Halmai Gábor az Alkotmánybíróságnak az ügynökakták nyilvánosságáról szóló döntését kommentálja. Álláspontja szerint az alkotmánybíráknak - korábbi gyakorlatuk alapján - a kitüntetett kommunikációs jogok közé tartozó információszabadságnak és a tudomány szabadságának kellett volna elsőbbséget biztosítaniuk.
Mind politikai, mind szakmai körökben viszonylag visszhangtalan maradt az Alkotmánybíróság október elején hozott egyhangú döntése, a 37/2005. (X. 5.) AB határozat, amellyel a testület - Mádl Ferenc, az azóta leköszönt köztársasági elnök júniusi indítványa alapján - alkotmányellenesnek nyilvánította a pártállami időszak titkosszolgálati iratainak az interneten való publikálását. A politika feltehetően azért nem reagált, mert az adatvédelmi biztoson és az ellenzéken kívül már jóval a törvény elfogadása előtt maguk az előterjesztők is érzékeltették, hogy alkotmányossági aggályaik vannak, és megelőzendő az alkotmánybírósági kudarcot, szorgalmazták az alkotmány módosítását, amihez azonban az ellenzék nem járult hozzá. (Egyébként helyesen, merthogy szilárd alkotmányos demokráciákban a törvényeket igazítják az alaptörvényhez és nem fordítva.) A szakmai közvélemény kritikája talán azért maradt el, mert ezekben a körökben evidenciaként kezelték az adatvédelmi biztos és a köztársasági elnök érvelését, mely szerint az Alkotmánybíróságnak az átvilágítással kapcsolatos eddigi határozatai - mindenekelőtt a 60/1994. (XII. 24.), valamint a 23/1999. (VI. 30.) AB határozat - lényegében már eldöntötték a kérdést: nem közszereplők titkosszolgálati múltjára vonatkozó adatok nyilvánosságra hozatala az érintettek személyes adatai védelme miatt alkotmányellenes.
Ebben az írásban azt igyekszem igazolni, hogy az alkotmánybírósági határozat nem ismerte fel a kifogásolt törvényi szabályozást megalapozó alkotmányos jogokat, az információszabadságot és a tudomány szabadságát. Márpedig ha az alkotmánybírák a titkosszolgálati iratok tekintetében az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében garantált közérdekű adatok megismeréséhez való jogot, valamint a tudományos életnek a 70/G. §-ban biztosított szabadságát ütköztették volna az egykori besúgók személyes adatainak védelmével, akkor - korábbi gyakorlatuk alapján - feltehetően a kitüntetett kommunikációs jogok közé tartozó információszabadságnak és a tudomány szabadságának kellett volna elsőbbséget biztosítaniuk. A határozat indokolása - hasonlóan az adatvédelmi biztosnak a törvényjavaslattal kapcsolatos állásfoglalásához - a nyilvánossághoz fűződő puszta közérdekről, illetve a törvény preambulumában megfogalmazott olyan jogpolitikai célkitűzésekről beszél, mint például "az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatai tevékenységének megismerése", amelyek önmagukban nem elégségesek az adatvédelemmel összefüggő alapjogkorlátozás megalapozására. Az alkotmánybírák szerint - miután a megfigyeltek a jelenlegi szabályozás alapján is megismerhetik a velük kapcsolatba hozható operatív kapcsolatról, hálózati személyről, hivatásos alkalmazottról az azonosításukhoz szükséges adatokat - az ezzel összefüggő információs önrendelkezési jog érvényesítéséhez és az "információs kárpótláshoz" nincs szükség ezeknek a személyes adatoknak a teljes nyilvánosságra hozatalára. Ebből az érvelésből nyilvánvaló, hogy az Alkotmánybíróság az "információs kárpótlás" (nyilván nem jogi) fogalmát azonosítja az információs önrendelkezés jogi kategóriájával. Márpedig az elvett/elrejtett információkért kárpótolni nemcsak az egyes embereket kell, akikkel kapcsolatban valóban kezelt és még mindig kezel adatokat az állam, hanem a társadalom egészét, beleértve azokat is, akiknek személyes adatait talán sohasem kezelték a szolgálatok, és a tudományos kutatókat, akiknek munkáiból szintén információs kárpótlást kaphat az állampolgárok közössége. Ez pedig már nem az adott egyének információs önrendelkezése körébe tartozó probléma, hanem a mindenkit megillető közérdekű információkhoz való hozzáférés, vagyis az információszabadság kérdése.
