A 2012. évi C. törvény (új Btk.) hatálybalépésével a jogalkotó több bűncselekmény esetében minősítő körülményként szabályozta a bűncselekmény felismerésére vagy elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére történő elkövetést.[1] Az egyik, az említett minősített esettel érintett bűncselekmény a rablás [Btk. 365. § (3) bekezdés g) pont]. Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy az említett személyes körülmények tekintetében felmerülő a rablási erőszakkal szembeni korlátozott elhárítási képesség kapcsán felmerülő elméleti és gyakorlati problémákra világítson rá. Az ezenkívül felmerülő kérdések vizsgálatára külön tanulmányokban kerítek sort.
Az elhárításra korlátozottan képes állapot a testre irányuló, támadó jellegű, ellenséges érzületű magatartás (erőszak)[2] elhárítására irányuló képesség deficitjét jelenti. Ez igaznak tekinthető mind az idős korból eredően, mind a fogyatékosságból eredően; utóbbi kapcsán a fizikai fogyatkozásra gondolhatunk elsősorban, de korántsem kizárólagosan: gondoljunk csak például arra az esetre, amikor a mentális fogyatékkal élő személyt állapota a felismerést illetően nem, de mozgásában, az akaratának megfelelő magatartás tanúsításában korlátozza.
A Btk. 365. § (1) bekezdése a) pontjának első fordulata szerint rablást követ el - egyebek mellett - az is, aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégből valaki ellen erőszakot alkalmaz.
Mielőtt a minősített eset és a rablási fenyegetés relációjára rátérnék, szükségesnek tűnik előrebocsájtani a rablási erőszakról kialakult felfogással kapcsolatos észrevételt, amely azért lehet fontos, mert a rablási erőszak mikénti értelmezése nem csupán a vizsgált minősítő körülmény nélküli rablásokra igaz, hanem fokozottan érvényesülőnek, illetőleg vizsgálandónak tekinthető a jelen minősített eset vonatkozásában, annak érdekében is, hogy ráleljünk - vagy legalábbis megpróbáljunk rálelni - arra a dogmatikai határvonalra, amelyen túl a minősített eset megállapítására sor kerülhet. Fontos hangsúlyozni, hogy a jelenlegi normaszöveg alapján önmagában sem az idős kor, sem a fogyatékosság mechanikus értelmezése nem jelentheti a minősítő körülmény megállapítását, az pontosan a rablási eszközcselekmény - erőszak alkalmazása - és a passzív alany személyes körülményeinek egybevetéséből kiindulva kerülhet szóba. Ezen értékelés keretében arra is különös gondot kell fordítani a napjaink gyakorlati realitásában működő jogalkalmazónak, hogy a körülmény a konkrét ügyben alkalmazott, erőszaknak minősülő magatartás vonatkozásában jelentőséggel bírhat-e, s az erőszak alkalmazásának módja, jellege lehetővé teszi-e azt, hogy annak relációjában érvényesülhessen a kiszolgáltatottabb társadalmi csoportok fokozott büntetőjogi védelmére hivatott jogalkotói elképzelés.
A fentiekből kiindulva talán nem a valóságtól történő teljes elrugaszkodás, ha megállapítjuk, hogy az erőszakkal szembeni korlátozott védekezési képesség azért jelenthet jogalkalmazási problémát, mert a jelenlegi gyakorlat - elviekben feltétlenül - vis absoluta szintű erőszakot követel meg, ha az "csupán" vis complusiva mértékű[3], akkor zsarolásnak minősíti a cselekményt.[4]
Egy döntésében Angyal Pált idézi a Kúria: "nyilvánvaló, hogy a rabláshoz oly erőszak kívántatik meg, amely a sértett akaratát teljesen lenyűgözi, az ellenállás és behódolás között választási szabadságot nem enged, tehát oly fokú, amely alkalmas arra, hogy a sértettet a dologelvétel tűrésére vagy a követelt dolog haladéktalan átadására kényszerítse. Egyszóval, a rabláshoz vis absoluta kell, s nem elég a vis compulsiva."[5] Mindezt a Kúria ma is követendőnek tartja: "a rablási erőszakot a mai joggyakorlat is a vis absoluta fogalma alá vonja, amelynek az a lényege, hogy az erőszak a sértett ellenállását megtöri vagy kizárja. Az elkövető olyan erőszakot alkalmaz, amely ellen a sértett nem képes védekezni."[6] A jogirodalom jellemzően szintén ezen az állásponton van.[7] A "kizárja" vonatkozásában talán az olyan magatartás érthető, amely a szó hétköznapi értelmében is kizárja a védekezés képességét
- 551/552 -
(például leütés, azaz az erőszak miatt kerül ontológiai értelemben is védekezésre képtelen állapotba a passzív alany). Álláspontom szerint az "akarat megtörése" (amit alternatív következményként határoz meg a döntés) azonban az erőszaknál (ha úgy értelmezzük, hogy a passzív alany nem a saját, kényszertől mentes akaratát valósítja meg) nem tekinthető vis absoluta, csakis vis compulsiva jellegűnek, hiszen a passzív alany a saját, bár kényszertől befolyásolt akaratát juttatja érvényre (átadja a dolgot, vagy tartózkodik az elvétel megakadályozásától), mert fél, ami viszont már a fenyegetés (fenyegető magatartás) következménye.[8] Később maga a kúriai döntés is egyébként visszatér a "tiszta forráshoz", amikor kimondja, hogy "az elkövető leküzdi a sértett ellenállását, és amikor ez már megtörtént [akár valamilyen jelentős erőszakkal, akár egy kisebb erőszakhoz társuló fenyegetéssel, illetve élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel]..."[9].
