott meg a fellebbezésnek a polgári perrendtartásban kivételt nem tűrően előírt tizenöt napos elbírálási határideje.[37] A másodfokon eljárt bíróság azt fejtette ki, hogy a kapcsolódó jogszabályi rendelkezések alapján[38] a bírósági irat a címzett tárhelyén való elhelyezéstől számított tizenötödik napon - éppen amikor letelik a másodfokú elbírálás határideje - még letölthető. Tekintettel azonban arra, hogy ekkor kezdődik a fellebbezési ellenkérelem előterjesztésére meghatározott ötnapos határidő, így az is megállapítható, hogy amennyiben a fellebbező fél ellenfele csak a kézbesítési fikció beállta előtt közvetlenül veszi át az iratot, a törvényes határidő betartása lehetetlen. Mivel a jogalkotó nyilvánvalóan tisztában volt a sajtó-helyreigazítási perek kötelező jogi képviseletével, ezáltal a kötelező elektronikus kapcsolattartással, valamint az elektronikus kézbesítés szabályaival, és a törvényi határidőt ennek ellenére határozta meg tizenöt napban, így egyértelműen fokozott felelősséget kívánt a bíróságra és a felekre telepíteni. A jóhiszeműség követelményével ellentétes magatartás pedig nem szűkíthető le a jogszabályokkal ellentétes magatartásra, hanem annál általánosabb, a per egészét áthatja, annak
- 57/58 -
megvalósulását mindig az adott magatartás következményeit, a kapcsolódó eljárási rendelkezések célját figyelembe véve kell megítélni. A rendeltetésellenes joggyakorlás nem azonosítható a tilos joggyakorlással: önmagában az a körülmény, hogy a fél a kézbesítési szabályok adta keretek mellett tölti le az elektronikus bírósági iratot, úgy figyelemmel más, így a bíróságra és a felekre is kiható törvényi határidők megtartásának a követelményére, még nem jelenti azt, hogy ez a magatartás egyben jóhiszeműnek is tekinthető. Márpedig a jogi képviselő, akinek az ügyvédi hivatásából következően a sajtó-helyreigazítási perek eljárási szabályait ismernie kellett. Tisztában kellett lennie a fellebbezés elbírálásának tizenöt napos határidejével, eljárási jogait nem rendeltetésszerűen, nem a perkoncentráció érvényesülése érdekében gyakorolta; a felelős pervitel követelményének az felelt volna meg, ha a tárhelyén elhelyezett küldeményeket haladéktalanul letölti, különös tekintettel azt követően, hogy a bíróság részéről rövid úton értesítést kapott az irat kézbesítésének elrendeléséről, mivel csak ezen felelős magatartása alapján volt betartható a törvényes határidő. Ezt az értelmezést azonban a pénzbírságot kiszabó végzés ellen előterjesztett fellebbezést elbíráló Kúria nem osztotta. Hangsúlyozta, kétségtelen, hogy a perrendtartás a határidők betartása érdekében a perkoncentráció elvére figyelemmel a felekkel szemben is fokozott elvárást támaszt, ami az eljárástámogatási kötelezettségükből is következik. A feleket terhelő jóhiszeműség "keretjelleggel" megfogalmazott magatartási szabályának az értelmezése alapján a bíróságnak mindig egyedileg kell állást foglalnia. Noha a perbeli jóhiszeműség valóban objektív követelményt jelent, annak értelmében olyan elvárás jogi képviselővel szemben a sajtó-helyreigazítás iránti per szigorú szabályaira tekintettel sem volt támasztható, hogy a tárhelyén elhelyezett küldeményeket haladéktalanul letöltse. Erre az sem adhatott okot, hogy a jogi képviselőnek számítania kellett az adott esetben a jogerősítésről kapott értesítés hiányában a fellebbezési határidő lejárta után az elsőfokú ítélet elleni fellebbezés ellenérdekű fél általi előterjesztésére, azaz arra, hogy szűk körű törvényes határidők csak az azonnali letöltés által tarthatók meg. A jogszabályi rendelkezések jelölik ki azokat a határidőket, amelyeken belül a címzett a biztonságos kézbesítési szolgáltatás igénybevételével kézbesített iratot átveheti. Ehhez képest a jogi képviselőnek az a magatartása, hogy a részére elektronikus úton kézbesített, nyilatkozattételre való felhívást tartalmazó végzést nem haladéktalanul, és nem is a rövid úton (telefonon) történt értesítése után, de a jogszabály által biztosított határidőn belül vette át, visszaélésszerű joggyakorlásnak annak ellenére sem volt tekinthető, hogy emiatt az elsőfokú ítélet elleni fellebbezés a törvényes határidőben nem volt elbírálható. Ennélfogva a pénzbírság kiszabásának sem volt helye.[39]
A formálódó gyakorlat tehát egyértelműen állást foglalt abban, hogy a polgári perrendtartás által megfogalmazott különleges felelősség nem eredményezhet a jogszabályi rendelkezések által biztosított eljárási lehetőségeken túlmutató különleges elvárásokat. Az egyes jogszabályi rendelkezések közötti feszültséget - azaz, hogy az elektronikusan kapcsolatot tartó feleket érintő másodfokú eljárásban egyszerre határoz meg rövid törvényes határidőket, de ezzel együtt lehetőséget ad az elektronikusan kézbesíteni rendelt iratok későbbi, ezáltal szabályszerű letöltésére - nem lehet az együttműködési kötelezettség rendkívül kiterjesztő értelmezésével a jogi képviselő terhére feloldani.
