Tízéves a Fundamentum. Ezért ebben a számban kicsit ünnepeljük magunkat. Az ünneplésnek azt a módját választottuk, hogy megkértünk a kelet-közép-európai és a magyarországi átalakulással foglalkozó külföldi szakértőket, értékeljék a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évet, különös tekintettel az emberi jogok alakulására és mai helyzetére. Amikor 1989-90-ben elindult a demokratikus átalakulás, kialakultak az alapjogokat védő jogállami intézmények, mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, kevesebb nehézséggel számoltunk. Ma a térség több országának demokratikusan választott kormányai erőteljesen korlátozzák a polgárok jogait, és a rendes-, illetve alkotmánybíróságok, valamint az ombudsmanok gyakran nem képesek hatékony jogvédelmet nyújtani. Elég csak a 2006. őszi magyarországi eseményeket vagy a nemrég leszavazott lengyel kormány jogkorlátozó intézkedéseit említeni. (Ez utóbbiról szenvedélyesen beszél Wiktor Osiatyński a vele készült interjúban, illetve ír Adam Michnik hozzánk elküldött írásában.) Mi romlott el demokráciánkban? Miért tűnik a társadalmi konszenzus törékenyebbnek a térség országaiban most, mint valamikor is a rendszerváltás óta? Közelebb vagyunk ma a szabadságról és egyenlőségről alkotott ideáink megvalósulásához, mint tizenhét évvel ezelőtt voltunk? Gondoljunk csak a romák vagy a homoszexuálisok helyzetére. Demokratikus intézményeink, köztük mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket? És ha nem, miért? Hogyan értékelhetjük a demokrácia és az emberi jogok helyzetét ezekben a posztkommunista országokban? Annyi évvel a rendszerváltás után újra szükség lenne intézményi változásokra? Ezekre a kérdésekre kértünk választ neves külföldi szakértőinktől, Shlomo Avineritől, Catherine Duprétől, Adam Czarnotától és Herbert Küppertől, akik értelemszerűen elsősorban a saját kutatási érdeklődésüknek megfelelő elemeket hangsúlyozták válaszul küldött esszéikben.
• Shlomo Avineri: Vajódás a demokráciához vezető úton
• Catherine Dupré: Reformok után. Alapjogvédelem a posztkommunista országokban
• Adam Czarnota: Az átmenet igazságszolgáltatása. A posztrendőrállam nyertesei és vesztesei
• Herbert Küpper: A szocialista maradványok szerepe a magyar alkotmányban
Korszakokban gondolkodni mindig veszélyes és megbízhatatlan eszköze a megismerésnek. Különösen igaz ez a megállapítás a jelenkor történéseire, amikor az események kimenetele nem jósolható meg teljes bizonyossággal. Ennek ellenére Közép-Kelet-Európa kommunizmus utáni története már bizonyos távolságból megítélhető. Még akkor is, ha a végső következtetéseket nem lehet levonni és a jövőbeli történésektől függően a következtetések változhatnak, három korszakot különböztethetnek meg a közélet és a tudomány szereplői.
Az első korszak a messianisztikus és megváltásközeli reményé volt, a második a fejlődésbeli különbségek és árnyalatok megrajzolásáé, a harmadik a befelé fordulással vegyes csalódottságé. Az első szakasz nagyjából 1989-től 1995-ig tartott, és a Szovjetunióban, valamint a Varsói Szerződés országaiban a kommunizmus meglepően gyors és visszafordíthatatlan összeomlása jellemezte. A Gorbacsov nevéhez kötődő glasznoszty és peresztrojka politikája, amely először a politikai rendszer merész belső reformjának tűnt, olyan feltartóztathatatlan szökőárt okozott, amely néhány éven belül a kommunista egypártrendszernek és magának a szovjet államnak a felbomlásához vezetett. A Moszkva által támogatott közép-kelet-európai bábállamokban a vezetést demokratikusan választott, a reformok iránt elkötelezett, jellemzően a korábbi ellenzékiek alkotta kormányok vették át, amelyek eltüntették az ideológiai-katonai szovjet rendszert.
Mindezt Németország újraegyesítése koronázta meg, amely talán mindennél jobban kifejezte, hogy a második világháború óta a világpolitikában meglévő szovjet ideológiai és stratégiai ellenőrzés véget ért. Mivel az átmenet, kivéve a későbbi jugoszláv fejleményeket, szinte erőszak nélküli volt, és a kommunista hegemónokat - többnyire elegánsan, demokratikus választásokkal - eltávolították a hatalomból, fennmaradt az a hit, hogy olyan világtörténeti esemény zajlik, amely a demokrácia és a szabad piac győzelmét jelzi az anakronisztikus és kudarcra ítélt totalitariánus rendszer felett.
