Amikor a Kulcsár Kálmán utolsó alkotó éveiben készülő közös Delphi[1]-vitakötetünk általa írt bevezető tanulmányára Lovas Rezső opponenciája megérkezett, a vitaindító tudománytörténeti személyiség már "aláírta életművét". Nemsokára elhangzott Pálinkás József MTA elnök búcsúztatójában: "a huszadik század nemzetközi érvényű és magyar helyértékű tudósa... helyet keresett és talált azoknak a különböző nézőpontoknak, amelyek a társadalmat a szociológia és a jog, a politikai cselekvést és a joggyakorlatot pedig a közösség viszonyában értelmezték. Ismerte és igényelte a tudományos kapcsolatok termékenyítő erejét, fáradhatatlanul és értékadóan kereste az összeköttetéseket." Ugyanezzel egybehangzóan köszöntötte pár évvel korábban a müncheni katolikus folyóirat, a Mérleg is: "A bizalom stratégája nyolcadik évtizedében kiérlelt tanácsaival hozzájárulhat az értelmiségi problémamegoldó eszmecseréhez, ami egyet jelenthet a stratégikus közegben kezdeményezett kommunikatív cselekvéssel." (Varga, 2008)
Ha Kulcsár Kálmán "értékadó és kapcsolatokat teremtő" - azaz integráló - személyisége a nemzetstratégia egy újabb kezdeténél, az új alkotmány kidolgozásában, már nem is vehetett részt[2], tudósi gondolatai és politikusi szándékai az életművét záró vállalkozásából posztumusz létformában is termékenyítően hathatnak. Ennek jegyében mindenekelőtt a félbemaradt diszkusszió befejezésére, a Lovas-opponencia Kulcsár szellemében adható "posztumusz viszontválaszára" éreztem kötelezettséget (Varga, 2011). Ebben egyfelől újra hitelesítettem a Kulcsár-féle modernizációelmélet néhány traverzének statikáját[3]; másfelől a "második modernizáció" (Beck et alii 1994) koncepciójának felvázolásával próbáltam választ adni e központi analitikus fogalom Lovas által felvetett súlyos bírálatára (miszerint "nimbusza megkopott, mert nem tudni, hová vezet"); de harmad-felől - és ez már a jelen tanulmány témája - felidéztem Kulcsár Kálmán rendszerváltozásról adott elemzésének egy markáns kitételét, miszerint "a legmélyebb magyarázat ebben a témakörben (is) az értékszociológiának tartandó fenn". Ugyanakkor vitattam ehhez fűzött korábbi utalását a szociológiai axiológia "jelszószerű vagy túlságosan elméleti" teljesítményére (Kulcsár, 1994a). Erre is válaszul sorakoztattam fel saját kutatói pályám értékszociológiai vonulatát összegző, 2001/2002-ben írt, Értékek fénykörében című könyvemben számos modellvezérelt és fejlett metodikával elért szignifikáns összefüggést, ami monográfiám négy funkciója[4] egyikének - a rendszerváltás értékszociológiai értelmezésének - relevanciáját és megbízhatóságát volt hivatva emelni.
Ám a Delphi-folyamatnak a gazda halálával való elárvulása után felmerült egy vigasztaló körülmény, ami a Kulcsár Kálmán posztumusz Delphi-kötete létrejöttének mintegy "második főpróbájaként" újabb alkalmat adott az eszmecsere aktualizálására. A Magyar Tudományos Akadémia támogatást nyújtott a nemzetstratégiai eszmecsere szorgalmazója értékszociológiai monográfiájának újbóli megjelentetésére, átdolgozott és 500-ról 600-oldalasra bővített 2. kiadására. Így a jelen tanulmány, melynek számos passzusát az új kiadású Értékek fénykörében kötet Bevezetőjébe is beiktatni szándékozom, felvillanthat néhányat a Delphi jegyében született, immár a rendszerváltás második évtizedére reflektáló kutatási eredményeinkből. Az első kiadásbeli Bevezető két alfejezete[5] elé pedig beiktatok egy meta-szintről áttekintő részt, amely a tragikusan elhunyt kollegám, Némedi Dénes és munkatársai által írt és szerkesztett Modern szociológiai paradigmák c. kötetben (Napvilág kiadó, 2008) bemutatott hét paradigmával nyolcadikként szembesíti az értékszociológiát. Az ő jövő fejlemények iránti nyitottságukat (pl. a hálózatok és társadalmi tőkék jelentőségének prognózisát) az értékfogalom sikertörténete (Klages et alii, 1992) kihívásaként fogom fel. Erre a paradigmás közelítést hangsúlyozó változatra cseréltem ki az első kiadás alcímét: "40 év értékkutatás", mivel már kevésbé éreztem alcímben is kiemelendőnek, hogy még egy évtizeddel meghosszabbodott ez az értékszociológiai vonulat, hanem inkább arra emlékeztettem az új Bevezetőben, hogy a kötet a hazai értékszociológia kezdetéig visszanyúló kutatási eredményeimnek összegzése.[6]
A jelen aktualizált és bővített kiadás olyan tartalmi újdonságokat jelenít meg, amik nélkül tíz éve írt monográfiám jelentörténeti vonulata - sőt részben
- 116/117 -
a diszciplínát tárgyaló, tantárgy-háttéranyag aspektusa is - elavult lenne. Velük bővítve viszont mind a négy funkciójában jelentősnek érzett hozzáadott értékkel gazdagodhat. Így az átdolgozott kiadás akadémiai támogatását mintegy kényszerítő tárgyi és méltánylandó alanyi indokok alapozták meg. A tárgyi indokok adottak a 2001 óta eltelt évtized felgyorsult társadalmi folyamataiban (mint pl. az információs és hálózati társadalom rohamléptékű kialakulása[7]), illetve politikai történéseiben[8] Az értékszociológiai paradigma elméleti/módszertani apparátusának kidolgozásával és kipróbálásával rendelkezésre álló jelentörténeti értelmező rendszerünk az új évtizedre való kiterjesztése nélkül "parlagon heverne", sőt feladaton kívül rekedve elavulttá is válhatna; míg újra bevetve nemzetközi szakmai és hazai stratégikus eredményeket hozhat. Például akciókutatási rendszerünk olyan új témákra alkalmazott programtervével, mint a roma-integráció, a média-törvény hatása, illetve az új alkotmány közéleti és társadalom-közérzeti fogadtatása. Ami az alanyi indokokat illeti, itt illő szerénységből (jelen esetben realista súlyozásból) el kell különítenem egymástól két alkotó szubjektum, jómagam[9], és központi referencia-alanyom Geert Hofstede új kiadásba "kívánkozó" újabb műveit. Hofstede nemcsak az értékkutatás nemzetközi színterének vezéralakja (akinek a Wall Street Journal 2008-ban a jelenkor 20 legbefolyásosabb "business thinker"-e grémiumában biztosított helyet), de nálunk is most nyert különös figyelmet, mivel 2009-ben jelent meg 23. nyelvként magyarul nagy monográfiája[10], 2010-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta[11].
