"A politikai szereplők közötti alkotmányos konszenzus elveszésének leírt folyamata együtt járt azzal, hogy ezek az aktorok, illetve utódaik egy része mára egyáltalán nem vallja a rendszerváltáskor elfogadottnak tűnt alkotmányos értékeket, és részben ennek következtében támogatóik, a társadalom jelentős része számára szintén nem fontosak az alkotmányos demokrácia elvei."
Ez a tanulmány azt a két kérdést vizsgálja, hogy az 1989-es magyar alkotmányozásnak és különösen az abban kifejezésre jutó alkotmányos elveknek milyen szerepük volt a demokráciára való átalakulás folyamatában, illetve hogy a létrejött alkotmány és annak elvei milyen hatást gyakoroltak a demokrácia konszolidációjára a rendszerváltást követő két évtizedben. Ahhoz, hogy e két, egymással persze összefüggő kérdésre választ adhassunk, tisztáznunk kell, mit értünk általában és speciálisan Magyarország esetében a demokráciába történő átmeneten, illetve a demokrácia konszolidációján.
A rendszerváltásokat kutató társadalomtudósok a demokráciák kialakulásának három fázisát különböztetik meg: az új elit létrejöttét mint előkészítő időszakot, a másodikat, amelyben az új politikai rendszerre vonatkozó döntések megszületnek, és az új intézmények stabilizálódását harmadikként.[1] Később pontosították a terminológiát, elválasztva egymástól az átalakulás, a liberalizáció és a demokratizáció fogalmát. Az átalakuláson (transition) a politikai rendszer változását értették, míg a liberalizáció az emberi jogok olyan kiszélesítését jelentette, amely nem szükségképpen befolyásolja a politikai döntéshozatali mechanizmust.[2] A demokratizáció viszont az állampolgárok jogai és kötelességei aspektusából határozható meg. Eszerint egy rendszer demokratikus jellege nemcsak az állampolgárok egyenlő jogát jelenti a közösség döntéshozatali eljárásaiban, de azt is, hogy készek ezeknek a döntéseknek engedelmeskedni.[3] Ennek a megközelítésnek az újdonsága, hogy a demokrácia kialakulásában lényeges elemek meghatározásakor nem kizárólag a kezdetekre van tekintettel, hanem az átalakulás egész időszakára. Másfelől pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokratizálódáshoz nem csupán jó intézmények kellenek, hanem egy olyan politikai klíma is, amelyben az intézmények működését általános tisztelet övezi.[4] Vagy ha nincs is így, de legalább nem akarják megdönteni azokat.
Mit tekinthetünk jó intézménynek? Először is ahhoz, hogy az állam hatékonyan működjön, "használható bürokráciára" van szükség.[5] Majd ki kell építeni a demokratikus politikai közösség működését lehetővé tevő alapvető intézményeket. Szabadon alakulhassanak pártok, szabad választások nyomán megerősödött, egymással együttműködni képes politikai vezető réteg jöjjön létre.[6] Végül nagyon fontosak azok az intézményi biztosítékok, amelyek az állam joghoz kötöttségét garantálják. ezek az intézmények akkor tudják teljesíteni céljukat, ha erős civil társadalomra és intézményesedett gazdasági szférára épülnek rá. ezeket a feltételeket nevezhetjük együtt a demokratizálódás intézményes feltételeinek.
A demokratizálódás másik szintje az intézményrendszer legitimációjára vonatkozik. A kérdés az, hogy az új intézményrendszert a közösség túlnyomó többsége elfogadja-e vagy sem. Akkor beszélhetünk konszolidálódott demokráciáról, ha olyan széles körű és mély a legitimáció, hogy minden fontos politikai szereplő - mind az elit, mind pedig a tömegek szintjén - hisz abban, hogy a demokratikus rendszer a leghelyesebb és legmegfelelőbb saját társadalma számára, jobb, mint bármely reálisan elképzelhető alternatíva.[7] Konszolidált demokráciában a demokrácia szabályai, intézményei és keretei jelentik az "egyetlen lehetséges játékszabályt" ("the only game in town") a politikai vetélytársak számára, a társadalom kormányzásának, érdekei érvényesítésének egyetlen lehetséges keretét. Mindezek az elemek mutatják a konszolidáció folyamatának kiterjedt voltát, ami nemcsak a demokratikus intézmények fejlődésével, megerősödésével és hatékony működésével függ össze, hanem a demokratikus attitűdök elmélyülésével is, mind az elit, mind a tömegek részéről. Persze a valódi kérdés - nyilván a magyar és a hasonló kelet-közép-európai rendszerváltások kapcsán, ahol a két világháború közötti Csehszlovákia kivételével nem voltak komolyan vehető demokratikus hagyományok -, hogy a tömegek és különösen az elit politikai kultúrája mennyiben előfeltétele, illetve következménye a demokratikus konszolidációnak. Philippe Schmitter egy közelmúltban tartott előadásában amellett foglalt állást, hogy sokkal inkább következményről van szó.[8]
A demokratikus intézményrendszer átalakulása nem egyirányú folyamat - erre hívják fel a figyelmet egy olyan több száz éves demokrácia intézmé-
- 31/32 -
nyes problémái, mint amilyen az Egyesült Államok. Vele kapcsolatban is felvethető a kérdés: vajon egy adott időpontban megfelel-e a liberális demokrácia követelményeinek. Lényegében ezt vonta kétségbe a 2006-ban, George W. Bush második elnöki ciklusának idején megjelent Is Democracy Possible Here? című könyvében Ronald Dworkin is.[9] Dworkin szerint a demokrácia működésképtelenné válhat, ha az ellentétes politikai oldalon állók a mindenki által elfogadott (liberális) elvek kölcsönös elfogadottságának hiányában képtelenek egymással a párbeszédre. Ennek kapcsán azt a szkeptikus véleményt fogalmazza meg, hogy a fiatalabb Bush elnökségének végére az Egyesült Államok nem teljesíti a demokrácia minimális morális követelményeit, és veszélyben van az amerikai demokrácia legitimitása. Ennek okát pedig abban látja, hogy az elnök a demokrácia "többségi" ("majoritarian") felfogása alapján kormányozza az országot, figyelmen kívül hagyva bizonyos kisebbségek és más csoportok érdekeit, ami pedig feltétele lenne a demokrácia "partnerségen" alapuló koncepciója ("partnership" conception of democracy) megvalósulásának. Ez utóbbi érvényesülése érdekében a kampányfinanszírozás korlátozása mellett javaslatot tesz egyebek között a politikai filozófiáról szóló középiskolai kurzusok és két speciális közszolgálati csatorna bevezetésére.[10]
Az eddigiek alapján a demokratizálódás két szintjét különböztettük meg: az intézményit és az intézményekkel kapcsolatos legitimációs szintet. E felosztás alapján végzem el az elemzést, azonban hangsúlyozom, hogy a következőkben az intézményes szempontoknak csak egy részére tudok kitérni, az alkotmányos struktúra jellemzésére. Ezt követően térek rá az alkotmányos intézményrendszer elfogadottságának kérdéseire. Azt gondolom, ezek az elemzések minden részlegességük ellenére alkalmasak arra, hogy néhány következtetést vonjunk le a magyarországi demokratikus konszolidáció állapotára vonatkozóan.
A (demokratikus) alkotmányok keletkezésének különböző modelljeit mind a politikatudományi, mind pedig az összehasonlító alkotmányjogi irodalom szorosan összekapcsolja a demokratikus átalakulások sajátosságaival. Az átalakulás legradikálisabb, forradalmi módja az elnyomó rendszer erőszakos megdöntése vagy összeomlása. Ebben az esetben az új erők egyértelmű győzelmet aratnak a régi rendszer felett. A demokratikus berendezkedés azonban létrejöhet a múlt rendszer reformerőinek kezdeményezésére vagy a kormányzó és ellenzéki csoportok közötti tárgyalásos megegyezés eredményeként is. Samuel Huntington az 1980-as évek végéig lezajlott, az úgynevezett harmadik hullámba tartozó átalakulás tanulmányozása alapján a rendszer erőszakos megdöntését átalakításnak (replacement), míg a két kevésbé radikális típust átmenetnek (transformation), illetve átalakulásnak (transplacement) nevezi.[11] A problémák akkor kezdődnek ezzel a csoportosítással, amikor a sajátos megoldásokat követő országokat megpróbáljuk beleszorítani a csoportok valamelyikébe. Huntington például Magyarországot a második, míg Lengyelországot és Csehszlovákiát a harmadik kategóriába sorolja. Ezzel szemben Timothy Garton Ash angol történész, aki maga is szemtanúja volt 1989 közép-kelet-európai átalakulásainak, a lengyel és a magyar eseményekre az alulról jövő forradalmi kezdeményezések és a felülről végrehajtott reformok keverékét tükröző "refolúció" ("refolution") kifejezést használja, míg a berlini, prágai, bukaresti történéseket forradalomként emlegeti.[12] A magyarországi és a lengyelországi változásokat ugyanis nem kísérték olyan mértékű tömegdemonstrációk, mint a romániai, NDK-beli vagy csehszlovákiai átmenetet, és a forradalmi jelentőségű reformok anélkül számolták fel az előző rezsim legitimitását, hogy megszakították volna legalitásának folytonosságát. Ralf Dahrendorf, a nemrégiben elhunyt másik nyugat-európai megfigyelő úgy jellemezte az 1989-es kelet-közép-európai eseményeket, hogy azok "rendkívül gyorsak és radikálisak voltak - ami tipikus sajátossága a forradalmaknak -, végső soron a teljes uralkodó elit delegitimációját, legtöbb kulcsfigurájának kicserélését és messzemenő következményekkel járó alkotmányos átalakulást eredményeztek".[13]
A posztkommunista államok rendszerváltásainak közös sajátossága, hogy ezekben az országokban a rendszerváltás egyidejűleg jelentette a nyugati demokrácia- és piacgazdasági modell átvételét.[14] Ezekben az országokban az átalakulás másik közös vonása - Magyarország kivételével -, hogy a rendszerváltás nyomán mindenütt új alkotmány született, még akkor is, ha az egyes országok az alkotmányozás nagyon különböző megoldásait választották. Arató András a közép-kelet-európai posztkommunista országok alkotmányozási modelljeit három csoportba sorolja. A legkorábbi - talán túlságosan is korai - alkotmányozás Bulgáriában és Romániában ment végbe, ahol a demokratikus választásokon létrejött új parlamenteket egyben az alkotmányozó gyűlés jogaival is felruházták, akárcsak a francia alkotmányozó gyűlést 1789-1791 között vagy
- 32/33 -
a weimarit 1918-ban. Csehországban és Szlovákiában szintén a demokratikusan választott törvényhozó szervek végezték az alkotmányozást, de csak a föderáció 1992-es felbomlását követően, és anélkül, hogy külön alkotmányozó gyűléssé minősítették volna őket. A harmadik csoportot Lengyelország és Magyarország alkotja, ahol szintén a szokásos törvényhozó végezte a kezdeti alkotmányozást, de még a demokratikus választások előtti illegitim országgyűlés és az állampárt és az új demokratikus erők közti tárgyalásokat követően.[15] Ez utóbbi típust - amelybe a spanyol, a dél-afrikai és az iraki megoldást is sorolja - nevezi Arató posztszuverén alkotmányozásnak.[16]
Michel Rosenfeld amerikai alkotmányjogász a magyar (és a lengyel) alkotmányozást a "tárgyalásos átalakulás" modelljébe (Pacted Transition Model) sorolja, amelynek első megvalósulása az 1978-as spanyol alkotmány előkészítése volt. Ennek során szintén nem szakadt meg a rendszer legalitása, hiszen a Franco idejében létrejött törvényhozás, a cortes döntött a demokratikus választások kiírásáról, és az egység szimbóluma a király volt.[17] A lengyel és a magyar, vagyis a két posztszovjet tárgyalásos megoldásnak a spanyoltól is eltérő közös sajátossága, hogy formálisan nem jött létre új alkotmány, ugyanakkor a módosítások átfogó jellege tartalmilag mégis új alaptörvényt eredményezett.
A magyar alkotmányozás első két sajátossága tehát, hogy annak eredménye nem a demokratikusan megválasztott új parlament aktusa volt, hanem a régi és az új elit tárgyalásainak következménye,[18] ami nem is egy új alkotmányban öltött testet, hanem a régi átfogó módosításában.
