"A rendszerváltás alapdokumentuma lenne hivatott arra, hogy a XX. század magyar politikai katasztrófáinak sorát lezárja, a történeti-politikai tanulságokat levonja, és újra lehetővé tegye a - kor színvonalán álló - nemzeti önmeghatározást. Egyben meghatározza azokat - az alkotmányosság értékmentes előírásaival összhangban álló - értékeket, melyek a továbbiakban az alkotmány védelmét élvezhetnék, ugyanakkor az alkotmány értékalapját is adnák. Végül a rendszerváltás dokumentuma lenne hivatva arra is, hogy az európai csatlakozás sikeres lefolytatásához a megfelelő nemzeti politikai identitás kimunkálásával az alapokat biztosítsa."
Az alábbi dolgozat a Fundamentum című folyóirat felkérésére született. A szerkesztőség a 2002 nyarán beterjesztett ügynöktörvényekkel kapcsolatos egyik jogbölcseleti dilemmát bocsátotta vitára. Nevezetesen azt, hogy egy alkotmányos demokrácia vajon meglehet-e olyan szilárd értékrend nélkül, melyre - mások mellett - az alkotmánybíráskodás során is támaszkodni lehet. A vitaindító ezt például így fogalmazza meg: "Meg lehet-e adni a normák jogi minőségének kritériumait úgy, hogy azok ne tartalmazzanak utalást a közösség politikai moralitására?" A kérdéskör meglehetősen fontos, így nem haboztam eleget tenni a felkérésnek. Vizsgálódásom az alkotmányos berendezkedésnek a politikai közösség értékeihez fűződő viszonyát próbálja körüljárni, vagyis a jog egyik alapkérdésének politikafilozófiai összefüggéseire keresi a választ, nem absztrakt és elvont, hanem nagyon is határozott történelmi körülmények, a magyar rendszerváltás viszonyai közepette. Ezért a szöveg első része politikatörténeti áttekintést ad, míg a második inkább teoretikus természetű és a jövőre tekintő lesz.
Ha meg akarjuk érteni, miért olyan terméketlen sok vita a hazai politikai és közéletben, vagy hogy miért olyan idegen egymástól az alkotmányos és a politikai viták nyelve, akkor legalább a rendszerváltásig kell visszanyúlnunk. A rendszerváltás forgatókönyvébe ugyanis bele volt kódolva a jelen helyzet mint következmény. És nem holmi hamis kompromisszumokra, elvtelen paktumokra kell gondolnunk. Minden rossz vita mögött egy időzítésbeli hibát vélek felfedezni: hogy túl hamar született meg az alkotmány. Tudjuk, történelmi szerencse és a hatalmat gyakorlók önmérséklete (kevésbé jóindulatú vagy realistább értékelés szerint ijedelme és/vagy hatalomátmentési taktikája) kellett hozzá, hogy a nemzeti kerekasztal-tárgyalások a vártnál sokkal gördülékenyebben és zavartalanabbul vezessenek egy, a legtöbb résztvevő által elfogadható új alkotmány elveinek és végleges (bár eredetileg ideiglenesnek szánt) szövegének kidolgozásához. E fejleményt nyilván minden résztvevő örömmel üdvözölte, hisz e normaszöveget tekintették a békés átmenet zálogának. Pedig a gyors sikernek legtöbbször ára van. A túl korai alkotmányozásnak három hátrányáról érdemes itt szót ejteni.
Először is azzal fizettünk a hamar munkáért, hogy egy teljesen új és ártatlan alkotmány helyett a pártállamtól örökölt alkotmány foldozott változatát kellett elfogadnunk. Tételezzük fel, hogy minden javítandó részletre fény derült és minden javítás megfelelően sikerült. Am ne feledjük: az alkotmánynak, közjogi funkciója mellett, az új korszak szimbólumává is kellett volna válnia. És erre tartalmi átalakítása ellenére, alkalmatlannak bizonyult az az alaptörvény, amelyet még a szabad választások előtt hirdetett ki - ideiglenes köztársasági elnökként - Szűrös Mátyás. Másodszor: az a tény, hogy nem jogállami körülmények között született, tehát a még fennálló hatalom és a hatalomra csupán aspiráló pártok ellenzéki "szövetsége" közti megegyezésnek volt kiszolgáltatva, azt eredményezte, hogy elvi szinten a "legkisebb közös többszörösre" kellett törekedni. Ebből következően értékmentes, pusztán formális hivatkozási alappá kellett válnia. E helyzetet regisztrálta Sólyom László: "Magyarországon úgy bukott meg a szocialista rendszer, hogy helyére nem került új, győztes ideológia [...] Az alkotmány az 1990. nyári módosítás óta kifejezetten értéksemleges."[1] Az Alkotmánybíróság első elnökétől ez az értékmentesség még pozitívnak is tűnhetett, de ha az értéksemleges melléknevet egy másik, rokon értelmű szóval váltjuk fel, vagyis üresnek nevezzük, világossá válik, milyen szempontból tekinthető kritikának e megállapítás.
Az értéktámpontok nélkül maradt alkotmány szükségszerűen vezet egy olyan alkotmányos gyakorlathoz, mely a formális alkotmányosság jegyeit viseli magán. Formális alkotmányosságon azt az alkotmányos hivatkozást értem, amelyből nem tűnik ki egyértelműen, mi indokolja egy-egy alkotmányos elv vagy klauzula megjelenését, mintha pusztán a pozitív norma kényszere működne. A formális alkotmányosságból formális jogállamiság fakad - ez utóbbiból következik az a helyzet, amelyet a szerkesztőségi felké-
- 62/63 -
rés a következőképp jellemez: "a jogállamiság használatával a legnagyobb zavarban vannak."
Végül a harmadik hátrányos következmény az, amelyik egyúttal a legnagyobb gondot is okozza szempontunkból. Az alkotmány, mint láttuk, a jogállami átmenet túl korai pillanatában született meg, ezért már az átmenet idején is érvényesülni kezdett. Ez a körülmény első hallásra talán biztató jelnek is tűnhet, olyasminek, ami biztosítani tudta a politika nyugodt munkáját, vagyis a folyamat zavartalanságát. Ez igaz is. Mára bebizonyosodott, az alkotmányos korlátozás megóvta az átalakulást a szélsőséges irányokba való elmozdulástól. Így történhetett, hogy a váltás egyetlen csepp vér nélkül zajlott le, a gyökeres változások okozta érdeksérelmek ellenére. Az e tényből következő hátrány leírásakor ismét Sólyom Lászlóra kell hivatkoznom. Szerinte Magyarországon az átmenet igencsak hosszúra nyúló, több fokozatban lezajló folyamat. Az új alkotmány megalkotása e folyamatokkal nem volt szinkronban, s nem csak időben.
Mivel Magyarországon az alkotmány átírása megelőzte, illetve részben helyettesítette a rendszerváltás politikai eseménysorát, joggal nevezhető a magyarországi átalakulás "alkotmányos forradalomnak".[2] De maga a kifejezés is utal a jelenség inherens ellentmondásosságára.[3] Ha szómagyarázatba kívánunk bocsátkozni, érvelhetünk egyfelől úgy, hogy olyan forradalmat jelöl e fogalom, amely a jogállami kritériumoknak megfelelően zajlik le. Ám ha kicsit általánosabb jelentéssel kívánjuk felruházni, azt is mondhatjuk, bármilyen forradalmat jelölhet, melynek eredményeképp jogállam váltja fel a nem jogállami állapotot. Magyarországon, épp az alkotmányozás időzítése miatt, nyilvánvalóan az első értelmezés vált bevetté.[4] De a kifejezés és maga ez a megszorító értelmezése sem terjedt túl azon a körön, ameddig az Alkotmánybíróság intézményes hatósugara elér. Mivel pedig az Alkotmánybíróság intézményének bevezetését és működését nem kísérte megfelelő médiatámogatás, annak szóhasználata nem vált a nyilvános beszéd, a politikai nyilvánosság közkincsévé. Alkotmányos forradalmunk tehát, már csak az alkotmányos szótár periférikus helyzetéből kifolyólag is, kénytelen volt lemondani a forradalom minden szokásos rekvizitumáról, legyen az bár pozitív, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is riasztó jelenség. Az alkotmányos forradalom tehát bizonyos értelemben épp a status quo megőrzését jelentette.
