A 2012. évi C. törvény (új Btk.) hatálybalépésével a jogalkotó több bűncselekmény esetében minősítő körülményként szabályozta a bűncselekmény felismerésére vagy elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére történő elkövetést.[1] Az egyik, ilyen minősített esettel érintett bűncselekmény a rablás [Btk. 365. § (3) bekezdés g) pont]. Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy az említett személyes körülmények tekintetében felmerülő, a rablási erőszakon kívüli körülményekkel szembeni korlátozott elhárítási képesség kapcsán felmerülő elméleti és gyakorlati problémákra világítson rá. A rablási erőszakkal szembeni korlátozott elhárítási képesség kapcsán felmerülő kérdések vizsgálatára e tanulmány első részében került sor.[2]
A fentiekből kiindulva érdekes képet tár elénk a korlátozottsági körülmény vizsgálata. Kérdés, hogy egy-egy bűncselekmény kapcsán egyáltalán minek az elhárításában korlátozza kora, állapota a passzív alanyt? Az emberölés és a testi sértés kapcsán a fizikai támadás elhárításának vonatkozásában értelmezhető a kérdés. Problémásabb megítélésű a rablás esetén a vizsgálódás. A rablást (Btk. 365. §) (1) bekezdésében rögzített deliktumot már Angyal Pál is összetett bűncselekménynek tekintette, s ma sincs ez másként.[3] Ebből kiindulva mindenekelőtt arra kell kitérni, hogy lehet-e jelentősége annak, hogy a korlátozott elhárítási képességet a rablás eszközcselekményének, illetőleg a célcselekményének vonatkozásában vizsgáljuk? Látni fogjuk, hogy elsősorban az eszközcselekmény vonatkozásában bír jelentőséggel a minősítő körülmény, s a célcselekmény esetében ennek jellemzően nincs szerepe. Abban az esetben ugyanis, ha a minősített fenyegetés hatása alatt álló személytől veszi el a dolgot az elkövető, akkor a fenyegetés általában mellékessé teszi a körülmény vizsgálatát a dologelvétel[4] tekintetében, míg az öntudatlan, illetőleg védekezésre képtelen állapotba helyezett személy esetében pedig nem érvényesülhet a felismerési, védekezési képesség - így annak korlátozott voltának sincs jelentősége.
A fenyegetés a Btk. 459. § (1) bekezdés 7. pontja szerint: "eltérő rendelkezés hiányában súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen". A Btk.-hoz fűzött indokolás szerint a fenyegetés tárgyi eleme a súlyos hátrány kilátásba helyezése. A hátrány súlyosságának megítélése a jogalkalmazó feladata. Mindenképpen súlyos hátránynak kell tekinteni az olyan támadás kilátásba helyezését, amelyet a törvény egyébként bűncselekménynek minősít (például lakás felgyújtásával, testi sértéssel való fenyegetés). A súlyos hátrány fogalma azonban nem szűkíthető le erre. Ide sorolható valamely egyébként jogszerű magatartás kilátásba helyezése, ha azt az elkövető valaminek jogtalan kikényszerítésére használja fel. Így például büntető vagy szabálysértési feljelentéssel, vagy bizonyos tényeknek közlésével fenyegetés, amelyek a megfenyegetett személy vagyoni érdekeit, családi együttélését vagy becsületét érinthetik.[5] Ehhez képest a kvalifikált fenyegetés az élet vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetést jelenti. Ez tehát mind irányultságban, mind időbeliségében, s jellemzően térbeliségében is megszorítást jelent az általános törvényi fenyegetés-definícióhoz képest.
A fentiekből kiindulva tehát a kvalifikált fenyegetés csak két meghatározott érték ellen irányulhat: élet vagy testi épség ellen. A közvetlenség a fenyegetésben foglalt hátrány azonnali bekövetkezésének lehetőségét hordozza magában. S miért fontos hangsúlyozni az előbbieket? Azért, mert a rabláshoz megkövetelt kvalifikált fenyegetés kapcsán feltétlenül utalnunk kell egy kevéssé exponált tényre. A Btk. részletes indokolása úgy fogalmaz, hogy "a fenyegetés fogalmára vonatkozó szabály annyiban tér el a többi értelmező rendelkezéstől, hogy érvényessége csak azokra a különös részi tényállásokra vonatkozik, ahol a tényállás maga nem tartalmaz eltérő meghatározást (kvalifikált fenyegetés)."[6] Akkor a fenyegetés a Btk. 459. § (1) bekezdés 7. pontjában rögzített definíciója nem is irányadó - a jogalkotó szerint - a kvalifikált fenyegetés értelmezésére? Vagyis a fenyegetés normatív tartalma helyett annak köznyelvi tartalmából kell kiindulni - merthogy nincs más? Amennyiben erre a kérdésre igenlő a válasz, úgy ismét az értelmezési problémák sötét rengetegébe tévedünk, hiszen egyáltalán nem biztos az, hogy találnánk egységes, adekvát köznyelvi választ kérdésünkre, a fenyegetés fogalmára. A tudomány és a gyakorlat a kvalifikált fenyegetés relációjában is irányadónak fogja fel a fenyegetés normatív fogalmát. A jogalkotó a fenti indokolás alapján - bár az természetesen nem bír kötelező erővel, de mégiscsak irányt mutathat, ha a normaszöveg célját kutatjuk -, pon-
- 610/611 -
