A társasági jog és a munkajog művelőinek egészen biztosan nem ismeretlen Tercsák Tamás neve, aki ügyvédi tevékenysége mellett hosszú évek óta foglalkozik a vezető tisztségviselők jogállásának kérdésével. A szerző neve felmerült több alkalommal a Magyar Munkajogi Társaság rendezvényein előadóként is, illetve 2022-ben "Az ügyvezető jogai, kötelezettségei, feladatai, hatásköre és jogállása - A gazdasági társaságok vezető tisztségviselői" címmel igen figyelemreméltó könyvet publikált, az ügyvezetői jogállást érintő szabályok anomáliáit bemutatva. Ennek a "sorozatnak" a folytatásaként értelmezhető "Az ügyvezetői szerződés megszüntetése" című újabb munkája,[1] amely a szerzőtől megszokott alapossággal vizsgálja az ügyvezető jogviszony-megszüntetésével kapcsolatos szabályozásait, a bírói gyakorlatot és ezek dogmatikai ellentmondásait.
A szerző az összesen hat fejezetből álló munkájában a vonatkozó jogszabályi szövegből indul ki, és arra építi a bírói gyakorlat elemzését, mellyel kapcsolatban gyakran éles kritikát is megfogalmaz. A gyakorlati szakemberek számára feltétlenül hasznos a kiadvány azon része, amely az egyes jogszabályokból következő ellentmondások rendszerezett bemutatását és az azzal kapcsolatos problémák gyakorlatorientált feltárását jelenti. Külön kiemelendő, hogy a szerző a könyv mellékleteiben táblázatba szedve mutatja be egymás mellett a társasági jogi és a munkajogi párhuzamosságokat, illetve javaslatot tesz ezek lehetőség szerinti legteljesebb feloldására is.
A könyv módszeresen követi végig a jogviszony megszüntetésének lehetséges módjait, mindegyikre külön kitérve, alapos elemzést mutat be. A fejezetek végén érdekes gondolatkísérletként megkísérli bemutatni az általa elképzelt ideális jogszabályi állapotot. A szerző a dilemmák felmerülése során konkrét, esetenként szövegszerű javaslatot is tesz a gyakorló jogászok számára a helyzet feloldására.
A munka legérdekesebb oldala az a könyvből, illetve a témát érintő jogirodalomból is kikristályosodó kettősség, ami a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 3:112. § (1) bekezdésében foglalt, az ügyvezetői jogállást szabályozó rendelkezésekből fakad, tudniillik amennyiben az alapvetően társasági jogon nyugvó ügyvezetői jogviszonyt valaki munkaviszonyban lát el, úgy a Ptk. és munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) eltérése esetén mely szabályok lesznek alkalmazhatóak.
A téma megértéséhez érdemes röviden összefoglalni a könyvet megelőzően már fennálló vita kereteit. A probléma eredője: azzal, hogy a Ptk. lehetőséget biztosít az ügyvezető munkaviszony keretében történő foglalkoztatására (is), úgy ez az ügyvezető a törvény erejénél fogva az Mt. 208. §-a szerint vezető állású munkavállalónak minősül, így rá nézve az Mt. rendelkezései (is) irányadóak lesznek. A kollíziót az adja, hogy az Mt. 208-209. §-ának szabályrendszere, illetőleg a Ptk. megbízási szerződésekre vonatkozó rendelkezései gyökeresen más szellemben íródtak, így e jogszabályok teljesen más dinamikát adnak ugyanannak a jogviszonynak.[2] Szükségképpen felmerül a kérdés, hogy jogszabályi eltérés esetén melyik lesz az irányadó?
