Az etika erkölcstant, a morál pedig erkölcsöt, illetve erkölcsi követelményeket jelent. Az erény az erkölcsi normák tiszteletének készségében és tényleges követésében testesül meg. Az ethosz az erkölcsi erények vagy meghatározott erénycsoportok tudatos vállalásában, elkötelezett és lelkesült, esetleg önkéntes áldozattal is járó, következetes érvényesítésében nyilvánul meg. Moralitásnak az önmagunk erkölcsi megválasztásából fakadó lelkiismeret szerinti, hiteles erkölcsiség felel meg. A magát immorálisnak választó, rossz ember moralitása ezért szemben áll a széles körben elismert erkölccsel. Kifinomult, túlérzékeny lelkiismeret pedig többet diktálhat, mint az általánosan elismert erkölcsi normarendszer.
Az etika az erkölcs forrására vagy forrásaira, normáira, az utóbbiak jellegére, rendeltetésére, következményeire, az erkölcsi felelősségre, az erények, az ethosz és a moralitás mibenlétére vonatkozó tudomány. Mind az erkölcs, mind pedig az erkölcstan, tehát a morál és az etika nyugodhat vallásos, hitelvi alapon és lehet szekularizált jellegű. Ismert az erkölcsnek olyan idealista jellegű felfogása is, amely az erkölcsi normák eredetét a tapasztalható világon túli (tehát transzcendens, metafizikai) forrásokban jelöli meg, de azokhoz nem fűz vallási jelleget. Mindegyik bázisú erkölcs az erkölcsi jó szolgálatára hivatott. Mivel az erkölcsi jó az embernek és az emberi közösségnek előnyös, az erkölcsöt, mint az ember szellemét, lelkiismeretét, akaratát, magatartását, felelősségét átható, befolyásoló, serkentő regulatív eszméket és elvárásokat értékhordozó, értékkifejező, értékszolgáló kategóriának, röviden tehát értéknek minősíthetjük.[1] Sokan éppen az erkölcs eszmeiségére és kiemelkedő szerepére tekintettel az erkölcsöt és az erkölcsöst tekintik tulajdonképpeni, esetleg kizárólagos értéknek. Mindezek alapján alig vonható kétségbe az etika, illetve etikák értéktani természete. A többes szám használata egyaránt kifejezi az erkölcsök és a rájuk vonatkozó tanok pluralitását. Az etikai pluralitás illusztrálására a továbbiakban Szókratész, Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, I. Kant, J. Habermas, K. O. Apel, M. Bunge és mások erkölcsi koncepciójának főbb összetevőit és jellemzőit törekszem felidézni.
1. Az európai kultúrkörben - a zsidó-keresztény vallási és a római jogi alapok mellett is - elsődleges szerepet betöltő hellén politikai-erkölcsi tanok kimunkálói közül Szókratész (Kr.e. 470-399) a jót, az erkölcsöst a megismerésből és a tudásból vezette le. Az ismeretekkel rendelkező egyúttal bölcs és jó is, vallotta. E felfogás modelljeként a mesterségek szakmai szabályait ismerő kézműves, építőmester magatartása szerepelt, aki szándékosan nem követhet el hibát mestersége szabályainak alkalmazásában. E tétel analógiájaként következtette Szókratész: aki ismeri az erkölcs szabályait, tehát ért az erényhez, az nem vétkezhet ellene, hanem gyakorolja az erényt. Az évezredes tapasztalatok sajnos a szókratészi etikai felfogást nem igazolják.
2. Platón (Kr.e. 427-347) a hatalomgyakorlás politikai és erkölcsi követelményét különösen az Állam, az Államférfi és a Törvények c. műveiben fejtette ki. Az Állam c. művében nem egységes, hanem stratifikált, rétegzett erkölcsi követelményeket és erényeket fogalmazott meg. Szerinte a városállam (polisz) keretében a hatalmat csak a tudással és belátással rendelkező személyek, elsősorban a filozófusok gyakorolhatják megfelelően, a második rétegként szereplő őrökkel szembeni erkölcsi követelmény a bátorság, a harmadik réteget alkotó földművesek, kézművesek és kereskedők erénye pedig az önmérséklet lehet.
3. Arisztotelész (Kr.e. 384-322) nem fogadta el a világ platóni megkettőzöttségét, ezen belül az erkölcsök és az erények örök eszményekből eredeztetését sem, hanem azt vallotta, hogy az ember természetének (eidoszának) a boldogságra törekvés felel meg. A boldogság erényes élettel érhető el. Az erény pedig okosság (phronészisz) birtokában, megfelelő lelki alkat esetén, helyes gondolkodással (orthosz logosz), szabad akarattal (poairészisz) érhető el és a középmérték (meszotész) megtalálásában nyilvánul meg. A középmérték nem a közepest, nem a középszerűt jelenti, hanem az ember adottságai és körülményei között megvalósítható optimálist testesíti meg.[2] Az optimálisként elérendő meszotészre jellegzetes példaként a végletesnek tekintett gyávasággal és vakmerőséggel szemben a bátorságot jelölte meg.
4. A Kr.u. 354-ben született Szent Ágoston szellemi fejlődéséről maga számol be a "Vallomások" (Confessiones) című művében. Szerinte az igazság bennünk, szellemi világunkban lakozik. Az igazság felismeréséhez azonban szükséges az illumináció, a megvilágosodás, Isten párbeszéde az emberrel. Az erkölcsi norma alapja az örök törvény, a lex aeterna, a decalógus, a tízparancs vagyis az isteni jog, a ius divinum. A cselekedet erkölcsisége az akaratból származtatható. Az emberi szívben szellemi és akarati erőfeszítéssel egybekapcsolódhat az Isten és embertárs iránti igaz szeretet (vera caritas), az örök igazság (aeterna veri-
- 17/18 -
tas) és az örök boldogság (cara aeternitas) felismerése és elérésére irányuló törekvés.
Ágoston a történelmi gondolkodás egyik megalapozójának is tekinthető. Amíg az ókorban a történelmet a természet örökké visszatérő keletkezésének és pusztulásának folyamataként szemlélték, addig szerinte a történelemnek kezdete, célja és vége is van. Az emberi történelem kezdete a megvilágosodás, a vége pedig Isten tökéletes megnyilvánulása. Az ilyen értelemben vett idők kezdetétől az idők végéig tartó folyamatban a civitas terrena, más kifejezéssel a civitas diaboli, tehát a földi hatalom vagy ördögi hatalom érvényesül. A Civitas Dei, az Isten Uralma a történelmi idők végével kezdődik, ezért azzal egyetlen történeti intézmény vagy közösség, így maga az egyház sem esik egybe. Az egyház és az állam ugyanis vegyes hatalmi rendszereknek, civitates permixtae-nek minősülnek. Az egyház legfeljebb előfeltétele az idők végezetével megnyilvánuló "Isten országának". Az egyház tehát nem maradandó közösség és meg kell szűnnie Isten eljövendő országában.
5. Aquinói Szent Tamás (Kr.u. 1224-1274) egyrészt a tudomány eszközeivel kívánta bizonyítani Isten létét, de azt is hangsúlyozta, hogy a tudomány feladata nem merül ki a teológia szolgálatában, hanem önálló rendeltetése az is, "hogy beírja az emberi lélekbe az univerzum egész rendjét, valamennyi okát és elvét". Azt is megállapította azonban Szent Tamás, hogy ami a többi tudományban ellentmond a teológiának, tévedésként el kell vetnünk. Fejlett ismeretelmélete szerint nem az ideák sokasága születik velünk, hanem az emberi szellem megismerő és alkotókészsége, az intellectus agens teszi lehetővé az érzékelt valóság megismerését. És mivel az alkotó ész mindenről akar tudni mindent, a mindenen kívül pedig nincs semmi, természeténél fogva vágyódik Istenre (desiderium naturale videndi Deum) és képes is tudni róla, hiszen amikor a létet állítja valamiről, az Isten létét is elismeri, mivel a Teremtő a priori közös feltétele a dolgoknak és megismerhetőségüknek.