tosan a kvalifikált fenyegetést emeli ki a fenyegetés generál-definíciójának érvényesülési köréből, s hogy ezt nem csupán általánosságban, pontosabban a definíció hátrány-elemére érti, arra utal "a fenyegetés fogalmára vonatkozó szabály" fordulat, vagyis magára a teljes normaszövegre vetíti. Ebből az értelmezésből az következne, hogy a kvalifikált fenyegetés vonatkozásában, annak "fenyegetés" elemére nem irányadó az általa meghatározott kritériumrendszer. Ebből az is következne, hogy nem kell a kvalifikált fenyegetésnek súlyos hátrányra vonatkoznia. Ez nyilván nem lehet irányadó az élet elleni fenyegetésnél, hiszen az lényegéből következően súlyos hátránynak tekintendő, ugyanakkor a testi épség elleni fenyegetés nem tekinthető - csupán a köznyelvi fogalmából kiindulva - magától értetődően és mindig súlyos hátránynak: a kézfej gemkapoccsal történő megkarcolásával - mint testi épség elleni támadás - való fenyegetés is súlyosnak tekinthető? Amennyiben az indokolásból indulnánk ki, akkor a súlyos hátrány "kilátásba helyezés"-e talán nem jelentene olyan nagy értelmezési különbséget napjaink elméleti és gyakorlati felfogásához képest. Az indokolásra figyelemmel gyakorlati problémákat generálna a jelenlegi normaszövegben szereplő "komoly félelem keltésére alkalmasság" negligálása is. A jelenlegi gyakorlati kritérium e tekintetben a passzív alany helyzetére konkretizált, ugyanakkor objektív kényszerítő hatás elérésére való alkalmasságot fogalmaz meg.[7] Ezen körülmények nélkül megint csak a köznyelvi fenyegetés-felfogás ingoványos értelmezési talajára tévednénk. Összegezve tehát úgy vélem, hogy az indokolás pontatlanul fogalmaz, s nem a fenyegetés teljes fogalmára, hanem a fenyegetés tartalmának egyes elemeire, nevezetesen annak irányultsági körére (élet, testi épség ellen) és időbeliségére (közvetlen) vonatkozóan kívánta korlátozni az értelmező rendelkezések között definiált fogalom érvényesülési körét.
Visszatérve napjaink többségi álláspontjához - s annak esetleges változásáig indokoltnak tűnik ebben a relációban áttekintetni a kérdést -, a fenyegetésnek helyzetre és személyre szabott vizsgálata nem nélkülözhető, hiszen a normaszöveg is a megfenyegetett relációjában követeli meg alkalmasságát. Általánosságban talán kijelenthetjük, hogy a kvalifikált fenyegetésben foglalt hátrányok (élet, testi épség) súlyosnak is és hátránynak is tekinthetőek, bár például a fent említett esetből kiindulva - kézfej megkarcolásával fenyegetés - találhatunk olyan hátránnyal fenyegetést, ami nem feltétlenül illeszkedik napjaink elfogadott fenyegetés fogalmának "súlyos" elemébe. Külön vizsgálódás tárgyát képezhetné az az eset, amikor például - nem élet ellen irányuló - mérgezéssel fenyeget a rablás elkövetője. Ez testi épség elleni fenyegetésként nem értelmezhető, legfeljebb egészség elleniként, amit viszont nem tartalmaz a normaszöveg. A testi épség fogalma alá pedig nem vonható, egyfelől azért, mert a törvényben kialakított dogmatikai rendszert megbontatná (lásd például a testi sértés tényállását, ahol külön is nevesíti az egészségsértést a jogalkotó), másfelől ezért sem, mert az anyagi jogi legalitás elvét sértené. Az ilyen fenyegetés jelenleg tehát fenyegetésnek minősülhet, de kvalifikált fenyegetésnek nem.
Az elhárításra korlátozottan képes személyek sérelmére elkövetés kapcsán különösen fontos a gyakorlatban már kikristályosodott álláspont, miszerint a fenyegető magatartás lenyűgöző erejének[8] értékelésekor együttesen kell vizsgálni a megfenyegetett személy és az elkövető adottságait, az egymással szembeni erőviszonyaikat, és az elkövetés külső tényezőit is.[9] Ehhez képest abban, hogy a fenyegetés milyen hatással bír, mindig a konkrét passzív alany által az adott helyzetben átélt fenyegetettségi érzés vizsgálatával lehet állást foglalni.[10] Ez a vizsgált minősítő körülmény szempontjából azért fontos, mert az adott életkor, illetve fogyatékosság alapot teremt olyan esetben is a súlyos hátrány megállapíthatóságára, amire más esetben nem kerülhet sor. Napjainkig ható, elvi jelentőségű tételt fogalmazott meg az 1980-as évek elején a Legfelsőbb Bíróság. Az ügyben a vádlottak a késő esti órákban megjelentek az egyedül élő, idős életkorú sértett házánál, akit vagyonos asszonynak ismert az egyik vádlott. A házba bejutva a megrémült idős sértettől az I. r. és a II. r. vádlottak pénzt követeltek, amit kezdetben a sértett nem volt hajlandó átadni, erre a vádlottak az ágyra ültették, és a vállánál fogva ott tartották. A vádlottak a szobában és a szomszédos helyiségben pénz után kutattak. A felszólításukra az ágyába visszafeküdt idős sértettől előbb a II. r. majd az I. r. vádlott is ismételten a pénzét kérték, s a vádlottak megjelenésétől és magatartásától megrémült sértett végül is közölte velük, hogy a pénzét a szobai falra akasztott egyik szentkép hátlapja mögött tartja. A pénzt és a talált egyéb értéktárgyakat a vádlottak magukhoz vették, majd ezt követően azzal fenyegették meg a sértettet, hogy ne menjen sehová, mert ők a szomszéd szobában fognak aludni. A vádlottak ezután elhagyták a lakást. A sértett csak a reggeli időben mert a lakásból kimenni, és tartva a vádlottak jelenlététől, az egyik ablakon mászott ki. Az elsőfokú bíróság a vádlottak cselekményét arra hivatkozással minősítette társtettesként elkövetett zsarolás bűntettének, mivel a sértett sérelmére erőszakot nem alkalmaztak, illetve a fenyegetésük nem irányult az élet vagy testi épség ellen. Ezzel a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet és csoportosan elkövetett rablás-