A hazai magánjogtudományban éles ellentmondás feszül a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselők jogállásának megítélésében, amelynek gyökere abban áll, hogy a szerzők egy része a társasági jogi (Ptk.), míg mások a munkajogi (Mt.) szabályok primátusát hirdetik, melyet a teljesség igénye nélkül az alábbiak szerint foglalhatunk össze.[3]
A társasági jog elsőbbségét valló szerzők egy része a lex specialis derogat legi generali elvére hivatkozva fejtik ki, hogy a vezetői státusz egy különleges minőség, így a Ptk. szabályai
- 74/75 -
felülírják az Mt. általános rendelkezéseit.[4] Hasonlóan érvel Barta Judit és Újváriné Antal Edit is, akik szerint a jogviszonyt a vezető tisztségviselői mivolt determinálja, ezért a munkaviszony megléte ellenére is az Mt. csupán másodlagosan alkalmazható.[5] Tercsák Tamás[6] és Bodzási Balázs[7] az egységes jogviszony elméletére támaszkodva hangsúlyozzák, hogy a jogviszony tartalmát elsődlegesen a Ptk. kógens szabályai adják, és a munkajog csupán kiegészítő háttérszabályként funkcionál. Csöndes Mónika megközelítése is ezt a civilisztikai vonalat erősíti, kiemelve, hogy a felek között egyetlen sui generis társasági szerződés jön létre az ügyvezetésre, amelynek keretein belül a munkajogi felelősség mellőzött.[8]
Ezzel ellentétes álláspontot képviselnek a munkajogi szabályok elsőbbségét hirdető szerzők, akik szerint az ellentmondás feloldása a felek által választott jogviszony tiszteletben tartásában rejlik. Pál Lajos határozott kritikával illeti a polgári jogi túlsúlyt, kifejtve, hogy amennyiben a felek a munkaviszonyt választják, a jogviszony kizárólag munkaszerződéssel jöhet létre, így az Mt. szabályai az irányadók, míg a társasági kinevezés csupán a munkáltató belső akaratkialakítási módszere.[9] Keserű Barna Arnold a dogmatikai eltéréseket a "kettős jogviszony" elméletével kísérli meg feloldani, amely szerint a társasági és a munkajogi kötelezettségek párhuzamosan, egymás mellett élnek, így a munkaszerződés megsértése esetén az Mt. lesz az irányadó.[10] Lőrincz György - bár elveti a kettős jogviszony koncepcióját - az egységes jogviszonyon belül az Mt. primátusa mellett érvel, rámutatva, hogy a munkajogi garanciális szabályok kötik a társaságot, és azokat a Ptk. rendelkezései önmagukban nem írhatják felül.[11]
Az álláspontok közötti éles ellentmondás lényege tehát abban ragadható meg, hogy míg a "civilisztikai oldal" az ügyvezetői státuszhoz tapadó társasági érdekeket tekinti a jogviszonyt meghatározó, lerontó erejű különös szabálynak, addig a munkajogászok - és talán az őket követő legújabb kúriai joggyakorlat is - a felek által szabadon választott foglalkoztatási formát és az ahhoz kógens módon tapadó munkajogi garanciákat tartják elsődlegesnek, illetve mellőzhetetlennek.[12]
Ilyen előzmények mellett a szerző a vizsgálatát lényegében akként végzi el, hogy a Ptk. és az Mt. rendelkezéseit "egymásra illeszti", megvizsgálja, hogy a két törvényből következő szabályok együttes alkalmazása egyáltalán lehetséges-e, és amennyiben nem, úgy miként oldható fel a feloldhatatlannak tűnő dogmatikai ellentét.
A kérdést bonyolítja, hogy a bíróságok eddigi döntései expressis verbis nem mondják ki a normák közötti hierarchiát, bizonyos döntések tartalmával esetleg a munkajogi garanciák érvényesülésére lehet következtetni. Ami a bírósági esetekből bizonyossággal levezethető, az az, hogy amennyiben a felek munkaviszonyt létesítenek, úgy a jogviszonyt megszüntető társasági jogi aktusnak meg kell felelnie a munkajogi szabályoknak is.[13]
Problémaként jelenik meg azonban, hogy az egységes jogviszony elvének részben ellentmondani látszik a Kúria szerző által is hivatkozott Mfv.I.10.574/2017. számú határozata,[14] valamint a Kúria Mfv.I.10.104/2019/11. számú határozata. Utóbbiban a Kúria úgy foglalt állást, hogy a munkaviszonyban álló vezető tisztségviselő jogviszonyának megszüntetéséhez lényegében két külön jognyilatkozatot vár el: egyfelől a vezető tisztségviselői jogviszony megszüntetésére, másfelől pedig a munkaviszonyt megszüntető nyilatkozatra utalva.[15] Ez a döntés - bár a jogirodalomban komolyabb visszhangot nem keltett - mégis életben tartja a dilemmát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