Az Értékek fénykörében "Empirikus válaszok az elméletileg elmélyített problémaérzékenység kérdéseire" című fejezete három témakörben foglalta össze a rendszerváltozás első évtizedében végzett empirikus értékvizsgálataink nemzetstratégiailag relevánsnak vélt eredményeit. A vállalkozási potenciál értéktartalma témában a fehér- és szürkegazdaság közötti sávban imbolygó hazai vállalkozó kényszer-attitűdjei az anómia értékorientációs és kontextuális meghatározottságával összefüggésben, olyan felfedezés, amely a második évtizedben is releváns maradt. Az életminőség témakörében az elégedettség versus boldogság tényezői között derítettem fel eltérő értékeket (például a Morris-rendszerből az előbbinél a hedonistát, az utóbbinál a keresztényt). - Itt kapcsolódtam vissza a klasszikus magyar ideografikus nemzeti karakter leírások után a saját '60-as évekbeli szociológiai értékkutatásomban elkezdett nemzeti vonások dimenzióelemzési adataihoz. Ez az elemzés előremutat az zárófejezetben tárgyalt "világnézeti és politikai ökumené" nemzetstratégiai követelménye témájához. A politika értékrendszeri kapcsolódásában a beszámoltam egy, az Erasmus Egyetemmel közösen kezdett longitudinális vizsgálatom tanulságos eredményéről, amiből kiderült, hogy a "nyugati vs keleti típusú" adózási attitűd ("Hozzájárulok valamihez" vs "Elvesznek tőlem valamit") nem pártok szavazóbázisaihoz kötődik (mint az első parlamenti ciklus eredményét tévesen értelmeztem), hanem a közterhekkel való elégedetlenség döntő tényezője, hogy elvbarátaink kormányzati vagy ellenzéki pozícióban vannak-e. Ezekhez csatolom a rendszerváltozás második évtizedében végrehajtott két új értékkutatási projektünk eredményeit. Az egyikben Jeges Sárával a Morris-féle értékteszttel felvett hazai értékrendszer egészségtőke vonatkozásait vizsgáltuk a szalutogenezis metszetében (Antonovsky, 1987) egy Baranya megyei 1400 fős reprezentatív mintán (Jeges-Varga, 2006, 2008). A másikban hat európai ország szervezeti kultúráját összehasonlító EU-projectben (FP6) 30 győri vállalatnál végzett interjúk vezérfonalához csatolva vettük fel a Hofstede-féle Value Survey Modul kérdőívet. (Varga-Jeges-Losoncz: "Health Capital in the 'Cis-Elbanian' vs. 'Trans-Elbanian' Grand Regions: Frame Disputes about Framing Ambiguities and Misframings", 2010).
A 2003-as kötet említett zárófejezetében (alcíme: "Irányelvek a kutatási eredmények nemzetstratégiai felhasználásához"), két évtizedes szervezet- és menedzsment-tudományi elméleti és gyakorlati működésemből[12] hozott át a nemzetpolitikai problematika területére akciókutatási módszereket és velük elért, emberi erőforrás-fejlesztés funkciójú eredményeket. Az új változatban a rendszerváltozás második évtizedétől aktuálissá vált tartalmakkal feltöltve alkalmazom a stratégiaalapozás céljára a korszerű stratégia-tan egyik elemző kategóriáját, az "implicit stratégiát", amit Michael Porter Harvard Business Review tanulmánya (1994) nyomán az illető entitás (szervezet, állam, nemzet) tartós jellemzői és a konkurens entitásokkal kialakult kompetitív pozíciója együtteséből vezethetünk le. Ez közvetlenül kapcsolódik a nemzet "gazda" funkciójához, ami sohasem az állam kormányzati funkcióban lévő politikai elitjéé. (Az egyéb nemzetekkel kialakult kompetitív pozíciónkat Bibó István a közép-európai kisállamok vonatkozásában elemezte, ám ez a szempont most az Európai Közösség - posztuláltan ugyan egyenlő sebességgel fejlődő, valójában versengésben álló - országai vonatkozásában aktuális.) Az "implicit nemzetstratégiának" a rendszerváltozás második évtizedében kirajzolódott problematikáját itt is három stratégikus probléma tárgyalásával súlypontozom. Ezek a roma-integráció, a média-törvény hatása és az új alkotmány társadalom-közérzeti fogadtatása.
- 117/118 -
Az alábbiakban az említett három kritikus téma közül kettőből - (a) a roma-problematika és (b) az új alkotmány társadalmi fogadtatása értékszociológiai elemzéséből villantok fel koncepcióvázlat-elemeket.
Bevezetőül napilapi híradások összevetéséből a kisebbségi problematikában szaktekintély Gunnar Myrdal[13] közgazdasági Nobel-díjasnak arra a nagyjelentőségű felismerésére hozok példát, hogy a megosztott társadalmi attitűd mélyen gyökerező problémájában " a morális küzdelem nemcsak az emberek között, hanem az emberen belül folyik". A Magyar Nemzet és a Népszabadság 2011 július 7-i számai árnyalati különbségekkel tudósítottak egy bírósági eseményről. A Magyar Nemzet "Rosszul lett a gyilkosságsorozat koronatanúja" című tudósításában F.-né Éva így fakad ki: " Áprilisi, bíróság előtt tett vallomásom idején rádöbbentem, hogy minden szónak jelentősége van. Nem élhetek tovább azzal a teherrel, hogy bárkit az én vallomásom miatt ítéljenek el." - A tudósítás pontos részleteket közöl mind a vallomásból, mind a tárgyalásról: "Mint mondta, a dátumokban korábban azért tévedett, mert a nyomozókkal beszélgetve összeállt a fejében egy kép arról, hogy a munkatársai lehetnek az elkövetők, és a kihallgató-tisztek elvárásainak próbált megfelelni. Az asszonyt ezen kijelentése után Miszori László bíró figyelmeztette a hamis vád és hamis tanúzás büntetőjogi következményeire, és bírság kiszabását is kilátásba helyezte, de F.-né kitartott a vallomás visszavonása mellett... Az asszony magas vérnyomására panaszkodott, ami miatt a tárgyalást a bíró berekesztette." A Népszabadság "Rendőröket vádol a koronatanú" című, rövidebb híradásában így tömöríti a Magyar Nemzetben szó szerint idézett, kissé körülményes kitételt 'a tanú fejében a nyomozókkal beszélgetve összeállt kép'-ről: "A jegyzőkönyvben foglaltakról azt állította, hogy a rendőrök írták át kihallgatásakor". Itt Miszori László bíró már sokadszorra figyelmeztette a korábban is többször önellentmondásba keveredett nőt a hamis tanúzás következményeire. Ez a beszámoló viszont kihagyja nemcsak a név nélkül, pusztán női mivoltában (a fővádlott szeretője) említett tanú előző vallomása óta tűrhetetlenné vált lelki terhét, de a tárgyalás megszakítását kiváltó rosszullétét is.
E híradások különös árnyalati eltérései, mint F.-né Éva saját szavaival felidézett lelkiállapota, szemben egy kezdettől figyelmeztetésekkel kísért női tanú viselkedésének összefoglalójával, jelentéshordozó stíluselemei annak, hogy a két lap szerkesztősége hogyan osztja el a beleérző érdeklődés versus távolságtartó kritika keverékének elemeit a négy szereplőcsoport -nyomozók, bírák, tanúk, elkövetők - között. Ebből pedig egy szociológiai szempontú close reading módszerével ki lehet hámozni, hogy olvasóközönségük milyen érzelmi különbséggel viseltetik az ötödik csoport, vagyis az áldozatok iránt. Természetesen nem személyüket illetően, mert normális társadalomban épeszű ember csak megbontatlan együttérzéssel ("teljes szívből") sajnálhatja a gyilkosságok ártatlan áldozatait. Hanem azt a társadalmi nagycsoportot tekintve, amelynek egyes tagjai ezeken a helyszíneken áldozatként, az olaszliszkai lincselésben viszont elkövetőként váltak elrettentően extrém példázóivá a többségi társadalomhoz fűződő elrontott (és még tovább is romolható /!/) viszonynak. Erről az etnikai, de különösképpen élethelyzeti és életviteli kategóriaként megragadható társadalmi nagycsoportról már megosztott a közérzület, amire jól-rosszul ráérezhetnek az egyes "véleményvezér" körök, illetve a médiumok "kapuőrei" (hogy a közvélemény szociológiájának csak e két kulcsfigurájára - opinion leader, gate keeper - utaljak).