- 611/612 -
nak minősítette a bűncselekményt. Indokai szerint a kvalifikált fenyegetés megállapításához vizsgálni kell azt is, hogy az elkövetés milyen körülmények között történt, és mekkora volt a sértett ellenálló képessége. A fenyegető magatartás erejét az a konkrét helyzet, amelyben megvalósult, felerősítheti vagy gyengítheti, és a gyengébb ellenálló képességű személlyel szemben célt érhet olyan fenyegetés is, amely mással szemben esetleg hatástalan marad. Azt a kérdést, hogy a fenyegetés összhatásában milyen erejű volt, elsősorban a sértett helyzetéből szemlélve kell vizsgálni. Az elkövető részéről elegendő az, ha a fenyegető magatartás kifejtésekor a sértett helyzetét és a fenyegetést esetleg befolyásoló egyéb körülményeit, állapotát ismeri. A konkrét bűncselekmény elkövetési körülményeit tekintve a sértett 76 éves, aki egy különálló házban egyedül élő, agyérelmeszesedésben szenvedő személy volt. A cselekmény a késő esti órákban, olyankor zajlott le, amikor a sértett már aludt, és csak a betörés zajára riadt fel. A szobájába erőszakkal behatolt három életerős fiatal vádlottal találta magát szemben, akik az ágyra ültették, és a vállánál fogva ott tartották, miközben folyamatosan a pénzét követelték tőle. Mindezek hatására végül a sértett megtört és közölte, hogy hol tartja a pénzt. A többszörös kutatás és kérdezés közben elvették a sértettől az óráját is, majd megfenyegették, hogy senkinek ne szóljon. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az a körülmény, hogy a vádlottak kifejezetten nem mondták azt a sértettnek, hogy vonakodása esetén megölik vagy bántalmazzák, nem zárja ki az élet és testi épség elleni közvetlen fenyegetés fennállását, minthogy azt nem a szóbeli kijelentések, hanem az adott eset körülményei alapján kell megítélni. A sértett azért tárta fel támadói előtt értékeinek hollétét, mert az adott helyzetben életének, illetőleg testi épségének megmentését csupán ilyen áron látta lehetségesnek.[11]
A fenti döntésből kiindulva fontos azt hangsúlyoznunk, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem - önmagában - az ágyon kézzel történő visszatartást tekintette elkövetési magatartásnak, hanem a cselekménysor egészéből vont le következtetést a kvalifikált fenyegetés megvalósulására. Kérdés ugyanakkor, hogy ez valóban csupán a fenti személyi körülményekkel bíró passzív alany esetében minősülhet tényállásszerűnek? Álláspontom szerint nem, hiszen az elkövetők létszámából, adottságaiból következően valószínűleg egy fiatalabb személy esetében is tényállásszerűnek minősítené a bíróság.
Egy másik ügyben - ahol a passzív alany nem minősült sem idősnek, sem fogyatékkal élő személynek -, hasonlóan minősítette az elkövető magatartását a bíróság.[12] A többszörösen büntetett előéletű terhelt és az eljárás során ismeretlenül maradt társai hajnali 1 órakor betértek a presszóba, és egyenesen az ott egyedül dolgozó pultoshoz mentek. A terhelt a pultossal közölte, hogy 12 évet ült börtönben, védelmi pénzek behajtásával foglalkozik, és egyébként is a közeli faluból jöttek, ahol az emberei a buliban tartózkodó személyeket mind megverték. Közben a terhelt és társai fizetés nélkül vettek ki a pultból különböző szeszesitalokat, és azokat fogyasztották. A pultos a mellékhelyiségbe ment, hogy telefonon hívjon segítséget, de ezt megakadályozták azáltal, hogy a társaság egyik tagja utána ment. A terhelt közölte a pultossal, hogy nem fognak fizetni, ám sem közvetlen, sem közvetett fenyegetést nem alkalmazott annak érdekében, hogy a kért italokat, jégkrémet megszerezze. Az elsőfokú bíróság lopásnak, a másodfokú bíróság és a Legfelsőbb Bíróság rablásnak minősítette a cselekményt. Utóbbi fórum álláspontja szerint a terhelt direkt módon ugyan nem fogalmazott meg a sértettel szemben élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fizikai támadást, de börtönviselt múltjára, pénzbehajtó foglalkozására és társai agresszív, verekedő magatartására utaló célzásaival a sértett számára egyértelművé tette, hogy vonakodása esetén sem ő, sem a társaságában lévők az azonnali és közvetlen fizikai erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza.
A vázolt esetekben tulajdonképpen a súlyos hátrány "kilátásba helyezésé"-nek értelmezéséről van szó. A "kilátásba helyezés" köznyelvi értelme talán azt jelenti, hogy a súlyos hátrány bekövetkezésének lehetőségét a megfenyegetett számára megismerhetővé kell tenni, azt tudomására kell hozni. Erre alkalmas lehet az írásbeli, a szóbeli közlés, ugyanakkor a ráutaló magatartás is. Ez utóbbi kapcsán gondolhatunk olyan esetre is, amikor a rablási szándékkal a passzív alanyra éles, töltött lőfegyvert szegező elkövető csupán "ide a pénzt" felszólítással szerzi meg a pénz.[13] Ez sem írásbeli, sem szóbeli közlésnek nem tekinthető, kizárólag ráutaló magatartásként foghatjuk fel.