A magyarországi rendszerváltás egyik legnagyobb adóssága az egyének és a társadalom egésze információs kárpótlásának szinte teljes elmaradása, vagyis az, hogy a titkosszolgálatok megfigyeltjei és a demokrácia polgárai alig ismerhették meg azokat a körülményeket, személyeket, amelyek és akik saját személyes, illetve szűkebb és tágabb közösségük, sőt az egész társadalom sorsát alakították az előző négy évtizedben. Mint tudjuk, az első demokratikusan választott parlament csupán annyit tett ezen a területen, hogy a ciklus utolsó napjaiban elfogadott egy fe-
- 127/128 -
lemás átvilágítási törvényt. Ennek alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróságnak kellett köteleznie a törvényhozókat arra, hogy tegyék lehetővé mindenki számára a róluk szóló, akkor még csak III/III-as állambiztonsági iratokba való betekintést. A Medgyessy-féle ügynökbotrányt követően annyi előrelépés történt, hogy azóta az áldozatok megtudhatják a besúgók nevét is, sőt közszereplők esetében ez a jog mindenkit megillet, mégpedig a III. főcsoportfőnökség valamennyi részlege - tehát a belső elhárítás mellett a hírszerzés, a kém- és a katonai elhárítás - tekintetében. A 2003-as szabályozás azért nem hozott radikális változást az iratokhoz való hozzáférésben, mert a törvény továbbra is lehetővé tette, hogy a titkosszolgálatok lényegében független külső kontroll nélkül maguk döntsék el, mely iratokat adják át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, és ezzel a közönségnek betekintésre.
2004. december elején az MSZP parlamenti frakciója bejelentette, hogy egyrészt megpróbálja civil kontroll alá helyezni a titkosszolgálatok iratvisszatartási lehetőségét, másrészt főszabállyá teszi az egykori állambiztonsági iratok nyilvánosságát, mégpedig nem is csak egy kérelmezési eljárás alapján, hanem "proaktív" módon, az interneten keresztül. A parlamentnek 2005 februárjában benyújtott törvényjavaslat indokolása szerint a módosításra azért volt szükség, mert a 2003-as törvény hatálybalépése óta eltelt időszak újabb és újabb ügynökbotrányoktól volt hangos, miközben esetleges volt, kinek az ügynöki tevékenységéről értesült a közvélemény. Valóban, látszólag véletlenszerűnek tűnt a rádiós vezető, a színikritikus, a válogatott futballista vagy a közgazdászprofesszor esetének nyilvánosságra kerülése.
A törvényjavaslat előterjesztői szerint egyféleképpen érhető el, hogy a jövőben ne lehessen szelektíven kiszivárogtatni egyes személyek ügynökmúltját: ha az állambiztonsági szervekkel egykor együttműködő vagy azok alkalmazásában álló valamennyi személy kiléte nyilvánossá válik. Ez utóbbi várakozás ugyan kissé naivnak tűnik az elmúlt másfél évtized történetének ismeretében, de kétségtelen, hogy az anonimizálás nélkül megismerhető adatok körének bővítése, illetve a nemzetbiztonsági szempontból már nem védendő iratok folyamatos internetes közzététele egyaránt további lépés lett volna a társadalom információs kárpótlása felé. A módosítások megvalósulása ugyanis azt is jelentette volna, hogy nemcsak a mostani közszereplők, hanem minden egykori ügynök, hivatásos tartótiszt és MSZMP-vezető neve megismerhetővé válik, mégpedig nemcsak az áldozatok, hanem mindenki számára. Ennek az utóbbi tényezőnek a megvalósulásával a magyar szabályozás a 2003-ban követett német megoldással szemben - amely az áldozatoknak biztosít különleges jogokat - a nemrég felállított szlovák Nemzeti Emlékezet Történeti Műhelyének ideájához közelített volna, amely mindenki jogaként ismeri el a levéltárban őrzött közérdekű iratok megismerését.
Az MSZP első elképzeléseit illetően a személyes adatok védelmével kapcsolatos alkotmányos aggályokat fogalmazott meg az adatvédelmi biztos. Kifogásainak lényege az volt, hogy az ügynökök azonosításához szükséges adatok bárki általi hozzáférhetőségét semmilyen alkotmányos indok nem támasztja alá, ráadásul az sokak, köztük az egykori besúgók információs önrendelkezési jogát sérti. Véleménye szerint önmagában a múlt megismerésének célja nem igazolhatja a személyes adatokkal való rendelkezési jog korlátozását. Az országgyűlési biztos, aki tisztének közkeletű rövid elnevezése ellenére nemcsak az adatvédelem, hanem a közérdekű adatok nyilvánosságának, vagyis az információszabadságnak is ombudsmanja, ajánlásainak megfogalmazása során nem először mulasztotta el megvizsgálni a feladatkörét körülíró törvénynek a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó rendelkezéseit. (Gondoljunk csak a hálapénz.hu elnevezésű honlap kapcsán megfogalmazott, egyoldalúan adatvédő álláspontjára.)