Az attitűdök dinamikájáról adott illusztráció emlékeztet arra, hogy a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium felzárkóztatásért felelős államtitkársága által készítendő romastratégiának (amiben visszaköszön a nemzeti romaintegrációs stratégiák 2020-ig szóló, az Európai Bizottság magyar elnöksége alatt született uniós keretrendszere) milyen bonyolult csapdahelyzetekkel kell számolnia. Az ilyenek kezelésére felidézem az amerikai menedzsmenttudományi eredetű, de Magyarországon is eredményesen használt Kritikus Sikertényező (Critical Success Factor, CSF, John F. Rockart, Harvard Business Review, 1979, 2) "hatékonyság-receptjét", miszerint egy stratégiában csak egy vagy néhány dolognak kell igazán jól működnie, amitől azután egy egész sor további elem jól fog alakulni, míg ha azt a néhány kulcstényezőt nem találjuk meg, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni, csupa pótcselekvésben merül ki az erőfeszítésünk. Így javallom, hogy a romastratégia zavarba ejtően bonyolult problémájában feltétlenül konzultáljunk klasszikus és modern szakértőket, esetünkben Gunnar Myrdalt és az őt helyzetünkre adaptáló Szelényi Ivánt (aki a nemzetstratégiai Delphi-eszmecserének is kezdettől központi szereplője).
Ám mielőtt a romaintegráció Myrdal-Szelényi koncepciójára rátérnék, a bírósági esemény eltérő tudósításáról adott pillanatfelvételem folytatásaként az alábbi végjegyzetben még egy további beszédes példát is felhozok a téma bonyolultságára[14]. E rendkívüli bonyolultság magyarázhatja az eltérő és többnyire
- 118/119 -
igen óvatos gate keeper-magatartásokat is. Miután ui. a jegyzetben említett Pokol-cikket a Népszabadság is kommentálta, Kállai R. Gábor "Az ész trónfosztása" című cikkével (aug. 21.), mely filozófiai alapjait kérdőjelezte meg, jómagam az akkoriban fellángolt filozófusvitára is utalva (és bátorítva a "budapesti iskola" egyik legjelentősebb képviselője - valamikori kedves tanárom -, Márkus György véleményétől, aki mondanivalómmal való teljes egyetértéséről biztosított), azzal a tudattal küldtem be viszontválaszomat e hozzászóláshoz, hogy az eszmecsere épp attól válhat gyümölcsözővé, hogy a vita átkanyarodott a Népszabadság hasábjaira. "A tengerentúli tapasztalatok bizonnyal hasznosíthatók a hazai cigánykérdés megoldásához is. A humántechnológiák kipróbálva készen állnak az olyan akciókutatási ("felvétel-visszajelzés" típusú) tréning-programokban, melyeket annak belátása segít, hogy mindkét félnek igaza van. Csak ezeket az önálló igazakat kell egymással harmóniába hozni, aminek azonban kipróbált professzionális segítség nélkül nemigen van sikeresélye. De reméljük, hogy az új politika ebben a félrekezelt nemzetstratégiai témában is kitör a kátyúból, és nálunk is záros határidőn belül valódi eredményeknek örvendhetnek mind a többségi, mind a kisebbségi nemzetrészek." Mivel pedig itt tényleg szekértáborokon átnyúló eszmecsere esélye merült fel, hangsúlyoztam a közvetítés-békéltetés semleges szaktudományi illetékességét, ami éppúgy a Lewin-i köpönyegből bújt elő, mint az etnikai kisebbségek integrálásáról idézett elv. De olyan korszerű programokban, mint a Harvard Jogtudományi Iskola Tárgyalási Hatékonyságot Fejlesztő projektje, amely kutatási evidenciákra alapozva segít elkerülni a súlyos és bonyolult problémák kezelésénél leselkedő mindkét oldali zsákutcás felkoppanást. Tehát éppúgy túlemelkedik az ellenoldali intellektusokat a magáé alá gyűrni próbáló beállítottságon (címke: "a résztvevők ellenfelek"), mint azon, amely elvfeladó kompromisszummal keresné a mindenáron való megegyezést (címke: "a résztvevők barátok"), és megtalálja az együttélésre rendeltek új készségét a közös erőfeszítésre (címke: "a résztvevők problémamegoldók) (Ury, 1993).
A Magyar Nemzet felől jövő viszontválaszra azonban a Népszabadság nem tartott igényt. Az egyik oldal kapuőrei 2010 nyarán még nem érezhették veszélytelennek álláspontjukra a másik oldali kezdeményezésbe való beszállást még egy "sem ellenfél, sem barát, hanem problémamegoldó" műfajban sem (talán mivel kiindulópontként egy "félrekezelt nemzetstratégia" diagnózisa, célkitűzésként pedig "az ennek kátyújából záros határidőn belüli kitörés" lett megjelölve. (Különösen a záros határidőre való utalás érződhetett provokatívnak, ami pedig a magyar kezdeményezésű európai romastratégiának is a közbülső eredmények monitorozásával konkretizált előirányzata.) Ám a megrázkódtatásokkal teli reálfolyamatok most már rohamosan érlelik a problémakörrel való érdemi foglalkozás szekértáborokon átnyúló vállalását. Myrdal diagnózisa attitüdinális oldalról kezd, de strukturális mélységig hatol. Ezt követve juthatunk el az érintett előítélet-problematikától (amiben éppúgy megvan az "ezzel zsonglőrködő értelmiségi szubkultúrák csonka műmoráljának" témája, mint a norvég tömeggyilkos nagyon is valódi véres előítéletéé) a társadalom strukturális-funkcionális egészének mélyreható átalakítását célzó stratégiáig. A stratégia egyik alapozó pillére lehet a Myrdal underclass (társadalom alatti osztály) kategóriáját adaptáló, de átfogó kutatási célkitűzései szerint empirikus közelképekben egyúttal relativizáló említett Szelényi-kutatás, amely egyfelől másfél évszázadra visszatekintő történeti, másfelől a magyar helyzet mellett a románt és a bolgárt is vizsgáló összehasonlító design-ban hoz felszínre tévutakat elkerülni segítő empirikus eredményeket.
Megtudjuk a történeti vizsgálatból, hogy a többségi környezetében (igaz, ennek csak az alján), a 19. században még helyet találó - mert kultúrájával és szakmai készségeivel még funkció betöltésére képes - hazai cigányság helyzete már a két háború között is romlott, de az elromlás a szocializmus alatt azzal vált végzetessé, hogy hagyományos közösségi és foglalkozási létformájából kiragadva, meghatározó hányadát a nagyiparban és építőiparban foglalkoztatott bér-proletárrá tették. Ez pedig a rendszerváltással megpecsételte sorsukat: sem előrelépés, sem visszaút nem nyílott már az ennek történelmi termékeként létrejött underclass létből. Az országok közötti összehasonlító kutatás pedig két meghökkentő eredményt hozott. Az egyik, ami számunkra első látásra "naposabbnak" tűnik: a három összevetésbe vont ország romái közül a mieink sokkal jobban élnek, mint a másik kettőé, ami oly reménnyel kecsegtethetne, hogy innen még könnyebb a visszaút. Ám a szociológus nagyobb felbontó erővel a kedvezőbbnek tűnő tényállás belső szerkezetéből kénytelen kiolvasni a számunkra súlyosabb veszélyt. Míg ugyanis a román és bolgár cigányok, ha legalsó osztályként is, illetve a bolgárok esetében etnikai kasztként, gazdasági értelemben funkcionális egységben maradtak a többségi társadalommal, addig a hazaiak döbbenetesen nagy része már szabályos underclass gyanánt "funkcionálisan feleslegesként" szakadt le erről. Súlyosbítja a kilátásokat, hogy a magyar cigányok kb. egynegyede, a középosztály felé igyekvők, maguk is érzéketlenül hagyják hátra társadalmon kívül rekedt többségüket. (E kutatók által diagnosztizált szolidaritáshiánynak a média évek óta hozza megdöbbentő tényeit, például a támogatási milliárdok irdatlan nagy részének célt-tévesztő felhasználása kapcsán.) Szelé-
- 119/120 -
nyiék bírálták a romaprobléma neoliberális közelítését, mert eredményeik valószínűsítik, hogy az underclass formáció a neoliberális rendszerek sajátossága, mivel a piacgazdaságban posztulált "lecsorgó hatás" (a jobban gazdagodók asztaláról a szegények számára is több morzsa hullik), az underclass réteget nem éri el. S e negatív összkép görcsének hiába várnánk a feloldását. Empíriájukhoz hűen tartózkodnak a reménykeltő prognózistól.