A fentiekből láthatjuk, hogy e fogalmi elemet - a rablás vonatkozásában mindenképp - szélesen értelmezi a gyakorlat. Megítélésem szerint ugyanakkor - a dogmatikai határok megtartása érdekében - óvatosan kell bánni a kilátásba helyezés és a súlyos hátrány kapcsolatával is, hiszen nem mindegy, hogy mitől fél a passzív alany? Erre kizárólag a passzív alanyi tudattartalom körültekintő vizsgálatával van lehetőség, s talán ez is fontos a korlátozottságra vonatkozó minősített eset megállapítása során. Abban az esetben ugyanis, ha a passzív alany például a hosszú évek alatt összegyűjtött vagyontárgyának, vagyontárgyainak elvételétől, vagy - a pultos esetében - a presszó berendezésének összetörésétől, illetve emiatt az esetleges munkajogi következményektől fél, rablásnak nem minősülhet az eset, esetleg zsarolás megállapítására lehet alkalmas. Ilyenkor megítélésem szerint nem bír jelentőséggel önmagában az sem, hogy az elkövető tudatában milyen jövőre vonatkozó képzet alakult ki, vagyis mire gondolt a fenyegetés tartalmát illetően, kizárólag az számít, hogy a külvilágban manifesztálódó "kilátásba helyezés" milyen képzetet alakított ki a passzív alany tudatában. Talán e momentum kapcsán érhetjük tetten a kiszolgáltatott személyek fokozott büntetőjogi védelmének lényegét, ugyanis talán az idősebb, vagy fogyatékos személyek - kiszolgáltatottságuk okán - elsősorban a személyük elleni támadásra asszociálnak az ellenük irányuló fenyegető magatartások kapcsán. Természetesen a passzív alanyi tudattartalom nehezen vitatható abban az esetben, ha objektíve tükröződik a külvilágban a súlyos hátrány tar-
- 612/613 -
talma, akár szóbeli fenyegetésként utalva az élet, testi épség elleni támadás lehetőségére, akár ráutaló magatartással nyilvánvalóvá téve azt, például egy kés passzív alany testéhez szorításával.
A fenti - talán nem helytelen - gondolatmenet alapján leszögezhető, hogy a fenyegetés vonatkozásában az elhárítási képesség nem értelmezhető, hiszen logikailag a fenyegetés akkor merülhet fel, ha a passzív alany tudatában az tükröződik (hiszen enélkül nem alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen), de ez ellen nem lehetséges a védekezés, legfeljebb a fenyegetésben foglalt hátrány realizálása ellen képzelhető el a védekezés, ugyanakkor ha a fenyegetésben foglaltak realizálása megkezdődik, akkor az viszont már erőszak elleni védekezésnek tekintendő. A fentiek alapján tehát a fenyegetéssel szemben nem képzelhető el korlátozott védekezési képesség, hiszen a tényállásszerűség feltétele az, hogy alkalmas legyen - helyzetre, személyre konkretizálva - a komoly félelem kiváltására. Ennek hiányában - például mert el sem jut a címzetthez - értelemszerűen nem hathat ki a megfenyegetett személy akaratára, s ezáltal közvetett módon a célcselekményre sem. A korlátozott elhárítási képességgel rendelkező személyeknél legfeljebb a komoly félelem kiváltására alkalmasság határa húzódik máshol, mint az ilyen körülménnyel nem bíró személy esetében, kérdés persze, hogy a kvalifikált fenyegetésnél lehet-e ilyen eltérő határokat meghúzni? A fenti értelmezésből kiindulva tehát e körben a jogalkotó akarata - a jelenlegi normaszöveg alapján - nehezen érhet cél. A bírói gyakorlat ugyanakkor a fenyegetéssel elkövetett rablás esetén is megállapítja a korlátozottságra vonatkozó minősítő körülményt, s elhárításra korlátozottan képesnek tekinti a passzív alanyi kört.[14]
Az öntudatlan állapotba helyezés kapcsán a törvény nem tartalmaz értelmező rendelkezést, így annak ismérveit a gyakorlatnak kellett körülírnia. Az öntudatlan állapotba helyezést a gyakorlat olyan magatartásnak tekinti, amely erőszakon, kvalifikált fenyegetésen kívüli cselekvőséggel idézi elő a passzív alany helyzetét.[15] Ilyennek tekintető az altatószer segítségével előidézett állapot[16], de ilyennek tekinthető például a hipnotikus állapot is.[17] Talán nem tipikus elkövetési magatartásnak, de kétségtelenül tényállásszerűnek tekinthető az az eset is, amikor az elkövető - dologelvételi célzattal - altatódalt énekel a passzív alanynak, aki ettől elalszik. A bírói gyakorlatban ugyanakkor nem egyértelmű a lerészegítéssel kapcsolatos megítélés. Ennek oka talán az lehet, hogy ez az elkövetési magatartás szerepel a kifosztás tényállásában is, s ez talán megzavarhatja - vélt vagy valós - tisztánlátásunkat. Az egyik álláspont óvatosan fogalmaz: nem feltétel a - kifosztás vonatkozásában - a lerészegítésnél, hogy öntudatlan állapotba kerüljön az alkohol hatásától a passzív alany.[18] A másik álláspont egyértelműen amellett foglal állást, hogy "a kifosztás elkövetési magatartásaként a lerészegítés vagy a bódult állapot előidézése alatt a dolog elvételét csupán megkönnyítő ittas vagy kábult, de nem az öntudatlanságig leittasodott vagy tudatvesztett állapot értendő, szemben a rablással, ahol a (teljes) öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezés az elkövetési magatartás."