Francis Fukuyama A történelem vége című könyve képletesen fejezte ki azt a majdnem messianisztikus hitet, hogy a történelem visszafordíthatatlanul menetel a demokrácia, a szabadság és a kapitalizmus felé. Míg Fukuyama ennek az érzésnek intellektuális, majdnem hegeli keretet adott, addig az abba vetett, kevésbé összetett hitnek - amely majdnem az ellentéte a marxista determinizmusnak, de módszertani előfeltevéseiben rendkívül hasonlít ahhoz -, hogy a világ a demokrácia felé vezető egyetemes és eleve elrendelt fejlődés tanúja, mind a nyugati, mind a volt kommunista országok politikusai és társadalomtudósai hangot adtak. Közös volt ebben a majdnem egyetemes lelkesedésben, hogy a totalitariánus kommunizmustól, illetőleg a kommunizmus hamis isteneitől való megszabadulást követően ezeknek az országoknak a fejlődése - sorszerűen - olyan nyugati típusú demokrácia irányába halad, amelyet a többpártrendszer, a szabad választások, a szabad sajtó és a piaci kapitalizmus jellemez.
Mind a politikai szereplők, mind a megfigyelők elismerték, hogy az átmenet során adódnak majd hullámvölgyek, különbségek lesznek az egyes országok fejlődési sebessége és sikeressége között, de azt aligha kérdőjelezte meg bárki is, mi lesz a fejlődés egyetemes telosza.
Az átmenet kezdeti fejleményei igazolni látszottak ezt a vélekedést: a szabad választások olyan vezetőket juttattak hatalomra, akik a demokrácia és a szabad piac elkötelezett hívei voltak. Az évtizedek óta tartó elnyomást és cenzúrát követően a szabad sajtó virágzott; a többpártrendszer konszolidálódása elkezdődött, és a messzire mutató reformok eredményeként az állami tulajdonú gazdaság - különböző módszerekkel - döntően magántulajdonba került. Voltak azonban ennek a látványos fejlődésnek olyan epizódjai, amelyek nem kaptak elég figyelmet sem a politikusoktól, sem a tudomány képviselőinek többségétől, pedig habozásra késztethették volna a féktelen optimizmust.
Elsősorban nem kapott elég figyelmet, hogy milyen alapvető fejlődésbeli eltérések vannak a Szovjetunió és olyan országok között, mint Lengyelország, Magyarország vagy Csehszlovákia. Bár a közép-kelet-európai országokban a demokráciába vezető átmenet nyilvánvalóan a Szovjetunióban zajló történésektől függött, a rendszerváltást olyan önszerveződő, alulról jövő ellenzéki mozgalmak is elősegítették, amelyek először ellenkultúrát alakítottak ki, felrázták a közvéleményt, majd hatalomra jutottak:
- 31/32 -
a Szolidaritás Lengyelországban, az MDF Magyarországon, a Charta '77 és a Közvélemény az Erőszak Ellen Csehszlovákiában.
Ezek a mozgalmak 1956 és 1968 eszméihez tértek vissza; vezetőik - akik közül sokakat üldözött és bebörtönzött a kommunista rezsim - kötötték a megállapodásokat a különböző kerekasztaloknál az átment feltételeiről és lettek az első szabad választások győztesei.
A Szovjetunióban, mivel a gorbacsovi politikát részben az ellenzéki Andrej Szaharov inspirálta, a reformokat felülről, a kommunista pártból kezdeményezték. Még akkor is, ha a radikálisabb reformerek, mint Borisz Jelcin, legyőzték az óvatosabb Gorbacsovot, végül a nómenklatúra került hatalomra. Walesák vagy Havelek nem voltak a Szovjetunióban. Korábbi ellenzékiek (disszidensek), politikai okból bebörtönzöttek nem lettek miniszterré vagy elnökké. Míg Varsóban vagy Budapesten és Prágában ellenzékiek kerültek hatalomra, Moszkvában alapvetően egy belső hivatali mozgás eredményeként a reformerek győztek a keményvonalasok felett. Kivételt jelentenek a balti államok és - eddig - Grúzia, ahol korábbi ellenzékiek lettek a vezetők.
Másodsorban a kommunizmus legyőzése feletti győzelmi mámor, amely néha arra a Walpurgis-éjre emlékeztetett, amelyben minden macska szürke, elfeledtette, hogy az egységesnek látszó antikommunista koalíció mennyire eltérő elemekből áll. Nem mindenki vette észre: attól, hogy valaki antikommunista, még nem feltétlenül demokrata. Az antikommunista tábor, amely az anno mirabilét jelentő 1989-ben győztes volt, demokratákból, liberálisokból, szociáldemokratákból, konzervatívokból, nacionalistákból, vallási fundamentalistákból, oroszellenes sovinisztákból és őszintén szólva olyan félfasisztákból és antiszemitákból állt, akik hitvány múltjukért szabadságszerető antikommunistaként vezekeltek.
Kevesen gondolták akkor, hogy Szolzsenyicin, aki bátor antikommunista és régi vágású orosz soviniszta volt, több mint érdekes jelenség: lassan világossá vált, hogy a közép-kelet-európai országok többségének megvan a maga Szolzsenyicine.