Az MSZP-frakció - az Alkotmánybíróság részéről várható kedvezőtlen döntés elkerülésére - felvetette az alkotmány módosításának gondolatát, úgy, hogy a törvényben szabályozott személyes adatokat maga az alaptörvény minősítené nyilvánosnak. Ezzel az ötlettel kapcsolatban a kérdés csak az volt, vajon elegendő ok-e egy törvény esetleges elbukásától való félelem az alkotmányos elveket és értékeket hosszú távra meghatározó alaptörvény megváltoztatására. Mert az ilyen taktikai módosítások könnyen szétverhetik az egész alkotmányos rendszert, ami azért nagyobb ár annál, mint amelyet akármilyen törvény keresztülviteléért érdemes lenne megfizetni. Elég nagy baja alkotmányos rendszerünknek, hogy - ellentétben a stabil alkotmánnyal rendelkező államokkal - nálunk az alaptörvény túl könnyen módosítható.[1]
Az MSZP-s törvényjavaslat benyújtása után a Fidesz is bejelentette, hogy saját ügynöktörvény-tervezetet terjeszt elő annak érdekében, hogy ne gyakorolhassanak közhatalmat azok, akik 1990 előtt "szabad akaratukból" együttműködtek a politikai rendőrséggel, valamint azért, hogy a pártállam titkos iratai teljes körűen, korlátozás nélkül megismerhetők legyenek. Miután pedig ennek a javaslatnak az alkotmányossága a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, illetve a közhivatal viseléséhez való alkotmányos jog sérelme miatt legalább annyira kétséges, mint az MSZP-é, ők is kezdeményezték az al-
- 128/129 -
kotmány módosítását. A bejelentést tevő ellenzéki politikus példaként arra hivatkozott, hogy Németországban a volt besúgók és titkosügynökök nem lehetnek közalkalmazottak. Azt már elfelejtette hozzátenni, hogy ennek érdekében senkinek nem jutott eszébe módosítani a német alaptörvényt. Miután azonban sem a legnagyobb kormány-, sem pedig a legnagyobb ellenzéki párt nem rendelkezik az alkotmány módosításához szükséges kétharmados többséggel, mindketten csak a másik támogatásával lettek volna képesek megvalósítani alkotmányozói terveiket. Ez azonban - alkotmányos rendszerünk szerencséjére - nem történt meg, így mindkét alkotmánymódosítási terv füstbe ment.
Ilyen körülmények között a kormánytöbbség kénytelen volt vállalni a megjósolható konfliktust az alkotmányvédő testülettel, és az Országgyűlés 2005. május 30-i ülésnapján 194 igen szavazattal, 6 ellenében, 129 tartózkodás mellett elfogadta a törvényjavaslatot. A köztársasági elnök - igazolva a várakozásokat - kezdeményezte is a törvény előzetes alkotmányossági vizsgálatát. Az államfő egyik alkotmányossági kifogása - lényegében az adatvédelmi biztoséhoz hasonlóan - az volt, hogy a törvény alkotmányos indok nélkül teszi bárki részére hozzáférhetővé a nem közszereplő hivatásos alkalmazottak, operatív kapcsolatok és hálózati személyek azonosításához szükséges adatokat, és ezzel sérti a személyes adatok védelméhez fűződő, az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében biztosított jogot. Mádl Ferenc azt is kifogásolta, hogy az egyébként is kérdéses megbízhatóságú adatok nyilvánosságra hozatalát - amit az elnök "magánjogi jogalanyokat érintő, közhatalmi jellegű egyedi döntésnek" értékel - a törvény szerint nem előzi meg hatékony jogorvoslati eljárás, ami ellentétes az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való joggal. Az Alkotmánybíróság lényegében mindkét államfői kifogást alaposnak ítélte, és megállapította a törvény megtámadott rendelkezéseinek alkotmányellenességét.