1989-ben körvonalazódtak az 1949-es sztálini ihletésű rákosista alkotmány jogállamivá formálásának koncepciói az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) résztvevői, az úgynevezett Harmadik Oldal és az állampárt képviselői által folytatott Nemzeti Kerekasztal- (NEKA-) tárgyalásokon. Ezt követően az utolsó pártállami parlament már csak a pecsétet nyomta rá a forradalom évfordulóján, 1989. október 23-án hatályba lépett átfogó alkotmánymódosításra, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal azóta is alapdokumentuma az "alkotmányos forradalomnak". Az EKA és a háromoldalú tárgyalások jegyzőkönyvei[19] lehetővé teszik, hogy pontosabb képet kapjunk az "alapító atyák" szándékairól, és azután megvizsgáljuk ezek megvalósulását, illetve módosulását.
Az EKA létrejöttének közvetlen előzménye az, hogy 1989 márciusában az Országgyűlés elé kerültek az MSZMP által kidolgozott új alkotmány szabályozási elvei. Félő volt tehát, hogy a hatalom korábbi birtokosai maguk alakítják ki az "új" alkotmányos berendezkedést. A június közepén megindult NEKA-tárgyalásokon az EKA kezdetben inkább csak ennek megakadályozására törekedett, az új alkotmányos rend kialakítását a parlamenti választások után összeülő új Országgyűlés feladatának tekintette. Például egyáltalán nem kívántak tárgyalni a köztársasági elnöki intézmény megteremtéséről, helyette átmenetileg a parlamenti elnök ideiglenes államfői jogkörrel való felruházását javasolták. De az Alkotmánybíróságnak az új alkotmányt megelőző intézményesítésébe is csak három nappal a tárgyalások befejezése előtt egyeztek bele az EKA résztvevői.
Az új, demokratikusan választott parlament általi alkotmányozás koncepciójának elvetését több tényező befolyásolta. Az egyik ezek közül minden bizonnyal az, hogy az ellenzék egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy az MSZMP nem nyeri meg a választásokat akár abszolút többséggel is a választók körében kevéssé ismert vetélytársaival szemben. De utólag több jel utal arra is, hogy egy relatív többségű győzelem esetén sem lehetett volna kizárni az MSZMP kormányalakítását. Persze az MSZMP sem lehetett bizonyos a sikerben, ezért ők sem zárhatták ki az "előrehozott alkotmányozás" lehetőségét, természetesen a pozícióik egy részének megőrzését garantáló ígéretek fejében. Ilyen ígéret lehetett a megállapodást végül is aláíró ellenzéki pártok részéről a köztársasági elnöknek a parlamenti választások előtti közvetlen megválasztása, ami Pozsgay Imre biztos győzelmével kecsegtetett. Ezt az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás sikere akadályozta meg. Ennek nyomán ugyanis az elnökválasztásra csak az első demokratikus választásokat követően, az új parlamentben került sor. A nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvek bizonyítják: a megállapodást aláírók és a népszavazás kezdeményezői közötti szakadás hátterében az egyik oldalon egy következetes rendszerváltó elképzelés, a másikon feltehetően egy Pozsgay-Antall-féle MSZMP-MDF-megállapodás állt. Antallt nyilván az MSZMP győzelmétől való félelem vezérelte, ezért szeretett volna biztosítékokat a hatalomban való részesedésre, vagyis arra, hogy akkor is győzzenek, ha éppenséggel veszítenek az első demokratikus választáson. A rendszerváltás szempontjából az események happy endje: a népszavazás kiváltotta az MDF-et a reformkommunistákkal kötött paktumból, és ez tett azután lehetővé egy másik paktumot, a referendumot kezdeményező SZDSZ-szel.
Vagyis, mint látható, mind az állampártot, mind ellenzékét a demokratikus választások elvesztésétől való félelem motiválta abban, hogy ne hagyják az új alkotmányra a rendszerváltás alkotmányos beren-
- 33/34 -
dezkedésének kialakítását. Így aztán az 1989. októberi alkotmánymódosítás az 1949-es formába új tartalmat öntött, ami akkor is jogállaminak mondható, ha olykor zavaróan kilóg alóla a rákosista-kádárista váz. Nyilván a keletkezés tárgyalásos jellege is magyarázza, hogy az elkészült régi-új alkotmány leginkább a kontinentális Európában honos konszenzuális parlamenti demokrácia modelljét követi. Ez a kettőnél több parlamenti párt jelenlétét és koalíciós kormányzást feltételező kormányzati rendszer egyben tudatos elvetését jelentette mind az MSZMP által preferált, a posztkommunista államok egy részében ma is alkalmazott fél- vagy egészen prezidenciális rendszernek, mind pedig az angol kétpártrendszerű váltógazdálkodás westminsteri tiszta parlamentarizmusának. Az 1989-90-ben kialakított döntéshozatali rendszernek a nyugat-európaihoz képest is további sajátossága - amit nyilván a totalitárius rezsim négy évtizedes öröksége is indokol -, hogy nem pusztán a koalíciós partnerek konszenzusára épül, hanem olykor megkívánja az ellenzék bevonását is a döntésekbe, illetve jelentősen megerősíti a kormányzati hatalom ellensúlyait. Az előbbire példa a kétharmados törvények intézménye, az utóbbira a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok alkotmányos jogállása.
Ami az ellenzék egy részének támogatását is igénylő kétharmados törvényeket illeti, azok 1989-es, eredeti változata, az úgynevezett alkotmányerejű törvények rendszere gyakorlatilag minden államszervezeti és alapjogi kérdésben kétharmados támogatottsághoz kötötte a törvényalkotást. Ezt enyhítette a legnagyobb kormányzó és ellenzéki párt 1990-es "paktuma" a minősített törvények számának jelentős csökkentésével. Ennek, valamint a kormány stabilitását biztosító konstruktív bizalmatlanság intézménye bevezetésének ellentétele a "közepesen gyenge" köztársasági elnök jelölési jogának átengedése volt az ellenzéki SZDSZ-nek. Merthogy az EKA-nak 1989-ben sikerült megakadályoznia a Pozsgay személyére fazonírozott "közepesen erős" államfő és ezzel egy félelnöki rendszer alkotmányba foglalását, de a Göncz Árpádnak átengedett elnöki hatalom kétségtelenül erősebb volt a mintául szolgáló 1946. évi I. törvényben foglalt, jószerivel protokolláris államfői funkciónál. Az inkább "semlegesnek" mondható államfői hatalom azt jelenti, hogy az elnök nem sorolható sem a törvényhozás, sem a végrehajtás hatalmi ágához, hanem éppenséggel a kettő között valamiféle egyensúlyozó szerepet tölt be. Az európai összehasonlításban rendkívül nagyhatalmú Alkotmánybíróság és az ombudsmanok specializált rendszere is a kormányzati hatalom korlátozásának elvétől vezérelve született meg 1989-ben.
A kontinentális Európában honos konszenzuális demokrácia kormányzatot ellensúlyozó intézményeként fogadták el az EKA pártjai az Alkotmánybíróságnak a választások előtti, tehát az átmeneti időre is érvényes felállításáról szóló MSZMP-s javaslatot. Csakhogy az állampárt által inkább hatalomátmentésre szánt testület helyett az ellenzék a parlamentet és a kormányt radikálisan korlátozó bírósághoz ragaszkodott, amelynek döntéseit az Országgyűlés nem változtathatja meg - mint azt az eredeti MSZMP-s tervezet tartalmazta -, és amelynek eljárását bárki kezdeményezheti.
Az 1990 tavaszi választásokat követően kötött MDF-SZDSZ-paktum is annak a konszenzusos döntéshozatali mechanizmusnak a terméke, amelyet éppen a kerekasztal-tárgyalások honosítottak meg a magyar politikai kultúrában. A kerekasztal-tárgyalások jegyzőkönyvei tulajdonképpen annak nyújtják kézzelfogható bizonyítékát, hogy a magyar rendszerváltás előkészítése ilyen megegyezéses formában zajlott, és a résztvevők - nyilván érezve saját legitimitásuk hiátusait - az új alkotmányos rendszert is a konszenzuális, megegyezéses demokrácia mintájára igyekeztek formálni. Ennek érdekében törekedtek a lehető legtöbb ellensúlyt beiktatni a kormányzati hatalommal szemben. Ugyanakkor az újabb alkotmánymódosítás technikai lebonyolítása is jelezte, hogy a politikai szereplők az alkotmányos intézmények viszonyának alakítását egy politikai alkufolyamat részeként kezelték, és egyelőre nem törekedtek a végleges alkotmányos megoldások kialakítására, amit egy új alkotmány elfogadása jelentett volna.
Ezt jelzi, hogy az az Antall József, aki a kerekasztal-tárgyalások során még a végrehajtó hatalom fejeként, a hadsereg főparancsnokaként felfogott köztársasági elnök mellett érvel, miniszterelnökként már ezzel ellentétes tartalmú alkotmányértelmezést kér az Alkotmánybíróságtól 1991-92-ben a médiaháborúban ellenlábasának számító államfővel kapcsolatban. A Sólyom László vezette testület pedig - kiegészítve az alkotmány hiányzó rendelkezéseit - kimondta, hogy a köztársasági elnök a magyarhoz hasonló parlamentáris rendszerekben nem a végrehajtó hatalom feje, érdemi hadsereg-főparancsnoki jogkörei pedig gyakorlatilag nincsenek az alkotmány és a honvédelmi törvény alapján, azok rész-
- 34/35 -
ben a kormányt, részben a honvédelmi minisztert illetik.
Érdekes mellékszála az alkotmánybírósági értelmezésnek, hogy röviddel azt követően a politikatudományi irodalomban Pokol Béla vitát kezdeményezett, amelyben indítványozta a kormányzattal szembeni államfői "ellensúlyok" felszámolását, és ezzel a magyar kormányzati rendszer "félprezidenciális" jellegének megszüntetését, az államfői jogkör - angol minta szerinti - protokollárissá korlátozását, és a tiszta parlamentáris kormányformára történő áttérést.[20]
Miközben azonban az 1990-es paktum a kormánypártok (vagy legalábbis közülük a legnagyobb) és ellenzékük (vagy legalábbis egyikük) megegyezésének talán utolsó intézményes jelét adta, maga a paktum nyomán elfogadott alkotmánymódosítás egyszersmind szűkítette is a kormányhatalmat korlátozó egyensúlyokat. A későbbi ciklusokban úgy tűnt, hogy a kormányok szívesen korlátozták volna a konszenzusos kormányzati hatalomgyakorlás alkotmányos intézményeit, mindenekelőtt a kormány parlament általi ellenőrzésének eszközeit. Csakhogy ennek az alkotmány módosításával való érvényesítéséhez vagy a bátorságuk, vagy az elégséges többségük hiányzott.
Az 1989-es "alkotmányozás" magyar megoldását többen kritizálták. Bruce A. Ackerman amerikai alkotmányjogász 1992-ben megjelent könyvében[21] azt állítja, hogy a liberális jogállamiság alkotmányos garanciája kizárólag akkor teremthető meg, ha egy teljesen új alkotmány kerül elfogadásra, hozzátéve, hogy az új alkotmány megalkotásának a lehetősége idővel szertefoszlik. Egy évtizeddel később adott interjújában nemcsak megismétli ezt a véleményét, hanem annak káros hatásairól is beszél: "Magyarország nem használta ki az alkotmányozás lehetőségét. Az 1989-es Kerekasztal nem alkotott új alkotmányt. Az Alkotmánybíróság, azáltal, hogy alapvető értékeket fogalmazott meg döntéseiben, megpróbálta helyettesíteni az új alkotmány szerepét. De félő, hogy ez megszűnt Sólyom László hivatali megbízatásának lejártával. Éppen azért, mert az alkotmányosság kifejeződése nem egy korszerű, új alkotmányszövegre támaszkodik, hanem a mindenkori Alkotmánybíróság alkotmányértelmező tevékenységére, a magyar alkotmányos vívmányok túlságosan sérülékenyek, bizonytalanok."[22]
Léteznek ugyanakkor olyan felfogások, amelyek szerint kezdettől fogva nem volt konszenzus a felek között az alkotmányos alapszerkezetet illetően.[23]
Ehhez közelinek tűnő álláspontot képvisel ebben a kérdésben Tóth Gábor Attila, aki szerint nem volt konszenzus a kerekasztal résztvevői között az alkotmány tartalmát illetően, csak abban, hogy más alkotmányos alapszerkezet nem élvez széles körű támogatást.[24] Ez persze, ha tetszik, már önmagában is tekinthető egyfajta negatív konszenzusnak. Mint láttuk, ami a konszenzuális parlamenti kormányformát illeti, annak éppenséggel alternatíváját képezte a kerekasztal-tárgyalások megállapodását aláírók félprezidenciális modellje, amit azonban a népszavazás a felek által előzetesen elfogadott módon elsöpört.
