1. Az emberiség egyetemes igényű gondolkodói a történelmi idők kezdetétől keresték és kutatják a választ arra a kérdésre, hogy honnan erednek az embereknek, illetve a közösségeknek azok a hitelelvi alapú vagy vallási jelleget nélkülöző, de nem közhatalmi és nem jogi természetű felismerései, szellemi és érzelmi készségei, irányultságai és követelményei, amelyek egyéni, családi vagy nagyobb közösségi parancsokként, tilalmakként határt szabnak vágyaiknak, mértéket állítanak cselekvéseiknek és minősítik megnyilvánulásaikat.
Elméleti szempontból alig vitatható - a köznapi beszédben gyakran előforduló felcserélő szóhasználat azonban ezt nem erősíti meg -, hogy az etika erkölcstant, a morál pedig erkölcsöt, illetve az erkölcsi normák összességét jelenti. Az erény az erkölcsi normák tiszteletének készségében és tényleges követésében testesül meg. Az étosz jelentős erkölcsi erények vagy meghatározott erénycsoportok tudatos vállalásában, elkötelezett és lelkesült, esetleg önkéntes áldozattal is járó, következetes érvényesítésében nyilvánul meg.
Az etika az erkölcs forrására vagy forrásaira, normáira, az utóbbiak jellegére, rendeltetésére, következményeire, az erkölcsi felelősségre, az erények, az étosz és a moralitás mibenlétére vonatkozó tudomány. Mind az erkölcs, mind pedig az erkölcstan, tehát a morál és az etika nyugodhat vallásos, hitelvi alapon és lehet szekularizált jellegű. Ismert az erkölcsnek olyan idealista felfogása is, amely az erkölcsi normák eredetét a tapasztalható világon túli (tehát transzcendens, metafizikai) forrásokban jelöli meg, de azokhoz nem fűz vallási jelleget. Mindegyik bázisú erkölcs az erkölcsi jó szolgálatára hivatott.
2. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) nem fogadta el a világ platóni megkettőzöttségét, ezen belül az erkölcsök és az erények örök eszményekből eredeztetését sem, hanem azt vallotta, hogy az ember természetének (eidoszának) a boldogságra törekvés felel meg. A boldogság erényes élettel érhető el.[1] Az erény pedig 1) okosság (phronészisz) birtokában, 2) megfelelő lelki alkat esetén, 3) helyes gondolkodással (orthosz logosz), 4) szabad akarattal (poairészisz) érhető el és 5) a középmérték (meszotész) megtalálásában nyilvánul meg.
Ez a középmérték nem a közepest, nem a középszerűt jelenti, hanem az ember adottságaihoz és változó körülményeihez igazodó optimálist testesíti meg. Az optimálisként elérendő meszotészre jellegzetes példaként a végletesnek tekintett gyávasággal és vakmerőséggel szemben a bátorságot jelölte meg. Az arisztotelészi meszotész igénye tehát lényegesen eltér a cicerói és horatiusi aurea mediocritas-tól, az ún. arany középúttól, amely a nemes ügyért folytatott áldozatos küzdelem helyett az egyéni nyugalmat célzó megalkuvást is megengedi. Arisztotelész is úgy véli, hogy minden túlzás ártalmas, de az optimálist szolgáló meszotész nem a jó és a rossz, az előnyös és a hátrányos közötti távolság közepén érhető el. Ez az egyéni és közösségi erkölcsi követelmény összetettebb, többet igénylő és tartalmasabb az ovidiusi "medio tutissimus ibis"-nél[2] is.
Lelki alkatuk sajátossága szerint embertársaink között találkozunk heves, szangvinikus vérmérsékletekkel, melankóliára hajlamos mélabúsokkal, kesernyés, cinikus, szkeptikus kolerikusokkal és harmonikus, higgadt, derűs, sztoikus egyéniségűekkel. Számtalan tiszteletre méltó példa bizonyítja, hogy a hátrányos lelkület is ellensúlyozható okossággal, helyes gondolkodással, bölcsességgel és szabad akarattal.