Feltétlenül hangsúlyoznunk kell a "akár egy kisebb erőszakhoz társuló fenyegetéssel" fordulatot, hiszen ezzel - helyesen - a Kúria arra utal, hogy egy csekélyebb fokú - vagyis nem vis absoluta - erőszakhoz társuló bármilyen (s nem csupán kvalifikált fenyegetés, mert az külön is nevesítésre került az idézett részben) tényállásszerű lehet a rablás megállapításához. Ez annál is inkább helyes megközelítés, mert ha azt feltételeznénk, hogy csakis a passzív alany akaratát kizáró (például leütés, lefogás) vis absoluta erőszak lehet tényállásszerű a rablásnál, s a csekélyebb fokú nem, akkor ezzel - tévesen - azt is elismernénk, hogy a rablás ezen változatának nem fordulhat elő kísérlete. Pontosabban akkor lenne csak kísérlete az ilyen rablásnak, ha az erőszak hatása alatt álló személytől - mivel nincs nála semmi - nem tud elvenni semmit az elkövető (e körben pedig felvetődik az alkalmatlan kísérlet problematikája). Ez koránt sincs így. Figyelemre méltónak tartom Deák Zoltán álláspontját, aki amellett, hogy precízen és meglátásom szerint helyes következtetéseket levonva áttekinti a vis absoluta - vis compulsiva hazai elméleti és gyakorlati problémáit[10], az erőszakot - azon bűncselekmények vonatkozásában, ahol ez elkövetési magatartásként, illetőleg elkövetési módként szabályozva van - függetleníti annak passzív alanyra gyakorolt kényszerhatásától, s ekként egységes erőszak-felfogást vall magáénak.[11] Ezt a büntetőjog-dogmatikailag is helyes álláspontot a rablás tekintetében (is) kiegészíthetjük azzal, hogy - s ez nem csupán a rablás vonatkozásában jelenthető ki - a törvény valóban nem tesz különbséget az erőszak mértéke, kényszerhatása tekintetében, sőt az erőszak alkalmazásának a passzív alany tudatában nem is feltétlenül kell megjelennie úgy, mint erőszak (gondoljunk például tömegközlekedési eszközön "véletlen" meglökésre); bár a gyakorlatban elsősorban olyan esetek fordulnak elő, amikor "szembesül" az erőszakkal. Talán helyesebbnek tűnne a rablás és a zsarolás közti elhatárolás esetén kiindulni abból, hogy a rablás esetében azonnali dologelvételre kerül sor, míg a zsarolás esetében időben és akár térben elkülönülten következik be az elkövető által szándékolt passzív alanyi magatartás.[12] Szintén elhatárolási lehetőségként említik kortárs szerzők a specialitás elvét[13], bár az elv lényegét illetően is vannak eltérő megközelítések.[14] Feltétlenül utalnunk kell arra, hogy a rablás tényállásában a jogalkotó meghatározta az elkövetési tárgyat, viszont a zsarolás - amely esetében nem szerepel elkövetési tárgy a tényállásban - eredményt is tartalmaz (bár kétségtelen, hogy az elvétel életbeli jelenségként vagyoni hátrányt jelent, de nem került tényállási elemként nevesítésre a rablásnál). Vajon ebből a szempontból speciálisnak tekinthető a zsarolás a rabláshoz képest?