Harmadsorban nem kapott kellő figyelmet az a tény, hogy az antikommunizmus sok esetben erős nacionalista, oroszellenes érzelmekkel párosult, sőt egyes esetekben ez utóbbi volt a meghatározó.
A Szolidaritás rendkívüli népszerűségét és a római katolikus egyháztól kapott intézményi támogatását a mélyen gyökerező, az orosz ortodoxiával éles ellentétben álló patriotizmusnak köszönhette, amely a lengyel nacionalizmust és katolicizmust egyesítette. A Szolidaritás sikerét e nélkül a lengyel habitust meghatározó sajátosság nélkül nem lehet megérteni. Az ehhez hasonló érzések, bár kevésbé intenzíven, de szerepet játszottak a magyar, a cseh és a szlovák átalakulásban, és nyilvánvalóan jelen voltak a balti országokban (különösen Litvániában) és Grúziában.
Negyedrészt a gyors, piacközpontú reformok iránt érzett lelkesedés elfedte, hogy a reformok sikere esetén is lesznek társadalmi csoportok, amelyek megszenvedik a kommunista berendezkedés által kialakított szociális háló megnyirbálását: különösen a nyugdíjasok, a túlméretezett, lerobbant, szovjet típusú iparban dolgozó munkások, a vidéki lakosság, szemben a fejlett nagyvárosban élőkkel. Vagyis nem mindenki kerülhetett a posztkommunista paradicsomba.
Végül, de nem utolsósorban az 1989-et közvetlenül követő, a kiliazmushoz hasonló időszak és a nyugati országokra jellemző, a hidegháborút dicsőítő magatartás nem engedte felismerni azt a tényt, hogy a demokráciához vezető út egyes részei nem vághatók le. A demokratikus átmenet nem egyik napról a másikra, varázsütésre történik, és nem elégséges feltétel, hogy az elit elkötelezett a demokrácia és a szabad piac iránt.
Végül is az olyan országokban, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország, a demokráciába való átmenet folyamata évszázadokig tartott. Az Egyesült Államokban, az alkotmány nyilvánvalóan liberális karaktere ellenére, polgárháborún keresztül vezetett az út a rabszolgaság eltörléséhez, és egy további évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a fekete lakosság egyenlő jogokkal rendelkezzék. Németország, Olaszország és Spanyolország példája pedig azt mutatja, hogy az átmenet milyen összetett és néha gyilkos folyamatai vezethetnek végül a demokrácia konszolidációjához. Az a hit, hogy a kommunizmus bukása után Közép-Kelet-Európára egy nap alatt ráköszönt a demokrácia, majd mindenkit messianisztikus optimizmussal töltött el.
*
Az a tény, hogy ezeket a szempontokat és különbségeket figyelembe kell venni, a posztkommunista országok második, az 1990-es évek közepétől a XXI. század első éveiig tartó fejlődési szakaszában vált egyértelművé. A kezdeti mámoros hangulatot követően leszállt a por a szovjet rendszer romjaira. Ekkor világossá vált, hogy az egyes posztkommunista társadalmak egymástól jelentősen eltérő fejlődési irányba mennek. Annak ellenére, hogy ezek az országok mind hasonló vagy azonos feltételekkel indultak (olyan tervutasításos egypártrendszer-
- 32/33 -
ből, ahol a monopolhelyzetben levő politikai hatalom ellenőrizte az információkat, a kommunikációt, az oktatást), gyorsan kiderült, hogy fejlődésük különböző jellemzőkkel írható le. Az alábbiakban ezt teszem egyértelművé.
Alapvetően két tipológia mentén írható le a jelenség, közte számos variációval. Egyrészt olyan országok, mint Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság, erőteljes többpártrendszert hoztak létre, és gazdaságaikat sikeresen működő piaci alapra helyezték. Másrészt nyilvánvaló lett, hogy Oroszország az átmenet során súlyos politikai és gazdasági válságba került. Jelcin alatt a szovjet rendszer lebontása nagyon közel állt a kormány nélküli anarchia állapotához. Az államhatalom a feudális berendezkedéshez hasonló, regionális hűbérbirtokok között oszlott meg, amelyek felett egy széteső, hozzá nem értő kormányzat állt. A gazdasági szférában vad és korrupt magánosítást folyt, melynek eredményeként törvénytelen módon megszerzett milliárdos vagyonokkal rendelkező oligarchák tűntek fel, akik a Kreml áldásával követelték maguk és alattvalóik számára az orosz gazdaság vezető pozícióit.
Ukrajna is ilyen korrupt posványba került, míg Románia és Bulgária valahol a két út között ténfergett. A balti országok lassan a visegrádi modell felé indultak, Észtország intenzíven, Litvánia és Lettország lassabban. A korábbi közép-ázsiai szovjet köztársaságok egyikében volt csak nyoma a demokratikus átmenetnek, míg a Kaukázuson túli köztársaságok vegyes képet mutattak. Jugoszlávia nacionalista háborúk sorozatába sodródott, ami visszahozta a kommunizmus előtti időszak etnikai gyökerű ellenségeskedéseit.