Ferge Zsuzsa, a józsefattilai "nemzeti nyomor" és azon belül a roma-tragédia másik vezető szakértője, "Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek" című könyvéről adott interjújában (Népszava, július 23.) Szelényiék underclass koncepciójával kapcsolatban az önmegvalósító prófécia miatt fejezte ki félelmét. Az európai romaintegrációs stratégiáról ezt mondja: "eme újabb kísérlet a helyzet változtatására társadalmi méretekben csak akkor valósulhatna meg, ha lenne kellő politikai akarat és társadalmi támogatás a felmérhetetlen anyagi, emberi és szellemi erőforrások biztosításához." Ezeket a feltételeket viszont nem látja, amit ha nem is Kasszandra-jóslatként, de súlyos figyelmeztetőként számon kell tartanunk. Az erőforrások ui. tényleg elkeserítően szűkösek. De a hazai romastratégiában mindezeket legalább a Kritikus Sikertényezőkre összevonva kellene hadrendbe állítani, nehogy az eddigiekhez hasonlóan ezeket is pótcselekvésre pocsékoljuk el. A Fénykör aktualizált kiadásában tehát a felzárkóztatásért felelős államtitkárságnak folyamatosan ajánljuk, hogy a stratégia megvalósításánál, monitorozásánál és újra-és-újra javított irányozásánál vegyék tekintetbe a magyarországi romáknak az állam-szocialista és neoliberális félrekezelés következtében kialakult underclass létét, és erőfeszítéseiket összpontosítsák annak megfejtési kíséreltére, hogy mi az a kulcs, amely nyitja ezt az ördöglakatot, vagy még inkább - Berzsenyivel szólva - "gyémánt fegyver" (ami) "a fene fátumok mozdíthatatlan zárait átüti", és segít valós eredményeket elérni e rohamosan növekvő, de egyre inkább feleslegessé váló nemzetrész funkcionális integrálásában.
A rendszerváltozás két évtizede alatt érlelődött másik súlyos probléma az állampolgárok jelentős részének[15] közérzete, hogy a minket vazallusként tartó világhatalom összeomlásával elindult rendszerváltás nálunk mindmáig nem fejeződött be. E közérzet pars pro toto illusztrációja jeleníthető meg annak a számos törvénytisztelő polgárt vagy keserves belenyugvásra kényszerítő, vagy új alkotmányos rend igénylésére bátorító tapasztalata, hogy az igazságszolgáltatási törvénykezés irányváltása nem vált jogalkalmazói gyakorlattá. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó Varga Csaba (2010) helyzetdiagnózisa "az igazságtevésről lemondó, az áldozatok helyett a bűnös múltat védő", és így az "erkölcstelen de jogszerű" cinikus elvén működő ál-jogállamiságról, aminek illusztrálásaként vehető esettanulmányom (Varga K. 2010) arról, hogy az eddig érvényben volt alkotmány és őrzőinek, illetve alkalmazóinak szemlélete és gyakorlata menynyire negatívan befolyásolja az állampolgárok életét és közérzetét. Az eset, amelyről Ibükosz darvai a hazai igazságszolgáltatásban címen a JURA 2010. 1. számában írtam, valóban a Deák Ferenc-féle "állatorvosi ló" (amiként ő Eötvös József A falu jegyzője c. művét Máttyus Nepomuk János Lótudomány c. művének címlapjához hasonlította, vö. História 2005/1-2). Ebben is tetten érhető mint közkeletű "lóbaj" a perek elnyúlása (itt már több, mint három évtizedre), de főként az, amire a pert jól ismerő átvilágító bíró, Tarr György[16] professzor hívta fel a figyelmet: "Mindhárom fokú (!) bíróság eljárási törvényt sértett, mivel figyelmen kívül hagyta, hogy [a megyei pártbizottság protezsáltja] csalárd megtévesztés, dolus malus révén [tehát: "erkölcstelenül, de jogszerűen"] produkálta a más állampolgárokat sújtó jogelőny feltételeit."
Az esettanulmánnyal a Plutarchos nyomán Schiller balladájában feldolgozott Ibükosz darvai mitikus tanmeséjére utaltam, amivel a római jog világát megelőző görög gondolkodásnak a mai alkotmányos rendünkhöz hasonló gondját idéztem fel: mi van akkor, ha az igazságszolgáltatás rendszere képtelen arra, hogy teljesítse feladatát? A tanmesében kizárólag az Eumenidák istenítélete hozhatott pusztán képzeletbeli megoldást: a tanúk nélkül elkövetett rablógyilkosságot csak a felette áthúzó, majd a körlépcsős színház felett szintén megjelenő daruraj leplezhette le. Az Ibükosz-tanulmány nemcsak arra mutat rá, hogy a "szocialista törvényesség" igazságosztási gyakorlatából hiányoztak a tényállás kiderítésének s az igazságosság érvényre juttatásának feltételei, de annak megrendítő tényére is, hogy e feltételek a jogállami igazságügy első két évtizedében sem tértek vissza. Alkalmi helyreállításuk az említett esetben is csak véletlen egybeesések folyományaként remélhető[17]. Attól például, hogy egy fél évszázad múltán előbukkant gyerekkori játszótárs tudott annak kulisszatitkáról, hogy jogellenesen hozott, majd törvényi feltételek híján visszavont, végül pártutasításra újra meghozott intézkedésért felelős tanácstitkár asszony férje volt az a bíró, aki szentesítette az állampolgárokat sújtó törvénytelenségnek a jogállami igazságszolgáltatás által sem felszámolt következményeit.
Az ideiglenes közjogi keretek képtelenségét a jogállami szerep betöltésére így emeli ki Varga Csaba: " [jelen alkotmányunk] egy minden eresztékében mesterséges súlyokkal terhelt, legyengített képződmény, amelynek nem maradt eszköze arra, hogy
- 120/121 -
megakadályozza a társadalomellenes devianciák terjedését és a közvagyon fosztogatását". S odáig megy, hogy e félresikerült rendszerváltozást voltaképp maga e megfellebbezhetetlen hatalmú s már a hatalommegosztás elvét sem tisztelő taláros testület vitte zsákutcába. "Fenséges magányából e hazai grémium szívesen társalog testvértestületekkel a nemzetállamok feje felett, de nem foglalkozik a mindennapi élet buktatóival, nem piszkítja be a kezét, pusztán fogalmakkal bíbelődik... Más hasonló sorsú országoktól eltérően nálunk semmiféle szembenézésre nem került sor, mert a jog betűjét fetisizálva az AB az áldozatok helyett a bűnös múltat védte." S gondolatmenetét ezzel a megdöbbentő felvetéssel zárja: "Talán nem véletlen, hogy országunkban pontosan ez időben lett úrrá az »erkölcstelen, de jogszerű« cinikus felfogás. Mindez tetten érhető az üzleti életben is, ahol egyesek a partnerekkel és különösen az állami számonkéréssel szemben a jogkerülésben és az állítólagos joghézagokban találják meg a kibúvót."