Miben nyilvánult meg az átalakulás ilyen fokú fékezettsége? Mint láttuk, pozitív oldala e jelenségnek például az, hogy az átalakulás nem követelt emberáldozatot. Ugyancsak fontos következménye volt az alkotmányos forradalomnak a "jogszerűség" felértékelődése. A politika nem sok szereplője élt ezzel a lehetőséggel, de a magyar rendszerváltás valóban példaértékű jogszerűségét tekintve, s ez akár morális alapot is adhat a rendszerváltók nemzedékének. Másfelől azonban hátránya volt e fékezett forradalomnak, hogy a nem jogállami személyközi viszonyok, a humán infrastruktúra szinte teljes változatlansággal megőrződött - jó példát nyújt erre a titkosszolgálat, ahol kénytelenek voltak szinte teljes egészében a régi káderekre támaszkodni. Márpedig ha a személyi állomány változatlan, nehezen várható el a szemléletváltás a munkavégzés során - ezen a munka intézményes-szervezeti felépítése vajmi keveset segít. Nem gondoltunk még bele, mit jelent a jogállam intézményrendszerén belül, ha egy személyi kör teljes jogi felhatalmazással védheti saját pozícióját, mintegy állam lehet az államon belül. De ugyanez jellemzi a politikai szféra jó részét, vagy általában az állami bürokráciát. Összességében a formális szintet meghaladó átalakulások elmaradását, sok tekintetben a "belső" forradalom elmaradását kell tényként megállapítanunk (s a belső itt jelenti egyrészt az intézményeket működtető emberi tényezőt, másrészt azt a mentalitást, szellemi klímát, mely általában is meghatározza a társas és intézményes viszonyokat).
Mindez egyszerűen azzal magyarázható, hogy az átalakulásért felelős politikai erők, vagyis a rendszerváltó pártok nem vállalták fel a forradalmi átalakuláshoz szükséges erőszakalkalmazás felelősségét (s ne feledjük: a rendszerváltás nem jelenthet polgárháborút, de értelemszerűen nem jelentheti a status quo fenntartását sem). A forradalomban az erőszakos eszközök révén érvényesülhet a politikai akarat - vagyis a jog átlépésével. Helmut Coing nagyon szemléletesen írja le ennek feltételeit: "Minden forradalom először a jogot helyezi hatályon kívül, ismét erőszakot állít a békés rend helyére. Ez önmagában mindig nagy, sok embert érintő szerencsétlenséget jelent. Ezért nagy felelősség terheli azt, aki forradalmat robbant ki, és csak akkor merhet belevágni a kísérletbe, ha a fennálló rend eltűrése - még ezt az árat figyelembe véve is - elviselhetetlen lenne."[5] Mivel a magyar rendszerváltás alapvetően nem belpolitikai okok miatt kezdődhetett el, az átalakulást kezdeményezők nem vállalták fel a forradalmi átalakulásban rejlő politikai és morális kockázatot. Ugyanezen okból nem rendelkeztek megfelelő tömegháttérrel a radikális változások kikényszerítésére. Az új alkotmány mielőbbi megalkotása e helyzetből következően volt mindkét fél: a nem jogállami hatalom örököseinek és az ellenzéki kerekasztal résztvevőinek is érdeke. A hatalom oldala természetesen a status quo megőrzé-
- 63/64 -
sében volt érdekelt, az ellenzék pedig a forradalmi változások kockázata nélküli politikai hatalomátvételben. Ezt a véletlenszerűen adódó érdekazonosságot fejezte ki az elsietett alkotmányozás, mely a forradalom elkerülését tette lehetővé.
A fejezet alcímében szereplő igazságosság-deficit a fékezett forradalom természetes következménye. Épp a forradalmi erőszak elkerülésének céljából fakad, hogy az alkotmányból kiolvasható szabályozó elvek közül a legalitás és a jogbiztonság vált uralkodóvá. Ahogy erre a vitaindító utal: "A legalitás elve szerint a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályainak feltétlenül érvényesülniük kell." Ezt a radikális "legalizmust" korlátozott alkotmánypozitivizmusnak nevezi a szakirodalom,[7] s a jogbiztonság és az igazságosság esetleges összeütközése esetére vonatkozik az Alkotmánybíróság egyik határozata: "A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló."[8] Tekintsünk most el ennek a jelzői révén nemcsak meghatározott, hanem ugyanakkor degradált igazságosság-fogalomnak a kritikai elemzésétől, amely esetleg meg tudná mutatni, mennyiben jelent egy ilyen megfogalmazás egyúttal előítéletet vagy határozott értékelő állásfoglalást az igazságosság lehetőségei vonatkozásában.[9] Gondolatmenetünk szempontjából elegendő annak megállapítása, hogy amikor - nemcsak az alkotmány őreinek, hanem a politika résztvevőinek döntése alapján is - a rendszerváltás a szigorú jogfolytonosság talaján maradt, akkor eleve lemondott az emberekben meglévő igazságérzet, igazságosságigény kielégítésére való törekvésről. Ennek eredményeképp viszont a politikai közösség egy részében erős fenntartások fogalmazódtak meg a rendszerváltás értékét illetően, míg egy másik részében olyan benyomások támadtak, hogy a rendszerváltás tőlük nem követeli meg hatalmi pozícióik feladását, vagy akár csak kisebb kényelmetlenségeket sem. Ráadásul ez utóbbi csoport érdeke egybesimult a hatalomban részesülő új és régebbi politikai elitével. A politikai közösség többi része viszont elszigetelődött a politika világától, mivel annak törekvéseiben nem ismerte fel saját törekvései tényleges képviseletét. A jogszerűségnek az igazságosság igényeivel szembeni elsőbbsége szükségszerűen idegenítette el a rendszerváltástól, tágabb értelemben a politika világától a közösség nagy tömegeit. Akik pedig a fennálló helyzet megőrzésében voltak érdekeltek, azok számára a politikai aktivitás semmi jót nem hozhatott, szemben a (politikai) passzivitással. Így az alkotmányra való hivatkozás, az alkotmány tisztelete és az alkotmány alapján álló politikai szemlélet nem alakulhatott ki széles körben. A formai legalitásnak való megfelelést követelő alkotmányossági kontroll sokak szemében üres formakövetési kényszernek tűnt, amelynek a politika több-kevesebb lelkesedéssel megpróbált eleget tenni, de a széles tömegek nem tudtak osztozni az alkotmányosság eszményében. A politika technikává, a politikai közösség egésze számára érdektelenné vált. A politika működési keretét jelentő jogállami berendezkedés pedig tartalmi igazságosságdeficitben szenved azóta is - s nemcsak a közösség egyes tagjai vélik így, hanem ez a rendszerváltás nyilvános és általános megítélését is jellemzi.
Mint láttuk tehát, a rendszerváltás nem tudott hozzájárulni a politika és a politikai közösség összehangolásához. Mert persze nem a rendszerváltás idején jött létre a két világ közötti szakadék. A kádárizmus részben épp attól minősült nem jogállamnak, hogy teljesen kiszorította a politikai közösséget a politikai jogok gyakorlásából. A jogállam közel nem ilyen radikálisan távolítja el az állam polgárait a politika terepeitől. Formálisan minden lehetőséget megad számukra, csak épp nem áll érdekében a politika terrénumának kiterjesztése. Pedig a parlamentáris demokráciák ideológiáját épp az a hipotézis támasztja alá, mely szerint a képviselők választóik akaratát próbálják megvalósítani a törvényhozás, a kormányt alakító politikusok pedig a végrehajtó hatalom lehetőségei szerint. A parlamentáris demokráciának ez az ideológiája nem tudott gyökeret verni a magyar politikai kultúrában. A szükséges politikai aktivitás hiányát épp az alkotmányosság Magyarországon használatos jelentése váltotta ki: mintha a tiszta játékszabályok azt kívánnák meg, hogy a népet ne vonjuk be a politikacsinálás rejtelmeibe.[10] Amikor a kádárizmus ellenzéke úgy döntött, idejekorán az alkotmányosság sáncai mögé húzódik a rendszerváltásnak a még mindig hatalmon lévőkkel szembeni megvédelmezésére, ezzel önkéntes önkorlátozást is vállalt. Ismételjük el még egyszer: ennek a vállalásnak megvoltak az előnyei, ettől vált a magyar rendszerváltás teljességgel erőszakmentessé. Ám a rendszerváltás folyamatának alkotmányos kontroll alá helyezésével talán túlzott áldozatot is vállalt a rendszerváltó elit: lemondott igazságosságigényének érvényesítéséről, s vállalta a skizmát politika és politikai közösség között.
