"A címben szereplô kijelentés az úgynevezett Sólyombizottság jelentésében található. Miközben az ügynök-vitát rendezni akaró törvényjavaslatok a rendszerváltás örökségéhez közelebb kerülve megpróbálták markánsabbá tenni a két rendszer között halványuló diszkontinuitást a közéleti szereplők szélesebb rétege állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozatalával és a megfigyeltek információs kárpótlásával, a rendszerváltás alapfogalma, a jogállamiság használatával a legnagyobb zavarban vannak."
A címben szereplő kijelentés az úgynevezett Sólyom-bizottság jelentésében található. Miközben az ügynök-vitát rendezni akaró törvényjavaslatok a rendszerváltás örökségéhez közelebb kerülve megpróbálták markánsabbá tenni a két rendszer között halványuló diszkontinuitást a közéleti szereplők szélesebb rétege állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozatalával és a megfigyeltek információs kárpótlásával, a rendszerváltás alapfogalma, a jogállamiság használatával a legnagyobb zavarban vannak. Vizsgálódásaink során megpróbáljuk rekonstruálni a jogállamiság valamilyen releváns értelmét, elsősorban az alkotmánybírósági határozatok alapján, majd - főleg a T/541-es törvényjavaslat és a Sólyom-bizottság jelentése gondolatmenetének szembesítése után - néhány következtetés levonásával is megpróbálkozunk, amelyek nem titkoltan a jogállamiságnak mint a rendszerváltás kulcsfogalma határaihoz és az érintettek információs önrendelkezési jogának korlátozását igazoló indokok esetlegességeihez kapcsolódnak.
"Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag új alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be azzal a meghatározásával, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a »rendszerváltás« politikai kategóriájának."[1] Az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a jog számára a rendszerváltás nem jelenthet mást, mint hogy az egész jogrendszert összhangba kell hozni a jogállami alkotmánnyal, illetve összhangban kell tartani azzal. "Nemcsak a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az alkotmánnyal, hanem az alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat."[2] A rendszerváltás folyamat, mely nem zárul le addig, amíg az alkotmány által közvetített értékrend nem válik társadalmi gyakorlattá.
A bíróság kulcsfogalma a rendszerváltással kapcsolatban a jogállamiság, ebből próbálja megragadni a rendszerváltás értelmét. A jogállamiság tartalmát a legalitás és a jogbiztonság mentén bontja ki. A legalitás elve szerint a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályainak feltétlenül érvényesülniük kell, s mivel a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe, nincs különbség alkotmány előtti és utáni jog között: keletkezési idejétől függetlenül minden jogszabálynak a hatályos alkotmánnyal kell összhangban állnia. Amennyiben a jogfolytonosság és a legalitás elismerése mellett fölmerül a régebbi rendszerek jogának különleges kezelése, az Alkotmánybíróság a jogbiztonság elsőbbsége alapján dönt. A jogbiztonság elve többek között megköveteli a szerzett jogok védelmét, a teljesedésbe ment jogviszonyok érintetlenül hagyását, illetve a múltban keletkezett, tartós jogviszonyok megváltoztathatóságának alkotmányos korlátozását.
A jogállam a bíróság értelmezésében elsősorban garanciális eljárásokon keresztül megvalósuló intézményi biztosítékokat jelent, amelyek az önkényes és átláthatatlan szabályozás ellen irányulnak. Ennek kifejtése során a bíróság egyfajta korlátozott alkotmánypozitivizmusra támaszkodott. "A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló."[3] A jogbiztonság mentén kialakított jogállamiság-fogalom az igazságosság olyan értelme ellen irányul, amely mintha objektív érvényességi igénnyel lépne fel. Az így felfogott igazságosság-fogalom könnyen mutatkozhat szubjektív tartalmúnak vagy tartalmilag üresnek, amely nem tudja betölteni azt a szerepet, "amit azok tulajdonítanak neki, akik feltételezik a joggal való fogalmi kapcsolatát".[4] Az erkölcsi realizmus kudarcából következik a jogpozitivisták azon tétele, hogy a jog és az erkölcs között nem létezik fogalmi kapcsolat. Ezt a nézetet természetesen nem vallja az Alkotmánybíróság, viszont a jogbiztonság primátusának kifejtésekor közel kerül ehhez az állásponthoz.