[19] Álláspontom szerint a második szemlélet a helyes.[20] A rablás és a kifosztás is elkövethető lerészegítéssel. A cselekmény aszerint minősül, hogy az elkövető általi lerészegítés milyen következményekkel járt. Abban az esetben, ha a passzív alany az elkövetési magatartás eredményeként ittas (vagy ittasabb) állapotba kerül, de tudatánál van, akkor a cselekmény kifosztásnak minősül. Abban az esetben, ha a lerészegítés következében öntudatlan állapotba kerül a passzív alany, akkor rablás megállapításának van helye.[21] Ez egyébként következik a normaszövegből - valamint a bírói gyakorlatból is -, hiszen az öntudatlan állapotba helyezés bármilyen magatartással megvalósítható, ami nem minősül erőszaknak, vagy kvalifikált fenyegetésnek, márpedig a lerészegítés az öntudatlan állapot előidézésére is alkalmasnak tekinthető. A bírói gyakorlat vonatkozásában egyébként arra is feltétlenül indokolt utalni - s ez is a fenti érvelést támasztja alá -, hogy abban az esetben is rablást állapít meg a gyakorlat, ha altatót, vagy más narkotikumot kevernek a passzív alany italába, ételébe, aminek a hatására öntudatlan állapotba kerül, jellemzően elalszik.[22] A jelenlegi bírói gyakorlat az első álláspontot foglalja el, s fenntartja a rablási öntudatlan állapot előidézését az alkoholon kívüli tudatmódosító szerekkel előidézett állapotnak, pedig ez önmagában a törvényszövegből nem következik okszerűen.
A rablás összetett bűncselekményi jellegéből következik, hogy külön vizsgálandó az az esetkör, amikor az öntudatlan állapotba helyezéssel - mint eszközcselekménnyel - vetjük össze az elhárítást érintő korlátozottságot. Ennek gyakorlati relevanciája ugyan csekélynek tűnik,
- 613/614 -
hiszen az öntudatlan állapot előidézése általában a passzív alany megtévesztésével történik: az elkövető leplezi (leplezni törekszik) nem csupán a dologelvételi célzatát, hanem az eszközcselekmény jellegét is.[23] Úgy tűnik tehát, hogy az elhárítási képesség korlátozottsága akkor kaphat szerepet, ha a passzív alany felismeri (sejti) az öntudatlan állapot előidézésére irányuló elkövetői szándékot, s ennek kíván ellenállni, ezt kívánja elhárítani. Mivel a deliktum ezen fázisában nincs sem erőszak, sem fenyegetés - persze átfordulhat bármikor abba -, az elhárítási képesség arra korlátozódhat, hogy az öntudatlanságának kiváltására irányuló magatartást elhárítsa: így például az altatóval kiegészített italt nem fogyasztja el, kiönti. Nem feltétlenül életszerű - bár az élet sokszor kiszámíthatatlan - az az eset, ha valaki olyan, fogyatékosságnak minősülő mentális zavarral küzd, ami - bár tud az ital kábító hatásáról - arra készteti, hogy mégis elfogyassza azt. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen... Talán életszerűbb lehet viszont az a helyzet, ha szellőzőrendszeren keresztül helyiségbe juttatott altató hatású gáz elől korlátozottsága okán - például mozgásában korlátozott - nem tud elmenekülni, ugyanezt viszont egy ilyen személyes körülménnyel nem rendelkező személy megtehetné.[24] Ahhoz viszont, hogy ebben az esetben valóban az elhárítási képesség korlátozottsága kapja a minősítés során a főszerepet, az is szükséges, hogy tudjon a gáz altató hatásáról; ennek hiányában a felismerési képesség korlátozottsága a determináló tényező. Ebben az esetben egyébként egészen pontosan arról van szó, hogy képtelen - s nem korlátozottan képes - a bűncselekményt elhárítani, azonban a rablás relációjában ennek (az elhárításra képtelenségnek) nincs normatív tartalma, s álláspontom szerint ilyenkor a bűncselekmény elhárítására korlátozottan képes személy sérelmére történő elkövetést kell megállapítani.
Az előbbiekből kiindulva a rablás célcselekménynek - a dologelvételnek - vonatkozásában általában nem bír jelentőséggel sem az elhárítási, sem a felismerési képesség korlátozottsága, hiszen az öntudatlan állapotban lévő személy sem felismerni, sem elhárítani nem tud. Bizonyos esetekben viszont mégis bírhat relevanciával e körülmény. Abban az esetben, ha valamilyen ok - például elégtelen mennyiségű bódító anyag italba keverése, vagy a passzív alany felszívódási zavara - miatt nem jön létre az öntudatlan állapot, de azt rablási célzattal igyekezett előidézni az elkövető, akkor rablás kísérletéért felel; bár ez természetesen már a bizonyítás nehézségét veti fel... Ha az eszközcselekmény eredménytelenségét észleli az elkövető, akkor elsősorban - bár nem mindig kizárólagosan - az ő cselekvőségén múlik a folytatás és annak mikénti megítélése, s ebből kiindulva a korlátozottság értékelhetősége.