Deák Zoltán álláspontjának egyébiránt a hazai büntetőjog-történetben megvannak a gyökerei, ugyanis a Curia a XX. század elejéig - bár ingadozó bírói gyakorlat mellett -, de jellemzően nem tett különbséget az erőszak kisebb vagy nagyobb volta között, mindkettőt alkalmasnak találta a rablás megállapításához[15], egy későbbi - 1920-ban született - ítélet[16] viszont már kifejezetten megköveteli a rablási erőszak vis absoluta jellegét. A szemléletváltás tehát körülbelül a századforduló időszakára tehető, s a hatás napjainkig is tart. Megjegyzendő, hogy a vis absoluta - vis compulsiva kérdéskör tekintetében nem a legtisztább kép
- 552/553 -
rajzolódik ki, s rajzolódott ki korábban sem, amit vélhetően az okoz(ott), hogy egyes szerzők, egyes bíróságok ugyanarra vonatkozóan, de különböző fogalmi, illetőleg tartalmi keretek között nyilvánítottak véleményt.
Amennyiben tovább szemléljük napjaink uralkodó felfogását, akkor nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a gyakorlatban az erőszak hatása nem mindig jelenik meg önmagában. Természetesen előfordul az az eset is, amikor "vegytiszta" vis absoluta erőszakkal elkövetett rablásról beszélhetünk, például az elkövető leüti a passzív alanyt, s így veszi el tőle a dolgot. Talán ilyennek tekinthető az az esetkör is, amikor a passzív alany nem az esetleges súlyosabb következmények elmaradása érdekében cselekszik és adja át értékeit, vagy tűri el azt, hanem például a fájdalomtól vezérelve. Gyakoribbnak tűnik az az eset, amikor az erőszak megvalósítása nem védekezésre képtelen állapotot idéz elő, tehát a passzív alany ontológiai értelemben akaratnyilvánításra és védekezésre képes, ugyanakkor a vele szemben alkalmazott erőszak hatása fenyegetésként tükröződik a passzív alany tudatában, s tartva a súlyosabb fokú erőszak alkalmazásától, enged az elkövető akaratának.[17] Az így kialakuló félelem minden tekintetben megfelel a Btk. értelmező rendelkezéseként definiált fenyegetés fogalmában foglalt követelménynek, ekként a rablás (1) bekezdésének a) pontjában szereplő két eszközcselekményt tulajdonképpen egyszerre valósítja meg az elkövető, hiszen a bántalmazás erőszakként jelenik meg a külvilágban - és a passzív alany tudatában -, míg a további, esetleg súlyosabb bántalmazástól való félelem pedig a fenyegetés nyomait hordozza magán, s megfelel a hazai büntetőjogban kialakult kvalifikált fenyegetés ismérveinek. Ennek a bírói gyakorlat alapján különös jelentősége van az idős kori, fogyatékossági korlátozottság megállapíthatósága szempontjából, hiszen a két említett csoport esetében nagyobb a valószínűsége annak, hogy aktuális személyes jellemzőjük okán, kiszolgáltatottabbnak, a szembeszállásra esélytelenebbnek érezzék magukat, s emiatt a passzív alanyi tudat miatt az elkövetői szándék könnyebben érhet célt.