Nem csupán a professzionális pervitelből következő szigorítást vetette el, de a korábbi gyakorlathoz képest első ránézésre meglepően enyhébb megítélést, a méltányosság követelményének határozottabb érvényesítését eredményezett egy, a fellebbezési határidő túllépése miatti igazolási kérelemnek helyt adó kúriai határozat. Az ügy alapja egy 43 másodperces határidő-túllépés volt. A jogi képviselő az ítélet elleni fellebbezését a feladási értesítő szerint a fellebbezési határidőt követő napon 0 óra 0 perc 43 másodperckor küldte el; az igazolási kérelemben arra hivatkozott, hogy a fellebbezési határidő elmulasztását az elektronikus rendszer technikai problémája, valamint a betegsége okozta, emiatt került sor a fellebbezés benyújtására éjfél után 43 másodperccel. Az igazolási kérelmet első fokon elutasító határozat azt emelte ki, hogy a mulasztás ténye szempontjából irreleváns, hogy a jogi képviselő a fellebbezését a benyújtására nyitva álló határidő alatt pontosan mikor és mennyi ideig szerkesztette. Jelentősége annak van, ha a fellebbezés elküldése a fellebbezési határidő lejárta után történik, ekkor ugyanis a bíróságnak meg kell állapítania a mulasztást. Hangsúlyozta, hogy a technikai akadályoztatását csupán állította, de semmivel nem támasztotta alá, az üzemzavarnaptár szerint pedig a fellebbezési határidőn belül nem volt olyan nap, amikor a kézbesítési rendszer négy órán át nem üzemelt. Utalt arra is, hogy a fél képviseletét professzionálisan ellátó személytől általában elvárható, hogy gondoskodjon azokról az adminisztratív feltételekről, amelyekkel a képviselet folyamatos ellátása megvalósítható, így - egyebek mellett - folyamatosan rendelkezésére álljon olyan számítógép, amely elektronikus kapcsolattartás céljából képes a biztonságos elektronikus kommunikációra. Ezzel az értelmezéssel a Kúria azonban nem értett egyet. Fontosnak tartotta kiemelni: a méltányos elbírálásra irányadó perrendi rendelkezés azt segíti elő, hogy a fél anyagi jogi igénye érvényesítésénél - menthető okból történt mulasztása miatt - ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Annyiban nem kívánt változtatni a korábbi gyakorlaton, hogy önmagában a jogi képviselő betegség miatti akadályoztatása nem igazolja az önhiba hiányát, ezért nem szolgálhat a kimentése alapjául. Ennek indoka az volt, hogy a helyettes ügyvéd intézményének bevezetése lehetőséget teremt arra, hogy az ügyfe-
- 58/59 -
lek ügyeinek ellátása az ügyvéd akadályoztatása esetén is folyamatos és gördülékeny legyen. Ugyanakkor az informatikai problémával kapcsolatos hivatkozás érdemi vizsgálatát már nem tartotta mellőzendőnek. Ebben a körben jelentőséget tulajdonított annak, hogy csupán 43 másodperccel később került elküldésre a fellebbezés. A fellebbezés elkészítését ugyanis a jogi képviselő nyilvánvalóan még a fellebbezési határidő lejárta előtt megkezdte. Azt, hogy technikai problémája adódott, bár nem igazolta, azonban az üzemnaptárból az tűnik ki, hogy ebben az időszakban többször is volt - a négy órát ugyan el nem érő - üzemzavar. A méltányos elbírálást szem előtt tartva és ezeket a szempontokat is figyelembe véve a Kúria úgy ítélte meg, hogy ilyen rövid időtartamú késedelem kimentésére a jogi képviselő által megjelölt hivatkozás alkalmas. Ez a határozat lényeges elmozdulás volt a határidők feltétlen betartását elváró értelmezéstől és nem tartotta kizártnak a ténylegesen bekövetkezett késedelem okának értékelését, amely során szempontként jelenítette meg a határidő túllépésének időtartamát, valamint az általános élettapasztalatokat is.[40]