Abban az esetben, ha a passzív alany öntudatlan állapotban van, akkor a bűncselekmény felismerésére, elhárítására - a rablás vonatkozásában egészen pontosan a dolog elvételének megakadályozására - nem korlátozottan képes, hanem arra teljesen képtelen; ezt - ebben a vonatkozásban - a törvényi szóhasználatot alapul véve, védekezésre képtelen állapotnak tekinthetjük. A rablás ezen változatának tényállásszerűségéhez az szükséges, hogy az elkövető idézze elő a passzív alany öntudatlan állapotát, mivel a már öntudatlan állapotú személytől történő elvétel kifosztás lenne, azonban mégis előfordulhat olyan eset, amikor öntudatlan állapotban lévő személy ilyen állapotát fenntartva - például az alvó személyt altatógáz belélegeztetésével továbbra is öntudatlan állapotban tartva - követik el a bűncselekményt. Bár ez dogmatikailag nem tekinthető öntudatlan állapotba helyezésnek, hiszen már abban van a passzív alany, azonban vélhetően a gyakorlat ilyen esetben is megállapítaná a rablást, miként megállapította olyan esetben is, amikor az öntudatlan - alvó - sértettet az elkövetők bántalmazták azért, hogy öntudatlan (eszméletlen) állapotban tartva megakadályozzák azt, hogy őket megakadályozza a dologelvételben.[25] Lényegét tekintve hasonlóan foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság már a '90-es években is, amikor megállapította, hogy a korábbi - más által kifejtett - erőszak hatására már védekezésre képtelen sértettel szemben újabb erőszak alkalmazása, majd ezt követően a sértett pénzének elvétele rablásnak és nem kifosztásnak minősül.[26] Feltétlenül hangsúlyozni kell azonban azt, hogy - miként egy másik ügyben eljárt másodfokú bíróság megállapította - "a sértett ittas, vagy alvó állapota ugyanakkor e minősítő körülmény megállapításakor nem bír jelentőséggel."[27] Álláspontom szerint a passzív alany ittas - de nem öntudatlan - állapotának valóban nincs kihatása a minősítő körülmény megállapíthatóságára, ugyanakkor az alvó - azaz öntudatlan, s egyben védekezésre képtelen - állapotának igen. A fentiekben kifejtettek szerint alvó személy esetén nem beszélhetünk sem felismerési, sem elhárítási képességről senki esetében sem, így az alvás időszakában a passzív alany nem is lehet korlátozott e képességeit illetően, pontosabban lehet, csupán ennek nincs relevanciája az elkövetésre, illetőleg olykor rendkívül nehéz lenne az erre irányuló elkövetői tudattartalom bizonyítása. Mivel a minősített eset - az indokolásból kiindulva - a kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek esetén kíván fokozott büntetőjogi védelmet biztosítani, ezért csak akkor érheti el a jogalkotó célját, ha ez az állapot az adott bűncselekmény kapcsán objektíve is lehetőséget adott arra, hogy ténylegesen korlátozza a passzív alanyt képességeinek érvényre juttatásában. Ez pedig alvó személy esetében nincs így. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a passzív alany állapota - ha ez nem függött össze az öntudatlan állapotba
- 614/615 -
helyezéssel, s ekként e körben nem nyert értékelést - súlyosbító körülményként kerüljön értékelésre a büntetés kiszabása során.[28] De hogy mélyebbre merüljünk az értelmezési kérdésekbe: vajon igaz a fenti megállapítás abban az esetben is, ha a passzív alany halláscsökkenése miatt nem észlelhette a bűncselekmény elkövetése során (előtt) okozott zajt? Ennek akkor elképzelhető kihatása a minősített eset megállapítására, ha az ilyen hátránnyal nem küzdő személy észlelhette volna a zajt, ami lehetőséget teremtett volna számára a cselekvésre. Kérdés, hogy ilyen különbséget sikerülhet-e bizonyítani az eljárás során?
Angyal Pál szerint védekezésre az képtelen - korabeli megfogalmazással: védelemre tehetetlen -, aki fizikai okból nem képes az ellenállásra.[29] A Btk. 459. § (1) bekezdés 29. pontja szerint védekezésre képtelennek kell tekintetni azt is, aki helyzeténél vagy állapotánál fogva ideiglenesen vagy véglegesen nem képes ellenállás kifejtésére.[30] Ez olyan helyzetre értelmezhető, ami fizikai gátoltságot jelent, s emiatt az ilyen állapotban lévő személy nem tudja a dolog elvételét megakadályozni. Ilyennek tekinthető a bezárt személy, a "kapcsos kommentár" ilyenként említi a megkötözött személyt is.[31] Álláspontom szerint ide sorolandó a - nem emberölési szándékkal elkövetett - mérgezés útján elkövetett rablás is, ha az nem idézett elő öntudatlan állapotot, hiszen erőszaknak, vagy kvalifikált fenyegetésnek nem tekinthető, ugyanakkor alkalmas arra, hogy olyan fizikai állapotot idézzen elő a passzív alanynál, amely kizárja a védekezési képességét. Kérdéses lehet, hogy milyen viszonyban áll egymással az öntudatlan állapotba helyezés és a védekezésre képtelen állapotba helyezés? Az könnyen belátható, hogy az öntudatlan állapot egyben védekezésre képtelen állapot is, fordítva ugyanakkor ez nem feltétlenül igaz. Találkozunk a jogirodalomban olyan állásponttal, amelyik szerint az öntudatlan állapot tulajdonképpen a védekezésre képtelen állapot egyik típusának tekinthető.[32] Ez az álláspont általánosságban feltétlenül helyesnek tűnik, ugyanakkor - kiindulva a normatív differenciálásból - a rablás vonatkozásában akkor igaz, ha nem tekintünk a passzív alany tudati állapotára (öntudatlan-e, vagy sem), illetőleg akkor, ha ezt a szempontot nem tekintjük elhatárolási ismérvnek, s megengedjük, hogy a nagyobb halmazba (védekezésre képtelenség) tartozó kisebb halmaz (öntudatlan állapot) "kilógjon a sorból", és a védekezésre képtelen, de nem öntudatlan állapot eseteire úgy tekintünk, hogy azokban a passzív alany rendelkezhet aktív tudattal. A "kapcsos kommentár" eltérő álláspontot képvisel, amikor rögzíti, hogy a védekezésre képtelen személy öntudattal bír - azaz birtokában van felismerési, akarati képességének -, azonban fizikailag gátolt az ellenállásban.[33]
A védekezésre képtelen állapotba helyezés ugyanakkor nem történhet erőszakkal[34], s ezért a megkötözéssel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az jellemzően erőszakkal valósul meg, így a rablás (1) bekezdés a) pontja állapítandó meg. Kivételt képezhet az az eset, amikor például fogyatékossága miatt - "játéknak" feltüntetve - kötözik meg a passzív alanyt, ezért a későbbi dologelvétellel szemben már képtelen védekezni, azt elhárítani. Ez az esetkör azonban talán inkább a felismerési képesség kapcsán bír jelentőséggel.