Jóval kritikusabb a kerekasztal alkotmányával szemben Horkay Hörcher Ferenc. Szerinte az alkotmányozás túl korán történt, és ezért szükségképpen csak formális alkotmányosságot eredményezhetett.[25] Miközben e fő következtetéssel magam nem értek egyet, a túl korai alkotmány hátrányos következményeivel kapcsolatos megállapításai között van megfontolásra érdemes. Kétségtelenül van igazság abban, hogy az örökölt alkotmány toldozott változata alkalmatlan arra, hogy az új korszakot szimbolizálja, még akkor is, ha létezik olyan vélemény is, mely szerint éppen ez a régi-új dokumentum fejezi ki a magyar alkotmányos fejlődést.[26] A második hátrányként azt említi Horkay Hörcher, hogy a keletkezés nem jogállami körülményei a "legkisebb közös többszörösre" törekvést és ezzel értékmentes formális alkotmányosságot eredményeztek. Mint a későbbiekben visszatérek rá, a demokratikus konszolidáció nehézségeit nem annyira az alkotmányos értékek, sokkal inkább azok tiszteletének és elfogadottságának hiánya okozta az alkotmányozási folyamatban. Ugyanakkor kétségtelen, hogy mint általában a tárgyalásos alkotmányozások, a magyar is magán viseli a Sajó András által a restaurációs alkotmányok paradoxonának nevezett jelenséget, ami kétségkívül nem tesz jót az alkotmányos értékek konzisztenciájának. Sajó szerint az ilyen típusú alkotmányozásnak, amely bizonyos fokig visszanyúlik a múltba, miközben el kívánja kerülni, hogy az megismétlődjön, két indoka van, és úgy tűnik, Magyarország esetében mindkettő szerepet játszott 1989-ben.[27] Az egyik, hogy a kommunizmussal kapcsolatos intellektuális szembenállás egyik legfontosabb forrása a "dicsőséges múltat" szem előtt tartó nacionalizmus volt. Ennek példájaként említi Sajó, hogy amikor az EKA pártjai az állampárt képviselőinek erős elnöki hatalmat célzó törekvéseivel szemben érveltek, akkor az említett 1946. évi I. törvényben fog-
- 35/36 -
lalt köztársasági elnöki jogállást hívták segítségül mint a nemzeti hagyomány részét. (Lengyelországban a Pilsudski-féle alkotmányra történő hivatkozás játszott hasonló szerepet.) A múltba visszatekintő alkotmányos gondolkodás másik oka Sajó szerint ezeknek a társadalmaknak a félig modernizált volta és a modernizációtól való félelme, ami egyszerűen elfogadhatatlanná tette volna kész nyugati alkotmányos megoldások egyszerű átvételét vagy akár csak adaptációját.[28] Ami az 1946. évi köztársasági "kisalkotmány" megoldásainak átvételét illeti, abban nyilván volt taktikai elem is Antallék részéről, hiszen okkal számíthattak arra, hogy ezt a hagyományt a nemzeti szempontokra különös hangsúlyt fektető Pozsgay nehezen opponálhatná. A nyugati megoldások tekintetében pedig nyilván Sajó sem gondolt teljes másolásra, de az biztos, hogy például az alkotmánybíráskodás kialakításakor nem segítette volna az elfogadtatást a német minta túlhangsúlyozása.
A legkevésbé egyetérteni Horkay Hörchernek azzal a túl korai alkotmányozással kapcsolatos ellenérvével lehet, amely szerint miután az új alkotmány már az átmenet idején is érvényesült, ez túlságosan hosszúra nyújtotta ezt a folyamatot. Azt gondolom, annak csak előnyét látta a magyar alkotmányos fejlődés, hogy az 1990. január elsejétől működő Alkotmánybíróság már a demokratikus választások előtt is érvényesítette az alkotmány szabályait és elveit, éppen az illegitim parlamenttel és kormánnyal szemben is. Horkay Hörcher fő problémája valójában az, hogy az Alkotmánybíróság nem engedte érvényesülni az Antall-kormány első igazságtételi terveit, mondván, "a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló".[29] Azzal, hogy a szigorú jogfolytonosság talaján maradt, Horkay Hörcher szerint az Alkotmánybíróság előállította a rendszerváltás igazságosságdeficitjét, eleve lemondva az emberekben meglévő igazságérzet, igazságosságigény kielégítéséről, nagy tömegeket elidegenítve az alkotmányosság eszméjétől.[30]
Az 1989-90-ben kialakult alkotmányos rendszer egyik legfontosabb veszélyforrása az a beépített konfliktus, amely hosszú távon lehetővé teszi az "alkotmányos diktatúrát" bármely olyan erő számára, amely a nyertest aránytalanul premizáló választási rendszer következményeként megszerzi a parlamenti helyek kétharmadát. Ez az időzített bomba mindaddig ketyeg, amíg megegyezés nem születik legalább az alkotmányalkotás, és -módosítás szigorúbb szabályairól. Némi túlzással ugyanis egy megalkotandó új alkotmány tartalmával azonos jelentőségű annak stabilitása. Az alkotmány stabilitásának megteremtése feltételezi az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom jelenleginél erőteljesebb elkülönítését. Nemcsak az egyszerű törvényhozói többség, de annak kétharmados változata elől is el kellene zárni az alkotmánymódosítás lehetőségét. Ennek megoldási módja lehetne az Országgyűlés kiegészítése egy, kizárólag az alkotmánymódosítások elfogadására szolgáló (vagyis nem hagyományos felsőházi funkciót betöltő), nem korporatív alapon, hanem mondjuk az önkormányzatok képviselőiből szervezett második kamarával, amely az alaptörvény változtatása ügyében közösen döntene az állandóan működő alsóházzal.
Az átalakulással összefüggő kérdés, hogy vajon az alkotmányozás, illetve az alkotmánymódosítás viszonylag egyszerű voltának követelményét érvényesíteni kell-e a magyarhoz hasonló tárgyalásos alkotmányok esetében, különösen az átmenet kezdeti időszakában. Stephen Holmes és Cass Sunstein, a kelet-közép-európai átalakulások alkotmányjogi vonatkozásait figyelemmel kísérő amerikai alkotmányjogászok szerint a posztkommunista országokban az alkotmányos kultúra fokozatos kialakítása éppen azt követeli meg, hogy a politikai elitben meglegyen az akarat az alkotmányos és a hagyományos politika keverésére, aminek akadálya az amerikaihoz hasonlóan szigorú alkotmánymódosítási szabály.[31] Ez ugyanis úgyszólván lehetetlenné teszi az alkotmányszöveg megváltoztatását, és így a szükségszerű módosítások csak a Legfelső Bíróság alkotmányértelmezései révén lehetségesek. Magyarországon az 1990-es MDF-SZDSZ-paktumhoz kétségkívül szükség volt a könnyű módosítási szabályra, és az is vitathatatlan, hogy ez a módosítás elengedhetetlen volt a rendszerváltás alkotmányos alapszerkezetének kialakításához. Ezt a kivételt azonban két tényezővel is lehet indokolni. Az egyik, hogy véleményem szerint az 1989-es keretekkel kapcsolatos mindkét lényegi módosítás olyan hibáit korrigálta az eredeti alkotmányszövegnek, amelyek nem koncepcionális, sokkal inkább végig nem gondolt elemei voltak annak. Meggyőződésem, hogy ha a kerekasztal résztvevői végiggondolják azt, ami csak az Alkotmánybíróság első alkotmányértelmező döntése, a 4/1990. (III. 4.) AB határozat nyomán vált világossá, hogy lényegében szinte minden törvény érint alapvető jogokat, és így alkotmányerejű törvényként kétharma-
- 36/37 -
dos szavazatarányt igényel, eszükbe sem jutott volna az intézményt így szabályozni. A bizalmatlansági indítvány eredeti, nem konstruktív jellege sem tudatos alkotmányelméleti megfontolás következménye volt. A másik sajátossága az 1990 tavaszi paktumnak, hogy ha nem is volt mögötte a minimálisan szükséges kétharmadosnál sokkal nagyobb támogatottság, de ebben a legnagyobb kormányzó és a legnagyobb ellenzéki párt szavazatai benne foglaltattak, úgyhogy még kormánypárti-ellenzéki konszenzus volt mögötte. Mint később látni fogjuk, a további alkotmánymódosítási törekvések vagy éppenséggel azok kudarca már nem annyira az eredeti alkotmányos alapszerkezet szükséges korrekciójának, sokkal inkább az azoktól való eltérésnek a szándékát tükrözték.
Mint láttuk, a sajátos magyar rendszerváltás nem tette lehetővé az azonnali alkotmányozást, de most, két évtizeddel később, a civilizált Európa közösségéhez tartozva nem lenne ok tovább fenntartani a bizonytalanságot alkotmányos rendszerünket illetően, ebben az értelemben is jobb lenne lezárni a rendszerváltást. Fontos lenne ez mind azokkal az érvekkel szemben, amelyek szerint még előttünk áll a rendszerváltás, mind pedig azok cáfolatára, akik szerint Magyarországon alkotmányos rendszer működött 1989 előtt is, tehát semmi szükség nem volt a változásra.
Persze az alkotmány szükségessége nem keverhető össze annak esélyeivel. Végtére is elvileg mindkét nagy politikai erő számíthat akár arra is, hogy a meglehetősen aránytalan választási rendszer következtében legközelebb megszerzi a parlamenti helyek kétharmadát, és akkor majd egyedül ad alkotmányt az országnak. Csakhogy könnyen belátható, hogy ez a lehetőség egyszersmind komoly fenyegetettség is mindkettőjük számára, hiszen a vesztes kiszolgáltatottjává válik a győztesnek. Ha tehát lemondanának a nagyobb, de bizonytalanabb sikerről a biztosabb érdekében, akkor konszenzusra juthatnának, és az új alkotmányban rögtön meg is szigoríthatnák a jövőre nézve az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás feltételeit. A 2006 szeptember-októberében kezdődött politikai válság egy további okot szolgáltatna arra, hogy a parlamenti pártok azzal is kifejezésre juttassák a válság megoldására irányuló készségüket, hogy az 1989-90-es alkotmányos alapszerkezet elfogadásával megegyezésre jutnak egy új alkotmányszövegben, és egyidejűleg megnehezítik annak módosítását.
Ha azonban reálisan gondolkodunk, ma, amikor 2010-re a jelenlegi ellenzék kétharmados mandátumarányú győzelme prognosztizálható, késői akár a két nagy politikai erő konszenzusán alapuló új alkotmányról, akár az alkotmányozási, alkotmánymódosítási szabályok mindkét oldal által elfogadott szigorításáról beszélni, sőt az elmérgesedett politikai viszonyok közepette még olyan típusú önkorlátozásnak az esélyei is meglehetősen csekélyek, amilyet az 1994-ben kétharmados többséget elért MSZP-SZDSZ-kormánykoalíció vállalt az alkotmány módosítását illetően.[32]
Az eddigiekben azt igyekeztem igazolni, hogy 1989-90-ben a kerekasztal-tárgyalás résztvevőinek a 1989. novemberi "négyigenes" népszavazás és az 1990-es MDF-SZDSZ-paktum által korrigált akarata nyomán kialakult a magyar alkotmányos alapszerkezet intézményi oldala. Az ezzel kapcsolatos konszenzus azonban - köszönhetően annak, hogy időközben sem a politikai elit körében, sem pedig az őket támogató tömegekben nem alakult ki az a politikai kultúra, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi az alkotmány szabályainak és elveinek betartását - fokozatosan elveszett. A továbbiakban arról lesz szó, hogyan jutottuk idáig, és van-e remény az alkotmányos értékek elfogadottságának és ezzel a demokratikus konszolidációnak a kialakulására.