Ugyancsak az egyedi mérlegelés jelentőségét emelte ki a Fővárosi Ítélőtábla hasonlóan a - közjegyzői végzéssel szembeni - fellebbezési határidő elmulasztását érintő egyik döntése is. Az ügyben a jogi képviselő azt adta elő, hogy a fellebbezési határidő eltelte előtt csak négy nappal kapott meghatalmazást. Az idő rövidségére tekintettel a fellebbezés benyújtásának technikai kérdéseire és az elektronikus ügyintézéssel felmerülő kérdésekre nézve telefonszámon kért tájékoztatást, azonban az ott megadott internetes felület annak ellenére nem fogadta a megadott közjegyzői ügyszámot, hogy azt megfelelően jelölte meg. Ezek után az ÁNYK felületen is megpróbálta a fellebbezést előterjeszteni, a rendszer azonban a fellebbezési határidő utolsó napján este már nem működött, így a vonatkozó nyomtatvány letöltése és határidőben történő benyújtása az internet technikai hibájából nem volt lehetséges. Ezért a határidőben történő benyújtás a téves információ, illetve a rendszer adminisztratív hibája miatt hiúsult meg. Bár a jogerős végzés helybenhagyta a törvényszék igazolási kérelmet elutasító határozatát, azonban rámutatott: el kellett végezni a konkrét esetben annak a vizsgálatát, hogy a jogi képviselő ténylegesen tudott-e valószínűsíteni olyan okokat, amelyek a méltányos elbírálás mellett a mulasztás kimentését eredményezhették. Ennek során kiemelte, hogy az is egy értékelési szempont lehet, hogy a jogi képviselő megkísérelte-e, és ha igen, mikor, a fellebbezése újbóli benyújtását - azaz az elvárhatóság követelményét teljesítette-e. Mivel pedig a téves tájékoztatás körében a sikertelen benyújtást követően nem adta elő, hogy ismételten érdeklődött volna a hivatkozott információs telefonszámon az esetleges hiba okának kiderítéséről, amiből az következik, hogy a fellebbezés benyújtásának eredménytelenségébe különösebb indok nélkül belenyugodott, továbbá semmilyen előadást nem tett arra vonatkozóan, hogy a meghatalmazás kelte és a fellebbezési határidő utolsó napjának estéje közötti időszakban mi akadályozta a fellebbezés benyújtásában, nem tudta valószínűsíteni az önhiba hiányát. A technikai hibára mint az informatikai rendszerek általános sajátosságára való hivatkozás nem fogadható el a vétlenség valószínűsítésére, mert olyan általános előadás, ami az egyedi értékelést lehetetlenné teszi. Az igazolási kérelem eredménytelensége ellenére ez a határozat is arra mutat rá, hogy nem a feltétlen és állandó rendelkezésre állást, hanem az elvárható magatartást teszi meg a mulasztás alóli kimentés mércéjeként, amelyet csak részletes egyedi vizsgálattal, a méltányosság követelményének előtérbe helyezésével lehet megítélni.[41]
A méltányosság szempontjainak súlyozását, a jogi képviselővel szembeni elvárásoknak a mindennapi élettapasztalatokhoz igazítását valósította meg a Debreceni Ítélőtábla a fellebbezési határidő elmulasztása miatti igazolási kérelemnek helyt adó végzése. Az OBH elektronikus ügyintézést kiszolgáló rendszerében a fellebbezési határidő utolsó napján, négy órát el nem érő időtartamú, este 20 óra 1 perc és 22 óra közötti üzemzavar volt. Ezen időtartam alatt a fellebbező jogi képviselő sikertelenül kísérelte meg elküldeni a fellebbezését, s bár az üzemzavarnaptár tanúsága szerint az elektronikus rendszer 22 órától 24 óráig működött, azonban ezt a két késő esti órát leszámítva az elektronikus rendszerben a következő három napban négy órát meghaladó üzemzavar volt. A képviselő végül a következő napon nyújtotta be sikeresen a fellebbezést. Az