Világossá vált, hogy az átmenetnek nincs minden esetre érvényes receptje. Az a kérdés, hogy mitől függ ezeknek az egyes országok közötti hatalmas különbségeknek a kialakulása, mind a gyakorlati politikával, mind a politikaelmélettel foglalkozók számára központi témává vált.
Egyúttal az is egyértelmű lett, hogy kizárólag a mennyiségi mérőszámok (az iparosítottság mértéke, az urbanizáció összehasonlítható szintjei vagy az egy főre jutó nemzeti össztermék) nem magyarázzák meg a különbségeket. Ezen a ponton a legerősebb magyarázó elmélet a történelmi hagyatékra való hivatkozás volt. A második világháborút követően minden közép-kelet-európai országra erőszakosan rákényszerítették a szovjet modellt, de ez egymástól jelentősen eltérő történelmi hagyománnyal rendelkező országokkal történt, nem beszélve a Szovjetuniótól való különbségekről. A posztkommunista időszakot meghatározó tényező az, hogy a kommunizmus előtti időben (ami lehet akár 1917 vagy 1945) az adott ország rendelkezett-e a civil társadalom, a pluralizmus, a független intézmények, a piacgazdaság és a tolerancia egyes elemeivel. Ez lehetővé tette azt, hogy "használható múlttal" legyenek felvértezve ezen országok úgy intézményileg, mint szimbolikusan.
Ezért Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság 1939 előtti történelme fontos tényező 1989 utáni fejlődésük megértéséhez. A cseh állam esetében az 1948 előtti történelem az állam demokratikus, szekuláris, köztársasági formája, az élénk többpártrendszer, a parlamentarizmus, a szabad sajtó, a vallási türelem, az évszázadok óta jelen levő önkormányzati autonómia és a tudomány szabadságának meglétét jelentette. A lengyel és a magyar történelem ennél összetettebb, de mindkét esetben évszázadok óta jelen volt a képviseleti elem, amely ugyan nem volt demokratikus, de megvalósította a választáson, a képviseleti intézményeken alapuló mérsékelt állam hagyományát.
Bár politikájuk közvetlenül 1939 előtt tekintélyelvű volt, de mind Pilsudsky, mind Horthy uralma alatt megmaradt a parlamentarizmus egy része. Azzal együtt, hogy az iparosítottság mértéke nem volt olyan magas, mint Csehszlovákiában, Lengyelország és Csehország is jelentős gazdasági fejlődést ért el. Az egyértelmű függetlenséget élvező parasztságnak egységes politikai pártja volt; az európai mintán alapuló akadémiai tradíciójára méltán büszke országokban ezek a jellemzők még a tekintélyelvű uralmi rend alatt is megmaradtak.
Tehát a fenti három országban, nyilvánvaló különbségeik ellenére, a kommunizmus bukásakor lehetőség volt egyes intézmények és hagyományok "újraélesztésére" és "újbóli létrehozására" mind szimbolikusan, mind intézményesen. Ezekben az országokban éltek olyanok, akik aktívan részt vettek még az 1945 előtti politikai életben, és túlélték mind a náci, mind a kommunista megpróbáltatásokat. Más szóval rendelkezésre álltak olyan történelmi modellek, amelyekre a posztkommunista felépítményt alapozni lehetett, és - néha túlzott nemzeti büszkeséggel egybekötve - legitimálták az új berendezkedést.
Lengyelországban, ismert történeti okokból, a római katolikus egyház relatív autonómiája nagymér-
- 33/34 -
tékben segítette a civil társadalom belső struktúrájának kialakítását. Ezen túlmenően 1956 és 1968 öröksége azt is jelentette, hogy a kommunista rezsimek, az antikommunista felkeléseket követő erőteljes megtorlás után, mind intellektuális, mind gazdasági téren hagytak némi szabad teret, ami megerősítette a civil társadalmi kezdeményezéseket (gulyáskommunizmus, korlátozott mértékű külföldi utazások stb.).
Ezek az összetevők egyáltalán nem voltak meg Oroszországban. A kommunista hatalomátvételt megelőzően a civil társadalom alapvető elemei hiányoztak; ez lényegi oka volt annak, hogy a Kerenszkijhez (és a kadétokhoz) köthető liberális-alkotmányos hatalomátvétel kudarcot vallott 1917 februárja és októbere között. Az 1917 előtti Oroszország döntően olyan mezőgazdasági alapú társadalom volt, amelyben a parasztság nem szabadult fel teljes mértékben az évszázadokig tartó jobbágyi létből. Az 1905 utáni képviseleti Duma létrehozását célzó kísérletek kudarcot vallottak, képviseleti módon létrehozott intézmények nem léteztek sem országos, sem regionális, sem helyi szinten. Az országot egyetlen központból rendkívül hierarchikus, bürokratikus és tekintélyelvű módon irányították. Az ortodox egyház az államot kiszolgálva működött, egyesítve a bizánci cezaropapista hagyományokat a - Nagy Péter cár idejéből származó - államnak való alárendeltséggel. A vallási és etnikai kisebbségek állandó elnyomást és hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el. Az egyetemi szféra minden autonómiát nélkülözött, a tanterv meghatározása, az egyetemi vezetők személye, a kinevezések teljesen az állami akarattól függtek.