Mindez azért maradhatott látens, mert tökéletesen megfelelt a kádárizmus által kialakított politikai reflexeknek. A kádárizmus ugyanis, tanulva 56 példájából, arra intette a politikust, hogy zárkózzon el az emberek szeme elől, tevékenysége váljék hozzáférhetetlenné a
- 64/65 -
széles tömegek számára, s azt sugallta a tömegeknek, hogy jobban járnak, ha nem a közösség ügyeivel bajlódnak, hanem (átvitt értelemben vagy szó szerint) saját kis kertjeiket művelik. E tudatos politikai törekvés eredményeképp a kádárizmus idején kétségtelenül újból fejlődésbe lendült a magyar polgárság, mely addigra jelentős lépéshátrányba került nyugat-európai mércével mérve. Csakúgy, mint egy évszázaddal korábban Németországban, a hatalom - növekvő gazdasági ereje ellenére - a Kádár-rendszer idején sem rendelt politikai potenciált a polgárság feltörekvő csoportjaihoz. A kádárizmus ugyanis nem polgárságot, hanem csak kispolgárságot kívánt nevelni. Olyan reflexeket épített ki az emberekben, melyek szerint személyesen akkor járnak a legjobban, ha nem látnak és nem hallanak semmit - politikai értelemben. A kispolgár a hatalom iránt minden körülmények között lojális, mert gazdasági függetlenségét csak így tudja megőrizni.
Ráadásul a XX. századi totális rendszerek nem csak azokat nyomorították meg, akiket ténylegesen üldöztek. A hallgatag többséget is korrumpálták, hisz "bűnösök közt cinkos, aki néma". A kádárizmus, akárcsak a nácizmus vagy a sztálinizmus, nem akarta terhelni a lakosságot a saját bűneiben való osztozással. Ezért "felmentette" az embereket a bűnről való tudás alól. A XX. századi kispolgár, mint Örkény hősei, szent borzalommal fordul el a politika kockázatos világától. Együgyűségében nem veszi észre azt az egyszerű igazságot, hogy e gesztusával teszi magát kettős értelemben áldozattá. Vagy ő maga válik üldözötté, vagy az üldözöttekről való nem tudása révén osztozni kényszerül a hatalom politikai felelősségében. Ehhez az általános helyzethez képest speciális a hatalomnak kiszolgáltatottakból lett ügynökök helyzete, akik - miként arra alább egy külön fejezetben még visszatérünk - épp tudásuk révén kényszerülnek osztozni a hatalom politikai felelősségében, bár legtöbben közülük szeretnének sokkal kevesebbet tudni.
Figyelembe véve a kádárizmus hosszú évtizedei által az emberekben kialakított reflexeket, belátható, hogy ha a rendszerváltás politikai elitje a tömegek nyelvén szeretett volna szólni, csak nagyon radikális forradalommal tudta volna ezt elérni. A politikai kultúra, a gondolkodásmód általában lassabban formálható, mint az intézményrendszer, a külső forma. Mint láthattuk, az emberekben alapvető gyanú élt a politikával szemben, s e hatást jól kiegészítette a rendszerváltó politikusok tulajdonképp jogos óvakodása a forradalmi változásoktól, a hatalmi elit pozícióőrző taktikája, s egy olyan, nehezen ellenőrizhető politikai helyzet, melynek kezelése kevés időt és energiát hagyott a politikai közösség ügyeinek elvi alapozására. Így elmaradt a politikai közösség "megteremtésének" prepolitikainak nevezhető feladata. Ezért nem érvényesülhetett semmiféle olyan típusú igény, mint hogy "az alkotmány értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat". Az alkotmány írott malaszt maradt.
A rendszerváltás utáni első szabad kormányt megalakító Antall József nagyon világos koncepcióval rendelkezett az alkotmányos politikai rendszerek működésére vonatkozólag. Pusztán a létrejöttüket lehetővé tevő kiindulópont vonatkozásában tévedett. Nem tette fel azt a kérdést, hogy miként születhetne egy olyan mérce, amely a szükségszerűen kialakuló és az átmeneti helyzetből fakadóan nyilván igen éles érdekkülönbségek ellenére biztosítja a politikai szereplők alapvető értékek felőli megegyezését. Pontosabban nyilván úgy vélte, az alkotmány betöltheti e szerepkört. Azt nem vette figyelembe, hogy az alkotmányoknak hagyományosan szilárd hátteret biztosító európai kultúra maga mennyire elbizonytalanodott mára, s ennek eredményeképp milyen mértékű értékdivergencia jellemezheti a társadalmat, vagy legalábbis a társadalmi nyilvánosságot ellenőrző értelmiségi gondolkodást, azaz hogy a politika hátterét adó kultúra nem képes az értékek felmutatására. Ezért nem látta előre, hogy valamifajta mérce megállapítása határozott politikai feladattá, minden gyakorlati politizálás előfeltételévé vált. E közös alap megteremtésének szükségességét persze nem csak neki kellett volna látnia, hisz annak létrejötte minden politikai szereplő közös felelőssége.
Érthető, hogy Antall nem tartotta sürgős feladatnak az új - igaz, toldott-foldott - alkotmány helyett egy legitim alkotmány elkészítését. Ennél sokkal fontosabb gyakorlati gondjai voltak (az adósságcsapda kezelése, a KGST, a Szovjetunióhoz fűződő viszony, a szovjet csapatok távozása, a gazdaság konszolidálása, az életszínvonal biztosítása stb.). Joggal gondolhatta továbbá, hogy az épp most kihirdetett, a jogállamiság kritériumaihoz igazított alkotmány elvetése és helyette egy újabb alaptörvény elkészítése politikailag kockázatos, az alkotmány szempontjából pedig elbizonytalanító és presztízsromboló hatású lehet. Egy aktív politikusnak nem a rendszer működését biztosító elemek aláaknázása a feladata. Ráadásul Antall, aki erős politikusi vénával és a parlamentáris demokráciákban jól hasznosítható vitakészséggel rendelkezett, családi örökségként hozta magával a klasszikus parlamentarizmus eszményét. Meg volt győződve a versenydemokrácia modelljének a politika egész rendszere számára megnyilvánuló hasznosságáról. Úgy gondolta, a vitaparlament működtetése mintegy automatikusan feloldja majd a téves beidegződéseket, s ahogy megtapasztalják az emberek a szabad véleménynyilvánítás és a politikai jogok gyakorlásának
- 65/66 -
előnyeit, előbb-utóbb feladják az életük korábbi fázisát jellemző passzív, pusztán az önérdekre figyelő gondolkodásmódját. Nem vette tekintetbe, hogy a bennünket jellemző gondolkodást nem tudjuk ruhaként magunkról ledobni. Ha gondolkodásunkat értékhiányos szemlélet jellemzi, akkor pusztán formáljogi, illetve aktuálpolitikai megoldások nem segítenek hozzá bennünket e szemlélet korrekciójához. Egy pusztán eljárási alapon működő alkotmány nem, vagy csupán nagyon hosszú távon képes szemléletformáló hatást kiváltani.
Ugyancsak jól megalapozott volt Antall érvelése amellett, hogy eleinte ki kell zárni a nagykoalíció bármilyen formáját. Úgy gondolta, az egypártrendszer hosszú uralma után világos alternatívákat felvonultató többpárti parlamentre van szükség. Továbbá tisztában volt helyzete politikai kockázatával, s el akarta kerülni, hogy a kormány esetleges bukását követően a szocialista utódpártnak ne legyen alternatívája. Antall a tiszta és egyértelmű versengő demokrácia pályájára kívánta állítani a magyar politikai rendszert. Ezt pedig nem a pártok színfalak mögötti megegyezése, a szélesebb nyilvánosság számára áttekinthetetlen kártyaleosztások jellemzik. Nem szabad, hogy a döntéseket előre meghatározza valamifajta hamis kompromisszum, a választók akaratának kell érvényesülnie.