Úgy vélem, hogy - az előbbiek tekintetében - a bírói gyakorlat elszakadt a korábbi - saját maga által is vallott felfogástól -, de erre nem azért került sor, mert megváltozott volna álláspontja, vagy esetleg a vonatkozó többségi jogirodalmi álláspont tartalma, miszerint elsősorban az erőszak kapcsán általa megkövetelt vis absoluta[18] immanens ismérvét tagadta volna meg, hanem azért, mert - talán túlnyomó részt - nem disztingvált egy-egy konkrét ügy kapcsán a kifejtett erőszak és annak fenyegetésként értelmezendő hatása között. Mivel olyan magatartásokat is rablásnak minősít, ahol az erőszak nemhogy a vis absoluta mértékét, de még talán a compulsiva fokát is csak alig éri el - azaz ebből következően inkább zsarolásként lehetne minősíthető a deliktum -, ez csakis akként igazolható, ha - az explicit indokolásban sajnos csak ritkán megjelenően - a csekélyebb erőszakból kiinduló kvalifikált fenyegetésként fogjuk fel az elkövető magatartását.[19] Talán ez tűnik a csekélyebb fokú erőszakra alapozott, kvalifikált fenyegetésként megnyilvánuló magatartások helyes dogmatikai megalapozásának. Másként fogalmazva: nem azért tekinthető sok rablás esetében az (1) bekezdés a) pontjának első fordulatában meghatározott erőszak, mert az valóban vis absoluta volt (például leütés, elektromos sokkolóval történő sokkolás stb.), hanem azért, mert az alkalmazott - napjainkban is bevett terminológiával: vis compulsiva fokú - erőszak alkalmas volt arra, hogy a passzív alanyban (az erőszak tovább folytatására vagy súlyosabb fokú erőszak alkalmazásra nézve) komoly félelmet keltsen. Pszichológiai szempontból tehát az ettől (ezektől) való félelem[20] szorítja rá a passzív alanyt az "együttműködésre". Ezen körülmények pedig - a Btk. jelenlegi rendelkezéséből következően - egyértelműen a (kvalifikált) fenyegetés fogalma alá szubszumálhatóak. A jövőre nézve tehát talán helyes lenne mind a gyakorlatban, mind az irodalomban erre nagyobb figyelmet fordítani, annál is inkább, mivel aligha tekinthetjük akaratot megtörő erőszaknak például a sértett pofonütését, megrúgását, esetleg ruházatának meghúzását, hiszen ezek önmagukban egyáltalán nem alkalmasak a passzív alany akaratának (helyesen: ellenállásának[21]) - napjainkban felfogott módon történő - megtörésére, sokkal inkább alkalmasak arra, hogy fenyegetésként értelmezhessük ezen magatartásokat, mivel e körben az erőszak ösztönző, motiváló hatású, s a félelem az, ami valójában a passzív alanyi akarat befolyásolására alkalmasnak tűnik. Úgy fogalmazhatunk, hogy sokszor az erőszak nem egyedüli eszközcselekménye a rablásnak, hanem gyakran - az egész folyamatsort szemlélve - "átfolyik" fenyegetésbe az elkövetői cselekvés, még ha nem is mindig explicit formában, azaz nem verbális fenyegetés történik, hanem az - akár csekélyebb mértékű - erőszak alkalmazásából levont passzív alanyi következtetés manifesztálódik ekként. Ez egyébiránt azért sem tekinthető kizártnak, mert a törvényi fenyegetés-definícióban a "súlyos hátrány kilátásba
- 553/554 -
helyezése" formula szerepel, amiből nem következik annak verbális közlésre vonatkozó követelménye. Ebben az esetben - s másban sem - beszélhetünk ugyanakkor a fenyegetés vis absoluta jellegéről, hiszen - objektíve szemlélve a kérdést - a fenyegetés csak befolyásolhatja (hajlíthatja) az akaratot, de sohasem törheti azt meg, hiszen a fenyegetés esetén mindig van más alternatíva (menekülés, segítségkérés, vagy ad absurdum akár a fenyegetésben foglalt súlyos hátrány elszenvedésének vállalása), még akkor is, ha az az adott pillanatban irreálisnak tekinthető. Az irrealitás vizsgálatát azonban nem követeli meg a jogalkotó. Úgy tűnik tehát, hogy - egyetértve Deák Zoltán álláspontjával[22] - a vis absoluta értelmezése az erőszakra korlátozható, azon belül kizárólag az olyan magatartásokra, amelyek valóban megtörik (kizárják) az akaratot (például leütés, sokkolás, megkötözés), amik nem hagynak - sem reális, sem irreális - választási lehetőséget a passzív alanynak.