elsőfokú bíróság azzal utasította el a fellebbezési határidő elmulasztása miatti igazolási kérelmet, hogy a fellebbezési határidő utolsó napján az üzemzavarnaptár szerint a nap 24 órájából csupán két óráig tartó üzemzavar volt, ezért a fellebbezési határidő utolsó napja is beleszámít a fellebbezési határidőbe. Ezzel szemben a másodfokú végzés arra mutatott rá: a méltányos elbírálás követelménye mind a jogi képviselőre, mind a személyesen eljáró félre nézve egyaránt irányadó. A méltányosság elvét alkalmazva alaposnak tekinthető az igazolási kérelem, ha az OBH elektronikus ügyintézést kiszolgáló rendszerében a fellebbezési határidő utolsó napján 20 óra 1 perc és 22 óra között üzemzavar volt, annak ellenére, hogy az elektronikus rendszer aznap még 22 óra és 24 óra között működött. 20 óra 1 perc és 22 óra között a fellebbező fél jogi képviselője sikertelenül kísérelte meg elküldeni a fellebbezését, és a fellebbezést a fellebbezési határidő lejártát követő napon - az üzemzavar ellenére - sikeresen benyújtják. Kiemelte a jogerős határozat: A professzionális pervitel követelménye mellett sem várható el ugyanis az
- 59/60 -
ügyvédtől az üzemzavart követő rövid (éjszakai) időszakban a folyamatos készenlét.[42]
Az iránymódosítás tehát elvetette a korábbi gyakorlatban feltétlenül fellelhető megkülönböztetés túlzott hangsúlyozását, és határozottan elkülönítette az igazolási kérelem és a kézbesítési fikció elbírálásának nézőpontját, amikor kimondta, hogy az ügyvédtől a folyamatos készenlét nem várható el. Ez az irányvonal nem az ügyvéd által előterjesztett igazolási kérelmek már-már automatikus elutasítását, hanem minden egyes kérelem a jogszabályi feltételek teljesítését mérlegelő egyedi elbírálását határozza meg.
Különösen érdekes az enyhébb értelmezés melletti érvek megfogalmazása során a Győri Ítélőtábla határozata. Éppen a megújult perrendi szabályozás okozta magasabb szintű felelősségből vezette le a méltányos megközelítés nagyobb jelentőségét. A fellebbezési határidő elmulasztása miatti igazolási kérelem konkrét indoka itt az volt, hogy a jogi képviselő még a fellebbezési határidő eltelte előtt megbetegedett, és betegsége miatt az orvosok minden tevékenységtől eltiltották. Megkísérelt ugyan egy-egy beadványt megszerkeszteni, de ez állapotának romlásához vezetett. Amint megszűnt a munkát kizáró körülmény, azonnal elkezdte pótolni a perjogi cselekményeket, de az egy hónap alatt felgyülemlett iratok feldolgozása, a perbeli cselekmények teljesítése nem ment egyik napról a másikra, így a fellebbezés előterjesztésére is csak a határidő eltelte után nyílt alkalma. Bár a jogerős végzés helybenhagyta az igazolási kérelmet elutasító elsőfokú határozatot azzal, hogy az igazolások csak az ügyvéd tüneteit és betegségét rögzítik, azt nem tartalmazzák, hogy betegsége miatt munkavégzésre képtelen állapotban volt, és erre az igazolások tartalmából sem lehet következtetni - ezen túl figyelemre méltó indokokat tartalmazott az elbírálás szempontrendszere vonatkozásában. Kifejtette, hogy az ügyvéd betegség miatti mulasztásának megítélésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot a bíróságok az 1952-es Pp. hatálya alatt, és nyilvánvalóan a beadványok tartalmi követelményeire, a hiányok pótlásának lehetőségére vonatkozó szabályaira is figyelemmel alakították ki. A hatályos Pp. a beadványok tartalmára, a beadványok hiányosságaival kapcsolatos jogkövetkezményekre vonatkozó szabályai azonban jelentősen eltérnek az 1952-es Pp. szabályaitól, ezért a Pp. hatálya alá tartozó