Az 1990 tavaszi paktum óta kialakult alkotmányos helyzetet úgy is jellemezhetjük, hogy azzal a politikai élet konszenzuskészségüket elvesztett szereplői megkísérlik feszegetni az alkotmányban még mindig meglévő konszenzuális elemek határait. Az 1989-90-ben kialakított alkotmányos rendszert kezdettől fogva sok támadás érte. Persze a támadások szavakban mindig a sztálini alkotmány formája ellen irányultak, a valóságos célpont azonban mindig a politikai erők konszenzusára épülő parlamentáris berendezkedés volt. Az első parlamenti ciklus vége felé a második választásra készülő pártok programjaikban kivétel nélkül egy új alkotmány elfogadása mellett tették le a garast. Ugyanakkor a pártokat kétféle motívum vezérelte az új alaptörvény követelésekor. Egy részük a tartalmilag jogállaminak minősített, de szakmailag ellentmondásos és legitimitási fogyatékosságban szenvedő alkotmányt kívánta felcserélni az alapelveiben a jelenlegivel megegyező újjal. Ebbe a csoportba tartozott az SZDSZ, a Fidesz és az MDF. Ugyanakkor az első ciklus parlamenti többségét gyakran kellemetlenül korlátozó Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök hatáskörének jelentős kurtítására való törekvés jellemezte a KDNP alkotmányozási elképzeléseit. A Kisgaz-
- 37/38 -
dapárt viszont nyíltan új tartalmú alkotmány mellett szállt síkra, amelyben az alkotmánybírói testület háttérbe szorítása mellett egyéb strukturális államszervezeti változtatások is megfogalmazódtak volna: egy kis ország számára olcsóbb (!?) prezidenciális rendszer, illetve egy korporatív második kamara igénye. Mindezen változtatási törekvések alapja pedig a jelenlegi alkotmány "nem eléggé magyar" jellege volt. Ez indokolja a 2006-os szeptemberi-októberi események során a szélsőjobboldali radikális tüntetők által is a mai alkotmányos rendszer alternatívájaként hangoztatott "Szent Korona-tan mint a magyar jogrend alapja, nemzeti létünk elméleti bázisa" jogaiba történő visszahelyezését.
Az 1989-90-ben kialkudott alkotmányos berendezkedést átírni törekvő "új forradalmárok" azonban 1994-ben nem kaptak mandátumot a választópolgároktól terveik megvalósítására. A két új kormánypárt kétharmadot meghaladó mandátumtöbbsége viszont felidézte az alkotmányozásnak a kormányzó pártok általi kisajátítása veszélyét. Ezt a veszélyt azonban maga az MSZP-SZDSZ-koalíció hárította el azzal az önkorlátozó gesztussal, hogy az új alkotmány előkészítésére létrehozott parlamenti bizottság határozatainak meghozatalához a hat közül legalább öt párt támogatását követelték meg, és az ily módon elvetett új passzusok helyett a hatályos alkotmány rendelkezéseit hagyták érvényesülni. Ez az eljárási rend elvileg garantálhatta volna egy korszerű új alaptörvény konszenzuson alapuló előkészítését.
Az új alkotmány koncepciója azonban 1996 nyarán nem kapta meg a parlamenti plénum kétharmados többségét, mégpedig azért nem, mert az MSZP egy része nem támogatta. A kormány erősebb pártjának baloldali szárnya azért hiúsította meg a koncepció jóváhagyását, mert az végül nem tartalmazta a szociális állam deklarálását és az érdekegyeztetés mechanizmusait.
A fiaskót követően, 1996 őszén az alkotmány-előkészítő bizottság készített egy újabb koncepciót, amelybe az MSZP javaslatára bekerült az érdekegyeztetés és a szociális partnerség intézménye, a Magyar Köztársaság szociális állam jellegére utaló passzus, valamint néhány új, bíróság előtt is érvényesíthető szociális jog. Ez a koncepció jóllehet megkapta a szükséges kétharmadnyi szavazatot a plenáris ülésen, de már csak négy párt (az MSZP, az SZDSZ, valamint a Fidesz és az MDNP) támogatta, a Kisgazdapárt, az MDF és a KDNP nem. Ilyen körülmények között jelentősen csökkentek a hasonló feltételekkel kidolgozandó alkotmányszöveg bizottsági elfogadásának esélyei. Ekkor a kormányzó pártok egy utolsó adut vettek elő: bejelentették, hogy ha továbbra sem látszik legalább ötpárti akarat az új alkotmány elfogadására az 1998-as választások előtt, akkor magukra nézve nem tartják kötelezőnek a Házszabályban a ciklus végéig vállalt alkotmánymódosítási moratóriumot. Az ellenzéki pártok értelemszerűen ki akarták várni az új választásokat, a koalíció pedig beváltotta fenyegetését, 1997 legvégén az ellenzék tiltakozása ellenére az alaptörvénybe iktatták a táblabíróságok felállítását. Ezzel tulajdonképpen a Horn-kormány is eltért a megegyezéses kormányzás 1989-es ideáljától. Más kérdés, hogy az 1998-ban győztes kormánykoalíció egyik első lépése volt ennek az alkotmánymódosításnak az elszabotálása, még ha nem is az alkotmány visszaalakításával - merthogy nem rendelkeztek az ehhez szükséges kétharmados többséggel.
Az 1998-2002 közötti parlamenti ciklusban úgy tűnt, hogy a kormány szívesen korlátozta volna a konszenzusos kormányzati hatalomgyakorlás alkotmányos intézményeit, mindenekelőtt a kormány parlament általi ellenőrzésének eszközeit. Csakhogy ennek az alkotmány módosításával való érvényesítéséhez nem volt meg az elégséges többsége. Ezért aztán az 1989-ben éppen a jelenlegi kormánypártok aktív közreműködésével kialakított alkotmányos rend "kiigazítása" inkább az alkotmányos szabályok félretételével valósult meg. Gondoljunk csak a háromhetes parlamenti ülésezési rendről szóló diktátumra, amelyet az Alkotmánybíróság 1999 márciusában alkotmányellenesnek minősített, a gyakorlat mégsem változott a ciklus végéig. De említhető az alkotmány kétharmados szabályainak megsértése (a "maffiaellenes" törvénycsomag elfogadásakor) vagy nyilvánvaló megkerülése (az adórendőrségről szóló törvény keresztülerőszakolásával). Nem kevésbé kifogásolható a médiatörvénynek a médiakuratóriumok összetételét előíró szabályai mellőzése.
Az új alkotmány elfogadásának kilátástalansága ellenére a kormány 1999 szeptemberében tervbe vette a régi-új alaptörvény formai megújítását. Az igazságügy-miniszter által elkészített törvényjavaslat értelmében az 1949. évi XX. törvényt - a tételes rendelkezések megváltoztatása nélkül - egy szimbolikus gesztussal 2000. évi I. törvénnyé sorszámozta volna át az Országgyűlés. Az alkotmány javasolt új preambulumának szövege a Szent Koronáról mint a magyar államiság köztiszteletben álló szimbólumá-
- 38/39 -
ról emlékezett volna meg. Kérdés, milyen alkotmányos értelmet tulajdonított volna az Alkotmánybíróság e fogalomnak, például a köztársaság intézményrendszerével összefüggésben. Tekintettel azonban arra, hogy az ellenzék nem támogatta a kétharmados többséget igénylő elképzelést, a kormány végül is nem terjesztette azt a parlament elé.
A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ-kormány ismét napirendre tűzte az új alkotmány megalkotását. A siker esélye azonban még kisebb volt, mint 1996-ban, hiszen a kormánykoalíció ekkor nem rendelkezett az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többséggel, az ellenzék hajlandósága a konszenzusra talán sosem volt ilyen csekély. Ez utóbbit bizonyították az európai uniós csatlakozáshoz elengedhetetlen 2002. decemberi alkotmánymódosítás nehézségei is.
Az első komoly politikai válsághelyzet még a paktum évében, a taxisblokáddal előállt. Az azt kirobbantó ok, tudniillik a kormány hazugsága, kísértetiesen hasonlított a 2006-oshoz. Azt követően ugyanis, hogy az ipari miniszter ígéretet tett a benzinárak változatlanul hagyására, a kormány mégis emelte a taxisok számára oly fontos benzin fogyasztói árát. Ugyanakkor a taxisblokád két vonatkozásban különbözött is a 2006-2007-es tiltakozáshullámtól, amelyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnök "beismerő vallomásának" nyilvánosságra hozatala váltott ki. A civil taxisok maguk kezdeményezték és szervezték meg az akciót, még akkor is, ha mind az akkori köztársasági elnöknek, mind az ellenzéki SZDSZ akkori elnökének voltak a taxisokkal szimpatizáló gesztusai. Ezzel szemben a 2006-2007-es demonstrációsorozatot két ellenzéki párt indította el. A másik nagy különbség, hogy jóllehet a taxisok jogellenesen bénították meg a főváros hídjait és útjait, a Szabadság térihez hasonló erőszakos cselekményekre vagy a Kossuth térihez hasonlóan alkotmányon kívüli követelések megfogalmazására, mint amilyen az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, vagy irredenta, nyilas és antiszemita megnyilvánulásokra, bírák és ügyészek megfenyegetésére nem került sor.
A különbségek ellenére közös a két eseményben, hogy egyik sem valósította meg a polgári engedetlenségnek azt a rendszerváltó alkotmánymódosítás során az alaptörvény 2. § (3) bekezdésébe foglalt esetét, hogy a társadalom valamely szervezete, állami szervek vagy állampolgárok tevékenysége a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására irányul. A kormányok be nem tartott ígéretei, morálisan elítélendő hazugságai egyik esetben sem értékelhetők olyan törekvésként, amely az alkotmány értelmében feljogosítana, sőt kötelezne is mindenkit az azzal szembeni - törvényes eszközökkel történő - fellépésre. Ugyanakkor a taxisblokádnak az erőszaktól tartózkodó békés résztvevőit törvényi kegyelemmel mentesíteni lehetett az elkövetett jogsértések miatti felelősségre vonás alól, ami nem lehetett megoldás a Szabadság téri és más erőszakos bűncselekmények elkövetői esetében.
Külön elemzést érdemel a köztársasági elnök szerepe a 2006. szeptember-októberi események során és az azt követő időszakban. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság a kilencvenes évek elején, az akkori miniszterelnök és az államfő között a médiaháború során kialakult konfliktusban - kiegészítve az alkotmány hiányzó rendelkezéseit - kimondta, hogy a köztársasági elnök a magyarhoz hasonló parlamentáris rendszerekben nem a végrehajtó hatalom feje, csupán Magyarország államfője, ami nem hatáskört állapít meg számára. A testület többségének érvelése szerint a köztársasági elnök tartalmi okból csak akkor utasíthatja el a kinevezési javaslatot, ha alapos okkal arra következtet, hogy a javaslat teljesítése "az államszervezet demokratikus működését" súlyosan zavarná. A többségi indokolás majdnem kizárta tehát a kinevezés megtagadását, szinte pecsétnyomói szerepre korlátozva az elnököt, mondván: "a kinevezési jog gyakorlása alkotmányos megtagadásához olyan súlyú indokok kellenek, mint az Országgyűlés rendkívüli összehívásához vagy feloszlatásához." A kisebbségben maradt alkotmánybírák különvéleményükben hatáskörük túllépésével és alkotmányozással vádolták meg bírótársaikat. Aztán amikor Göncz Árpád még mindig nem írta alá a kinevezéseket, az ésszerű határidő betartására őt felszólító alkotmánybírósági döntést ismertető sajtótájékoztatón Sólyom László nem hagyott kétséget afelől, hogy véleménye szerint a konfliktusban melyik fél sértette meg az alkotmányt.
Összehasonlítva az államfői jogkörök Sólyom általi meglehetősen megszorító értelmezését azzal a szerepfelfogással, amely az időközben köztársasági elnökké választott egykori alkotmánybírósági elnököt jellemzi, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Sólyom a 2006-os események során nagyvonalúbb volt az államfői jogkörök értelmezésében, mint tizenöt évvel azelőtt. Érdemes ebből a szempontból elemezni azt a négy nyilatkozatot, amelyet Sólyom László köztársasági
- 39/40 -
elnökként tett 2006. szeptember 18-a és október 4-e között. Az első megszólalás alkalmával, közvetlenül az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő napon az elnök még azzal kezdte szövegét, hogy a köztársasági elnöknek az alkotmány erre a helyzetre nem ad közjogi beavatkozási lehetőséget. Ugyanakkor kijelentette, hogy a hír morális válságot okozott Magyarországon, és ebben a helyzetben "a köztársasági elnöknek kötelessége tisztázó szándékkal megszólalnia". A nyilatkozat végén pedig felszólította a miniszterelnököt annak nyilvános elismerésére, hogy "semmilyen cél nem igazolhatja, hogy bárki a demokráciába vetett bizalmat kockáztassa". Másnap Sólyom köztörvényes bűncselekményként értékelte, hogy "a békés tüntetésből kivált csoport megostromolta a Magyar Televízió épületét".