Az igazságosságnak csak rendkívüli helyzetben lehet elsőbbsége a jogállamisággal szemben, de lehet,
- 59/60 -
hogy inkább azt kiegészítve jut neki hangsúlyosabb szerep. Ez történt a kárpótlási ügyekben is, amikor a bíróság - hivatkozva az állam erkölcsi kötelességére is - nem tartotta alkotmányellenesnek az előző rendszerben vagyoni sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlását. A rendszerváltás sajátos történelmi helyzetét a jogállam keretein belül és annak kiépítése érdekében vette figyelembe, ami nem vezethet az alkotmányosság követelményeinek felfüggesztéséhez, ellenkezőleg: az Alkotmánybíróságnak azt kell keresnie, "hogy a rendszerváltás egyszeri, sajátos követelményei hogyan valósíthatók meg alkotmányosan, a jogfolytonosság alapján maradva".[5] Az erkölcsre, méltányosságra és igazságosságra utaló érvelés a rendszerváltás rendkívüli körülményeit úgy mutatja fel, mint amelyekből következnek az erkölcsre és méltányosságra utaló indokok. "Az Alkotmánybíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet, hiszen saját magának is történelmi feladata van. Az Alkotmánybíróság a »jogállami forradalom« paradoxonának letéteményese: a jogállami alkotmánnyal elkezdődött, és annak megvalósításában álló békés rendszerváltásban az Alkotmánybíróságnak saját hatáskörében feltétlenül biztosítania kell a jogalkotás összhangját az alkotmánnyal."[6]
A rendszerváltás és a jogállam kapcsolatában a jogállamiság szerepe szimbolikus. "Magyarországon az »átmenet« különösen fokozatos volta miatt a jogállam megkülönböztető szerepe nagyon fontos volt. Nálunk a rendszerváltás előtti években is élvezhetők voltak bizonyos szabadságok, anélkül azonban, hogy garantáltak lettek volna. Azt a különbséget kellett mindenki számára demonstrálni, ami aközött állt fenn, hogy a korábbi, nem jogállami rendszerben ezek a szabadságok csupán engedélyezve voltak, míg a jogállamban kikényszeríthető joggá váltak. A jogállam javára szóló különbséget kellett tehát példaszerűen, határesetben is szilárdan megjeleníteni: hogy most a jog uralkodik a politika felett, hogy a pozitív jog biztosságában feltétlenül bízni lehet, s hogy az új alkotmányba foglalt garanciák mindig és feltétlenül érvényesülnek."[7]
A rendszerváltás és a jogállam viszonyában a bíróságnak választania kellett, s a pozitivizmust választotta a természetjogi érveléssel szemben. Kérdés, menynyiben termékeny ezt a dilemmát természetjog és pozitivizmus közötti választásként leírni. Vannak olyan helyzetek, amikor a jogállamiság ilyen értelme kevés, ilyenkor legitimitásának alapvető indokai kerülnek mérlegre. Erről van szó minden esetben, ha rendkívüli történelmi körülményekre apellálva az igazságosságra hivatkozik a testület. Ilyenkor a rendszerváltásnak a bíróság által soha ki nem fejtett erkölcsi és politikai értékei kerülnek előtérbe. Kérdés, hogy az igazságosságnak ebben az értelmében milyen természetű kapcsolat van jog és erkölcs, illetve jog és politika között. Ezek természetjogi érvek, vagy még a pozitivizmus fogalmába is beleférnek? Lehet egy jogrendszer legitimitását önmagában a jogállamiságra bízni a köztársaság, a demokrácia fogalmának, alkotmányos jelentőségének elemzése nélkül?