Etikájában Szent Tamás is az isteni eredetű, örök törvényből indult ki. Az örök törvény azonban az embert nem kényszeríti, hanem normaként, parancsként jelenik meg számára. Az örök törvény etikai elveiből azonban általános cselekvési, magatartási elvekként, habitus principiorumként részesül az ember. Ennek alapján a priori bennünk lakozik az az általános erkölcsi alapelv, hogy "tedd a jót és kerüld a rosszat". Az élő lelkiismeret, a szabad akarat bázisán helyes gondolkodással (recta ratioval, syntheresissel) meg tudjuk ítélni a konkrét helyzetben a jót és a rosszat, megtudjuk alkotni a iudicium practicumot, a konkrét gyakorlati ítéletet és annak megfelelően járhatunk el. Ebben foglalható össze a keresztény hitelvi alapon nyugvó vallásos, tudatos, alkotó és felelős erkölcs Szent Tamástól származó és napjainkig ható filozófiai, teológiai alapja.
6. Niccoló Machiavelli (1469-1527) "A fejedelem" c. művében szakít a politika és az erkölcs egybekapcsolásának mind az antik, mind a középkori keresztény koncepciójával. Szekularizált hatalomelméletében kifejtette a politika autonóm jellegét és törekedett feltárni annak öntörvényűségét. Ennek körében lényegesnek jelölte meg az érdekek, a szükségletek, a hatalmi törekvések összeütközéseit, valamint a külhatalmi beavatkozásokat és azok elhárítását. Machiavelli politikai kategóriarendszerének egyik sokat vitatott és igen jelentős összetevője a virtù, amely nem azonosítható sem az antik, sem a hitelvi bázison nyugvó keresztény erénnyel. A virtù a hatalomgyakorlás olyan készségét és e képesség olyan alkalmazását jelenti, amely biztosítja a hatalom megszerzését, közhasznú gyakorlását és megtartását. Megközelítően hasonló értelmet tulajdonított a költő Zrínyi a latin eredetű és a magyar nyelvben is használt virtus szónak a "Vitéz Hadnagy" c. írásában a következő megfogalmazással: "virtus a vitézség, az állhatatosság, az okosság: egyszóval minden jót teszen a virtus".
Machiavelli szerint a virtùval a fejedelem akkor rendelkezik, ha a körülmények adottságait és változásait figyelembe véve a hatalom eredményes, vagyis a közjót szolgáló gyakorlása érdekében képes megkeresni és megtalálni a legalkalmasabb és leghasznosabb eszközöket és megoldásokat. Ezek körében előtérbe helyezve vizsgálja szerző a fegyveres védelem, az erőszak, a csalárdság és a színlelés igénybevételének feltételeit, eszközeit és gyakorlási módozatait. Ezeket az eszközöket azonban nem tekinti kizárólagosnak. Ha ugyanis a kitűzött cél eléréséhez, a felmerült probléma, konfliktus megoldásához a vallás, vagy az erkölcs eszközei tűnnek szükségesnek, illetve hasznosnak, akkor ezeket kell igénybe venni. E rövid összegezésből is érzékelhető, hogy az a Machiavellinek tulajdonított és elítélt tétel, amely szerint "a cél szentesíti az eszközt", szerző felfogásában nem korlátozódott az erőszakra és a csalárdságra, hanem kiterjedt a vallás, az erkölcs, az erény eszközeire is. Bármely eszköz igénybevételének feltételeként szerepelt azonban a körültekintően feltárt célszerűség, szükségesség, alkalmasság és hasznosság.
Nem fogadja el az értékek abszolutizálását. A körülményekhez, a szükséghez alkalmazkodás, a morális rugalmasság, a folytonos változások figyelembevétele, tehát a viszonylagosság alkalmazása a legfontosabb fejedelmi tulajdonságok közé tartozik. Ciceróval szemben úgy véli, biztonságosabb, ha tartanak az uralkodótól, mintha szeretik. A politikai racionalitás az érdekek, a dicsőségre, a hatalomra, a gazdagodásra irányuló politikai törekvések eltéréseinek, ütközéseinek, az emberi természet rossza-
- 18/19 -
ságának tudomásulvételére és kiaknázására épül. Helyesléssel fogadta azt a Francesco Soderinitől származó megállapítást, amely szerint "a politikai siker titka, hogy összhangban kell lenni az időkkel".
Machiavelli elméletének az a különös sors jutott osztályrészül, hogy nemcsak kiemelkedő teljesítményként épült be az európai politikai gondolkodás történetébe, hanem műveinek megszületésével szinte egyidőben kiváltotta az antimachiavellizmus kialakulását is. Machiavelli gondolatai különösen nagy szerepet töltöttek be Franciaországban a központosítás elméleti alátámasztásában, valamint a Katolikus Liga és a hugenották érvelésében egyaránt.
7. A vallástól elszakadó, szekularizált erkölcsi felfogásokhoz az átmenetet a természetjogi koncepciók és a hozzájuk szorosan kapcsolódó szerződéselméletek teremtették meg. A különböző szerződéselméletek alapeleme a társadalmat és az államot megelőző természeti állapot feltételezése. A jellegzetes ius divinum, a tízparancs (decalogus) megjelölésére Szent Ágoston is használta a sztoikusoktól átvett lex naturalis, a természettörvény kifejezést. Ettől az egyértelműen hitelvi alapon nyugvó természetjogi felfogástól való elszakadás útján az első tudományos igényű, nyilvános lépést Hugó Grotius tette meg, aki 1625-ben megjelent "A háború és a béke jogáról" (De iure belli ac pacis) c. híres művében az emberalkotta ius voluntariummal szemben a ius naturale lényegét abban határozta meg, hogy a természet törvényeit a Teremtő alkotja, de az embernek az ész racionális parancsa szerint ezekkel a törvényekkel összhangban kell eljárnia. Az ennél radikálisabban szekularizált természetjogi felfogások pedig a Teremtőtől, a Demiurgosztól elvonatkoztatva szólnak a természetben, illetve azon belül az emberben rejlő örök törvényekről. Ezen a nézeten is túllép az a természetjogi felfogás, amely a természeti törvényt az emberi ész termékével, az ésszerűséggel azonosítja. A természetjogi felfogások nemcsak forrásaik, hanem tartalmuk tekintetében is változtak. A természetjogi elvek és normák - kodifikáltságuk hiányában - a történelem során több, egymástól eltérő politikai törekvés alátámasztására is hivatkozási alapul szolgáltak. Azt a minősítést azonban nem fogadhatjuk el, amely szerint a természetjog olyan, mint az örömlány, aki bárkinek rendelkezésére áll. A természetjogi felfogások és normák túlnyomórészt a történelmi haladást támasztották alá. Megjegyzést érdemel, hogy eltérő indokolással ugyan, de mind a fasiszta, mind a marxista jogelméletek mellőzték a természetjogi elvekre való hivatkozást.
8. Thomas Hobbes (1588-1679) természetjogi koncepciójának és szerződéselméletének kiinduló forrásaként a természeti állapot olyan feltételezése szerepel, amelyben az emberek a vadság állapotában könyörtelen harcot folytattak egymással, ahol tehát a "mindenki háborúja mindenki ellen" (bellum omnium contra omnes) érvényesült. Szerinte tehát az ember nem természeténél fogva társadalmi lény és a vadság állapotában élő embereknek nincs közös erkölcsi értékrendszerük. A kíméletlen háborús viszonyok között élő embereket értelmük vezérli a béke nélkülözhetetlenségét tartalmazó természeti törvény felismerésére és követésére. A béke és az önvédelem biztosítása érdekében mellőzhetetlen, hogy az emberek lemondjanak az erőszak korábban követett alkalmazásáról. A vadság állapotának megszüntetése és a békét, a biztonságot, védelmet nyújtó polgári társadalom megteremtése szerződéssel történik.