A dilemmát az jelenti, hogy a versenydemokrácia klasszikus modellje előfeltételezi az alapértékekben megállapodott politikai közösséget. Csak ekkor vélhetjük biztosítottnak, hogy a verseny nem áll szemben a politikai közösség egészének érdekeivel és formálisan megfelel a demokratikus játékszabályoknak. Lehet, hogy sem egy szeplőtlen alkotmány megalkotása, sem a nagykoalíció nem törte volna meg a választók politikával szembeni bizalmatlanságát, mely - ismételjük - az egypártrendszer hosszan tartó hatalomgyakorlása alatt alakult ki az emberekben. Ám, sajnos, előkészítés nélkül a versenydemokráciának is nyilvánvalóan kedvezőtlen hatásai voltak.
A politikailag iskolázatlan választói rétegek szemében a versengés élesen megosztja a politikai közösséget, s így mintha a demokráciát rombolná. A pártok kénytelenek igen erős retorikával "fanatizálni" híveiket annak érdekében, hogy közömbös szimpatizánsaikat politikai aktivitásra bírják. A választási kampányok azonban igen mély nyomokat hagynak az emberekben, s ez a politikai közösség megtapasztalását nehezítheti, sőt akár a kormányozhatóság rovására is mehet. Mindez azonban csak rövid távú probléma. Hosszú távon az okozhat gondot, hogy a politikai közösség kiábrándult tömegei elfordulnak a politikától, s a közösség csakugyan kihátrál a politika alól. A politika így valóban az elit kiváltságává, hivatásszerűvé válik. Mind a politika túl erős hatása, mint pedig az általa kifejtett elidegenítő effektus kedvezőtlen lehet a politikai klímára nézve.
De mi lesz mindennek a hatása a jogállam és az alkotmányos értékrend viszonyát tekintve? Közvetlen hatása az, hogy a tömegek számára az alkotmányosság nyelve és gondolati formája érdektelen és ismeretlen marad. A politikus nem tudja az alkotmány nyelvén megszólítani választóit, nem tud vele szavazatokat gyűjteni, ezért számára is érdektelen marad. A politika tehát nem az alkotmányos normák szerint fog artikulálódni, az Alkotmánybíróság csak külsődleges kritikát tud gyakorolni fölötte. Az állampolgár pedig elfordul a politika kiábrándító és értéktámasz nélkül sodródó, számára idegen világától. Vagyis a politikai elit korlátozatlan felhatalmazást kap.
Antall József nagykoalíció-ellenes elképzelése már kormánya bukása előtt csődöt mondott. A vélelmezett antidemokratikus tendenciákra hivatkozva - elsősorban a pártok holdudvarában létrejött alkut kifejező Demokratikus Charta nyomására - a második legnagyobb rendszerváltó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége elfogadta az utódpárt "csábítását", és a választásokon abszolút többséget szerzett MSZP legitimálására belépett a kormánykoalícióba.[11] E lépés politikai értékelése nyilván nem tartozik e dolgozat témakörébe. Gondolatmenetünk szempontjából csupán azt állíthatjuk, hogy elhatározó jelentőségű volt e lépés a liberalizmus itthoni perspektíváját illetően: ekkor dőlt el, hogy nálunk ez az eszmeirányzat baloldali elkötelezettségű lesz. Ám témánk szempontjából sokkal fontosabb, hogy a liberális párt egy olyan utódpárttal vállalta a szövetséget, amely még nem esett át az öntisztulás folyamatán. A koalíciós fordulat eredményeként végképp elesett annak lehetősége, hogy a politikai elit és a szélesebb politikai nyilvánosság szembenézzen az elmúlt rendszerrel. Akik együtt gyakorolják a hatalmat, nem fogják a múltat felhánytorgatni egymásnak. Enélkül viszont nincs lehetőség arra, hogy megszülessék a politikai közösség közös platformja. A nem jogállami hatalmat személyükben is megjelenítő szocialistákkal kötött "kiegyezés" eredménye az lett, hogy végképp összezilálódott a múlt rendszer és a jogállam közti választóvonal. Ezzel a rendszerváltás mindenki által vállalható és vállalandó értékei artikulálásának esélye minimálisra csökkent. Az egyre inkább a félelmek, és nem a szabadság érzete által vezérelt politika mind nyilvánvalóbb eredménye a rendszerváltás "elsinkófálása" lett.
Horn Gyula és Medgyessy Péter is személyében testesíti meg az előző rendszert. Hiába hivatkozik a
- 66/67 -
politikai retorika arra, hogy e politikusok időközben az alkotmányos demokrácia híveivé szegődtek (sőt, hogy ők már korábban, a 80-as évek táján is a demokrácia hívei voltak - az egypárti hatalom legfelsőbb szintjén). Választóik is pontosan tudják, nemcsak ellenfeleik, hogy rájuk a múlthoz kötődő habitusuk, beállítódásuk miatt érdemes szavazni. Fellépésük politikai üzenete, hogy a folytonosságot képviselik, vagyis nem tudják világosan, értékek alapján elválasztani egymástól a nem jogállami berendezkedést és a jogállamot. Politikai hatalomra segítésük újra egységes tömbbe rendezte a sosem volt kádárista "idill" kisegzisztenciáit és a rendszerváltás hatalomátmentő haszonélvezőit. Medgyessy Péter jól megkonstruált, emlékezetes védőbeszéde a parlamenti bizottság előtt rányomta a hivatalosság pecsétjét az önfelmentő mechanizmusokba menekülők eljárására. A határvonal múlt és jelen, jogállam és nem jogállam között végképp elhalványult. A szocialista-liberális koalíció a maga példáján tudja megmutatni, miként keveredhet össze az elmúlt rendszer haszonélvezője, kiszolgáltatott és sajnálatosan utólag is meghurcolt áldozata, valamint a Kádár-rendszer ellenzéke. Hiába követeli az SZDSZ az újfajta ügynöktörvényekkel a rendszerváltás tényének hangsúlyosabbá tételét, e követelést saját politikai egyezségei hiteltelenítik. A párt saját sorsa mutatja, mennyire jól összemosható az egykori üldöző az egykori üldözöttel.
Az SZDSZ két szempontból is áldozatává vált a kádárista politikai manipulációnak. Egyrészt politikai tőkéjét forgácsolta szét a hozzá képest aránytalanul erősebb, ugyanakkor kompromittálódott elit által vezérelt szocialista párttal kötött koalíciója. Másrészt amikor a Medgyessy-ügy kipattant, az SZDSZ-nek döntenie kellett a hatalom vagy erkölcsi pozíciójának tisztasága között. Az SZDSZ e helyzetben kis megingás után egyértelműen a hatalomban maradás mellett döntött. Ezzel az utódpárt vezetése elérte, hogy végképp lekerüljön a napirendről a múlt politikai tisztázásának igénye. Az SZDSZ úgy gondolta, döntését ellensúlyozni képes, ha rákényszeríti a szerinte helyes ügynöktörvényt koalíciós partnerére. A szocialisták bátran belementek ebbe, hiszen sikerült az ügynök-ügy nyilvánosságát úgy megszervezniük, hogy abból ők győztesként kerüljenek ki, az ellenzék és az SZDSZ pedig vesztesként. A kérdésben személyesen is érintett miniszterelnöknek még arra is volt gondja, hogy tekintélyes, ellenzéki politikai szimpátiával rendelkező szakértőket is felvonultató bizottságot kérjen fel az új törvénytervezetek véleményezésére. Biztos lehetett benne, hogy a bizottsági kontrollon és a parlamenti csatározásokon átment ügynöktörvény már nem az lesz, amit az SZDSZ szeretne beterjeszteni, s e bizakodása - utólag már láthatjuk - jogos volt. Megállapíthatjuk tehát, hogy
1. bármilyen radikális ügynöktörvényt fogadtak volna el, az csak pótlékként szolgált volna a rendszerváltással kapcsolatos tényleges múltfeltárás elmaradásáért;
2. ráadásul az ügynöktörvény, amit e dolgozat írásakor vitatott a parlament, minden valószínűség szerint semmilyen értelemben nem lesz radikális - ha egyáltalán elfogadják.