Az államfői funkció felfogása, egyszersmind a válságba való elnöki beavatkozás szempontjából a legérdekesebb az a beszéd, amelyet az elnök október 1-jén, az önkormányzati választások estéjén tartott. Ebben kijelentette, hogy "az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították". A szövegben ugyan ismét elhatárolta magát a Szabadság téren történtektől, de nem használta ki az alkalmat, hogy említést tegyen akár az árpádsávos lobogók mindennapos használatáról és Trianon mindennapos emlegetéséről, akár a zsidó politikusok nevének felolvasásáról. Újra hangsúlyozva, hogy a köztársasági elnöknek az adott helyzetben nincsenek közjogi beavatkozási lehetőségei, az Országgyűlést hívta fel cselekvésre, amelynek többsége egyedül képes helyreállítani "a szükséges társadalmi bizalmat".
Ez a felhívás a magyar alkotmányos rendszerben két dolgot jelenthet: vagy a bizalmi kérdés felvetését a kormány részéről (amit Gyurcsány másnap meg is tett), vagy bizalmatlansági indítvány benyújtását az országgyűlési képviselők legalább egyötöde által. Az utóbbit azonnal ki is zárhatjuk a lehetőségek sorából, mert Sólyom 2004-ben, a Medgyessy-kormány bukását követően publikált írásában[33] egyértelműen úgy értelmezi a konstruktív bizalmatlanságnak a német alaptörvényből 1990-ben átvett intézményét, hogy annak használata változatlan parlamenti erőviszonyok mellett - vagyis akkor, ha a kormányt alkotó párt(ok) csak a miniszterelnököt akarja (akarják) eltávolítani - nem rendeltetésszerű. Egyébként ezt az - általam nem osztott - értelmezést az államfő megerősítette negyedik nyilatkozatában, amelyben helyesnek ítélte a bizalmi kérdés felvetését a miniszterelnök részéről, de egyúttal felhívta "a frakciók figyelmét arra, hogy az Országgyűlés a bizalmi szavazással arról is dönteni fog, hogy a miniszterelnök megengedhető eszközöket használt-e az országgyűlési választások megnyerése érdekében". Míg a felhívásra lehet azt mondani, hogy azzal az államfő nyilvánvalóan nem keltette még csak a látszatát sem annak, hogy valamely alkotmányos jogkörét gyakorolja, a bizalmi kérdés tartalmának önkényes értelmezéséről ugyanez már nem mondható el. Persze elintézhetnénk a dolgot azzal, hogy miután az alaptörvény természetesen ilyen jogkört sem ad a köztársasági elnöknek, ebben az esetben sincs szó másról, mint az elnök véleménynyilvánítási szabadságának megnyilvánulásáról.
Az a körülmény, hogy Sólyom helyeselte a bizalmi szavazás tényét, míg a Fidesz - MPSZ olcsó trükkről beszélt, azt igazolja, hogy Sólyom egész viselkedését a válságban alapvetően nem a Fidesz mozgatta, hanem mindenekelőtt saját, erősen morális alapú politikafelfogása. Ezzel viszont alkotmányjogi aspektusból pontosan az a baj, amitől Sólyom még alkotmánybírósági elnökként óvni kívánt, hogy az elnöki hatalomnak azokat a funkcióit, mint például a nemzet egységének kifejezése, illetve az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés, a mindenkori elnök erkölcsi felfogásától függően tetszés szerint tágíthatja. Ez a veszély pedig független attól, hogy milyen morális elveket képvisel éppen az államfő. A morális elvek nem transzformálhatók alkotmányossági ítéletekké a parlamentáris demokrácia állapotáról. Vagyis feltéve, de meg nem engedve, hogy Sólyomnak igaza volt, ebből nem következik, hogy a Gyurcsány-kormány legitimitása alkotmányjogi értelemben megkérdőjelezhető lett volna. Márpedig a köztársasági elnöknek a parlamenti többséghez intézett, semmilyen alkotmányos jogkörével alá nem támasztható felhívása a bizalom megvonására ezt a látszatot keltette.
Hasonló, hatásköre határait túllépő államszervezeti aktivizmusként értékelhetők a köztársasági elnöknek azok a nyilatkozatai is, amelyeket annak kapcsán tett, hogy az általa láthatóan nem kedvelt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bejelentette: a pártja képviselői által kezdeményezendő konstruktív bizalmatlansági indítvány nyomán megválik tisztségétől. Az államfő első alkalommal még csak szokatlannak, de alkotmányosnak, másodszor már a lehetséges megoldások közül a legkevésbé demok-
- 40/41 -
ratikusnak minősítette a kormányfőnek a konstruktív bizalmatlanság útján történő lecserélése gondolatát. Érvelésének lényege, hogy ennek az alkotmányos módszernek a választásakor nincs szó a jövendő kormányprogramról. Kétségtelen, hogy ilyen esetben a régi miniszterelnök felmentéséről és az új megválasztásáról szóló egyetlen szavazás nem jelenti egyszersmind új kormányprogram megszavazását is. A kormányfőváltás alkotmány által előírt másik három esetében viszont az új miniszterelnöknek kormányprogramot is elő kell terjesztenie, és az ő személyéről történő szavazás egyúttal a program sorsáról való döntést is magában foglalja. Igen ám, de valójában csak új választások esetét leszámítva, a kormányfő halálakor, illetve lemondásakor ennek a vitának nem szükségképpen egy új kormányprogram a tárgya, hiszen az új kormányfőjelölt akár elődje programját is előterjesztheti. Másfelől viszont azt nem zárja ki az alkotmány, hogy a konstruktív bizalmatlanságról történő szavazáskor a megnevezett új miniszterelnök beterjesszen egy új programot, ahogy az meg is történt Bajnai Gordon részéről.
Vagyis aligha igazolható, hogy az előrehozott választáson kívüli többi kormányfőcserénél kevésbé lenne demokratikus a bizalmatlanság útján történő. Egy érdemi különbség persze valóban van a bizalmatlanság, illetve a lemondás vagy halál révén bekövetkező miniszterelnök-váltás között: az, hogy míg az utóbbi esetekben az elnök javasol új kormányfőt, az előbbi esetében az államfő semmilyen alkotmányos szerepet nem játszik. De azt nyilván nem gondolta a köztársasági elnök, hogy pusztán az ő részvételének hiánya tesz kevésbé demokratikussá egy alkotmányos intézményt.
A parlamenti választás persze kétségkívül alkalmasabb a polgárok éppen aktuális akaratának megfelelő miniszterelnök megtalálására, csakhogy a parlamenti demokrácia úgy működik, hogy az időközben társadalmi támogatottságát vesztett kormány is a helyén marad a ciklus végéig, hacsak a parlamenti erőviszonyok megváltozása nem kényszeríti ki az előrehozott választást. Márpedig ez - bármilyen népszerűtlen is a kormány - nemcsak a bizalmatlansági indítvány előterjesztéséig, de e sorok írásáig (2009 októbere) sem következett be. Ilyen körülmények között pedig éppenséggel az felel meg a parlamenti demokrácia játékszabályainak, ha a választásokkal megvárják a ciklus leteltét, és legfeljebb a kormányt cserélik ki - ha a parlamenti többség úgy kívánja. Ennek egyik legitim módja a köztársasági elnök egykori párttársa és példaképe, Antall József miniszterelnök kezdeményezésére az SZDSZ-szel kötött paktum keretében 1990 tavaszán, német mintára az alkotmányba iktatott konstruktív bizalmatlansági indítvány. A csekély többséggel rendelkező MDF-FKGP-KDNP koalíciós kormány stabilitását erősíteni hivatott intézmény legfontosabb funkciója az elhúzódó kormányválságok kiküszöbölése volt. Szemben az alkotmányban eredetileg szereplő "destruktív" bizalmatlansággal, amely szerint a megbukott kormány helyébe nem alakul rögtön újabb, a konstruktív bizalmatlanság esetén mindig van teljes jogkörrel eljárni képes kormány.
Annak ellenére természetesen, hogy nem demokratikusabb, a köztársasági elnöknek lehetett az a véleménye, hogy a bizalmatlansági indítvány kezdeményezésekor fennálló helyzetben helyesebb lett volna az előrehozott választás. Esetleg azért érvelt így, mert érezte, hogy a politikai történések ésszerűségének megítélése nem tartozik abba a feladatkörbe, amelyet az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés kapcsán számára az alkotmány előír.
Mind a taxisblokád, mind pedig a 2006-2007-es kormányellenes demonstrációk a parlamentáris demokráciára épülő alkotmányos berendezkedés elleni támadásként értékelhetők, miként az ellenzéki Fidesz-KDNP által a 2006-os utcai demonstrációkkal egyidejűleg bejelentett népszavazási kezdeményezések is, amelyek új fejezetet nyitottak a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonyában a rendszerváltást követő magyar alkotmánytörténetben.[34] Ezek a kezdeményezések ugyanis nem titkoltan a kormány parlamenten kívüli eszközökkel történő politikai ellehetetlenítését célozták.[35] A rendszerváltás utáni időszak valamennyi népszavazási vitája igazolta azt a közhelynek számító tényt, hogy a népszuverenitásnak ez a jogintézménye milyen hatásos eszköze lehet politikai célok elérésének. Így volt ez a rendszerváltás kezdete óta többször is, legelőször a 1989-es "négyigenes" referendum esetében, amelynek eredménye jelentősen befolyásolta az átalakulás menetét. De közvetlen kormánybuktatásra most először akarták alkalmazni. A népszavazások átpolitizálását persze nem kis részben segítette az a körülmény, hogy a folyamatos alkotmányozás keretében elmaradt a referendumok helyének tisztázása az új alkotmányos rendben, másrészt a népszavazás jogi szabályozása - kezdve az 1989-es első törvényi rendezéssel, egészen az 1997 júliusában elfogadott alkotmánymódosításig - sosem tartozott a legsikerültebb törvényhozási produktumok közé.
A jogi szabályozás hiátusai és a 2008. március 9-i népszavazásokat lehetővé tevő alkotmánybírósági politizálás következtében a népszavazás - amely egy alkotmányos jogállamban a népszuverenitás szigorúan meghatározott törvényi feltételek mellett alkalmazható, nem mindenható, de nem is súlytalan eszköze
- 41/42 -
- a napi pártpolitika játékszerévé és az alkotmányos berendezkedés fellazításának eszközévé vált. A kormányzati tevékenység szinte teljes megbénításához vezető népszavazási hercehurcák legfőbb tanulsága, hogy újragondolandó, mégpedig az alkotmány szintjén is, a közvetlen és a képviseleti demokrácia viszonyának kezdettől fogva koncepciótlan szabályozása a magyar alkotmányos rendszerben. Azt a - nem kis részben az önkényes alkotmánybírósági alkotmányértelmezéseknek köszönhetően kialakult - helyzetet, hogy a népszavazás gyakorlatilag a parlamenti kisebbségnek a kormányt ellehetetlenítő lehetőségévé vált, legradikálisabban az alulról kezdeményezett, kötelező népszavazás intézményének az alkotmányból történő kiiktatásával lehetne megszüntetni. Csak így lehetne visszaállítani a képviseleti demokráciának a hozzánk hasonló nyugat-európai alkotmányos rendszerekben is működő primátusát. E javaslat -nyilván elég kevés realitással bíró - megvalósulása egyébként nem jelentené a közvetlen demokrácia, de még csak a népszavazás intézményének kiiktatását sem a magyar jogrendszerből, hiszen megmaradhatna mind a parlament, a kormány, a köztársasági elnök, illetve a választópolgárok által kezdeményezhető fakultatív népszavazás, mind pedig az állampolgári aktivitás másik módjaként a népi kezdeményezés intézménye. Ami viszont kikerülne a parlamentáris demokrácia eszköztárából, az a legitim kormányzat szándékait tükröző, hatályban lévő vagy tervezett intézkedések ellehetetlenítésére alkalmas népszavazási kezdeményezés lehetősége, amely egyébként a referendum őshazájának számító Svájcban is mindössze néhány százalékát teszi ki a nem kis számú népszavazásnak.