9. John Locke (1632-1704) a dicsőséges angol forradalomban uralomra jutott polgárság nagy tekintélyű, rendkívül előremutató nézeteket megfogalmazó teoretikusa volt. 1690-ben írta az "Értekezés az emberi értelemről" (An essay concerning human understanding) c. híres művét, amelyben cáfolta a velünk született ismeretek Platóntól származó és Descartes által is vallott tanát. Érvelése szerint, ha ilyen ismereteink lennének, akkor a legáltalánosabb elveknek kellene velünk születniük. A gyermekek azonban előbb tudnak különbséget tenni az édes és a keserű között, minthogy a köztük levő összefüggés alapján felismernék az ellentmondás elvét. A logikai elvek tehát nem születnek velünk, hanem azok ismeretére később teszünk szert. Nincsenek velünk született erkölcsi alapelvek sem - vallja Locke - hiszen tapasztalhatjuk, hogy amit az egyik nép erénynek tart, azt a másik gyakran bűnnek tekinti. Az isteneszme is oly sok változatban fordul elő, hogy nem tekinthetjük velünk születettnek. Következtetésként megállapítja, hogy ismereteink elsősorban a külső világ érzékeléséből és tapasztalásából, másrészt belső világunknak, vagyis a gondolkodásnak az érzékelésre és tapasztalásra vonatkozó reflexióiból származnak. Az egyszerű eszmékből az elme összetett eszméket fejleszt tovább. Ez a komplex idea mint az elme működésének eredménye azonban nem teljesen új eszme, hanem agyunkban már meglévő ismeretek átrendeződésének, társításának eredménye. A társított vagy komplex eszme létrejöttét elősegítheti a véletlen vagy szándékos visszaemlékezés, a képzetek megkülönböztetése és összevetése, különösen pedig az absztrakció, az elvonatkoztatás. Az elvonatkoztatás alapján juthat el elménk a fogalmak, elvek, összefüggések, törvényszerűségek megnevezéséhez és rendszerezéséhez.
Locke is figyelembe veszi a korabeli angol filozófiai felfogásnak azt a tételét, amely szerint az általánosan elfogadott erkölcsi norma követése boldogságot eredményez. Ezzel szemben azonban azt is megállapítja, hogy hallgatólagos megegyezéstől
- 19/20 -
függ az, hogy a különböző társadalmakban mi a jó és mi a rossz, hogy miként alkalmazzák a természeti törvényt. A társadalmi viszonyok annyira különbözőek, hogy az erkölcsös viselkedés követelményei nem állapíthatók és ítélhetők meg az adott társadalmi-kulturális helyzettől függetlenül.
10. Jean Jacques Rousseau (1712-1778) elmélete a természetjogról szóló tanításra támaszkodik, amely szerint az embernek természettől fogva vannak veleszületett, elidegeníthetetlen jogai, amelyekről a társadalmi szerződés megkötése után sem mondhat le. Az emberi jogok legfontosabbika a szabadság, azaz a magunk alkotta törvényeknek való engedelmesség. A nép csak akkor lehet szabad, ha saját maga alkotja törvényeit, amelyeknek teljes mértékben engedelmeskedik. Amennyiben az emberek nem akarnak engedelmeskedni a maguk alkotta törvényeknek, kényszeríteni kell őket rá, hogy szabadok legyenek. Rousseau a felvilágosodás leghatásosabb francia képviselőjeként kérdésessé tette annak egész eszmevilágát. A felvilágosítókat jellemző optimizmussal ellentétben bírálja a kultúrát és elutasítja a lineáris történelmi haladás elvét. Az egyoldalú racionalizmussal szemben a szív és az érzelmi élet jelentőségét hangsúlyozza. Valamennyi emberi képesség - az értelem, az érzelem, a kézügyesség, a testi szépség - egyenlő és gazdag kibontakozása tudja csak biztosítani a jövő emberének emberi szépségét.
A természeti állapottól elszakadó emberek a történelem meghatározott szakaszában olyan helyzetbe kerültek, hogy létük, az emberi nem fennmaradása került veszélybe. Egyetlen kivezető út nyílott: az erők egyesítése és összehangolt működtetése. Ezt a társadalmi szerződés biztosítja, amely Rousseau-nál nem az egyének közti, vagy az egyének és a szuverén közötti szerződést jelenti, hanem azt, hogy a társulás minden tagja feltétel nélkül lemond minden jogáról a közösség javára. Minden személy az általános akarat (volonté générale) legfőbb irányítása alatt egyesül és mindenki az összesség elkülöníthetetlen részévé válik. Az így létrejött, egyének fölött álló, valamennyi egyén egyesüléséből származó főhatalom a szuverén. A vázoltak érzékeltetik, hogy Rousseau politizálni kívánta az egész társadalmat. Az általa elképzelt totális politikai berendezkedésben nem maradhatott volna hely sem a polgári társadalomnak, sem a magánszférának. Utópista népszuverenitási tana és minden jogi és erkölcsi problémára gyógyírt nyújtani hivatott mitikus, misztikus bűvszava, a volonté générale azonban megvalósíthatatlannak bizonyult.
11. Az 1724-ben Königsbergben született Immanuel Kant azt vallotta, hogy az államnak egyszerre kell biztosítania a törvények betartása mellett a maximális egyéni szabadságot és hatalmat a törvények kikényszerítésére. Erre Kant szerint a köztársasági (republikánus) állam a legalkalmasabb, amely "erőszak szabadsággal és törvénnyel". Ennek a berendezkedésnek a létrehozása az emberiség világtörténelmi feladata, amelyhez azonban fel kell számolnia a természeti "hadiállapotot" az államok közötti kapcsolatokban is. Az olyan államközi viszonyok, amelyekben a háború elfogadott eszköz, gátolják az emberi nem fejlődését és negatív hatással vannak az államok belső berendezkedésére is.
Az erkölcs forrásaira és tartalmára vonatkozó felfogások példálózó bemutatása körében nem mellőzhetjük Kant híres kategorikus imperativuszának felidézését, amely szerint "cselekedj úgy, hogy magatartásod maximája mindig és kivétel nélkül megfeleljen az örök erkölcsi törvénynek". E meghatározás kulcsszava a maxima, amely az egyén önmagával szemben állított erkölcsi szabályait jelenti. Az emberi "ész ténye", szintetikus a priori ítélete szerint azonban maximánkat mindenkor hozzá kell igazítanunk az örök és feltétlen erkölcsi törvényhez. A hazugságot egyéni maximaként akarhatom - mondja Kant -, de semmi esetre sem kívánhatom, hogy a hazugság általános törvény legyen, mert az ilyen törvény minden ígéretet semmissé tenne. Ezzel a merev állásponttal ellentétben többen fogalmazták már meg azt a logikus tételt, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a két rossz közül a csekélyebb rosszat, esetleg az igazság elhallgatását kell választanunk. Kant szerint a szubjektív erkölcsi norma nem térhet el a tiszta ész által felismert és a gyakorlati ész szerint követendő örök erkölcsi törvénytől, amely csak teljes, tökéletes, abszolút lehet. Ezért nem tartotta Kant megengedhetőnek a praktikus célt szolgáló hazudást sem, mert a kivételes engedmény a kategorikus erkölcsi törvény fellazításához, a bizalom megrendüléséhez, káoszhoz vezetne. Kant felfogását azért sorolta a filozófiatörténet a természetjogi tanok közé, mert ésszerűségi alapon vezette le a kategorikus imperativusz létét és tartalmát. A priorinak - némileg Szent Tamás ismeretelméletéhez hasonlóan - a szemlélet, a megítélés készségét tekintette csupán. Gyakran kritizált vonása a kanti etikának a szinte kizárólagos deontológiai jellege. Kant szerint ugyanis az emberi cselekedet csak akkor erkölcsös, ha a törvény iránti tiszteletből, tehát kötelességérzetből fakad. A hajlamból, jutalom vagy egyéb előny elérése végett végzett jócselekedet legfeljebb legális, de nem igazán erkölcsös.