A magyar igazságszolgáltatásnak ezredéves jogfejlődésünk során kialakult általános kikötését, a "jóhiszeműség és tisztesség" (bona fides; Treue und Glauben) értékkategóriáit a pártállam alkotmányjogi rendelkezése "a társadalom érdekeivel való összhangban állás" és "a szocialista együttélés követelményei" kategóriáira cserélte fel, amibe ezek szerint kényelmesen belefért, hogy egy megyei pártbizottság felhatalmazatlan akciója felülírja mind a közigazgatási kompetenciát, mind a bírósági döntéshozatalt. Ezt az ősi követelményt formálisan ugyan visszahozta a polgári törvénykönyvet módosító 1991. évi XIV. törvény, ám ez a jelek szerint "írott malaszt" maradt. Vagyis a rendszerváltozással végrehajtott formális irányváltás nem vált jogalkalmazói gyakorlattá. Ezért mondhatta egy eljáró bíró még 2010-ben is tárgyalás után karját széttárva: "Sajnálom, az én szüleim életét is tönkretette a kommunizmus, de ezen a jelen alkotmány alapján állva nem lehet segíteni." Ezt a nem jegyzőkönyvezett mondatot lehetne mottóul tűzni az új alkotmányozás előtti "jogrendünk" jellemzésére. És valami tényleg nincs rendjén ott, ahol a bírák e cseppben a tenger konkrét esetet az "erkölcstelen, de jogszerű" kliséjével kezelik, és így kimondva is egy alkotmányos rend tehetetlenségével takaróznak. Mint ahogy az eklatáns ellentmondás sem tartható tovább, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke ugyan a Bíróság Napján ünnepélyesen kinyilvánította törekvését: "a bíróságok a hivatásrend erkölcsi mércéje mint a jogállam garanciája szerint működjenek, ami nélkül maguk is hozzájárulnának ahhoz, hogy az országban ne a stabilitás, s ne a rend és tisztesség uralkodjon", testülete ugyanakkor - az ideiglenes alkotmány megfelelő paragrafusának hiányában - elutasítja az erre bizalommal apelláló felülvizsgálati kérelmeket. Ha tehát szociológusként vizsgáljuk a jogtudós Varga Csabának az áldozatok helyett a bűnös múltat védő alkotmány "leleteiben" adott állapotdiagnózisát, illetve e patológia gyógyításának az új alkotmányozásban megjelölt javallatát, a társadalmi közérzet jelentőségének tudatában rá kell eszmélnünk ezek életmentő funkciójára.[18]
Gondolatmentünknek a Kulcsár Kálmán szellemi örökségeként idézett nemzetstratégiai eszmecserével kezdett íve, amit a rendszerváltozás értékszociológiai paradigmával való értelmezése második évtizedére történt aktualizálásával folytattunk (ez utóbbiban két nemzeti sorskérdést, a roma-integrációt és az új alkotmányozást vonva elemzésbe), a dolgozat térfogatában valamilyen lezárásra vár (még ha csak az elmondottak valamelyik elemének kiemelő megismétlésével is). Ilyenként kínálkozik a roma-tematika kapcsán felidézett Kritikus Sikertényezők témája, amikre összevonva kellene hadrendbe állítani nemcsak az elkeserítően szűkös gazdasági erőforrásokat, de - amiben talán valamivel jobban állunk - a szellemieket is. Ez utóbbiakat pedig úgy, hogy sikerüljön elkerülni a Program on Negotiation at Harvard Law School (Ury 1993) kutatási eredményeiben definiált mindkét oldali zsákutcás felkoppanást, tehát túlemelkedve mind az ellenoldali intellektusokat a magáé alá gyűrni próbáló beállítottságon, mind azon, amely elvfeladó kompromisszummal keresné a mindenáron való megegyezést, és megtalálja az együttélésre rendeltek új készségét a közös erőfeszítésre; amely összpontosítással és összefogással talán még lehet esélyünk az állam-szocialista és neoliberális félrekezelés nyomán rendkívül súlyossá vált nemzeti sorsproblémák feletti kontroll visszaszerzésére, megfejtve: mi az a kulcs, amely nyitja ezt az ördöglakatot, vagy még inkább - Berzsenyivel szólva - "gyémánt fegyver" (ami) "a fene fátumok mozdíthatatlan zárait átüti", és hozzásegíthet bennünket a - Kölcseyvel szólva - 'múltat s jövendőt megbűnhődött nép' túléléséhez és felemelkedéséhez.
Ádám Antal (2009): "A magyar alkotmányos jogállam fejlesztési lehetőségei" Társadalomkutatás 27 (2009) 4, 423-440.
Beck, Ulrich, Giddens, Anthony, Lash, Scott (1994): Reflexive Modernization. Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern Social Order. Stanford University Press
Eyal, G. - Szelényi, I. - Townsley, E. (2000): Making Capitalism Without Capitalsts: The New Ruling elits in Eastern-Europe. London-New York: Verso
Eyal, G. - Szelényi, I. - Townsley, E. (2003): On Irony: An Invitation to Neo-classical Sociology. Thesis Eleven. Berliner Journal für Soziologie
Ferge Zsuzsa (2010): Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek. Napvilág kiadó, Budapest
- 121/122 -
Ferge Zsuzsa (2011): A körben járás két évtizede. Takács Róbert interjúja. Népszava, 2011. augusztus 6
Hofstede, Geert-Hofstede Gert-Jan (2008): Kultúrák és szervezetek: Az elme szoftvere. (McGraw-Hill, 2005), VHE Kft Pécs.
Jeges, Sára, Károly Varga (2006) Unravelling the mystery of the sense of coherence, EUROPEAN JOURNAL OF MENTAL HEALTH 1:(1-2) PP. 41-71. (2006)
Jeges Sára, Károly Varga (2008) A szalutogenetikus életstratégia értéktényezői. JURA 1. 43-55
Klages, Helmut (1992): Die gegenwertige Situation der Wert- und Wertewanderungforschung - Probleme und Perspektiven. In: Klages, H., et alii: Werte und Wandel. Ergebnisse und Methode einer Forschungstradition. Frankfurt/M, Newe York: Campus Verlag
Koestler, Arthur (2002): A vak véletlen gyökerei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002
Kreutz, H.-Varga K. (eds) (2006): "Asphyxiation: Too much of goulash communism: The trivial death of a nation". Angewandte Sozialforschung, Jg. 24 3-4.
Kulcsár Kálmán (1994a): Két világ között: Rendszerváltás Magyarországon 1988-1990 Akadémiai Kiadó, Budapest
Kulcsár Kálmán (1994b): Kontinuitás és átmenet: Töprengések az utóbbi évek magyar politikai gyakorlatáról. Savaria University Press, Szombathely
Kulcsár Kálmán (2009): "A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság" Társadalomkutatás 27 (2009) 4, 375-400.
Kulcsár, Kálmán (2010b): Erklärung zur eigenen Rolle während und nach der Revolution 1956" Angewandte Sozialforschung 25 (2010) 3/4, 429.
Ladányi János és Szelényi Iván 2004): A kirekesztettség változó formái. Napvilág kiadó, Budapest
Lovas Rezső (2010): "Modernizáció, rendszerkorrekció és a magyar jövő" Társadalomkutatás 29 (2011) 32-43.
Myrdal, Gunnar (1972): Érték a társadalomtudományban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Náray-Szabó Gábor (2009): "Fenntartani a sokszínű világot. Jövőkép egy kis nemzet számára" Társadalomkutatás 27 (2009) 4, 441-454.
Némedi, Dénes et alii (2010): Modern szociológiai paradigmák. Napvilág Kiadó, Budapest
Pálinkás, József (2010): Végső búcsú Kulcsár Kálmántól. Az MTA hivatalos honlapja
Pokol Béla (2010): Morálelméleti vizsgálódások: A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája. Kairosz Kiadó
Pokol Béla (2010) "A tapasztalat nem előítélet". Magyar Nemzet 2010. júl. 28
Rezsőházy Rudolf (2008): A mai társadalom játszmái: Az értékek szerepe. (Kézirat) Louvaini Katolikus Egyetem. (A jelen Delphi-vállalkozás felkérésére megküldött tanulmány)
Sartori, Giovanni (1987): The Theory of Democracy Revisited. Chatham, N. J. Chatham House Publishers
Sulyok Vilmos Ignác (1994): Az igazságszolgáltatás "adótartozása". Valóság 1994. 4.
Szelényi Iván (1994): Az elit cirkulációja vagy újratermelődése Közép- és Kelet-Európában: INFO-Társadalomtudomány. 29: (1994) 31-44.
Tarr György (1994): Gondolatok két hiányosságról. Magyar Jog 1994. 3.
Tolnai Bíró Ábel (1994): "A jogász álláspontja az igazságszolgáltatás »hiánygazdálkodásáról«" Valóság 1994. 4.
Ury, William (1993): Tárgyalás nehéz emberekkel. Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest
Varga Csaba (2007): Jogállami? Átmenetünk? Pomáz: Kráter, 2007. 241.