ügyekben a korábbi bírói gyakorlat kritika nélküli, mechanikus alkalmazásának nem lehet helye. Így az 1952-es Pp. szerint a fellebbezési, illetőleg a csatlakozó fellebbezési kérelmet az elsőfokú ítélet megfellebbezése, illetőleg csatlakozó fellebbezése nem érintett részére nem lehetett kiterjeszteni, de egyébként a fellebbezési, illetőleg a csatlakozó fellebbezési kérelmet a tárgyalás bezárásáig meg lehetett változtatni. Ezzel szemben a Pp. alapján a fellebbezés tartalmát (ezen belül azt az anyagi, illetve eljárási jogszabálysértést, amelyre a fellebbező a fellebbezését alapítja) néhány kivételtől eltekintve nem lehet megváltoztatni. Ezért a fellebbezésben a félnek minden anyagi, illetőleg eljárási szabálysértésre vonatkozóan kérelmet kell előterjesztenie, ugyanis a meg nem jelöltekre a fellebbezést fő szabály szerint utóbb nem lehet kiterjeszteni. A fellebbezés hiányosságainak pótlására vonatkozó jelentős eljárásjogi szigorítás indokolja annak a bírói gyakorlatnak a felülvizsgálatát, mely - a helyettesítés lehetőségére, egyben kötelezettségére utalással - csaknem kizárttá tette a jogi képviselő betegsége miatt a fellebbezési határidő elmulasztásának igazolását. A Pp. hatálya alá tartozó ügyekben a felet képviselő ügyvéd betegsége esetén ugyanis csak akkor lehet reális esély helyettes által a fellebbezés megfelelő tartalmú teljesítésére, ha a fellebbezési határidőből még elegendő idő van hátra ahhoz, hogy a helyettes az iratokat teljeskörűen át tudja tekinteni: kizárólag ekkor tudja elkészíteni a fő szabály szerint utóbb már meg nem változtatható fellebbezést. Ezért az igazolási kérelem méltányos elbírálása követelményének az felel meg, ha a bíróság elvárja a jogi képviselő betegsége tényének és annak igazolását, hogy a betegség miatt az ügyvéd nem tudta a képviseletet ellátni, de mindemellett azt is vizsgálja, mikor vált a jogi képviselő számára egyértelművé, hogy betegsége a határidő egésze alatt gátolni fogja a munkavégzésben. Ha ezen időpontban már nem volt reális lehetőség olyan helyettes állítására, akinek elegendő idő áll rendelkezésére a fellebbezés elkészítésére, az igazolási kérelemnek a méltányos elbírálás követelményére figyelemmel helyt kell adni.[43]
Ennek a határozatnak az indokolása tehát jóval túlmutat a korábbi folyamatos készenlét elvárásain, sőt szinte tabukat döntöget, amikor az ügyvéd betegségét is részletes vizsgálat tárgyává teszi. Ennek a kimentésre alkalmas esetleges elfogadhatóságát a határidő elmulasztása körülményeinek részletes elemzése mellett javasolja megítélni.
Az előzőekben elemzett határozatokból jelentős irányváltás tehát nem következik. Megfogalmazható azonban egy határozott elmozdulás a törvény által normaszöveg szintjén kifejezetten elvárt méltányosság érvényesülése irányában. Habár a szigorban határozott elmozdulás nem fedezhető fel, megfogalmazódott néhány, a korábbi gyakorlatban még ismeretlen következtetés. Ilyenképpen a határidők betartása érdekében nem várható el az ügyvédtől sem a jogszabályi rendelkezéseken túlmutató felelősség. Érdemben vizsgálható az informatikai problémával kapcsolatos hivatkozás, sőt már megjelenik az ügyvéd betegségének értékelése is. Figyelmet lehet fordítani a késedelem időtartamára. Tekintetbe lehet venni a beadványok tartalmára, a beadványok hiányosságaival kapcsola-
- 60/61 -
tos jogkövetkezményekre vonatkozó szabályok szigorát. Nem lehet eltekinteni az általános élettapasztalatoktól és különösen: mindig el kell végezni a mulasztás okára előadott körülmények egyedi vizsgálatát.