12. Az erkölcs forrásaira és tartalmára vonatkozóan ismertetett felfogásoktól eltérő érvelést alkalmaznak korszakunk nem vallásos, nem is egyéb idealista, hanem radikálisan szekularizált, pragmatista erkölcsi koncepciói körében az úgynevezett konzekvencionalista erkölcsi felfogások. E tanok szerint ugyanis a jelentős hányadukban folyton változó erkölcsi normákat előnyös, hasznos voltuk miatt, ésszerűségi
- 20/21 -
alapon kell kimunkálni és követni. A rendkívül sok szempontból, sokszínűen tagolt, sőt szétforgácsolt, esetleg széthasadt társadalom mindegyik csoportjában, a különböző szakmai és intézményi közösségekben őszinte, nyílt és okos beszéddel, bölcs diskurzussal az érintetteknek kell kialakítaniuk ésszerű megfontolásból, jól felfogott érdekből mellőzhetetlen erkölcsi szabályaikat és az előzetes logikai mérlegelés és a tapasztalatok hasznosításával, a tervezett főhatások és a nem tervezett, de bekövetkezett előnyös vagy hátrányos mellékhatások, tehát a potenciális és valóságos következmények figyelembevételével kell véglegesíteni, legalábbis belátható időre az ágazati és az egyéb közösségi erkölcsi normákat. Ezt a felfogást méltán nevezik konzekvencionalista etikai tannak. Korszakunkban tehát a közösségeknek olyan erkölcsi szabályokat kell kialakítaniuk és követniük, amelyeknek indokoltságát, alátámasztottságát (warranty-jét) célzott és elért következményeik bizonyítják.
K. O. Apel és J. Habermas például a francia J. F. Lyotard által hirdetett konszenzus nélküli plurális nyelvjátékok koncepciójával szemben úgy vélik, hogy ideális kommunikációs közösség, ideális beszédhelyzet, nyilvános okoskodás, nyilvános etikai diskurzus vezethet el a közösségekben, a társadalmi csoportok között, a társadalomban és a nemzetek közötti kapcsolatokban is a korszerű etikai értékek kimunkálásához és elismeréséhez. Az ilyen diskurzusokban a kényszermentesség kényszerének, a türelmetlenség elleni türelmetlenségnek kell uralkodnia. Ez esetben a kidolgozott erkölcsi értékek nem korlátozódhatnak a puszta kötelezésre, a meghatározások nem szorítkozhatnak teleológiai értéktételezésre. Ezek mellett ugyanis fel kell tárni az erkölcsi normák követésének nem tervezett vagy kifejezetten elkerülni szándékolt mellékhatásait is. Mindezeket a következményeket az erkölcsi értékek olyan felelős alakításának, követésének és formálásának folyamatában remélhetjük elérni, amelyben egymásra épül és egymásra tekintettel alakul a személyiségi, a kis-, a közép- és a makroközösségi erkölcsi értékek kölcsönösen felelős követése és a kapcsolódó etikáknak a megfelelő kommunikációs közösségekben folytatott nyilvános diskurzusos művelése. Úgy vélem, ebbe a folyamatba szervesen illeszkedhet a különböző szakterületek, élethivatások, foglalkozások, a gazdasági és szakmai kamarák erkölcsi kódexeinek előkészítése, elfogadása és alkalmazása is.
13. Korszakunk etikai erőfeszítéseinek körében azokról a szerzőkről is indokolt szólnunk, akik ajánlásokat dolgoztak ki újabb erkölcsi értékek elfogadására. Számos világi erkölcsi érték megújítását kezdeményezi pl. M. Bunge "Ethics. The Good and the Right" c., 1989-ben publikált művében. Bunge "Örülj az életnek és segítsd azt" jelszó alatt a túlélést tekinti olyan legfőbb jónak, amelyet mint az Apokalipszis jelenlegi tizenhárom lovasaként megjelölt, az ember által előidézett súlyos veszélyek fenyegetnek. Ezért el kell szakadnunk az eddig széles körben alkalmazott individualista, egocentrikus és a szociocentrikus értékfelfogástól egyaránt. A teljesítményre, versenyre, sikerre összpontosító individualizmus túlfogyasztáshoz, visszaélésekhez és a természet kimerítéséhez vezet. A közösségcentrikus elv pedig az egyéni alkotókészség és felelősség elsorvadásával jár. Ezért helyettük - Bunge szerint - olyan humanista, tudományos, világnézetileg semleges erkölcsi jóból kiinduló, kölcsönös felelősségen nyugvó etikát kell követnünk, amely mérsékelten konzekvencionalista, tehát elveti "a cél szentesíti az eszközt" elvet, mégis a következményeket tartja a szándék és magatartás erkölcsisége legmegbízhatóbb mutatójának. Az ilyen erkölcsi koncepció előnyben részesíti az elegendőt a szűkössel és a feleslegessel szemben, tehát az élet tartalmas minőségének közös, felelős alakítását igényli az egyéntől, a közösségtől és az irányítóktól egyaránt.
14. A francia egzisztencializmus keresztény irányultságának jelentős képviselője Gabriel Marcel (1889-1973), aki a Sorbonon tanított és elméleti munkássága mellett drámákat is írt. Felfogásának fontos tétele, hogy az emberi gondolkodás a létezés bizonyosságával rendelkezik, de emellett a vallásos hit jellemzi az individualitást. A hit olyan gondolkodás, amelyben Isten létének legfontosabb bizonyítéka, hogy nincs bizonyítéka, így csak hinni lehet. A hit lényege pedig a szeretet, a kétségbeesés ellensúlyozója pedig a remény, amely a titokzatos princípiumához kapcsolódik. Ez akarásra érdemessé teszi azt, amelyet én egész énemmel akarok. Marcel hangsúlyozta, hogy az általa bemutatott hit nem feltétlenül keresztény hitet jelent, hanem a fogalomvilágon túli, tehát transzcendens létben való hitet tartalmaz, amely a lét misztériumának minősül.
Az ember, az egyén, az én, a személy helyzetét és problémáit középpontba állító filozófiai vizsgálódás jelentős irányzataként bontakozott ki a 20. század elején a perszonalizmus. A Schleiermacher-től származó kifejezés eredetileg a panteizmussal szemben a személyes Istenbe vetett hitet jelezte. Ettől eltérő tartalmú elnevezés Charles Renouviertől (1871-1903) származik. E nézetrendszer kimunkálásában jelentős érdemeket szerzett Ferdinand Ebner (1882-1931), Martin Buber (1878-1965), Franz Rosenzweig (1886-1929), Emmanuel Mounier (1905-1950) és Emmanuel Lévinas (1905-1995).
A perszonalizmus figyelmét főként a személy megvalósulása köti le, amely nem választható el a másik személytől. A magányosan egzisztáló én önmagára eszmélését a másik, a Te általi megszólítás előzi és könnyíti meg. (Ebner) Az ember a Te által lesz
- 21/22 -
Énné. (Buber) Természetesen az Én a másik számára Te-ként jelenik meg. Isten is csak mint Te található meg. Ez következik be a fohászban, a könyörgésben, az imában. Buber 1923-ban publikálta az "Én és Te" c. vallásfilozófiai művét. Alaptétele szerint Isten adekvát neve a Te. Ebből következik, hogy nem róla, hanem csak vele lehet és érdemes beszélni. Emellett erőteljesen hangsúlyozza az Én és szükségleteinek kielégítését szolgáló dolgok, illetve az Én és a személyes Te, illetve Ti közötti különbséget. Az emberi észnek csak a Te felfedezése, csak az Én és a Te tartalmas viszonya nyújthat értelmet. Minden véges Te az örök isteni Te képviselője. Az interperszonális kapcsolat és párbeszéd jelentőségét felismerve törekedett Buber az 1930-tól kezdődő jeruzsálemi emigrációjában előmozdítani a zsidók és arabok közötti megértést. Franz Rosenzweig ugyancsak zsidó családban született Kasselben. Az ember, az Én, az Isten és a világ különbözőségét hangsúlyozta. A sokféle különbözőség az örökkévalóság privilégiuma, amit nem megszüntetni, hanem megismerni, megérteni, elviselni és kezelni kell tudni.