A rendszerváltás alkotmányos értékei megkérdőjelezése folyamatának eddigi utolsó és egyben legveszélyesebb állomása egy olyan pártnak a sikere a 2009. júniusi európai parlamenti választásokon, amely párt- és választási programjában nyíltan az alkotmány szabályaival és elveivel ellentétes célkitűzéseket fogalmazott meg és érvényesített - a választók jóvoltából sikeresen. Azzal, hogy a Jobbik 15 százalékot ért el és három képviselőt küldhetett az Európai Parlamentbe, lényegében az alkotmányos rendszer keretein belülre került, ami egyben előrevetíti annak reális veszélyét, hogy a következő országgyűlési választásokon - bármikor legyenek is azok - egy nyíltan egyenlőségellenes szélsőjobboldali párt tagja lesz a magyar parlamentnek is.
Mindeddig a legkomolyabb szembehelyezkedés az alkotmánnyal a Magyar Gárda nevű egyesület és a hozzá kapcsolódó mozgalom létrehozása és működtetése volt. A paramilitáris szervezet megalakulásának pillanatában világos volt, hogy nem is titkolt célja embercsoportok, mindenekelőtt a magyar cigányok és zsidók alkotmány által védett egyenlő emberi méltóságának megsértése, az állami erőszakmonopóliummal ellentétesen fizikai fenyegetése.[36] Rövidesen aztán számos cigányok lakta településen megvalósult a fenyegető fellépés. Közülük elsősorban a Tatárszentgyörgyön 2007. december 9-én tartott több száz fős felvonulás vált az ügyészség által az egyesülési jogról szóló törvény nyomán kezdeményezett eljárás alapján a Magyar Gárda egyesület feloszlatásának fő indokává. Az elsőfokú bírósági ítélet még úgy foglalt állást, hogy az egyesület feloszlatása nem érinti a mozgalom létét, ami lehetővé tette a fenyegető fellépések folytatását a szervezet hiányában is.[37] A feloszlatást részben eltérő indokolással helybenhagyó másodfokú döntés aztán világossá tette, hogy a mozgalom szükségképpen része az egyesületnek, így a feloszlatás hatálya arra is kiterjed.[38] Alkotmányos demokráciánk egyik fokmérője lesz, mennyiben sikerül érvényt szerezni az ítéletnek. Az viszont kétségtelen, hogy a Magyar Gárda és az azt alapító Jobbik társadalmi támogatottsága[39] is jelzi a közvélemény viszonyát a szervezet által nyíltan tagadott alkotmányos értékekhez.
A politikai szereplők közötti alkotmányos konszenzus elveszésének leírt folyamata együtt járt azzal, hogy ezek az aktorok, illetve utódaik egy része mára egyáltalán nem vallja a rendszerváltáskor elfogadottnak tűnt alkotmányos értékeket, és részben ennek következtében támogatóik, a társadalom jelentős része számára szintén nem fontosak az alkotmányos demokrácia elvei. Vagyis úgy tűnik, nem vált valóra az Alkotmánybíróság korai víziója: "Nemcsak a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az alkotmánnyal, hanem az alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat."[40]
Ehhez Jürgen Habermas, az "alkotmányos patriotizmus" eszméjének megfogalmazója hozzáteszi, hogy az alkotmányos értékek természetesen államonként eltérők, függően az adott ország történelmi hagyományaitól: "Az »alkotmányos patriotizmus« [Verfassungspatriotismus] kifejezés arra utal, hogy a polgárok nem csupán az alkotmány alapelveinek elvont tartalmát, hanem mindenkori saját nemzeti történelmük kontextusából adódó konkrét jelentését tekintik a magukénak."[41]
Ennek a nemzetközi történelemnek a meghatározó fontosságát hangsúlyozza a közép-kelet-euró-
- 42/43 -
pai átalakulások tekintetében Shlomo Avineri több írásában is. Ebből a szempontból a legjobb helyzetben lévőnek Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot tekinti, éppen az 1939 előtti történelem viszonylagosan demokratikus volta miatt, bár nem elfelejtve a tekintélyelvű lengyel és magyar politika lényeges eltéréseit az igazi demokratikus hagyományokat felmutató 1948 előtti csehországihoz képest.[42]
2003-ban a Fundamentum szerkesztősége által a rendszerváltásról, a jogállamiság honi helyzetéről kezdeményezett párbeszéd vitaindítója ugyanezt a feltételt fogalmazza meg: "A rendszerváltás folyamat, amely nem zárul le addig, amíg az alkotmány által közvetített értékrend nem válik társadalmi gyakorlattá."[43] A körkérdésre Horkay Hörcher Ferenc korábban ismertetett írásában azzal kerülte meg a választ, hogy szerinte a rendszerváltás eleve "értékhiányos" volt, tehát nem is mutatott fel ilyen értékrendet, pusztán formális alkotmányosságot teremtett. Horkay Hörcher érvelésével szemben meggyőző Tóth Gábor Attila korábban szintén említett monográfiájának érvelése arról, hogy a magyar alkotmány - persze nem kis részben az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésből kiolvasható módon - mind eljárási, vagyis államszervezeti és hatásköri, mind pedig tartalmi, vagyis alapjogi szempontból morális elveket tükröző dokumentum. Ha elfogadjuk kiindulópontként, hogy megalkotásakor létezett a felek által többé-kevésbé elfogadott vízió az alkotmány értékrendjéről, akkor arra a kérdésre kell választ adnunk, mi valósult meg ezekből az értékekből mára. Kétségtelen ugyanis, hogy az Alkotmánybíróság felfogásában az alkotmányos értékrend elfogadása egy jövőre szóló program volt, amelynek megvalósításán minden állami szervnek kötelessége munkálkodni. Ezt a programot korábban a többség elfogadta, még ha nem is szükségképpen értett egyet annak tartalmával. Ma már aligha beszélhetünk arról, hogy ennek az egyébként a mai napig érvényes programnak a megvalósítását illetően megegyezés lenne a politika szereplői között. A taxisblokádtól a kormány utcai megbuktatásáig, sőt a megbuktatandó kormány politikájának változásai, például a monoki program hatása a szociálpolitikára mind azt jelzik, hogy a politika már nem kívánja megvalósítani a programot, és ebben épít a választópolgárok alkotmányos értékekkel szemben mindig is meglévő attitűdjére.
Az okok keresésekor elsőként felmerülő kérdés, hogy vajon az alkotmányos intézményrendszer szerkezetét illető, a politikai szereplők között a rendszerváltáskor látszólag meglévő konszenzus mögött jelen volt-e az alkotmányosság, a demokrácia tartalmi kérdéseiben, például a hatalommegosztás valamilyen megoldásában, az alapvető jogok bírósági és alkotmánybírósági védelmében való egyetértés. A kérdésre bizonyosan igenlő a válasz a kerekasztal néhány meghatározó szereplője vonatkozásában. Nem vitás, hogy az 1990-es választások győztes pártjának, az MDF-nek a meghatározó emberei, mindenekelőtt Antall József miniszterelnök és az 1990-ben alkotmánybíróvá választott Sólyom László, vagy a parlamenti választásokat követően házelnökké lett Szabad György az alkotmányosság elkötelezett híve volt. Ugyanez elmondható a második legerősebb parlamenti párt, az SZDSZ, illetve az akkori Fidesz vezetőiről is. Az MDF számos akkori kulcsfigurájáról - például Csurka Istvánról - vagy már akkor tudni lehetett, vagy - mint a 2007-ben gárdatagavatóvá lett Für Lajosról - később derült ki róluk, hogy nyilván csak érdekeik követése tette őket (ideig-óráig) az alkotmányosság barátaivá. De Boross Péter is, Antall József utóda a kormányfői székben - aki magát büszkén Horthy Miklós hívének tekintette - inkább rendpártiságáról, mint alkotmányos elkötelezettségéről volt ismert.[44] Ugyanez elmondható - nyilván tiszteletet érdemlő kivételekkel - az MDF két koalíciós partneréről, mindenekelőtt a Kisgazdapártról és annak vezetőjéről, Torgyán Józsefről. Ugyancsak nyilvánvaló kivételekkel alapvetően az MSZP vezetői is az érdekeiket követve, és nem valódi értékválasztásuk alapján váltak a NEKA-tárgyalásokon kialkudott alkotmány támogatóivá.
Úgy tűnik, az ellenzéki erők egységesnek mondható antikommunizmusa nem jelentett egyszersmind elköteleződést a demokrácia, az emberi jogok értékei iránt. Másfelől az egykori állampárt reformerői, miközben elkötelezettnek mutatkoztak a szocialista rendszer megreformálása mellett - ahogy azt az 1989. októberi alkotmánymódosítás eredeti preambuluma tükrözte -, nagyobbrészt a demokratikus szocializmus hívei voltak. Ennek jó példája Bihari Mihály, aki Pozsgay Imre közvetlen munkatársából (rövid MDF-es és szociáldemokrata kitérő után) az MSZP parlamenti képviselője, majd az Alkotmánybíróság tagja, illetve elnöke lett, de mind alkotmánybírói, mind tudományos munkásságában következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy a rendszerváltás valójában az 1989 előtti évtizedes reformsorozat eredménye.[45] Kulcsár Kálmán, az utolsó állampárti kormány igazságügy-minisztere, akinek feladata az volt, hogy a NEKA-tárgyalásokon kidolgozott alkotmánymódosítási szöveget a nem legitim Országgyűlés elé terjessze, még most, 2009-ben is úgy értékeli a helyzetet, hogy a kerekasztal alkotmánytervezete "sokkal gyengébb minőségű volt, mint amelyen a minisztériumban már hosszabb ideje
- 43/44 -
munkálkodtunk".[46] Nyilván ugyanez a felfogás jellemzi a Németh-kormány másik két tagjának, Horn Gyulának és Medgyessy Péternek, illetve az akkoriban már aktív ifjúkommunista Gyurcsány Ferencnek az 1994-ben, a 2002-ben, valamint a 2004-ben, illetve 2006-ban alakult MSZP-SZDSZ-kormányok miniszterelnökeinek is a viszonyát az alkotmányosság értékeihez.
Mindenesetre az a tény, hogy manapság jobboldalról gyakran hallatszik a valódi rendszerváltás igénye, szocialista politikusok részéről pedig nem ritka az az állítás, hogy 1989-ben valójában csak az amúgy is demokratizálódó rendszer átfogó reformjára került sor, arra utal, hogy az alkotmányos demokrácia iránti elköteleződésnek mindkét oldalon vannak komoly hiányosságai. Ennek mélyebb gyökerei nyilván a valódi demokratikus parlamenti hagyományok és az erős civil társadalom két világháború közötti hiányában keresendők.[47]
De feltehető, hogy az alkotmányos demokrácia népszerűségét nem növelte magának a rendszerváltásnak néhány hazai sajátossága sem. Mindenekelőtt a várt gyors és jelentős életszínvonal-növekedés elmaradása, a szociális biztonság megingása a rendszerváltás nem kis számú vesztesét nyilván nem tette a liberális demokráciák feltétlen hívévé, különösen mivel eredetileg sem feltétlenül volt az.[48] Ehhez járult még, hogy az elmúlt két évtized demokratikus kormányai képtelenek voltak akárcsak egy, a szlovákiaihoz hasonló reformmal gazdasági stabilitást biztosítani.[49]
A csalódottságot nyilván fokozta a múlttal való szembenézés felemás volta is, az, hogy miközben a pártállam felelős vezetőinek felelősségre vonása, illetve a titkosszolgálatokkal kollaborálók átvilágítása jószerivel elmaradt, sőt egyesek közülük korábbi politikai befolyásukat gazdaságira konvertálták, azonközben a régi rendszer áldozatainak mind anyagi, mind pedig információs kárpótlása jelképes maradt. (Ezt nevezte Horkay Hörcher Ferenc idézett írásában a rendszerváltás igazságosságdeficitjének.) A magyar törvényhozás az Alkotmánybíróság jóváhagyásával[50] még azt sem tudta elérni, amit a 2000-es évek elején a cseh, a szlovák és a lengyel parlament igen, hogy - mindenki jogaként elismerve a levéltárban őrzött közérdekű iratok megismerését -hozzáférhetővé tették az egykori titkosszolgálatok aktáit, hogy a társadalom megismerhesse saját történelmét.[51]
A rendszerváltásban kiábrándultak körében a populizmus, a nacionalizmus, az Európa-ellenesség, az antiszekularizmus, de a rasszizmus, az antiszemitizmus és a homofóbia is könnyebben terjed, különösen úgy, hogy bizonyos politikai erők szavazatmaximálási megfontolásokból nem utasították el az ilyen nézeteket vallók támogatását.[52]
Persze nincsenek csalhatatlan receptek arra nézve, hogy egy jogállami fordulatot követően mennyi idővel következik be a társadalom tagjainak megbékélése a múlttal, mikortól tekinthető az alkotmányos demokrácia konszolidáltnak. Mint emlékezetes, a második világháborút követően Európa több államában egy-két generációt várni kellett e folyamat lezárulására. Spanyolországban például Franco halála után a régi és az új elit a király közvetítésével megkötötte a "hallgatás paktumát" ("pacto se silencio"), amelyben elismerték a Franco-rendszer törvénytelenségeit, ugyanakkor - azt követően, hogy a király 1976-ban amnesztiában részesítette a diktatúra politikai foglyait - 1977-ben mentességet biztosítottak a rendszer vezetőinek. Ez tette lehetővé az 1978-as, a magyarhoz hasonlóan tárgyalásos alkotmányozást és a nyolcvanas évektől kezdve az alkotmányos demokrácia konszolidációját.[53] 2004-ben a Zapatero-kormány kezdeményezte a társadalmi megbékélés jegyében a történelmi emlékezetről szóló törvény elfogadását, amire végül is 2007-ben került sor. Ezt követték a francoistáknak adott amnesztia felülvizsgálatáról szóló viták, majd 2008-ban a diktátor haláláról való nyilvános megemlékezés megtiltása.[54] A spanyol példa azt látszik igazolni, hogy a múlttal való valódi szembenézés és ennek nyomán a társadalmi megbékélés igazán a konszolidált demokrácia körülményei között tud sikeres lenni.[55] Lényegében ugyanezt bizonyította az egykori NDK múltjának feldolgozása (Vergangenheitsbewältigung, Geschichtsverarbeitung), amelyre az akkor már négy évtizede konszolidált Német Szövetségi Köztársaság keretein belül került sor. Es a konszolidáció megrekedése akadályozta ugyanezt a folyamatot Magyarországon kívül a többi egykori posztkommunista országban is.