Az elhárításra való korlátozott képesség kapcsán pedig különösen fontos ennek a kérdésnek a vizsgálata. Ha a jelenleg uralkodó felfogásból - a vis absoluta mértékű erőszakból - indulunk ki, akkor nincs realitása az elhárításra való korlátozottságnak, mint minősítő körülménynek a megállapítására. Egy eseti döntésben olvashatjuk: "vis absoluta kihatású a kényszer, ha hatóképes, azaz alkalmas a sértett fizikai ellenállásának a kiiktatására, melynek hatására az általános társadalmi közfelfogás szerint a sértettől nem várható el, hogy fizikai ellenállást tanúsítson."[23] Vagyis - a sértett oldaláról nézve - szubjektíve alkalmas a védekezés kizárására, szintén szubjektíve pedig a védekezés nem elvárható. Kérdés, hogy mit jelent "az általános társadalmi közfelfogás"? Kérdés az is, hogy az elhárításra korlátozottan képes személyek esetében vajon milyen mértékű erőszak elég ahhoz, hogy ne legyen elvárható a védekezés? És ha nem várhatjuk el a védekezést, akkor hogyan fogható fel annak korlátozott képessége? Mert ha mégis sikerrel védekezik a passzív alany, akkor ő nem volt korlátozott az elhárítási képességében? S hogy mennyire nem irreális a felvetés: a Kúria a 74 éves életkor ellenére sem tartotta indokoltnak a bűncselekmény kísérletének elhárítására idős koránál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetettként minősíteni, ha annak meghiúsításához - mások beavatkozása mellett - a sértett eredményes fizikai ellenállása jelentőséggel bírt.[24]
A gyakorlat az elkövető-sértett relációjában követeli meg az erőszak jellegének vizsgálatát.[25] Az talán nem vitás, hogy rablás esetén egy idős, illetőleg fogyatékkal élő személlyel szemben nem feltétlenül szükséges kifejtenie az elkövetőnek olyan fokú erőszakot, mint egy ilyen körülményekkel nem bíró személy esetén. Ugyanakkor ez a csekélyebb fokú erőszak is vis absoluta kell, hogy legyen a fentebb leírtak szerint. E körben is feltűnik a különbség: ha ontológiai értelemben felfogott vis absoluta erőszakot (leütés, sokkolás stb.) alkalmaznak a korlátozott passzív alannyal szemben, akkor nem értelmezhető a korlátozottság, mert az ellen az "átlagember" - a konkrét körülményektől függően - sem biztos, hogy tud védekezni, annak ellenállni. Szintén nem tartja értelmezhetőnek a védekezés (elhárítás) lehetőségét a "kapcsos kommentár" például "a távolból leadott lövés, a megmérgezés és minden olyan egyéb elkövetési mód, amikor a passzív alanynak, egészségi vagy fizikai állapotától függetlenül nincs objektív lehetősége a bűncselekmény elhárítására vagy megakadályozására"[26] Ebből kiindulva csupán akkor tudnánk értelmezni a minősített esetben foglalt személyi körülményeket, ha az elkövetői erőszak nem kizárja, hanem befolyásolja a passzív alany akaratát, ez pedig vis compulsiva a gyakorlat és a szakirodalom többségi felfogása szerint is. Hiszen a kéz meghúzása, a passzív alany kézzel ágyra, ülő testhelyzetben történő lenyomása, ruhájának megfogása nem tekinthető az akaratát kizárónak, megbénítónak, csakis olyannak, hogy akaratának megfelelően cselekedjen, csak éppen ebben az esetben az akarata nem szabad elhatározásából ered. Ekkor megállapíthatónak tűnik a minősített eset, de az valójában kompulzív erőszak (ami tehát a jelenlegi gyakorlat szerint nem tényállásszerű), ugyanakkor a gyakorlat ezen eseteket is vis absoluta jelleggel ruházza fel, s megállapítja a rablást. Ráadásul ekkor (is) egy sajátos helyzet áll elő.
A korlátozott elhárítási képességű személy relációjában elegendő lehet a csekélyebb fokú erőszak a vis absoluta eléréséhez, ugyanakkor ezt nem csupán azzal értékeljük a terhelt terhére, hogy magatartását rablásnak minősítjük (hisz az már elég a sértett relációjában az akaratot "megtörő" hatáshoz), hanem még azzal is, hogy emellett a rablás minősített esetét állapítjuk meg, hiszen a passzív alany korából, állapotából következően korlátozottan tudta (volna) csak elhárítani az adott esetben idős korral, fogyatékossággal nem küzdő személyekkel szemben sikertelennek tűnő, csekélyebb fokú támadást? Félreértés ne essék, fontos és helyes jogpolitikai célkitűzés a minősített esetben megjelölt társadalmi csoportok kiemelt büntetőjogi védelme, s úgy vélem, hogy ennek koherens és helyes gyakorlatához egy egységes dogmatikai alapokon nyugvó háttér szükséges. Talán ezt is szolgálná az erőszak egységes felfogása. Arra csupán utalni kívánok, hogy a jogirodalom és a gyakorlat is vegyes képet mutat a tekintetben, hogy a rablás eszközcselekményeinek kényszerhatását illetően általában az "ellenállást megtörő", "akaratot megtörő", "akaratot kizáró", "ellenállást kizáró" fordulatokat használja, hol egyikkel, hol másikkal jelölve az elkövetői
- 554/555 -
magatartás hatását. Ha a jelenlegi bírói értelmezésből indulunk ki, akkor úgy vélem, hogy már az is jelentősen elősegítené a jogalkalmazás koherensebbé válását, ha a praxis egységes terminológiai álláspontot foglalna el, s ez abban az esetben is fontos, ha az eltérő fogalmak használata mögött egységes tartalom húzódik meg.