A két állítás közül gondolatmenetünk szempontjából az első a fontosabb, ezért vizsgáljuk meg e tételt közelebbről. Mindenfajta ügynöktörvény kiindulópontja az az előfeltevés, hogy az ügynökök a múlt rendszerben az elnyomó hatalmat képviselték. E kiindulópont ilyen általánosságban megfogalmazva biztosan nem igaz. A baloldali totális rendszerek ügynökhálózatát épp az jellemezte, hogy üldöző és üldözött viszonyát jó hatásfokkal tudta összemosni. Az ügynökök beszervezésének logikája és működtetésük egész mechanizmusa arra a zseniális és ördögi felismerésre épült, hogy az ügynökrendszer révén nem csak azt lehet elérni, hogy általa a hatalom számára átláthatóvá válik a sűrű szövedéke miatt átláthatatlannak tűnő civil társadalom. Ennél is fontosabb, hogy az egyébként gyakran a fennálló rendre veszélyes személyek - sokszor anélkül, hogy akár szeretteiknek is bevallanák - a hatalom cinkosává tehetők. Az ügynöki hálózatba történő beszervezésük révén a rendszer ellenségei arra kényszerülnek, hogy saját önbecsülésüket és erkölcsi tartásukat is feladva, szégyellni való tevékenységet folytatva működjenek együtt a rendszerrel. Ezt a helyzetet egy egyszerű elnyomó hatalom pőre erőszakapparátusa nem tudná elérni. Ehhez épp az ügynökrendszerben érvényesülő inverz logikára van szükség: eszerint azokból lesznek a "munkatársaink", akik erkölcsi integritásukat megőrizve egyébként ártani tudnának nekünk. Vagyis az ügynökhálózat közvetett feladata épp az, hogy relativizálja elnyomó és elnyomottak viszonyát, összemossa a hatalom és a hatalomnak alávetettek egyébként egyértelmű viszonyát.
Az ügynöktörvények e kettősséggel nem tudnak mit kezdeni. Nyilvánvaló, hogy az ügynökök részesei voltak egy elnyomó hatalomnak. Ám sok esetben a körülmények teszik érthetővé az indítóokokat, s csak az egyedi helyzet világítja meg, hogy egy-egy "érintett" az áldozat vagy az üldöző szerepét játszotta-e valójában. A rendszerváltás "múltpolitikai" felelőssége és egyben filozófiai tétje az, hogy vajon fel tudja-e lebbenteni a leplet e nagyon is rafinált mechanizmusról, s rá tud-e mutatni azokra, akik tényleges politikai, erköl-
- 67/68 -
csi és adott esetben jogi felelősséggel is tartoznak a történtekért. Ehhez a múltfeltáráshoz azonban meggyőződésem szerint nem az igen differenciálatlan és - valljuk meg - elkésett ügynöktörvények adják a kezünkbe a legjobb eszközt. Az alábbiakban a szélesebb összefüggésekre támaszkodva az ügynöktörvényeknél alkalmasabbnak vélt módszert szeretnék bemutatni. Előtte azonban a történeti áttekintés kiteljesítése érdekében még egy témát, s vele még egy "múltfeltáró", értékteremtő kísérletet kell érintenünk.
Ha az SZDSZ doktriner liberalizmusa a múlt rendszeren belül rosszul lokalizálja a bűnöst az ártatlantól elválasztó, igencsak girbegurba választóvonalat, miközben - értékrelativizmusával - maga is hozzájárul az igazságosság követelményeinek érvényesíthetetlenségéhez, addig az Orbán-kormány markáns politikai szimbolikája is gerjesztette az ügynöktörvény eszkalálódását. A Fidesz derékhadát jelentő negyvenévesek generációja elemi szocializációs élményként hozza magával a 80-as évek értelmiségi közegének jellegzetes antikommunista pátoszát. Ám a pártjának és kormányának mindig határozottan irányt szabó fideszes miniszterelnöknek, Orbán Viktornak éreznie kellett volna, hogy a rendszerváltás hevéből "kigyógyult" az ország. Hogy sokkal erősebb motivációt jelent az emberek számára az a magánvilágot építő szemlélet, amely hagyja a köz ügyeit másra, s a legkevésbé sem szereti, ha a lelkiismeretére hivatkoznak. A magyar társadalom jelentős része számára - amint bizonyos fokig sikerült megkapaszkodnia a "kapitalizmus" gazdasági viszonyai között - az új berendezkedés egyfajta "kitágított Kádár-rendszerként" működik. E beidegződés a következő látens alkut feltételezi: a lakosság azt várja el a hatalomtól, hogy biztosítsa számára a biztonságos közállapotokat, s szavatolja az egyéni "machinációk" szabadságát - a magánvilágon belül. Cserébe a lakosság nem kívánja túl mélyen beleártani magát a politika belső ügyeibe.
A Fidesz stratégiája arra irányult, hogy megpróbálja "felrázni" a szerinte "elaltatott" nemzeti lelkiismeretet, közösségi gondolkodásmódot. Csakhogy az ébresztgetés, melynek a hangos nemzeti és antikommunista retorika volt a legfontosabb eszköze, fordított eredményhez vezetett. Az orbáni nyelvhasználat igen erős impulzusokat mért a politikától régen elszokott tömegekre: vagyis állásfoglalásra késztette hallgatóit. Ezt az érzést csak erősítette, hogy miként - más okból - az SZDSZ elvéti az egykori bűnös és áldozat közti határvonalat, úgy a Fidesz sem ügyelt rá eléggé, hogy csak az egykori hatalom vezetőit kritizálja: ezzel maga ellen hangolta az egykori MSZMP-s párttagságot is, sőt, híveinek kissé elvakult, de annál hangosabb csoportja a múlt rendszer bármilyen szintű elkötelezettjeit is a megbélyegzettek közé sorolta.
De nemcsak a Fideszben keresendő a hiba, ha az elnyomó rendszerrel szembeni kritikai hang nem várt hatást keltett. Politikai ellenfeleit is hasonló felelősség terheli a politikai közösség éles megosztottságáért. A Fidesz által használt nemzeti szótárat kirekesztő nyelvhasználatként bélyegezte meg az ellenfél. Úgy tüntette fel, mintha a Fidesz valamifajta idejétmúlt eszme mellett kötelezte volna el magát. A nemzeti retorikát ugyanis, mely a XIX. században épp a nemzet egyesítésének funkcióját volt hivatva betölteni s melyet azóta persze sokan és sokszor használtak fel bűnös céllal, megbélyegzettnek nyilvánította - egyébként ez a hozzáállás nem csak Magyarországot, sőt külföldön nem csak a baloldalt jellemzi.
A Fidesznek tehát nem sikerült elérnie azt a célt, amely politikai törekvéseinek középpontjában állt. A hagyományai szerint ideológiailag meglehetősen alulteljesítő Fidesz a szimbolikus politizálás eszköztárával kívánta saját ideológiai határait meghaladni. Utólag megítélve sok tekintetben épp a szimbolikus politizálás okozta kormánya bukását. Szempontunkból azonban még érdekesebb az, hogy milyen politikai éghajlat maradt hátra a Fidesz-kormány bukását követően. Nem pusztán arról van szó ugyanis, hogy egy kormányzatnak nem sikerült kitűzött politikai céljait maradéktalanul teljesíteni. A végsőkig kiélezett csatát hozó választási kampány eredményeképp, ha lehet, még távolabb került a magyar politikai közösség meghatároz(ód)ása. Annak megítélése, hogy ezért kit terhel nagyobb felelősség, politikai preferencia kérdése - szempontunkból most csak az eredmény érdekes. Meg kell állapítanunk: a jelen helyzetet a politikai osztály belső meghasonlása, a politika iránt érdeklődő szélesebb tömegek éles szembenállása jellemzi, miközben az ország lakosságának nagy része kiábrándultan elfordult a politika világától.