Bár a Pp. hatálybalépése óta eltelt rövidebb időszakra tekintettel csak néhány iránymutató határozat lehetett a kutatás tárgya, azokból legalábbis a bírói gyakorlat szemléletváltozásának az esélye kibontakozik. A közeljövő fogja eldönteni, hogy további szempontrendszerek megjelennek-e az ítélkezésben és ezáltal módosul-e az ügyvédek igazolási kérelmével kapcsolatos bírósági gyakorlat.
A hazai jogalkalmazás már azt megelőzően is rendkívül szigorúnak tűnt az ügyvéd határidő mulasztásával szemben, hogy a jogalkotó a perek koncentrált lefolytatása érdekében a bíróságon kívül a felek felelősségére is különös hangsúlyt helyezett volna, és ennek a felelősségnek a határozott érvényesülése érdekében a professzionális pervitelt minden korábbihoz képest megerősíteni szándékozott. Ebből a tendenciából feltételezni lehetett, hogy az új polgári perrendtartás hatálybalépése után ez a szigor csak erősödni fog és az ügyvédi mulasztások orvoslására irányuló igazolási kérelmek mind kevesebb esetben vezetnek majd eredményre. Meglepőnek tűnhet az a következtetés, hogy ez a hipotézis nem teljesen igazolódott. Olyan kijelentés semmiképpen sem tehető, hogy határozott irányváltás következett volna be. Megjelentek azonban olyan szempontok, amelyek a méltányos megítélésnek mind nagyobb szerepet tulajdonítottak. A gyakorlat egyre inkább megengedi a szervezési hibáknak, a technikai problémáknak, a mindennapi élethelyzetek váratlan körülményeinek az érdemi mérlegelését, sőt már nem teljesen zárkózik el az ügyvéd betegségének mint kimentési oknak az elfogadásától. Ennek során eltávolodik a folyamatos készenlét állandó megkövetelésének elvétől, és fokozottan figyel az egyedi elbírálás követelményére. Ennek az enyhe iránymódosulásnak okai nem annyira a megváltozott perjogi szabályokban - bár van ilyen irányú értelmezés is -, hanem a gazdasági, társadalmi körülmények változásaiban, az elektronizáció térhódításában, az utóbbi évek váratlan helyzetei, mint a járvány által okozott nehézségek megfontolásaiban is keresendők. A jogi képviselők által feltehetően üdvözlendő irányváltoztatás nehézségét illetően azonban szükséges kiemelni, hogy a méltányosság alapvetően idegen a polgári perrendtartástól, mert a tisztességes eljárás követelményével szemben a perbeli ellenfelek érdekei között különbséget tesz. Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy ez az elmozdulás a későbbiekben vezethet-e a gyakorlat egyértelmű módosulásához, a jogalkalmazás folyamatos szakmai elemzésére van a jövőben szükség. ■
JEGYZETEK
[1] Osztovits András: Online bíróságok és az igazságszolgáltatáshoz való jog - esély vagy veszély? Magyar Jog. 2020/11. sz. 625.
[2] Wopera Zsuzsa: Az új polgári perrendtartás elvi alapjai. Jogtudományi Közlöny. 2017/4. sz. 154.
[3] Pp. 3. §.
[4] Pákozdi Zita: A perindítás és a keresetlevél szabályai az új Pp.-ben. Jogtudományi Közlöny. 2017/7-8. sz. 350.
[5] Wallacher Lajos: XII. fejezet. Perfelvételi szak. In.: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2017. 375.
[6] Szabó Imre: Szakértelem és felelősség. Jogtudományi Közlöny. 2017/9. sz. 376.
[7] Pp. 72. § (1), 74. § (1) bekezdés.
[8] Pp. 170. § (1)-(3) bekezdés, 176. § (1) bekezdés j) pont, 199. § (1)-(3) bekezdés.
[9] Virág Csaba: Az új polgári perrendtartás alkalmazásának kihívásai. Bírói attitűdök a perrend egyes új jogintézményeivel kapcsolatban. Bírósági Szemle. 2020/1. sz. 14.