A határozat érvelését a testület korábbi átvilágítási döntéseinek indokolásaira alapozta. Az első átvilágítási törvény alkotmányossági vizsgálatáról szóló 60/1994. (XII. 24.) AB határozat volt a testület első olyan döntése, amely közvetlenül az ügynökök adataival foglalkozott. A bírák ebben megállapítják, hogy az információszabadság és az adatvédelem egyaránt alkotmányos alapjogok, kölcsönös korlátozásuknak mindkettő céljához viszonyítva arányosnak kell lennie. A közérdekű adatok megismerésének joga tulajdonképpen a testület által kitüntetett alapjogként felfogott véleményszabadság része, amelynek korlátozását mindig megszorítóan kell értelmezni, s ugyanez vonatkozik a közérdekű adatok korlátozására is. Az információszabadsághoz és a személyes adatok védelméhez fűződő jog ütközésekor az adatvédelemhez való jogot mindig és feltétlenül megszorítóan kell értelmezni. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az Alkotmánybíróság ezeket a megállapításokat a közszereplők adataira vonatkoztatta: "a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek - köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen befolyásolják - arra vonatkozó adatai, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, az Alkotmány 61. § szerinti közérdekű adatok."[2] Ezzel a döntéssel tehát az alkotmánybírák egyértelműen állást foglaltak a közszereplők ügynökmúltjának közérdekű volta mellett, ami azt jelenti, hogy az ő információs önrendelkezési joguk korlátozása szükséges az információszabadság érvényesüléséhez, és az átvilágítás választott módja kisebb korrekciókkal arányos korlátozást valósít meg. Ennek indokaként az alkotmánybírák hivatkoznak az adatvédelmi törvénynek arra a passzusára, amelynek értelmében nyilvánosságra hozható a személyes adat, ha az történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményének bemutatásához szükséges.
Az Alkotmánybíróság hozzátette: a nem jogállami rendszerben keletkezett politikai rendőrségi nyilvántartások titkosságának fenntartása a nem közérdekűnek nyilvánított adatoknál sem korlátozhatja az érintettek információs önrendelkezési és az érdekeltek egyéb jogait. Ugyanakkor az indokolás azt is tartalmazza, hogy az átvilágítási törvény alapján felhasználandó nyilvántartások titkosságának megszüntetetéséből nem következik az, hogy a nyilvántartásokban szereplő adatokat mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, vagyis az adatok - az alkotmánybírák szóhasználata szerint - automatikusan közérdekű adattá válnak. A titkosság megszüntetése önmagában csak azt eredményezi, hogy minden érintett érvényesítheti információs önrendelkezési jogát. Ebből a határozatból tehát csak az a következtetés vonható le, hogy az Alkotmánybíróság nem tekintette alkotmányos követelménynek a nyilvánosságot az érintettek körén túlra terjeszteni. De az is igaz, hogy ennek alkotmányellenességét sem állítja a határozat.
Az 1994-es és a mostani vizsgálat tárgya között azonban az a különbség, hogy akkor fel sem merült a teljes nyilvánosság kérdése, ami a jelenlegi szabályozás központi eleme, sőt a törvényhozó még az áldozatok információs önrendelkezési jogáról is "elfeledkezett", arra az Alkotmánybíróságnak mulasztás megállapításával kellett emlékeztetnie. Ezért azután nem lehetett volna teljes egészében precedensnek tekinteni a tizenegy évvel ezelőtti döntést, mondván, "a
- 129/130 -
közérdek önmagában nem elég alapjog-korlátozás indokolására", hiszen a teljes körű nyilvánosságra hozatal alapja nem egyszerűen a közérdek, hanem a közérdekű adatokhoz való alapjog és tudományos kutatói hozzáférés joga, azaz az alkotmányban kiemelten kezelt információszabadság és a tudományos élet szabadsága.