Varga Csaba (2010): Fenséges magány. Kulcsár Anna interjúja, Magyar Nemzet 2010. december 18.
Varga, Károly (1988): Az emberi és szervezeti erőforrás fejlesztése: Szervezeti akciókutatások eredményei és tanulságai. Akadémiai kiadó (Második, változatlan kiadás) p. 238
Varga, Károly (1999): Vallásosság-szindróma és polgári társadalom: Szociológiai hipotézisek megvitatása a világnézeti helyzet alakulásáról. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, Osiris, Budapest
Varga, Károly (2003): Értékek fénykörében: 40 év értékkutatás és jelen országos értékvizsgálat. Adalék egy új nemzetstratégia megalapozásához. Akadémiai Kiadó, Budapest
Varga, Károly (2006b) 'A Delphi Consultation on Occasion of Joining the European Union' in H. Kreutz & K. Varga, eds. (2006): Asphyxiation: Too Much of Goulash Communism: the Trivial Death of a Nation. The Case of Hungary, special issue of Angewandte Sozialforschung 26, 3-4.
Varga Károly (2007): "A 'legszenvedélyesebb igazságbeszéd' egy megtévesztési stratégiáról: Egy közvéleményt megosztó téma három szociológiai elméletben értelmezve" Társadalomkutatás 25. 3. 229-254.
Varga Károly (2008a): "Hofstede és a magyar szociológia" Bevezető tanulmány a Hofstede & Hofstede (2008) kötethez
Varga Károly (2008b): A bizalom stratégája: Kulcsár Kálmán 80 éves. Mérleg 44. évf. 3. 343-348
Varga Károly (2009): "Válság, érték, túlélés: Keresztválasz Kulcsár Kálmán Delphi-vitaindítójára" Társadalomkutatás 27 (401-422)
Varga Károly (2010): "A "Historische Perspektive und Vertrauen: Kálmán Kulcsár - 80 Jahre". Angewandte Sozialforschung 25 (2010) 3/4, 419-428.
Varga Károly (2011): A modernizáció reflexív szakasza iránypontosítás. Társadalomkutatás 29 (2011) 15-31.
Varga, Károly, Sára Jeges, Miklós Losoncz (2009): "Health Capital in the 'Cis-Elbanian' vs. 'Trans-Elbanian' Grand Regions: Frame Disputes about Framing Ambiguities and Mis-framings". European Journal of Mental Health, 4 (2009) 1 3-26. ■
JEGYZETEK
[1] A Delphi-eszmecsere-műfaj nevét a jövőbelátás szimbólumára utaló ókori orákulumtól kölcsönözte (bár e névválasztás kritikusai szerint nem szerencsés, hiszen a mai Delphi-ben semmi "orákulumi" elem nincs, hanem épp az illető témát tudományosan művelők törekszenek benne a legmagasabb megbízhatósági fokra). Eredetének magyar vonatkozása, hogy a második világháború utolsó évében Henry H. Arnold tábornok felkérte a mi Kármán Tódorunkat, hogy az USA légiereje számára alakítson ki és állítson munkába egy olyan jövő technológiát kutató módszert, mely közvetlenül katonai célokat szolgál, távlatilag azonban a háború utáni új világrend technológiai vívmányait prognosztizálja. Ebből született az interkontinentális hadviselés technológiája, de olyan békés célú használatok perspektívája is, mint a környezetvédelem, a születésszabályozás, a közoktatási technológiák és a háborúk megelőzése. - Magyarországon a Delphi-metódus egy változata az alkalmazott menedzsment-tudományi (emberi-erőforrás fejlesztési) gyakorlatban indult el a '80-as években (Varga, 1988), majd átkerült a világnézet-szociológiai (Varga, 1999), illetve nemzetstratégiai (Varga, 2003) alkalmazás területére. Ez utóbbin Értékek fénykörében c. könyvében a jelen sorok írója szembesítette jobb és baloldali szerzők (Tellér Gyula és Kreutz Henrik versus Bayer József és Vitányi Iván), illetve közvetítő-integráló auktorok (Kulcsár Kálmán és Szelényi Iván) rendszerváltozást értelmező szempontjait, amely eszmecsere nyugati változatát Kreutz Henrik magyar származású nürnbergi professzor Angewandte Sozialforschung c. folyóirata Asphyxiation című angol-német-magyar különszámában (Kreutz és Varga, 2006) egy tágabb szakközönség számára adta közre. Ám mivel e 2006-os Delphi-kötet aktualitása a társadalmi-politikai reálfolyamatok felgyorsulása miatt drasztikusan megkopott, a már e külhoni magyar szerkesztésű vitakötetben is integráló szerepet betöltő Kulcsár Kálmán vállalta, hogy itthoni nézőpontból aktualizálva indít el egy olyan Delphi-vitát, amely nemzeti sorsproblémáink vizsgálatára invitálja a világnézeti-politikai és szaktudományi-diszciplináris spektrumon egymástól akár távol
- 122/123 -
eső, de a közös problémamegoldás felelősségében osztozó kontributorokat. Az általa kiválasztott cím alatt (Kulcsár Kálmán - Varga Károly (szerk.): Utópia nélkül a XXI. századba. Akadémiai Kiadó, 2012) tervezett kötet folyóirati "főpróbáján" (Társadalomkutatás, 2009/4) Kulcsár Kálmán "A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság" című, súlypontilag jogszociológiai vitaindítójára a jelen sorok írójának "Válság, érték, túlélés" című értékszociológiai "keresztválasza" mellett két diszciplinárisan és politikai filozófiájában is különböző szerző tanulmánya jelent meg:. Az értékszociológia szempontrendszerét Ádám Antal az alkotmányfejlődés rendkívül aktuális területére alkalmazva segített elő egyfajta progresszív szemléletű konvergálást a jogszociológiai és értékszociológiai vizsgálódások között, másfelől Náray-Szabó Gábor a saját biokémiai tudományágából kiindulva hajtott végre egy értékkonzervatív ihletésű "interscience" értelmezési kísérletet a társadalmi prognózis területén. Ezeken kívül már többen beküldték adalékaikat, illetve jelezték részvételi szándékukat. Így egyfelől a korábbi Delphi-szakaszok résztvevői közül (pl. Buda Béla, Komoróczy Géza, Kreutz Henrik, Szelényi Iván, Vitányi Iván), másfelől új csatlakozók is (pl. Gazsó Ferenc, Kappéter István (Nováky Erzsébettel közösen), Losoncz Miklós, Rezsőházy Rudolf, Szigeti Péter, Tóth Pál Péter, Vető Miklós, Zsolnay László). De Kulcsár Kálmán intenciója szerint további személyeket is kezdtünk felkérni, itt is egyfelől a korábbi résztvevők közül (Hankiss Elemért, Jeleníts Istvánt, Mádl Ferencet [t], Tőkéczki Lászlót, Várszegi Asztrikot), másfelől újakat is., mint Ferge Zsuzsát, a józsefattilai "nemzeti nyomor" és a roma-tragédia vezető szakértőjét- És Kulcsár Kálmán előszó írására Pálinkás Józsefet szándékozott felkérni.
[2] Mint az előzőben, amit életműve csúcsának tekintett, amiről így írt ottawai nagykövet korában: "Talán mosolyognak, de szinte Deák Ferenc méretű feladatot fogalmazott meg a történelem 1988-ban olyan igazságügyi miniszter számára, aki képes ezt felismerni és hajlandó elfogadni... Soha nem ért még ilyen kihívás életem során. A politikai helyzet értékeléséből és addigi tudományos munkám tapasztalataiból is az a lehetőség következett, hogy lényeges szerepem lehet egy - nálunk négy évtizedes - politikai rendszer megváltoztatásában, s ez talán Magyarországon is túlnőhet. Új alkotmányt dolgozhatok ki, új igazságszolgáltatást, közreműködhetek az emberi jogok biztosításában, hogy csak a leglényegesebb lehetőségeket említsem."