A szovjet típusú kommunizmus, amely a felvilágosodás hagyományából táplálkozó marxizmusban rejlő felszabadítási lehetőségtől annyira távol áll, az elnyomás egy másik formájával oltotta be a felülről vezérelt, szolgai társadalmat. A szovjet társadalomban csak néhány bátor ellenzéki bukkant fel, és nem jelentek meg olyan mozgalmak, mint a Szolidaritás, az MDF, a Charta '77, vagy olyan vezetők, mint Walesa és Havel. A történeti Ruszhoz hasonlóan a Szovjetunióban is felülről kezdeményezték a reformokat, a civil társadalomnak nem volt szerepe.
Ezért a Szovjetunió szétesését követően a civil társadalom közvetítő intézményei hiányában Oroszország - a Jelcin-korszak anarchikus viszonyaira jellemző - légüres térbe került. Bár a moszkvai és a szentpétervári elit az új Oroszországot modellezhette Locke-kal és a Madison, Hamilton és Jay nevéhez fűzhető föderalista levelekkel, vagy elővehették Herzen és Belinszkij írásait, de hiányoztak az intézmények, és nem voltak olyan előzményeik sem, amelyek mély nyomott hagytak volna a társadalmi tudatban vagy a gyakorlatban. A tagjainak egy részét megtartó, nemzeti bolsevik irányba forduló, de alapjaiban változatlan kommunista párton kívül nem épültek ki valódi politikai pártok az elnök vagy a Duma tagjainak megválasztására, inkább személyek köré rendeződött pártlisták versenyeztek. Annak legtragikusabb, egyben szánalmas példája, hogy a jobbágyi örökség milyen mélyre nyúlik vissza, a volt kolhoztagok esete: a szabad paraszti lét helyett inkább a szovjet rendszerben megszokott helyükhöz ragaszkodtak. Az a reformorientált városi értelmiség pedig, amelynek jó része zsidó származású volt, a nyolcvanas és a kilencvenes években Izraelbe vagy Nyugatra távozott.
Míg a lengyelek, a magyarok és a csehek abban versenyeztek, hogy melyiküknek kiválóbbak a kommunista múlt előtti időből származó, valódi vagy képzelt emlékei és intézményei, addig az orosz társadalom a saját múltjának csak kis részére alapozhatott. Még az orosz modernizációnak a Nagy Péter cárhoz kötődő, a Nyugattal a versenyt felvevő modellje is a hierarchikus, tekintélyelvű, államközpontú irányítás megszilárdítására törekedett, nem a demokratikus viszonyok és a szabadság megteremtésére.
Ebben a helyzetben lépett a színre Putyin. Ő az, aki megmenti Oroszországot a jelcini évek káoszától, korrupciójától és tömeges elszegényedésétől. Putyin újrateremtette a központi hatalmat, és megzabolázta azokat a regionális vezetőket, akik szultáni hűbérbirtokokat alakítottak ki. A gazdaságban megálljt parancsolt a rabló oligarcháknak, és a Dumát egy anarchikusan működő, korrupt, vitáktól hangos klubból a végrehajtó hatalom eszközévé változtatta. Egyes esetekben a cári vagy a szovjet időkből származó módszerekkel korlátozta a sajtószabadságot. Az olajárak magasba szökése nagyban segítette azt az erőfeszítését, hogy Oroszország ismét megtalálja a helyét a nemzetközi porondon. Nem meglepő, hogy ilyen feltételek mellett az "emberarcú tekintélyelvűség" nagyon népszerű a társadalomban. Végül is a többség számára, a civil társadalom hiánya miatt, a demokrácia egyenlő a Jelcin-típusú korrupt anarchiával.
Nem magyarázható félre az a tény, hogy Putyin a korábbi KGB-ből érkezett. Amikor a Szovjetunió darabjaira hullott, a politikai hatalom legfontosabb
- 34/35 -
hajtóereje, a kommunista párt egyik napról a másikra szétfoszlott, űrt hagyva az orosz társadalomban. A szovjet időkből származó egyetlen intézmény, amely - egységét is megőrizve - túlélte ezt az időszakot, a korábbi KGB volt. Tehát van belső logikája annak a gyakorlatnak, hogy a legfontosabb igazgatási pozíciókban Putyin korábbi KGB-seket alkalmaz. A szovjet rendszerben az állami bürokrácia a pártbürokráciához képest gyenge volt. Ebben a helyzetben csak a KGB és Nagy Péter cár emléke maradt többé-kevésbé érintetlen, mást nemigen lehetett kínálni az orosz társadalomnak.