A mostani határozat indokolásában az alkotmánybírák ugyancsak a közérdek mint elégtelen hivatkozás alapján idézik fel a személyi szám alkotmányellenességét kimondó 15/1991. (IV. 13.) AB határozatot, amelyben az Alkotmány 59. §-ában biztosított személyes adatok védelméhez való jogot, illetve annak aktív oldalát információs önrendelkezési jogként definiálták. Mint tudjuk, ennek tartalma az, hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról, és ennek áttöréséhez szintén kevés a puszta közérdekre való hivatkozás. Csakhogy 2005-ben a kérdés az volt, vajon a társadalom tagjainak, illetve a tudomány képviselőinek a múltra vonatkozó közérdekű adatok megismerését illető információszabadsága elegendő-e az adatvédelem meghátrálásához. Természetesen juthatott volna a testület arra a következtetésre, hogy adott esetben a személyes adatok védelméhez még a közérdekű adatok nyilvánosságánál is nyomósabb alkotmányos érdek fűződik. Ehhez azonban meg kellett volna vizsgálnia, hogy a valamennyi ügynök nevének erre vonatkozó kérelem nélkül, az interneten keresztül mindenki számára történő hozzáférhetővé tétele valóban az információszabadság érvényesüléséhez szükséges legenyhébb eszköz-e. Igaz ugyan, hogy a minket körülvevő rendszer igazi működése akkor ismerhető meg, ha fogalmat alkothatunk arról, hol működtek titkosügynökök. De az nem nyilvánvaló, hogy valamennyi ügynök megnevezése is szükséges ehhez a tudáshoz. Vagy ha lehetővé is tennénk az ügynökadatok megismerését mindenki számára, azt is meg kell-e engednünk, hogy aki az információ birtokába került, nyilvánosságra hozhassa azt. A hatályos szabályozás szerint a tudományos kutatók is csak akkor élhetnek a megismert személyes adatok nyilvánosságra hozatalának jogával, ha az tudományos szempontból feltétlenül szükséges. Csakhogy ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság eljusson a jogok kollíziójának eldöntéséhez, előbb helyesen kellett volna szembeállítani a konkuráló jogokat.
Ebben az esetben sem volt nehéz belátni, hogy a jelen és a múlt megismerése is csak az Alkotmány 61. §-ában garantált és a törvény által részletesen szabályozott információszabadság, vagyis a közérdekű adatok nyilvánossága révén valósulhat meg. Ennek alapján a polgároknak joguk van megtudni, hogy az egyes állami szervek és az egyes állami tisztviselők hogyan intézik/intézték a köz ügyeit. Értelemszerűen a távolabbi múlt ilyen, közérdeklődésre számot tartó adatai már a levéltárban keresendők. Ezzel azonban csak lelőhelyük, nem pedig közérdekű jellegük változik. Kétségbe vonná-e valaki a mai köztársaság polgárainak jogát arra, hogy megtudják, hogyan, mely magyar állami tisztségviselők közreműködésével kerülhetett sor 1944-ben több százezer zsidó származású magyar állampolgár átadására egy idegen hatalomnak annak biztos tudatában, hogy az végezni kíván velük? Ugyanígy evidensnek tűnik például az 1956-os forradalom vérbe fojtása történetének és az azért felelős magyar funkcionáriusok nevének közérdekű adat volta abban az esetben is, ha az illetők jelenleg nem töltenek be közfunkciót, sőt esetleg nem is élnek már, és életük során sohasem voltak közszereplők.
A kérdés most már csak az, vajon más-e a helyzet az egykori állambiztonsági szolgálatok tevékenységével és azon munkatársainak nevével, akik ma már nem aktív tagjai a testületnek. Külön elemzést érdemelne, miért tartjuk magától értetődőnek, hogy a rendszerváltás kénytelen volt átvenni a szolgálatok régi kádereit, és még a 2003-as törvény is speciális rendelkezéseket tartalmazott az átvettek védelmében. Miért ne kerülhetett volna sor ezen a területen radikális személycserékre - mint például Németországban az egykori NDK titkosszolgálata tekintetében - anélkül, hogy a régi kádereket felelősségre vonták volna. Persze az állambiztonságiak nevét nyilván általában államtitokká nyilvánították. Kérdés, indokolt-e még ma is fenntartani ezt a minősítést olyanok esetében, akik már évtizedek óta nem végeznek titkos munkát. Ha pedig az államtitok nem akadályozza a nyilvánosságra hozatalt, akkor mi az okunk arra, hogy ezeket az adatokat kizárjuk a tudományosan kutatható és a közérdekből nyilvánosságra hozható adatok köréből? Ha a deportálásért vagy a forradalom leveréséért felelős állami tisztségviselők információs önrendelkezési joga nem elegendő indok az információszabadság korlátozására, miért fogadjuk el a Rákosi-Kádár rendszer besúgói, hivatásos állománya, illetve pártvezetői személyes adatainak a védelmét a jogkorlátozás megfelelő indokaként?
Az alkotmánybírák, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyták, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságának
- 130/131 -
alkotmányos joga érdekében szükséges lehet a személyes adatok védelmének korlátozása, és az adott körülmények között az ügynökök információs önrendelkezési jogának korlátozása nem feltétlenül indokolatlan a tudósok kutatási és valamennyiünk információszabadsága érdekében.