[10] BDT 2019.4107.
[11] Udvary Sándor: Az első Pp. novella hatása az elsőfokú eljárásra. Jogtudományi Közlöny. 2021/3. sz. 129.
[12] Wopera Zsuzsa: A dogmatika vagy a gyakorlat elsőbbsége? In: Homoki-Nagy Mária (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Szabó Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged, Forum Acta Juridica et Politica, Acta Universitatis Szegediensis, 2021. 485.
[13] Kúria Joggyakorlat-elemző Csoport: A keresetlevél visszautasításának vizsgálata tárgykörében felállított joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye. Budapest, Kúria, 2020. https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_keresetlevel_visszautasitasanak_vizsgalata_osszefoglalo_velemeny.pdf (2023.09.09)
[14] 1952-es Pp. 106-110. §
[15] 1999. évi CX. törvény 18. §.
[17] Pp. 263. §.
[18] Pp. 279. § (1) bekezdés.
[19] Pp. 279. § (3) bekezdés.
[20] Pp. 346. § (5) bekezdés.
[21] Pp. 139. § (3) bekezdés.
[22] Pp. 344. § (2) bekezdés.
[23] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975. 442.
[24] Csehi Zoltán: Méltányosság és az új Polgári Törvénykönyv In: Keserű Barna Arnold - Kőhidi Ákos (szerk.): Tanulmányok a 65 éves Lenkovics Barnabás tiszteletére. Győr-Budapest, Eötvös, 2015. 24.
[25] Kfv.I.35.571/2012/5. (Kúria).
[26] BH 1974.177, BH 1991.458, BDT 2000.112
[27] Osztovits András - Virág Csaba - Völcsey Balázs: A bírói meggyőződés vizsgálata a felek aktivitásának és peranyag-szolgáltatási kötelezettségének összefüggései alapján. In: A Kúria az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdéseit vizsgáló joggyakorlat-elemző csoportjának összefoglaló véleménye. Budapest, Kúria, 2017. https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/melleklet_iteleti_bizonyossag.pdf (2023.09.09.) 70-71.
[28] Ifj. Szigeti László: A méltányosságról. Polgári jog: a hazai és külföldi magánjog és hiteljog szemléje. 1936/12. sz. 367.
[29] BH 1993.175., BH 1996.595., BH 2000.111.
[30] 1952-es Pp. 7. § (2) bekezdés.
[31] 1952-es Pp. 99/A. §.
[32] 14. Gpk.44.127/2004/4. (Fővárosi Ítélőtábla), közzétéve: BDT 2004.1030.
[33] Pkf.I.20.322/2019/2. (Debreceni Ítélőtábla), közzétéve: BDT 2020.4137.
[34] Az 1952-es Pp. hatálya alatt kialakult bírói megközelítésről alapos összefoglalót ad M. Tóth Gábor - Fehér Judit: A Legfelsőbb Bíróság döntése a jogi képviselői mulasztás vétlenségének polgári peres eljárásban történő igazolásával kapcsolatban: mikor mulaszt felróhatóan a jogi képviselő? Legf. Bír. Pf.IV.24.610/2011. Jogesetek Magyarázata. 2012/4. sz. 26-29.
[35] Kpkf.VI.39.408/2021/2. (Kúria).
[36] Balogh Judit: A magánjogi jogérvényesítés eszköztára - Gondolatok a perbeli képviselethez való jog funkciójáról. Magyar Jog. 2021/12. sz. 736.
[37] Pp. 501. § (1) bekezdés.
[38] Az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény (E-ügyintézési tv.) 14. § (4) bekezdés c) pontja, az elektronikus ügyintézés részletszabályairól szóló 451/2016. (XII. 19.) Korm. rendelet (Vhr.) 76. §.
[39] Pf.IV.24.674/2022/2. (Kúria).
[40] Pkf.IV.24.837/2020/3. (Kúria).
[41] 32.Pkf.25.582/2020/3. (Fővárosi Ítélőtábla).
[42] Pkf.I.20.325/2011/2. (Debreceni Ítélőtábla), közzétéve: BDT 2022.4457.
[43] Pkf.I.25.101/2023/2. (Győri Ítélőtábla).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