A Fundamentum kérdése az ügynöktörvények kapcsán a jogállamiság értékalapozottságára vonatkozik. Ebben a részben arra keressük a választ, miként határozható meg a jogállam intézményesülésének feltételrendszere, s e meghatározásból milyen politikai feladatok adódnak - a jövő számára.
Először is az a kérdés, mit jelent valójában a Kádár-rendszer idején vágyálmainkban csak homályosan körvonalazódó nyugati típusú demokrácia - mert va-
- 68/69 -
lószínűleg ehhez a mércéhez kellene igazodnunk, amikor az autentikus magyar politikai állapotok elméleti alapjaira vagyunk kíváncsiak.[12] Tételezzük fel, hogy a nyugati politikai berendezkedés alapját a parlamentáris demokrácia fogalma jelenti. Mivel igen bonyolultan szervezett, nagyon fejlett technológiát hasznosító társadalmak hatalmi berendezkedéséről van szó, az egyébként átláthatatlan, média közvetítette politika működésének biztosításához szükség van az emberek beleegyezésére. Márpedig a beleegyezést erőszakkal vagy puszta lekenyerezéssel nem lehet hosszú távon megőrizni. Ezért csak a parlamentarizmus, a képviseleti demokrácia tűnik elfogadhatónak a ma embere számára.
A parlamentáris demokrácia, mint e társadalmak kulturális és szellemi színvonalának egyetlen legitim hatalmi formációja, a népszuverenitás és a korlátozott hatalom elképzelésére épül. A demokrácia fogalma fedi a népszuverenitás igényét, míg az alkotmányosság a hatalom korlátozásának biztosítéka. Hogy e két fogalom milyen szorosan összefügg gondolkodásunkban, mutatja, hogy a demokrácia mai jelentése egyre inkább eltolódik egyfajta eljárási igazságosság követelménye felé. Amikor például a demokratikus játékszabályok betartásának szükségességéről beszélünk, akkor nem annyira a képviseleti elv fontosságát hangsúlyozzuk, hanem inkább azt, hogy az ilyen típusú rendszerek arra a hipotézisre épülnek, hogy a hatalomért folytatott nyílt küzdelem során alkalmazott, előre leírt és szigorúan betartott, betartatott normákról mindenki tudja, miért fogadja el. A parlamentarizmus modern rendszere azt szavatolja, hogy a politikai vitákban mindkét fél véleménye elhangozhat, s hogy a meggyőzőbb érvek fognak dönteni a vitatott kérdésekben.
Az Alkotmány a keretek közé szorított vita szabályainak foglalata - tehát eredetileg nem a politikai közösség közös politikai értékeinek írásos dokumentuma -, hiszen egy közösség értékvilágát hagyományosan nem volt szükséges írásba fektetni. Az alkotmány használati útmutató a politika szereplői számára, olyan kalauz, mely a vitás kérdések feloldásának technikáit veszi számba. E tekintetben tehát a magyar Alkotmánybíróság önértelmezése megfelelni látszik a politikai filozófia által a bíróságra testált feladatnak.
Akkor viszont mit jelent az észrevételezett értékhiányos állapot? Ez annak következménye, hogy a politikai közösség a rendszerváltáskor nem tapasztalhatta meg önnön létét, vagyis nem szerezhetett olyan alapvető tapasztalatokat, melyek feldolgozott állapotban eligazító mérceként szolgálhattak volna a későbbiekben. A magyar politikai közösség közösségélményének hiányáról van szó. És itt nem valamilyen idilli közösségi állapot hiányára kell gondolni. Hiszen konfliktusok nélkül nehezen képzelhető el közösség. Ám az emberek egymás mellett élésének sokféle formája van, és ezek között a politikai közösség olyan, amelynek működéséhez rendelkeznie kell az elsődleges értékek közösségével. Az ilyen típusú értékek általában a hagyományból sarjadnak, de ha erre nincs lehetőség, akkor a jelen nemzedéknek kell kiküzdenie azokat. Megjelenésükhöz mindenképpen arra van szükség, hogy a közösség tagjainak legyen tapasztalatuk közös cselekvésekről, közös örömökről és közös szenvedésekről. A politikai közösség csak ezen közösségi élmények hatására ölthet testet.
A hagyományos alkotmányos berendezkedéseket a demokrácia régóta fennálló tradíciója élteti. A magyar alkotmányosság is sok évszázadra visszatekintő előtörténettel rendelkezik, mely semmilyen tekintetben nem alacsonyabb rendű, mint bármely nyugat-európai állam alkotmányos előtörténete. Magyarországon e fejlődés a XX. században torpant meg. A folyamatosság megszakadásának kiindulópontja a trianoni trauma, melyet a nemzeti tudat mind a mai napig nem tudott feldolgozni. E fejlemény ellencsapásaként logikusan, bár nem védhetően alakult ki a két világháború sok tekintetben anakronisztikus politikai belvilága. S e helyzeten a korszak legkiválóbb politikai tehetségei, Bethlen István vagy Teleki Pál sem tudtak lényegesen változtatni. Ráadásul a II. világháborút követő, sok tekintetben biztató fejlemények ellenére, a világháború elhibázott magyar kül- és belpolitikája következtében az újabb béke egy másik totális hatalomnak, a Szovjetuniónak szolgáltatta ki az országot - ami a magyar alkotmányos hagyomány modern demokráciává való alakítását újabb fél évszázadra elnapolta. Ha ezt az előtörténetet vesszük figyelembe, még sajnálatosabbnak tűnhet, hogy a rendszerváltás folyamatában nem jelentkezett elég erőteljesen az alkotmányozó nemzetgyűlés iránti igény. Így az alkotmányosság történeti átörökítése és a modern demokrácia követelményeihez igazítása elszakadt egymástól.
A helyzetet tovább nehezítette, hogy a kádári hatalomgyakorlás módszere igen jól leplezte a rendszer nem jogállami státuszát. Kádár a lakosságnak juttatott anyagi előnyökkel feledtetni tudta azt, hogy a hatalomhoz nemcsak jogellenesen, idegen csapatok támogatásával, de emberi életek feláldozása, a politikai közösség túlnyomó többsége által támogatott forradalom elfojtása árán jutott. Kádár machiavelliánus vénájára vall e technika megtalálása, mert ez nemcsak a hatalom megszerzését, de megtartását is lehetővé tette számára. Közben pedig kialakított egy olyan kultúrát, mely a politikától elfordulva az anya-
- 69/70 -
gias életszemléletet vallotta magáénak. Ezzel az előző rendszer mintegy előkészítette a talajt a fogyasztói kultúra kialakulásához, ami nélkül nincs modern tömegdemokrácia.
Az alkotmányosság és a demokratizálódás közti szakadás, majd a maga lehetőségei szerint - s az ország eladósodásával lehetővé váló - fogyasztói kultúrát népszerűsítő kádárizmus lehetetlenné tette azt, hogy a magyar politikai közösség meghatározza önmagát. Vagyis elmaradt azoknak az alapvető értékeknek a megfogalmazása, melyek a honi alkotmányosság bázisát jelenthették volna. És ezen a helyzeten mit sem változtat az a tény, hogy ha tényleges értékszemléletet keresünk az Alkotmánybíróság működése mögött, akkor egy, a magyar hagyományoktól idegen, az emberjogi hagyományokat tovább örökítő alapjogi védelem elképzelése látszik a legerősebbnek. Az emberjogias szemlélet nem képes pótolni a politikai közösség vitákban kikristályosodott politikai értékvilágát. Ráadásul az emberjogias alapozottságú alkotmányos kontroll vonatkozásában osztom Pokol Béla aggodalmát. Pokol helyesen mutatja ki, hogy a 70-es években erőre kapó emberjogi felfogás amerikai előzmények után a 90-es évekre Nyugat-Európában is "a politikai harcok emberi jogi köntösben való megvívásának egyik fő terepét jelentik".[13] A szakirodalom konstitucionalizmusnak nevezi azt a jogi módszert, amelynek lényegét Pokol a következőképp definiálja: "az alkotmányos alapjogokká vált valamikori természetes jogokra koncentrál, és különösen az erre alapozó alkotmánybíráskodási döntésekre."[14] Nem osztom azonban maradéktalanul a szerző vélekedését arról, mi magyarázza e fejlemény erőteljes honi megjelenését. Nem gondolom, hogy a magyar rendszerváltásban bármilyen szerepet kapott volna az emberjogias megközelítés. Még akkor sem, ha kétségtelenül volt egy ellenzéki csoportosulás, mondjuk így az egyszerűség kedvéért: a szamizdatos ellenzék, mely "emberjogi alapokon állt". Valójában azonban a széles lakossági támogatás, ahogy azt az első választás megmutatta, a nyugodt rendszerváltást ígérő erőknek szólt, amelyek sokkal inkább a megszokott hagyományok, mintsem valamilyen elvont doktrína talaján álltak. Elfogadom viszont azt, hogy az emberjogi beszédmód térnyerése az európai egységesülés kontextusában erősödött fel, még ha ehhez szükségesnek gondolom hozzákapcsolni a globalizáció egyre érezhetőbb hatását is, mely gyakran szintén az emberjogi diskurzus leplében jelentkezik (olyan hagyományos liberális érvekre támaszkodva, mint a vállalkozási, kereskedési szabadság, a társadalom védelme a hatalommal szemben, vagy olyan új elemekre építve, mint amilyen a multikulturalizmus doktrínája vagy a másság kultusza).