De ne feledkezzünk meg egy másik ellentmondás-feloldási lehetőségről sem: lehet, hogy azért alakult ki a jelenlegi vis absoluta orientációjú felfogás hazánkban, mert a többségi gyakorlat, s elmélet a pszichológiai folyamatok mellőzésével, saját tartalommal töltötte meg az akaratot megtörő erőszak fogalmát... Nem lenne újdonság ez sem, ugyanis nem ez a fogalom lenne az első, ahol a büntetőjog önálló útra lép, hiszen a büntetőjog terrénumán belül számos terminus technicus található, amely sehol máshol, az élet egyetlen más területén sem fordul elő. Vannak persze olyan kifejezések is, amelyeket a büntetőjog - teljesen logikus módon - a hétköznapokból, a köznyelvből emelt át a büntetőjogi terminológiába, s új, az eredetitől részben - vagy egészben - eltérő tartalmat kölcsönzött neki.
De hogy még inkább sarkítsuk a kérdést: vajon egy késsel az erősen rövidlátó, ép (teljes) mozgásképességgel rendelkező személy ellen intézet támadásnál a felismerési vagy elhárítási képesség lesz korlátozott abban az esetben, amikor csupán akkor tudja felismerni a támadást, amikor a támadó már szúrástávolságban van? És ha nem lenne probléma a látásával? "Idejében" - a támadó szándék felismerésekor vagy annak reális vélelmezésekor - megpróbálhatna elmenekülni, segítséget kérni, vagy megszerezni olyan eszközt, amely a védekezés sikerét elősegíthetné. Ennek a megítélése azért bír gyakorlati relevanciával, mert az emberölés, illetve a testi sértés kapcsán - ami jelentőséggel bírhat a rablás tekintetében is - a jogalkotó kizárólag az elhárítási képesség korlátozottságát szabályozza minősítő körülményként, a felismerési képességét nem, vagyis ha a fenti esetben a passzív alanyra fogyatékossága miatt felismerési képességében korlátozott személyként tekintünk, akkor a sérelmére elkövetett cselekmény nem alapozza meg a minősítő körülmény megállapítását, azaz állapota legfeljebb súlyosbító körülményként értékelhető, ugyanakkor úgy tűnik, hogy ennek a körülménynek "legfeljebb" dogmatikai szempontból van jelentősége, hiszen a rablás mind az elhárítási képesség, mind a felismerési képesség korlátozottsága tekintetében normatív jelleget nyer. Az emberölés és a testi sértés vonatkozásában természetesen nem kizárt a praxis olyan irányú jövőbeni alakulása, hogy a fenti példa kapcsán megállapítja az elhárítási képesség korlátozottságát, amellett foglalva állást, hogy az állapot - a felismerési képesség korlátozottságán keresztül - az elhárítási képességet is negatívan befolyásolta. Ezzel kapcsolatban persze kérdéses, hogy nem tekinthető-e egy esetleg ebbe az irányba mozduló gyakorlat contra legem értelmezésnek? Helyesen csupán akkor állapítható meg mindkét korlátozottsági körülmény, ha mindkét vonatkozásban (a felismerési és az elhárítási képességet illetően is) fennáll a passzív alany sajátos állapota, ugyanis közvetlenül egyikből sem feltétlenül következik a másik.