[3] Így a Kulcsár-"tézisből" azt, hogy "a modernizáció a társadalom saját feltételei szerinti adaptálódása együtt e feltételek folyamatos javításával"; és ennek kibontásából: a modernizáció "az adaptációra kész politikai rendszer tartalmi továbbfejlesztését és racionalizálását jelenti"; így "a modern elemek hatékony működését biztosító intézményeket, normákat, cselekvésmódokat; amik érvényesüléséhez, a modernizációból fakadó feladatok végrehajtására a parlamenti ciklusváltásoknál tartósabb szakaszokra volna szükség; valamint "mindezek befogadására alkalmas tudati (pszichikai, értékrendbeli stb.) sajátosságokat" (így az anómikus szintű gyűlölködés és pártoskodás visszafogását); és mindezzel összefüggésben "a tradicionális életmód visszafogó elemeinek, kötelékeinek felbomlását, ill. átalakulását, amely azonban nem jelenti a tradicionális értékek eltűnését, de jelent bizonyos változásokat a gondolkodásmódban és életmódban"
[4] Az Oktatási Minisztérium Kutatási-Fejlesztési Helyettes Államtitkársága támogatásával 2001-ben írt és az Akadémiai Kiadó RT-nél 2003-ban 43,62 (A/5) ív terjedelemben megjelent szakkönyv négy célkitűzése volt:
- longitudinális kutatási eredmény-beszámoló: a hazai értékszociológia kezdetéig (1963) visszanyúló elméleti és empirikus kutatásaim eredményeinek és tanulságainak összegzése,
- két országosan reprezentatív érték- és politikaimagatartás-vizsgálat (2000 és 2001) Gallup-omnibusz felvételbe szerelt pszicho-metrikus értéktesztek eredmény-bemutatója,
- a Pázmány Péter Katolikus Egyetem általam alapított szociológia tanszékén éveken át előadott értékszociológia-tantárgyam ismertetése,
- értékelméleti paradigmában kimunkált elméleti modellek és empirikus vizsgálati eredmények alkalmazásával történt jelentörténeti helyzetértelmezés és erre alapozott akciókutatási programterv, amely adalékul szolgál nemzetstratégiai forgatókönyvek kialakításához.
[5] Ezekben egyfelől csatlakoztam a közgazdasági Nobel-díjas Herbert Simonnak a szociológiában is eligazító tételéhez "a halványabb értékhatás hosszabb távú relevanciájáról", illetve a Kolakowski-Bourdieu-Szelényi féle szociológus-tipológiában elhelyezkedve határoztam meg értékdiskurzust szorgalmazó pozíciómat. Másfelől a rendszerváltozás értékszempontú készületeiről vázoltam fel egy átfogó igényű axiológiai hipotézist. Éspedig annak a "Lili Marleen modellnek" a valószínűsítésével, miszerint e jelentörténeti szakasz a nyugatról jött ("frontvonalakon átcsapó") polgári szabadságértékek térnyerésével jellemezhető.
[6] Az 1962-ben Hegedűs András által megalakított MTA Szociológiai Kutatócsoportban Losonczi Ágnessel vállalkoztunk arra, hogy a marxista politikai gazdaságtanon kívül akkor még tiltott értékfogalom használatával - Charles Morris nemzetközi UNESCO-projectjébe bekapcsolódva - feltérképezzük a magyar egyetemi ifjúság "életfelfogásnak" álcázott értékrendszerét. Így sikerült öt egyetem csaknem ezer hallgatójával felvennem a nemzetközi összehasonlításra alkalmas magyar mintát, amiből "Magyar egyetemi hallgatók életfelfogása: Nemzetközi összehasonlítás" címen írt egyetemi doktori disszertációm az Akadémiai Kiadó Szociológiai Tanulmányok sorozatában jelent meg 1968-ban (angol összefoglalója 1970-ben a Journal of Cross-Cultural Psychology-ban). Mivel a szociológiát "burzsoá áltudománynak" tartó korszakban még ezzel az álcázással kellett élnünk, a hazai értékkutatás kezdeteit tévesen tíz évvel későbbre szokták datálni, amikor Hankiss Elemér adaptálta Rokeach értékkutató rendszerét.
[7] Vö. a magyar kutatók közül Barabási Albert-László, Csermely Péter és mások, a nemzetközi színtéren Mark Granovetter és Manuel Castells nagy hatású műveit,
[8] Vö. Giovanni Sartori (1987) politikairendszer-tipológiája szerint a 20010-es parlamenti ciklusváltás nyomán a versengő pártrendszereken belüli predomináns pártrendszer uralomra kerülését, amit a politikai ellenfelek, pártok és értelmiségi csoportok, a nem versengő (diktatórikus) pártrendszereken belüli hegemonikus típusba sorolnak. - Ehhez könyvem 4., empirikus fejezetében beszámolt, az Erasmus Egyetemmel közösen indított, és három parlamenti cikluson átívelő (!) adózási attitűd-kutatás "önkorrekciós" eredménysorozatát idézem, utalva arra, hogy a tudományos függetlenség (a maxweberi "Wertfreiheit") hogyan képes - egyedül a tudományos érvényesség-igény értéke által vezéreltetve - a politikai befolyásokon felülemelkedő, sine ira et studio szellemű működésre. - Vö. még az MTA IX. osztálya folyóiratában Kulcsár Kálmán főszerkesztő PVertfraheit-elkötelezettségéből megjelentetett tanulmányomat: "A 'legszenvedélyesebb igazságbeszéd' egy megtévesztési stratégiáról: Egy közvéleményt megosztó téma három szociológiai elméletben értelmezve" (Társadalomkutatás, 25 /2007/ 3, 229-254.) - Kulcsár Kálmán Delphi-vitaindító cikkében erről így emlékezik meg: "Varga Károly (jogosan!) itt is tiltakozik a tudományos állásfoglalásnak az "érzelmi politizálás" témakörébe vitele ellen, amely könnyen vihet a politika irracionális (ám gyakorid) tévútjára!" (Kulcsár Kálmán: A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság. Társadalomkutatás 27 / 2009/ 4, 393.)
[9] Saját újabb eredményeimből itt kettőt említek: egyfelől a Pécsi Tudományegyetemen egészségtudományi tanszékével közös projectben az egészségtőke "szalutogenetikus" (Antonovsky) metszete Morris-féle értékteszttel nyert validálását. Másfelől a Széchenyi Egyetemen 2007 és 2010 között végrehajtott Corporate culture and regional embeddednes c. EU-project /FP6/ Hofstede-rendszerű eredményadatait.
[10] Amihez a fordításban vállalt szaklektorálásomon kívül "Hofstede és a magyar szociológia" címen bevezető tanulmányt írtam.
- 123/124 -
[11] Ajánlók Kulcsár Kálmán, Bayer József és Kiefer Ferenc
[12] Vö. "Az emberi és szervezeti erőforrás fejlesztése" című, az Akadémiai Kiadónál két kiadásban (1986, 1988) megjelent MTA doktori disszertációmat, illetve menedzsment-tréneri, tanácsadói és közvetítő-békéltető szolgálati működésemet.
[13] A megosztott társadalmi attitűd értelmezéséhez például érdemes megszívlelni a kisebbségi problematikában első számú szaktekintély Gunnar Myrdal közgazdasági Nobel-díjasnak az alcímünkben hozott felismerését, amit először "Egy amerikai dilemma: A négerkérdés és a modern demokrácia" címen publikált. "Egyszerűbben kezelhető lenne a négerprobléma, ha a morális konfliktus csupán a különböző személyek és csoportok között robbanna ki. A morális szituáció azonban az, hogy a konfliktusos értékeléseket ugyanaz a személy vallja magáénak. Minthogy az emberek értékelései konfliktusosak, a viselkedés morális kompromisszummá válik... A konfliktusos értékelések jelenlétének intenzitása és arányai jelentősen különböznek az egyes amerikaiaknál, és ugyanannál az egyénnél is egyik vagy másik szituációban." Myrdal koncepciójának a hazai cigánykérdésre való alkalmazását Szelényi Iván kezdeményezte "A kirekesztettség változó formái: Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító vizsgálata" című, munkatársával, Ladányi Jánossal közösen közzétett kutatási beszámolójában. Ennek eredményeit a felzárkóztatásért felelős államtitkárságnak a romastratégia elkészítésében feltétlenül figyelembe kell vennie.