Takács Péter nagyon találóan jegyzi meg, hogy "a jog csak akkor képes beteljesíteni a joguralom és a jogállamiság eszményében megfogalmazott célokat (például az »emberek uralmával« szükségképpen együtt járó önkény lehetőségének kizárását), ha olyan erővel rendelkezik, amelynek igazolása többnyire csak természetjogi alapon szükséges. A jogállamiságról való gondolkodás mélyén ezért gyakran valamilyen természetjogias, a politikai elméletekben pedig eszmények síkján mozgó szemlélet lappang."[8] Ez a háttér azonban a magyar jogállamiság esetében elég kétséges; ahogy Sólyom László fogalmazott: "A történelmi tapasztalatok szerint a diktatúrák bukása után gyakran a természetjog tölti ki az ideológiai és akár a jogi vákuumot is. Magyarországon úgy bukott meg a szocialista rendszer, hogy helyére nem került új, győztes ideológia - gyakorlatban legfeljebb az egykori ellenzék ideológiáinak harca. Az alkotmány az 1990. nyári módosítás óta kifejezetten értéksemleges."[9]
Lehet-e értéksemleges egy jogállam? Mindenféle (liberális, szociális, konzervatív) jelző nélkül fenntartható, működtethető-e értéksemleges jogállam? Ez következik-e az alkotmánypozitivizmusból?
Visszatérve az írás elején felvetett kérdéshez, az ügynök-ügy kapcsán a leggyakrabban idézett gondolat a Sólyom-bizottság jelentéséből az, hogy "a rendszerváltás előtt Magyarország nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami". A jelentés ezzel a mondattal egyrészt szorosan kapcsolódik a rendszerváltás és a jogállamiság viszonyát vizsgáló alkotmánybírósági döntések szellemiségéhez, másrészt vitába is száll egy, a törvényjavaslatok által is citált alkotmánybírósági határozattal (23/1999). A vita lényege, hogy a hivatkozott AB-döntés szerint a III-as főcsoport szervei között különbséget tehetünk aszerint, hogy működésük ellentétes volt-e a jogállamisággal vagy sem. Pontosabban az, hogy a titkosszolgálat bizonyos feladatai egy jogállamban is nélkülözhetetlenek, ezért annak rendszerváltás előtti működése összeegyeztethető a jogállamisággal, így a rá vonatkozó adatok nem minősülhetnek nyilvánosnak. A Sólyom-bizottság válasza viszont az, hogy a rendszerváltás előtt nem volt jogállam, tehát a tit-
- 60/61 -
kosszolgálatok működése sem lehetett összeegyeztethető a jogállammal. Ebből a félreértésből úgy tűnik, hogy a jogállami forradalomból eredő következtetések nem váltak elfogadottá a közbeszédben, sőt a megváltozott összetételű Alkotmánybíróság még hozzá is járult a jogállam fogalmának homályosításához, a rendszerváltásban játszott szerepe elmosásához.
De térjünk rá az igazolási problémákra. A T/541. számú törvényjavaslat az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az állambiztonsági szolgálatok történeti levéltára létrehozásáról szól. Az elmúlt rendszer történetének megismerését kívánja elősegíteni, valamint az akkori titkosszolgálatok áldozatainak információs kárpótlását igyekszik rendezni. A jogalkotó célja, hogy hozzáférhetővé tegye a dokumentumokat a múltat feltárni akaró kutatók és az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatainak áldozatai számára. Más a célja a T/542. számú javaslatnak, amely a közéleti szerepet betöltő személyek állambiztonsági múltjának nyilvánosságra hozataláról rendelkezik. A személyes adatokkal való politikai visszaélések megelőzése és a társadalmi béke előmozdítása érdekében indokoltnak tartja nyilvánosságra hozni a törvény szerinti közszereplést vállaló személyek állambiztonsági múltjára vonatkozó személyes adatait.