Emmanuel Mounier a baloldali francia katolikus perszonalizmus kiemelkedő képviselője. Ez az irányzat a 20. század harmincas éveinek nagy gazdasági válságát követő időszakban bontakozott ki. Ennek jegyében alapította Mounier 1932-ben az "Esprit" c. folyóiratot. Ebben írta 1936-ban, hogy: "Perszonalistának nevezünk minden tant, minden kultúrát, amely elismeri az emberi személy elsőbbségét, a személy fejlődését biztosító anyagi szükségszerűségekkel és kollektív berendezésekkel szemben". Elveti tehát az önző individualizmust és a tulajdonviszonyokat megváltoztató marxista kollektivizmust is. Álláspontja szerint "az ember nem létezik teljességgel és nem tudja soha jól, hogy micsoda ő. Erre csak a konverzió, az elhivatottság, a kultúra, a szeretet taníthatja meg". Hasonló felfogást fejt ki, Jean Lacrois is, amikor úgy véli, hogy az intézmények szükségesek és hasznosak ugyan, amikor biztonságot és támaszt nyújtanak a személynek, de az egymást elismerő, egymásnak kölcsönösen előnyt biztosító, szerető kapcsolat nem nélkülözhető. A perszonalizmus tehát az Én felfedezése a Te által, az Én és a Te kölcsönös elismerése, tisztelete és egyesülése anélkül, hogy tagadná a különbséget. Az ember nemcsak egység, hanem többféleség is. Az egységesülő filozófiák erőszakot követnek el a valóság sokszínűségével szemben. Szeretettől áthatott értelem képes csak meglátni az egységet és a különbséget is.
Emmanuel Lévinas Litvániában született, zsidó származású, francia filozófus, aki családi vonatkozásban is elszenvedte a Holokauszt következményeit. Szemléletében erőteljes az Én, az alany magányának észlelése. Ebből kiindulva hangsúlyozza, hogy az ember vágyódik a másik tekintetére, amelyben sokféle igény, kritika és elismerés nyilvánulhat meg. Szerinte csak akkor leszünk képesek önkritikus és tárgyilagos önmegismerésre, ha olvashatunk a másik arcában és szemében megnyilvánuló érzésekből. Az etikai valóság nem rendelhető alá sem az ontológia rideg racionalitásának, sem a monológikus én igényeinek. Meggyőződése szerint bármely filozófia igazságtartalmát az dönti el, hogy képes-e megakadályozni vagy legalább megnehezíteni az erőszakosságot. Az Én és a Te viszonyában meg kell szüntetni az aránytalanságokat, a kölcsönösség hiányát, mert másként a szeretet nem lesz más, mint "túsz", "kezes", tehát áldozat a másikért.
15. Sajátos észak-amerikai filozófiai irányzatként született meg a 19. század végén és a 20. század elején a pragmatizmus koncepciója, amely különböző változatokban inkább köznapi szemléletként napjainkban is széles körű elismertségnek és követésnek örvend. A pragmatizmus alapítójaként Charles Sanders Peirce-t (1839-1914) tekinti a filozófiatörténet. Peirce felfogásának központi kategóriája a habitus. Szerinte a habitus mibenléte attól függ, hogy mikor, mire és hogyan indít bennünket cselekvésre. Az igazság fogalmát a kijelentések elfogadhatóságával vagy a bennük való hit erősségével tudjuk megvilágítani. A hitek vagy vélemények megszilárdításának négy útját írja le. Ezek az emlékezet, a tekintély, a józan ész, a tudomány. Az igazság elfogadásának legfontosabb eszköze azonban a megegyezés.
William James (1842-1910) a pragmatizmus egyértelmű koncepcióját abban a beállítódásban fogalmazta meg, amely hátat fordít az "első" dolgoknak, az alapelveknek, a kategóriáknak, a feltételezett szükségszerűségnek és arccal a tények, az eredmények, a következmények felé fordul. A pragmatizmus az igazság fogalmát a hasznossággal vagy a sikerrel definiálja. Mindez még a vallásra is érvényes, ha bebizonyosodik, hogy valamely teológiai eszme az élet szempontjából értékes, akkor pragmatikusan igaz. A világ egységét nem lehet egyetlen elvből magyarázni. A világ nem univerzum, hanem multiverzum, vagyis sok önálló területre tagozódik. A pluralisztikus világ az egymással szemben álló erők küzdőtere. A monisztikus világra az ismétlődés jellemző, a pluralisztikus világ nyitott, és ezért létre jöhet benne valami új. Az akarat csak az ilyen világban lehet szabad, hiszen a szabad döntés többnyire az újnak a választása.
John Dewey (1859-1952) különösen a két világháború között, Richard Rorty (1931-2007) pedig az utóbbi évtizedekben járult hozzá a pragmatizmus továbbfejlesztéséhez. Amint már említettem, a pragmatizmus az Egyesült Államokban széles körű elismertségre tett szert. E koncepció szerint megbízható ismeretekhez csak a tudományok révén juthatunk. Dewey tagadta a transzcendenciát és elutasította a val-
- 22/23 -
lást. Szerintük az ismeretek olyan eszközök, amelyek az eredményes cselekvést biztosítják (instrumentalizmus). Ha az ember el akarja érni céljait, ésszerűen kell gondolkodnia és döntenie. A racionalitás fokát a siker méri. A tudomány nemcsak ismeretrendszer, hanem az értékek alakítója és védelmezője is. A pragmatizmus számos újszerű és figyelmet érdemlő megállapításai között a szinte korlátlan és határtalan sikerorientáltságát nemcsak logikai alapon, hanem az élővilág súlyos sérelmei, fokozódó veszélyeztetettsége, valamint korszakunk ismétlődő pénzügyi és gazdasági válságai miatt is határozottan megbukottnak tekinthetjük. Maradéktalan elismeréssel adózhatunk azonban a 2004-ben elhunyt Jacques Derrida ama felismerése iránt, amely szerint az igazi demokrácia soha nincs egyensúlyban, sosem befejezett, de folytonosan kritizál, egyensúlyos, javít és újrakezd.[3]
16. A XX. század középső évtizedeiben élénk baloldali filozófiai irányzatként bontakozott ki az ún. Frankfurti Iskola. Az alapítás szervezésében Max Horkheimer (1895-1973) töltött be meghatározó szerepet. 1958-tól 1969-ig Theodor Wiesengrudd Adorno (1905-1969) állt a tömörülés központjaként szereplő "Társadalomkutatási Intézet" élén. Az Iskola neves tagjai voltak még Herbert Marcuse (1898-1979), Erich Fromm (1900-1980) és Jürgen Habermas (1929-).