[14] Az alkotmánybíróvá választásakor roma-falóként támadott Pokol Béla tavaly nyári "A tapasztalat nem előítélet" című vitacikkében (Magyar Nemzet 2010, júl. 28.) (hátterében "Morálelméleti vizsgálódások: A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája" című könyvével) magyarázni próbálja, hogy a miskolci rendőrkapitány bejelentése ("tíz rablásból azon a héten mind a tizet cigányok követték el"), a szocialista kormányzat alatt miért vonta maga után azonnali elcsapatását. Szerinte az elcsapott rendőrkapitány a hagyományos közmorált felváltó "műmorálnak" esett áldozatul. Míg ui. az ókori hagyományokig visszamenő igazságosság erénye így hangzott: "egyenlőt az egyenlőnek, a különbözőnek pedig a különbözőség mértéke szerint", addig az új műmorál teoretikusai ezt oda csonkították, hogy megtiltották a különbözőség észlelését. "E módosítással a globális politikai hatalomban befolyásos csoportok révén ez úgy vált jogi előírássá, hogy milliós büntetésekkel nézhet szembe, aki tapasztalatai alapján különböztet meg a különböző csoportokhoz tartozás szerint. Miközben egész országrészekben, de a többi kelet-közép-európai országban is milliók élnek a legnagyobb rettegésben mindennapjaikban és főként éjszakáikon a 'rasszistázás' morálja által lebénított rendfenntartás hiánya miatt, e morálfilozófusok és értelmiségi szubkultúrák ezt mint a tolerancia és a világszabadság megvalósulását élik meg."
Jómagam pár nappal ezután (aug. 5.) a Magyar Nemzetben visszaigazolásként ugyan egy saját, hasonlóan rettegéssel telt éjszakám emlékét idéztem fel, de Pokol Béla érvelését azzal pontosítottam, hogy bár a tapasztalat valóban nem előítélet, ám ez nem jelenti azt, hogy e szindrómában az előítélet nem játszik szerepet. Így a Myrdal mellett másik korszaknyitó kisebbség-teoretikus, Kurt Lewin felfedezését véve cikkem címének, mutattam rá, hogy az üszkösödő kisebbségi kontroverziában "Mindkét félnek igaza van". A négerek közül sokan tényleg "lusták és tolvajok", de a rájuk kényszerített körülményekre ez az egyik "adaptív" válaszuk. E szemléleti áttörés tettekre váltására a Lewin-iskolának megvolt a maga akciókutatási rendszere és tréningprogramja, ami magatartási oldalról tényezője lett a strukturális átalakulásnak. Így Lewinnek és iskolájának is sokat köszönhet a Kennedykkel elindult és immár Barack Obama elnökségében csúcsosodott néger-emancipáció.
[15] Ha nem is feltétlenül kétharmadának (amely arányszám ugyan a rendszerváltáskor életbelépett választójogi törvény szerint a 2010-es ciklusváltás utáni parlamenti erőviszonyokat jelzi, de nem számol az urnáktól távolmaradók tömegével, akiknek többrétű értékorientációját a Fénykör első kiadásában "A politikai aktivitás és passzivitás tényezői" című alfejezetben /pp. 361-375/ országosan reprezentatív Gallup-empíriára támaszkodva térképeztem fel), ám kétségkívül olyan kritikus halmazának, melynek attitűdjei, értékei és értékorientációi megkülönböztetett szociológiai figyelmet érdemelnek.
[16] Egy 1994-es Valóság-cikkben Tolnai Bíró Ábel pseudonym alatt (lásd az idézett JURA-tanulmányt).
[17] Ide hoztam a JURA hasábjain az alábbi bevilágító analógiát. "Ilyen deus ex machina igazságszolgáltatásról tud a magyar irodalom- és filmtörténet is, csakhogy ez épp megcsúfolása a Plutarchos-Schiller-i, Eumenidák által helyreállított világrendnek. A létezett szocializmus irányító kultúrpolitikusai (jelesül Aczél György) íratlan, de jól működő elvárásai szerint a Horthy-rendszer osztálytársadalmát ábrázoló művekben csak ilyen istenítéletektől lehetett várni igazságszolgáltatást. Erre az alkotók által internalizált elvárásra egyebek között jó példa Móricz Zsigmond Árvácska című kisregényének Ranódy-Sára féle filmes feldolgozása, amely meghamisítja a könyörtelen társadalomkritikus, de a tényekhez hűnek maradt Móricz Zsigmond polgári igazságszolgáltatásról szóló beszámolóját. "De már kedvesapám sincsen, és Szennyesné sincsen, mert egyszer csak jön haza a Verő mutér, és mondja ebédnél:
- Hallottatok ilyet, a csendőrök keresik a mi államinkat. És csakugyan őtet keresték, el is vitték a csendőrök, és kikérdezték, hogy halt meg az öreg bácsi, a takács, az istállóban, ő elmondta, hogy adta neki Zsabamári a kis csuprot, hogy vigye ki az atyusnak, és az azt mondta:
- "Étető van benne?" mer acst monta csabamári, nem fog többet panacskodni csenkinek, ha ecstet megiccsa.
Rosszabbul beszélt, mint máskor, de úgy mondta, ahogy még akkor.
Jól értették a csendőrök, és aztán híre jött, hogy kiásták a bácsikát a sírból, és az orvosok megvizsgálták, és a Zsabamárit fel fogják akasztani."
[Kedvesapám az Árvácskát 'karóba vágó' szomszédot lepuffantó, de a pici gyereklányt maga is molesztáló, majd a megtorlástól való félelmében öngyilkossá vált második nevelőapa; Szennyesné, vagyis Zsabamári a kislányt védő öreg bácsi gyilkosa; Verő mutér a harmadik nevelőanya; a mi államink pedig maga Árvácska]
A gyilkosságra tehát a kisregényben - amiről Móricz azt írja, hogy "irtóztató könyv, de a fantáziának egy sora sincs benne" - Árvácska vallomása és a holttest exhumálása nyomán derül fény, és a megtorlás a jogállami igazságszolgáltatás alapján történik. Ám a Kádár-rendszerben született, egyébként magas művészi értékű filmnek (Rendező: Ranódy László, Forgatókönyvíró: Elek Judit és Ranódy László, Operatőr: Sára Sándor, Főszereplő: Czinkóczi Zsuzsa) ahhoz az ideológiához kellett igazodnia, hogy a burzsoá osztályuralom intézményrendszere ilyen igazságosztásra eo ipso nem lehetett képes, hanem itt is csak valamilyen istenítélet szinkronicitásáról kellett fantáziálni (!). Ezt az elvárást a film alkotói úgy oldották meg, hogy az egyébként műfajilag indokolt tömörítést (a három nevelőszülői helyszín kettőbe összevonását) arra használták, hogy a másodikban elkövetett gyilkosság megtorlásául a harmadik helyszín összefüggéseiből kiragadott tűzvészt tették meg közvetlen igazságosztásnak, nyomtalanul eltüntetve a jogállami működésre történt utalásokat.
[18] Az AB régi-új elnökének idevágó bejelentése régen várt megoldást jelent e szindrómában. Az új alkotmányhoz tervezett sarkalatos törvények szerint az Alkotmánybíróság 2012 január 1-jétől már foglalkozhat olyan konkrét egyedi ügyekkel, amik abban akadtak el, hogy a régi alkotmányból hiányzott az olyan cikkely, aminek alapján az erkölcstelen, bár hatalmi összejátszás folytán sikerrel jogszerűnek álcázott ítéleteket felül lehet vizsgálni. Így az egyik hajdani alkotmánybíró által explicite justizmordnak ("az igazságszolgáltatás igazságtalanságának" - lásd a hivatkozott JURA-cikket) minősített esettel is.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kutatóprofesszor Budapest.
Visszaugrás