Az idős kor, fogyatékosság miatti korlátozott elhárítási képesség kapcsán tulajdonképpen arról van szó, hogy az egyébként is korlátozott személyt könnyebben lehet olyan helyzetbe hozni, hogy a meglévő korlátozott ellenállási képessége is eliminálódjon, elősegítendő a bűncselekmény sikeres elkövetését. Ezen eszközcselekmény vonatkozásában értelmezhető és a gyakorlatban is jelentőséggel bíró esetről van szó, gondoljunk csak arra, ha a cselekményt felismerő, de mozgásában korlátozott - és ezért a konkrét elkövetési magatartás ellen védekezni nem tudó - személyt valaki bezárja egy helyiségbe azért, hogy ne akadályozza őt a dologelvételben. De nem csupán a mozgáskorlátozottság bírhat jelentőséggel, hanem más irányú korlátozottság, például a csökkent hallású passzív alanyt könnyen bezárja az elkövető a tartózkodási helyeként szolgáló helyiségbe, mert az nem hallja meg a házba behatoló idegent. Az eredményes védekezésre képtelen állapotba helyezés esetén nincs jelentősége a korlátozottságnak a rablás célcselekménye tekintetében, hiszen a passzív alany nincs abban a helyzetben, hogy megakadályozza a dologelvételt. Abban az esetben viszont lehet jelentősége, ha a védekezésre alkalmas állapotba helyezés látszólag volt sikeres, és a passzív alany például kiszabadul abból a helyiségből, ahová bezárták. Angyal Pál azt is védekezésre képtelen állapotba helyezésnek tekinti, ha valakinek elállják az útját. Ebben az esetben szintén releváns lehet az elhárítási korlátozottság, gondoljunk például arra az esetre, ha egy kerekesszékes személynek elállják az útját.
A fentiekből is talán látható, hogy a vizsgált minősítő körülmény helyes értelmezése önmagában is komoly kihívások elé állítja a jogalkalmazót, s helyzete csupán akkor válhatna könnyebbé, ha a rablás alapesete körében értelmezendő kérdésekre sikerülne dogmatikailag is helyes közös álláspontot kialakítani, amelyből kiindulva valóban egységes alapokon nyugvó gyakorlattal lenne elérhető a minősített esetekben tükröződő jogalkotói szándék. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd Madai Sándor: Az idősek és a fogyatékkal élők fokozott büntetőjogi védelmének jogpolitikai hátteréről, Jogtudományi Közlöny, 2019. évi 1. szám. 17-24. old. és Madai Sándor: Az idősek és fogyatékkal élők fokozott büntetőjogi védelme a gyakorlatban, Magyar Jog, 2018. évi 10. szám, 585-591. old.
[2] Lásd Az idős kor vagy fogyatékosság miatti korlátozott elhárítási képesség és a rablási erőszak című tanulmányomat a Magyar Jog előző 10. számában.
[3] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 11. A rablás és a zsarolás, Athenaeum, Budapest, 1934, 18-19. old.
[4] Olykor már a dologelvétel értelmezése sem egyszerű feladat. Sántha Ferenc: A vagyon elleni bűncselekmények. In: Görgényi Ilona - Gula József - Horváth Tibor - Jacsó Judit - Lévay Miklós - Sántha Ferenc - Váradi Erika: Magyar büntetőjog - Különös rész, Wolters Kluwer CompLex Kiadó, Budapest, 2013, 539. old.
[5] Részletes indokolás a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 138. §-hoz, valamint Részletes indokolás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 459. §-ához.
[6] Részletes indokolás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 459. §-ához.
[7] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára, I. kötet, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2016, 675. old.
[8] Miként Fayer László fogalmaz: "a fenyegetésnek az akarat lenyügözésére elégségesnek kell lennie." Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Második kötet - Különös rész, Franklin Társulat, Budapest, 1905, 345. old.
[9] Ehhez kapcsolódik még a vis absoluta-vis compulsiva kérdéskör. Értelmezéséhez lásd Deák Zoltán: A vis absoluta és vis compulsiva fogalmainak (félre?)értelmezése a magyar büntetőjogban, Magyar Jog, 2018. évi 4. szám, 219-227. old.