Ettől eltérően Ukrajnában, a történelmi "határvidéken", a lengyel-litván unió és a cári Oroszország között koherens politikai államhagyományok hiányában és a voluntarista (ha nem anarchista) kozák örökség birtokában valószínűleg nem fog kialakulni egy központi tekintélyelvű rendszer. Egyes megfigyelők szerint talán túlhangsúlyozom a történelem befolyásoló erejét, de ennek a hagyománynak a figyelmen kívül hagyása nem magyarázza meg, hogy Ukrajna és Oroszország miért követ annyira eltérő fejlődési utat, miközben egyértelmű, hogy egyikük sem a konszolidált demokratikus viszonyok felé halad.
A történelmi előképek szerepe ugyancsak szembetűnő az egyik kategóriába sem sorolható államoknál. Szlovákiában például megvannak egyrészt a csehszlovák tapasztalatok, de az a tény, hogy a Habsburg Birodalomban annak a Magyarországnak a része volt, ahol a képviseleti intézmények a csehországiaknál kevésbé erősek voltak, valamint hogy a változásra kevéssé nyitott katolikus egyház jelentős történelmi szerepet töltött be, megmutatkozik a jelen vegyes képet mutató történéseiben. A sötét tudjmani évek ellenére a korábbi Jugoszlávia részét képező Horvátországban pedig Szerbiához képest erősebb a gazdaság és a demokratikus intézmények, amiben szerepe van a török és a Habsburg-uralom közötti különbségnek.
Végül, de nem utolsósorban a szovjet rendszer eltűnése egyetemes ideológiájával és elnyomó központosításával visszahozta a történelemből jól ismert nacionalista ügyeket. Ezeket a kérdéseket vagy elkendőzték, vagy "megoldották" a szovjet rendszerben, de azonnal színre léptek, mihelyst az ideológia és az elnyomás megszűnt. A legmegrázóbb példa természetesen a korábbi Jugoszlávia esete, ahol a viszonylag liberálisnak számító, több etnikumra épülő titói kommunizmus nem tüntette el az 1939 előtti hagyatékot. Hiba lenne, ha ezeknek az érzelmeknek a vadságát a nacionalista eszmék olyan demagóg vezetők általi populista manipulációnak tulajdonítanánk, mint Milosevič vagy Tudjman. Tito Jugoszláviájának alapos vizsgálata arra mutat, hogy a különböző (szerb, horvát, albán) nemzeti érzelmek mindig jelen voltak. Tito okosan manipulálta és néha elnyomta ezeket, de mindig jelen voltak, és eltűnésével ismét, mondhatni, eredeti formájukban jelentek meg a színen, nem csak a cinikus vezetők politikai eszközeként.
A bársonyos cseh-szlovák válás ismét csak a kommunizmus előtti erők fontosságát mutatja olyan nagyon békés környezetben is, mint Prága és Pozsony. Emlékeztetnék arra, hogy a több etnikumból álló jugoszláv és csehszlovák államalakulat is kétszer esett szét: egyszer 1938 és 1941 között, majd 1989 után, és mindkét esetben eltérő, de komoly válsághelyzetben. A liberális, elvont univerzalizmus néha nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a nacionalista eszméknek, különösen válságok idején. A csecsen felkelés egy további példája ennek a jelenségnek, és ha valaki megkérdi, mi volt az oka, hogy a csecsenek szembeszálltak, míg más etnikai vagy vallási kisebbségek nem, a válasz ismét a történelemben keresendő: a csecsenek évtizedekig harcoltak a cári Oroszországhoz való csatolás ellen, míg más iszlamista etnikai csoportok sokkal béketűrőbbek voltak mind a cári, mind a szovjet imperializmussal szemben.
*
Ezzel elérkeztünk a jelenhez, a harmadik korszakhoz, amelyet a befelé fordulás és a csalódottság határoz meg. Míg az 1990-es és a 2000-es évek elejét annak a belátása jellemezte, hogy a történelmi örökségek hatására a posztkommunista társadalmak eltérő pályára kerültek, addig a jelenlegi, a demokrácia és a szabadság eszméjével ellentétes folyamatok olyan országokból indultak, amelyek kezdetben sikeresen vették az átmenet akadályait. Lengyelországban és Magyarországon olyan populista-nacionalista pártok erősödtek meg, amelyek a választások megnyerését követően rövid ideig kormányoztak is, illetőleg ellenzékben jelentős politikai erőnek számítanak. Erejük vitathatatlanul a társadalomban mélyen gyökerező érzelmekből ered. Szlovákia hasonló utat járt be.