Az információs kárpótlással kapcsolatban felmerült a kérdés: nyilvánosságra hozhatja-e a megfigyelt személy a vele kapcsolatba hozható hálózati személy azonosítására alkalmas adatokat? Hogyan lehet igazolni ezen személyes adatok nyilvánosságra hozatalának közérdekűségét? A T/541. számú javaslat szerint a múlt megismerése és a megfigyeltek információs önrendelkezése azok az indokok, amelyek igazolják a nyilvánosságra hozatalt. A Sólyom-bizottság álláspontja szerint "a személyes adatokkal való politikai visszaélések megelőzése és a társadalmi béke előmozdítása" mint jogpolitikai célkitűzések önmagukban nem elegendők az adatok nyilvánossága alkotmányos megalapozásához, mindamellett elismeri, hogy a múlt megismerése szolgálhat jogok korlátozásának indokaként, igaz, kétségesnek tartja, hogy jelen esetben ez megfelelő eredményre vezet. A kérdés tehát: mi az, ami a múlt megismerését jogkorlátozó elvvé emeli? Mi teszi a megfigyelt jogát erősebbé a hálózati személy személyes jogánál?
Mint ahogy fejtegetésünk első részében megállapítottuk, a rendszerváltás "vezéreszméje" a jogállamiság volt, de hozzátettük azt, hogy vannak bizonyos kérdések - s ezek általában a "nagy rendszerváltó ügyekhez" kapcsolódtak -, amikor szükség van kiegészítő indokokra. Általában a rendszerváltás rendkívüli körülményeit hívta segítségül ilyenkor a bíróság. A két törvényjavaslat is a "nagy rendszerváltók" sorába illik, de jogosan felvethető a kérdés: tizenkét év távlatából időszerű-e még a "rendkívüli történelmi körülményekre" hivatkozni? Amikor a múlt megismerését tesszük jogkorlátozó indokká, akkor tulajdonképpen a "rendszerváltás rendkívüli történelmi körülményeire" hivatkozunk, amiből ez az igény következik.
A javaslat szerint a múlt megismerése a politikai közösség létezésének feltétele. Erős politikai kapcsolatokat a történeti gyökerekkel rendelkező közösségi identitásokra és a hozzájuk kapcsolódó élményanyagra támaszkodó indokok és érzelmek hoznak létre. Ha egyetértünk azzal, hogy a jognak határozott igazolási szükségletei (legitimitással kapcsolatos igényei) vannak, mert követésének indokoltsága nem önmagában evidens, akkor nem szakadhat el azoktól az indokoktól, amelyek alapján az emberek megítélik a nyilvános intézmények működésének erkölcsi tartalmát, azaz igazságosságát. Ha a jog érvényes cselekvési indokokat próbál szolgáltatni értelmes cselekvőknek, akkor ez megvalósíthatatlan egy bizonyos értelemben vett igazságosságigény nélkül. Meg lehet-e adni a normák jogi minőségének kritériumait úgy, hogy azok ne tartalmazzanak utalást a közösség politikai moralitására?
Jogállamot nem lehet a jogállamiság ellenében megvalósítani, de vajon lehet-e a politikai moralitásra tekintet nélkül jogállamról beszélni? Létezik-e olyan hatékony igazoló erővel bíró politikai moralitás, amely a jog intézményes struktúrájával szoros kapcsolatba tud lépni?
Sólyom Péter, a Fundamentum szerkesztője ■
JEGYZETEK
[1] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 80.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Bódig Mátyás: A természetjogtan és a jogpozitivizmus szembeállítása, in Natura Iuris. Természetjogtan, jogpozitivizmus és a magyar jogelmélet, szerk. Szabó Miklós, Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002, 155.
[5] 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 85.
[6] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 82.
[7] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 692.
[8] Szigeti Péter, Takács Péter: A jogállamiság elmélete, Budapest, Napvilág Kiadó, 1998, 172.
[9] Sólyom: I. m., 689.
Visszaugrás