Horkheimer és Adorno a nyugat-európai racionalista és forradalmi hagyományokat (emberi jogok, jogállamiság, demokrácia) egyesíti a tőkés gazdasági rendszer marx-i elemzéseivel. Kritikával illették azt a racionalitást, amelynek célja a külső és a belső természet birtokba vétele, a felettük gyakorolt uralom. A természet racionális és erőszakos elsajátítása az önmagát növelő hatalomhoz vezet. Ezáltal az emberiség saját uralomvágyának foglyává válik, a világ gőgös és hívságos hatalmi törekvések terévé változik. A célracionális gondolkodás, cselekvés és természetfeletti uralom a növekvő barbárságba süllyedés súlyos veszélyét tartalmazza. A természet uralma és igénybe vétele együtt jár az emberi szubjektivitás és személyiség leépülésével és objektummá válásával. A késő kapitalizmus filozófiája elidegenedett bölcseletté válik, amely a fogyasztói társadalom rendszeréhez igazodik. Adorno 1966-ban publikált "Negatív dialektika" c. műve azt az ésszerűséget bírálja, amely a korabeli hatalom fegyverének bizonyult. Ennek feltárására hivatott a negatív dialektikát alkalmazó bölcselet, valamint az antiracionalista, tehát avantgardista művészet, amelyet nem kötnek a logika béklyói és képes kimondani a kimondhatatlant.
Marcuse is a fennálló radikális tagadása mellett szállt síkra az ésszerűbb jövőbeni valóság érdekében. Szerinte nem csak tagadni kell a jelent, hanem a jövőt előlegezve vázolni kell annak eszkatológiáját. "Az egydimenziós ember" c., 1964-ben publikált művében kifejtette, hogy a korábban súlyos vaksággal küzdő kapitalizmus semlegesíti ellentmondásait és akként szublimálja az elnyomást és kizsákmányolást, hogy életszínvonaluk emelésével integrálja a munkásokat. A viszonylagos jólétüket féltő munkások szublimált rabszolgává válnak, akiket nem csak munkavállalóként, hanem fogyasztóként is kizsákmányolnak. Az ilyen dolgozók immár legfeljebb azért küzdenek, hogy anyagi helyzetükön javítsanak. Életükből kiveszik a második dimenzió, a fennálló társadalmi rend kritikája, tehát egydimenziós fogyasztói lénnyé válnak. A fogyasztóvá vált munkások nem képesek valóságos politikai erőtényezőként fellépni. A kommunista pártok nyugaton parlamenti helyekért küzdenek, keleten pedig a nyugatiakat igyekeznek utolérni. Parlamenten kívüli forradalmi elitre és radikális ellenzékre van ezért szükség, amelynek tagjai elutasítják az egydimenziós ember gondolkodását, erkölcsét és esztétikáját. Nincs szükség az alkalmazkodás célracionális koncepciójára. A nem integrálódottak anarchikus programja csak a lázadás lehet. Alig csodálható, hogy az 1960-as évek szélsőséges ifjúsági mozgalmai prófétaként magasztalták Marcuse-t.
Erich Fromm a "Menekülés a szabadság elől" (1941) c. művében részben Sigmund Freud (1856-1939) hatása alatt a kispolgárság autoritariánus, tehát tekintélytisztelő mentalitásával azonosítja azt a személyiségstruktúrát, amely a fasizmus emberi bázisául szolgált. "A szeretet művészete" (1956) c. művében is az elidegenült világ ellen érvel, amely megalázza a személyiséget, tekintélyelvű és a fogyasztásnak alávetett jellemeket termel.
Korszakunk számos jellemzőjének és problémájának elemzése révén jelentős következtetéseket fogalmazott meg műveiben az 1929-ben született Jürgen Habermas is. Élesen bírálja azt az instrumentális szemléletet, amely a modern ipari társadalom problémáinak megoldásához törekvéseit leszűkíti a műszaki eszközök és eljárások kimunkálására és alkalmazására. Nem fordít kellő figyelmet és erőfeszítést az emberi kapcsolatokra, különösen az interszubjektív kommunikációra, a kommunikatív cselekvésre. Több ajánlást fogalmazott meg ezért önmagunk és mások megértésének módszereire, az ideális dialógus követelményeire. "A kommunikatív cselekvés elmélete" (1981), valamint "Előtanulmányok és kiegészítések a kommunikatív cselekvés elméletéhez" (1984) című műveinek következtetései szerint az ideális dialógusban mellőzhetetlen, hogy 1/ a véleménycsere valamennyi résztvevője egyenrangú legyen, 2/ az egyetértést valóságos érvek támasszák alá, 3/ a résztvevők legyenek őszinték, jóakaratúak, hassa át őket a megegyezésre, az együttműködésre irányuló hajlam és törekvés, 4/ érveiket tiszta logikával fogalmazzák meg.
- 23/24 -
17. Földünk és különösen Európa utóbbi, kb. háromezer éves történelmének tudományosan feltárt, leírt és különböző forrásokból megismerhető korszakváltásai után a napjainkban élő népesség középkorú és idősebb nemzedékei előmozdíthatták vagy legalább is észlelhették a fejlett ipari társadalmak értékorientációinak az 1960-as évek elején kezdődő, azt a látványos és egyre szélesedő változását, amely számos hagyományos kötöttségtől való eltávolodásban, azoktól való meg- illetve felszabadulásban, emancipálódásban jelentkezett és több neves értékszociológus - először talán Ronald Inglehart és Jan W. van Deth - emancipatorikus értékpreferálásnak nevezett. Ez a kiterjedt lázadás és emancipáció radikálisan módosította az emberi életvitelnek a társadalom többsége, különösen az előnyös és meghatározó helyzetű osztályok és rétegek tagjai által korábban elismert és tisztelt lényeges elemeit. Ez az áramlat számos országban a gyermekszülés vállalásának mérséklése révén a népesség, illetve nemzetszaporulat jelentős csökkenéséhez vezetett, ezzel együtt, illetve emellett érintette a szerelmet, a szexuális életet, a házasságot, az öltözködést, a szórakozást, a szorgalmat, a helytállást, a vallást, az irodalmat, a képzőművészetet, a zenét, a sportokat, a lakást, a nyelvet, a gyermeknevelést, az iskolai képzést, a munkahelyi viszonyokat stb. Lényegesen újszerű megnyilvánulásai ezek a reneszánsz eszmeáramlata által újraindított és a reformáció, valamint a felvilágosodás által is erősített individualizmusnak oly mértékben, hogy e folyamat protagonistái és tudatos követői készséggel vállalták a posztkonvencionális, a hagyománytalanító minősítést. Az individualizmus jelzett és természetesen kimerítően nem felsorolt, újszerű jegyeinek kiemelése után azt is hangsúlyozhatjuk, hogy ez a folyamat még nem zárult le, de a posztmodernitás, a globalizáció, az információs forradalom, a tudástársadalom, az elektronikus, virtuális kapcsolatok, az egységesülés és a párhuzamos differenciálódás, sőt fragmentálódás és heterogenitás keretében korábban nem tapasztalt törekvéseknek, tervezett és nem várt hatásoknak, eseményeknek, megnyilvánulásoknak, igényeknek, elégedetlenségeknek, feszültségeknek, meghökkentő bizalomvesztésnek, tiszteletlenségnek, rombolásnak, ártatlan emberek öldöklésének lehetünk szemlélői, áldozatai, esetleg tudatos vagy akaratlan előmozdítói.