Különösen az abban a két évben zajló események tették egyértelművé, hogy a demokrácia, a liberalizmus és a piacgazdaság irányába tartó fejlődés megállt, amikor Lengyelországban a Kaczyński fivérek pártja, a PiS (Jog és Igazságosság) és az attól jobb-
- 35/36 -
ra elhelyezkedő pártok voltak kormányon, továbbá a Magyarországon az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját kísérő, erőszakba torkolló gyűlések. A politikusok és a tudósok az elkeseredés és a mély csalódottság hangján fejezték ki abbéli véleményüket, hogy az 1989-es vívmányok megdőlni látszanak.
Bőséges ok adódott a pesszimizmusra, és azzal együtt, hogy a lengyel helyzet jelentősen eltért a magyartól, számos egyértelmű indok mutatott abba az irányba, hogy többről van szó, mint a demokratikus és liberális politika iránt elkötelezett pártoktól való elfordulásról. Mindkét esetben hallani lehetett a gazdasági liberalizáció populista hangját, amelyet - fülsértő nacionalista, idegenellenes, néha antiszemitizmussal vegyes - EU-ellenes szólamok is kísértek. A "nemzeti" értékeket szembeállították az EU által képviselt értékekkel, és új erőre kaptak egyes történelmi ellenségeskedések - különösen Lengyelországban, de a trianoni békeszerződés igazságtalanságának felemlegetésével Magyarországon is. A parasztság által képviselt nemzeti értékeket szembeszegezték a lelketlen kapitalista rendszerrel, és néha a külföldi befolyással. A vallást esetenként az erkölcstelen gazdasági rendszerrel szemben ellenálló védőbástyaként aposztrofálták, és - elsősorban Lengyelországban - az abortusz példáján keresztül kívánták bizonyítani az ateizmus elleni harc szükségességét. A szekurális felfogás ellenséggé nyilvánításával megteremtették a korábbi kommunisták és az új demokraták közötti kapcsolatot.
Az is világossá vált, hogy ez a populista-nacionalista hang az 1989-et követő időszak veszteseinek hangja: a nyugdíjasoké, a nyugdíj előtt álló ipari munkásoké, a parasztságé, akik a posztkommunista politikai és gazdasági folyamatok eredménye nyomán a társadalom peremére kerültek. Bár a fasizmussal való párhuzamba állítás némileg túlzó, mind az eszmék, mind az érintett társadalmi csoportok összetétele lehetővé teszi az összevetést.
Ugyanakkor hiba volna kizárólag a "vesztesek" elégedetlenségének kifejeződésével azonosítani e negatív reakciót, s különösen a PiS vezette lengyel kormány német- és oroszellenes szólamai nincsenek összefüggésben a gazdasági-szociális problémákkal. Annak sincs értelme, hogy ezeket a fejleményeket kizárólag azzal magyarázzuk, hogy néhány cinikus politikus kihasználta a társadalom egyes rétegeiben felgyülemlett gyűlöletet. A populista-nacionalista negatív reakcióval összefüggő ideológiák tartalma és a bennük kifejezett érzelmek valami sokkal mélyebb összefüggést sugallnak.
A tüntetések megértéséhez ismét az 1939 előtti időkhöz kell visszatérnünk. Lengyelországban a PiS-kormány központi állításai nyilvánvaló következményei a Roman Dmowski vezette egykori Endecija (Nemzeti Demokratikus Párt) politikájának. Ez a lengyel nacionalizmust azonosította a katolicizmussal, az antikapitalista, orosz- és németellenes felfogással. (Az Endecija antiszemitizmusáról a lengyel holokauszt emléke és a PiS Amerika-barát irányultsága miatt inkább hallgattak, de a széleken, például a katolikus rádióban, a Radio Marijában ez egyértelműen felfedezhető.) Míg korábban úgy tűnt, hogy az 1989 utáni antikommunista koalíciók a nyílt és "normális" közbeszéddel legyőzték ezt a nehéz örökséget, ezek az erők most visszatértek, egyes esetekben olyan emberek személyében, akik az 1939 előtti pártok és ideológusok leszármazottai. Lengyelország politikai térképe manapság a világháború előtti helyzetre hasonlít, beleértve azt is, hogy a gyenge, kényszerűségből születő koalíciós kormányok (nem mindig sikeresen) megpróbálják áthidalni a jobb- és baloldal között fennálló, az országot teljesen megosztó különbséget. (A két háború közötti időszakban ez okozta a lengyel parlamentarizmus bukását és tette lehetővé Pilsudski félig tekintélyelvű rendszerének létrehozását.)
Magyarországon is egyenes következménye a jelenlegi szembeállás a korábbi népies-urbánus ellentétnek. Es bár Trianon felülvizsgálata nyilvánvalóan kizárt, a Szlovákiában és Romániában élő magyar kisebbség ügye ugyanazt a szerepet tölti be. A relatíve nagy számú budapesti zsidóság és zsidó származású liberális politikusok miatt az esetenkénti szélsőjobboldali antiszemitizmus hangja nagyobb, mint Lengyelországban, ahol a nácik teljesen kiirtották a zsidóságot. E történeti szálak újbóli megjelenése Szlovákiában is tetten érhető, ahol ismét napirendre került az egyes keresztény-nemzeti orientációjú pártok között Hlnika rehabilitálása.