Az a tény, hogy a közép-európai rendszerváltásokhoz hasonlóan Magyarországon is rendkívül gyorsan lezajlott a jogállami intézményrendszer kiépítése, azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy itt sokkal gyorsabb lesz a konszolidáció folyamata. Ezzel szemben a mai magyar állapotokat látva nem alaptalan az a benyomás sem, hogy jelenleg sokkal törékenyebb a politikai és a társadalmi konszenzus a demokratikus értékeket illetően, mint volt két évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltás kezdetén. Ugyanakkor bízhatunk abban, hogy a demokratikus emberi jogi kultúra, a demokratikus intézményekben - mindenekelőtt a parlamentben és a pártokban - való bizalom hiánya ellenére is[56] feltehetően kizárt a totalitárius rendszerbe történő visszaút. Részben azért, mert a rendszerváltás elején kialakított magyar in-
- 44/45 -
tézmények, köztük az Alkotmánybíróság, ma is komoly garanciáját jelentik az alkotmányosság érvényesülésének, de a nemzetközi, mindenekelőtt az európai környezet is egyre inkább kész és képes a nemzetközi demokratikus standardok betartásának kikényszerítésére.[57] De azért ezt jobb lenne nem kipróbálni. Ennél a veszélynél reálisabb egyfajta putyinizmus fenyegetése, vagyis a Latin-Amerikában honos rendszer valamilyen mutánsa, ahol az alkotmány betűiben megtalálhatók a demokratikus intézmények, a valódi hatalmi viszonyok azonban ettől eltérően alakulnak.[58] ■
JEGYZETEK
[1] Lásd például Dankwart A. Rustow: Transitions to Democracy: Toward a Dynamic Model, Comparative Politics, Vol. 2, No. 3. (Apr. 1970), 337-363.
[2] Létezik olyan felfogás, amely az átmenetek fokozatosabb megvalósítása érdekében a liberalizáció késleltetését javasolja. Ennek érdekében az átalakulás kezdeti fázisában bizonyos politikai és gazdasági szabadságok korlátozását elképzelhetőnek tartja. Lásd például Roland Paris: At War's End: Building Peace After Civil Conflict, New York, Cambridge University Press, 2004.
[3] Guillermo O'Donnel - Philippe Schmitter: Tentative Conclusions about Uncertain Democracies in Transitions from Authoritarian Rule: Prospects for Democracy, eds. Guillermo O'Donnel - Philippe Schmitter -Laurence Whitehead, Baltimore, The John Hopkins University Press, 1986.
[4] Juan J. Linz - Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation, Southern Europe, South America, and Post-Communist Europe, Baltimore, The John Hopkins University Press, 1996.
[5] Juan J. Linz - Alfred Stepan: Toward Consolidated Democracies in Consolidating the Third Wave Democracies: Themes and Perspectives, eds. Larry Diamond -Marc Plattner - Yun-han Chu - Hung-mao Tien, Baltimore, The John Hopkins University Press, 1997, 20.
[6] Linz-Stepan (7. vj.) 17.
[7] Larry Diamond: Developing Democracy: Toward Consolidation, Baltimore, The John Hopkins University Press, 1999, 64-73. Diamond szerint a társadalom minimum 70 százalékának kell támogatnia a demokráciát ahhoz, hogy egy társadalmat demokratikusnak mondhassunk. Ezzel cseng egybe a német alaptörvény 60. évfordulója alkalmából végzett közvélemény-kutatás, amelynek értelmében a megkérdezettek háromnegyede büszke az alkotmányra. Umfrage. Mehrheit stolz auf Grundgesetz, Focus Magazin; http://www.focus.de/politik/deutschland/umfrage-mehrheit-stolz-auf-Grundgesetz.
[8] Lásd Philippe Schmitter: Mattei Dogan Award Lecture, 21[th] World Congress of Political Science, July 16, 2009, Santiago de Chile.
[9] Ronald Dworkin: Is Democracy Possible Here? Principles for a New Political Debate, Princeton, Princeton University Press, 2006.
[10] Különösen az utóbbi javaslatot bírálja Paul Starr: Liberalism for Now, The New York Review of Books, Volume 56, Number 12., 16 July 2009.
[11] Vö. Samuel P. Huntigton: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century, Norman, University of Oklahoma Press, 1991, 124-125.
[12] Timothy Garton Ash: The Magic Latern: The Revolution of '89 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin and Prague, New York, Random House, 1990. Lényegében ugyanezt a terminológiát használja a magyar átalakulás jellemzésére Kis János: Reform és forradalom közt, Világosság, 1993/11.
[13] Ralf Dahrendorf: Reflections on the Revolution in Europe, New York, Random House, 1990, 8.
[14] Ezt nevezi Ran Hirschl "kettős átalakulásnak" (dual transition), ellentétben az országoknak azzal a csoportjával, ahol az átmenetben csak az autoritárius politikai rendszer demokratikussá változtatása volt a feladat (single transition), mint a hetvenes években Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, vagy éppen a kilencvenes évek elején Dél-Afrikában. Lásd Ran Hirschl: Towards Juristocracy, Cambridge, Harvard University Press, 2004, 7-10.
[15] Lásd Andrew Arató: Forms of Constitution Making and Theories of Democracy in Civil társadalom, forradalom és alkotmány / Civil Society, Revolution and Constitution, Budapest, Új Mandátum, 1999, 299-332.
[16] Lásd a magyar alkotmányozásról Andrew Arató: Poszt-szuverén alkotmányozás Magyarországon: sikeres kezdet után részleges kudarc - merre tovább?, Fundamentum, 2009/3. A megszálló amerikaiak iraki exportált alkotmányozásáról pedig Andrew Arato: Constitution Making Under Occupation. The Politics of Imposed Revolution in Iraq, New York, Columbia University Press, 2009, Chapter 2.
[17] Lásd Michel Rosenfeld: The Identity of the Constitutional Subject, New York, Routledge, 2010 [2009], Chapter 6. Rosenfeld kategorizálásában a további öt alkotmányozási modell a következő: a forradalom alapú (francia), a láthatatlan brit, a háború alapú (német és japán), a transznacionális (európai uniós) és a nemzetközileg megalapozott (dél-afrikai, kambodzsai, kelet-timori, afganisztáni) modell.
[18] Természetesen a magyar átalakulás jellemzésére Rosenfeld mellett sokan mások is alkalmazzák a "tárgyalásos forradalom" megjelölést. Lásd például Tő-
- 45/46 -
kés Rudolf: A kialkudott forradalom, Budapest, Kossuth, 1998.
[19] Bozóki András (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, I-IV., Budapest, Magvető, 1999.
[20] Pokol terminológiája szerint az államfőnek a hatalmi súlypontok közül való kiiktatásával a magyar kormányzati modell négypólusosból hárompólusossá változna. Egyébként Pokol diagnózisának az államfői jogkörök erősségét illetően nemcsak az Alkotmánybíróság említett alkotmányértelmezése mondott ellent, hanem a nyugat-európai összehasonlítások is, hiszen például a tisztán parlamentáris német modellben az államfő a magyar köztársasági elnöknél erőteljesebb jogosítványokkal rendelkezik mondjuk a parlament feloszlatását illetően. Lásd Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus szerkezete. A "hatalmi négyszög" súlyelosztásai, Társadalmi Szemle, 1993/8-9, 10, illetve a vitaösszefoglalót: Pokol Béla: A parlamentarizmus vita első fordulója után, Társadalmi Szemle, 1994/6. E sorok szerzőjének akkori kritikáját lásd Halmai Gábor: A négyszög háromszögesítése, Társadalmi Szemle, 1993/11. A javaslat pikantériája, hogy a Kisgazdapárt, amelynek képviselőjeként Pokol Béla az 1998-2002 közötti ciklusban az Országgyűlés Alkotmányügyi bizottságát vezette, következetesen a közvetlen elnökválasztás és az államfői jogkörök bővítése mellett szállt síkra.
[21] Bruce A. Ackerman: The Future of Liberal Revolution, New Haven, London, Yale University Press, 1992.
[22] Bruce A. Ackerman: "A magyar alkotmányos vívmányok túlságosan sérülékenyek." Bruce Ackermann amerikai alkotmányjogásszal Halmai Gábor beszélget, Fundamentum, 2003/2, 52.
[23] Lásd Körösényi András: Mozgékony patthelyzet. Reform és változatlanság között: a politikai és az alkotmányos alapszerkezet változásai, 1990-2005 in Túlterhelt demokrácia. Alkotmányos és kormányzati alapszerkezetünk, szerk. Gombár Csaba, Budapest, Századvég, 2006.
[24] Vö. Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen. Értekezés a magyar alkotmányról, Budapest, Osiris, 2009, 15.
[26] Vö. Majtényi László: Kié az alkotmány? Szükség van-e Magyarországon új alkotmányra?, Kritika, 1994/3.
[27] Lásd András Sajó: Preferred Generations: A Paradox of Restoration Constitutions in Constitutionalism, Identity, Difference and Legitimacy: Theoreatical Perspectives, ed. Michel Rosenfeld, Duke University Press, 1994.
[28] Az más kérdés, hogy ilyen jogi importra sor került Magyarország esetében is, de nem az alkotmányozó, hanem az Alkotmánybíróság gyakorlata révén. Lásd erről részletesen Catherine Dupré: Importing the Law in Post-Communist Transitions. The Hungarian Constitutional Court and the Rights to Human Dignity, Oxford - Portland Oregon, Hart Publishing 2003.
[29] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77.
[30] Lásd Horkay Hörcher (25. vj.) 64.
[31] Lásd Stephen Holmes - Cass Sunstein: The Politics of Constitutional Revison in Eastern Europe in Responding the Imperfection: The Theory and Practice of Constitutional Amendments, ed. Sanford Levinson, Princeton, Princeton University Press, 1995.
[32] Erről sokat elárulnak Orbán Viktor szavai: "Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja, [...] akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát." Tusnádfürdő, 2007. július 22., idézi Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása, Mozgó Világ, 2009/10. 19.
[33] Jogállami kormánybuktatás, Heti Világgazdaság, 2004/36, 62-63.