Egy konkrét ügyben a bűncselekmény elhárítására idős kora miatt korlátozottan képes körülmény és a rablási erőszak egybevetése is hangsúlyt kapott.[27] A vádlott az idős, egyedül haladó sértettet megpillantva úgy gondolta, hogy az idős hölgy táskáját - a benne található értékkel - könnyen meg tudja szerezni. Így elhatározta, hogy a táskát, a benne lévő pénzt és értékeket eltulajdonítja. Ezért felső ruházatának kapucniját a fejére húzva követte a sértettet egy közterületi lépcső tetejéig, ahol a sértett mellé lépett. A sértett a lépcsőn felfelé haladva lassan, de biztosan mozgott, válltáskáját a teste előtt, a behajlított jobb alkarjára akasztva tartotta, ám mikor felért a lépcső tetejére, a vádlott váratlanul megragadta a táska felé eső vállpántját és azt abból a célból, hogy a táskát megszerezze, erőteljesen rángatni kezdte. A sértett azonban ellenállt és a táskája védelmében, bal kezével megmarkolta a válltáska tetejét, míg a jobb kezével továbbra is tartotta a táskát. A vádlott a sértett táskájának és a benne található értékek megszerzése érdekében, a sértett válltáskáját az egyik pántjánál fogva tovább rángatta, azonban azt nem sikerült kitépni a sértett kezéből. A vádlott által a táska megszerzése érdekében alkalmazott rángatás során, amikor is a táska vállpántja is elszakadt, a táskánál fogva meglökte az ekkor már sikító sértettet, aki ennek következtében hanyatt a földre esett és a járda macskakő burkolatába nagy erővel beütötte a fejét. A vádlott a sértett értékeit mindezek ellenére nem tudta megszerezni, így a földre zuhant vérző sértettet hátrahagyva a lépcsőn lefelé elfutott a helyszínről.
A vagyon elleni cselekményt rablás kísérletének minősítette a bíróság.[28] A bíróság leszögezte, hogy a rablási erőszaknak személy ellen irányuló, lenyűgöző, akaratot megtörő fizikai ráhatásnak (vis absoluta) kell lenni, amelynek kifejezett célja, hogy a megtámadott arra kényszerüljön, hogy dolgának megvédésével hagyjon fel. A vis absoluta problémájának ismételt felvetését mellőzve, arra mindenképpen érdemesnek tűnik felhívni a figyelmet, hogy itt a bíróság a passzív alany birtokában lévő dologra vonatkozó, birtokállapot fenntartására irányuló megtartási, védelmi cselekmény felhagyására, vagyis "nem tevésre", tűrésre kényszerítő magatartásként jellemzi a rablási erőszakot. Megjegyzi továbbá a bíróság - s ezzel a kialakult gyakorlatot követi -, hogy az idős emberek (és a gyermekkorúak) esetében a vis absoluta megállapításához az átlagostól kisebb mérvű erőszak is elegendő. A minősített eset kapcsán olvashatjuk, hogy sarkalatos kérdés a sértett idős kora, amely jelen esetben a
- 555/556 -
bűncselekmény elkövetésekor 77 év volt. A bíróság álláspontja szerint a sértett vallomása alapján egyértelműen megállapítható volt, hogy mozgásából, törékeny alkatából, illetőleg az általa hordozott válltáskáról, illetve az annak alkaron történő elhelyezéséből, s mindezek összességéből a vádlott számára felismerhető volt, hogy időskorú emberről van szó. Ezt az is alátámasztja, amit a terhelt a nyomozás során tett vallomásában említett, miszerint amikor megpillantotta a sértettet, elhatározta, hogy megszerzi az értékeit, mert úgy gondolta, hogy a táskáját könnyen meg tudja szerezni. Nyilvánvaló, hogy a lépcsőn felfelé igyekvő idős sértett "könnyű zsákmánynak" tűnt a 24 éves vádlott számára.