[10] "Ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy a rablási fenyegetésnek általában olyannak kell lennie, amely az ellenállást kizárja, a megtámadott személy akaratát teljesen lenyűgözi és így a »vis absoluta« természetével bír." Edvi Illés Károly: A magyar büntetőtörvénykönyv magyarázata - 3. kötet, Révai Testvérek Irodalmi Intézet R.-T. Budapest, 1909, 117. old. A vis absoluta - vis compulsiva problémaköre a századfordulón terjedt el a szakirodalomban, s a bírói gyakorlat is ekörül kezdett változni.
[11] BH 1983.393.
[12] Legf. Bír. Bfv.III.407/2010.
[13] A Kúria minősített fenyegetésnek tekintette a rablás vonatkozásában a sértett fejéhez "játékpisztolyt" fogó elkövető magatartását (Kúria Bfv.1071/2018/7.), valamint azt is, amikor az egyik elkövető - míg társa pénzt vett ki az üzlet pénztárgépéből - szótlanul, egy késsel állt a sértettel szemben. Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.2134/2003.
[14] Székesfehérvári Törvényszék Fk.66/2015/358. Megjegyzendő, hogy a bíróság - helyesen - utalt arra, hogy a sértettek elhárítási képességükben voltak korlátozottak, s arra is, hogy e korlátozottságukat életkorukra alapozta. Szerencsés lett volna, ha ennek hátteréről és értelmezéséről is képet fest az ítélet.
[15] Felmerült ez a kérdés már korábban is hazánkban, s már Csemegi is rablásnak (Csemegi-kódex 346. §) minősítette azt az esetet, amikor "a tolvaj azt, a kit meglopni akar, előbb opiatikus szerekkel megbóditja, s vagyonát ezután viszi el." Csemegi Károly: Anyagi büntetőjog. Második rész. In: Csemegi Károly művei. II. kötet (sajtó alá rendezte: Edvi Illés Károly és Gyomai Zsigmond). Budapest, Franklin Társulat, 1904, 405-407. old.
[16] Lásd például Legf. Bír. Bfv.III.177/2008., Kúria Bhar.570/2009/9., Kúria Bfv. III. 1.757/2016.
[17] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára, i. m., 675. old.
[18] Lásd például Kúria Bfv.765/2007/5.
[19] Az eljárás során kifejtett Legfőbb Ügyészségi álláspont (Kúria Bfv.1757/2016/7. 2. old.). Az érvelést a Kúria nem fogadta el.
[20] Hasonló álláspontot foglal el Tóth Mihály és Deák Zoltán is. Tóth Mihály: Jogesetek és feladatok a büntetőjog különös részének köréből, Rejtjel Kiadó. Budapest, 1998, 178. old., Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, PhD-értekezés, Szeged, 2017, 118. old.
[21] Feltétlenül utalnunk kell arra, hogy a teljes részegség állapotát Angyal Pál is öntudatlan állapotnak tekintette. Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 11. A rablás és a zsarolás, i. m., 34. old.
[22] Legf. Bír. Bfv.III.177/2008., Kúria Bfv.III.825/2011., Kúria Bfv. III. 1.757/2016.
[23] "A rablás bűntettének második fordulatában szereplő öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezés közös jellemzője, hogy a személy elleni támadás - mint eszközcselekmény - ezekben az esetekben is megelőzi a dolog elvételét, olyan körülmények között, amikor adott esetben a sértettnek még nincs is tudomása a vagyoni viszonyai ellen készülő támadásról, és mivel az elkövető sem közvetlen élet elleni fenyegetést, sem erőszakot nem alkalmaz, a dolog elvételének szándéka a sértett számára rejtve marad." Kúria Bfv. III. 228/2013. 3. old. Ez a kijelentés ugyanakkor bizonyos esetekben igaz lehet az erőszakkal, illetőleg a kvalifikált fenyegetéssel elkövetett rablásra is.
[24] A normaszövegből sajnos nem tudunk kiindulni, hogy a menekülés vajon elhárításnak tekinthető-e? Álláspontom szerint minden olyan magatartás elhárításnak minősül, amelynek célja, hogy a passzív alany kivonja magát a bűncselekmény elkövetési magatartásának realizálása alól.
[25] Miskolci Törvényszék Fk.36/2015/57. Ezzel az állásponttal egyetértett a másodfokú bíróság is: Debreceni Ítélőtábla Fkf.III.666/2016/7.
[26] BH 1996.245.
[27] Debreceni Ítélőtábla Fkf.III.666/2016/7. 3. old.
[28] Lásd például Fővárosi Törvényszék 7.B.893/2014/26. A másodfokú bíróság ekörben az elsőfokú döntést nem kifogásolta (Fővárosi Ítélőtábla 5.Bf.150/2015/23.).
[29] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 11. A rablás és a zsarolás, i. m., 34. old.
[30] Érdekes ugyanakkor felhívni arra a figyelmet, hogy a Csemegi-kódex 346. §-a a rablás kapcsán a "védelmére tehetetlen" állapotot nevesítette. Ebből a személyre vonatkozó védelem következik, s ha valaki javait nem, de saját személyét védhette, akkor az nem minősült rablásnak. Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. 11. A rablás és a zsarolás, i. m., 34. old.
[31] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára, i. m., 675. old.
[32] Bujdos Iván Ákos: A bírói gyakorlat hatása a Btk. 365. § (1) bekezdése szerinti rablás elkövetési magatartásának értelmezésére, Magyar Jog, 2016. évi 11. szám, 634. old., illetve Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, i. m., 118. old.
[33] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára, i. m., 675. old.
[34] Kúria Bfv. III. 228/2013.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tszv. egyetemi docens, Debreceni Egyetem.
Visszaugrás