[34] Lásd erről részletesen Halmai Gábor: Népszavazás és képviseleti demokrácia in Ünnepi kötet Sári János egyetemi tanár 70. születésnapja tiszteletére, szerk. Dezső Márta, Kukorelli István, Budapest, Rejtjel, 2008.
[35] Ebben az esetben is árulkodók a Fidesz elnökének szavai: "A közvetett demokrácia, a parlamentáris demokrácia elvette tőlük a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az ország sorsát [.] ilyenkor az embereknek a közvetlen demokráciához lehet fordulniuk [.] Meglátjuk, ki az úr: a gálya vagy a víznek árja?" Magyar Hírlap, 2007. május 26.
[36] Lásd erről e sorok szerzőjének a köztársasági elnökhöz írott nyílt levelét a Magyar Gárda tagjainak 2007. augusztus 27-én az Antall-kormány volt honvédelmi minisztere jelenlétében a Köztársasági Elnöki Hivatal előtt tartott esketése kapcsán. Halmai Gábor: Sólyom László úrnak, Élet és Irodalom, 2009. augusztus 31.
[37] Fővárosi Bíróság 19.P 26453/2007/126.
[38] Fővárosi ítélőtábla 5.Pf.20.738/2009/7.
[39] A Magyar Gárdát jogerősen feloszlató bírósági döntéssel tíz emberből öten értenek egyet, de körülbelül négyen elutasítják. Nem a ruha teszi. Felmérés a Magyar Gárda feloszlatásáról, Medián, 2009. július 9.; http://www.median.hu/object.12f-8a53b-1583-49ec-8820-ef67a68c500f.ivy. A Jobbikot illetően egy 2009 júniusában publikált felmérés szerint nincsenek többségben azok, akik úgy gondolják, hogy a párt szélsőséges eszméket képvisel és veszélyt jelent a demokráciára: a megkérdezettek alig több mint harmada (36 százaléka) vélekedik így. Szintén 36 százalék, tehát jelentős mértékű a bizonytalanok tábora, akik nem tudják vagy nem akarják elárul-
- 46/47 -
ni, miként vélekednek erről. Mindkét csoportnál kevesebben (28 százalék) vannak azok, akik szélsőséges, ezért a demokráciára veszélyt jelentő pártnak látják a Jobbikot. Szintén nincsenek többségben azok, akik szerint nem tenne jót a magyar közéletnek a párt parlamentbe jutása: a megkérdezettek mindössze 38 százaléka vélekedik így. Igaz ugyan, hogy azok is kisebbséget alkotnak, akik szerint viszont jót tenne a Jobbik országgyűlési jelenléte (24 százalék), de itt is jelentős bizonytalanság jellemzi a válaszadókat, hiszen 32 százalék nem tudott, további 6 pedig nem akart válaszolni erre a kérdésre. Vagyis a szélsőségesség dekódolásának hiánya és/vagy a rejtőzködés itt is tetten érhető. Vö. Szélső-Jobbik?, Publicus Intézet; http://www.publicus.hu/blog/szelso_jobbik.
[40] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 80.
[41] Lásd Jürgen Habermas: A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián 2004. január 19-én, Holmi, 2005. november.
[42] Lásd Shlomo Avineri: Vajúdás a demokráciához vezető úton, Fundamentum, 2007/4. Újabban pedig Uő: Two Decades After the Fall: Between Utopian Hopes and the Burdens of History, Dissent, September 30, 2009; http://dissentmagazine.org/online.php?id=298.
[44] Kőszeg Ferenc könyvének Borossról szóló alfejezete jól írja le a rendszerváltás második miniszterelnökének felfogását, idézve egyebek között a Köztársaság 1992. november 13-i számában megjelent nyilatkozatát: "Minél nagyobb a személyes szabadságjogok köre, annál kedvezőbb a terep a bűnözésre." Lásd Kőszeg Ferenc: K. történetei, Budapest, Magvető, 2009, 269.
[45] Lásd a Bihari Mihály előadó bírói közreműködésével született 3/2004. (II. 17.) AB határozatot a legfőbb ügyész interpellálhatóságáról, amely közel másfél évtizeddel a gyakorlatilag új alkotmányt hozó rendszerváltás után a magyar alkotmányos fejlődést egy 1949-től máig tartó kontinuumként fogja föl. Erre utal, hogy a testület a téma magyar alkotmányos szabályozását úgy szakaszolja, hogy annak első állomása az eredeti rákosista alkotmány, az 1949. évi XX. törvény (az Alkotmánybíróság ezt Alk.1.-nek jelöli, holott ebben a felosztásban ebből csak egy létezik), annak első módosítása a kádárista 1972. évi I. törvény (az alkotmánybírósági határozat jelölésében: Alkmód1.), a második pedig a kerekasztal-tárgyalások eredményeként létrejött, tartalmilag új, rendszerváltó alkotmány, az 1989. évi XXXI. törvény (ezt nevezik az alkotmánybírák Alkmód2.-nek). A politológus Bihari megnyilvánulását lásd Bihari Mihály: Magyar politika 1994-2004. Politikai és hatalmi viszonyok, Budapest, Osiris, 2005, 335.
[46] Lásd Kulcsár Kálmán írását e szám Fórum rovatában.
[47] Ungváry Rudolf értékelése szerint Magyarországon a többség mostanra éppenséggel visszazuhant oda, ahol 1945 körül volt, amikor a "közös egyetértés" alapja a rendpártiság és a populizmus volt. Lásd Ungváry Rudolf: A magára találó többség, Élet és Irodalom, 2009. október 9.
[48] A liberális értékek 1989 előtti fontosságával kapcsolatban Kőszeg Ferenc is több helyen utal arra visszaemlékezéseiben, hogy az ezeket képviselő demokratikus ellenzék tevékenysége kevéssé hozta lázba a magyar közvéleményt, beleértve az értelmiséget is. Az egyik ilyen esemény, amellyel kapcsolatban az érdektelenség megnyilvánult, a Csehszlovákia 1968-as megszállása elleni tiltakozásuk volt, a másik pedig az 56-os forradalom 30. évfordulójának alkalmából kiadott felhívás, amelyet szlovák, cseh és lengyel ellenzékiekkel is aláírattak. Ennek kapcsán kérdezte meg Kőszeget Jacek Kuron, a Szolidaritás egyik legendás alapítója, vajon Magyarországon sztrájkba lépnének-e a munkások a demokratikus ellenzék bármely vezetője letartóztatásának hírére, mire Kőszegnek joggal támadt "röhöghetnékje". Lásd Kőszeg (42. vj.) 164, 235. De ezt igazolják mind a 89 előtti, mind az azt követő időszakot illetően azok a közvélemény-kutatási adatok is, amelyek az emberek által követett célértékek változásait vizsgálták 1982-ben, 1994-ben, 2003-ban és 2006-ban. A legfontosabb megállapítás, hogy azok az értékek - szabadság és egyenlőség -, amelyek a leginkább köthetők a liberális demokráciához, enyhén rontottak egyébként sem jó pozíciójukon az értékek rangsorában. A tizennyolc felkínált érték közül időrendben haladva a szabadság az első három alkalommal a kilencedik, 2006-ban a tizedik helyre került, az egyenlőség pedig az 1984-es kilencedik helyről 1994-re a tizenkettedik helyre csúszott vissza, 2003-ban és 2006-ban pedig a tizenegyedik helyre került. Lásd Hideg Gergely: Választások után - 2006; http://www.gallup.hu/Gallup/release/Valasztasok_utan_2006_Gallup.pdf. Egy 2008-ban végzett felmérés számos adata azt igazolta, hogy a megkérdezettek többsége "nem demokratikus gondolkodású". 75 százalékuk szerint például "a pártvitákat kizáró, erős kezű kormányzásra lenne szükség", sőt a válaszadók 52 százaléka úgy véli, hogy "a mai helyzetben egyetlen erős, a társadalmat egészében megjelenítő pártra lenne szükség". Ismerteti Tamás Pál: Radikális újközép, Népszabadság, 2008. szeptember 13.
[49] Bokros Lajos egyenesen úgy fogalmaz, hogy a demokrácia intézményeinek formai kiépülése mellett a rendszerváltás megállt az állam kapujában, aminek következtében "a mai magyar állam [...] nem fele meg a modern piacgazdaság és ami ezzel (majdnem) egyen-
- 47/48 -
lő, a modern demokrácia szükségleteinek." Bokros Lajos: Az intézményes demokrácia újjáépítése a populizmus romjain, Élet és Irodalom, 2009. augusztus 19.
[50] Vö. 37/2005. (X. 5.) AB határozat, ABH 2005, 390.
[52] A már idézett (46. vj.) 2008-as vizsgálat adatai szerint a megkérdezettek 27,5 százaléka egyetért azzal, hogy "Trianon igazságtalanságát csak az elcsatolt területek visszacsatolásával lehetne jóvátenni", és 36 százalék helyesli, hogy a "magyar politika legfőbb célja a Kárpát-medencében korábban létezett vezető szerepünk visszaszerzése és megtartása kell hogy legyen". Ugyanezen felmérés megkérdezettjeinek 69 százaléka elfogadja, hogy "a romák csak kihasználják a segélyeket s az állami támogatást", 50 százalékuk pedig elutasítja, hogy "a romák nagy része önhibáján kívül szegény", illetve 31 százalékuk egyetért azzal, hogy "a zsidók kultúrája nagyon sajátos és nehezen illeszthető a többségéhez", 41 százalékuk szerint pedig "túl nagy a zsidók befolyása a magyar nyilvánosságban s közéletben". Lásd Tamás (46. vj.).
[53] Lásd Juan E. Mendez: In Defense of Transitional Justice in Transitional Justice and the Rule of Law in New Democracies, ed. James A. McAdams, Notre Dame -London, University of Notre Dame Press, 1997, 9.
[54] Lásd Anja Mihr: The Impact of Acts of Reconciliation on Democratic Processes - Case Studies in Europe: Germany, Spain, Turkey. 21[th] World Congress of Political Science, 16 July 2009. Santiago de Chile.
[55] Ezt a következtetést Claus Offe német politikatudós vonta le Santiagóban Anja Mihr tanulmányának vitáján.
[56] A demokratikus intézmények, különösen a parlament és a pártok állandóan alacsony bizalmi indexe mellett az Eurobarometer 2009-es adatai adatai szerint a megkérdezett magyarok többsége (51 százaléka) nem ért egyet azzal, hogy jobb lett az élete a vasfüggöny lebontása nyomán, és mindössze 30 százalékuk érez javulást. Lengyelországban csak 14, Csehországban 23 százalék volt a rosszabbodást, és 75, illetve 70 százalék a javulást érzékelők aránya. Ugyanezen felmérés szerint az EU országai közül Magyarországon volt a legnagyobb (27 százalék) azoknak az aránya, akik nem értettek egyet, és a második legalacsonyabb (61 százalék) azoké, akik egyetértettek azzal a megállapítással, hogy az EU kelet-közép-európai bővítése hozzájárult a demokratikus értékek és az emberi jogok védelme erősödéséhez ebben a régióban. A teljes uniós átlag 17, illetve 73, de még a kelet-közép-európai is 15, illetve 72 százalék volt. Lásd Flash Eurobarometer No. 257. Views on European Union Erlargement, 2009. Lényegében ugyanezt támasztja alá a TÁRKI friss kutatása Magyarország elhelyezkedéséről a világ értéktérképén. Eszerint azon a helyen vagyunk ezen a térképen, amelyet történelmünk, kulturális örökségünk kijelölt számunkra. Ugyanakkor ennek a kultúrkörnek is inkább a szélén, egy zárt gondolkodású, magába forduló társadalomként, a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel. Az alapvető kulturális értéktérképen Magyarország Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához és Oroszországhoz közelebb van, mint Szlovéniához vagy a nyugat-európai országokhoz. Lásd Tóth István György: Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében. A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése, TÁRKI, Budapest, 2009, 10-11.
[57] Ezzel kapcsolatban jóval szkeptikusabb álláspontot képvisel Nyerges András: Európa úgyse hagyná, Mozgó Világ, 2009/7.
[58] Adam Michnik, a lengyel rendszerváltó ellenzék egyik vezetője a Jog és Igazságosság Pártja (PiS) kétéves kormányzásának tapasztalatai alapján ezt tartja a posztkommunista országokat fenyegető legfőbb veszélynek. Adam Michnik: A mi szabadságunkért és a ti szabadságotokért, Magyar Lettre Internationale, 2009 ősz.
Visszaugrás