Ugyancsak eltérően ítélem meg az alkotmány értékválságából való kibontakozás lehetőségét. Pokol érezhetően a szigorú jogpozitivizmus irányában keresi a kiutat, az aktivista alkotmányjogászkodás háttérbe szorításával. A dolgozat következő, utolsó két fejezetében saját megoldási javaslatomat fogalmazom meg, mely inkább egyfajta történeti alapozottságú republikanizmus irányába mutat.
A mai viszonyok között is igaznak tűnik az a demokráciákat éltető hagyományos politikai filozófiai belátás, hogy nem létezik alkotmányos demokrácia a vonatkozó politikai közösség támogatása nélkül. Ahhoz tehát, hogy élővé váljon az egyébként ígéretes alkotmányos gyakorlat Magyarországon, meggyőződésem szerint arra van szükség, hogy a politikának sikerüljön artikulálni egy olyan értékrendet, melyet a most magát a másikkal szembenállóként meghatározó két tábor többsége egyaránt el tud fogadni közös minimumként. Egy ilyen minimum, amit a baloldal nevezhet liberális minimumnak, a jobboldal pedig nemzeti minimumnak vagy történeti alkotmánynak,[15] nyilvánvalóan két szempontból is hasznos és szükséges. Egyrészt lehetővé teszi, hogy az alkotmányosság eszménye szilárd alapokat kapjon. Vagyis csak így érhető el, hogy az Alkotmánybíróság által is érzékelt értékhiány valamilyen módon kiteljesedjék. Másfelől viszont ez a feltétele annak is, hogy a politikai patthelyzet feloldhatóvá váljon, s a viták szilárd politikai és jogi keretek közt folyjanak le. Vagyis mind a jog, mind pedig a politika szempontjából létfontosságúnak látszik egy ilyen minimum meghatározása. Ezt a feladatot pedig csak a legszélesebb értelemben vett politika végezheti el.
Ha a baloldal szemszögéből tekintjük ezt az igényt, akkor a következőképp fogalmazhatunk: szükség van azon korlátok meghatározására, melyek a hatalmat elválasztják a polgári társadalomtól, kiegyensúlyozzák a hatalom különböző ágait és ágenseit, s lehetővé teszik a politika jogállami elvárásoknak megfelelő gyakorlását. Ha pedig a jobboldal szemszögéből fogalmazzuk meg ezt az igényt, akkor szükségesnek látszik a nemzet történelmi arcát hűen tükröző értékrend kimondása, annak érdekében, hogy a politika valóban a nemzet érdekében tudjon tevékenykedni, s élvezhesse a polgárok támogatását a közösen vallott célok megvalósítása során. A két nézőpont természetesen nem azonosítható, ám egyáltalán nem látszik lehetetlennek, hogy a kétféle gondolatmenetből ugyanazt a konklúziót lehessen levezetni. Vagyis a liberális vagy nemzeti minimum megfogalmazásának elvi lehetősége adott. Még akkor is így
- 70/71 -
van ez, ha a pillanatnyi aktuálpolitikai helyzetet elemezve éles szembenállást, a politikai pozíciók egymással szembeni megmerevedését és pillanatnyi alkuképtelenségét kell regisztrálnunk.
Ha a liberális vagy nemzeti minimum megfogalmazásának szükségességét be tudjuk látni, akkor világossá válhat, hogy nincs igaza Sólyom Lászlónak, Majtényi Lászlónak és másoknak, akik szerint a rendszerváltás befejeződött. Lehet, hogy a jogi-gazdasági és a politikai-mentális rendszerváltás eltérő dinamikát mutat, de úgy tűnik, politikai-filozófiai értelemben a rendszerváltás alapozása elmaradt. E fogyatékosságot tehát orvosolni kell, s az erre irányuló erőfeszítés még most sem késő. A rendszerváltás még befejezetlen, viszont befejezhető, mi több, befejezendő. Ehhez arra van szükség, hogy a rendszerváltást irányító eszméket (így a szabadság vagy nemzeti függetlenség, az önrendelkezés vagy nemzeti szuverenitás, a jogállam és joguralom, a társadalmi és történelmi igazságosság, a törvény előtti egyenlőség és a társadalmi szolidaritás, az emberi és alkotmányos jogok, valamint az állampolgári kötelezettségek eszméit) politikai érvénnyel tételesen megfogalmazzák és kimondják. Ez sürgető politikai feladat, melyhez meg kell nyerni a lakosság politikailag érdeklődő részének egyetértését is. Vagyis e feladat nem tekinthető a politikai osztály belső ügyének, hanem a nyilvánosság előtt zajló, az állampolgárok legszélesebb rétegeit bevonó erőfeszítésre van szükség. Az erőfeszítés célja a rendszerváltás alapdokumentumában megfogalmazandó elvek és eszmék megvitatása, majd az alapdokumentum szövegének megfogalmazása.
Egy ilyen írásban lefektetett, széles körű egyetértésen alapuló dokumentum nélkül alkotmányunk sem kaphat életre. A rendszerváltás alapdokumentuma természetesen nem az alkotmány versenytársa lenne, s nem annak helyét foglalná el.[16] Inkább a rendszerváltás alapdokumentuma és az alkotmány egymást erősítő hatására volna szükség, ahogy - mutatis mutandis - az Egyesült Államokban a függetlenségi nyilatkozat és az alkotmány viszonyult egymáshoz. A nyílt vita által legitimált alapdokumentum feladata a politikai közösség identitásának meghatározása és kinyilvánítása. Vagyis a politikai közösség - történetileg megalapozott és filozófiailag reflektált - értékeit sorolná fel és azok egymáshoz fűződő viszonyát határozná meg. Ezzel levenné az alkotmány értelmezésére és az alkotmányosság védelmére hivatott testület válláról az értékalapozás nehéz feladatát, s az alkotmányos kontroll szerepét a máshol meghatározott értékek politikai megvalósulási folyamatát alkotmányosan korlátozó felügyeletben határozná meg. Ugyanakkor a rendszerváltás alapdokumentumának természetesen figyelemmel kell lennie az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési hagyományára.
A rendszerváltás dokumentumára hárulna az a feladat is, hogy a XX. században eltévelyedett, történelmi bűnöket elkövető és elszenvedő magyarság önvizsgálatának eredményeit összefoglalja, és így a politikát visszavezesse a magyar nemzet történeti fejlődésének természetes vágányára. Egy ilyen - felemelő, ám egyáltalán nem könnyű politikai - munka elvégzése előtt ugyanis nemcsak a rendszerváltás folyamata nem tekinthető befejezettnek, de nem tekinthető lezártnak a magyar politikai közösség XX. századi eltávolodása az európaiság zsidó-görög-keresztény eszmekörben fogant eszméitől és a magyar történeti alkotmányos hagyományoktól.