18. Az értékszociológusok közül többen - közöttük Geert Hofstede és Varga Károly[4] is - arra a következtetésre jutottak, hogy a szabad nyugati országokban végbement elszakadások számos hagyományos értékirányultságtól és az önkiteljesülésnek a szabadságjogok kiaknázásával érvényesített extrém megnyilvánulásai feszültséget és hasonló igényeket gerjesztettek a közép- és kelet-európai államszocializmusok polgárai körében is. Emellett a totalitárius vagy autoritárius rendszerek eresztékeinek fokozatos lazulásával párhuzamosan - bár eltérő arányokban - az élénkülő újszerű középosztály-értékorientációk is hozzájárultak a végbement rendszerváltozásokhoz. Figyelmet érdemlőek azok a megállapítások és következtetések is, amelyeket néhány értékszociológus az életszínvonal és az életminőség, mint demokratikus illetve jogszerű eszközökkel igényelhető és elérhető célérték összetevőire vonatkozóan fogalmazott meg. Különösen tanulságos Amertya Sen, Nobel-díjas közgazdász és Csíkszentmihályi Mihály, az USA-ban élő neves pszichológus, az MTA külső tagja és a Diener-trió - nevezetesen Ed Diener, Marissa Diener és Carol Diener - kapcsolódó felfogása. Sen koncepciójának lényege annak hangsúlyozásában összegezhető, hogy az életszínvonalat és az életminőséget nem kizárólag, sőt nem is elsődlegesen az anyagi ellátottság magas foka, valamint az élvezeteket hajszoló életvitel határozza meg, hanem az olyan körülmények együttese, amely elvezet a személy számára a tevékenység, az alkotás, a sikeres munkavégzés, vagyis a tartalmas funkcionálás sikerélményt, önbizalmat, önbecsülést kiváltó örömeihez.
Csíkszentmihályi "Az Áramlat: A tökéletes élmény pszichológiája" c., 1997-ben magyarul is megjelent könyvében többek között azt állapítja meg, hogy az egészség, a pénz és más anyagi előnyök javíthatnak az életen, de az is lehet, hogy nem. Ha valaki nem tanulta meg, hogyan kell uralnia pszichikai energiáit, nagy esély van arra, hogy az előnyös körülmények használhatatlanok lesznek számára. Az alkotó aktivitás pedig felemelő, serkentő, boldogító érzéssel, izgalmas lelki, szellemi áramlattal jutalmazza az embert.[5]
Diener-ék a "subjective well-being" (SWB), vagyis a személy szubjektíven átérzett jóléte tartalmának és meghatározottságának kimunkálásával, mérési módszereinek továbbfejlesztésével, valamint a nemzetek átlagosított közérzetének 1990-ben 55 országra kiterjedően elvégzett felmérésével, továbbá a felmérési eredmények elemző bemutatásával rendkívül értékes kutatási eredményekhez jutottak. Mindebből csak a következőket emelem ki. A felmérés Magyarországot a szubjektíven átérzett jólét szempontjából az 55 ország közül a 35. helyre sorolta. A kutatók többek között megállapították, hogy a megfelelő valóságos jogokkal rendelkező országok polgárai nagyobb befolyást gyakorolhatnak sorsuk alakulására, jobban érzik magukat, biztonságuk szilárdabb, választható magatartásmintáik kiterjedtebbek és egyidőben több cselekvésformát vegyíthetnek szükségleteik kielégítésére, törekvéseik megvalósítására.
Az életminőség, a szubjektíven átérzett jólét jelzett értéktani értelmezése megkönnyíti a konfliktus-
- 24/25 -
kezelés és a nemzeti karakter kérdéskörének axiológiai szempontú érintését is. Alig vitatható, hogy az értékek pluralitásának tudomásul vétele, az eltérő meggyőződések empatikus kezelése, saját szemléletünk szubjektív elemeinek elismerése, a tökéletesebbre törekvő, versengő együttműködés légkörében könnyebb tisztázni a félreértéseket, feltárni és kijavítani a botlásokat, jóvátenni a véletlenül, gondatlanul vagy szándékosan okozott sérelmeket.
19. A hazai értékszociológusokra mellőzhetetlen feladat hárul ama méltán remélt átalakulási folyamat állomásainak empirikus felderítésében és sok szempontú elemzésében, hogy milyen serkentő és gátló tényezők közrehatása mellett, milyen mértékben sikerül emancipálódnunk a Prohászka Lajos által használt "vándor és bujdosó", a Babits Mihálytól származó "tűnődő-vergődő", a Bibó István által alkalmazott "kudarc-pszichózis", az ugyancsak tőle eredő és Dénes Iván Zoltán által még 1999-ben is megerősített "eltorzult magyar alkat" minősítések megalapozottságától. Számos részleges felmérés megállapításai és személyes tapasztalataink is több irányban szóródó és élénken oszcilláló változásokra utalnak. Ebben a kaleidoszkóp-szerű spektrumban megtalálható a magabiztos, sikeres vállalkozók optimizmusa, a hivatásukat szerető, ismereteiket folyton bővítő, erőfeszítéseik sikereitől ösztönzött szakemberek egyensúlyozottsága, a politikában, politikusokban és néhány történelmi egyház vezető tisztségviselőiben csalódottak megdöbbenése, valamint a rendszerváltozás perifériára került vagy kirekesztetté vált veszteseinek letargikus, mélységes pesszimizmusa. A pozitív változások folytatása és gyarapítása, a súlyos belső átmeneti, illetve megrázó világproblémák enyhítő kezelése egyaránt bővíti a polgárok, a közösségek, a közhatalmi szervek és a munkaszervezetek felelősségét. A rendszerváltozás előnyei és a lakosság többségét átható bizakodó törekvések alapján remélhetjük, hogy a magyarság tántoríthatatlanul és véglegesen követi a Németh László által ösztönzött "emelkedő nemzet" igényességét.
A tények ismeretében megállapíthatjuk, hogy a szervezeti, munkahelyi belső viszonyok is gyakori és hasznos ismereteket nyújtó tárgyköreit alkotják az értékszociológiai vizsgálatoknak. E vizsgálódások változatos tárgykörei és szempontjai köréből kiemelem a különböző szintű vezetők és beosztottak közötti hatalmi distancia mélységének és szigorának kérdéseit, a stressz-nélküli, biztonságos, békés, családias légkör megítélését, a működési bizonytalanság elítélésének, a szervezettség, az "olajozott gép" kedveltségének, tekintélyének színvonalát. Az eddig végzett hazai felmérések eredményei arról tanúskodnak, hogy a szervezetek, az intézetek és más munkahelyek jelentős hányadában dolgozók idegenkednek a piramis alakú, merev, formális és szigorú hatalmi struktúráktól, elítélik a bizonytalanságot, igénylik a jól szervezett működési rendet és kedvelik a stressz-nélküli - a problémákat esetleg szőnyeg alá söprő -, rugalmas, családias légkört.[6]
20. A polgári társadalom eredeti európai és észak-amerikai modelljének eszménye az autonóm egyének kölcsönös tiszteletén, korrektségén, az adott szó szentségén, a másoknak adott ígéret megtartásán, a szorgalmon, a helytálláson, a felelősségen, vagyis a tisztes polgári erényen és az abból fakadó kölcsönös bizalmon nyugodott. Ez az ideál, illetve ennek gyakorlata a legtöbb országban korszakunkban nagymértékben megváltozott. Nemcsak a bűnözés ölt széles mérteket, hanem meglazultak az erkölcsi kötelékek is. A valláserkölcsöt a végbement szekularizáció után nem, vagy csak szűk mértékben helyettesíti az észszerűségből, a közösségi elvárásokból, az előnyösnek ígérkező következményekből és a felelősségtudatból fakadó polgári erény. Sokan nemcsak erkölcsi, hanem általános értékválságról beszélnek.