Arisztotelész az általa megjelölt előnyös és hátrányos kormányzati rendszerek - nevezetesen a királyság és a türannisz, az arisztokrácia és az oligarchia, valamint a politeia és a demokrácia - közül a politeiát tartotta legjobbnak, mert abban a középrétegek, tehát a közepesen vagyonos és viszonylag képzett, erkölcsös polgárok gyakorolják a hatalmat a közösség szolgálatában. Ezzel szemben a politeia elkorcsosult változataként megjelölt demokráciában a szegény szabadok bitorolják a hatalmat és nincsenek tekintettel az
- 569/570 -
állam egészének szükségleteire és a társadalom közösségi érdekeire.
Az emberi létezés bizonytalansága, az istenektől származó aisza, vagyis a sors, az osztályrész, a végzet pesszimizmust válthat ki. A bölcsességben gazdag görög vallási kultusz azonban emellett ismerte az egyetemes rend és igazság, a diké fogalmát, amely az isteneket is kötelező Törvény (Themisz) megvalósulását jelentette. A diké érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy az emberek ne hágják át létmódjuk korlátait, kerüljék a mértéktelen kiválóságra (areté) törést, és az annak érzetéből fakadó dölyföt, a hübriszt, valamint a hübrisz által okozott elvakultságot (até). A hübrisz és az até következtében ugyanis súlyos szankcióként még a hősök, a királyok és a kalandorok számára is bekövetkezik a kudarc, a hátrányos sors, a moira.
Az emberi élet végességét és törékenységét figyelembe vevő bölcsesség azonban nem zárja ki, sőt arra int, hogy az ember aknázza ki mindazt, amit az élet, a jelen képes nyújtani, az ifjúságot, az egészséget, a testi örömöket, a szervezett társas együttélés - a rendezvények, a szertartások, a felvonulások, a játékok, a táncok, a dalok, a lakomák, a versengések és más látványosságok -kellemes élményeit. A hétköznapi szürkeség feloldásában, az idő elől való megszökésben, az életöröm szakralizálásában, a mostoha körülmények átlényegülésében, bizonyos erények szorgalmazásában, a görög vallási kultúra - néhány jelentős más, főleg a keresztény, a zsidó, a hindu, a buddhista, a kínai és a japán ősi vallásokhoz hasonlóan -a későbbi nemzedékek számára is sok tanulsággal szolgálhat.
3. A keresztény sarkalatos erények közé tartozik az okosság és annak teljessége, a bölcsesség, az igazságosság és annak sajátos változata a méltányosság, a bátorság és a mérsékletesség. Amint a három isteni erény, vagyis a hit, a remény és a szeretet, úgy a négy sarkalatos erény is szorosan kapcsolódik egymáshoz, sőt egymásra épül. Az utóbbi erények keretében bölcsen kell igazságosnak, méltányosnak, bátornak és mérsékletesnek lenni. Ezek a követelmények tehát magukba foglalják az adottságokhoz, a képességekhez igazodó fokozatosságot és arányosságot is. Mindenkinek saját talentumait kell kamatoztatnia. A mérsékletesség, a temperantia a túlzásoktól, a szertelenségtől, a bármilyen irányú szélsőségtől óvja az embert. Amint az arisztotelészi meszotész nem közepest, nem középszerűt kívánt jelenteni, hanem az ember képességeihez és változó körülményeihez folyton igazodó optimálist, úgy a keresztény erénynek minősülő mérsékletesség sem középutat, hanem ésszerű mértéktartást, valós arányosságot, szükséges egyensúlyozást, összehangolást és egyensúlyt követel. Az ilyen mérsékletesség nem zárja ki az ember lehetőségei között gyakorlandó kalokagathiát, vagyis az összetett igényességet, a szebbre, jobbra, igazságosabbra és színvonalasabbra törekvést. Keresztény erkölcsi erénynek minősül továbbá, a szelídség, az engedelmesség, az állhatatosság, a türelem, a hűség, a tisztaság, a megbocsátás stb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