A kommunizmus megdöntésében központi szerepet játszó 1989-es antikommunista platform (Szolidaritás, MDF) nem csak demokratákból és liberálisokból állt. Ahogy korábban említettem, az antikommunista program egy táborba terelt liberálisokat, szociáldemokratákat, katolikusokat és olyan csoportokat is, amelyeknél a fasizmushoz hasonló ismérveket lehet felfedezni - mindez a szovjetek által diktált totalitarianizmus ellenében. A kommu-
- 36/37 -
nizmus és a szovjet beavatkozás veszélyének elhárulásával ezek a koalíciók felbomlottak, és a korábbi populista-nacionalista erők lassan ismét a színre kerültek. Figyelemre méltó módon csak Csehország nem tapasztalt hasonló populista-nacionalista visszaesést, mivel az 1938 előtti Csehszlovákia volt a régió egyetlen, ha nem is tökéletes, de működő demokráciája, ahol hasonló mozgalmak nem működtek. (Más kérdés, hogy később, szomszédaihoz hasonlóan, tekintélyelvű rendszerbe csúszott.) Ismét csak a történelmi előképek fontosságára hívnám fel a figyelmet: mind a jelenlétükre, mind a hiányukra.
A bizakodásra és az ésszerű mértékű optimizmusra mégis a folyamatosságnak ezek az elemei adnak okot, amelyek először elrettentenek és lehangolnak ("a történelem végzet").
Az első ok egyértelmű: 2008 nem 1939. Az 1939 előtti Európát gazdasági és társadalmi krízisek és zavarok jellemezték, ez adott lehetőséget a idegenellenes, populista és tekintélyelvű rendszerek megszületésére. Olaszország fasizálódott, Németország a nácizmus bűvkörébe került, Oroszország a sztálini diktatúrába, Közép-Kelet-Európa kisebb nemzeteinél pedig, a Baltikumtól a Fekete-tengerig, tekintélyelvű és totalitariánus hangok ugyanezeket az eszméket visszhangozták. Az 1930-as években úgy tűnt, hogy a demokrácia mindenhol végleges vereséget szenvedett, még Franciaországban és Nagy-Britanniában is akadt kihívója. Ma a demokratikus eszmék meghatározó szerepet töltenek be, még akkor is, ha a jelentős demokratikus hagyományokkal rendelkező országoknak is a bevándorlás okozta komoly problémákkal kell szembenézniük. A tekintélyelvű út az 1930-as években salonfähig volt, ma viszont, ahogy a Kaczyński-fivérek példája mutatja, igen kellemetlen helyzetbe hozhatja, elszigetelheti az adott országot.
Ez persze összefügg az EU létezésével és a közép-kelet-európai országok EU-tagságával, és a keleti bővítés egyik legerősebb érvévé válhat. Még akkor is, ha talán nem mindegyik állam teljesítette az EU-ba (és a NATO-ba) való belépés kritériumait, a kevésbé felkészült országok csatlakozása nem csupán egy lehetséges neoimperialista orosz beavatkozás megakadályozásának hallgatólagos feltétele volt. Biztosítékot jelentett arra is, hogy a térség ne essen vissza az 1939 előtti populista-nacionalista, félig tekintélyelvű rendszerek csapdájába. Lehet, hogy a PiS és a Fidesz (valamint a tőlük jobbra álló erők) vezényszavai között vannak EU-ellenesek, de az EU-tagság - még ha ezt néha nehéz is elfogadni - együtt jár a demokráciával, a liberalizmussal és a szabad piacgazdasággal.
Ez a tézis ugyanakkor nem irányadó olyan országokra, mint Oroszország és Ukrajna, ahol a civil társadalom tartópillérei gyengék vagy hiányoznak. Ezért minden valószínűség szerint a közép-kelet-európai országok jövője a továbbiakban két párhuzamos úton halad: a visegrádi országokban és a hozzájuk közel álló államokban - az utóbbi idők visszaesése és az előforduló hangos belső viták ellenére - a demokratikus intézményrendszer megszilárdul, tovább erősödik, míg Oroszország és Ukrajna ettől eltérő utat fog bejárni, amely szinte megegyezik történelmi örökségével.
A fentiek dacára ez nem azt jelenti, hogy a történelem mindent eleve elrendelő felfogását kell vallanunk. A történelem nem börtön, ahonnan nincs menekvés, de nagyon erős ellenerők hatása szükséges a kiszabaduláshoz. Ahol ilyenek léteznek, ott alapvető változások lehetségesek, és meg is történnek. Ahol hiányoznak, ott a jelen csak a múltnak egy rendkívül hasonló változata lehet. ■
JEGYZETEK
* Fordította: D. Tóth Balázs
Visszaugrás