Paradoxonnak tekinthető, hogy a szervezett és egyéb bűnözés félelmetes szaporodása, a terrorizmus, a korrupció, a prostitúció, a vandalizmus, az erőszak és kegyetlenkedés, a kibernetikai bűnözés, a kábítószerfogyasztás, a biogenetikai és biomedicinális visszaélések terjedésének, valamint a vallási alapú és a szekularizált erkölcsi kötelékek lazulásának időszakában az alkotmány és a jogrendszer erkölcsiesedéséről beszélhetünk. Pedig az erkölcsiesedés szükségességét éppen a jelzett negatív jelenségek támasztják alá. Mivel egyrészt a jellegzetes jogi eszközök nem bizonyulnak a vázolt deliktumok és visszaélések elleni küzdelemben eléggé hatékonynak, egyre több országban észlelhető az a törekvés és eljárás, hogy a különböző állami és nem állami szervek, szakmai és más közösségek szerepükhöz és jellegükhöz igazodva dolgozzák ki és nyilvánítják magukra kötelezőnek speciális erkölcsi normáikat. Ennek ösztönzésére szaporodnak a jóhiszeműségre, a tisztességre, a méltányosságra, a jog rendeltetésszerű használatára, a joggal való visszaélés tilalmára, a közerkölcsre, a közszolgálatban levők alkotmányhűségére, az ágazati erkölcsi kódexek kidolgozására vonatkozó alkotmányi és egyéb jogi előírások. A jog és az erkölcs egymást kiegészítő jelzett kapcsolódásának alátámasztására hivatkozom Rudolf Jhering következő megállapítására: "Az emberiség feljegyzéseket készít magának törvényeiben kivesző erkölcsi érzékéről, kivesző értékrendjéről". Ezáltal számos erkölcsi követelmény nyer jogi színezetet, a jogi előírások végrehajtása pedig erkölcsi biztosítékokkal is kiegészül. Alig vonható kétségbe, hogy a jogrendszer erkölcsiesedésének jelzett folyamata a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közintézetek értékvédő szerepét jelentős mértékben alakítja.[7]
- 25/26 -
Az alkotmányhűség kifejezett kimondása azért indokolt, mert a közszolgálatban dolgozók jelentős hányada még nincs tudatában annak, hogy önként vállalt és esküvel megerősített státusa őt arra kötelezi, hogy hivatali feladatának gyakorlása közben és azon kívül is rá az a jogi és erkölcsi kötelesség hárul, hogy az erkölcsi gondosság különös igényével segítse elő az alkotmányos rend kibontakozását, az alkotmányi értékek érvényesülését és az őt alkalmazó intézmény rendeltetésének betöltését.
A több fejlett országban már kidolgozott és alkalmazott, Magyarországon pedig többek által igényelt közigazgatási erkölcsi kódex jellegével összefüggésben két követelmény szem előtt tartására hívom fel a figyelmet.[8] Először is arra, hogy az etikai kódex ne foglaljon magába olyan jogi normákat, amelyek a közszolgálati jogba vagy más jogcsoportba illenek. A jogrendszer erkölcsiesedésének a fejlett országokra és az új demokráciákra egyaránt kiterjedő fejlődési irányával összhangban határozottan valljuk és ajánljuk, hogy azoknak a követelményeknek túlnyomó többségét, amelyeket a közigazgatási erkölcsi kódex tervezeteinek kidolgozói közül néhányan közigazgatási erkölcsi normaként ajánlanak megállapítani - így pl. a szakképzettség rendszeres gyarapításának követelményeit, az összeférhetetlenségi, a kizárási és az elfogultsági eseteket, a szolgálati titoktartási kötelezettséget, a megvesztegethetőség tilalmát, az ajándék visszautasításának kötelezettségét stb. - a közszolgálati, az eljárási, a büntető és a fegyelmi jogi szabályokban kell részletező megfogalmazásban rögzíteni.
A közigazgatási erkölcsi kódexnek pedig a közigazgatás anyagi és eljárási normái, valamint a közszolgálati jog végrehajtásával összefüggő, az alkotmányhűségből, valamint a közszolgálat és az alkalmazó szerv iránti elkötelezettségből kiinduló, az alkotmányi értékekre tekintettel levő erkölcsi magatartási szabályokat kell tartalmaznia. A hazai közigazgatási erkölcsi kódex sem nélkülözheti a köztisztviselő szakmai magatartási követelményeinek részletező meghatározását, a hivatali felettesek, a munkatársak, a beosztottak és az ügyfelek iránti figyelmes, udvarias, előzékeny viselkedésnek, valamint a köztulajdonban lévő eszközök ésszerűen takarékos használatának követelményeit, az erkölcsi szabálytalanságok, a méltatlan megnyilvánulások (pl. trágár kifejezések, a pontatlan fogalmazás, az igénytelen öltözködés, a munkahelyi környezet elhanyagolása, a mértéktelen alkoholfogyasztás és dohányzás, a narkotizmus, a büroszex) tilalmát, továbbá a beosztáshoz méltó magánélet vitelének kötelezettségét. A sajátos követelmények és tilalmak mellett megjelölhetné a kódex a köztisztviselő olyan jellegzetes erényeit is, mint a szorgalom, pontosság, megbízhatóság, helytállás, körültekintés, szerénység stb. A közigazgatási morál ugyanis az általános erkölcs közigazgatásra vonatkoztatott és a közigazgatás szerepköre által kiegészített szabályainak összessége.
Kiemelkedő fontosságú annak a kérdésnek tisztázása és rendezése, hogy a közszolgálati jog erkölcsi szempontú gazdagítása és a közigazgatási erkölcsi kódex normaanyagának valóban erkölcsi magatartási szabályokra szűkítése esetén milyen eljárási rendben és milyen kiszabható szankciókkal lehessen biztosítani e szabályok érvényesülését. E tekintetben főleg a következő két változat közül lenne célszerű választanunk.
Az egyik esetben a közigazgatási erkölcsi kódex közhatalmi megerősítése megalapozná, hogy a hivatali felettes gyakorolja a fegyelmi jogkört a közigazgatási erkölcsi normák megsértőivel szemben.
A másik változat keretében pedig a köztisztviselők valamilyen általuk alakított vagy választott önigazgatási mechanizmusa dolgozná ki a közigazgatási erkölcsi normákat és gyakorolná a tiszteletben tartásuk feletti felügyeletet, illetve alkalmazná a kódexben rögzített nem közhatalmi szankciókat e szabályok megsértőire. Én hosszabb idő óta az utóbbi megoldás kimunkálását és alkalmazását ajánlom hazánkban. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a közigazgatási erkölcsi kódex általános elveinek kidolgozása és elfogadása az érintettek közreműködésével illetve egyetértésével történjék.
A közigazgatási erkölcsi kódex jellegére és tartalmára vonatkozó jelzett következtetések mutatis mutandis hasznosíthatók az egyéb közszolgálati, vagy más ágazati - így pl. a bírói, az ügyészi, a rendőri, a tűzoltói, a tanári, az egyéb közalkalmazotti, a közjegyzői, az ügyvédi, az orvosi, a mérnöki stb. - erkölcsi kódexek kidolgozásában és alkalmazásában is. ■
JEGYZETEK
[1] Ádám Antal: Bölcselet, vallás, állam egyházjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 65-104. o.
[2] Ádám Antal: A középmérték és az értékpluralitás elméletének íve. Közjogi Szemle 2010. június 1-6. o., valamint Jogtudományi Közlöny 2010. 11. sz. 569-575. o.
[3] Vö. Boros János: A demokrácia antropológiája. Jelenkor Kiadó, 2009. 179-215. o.
[4] Varga Károly: "Geert Hofstede és Gert Jan Hofstede: Kultúrák és szervezetek: Az elme szoftvere". Jura 2009. 1. sz. 249-251. o. Varga Károly: Értékszociológiai paradigmával a rendszerváltozás két évtizedének értelmezéséhez. Jura 2011. 2. sz. 116-124. o.
[5] Vö. Ádám Antal: Az emberi törekvés és elégedettség jelentőségéről, valamint a haladó, az elavult és a káros minták szerepéről Csíkszentmihályi Mihály kutatásai alapján. Jura 2009. 1. sz. 189-199. o.
[6] Varga Károly: Értékek fénykörében. 40 év értékkutatás és jelen országos értékvizsgálat. Adalék egy új nemzetstratégia megalapozásához. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003
[7] Hencz Aurél: Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról es etikáról (1867-1944) Magyar Közigazgatás 1993. 1. sz. 13-25. o.
[8] Ádám Antal: A közszolgálati erkölcs alkotmányi és egyéb forrásairól. Magyar Közigazgatás 1998. 5. sz. 257-264. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