E gondolattal végül elérkeztünk a dolgozat megfontolásra ajánlott utolsó érvéhez. A rendszerváltás alapdokumentuma az Európai Unióhoz való csatlakozás miatt is halaszthatatlan politikai feladatnak látszik. Ahhoz, hogy Magyarország hasznos tagjává váljon a közösségnek s hogy a közösség is hasznossá válhasson Magyarország számára, szintén elengedhetetlen a nemzeti önvizsgálat és az ebből kibontott politikai önmeghatározás. Kétségtelen tény, hogy az európai államok közösségéhez csak az a politikai közösség tud kölcsönösen gyümölcsözően kapcsolódni, amelyik képes egyszintű politikai identitását identitások koncentrikus köreivé alakítani. Az Európai Unió nemzeti, regionális és összeurópai szinten szerveződik, a tevékeny részvétel feltétele az e szintekkel való párhuzamos azonosulás. Ám a felsőbb szerveződési szintekre való (f)eljutás nem lehetséges szilárd alapozás nélkül. Ezt pedig csak a szilárd nemzeti identitás adhatja. Az európai csatlakozás előtt vagy e szükségképpen elnyújtott folyamat alatt ezért feltétlenül szükségesnek látszik az önmeghatározás munkájának elvégzése, s ennek legalkalmasabb megnyilvánulási formája a rendszerváltás alapdokumentumának kimunkálása.
E dolgozatban arra a problémára kerestünk megoldást, miként lehetne megszüntetni azt az állapotot, amit az értékhiányos rendszerváltás fogalmával határoztunk meg. Az ügynöktörvények újbóli törvényhozói s politikai szintű megjelenését olyan jelként értelmeztük, mely a rendszerváltás értékvilágával kapcsolatos egyfajta elbizonytalanodást tükröz. Következtetésünk az volt, hogy a rendszerváltás máig befejezetlen, a folyamatot motiváló eszmék és értékek meghatározása ugyanis elmaradt. Történeti áttekintésünk-
- 71/72 -
ben e feladat elmaradásának okait és következményeit foglaltuk össze, majd megoldási javaslattal álltunk elő. A dolgozat legfontosabb tézise szerint a rendszerváltás mindaddig lezáratlanul marad, amíg nem sikerül a rendszerváltás alapjait jelentő implicit értékvilágot explikálni, vagyis politikai erőfeszítések és a nyilvánosság bevonása révén legális és legitim módon kimondani és írásba foglalni.
A rendszerváltás alapdokumentuma lenne hivatott arra, hogy a XX. század magyar politikai katasztrófáinak sorát lezárja, a történeti-politikai tanulságokat levonja, és újra lehetővé tegye a - kor színvonalán álló - nemzeti önmeghatározást. Egyben meghatározza azokat - az alkotmányosság értékmentes előírásaival összhangban álló - értékeket, melyek a továbbiakban az alkotmány védelmét élvezhetnék, ugyanakkor az alkotmány értékalapját is adnák. Végül a rendszerváltás dokumentuma lenne hivatva arra is, hogy az európai csatlakozás sikeres lefolytatásához a megfelelő nemzeti politikai identitás kimunkálásával az alapokat biztosítsa. ■
JEGYZETEK
[1] A vitaindító idézi Sólyom Lászlót. Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 692.
[2] Az Alkotmánybíróság saját szóhasználata ez: "Az alkotmánybíróság a »jogállami forradalom« paradoxonának letéteményese." 11/1992. (III. 5.) AB határozat. ABH 82.
[3] Az ellentmondás alapja politika (és az abba beletartozó politikai moralitás) és jog egymásnak feszülése. E dolgozat - szemben az Alkotmánybíróság ez irányú szemléletével, mely e területek éles elkülönítésére törekedett (lásd a "politikai kérdés" visszatérő hivatkozási alapját) - a politika és a jog szorosabb kapcsolatát feltételezi, ezért a jogelméleti dilemmákat tudatosan nem különíti el a politikai filozófiai kérdésektől.
[4] Sólyom László szerint jogállamhoz nem juthatunk másként, csak jogállami eszközökkel. Hivatkozott művében (682.) idéz egy alkotmánybírósági határozatot (11/1992): "jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani." Ellentmondani látszik e tézisnek a történelmi tapasztalat, amit a következő oldalon maga Sólyom idéz fel: "A történelmi tapasztalatok szerint a diktatúrák bukása után gyakran a természetjog tölti ki az ideológiai és akár a jogi vákuumot is." Az ellentmondás akkor lenne elkerülhető, ha elfogadjuk, hogy a természetjog mégis jogállami megoldás, de ettől, úgy tűnik, Sólyom - szemben a korai német Alkotmánybírósággal - elzárkózik.
[5] Helmut Coing: A jogfilozófia alapjai, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 190.
[6] E probléma kapcsán merülhet fel leginkább a természetjog kontra jogpozitivizmus kérdés taglalása, amit a vitaindító Bódig Mátyásra hivatkozva próbál bekapcsolni a téma tárgyalásába (Bódig Mátyás: A természetjogtan és a jogpozitivizmus szembeállítása, in Natura Iuris. Természetjogfan, jogpozitivizmus és a magyar jogelmélet, szerk. Szabó Miklós, Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002, 143-158). A jelen tanulmány keretei között azonban nincs szükség e dimenzió bekapcsolására. Természetjogi álláspontomat lásd Prudentia Iuris. Towards a pragmatic Theory of Natural Law, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000, illetve magyar nyelven: Egy pragmatikus természetjog felé, Századvég, 1997 tél, 109-130. és Mit jelent a pragmatikus természetjog fogalma?, in Natura Iuris, id. kiad, 73-92.
[7] "Az Alkotmánybíróság előnyben részesíti az alkotmánypozitivizmust a természetjoggal szemben." Sólyom: I. m., 689.
[8] 11/1992. (III. 5.) AB határozat. ABH 80.
[9] Ha az igazságosságot "mindig részleges" és "szubjektív" jelzőkkel illetjük, akkor csakugyan közel kerülünk ahhoz, amit a vitaindító a következőképp fogalmaz meg: "Az erkölcsi realizmus kudarcából következik a jogpozitivisták azon tétele, hogy a jog és az erkölcs között nem létezik fogalmi kapcsolat. Ezt a nézetet természetesen nem vallja az Alkotmánybíróság, viszont a jogbiztonság primátusának kifejtésekor közel kerül ehhez az állásponthoz."
[10] Pedig a politika jogi korlátozásának ilyenfajta veszélyeivel tisztában volt az Alkotmánybíróság is. Már 1994-ben hangsúlyozza Sólyom László, hogy a jogi formalizmust megvalósító Rechtsstaat fogalmát ki kell egészítenie a rule of law eszményének, mely "azt is felöleli, hogy a polgárok alkotmányos jogaik biztos tudatában vannak, s élnek velük". Sólyom: I. m., 141.
[11] Hogy milyen más irányú nyomás hatott az SZDSZ-re a választásokat követően annak érdekében, hogy egy éjszaka megváltoztassa a szocialistákkal kötendő koalícióra vonatkozó álláspontját, máig nem tudjuk.
[12] Az Alkotmánybíróság ilyen irányú tanácstalanságát ismeri el Sólyom László a következő szövegrészletben: "...nemcsak a »demokrácia« szó fordul elő meglepően ritkán a határozatokban, hanem hiányzik a demokrácia alapelvének rendszeres kifejtése is." Sólyom: I. m, 739-740.
[13] Pokol Béla: Közelítések a természetjoghoz, in Natura Iuris, id. kiad., 93-111, 107.
[14] Uo.
[15] Árulkodó, hogy Sólyom László alapművének tárgymutatójában a történeti alkotmány fogalma nem is szerepel.
[16] Sólyom Lászlónak mint a pozitivizmust tisztelő alkotmányjogásznak valószínűleg igaza van, amikor azt állítja, hogy nincsen uralkodó ideológia Magyarországon, és alkotmányosan nem is lehet, de a politikai filozófia felől nézve a dolgot épp ennek ellenkezőjét állíthatjuk: csak egy közösen vallott rendszerváltó minimál-ideológia révén válhat "tartalmassá" a magyar alkotmányosság.
Visszaugrás