Gyenge lábakon áll az Alkotmánybíróság érvrendszere az államfő által felvetett másik kifogás tekintetében is. Ahhoz ugyanis, hogy a testület végkövetkeztetése, a jogorvoslati jog sérelme megállapítható legyen, igazolni kellett volna, hogy az adatoknak a törvény rendelkezései alapján történő nyilvánosságra hozatala hatósági döntésnek minősül. Ezt a határozat indokolása semmilyen érveléssel nem támasztja alá. Feltéve, de meg nem engedve azonban, hogy valóban egyedi hatósági döntés születik a hozzáférhetővé tételre vonatkozó döntés során, miért kellene egy előzetes jogorvoslati eljárásban szavatolni az adatok valódiságát, hiszen ez más hatósági döntések esetén sem alkotmányos követelmény.
*
A magyar törvényhozó csak jóval a rendszerváltás kezdete után, 1996-ban szánta el magát az "elmúlt rendszer" titkosszolgálati irataihoz való hozzáférés szabályozására, de akkor is az ettől minden más posztkommunista országban elkülönítetten kezelt átvilágítással összekapcsoltan.[3] Az együttes szabályozás óhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság az általa megfogalmazott alkotmányos követelmények tekintetében nem tudta szétválasztani az átvilágítás és a hozzáférés kérdését. Az 1996-ban kialakított szabályozás csak az áldozatok számára biztosított hozzáférést az iratokhoz, de csak korlátozottan, hiszen az nem terjedt ki az ügynök személyének megismerésére. 2003-ban - ismét az átvilágítással összekapcsolva - az Országgyűlés (követve a német mintát) lehetővé tette a besúgók nevének megismerését az áldozatok, sőt - ennyiben túl is lépve a német megoldáson - közszereplők esetében mindenki számára. A most alkotmányellenesnek minősített szabályozással Magyarország csatlakozhatott volna a 2002-es cseh és szlovák törvényi megoldáshoz, amely mindenki számára biztosítja az aktákhoz való hozzáférést, és ezzel valójában a társadalom információs kárpótlását. Ezt azonban a magyar Alkotmánybíróság döntése megakadályozta. ■
JEGYZETEK
[1] Ezen a veszélyes úton a rendszerváltás előtti nem legitim parlament indult el egyik utolsó, szégyenletes aktusával, amikor azt követően, hogy az újonnan felállított Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a választójogi törvénynek azt a passzusát, amely kizárta a választásból a választás napján külföldön tartózkodókat, az alkotmánysértő korlátozást beemelte az alkotmányba. A következő ilyen taktikai alkotmánymódosítások már a demokratikus parlament számlájára írandók. 1997-ben az önkormányzatok megbízatásának megszűnési idejét, 2004-ben pedig az uniós csatlakozással kapcsolatos népszavazás időpontját és a felteendő kérdést foglalták alkotmányosan indokolatlan módon az alaptörvénybe. Emlékezhetünk rá: tavaly, az Alkotmánybíróságnak a gyűlöletbeszéd-törvényt alkotmányellenessé nyilvánító határozatát követően szintén felmerült az alkotmányvédő testület alkotmánymódosítással történő letromfolásának ötlete.
[2] ABH 1994, 342. Érdemes megjegyezni: azzal, hogy az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan személyes adatokat minősített közérdekűnek, anélkül, hogy azt alkotmányosan felülvizsgálta volna, nyíltan elutasította a hatályos adatvédelmi törvény fogalomrendszerét, melynek értelmében egy személyes adat sohasem lehet egyszersmind közérdekű is. A törvényes definíció alkotmányértelmezéssel történő felülírása történt a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban, amelyben a testület a jogalkotási törvénynek a jogszabály, illetve az állami irányítás egyéb jogi eszközeire vonatkozó fogalmát félretéve megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatai jogszabályok, és ezzel felülvizsgálati jogkörébe vonta azokat.
[3] Annak igazolására, hogy a magyarországi törvényalkotók mennyire nem képesek külön kezelni a két kérdést, a legfrissebb bizonyíték az a képviselői önálló indítvány, melyet 2005. december elején nyújtott be Mécs Imre és Fodor Gábor SZDSZ-es képviselő - mintegy az alkotmányellenesnek ítélt törvényi megoldás alternatívájaként - "a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról" (T/13264).
Visszaugrás