Az ítélet rögzíti, hogy milyen körülmények utaltak arra, hogy az elkövető számára nyilvánvaló volt az, hogy milyen életkori csoportba tartozott a passzív alany. Ez feltétlenül szükséges az elkövetői tudattartalom miatt, már csak azért is, mert e körülmény szándékosságot követel meg, annak minden tudati vonzatával együtt.[29] Ugyanakkor talán nem lett volna szükségtelen azt is részletesebben kifejteni, hogy a passzív alany idős kora mennyiben korlátozta őt az elhárításban, mivel az életkor, illetőleg az állapot okozati összefüggésben kell, hogy álljon az ezekből kialakuló elhárítási vagy felismerési korlátozottsággal. A bíróság értékelése során a kronológiai életkorra helyezte a hangsúlyt, s a kialakulni tűnő bírói gyakorlatnak megfelelően minősítette a 77 éves passzív alanyt időskorúnak. A normaszöveget szemlélve ugyanakkor a kronológiai kor önmagában nem alapozza meg a minősített eset megállapítását. Ehhez szükséges az is, hogy ez kihatással legyen - jelen esetben - az elhárítási képességre. Ezt vizsgálva állapította meg egy másik ügyben a bíróság, hogy a passzív alany bár idős korú volt, a konkrét támadás relációjában kora nem korlátozta őt sem felismerési, sem elhárítási képességében, s ennek megalapozására igazságügyi orvosszakértői véleményre is támaszkodott.[30] Azért is különösen fontos e körülmények alapos áttekintése, mert az ügyben ráadásul sikeres volt a passzív alany elhárító cselekménye, s nem esett ki értékeinek birtokából.[31] Vélhetően a kialakult bírói gyakorlat alapján foglalt állást ekörben is az elsőfokú bíróság, mert - ugyan nem a korlátozottságra vonatkozó minősített eset körében - nem akadályozza a rablás kísérletének megállapítását, hogy nem került sor a dologelvételre.[32] Az vizsgálódásunk szempontjából mellékesnek tűnik, hogy a dologról személyre áttevődő erőszak is rablási erőszaknak minősül.[33]
A fellebbezések folytán eljárt másodfokú bíróság[34] az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta, s feltétlenül utalnunk kell ugyanakkor arra a tényre, hogy a joggyakorlat továbbfejlesztésének is helyesnek tűnő irányt mutatott. A másodfokú eljárás során a fellebbviteli főügyészség - rablással kapcsolatos - álláspontját elfogadta az ítélőtábla. A főügyészségi álláspont szerint ugyanis a terhelt olyan erővel rángatta a sértett táskáját, amely önmagában alkalmas és elégséges egy akaratot megtörő erőszak megalapozására, az alapesetbeli minősítés megállapításához szükségtelen a sértett idős korát is figyelembe venni, utóbbi tényező a minősítő körülmény értékelésénél bír jelentőséggel. A sértett életkorát tehát vagy a rablás alapesetének megállapításánál, vagy a minősített esetnél kell figyelembe venni, mindkét vonatkozásban történő számbavétele a kétszeres értékelés tilalmába ütközik. Ugyanakkor az alkalmazott erőbehatás mértékére, az erőszak akaratot bénító hatására megalapozott következtetést lehetett levonni, a minősítő körülmény értékelésének körében kellett jelentőséget tulajdonítani a sértett életkorának és a testi adottságának. A másodfokú bíróság szerint a terhelt által az adott bűncselekményi helyszínen alkalmazott erőszak objektíve, nem pusztán a védekezésre vagy a cselekmény elhárítására bármilyen oknál fogva
- 556/557 -
kevésbé képes személlyel szemben, hanem általában is alkalmas volt egy akaratot megtörő erőszak megállapítására, e körben szükségtelen a sértett idős korával kapcsolatos ténykörülmények vizsgálata. Pontosan a másodfokú ítéletben kifejtett indokokra is figyelemmel nem érthetünk egyet egy másik bíróság általi - a törvény időbeli hatálya kapcsán rögzített - megfogalmazással, amely szerint a sértett a bűncselekmény elkövetésekor 77 éves volt, mely tény - "egyéb mérlegelést nem igénylő módon" - a Btk. alkalmazása esetén megalapozná az előzőekben hivatkozott súlyosabb minősítést.[35] Az állásfoglalás vélhetően csupán a 2012. évi C. törvény hatálybalépéséből eredő kezdeti, új minősített esettel kapcsolatos jogalkalmazói bizonytalanságnak tudható be, hiszen az alakuló joggyakorlat a törvény normatív tartalmát értelmezve egyéb körülmények mérlegelését is - helyesen - indokoltnak tartja. Ennek példájaként említhetjük a következő indokolást: "az idős korral kapcsolatos minősítő körülmény megállapítása ugyanakkor minden esetben bírói mérlegelés kérdése, nem objektív körülmény, tekintettel arra is, hogy a jogszabály megfogalmazása szerint a felismerésre vagy elhárításra ezáltal korlátozottan képes személynek kell lennie a sértettnek."[36]
Úgy vélem, hogy feltétlenül indokolt differenciálni a fentiek szerint a rablási erőszak kapcsán. Ez a vizsgált minősített eset vonatkozásában azt jelenti, hogy az erőszak olyan erejű, mértékű, fokú, hogy az a minősített esetben szereplő körbe nem tartozó személy esetén is megalapozza a rablás megállapítását, akkor a személyi körülmények értékelésének hatása az lesz, hogy megállapítható a minősített eset (ha annak a feltételei egyébként fennállnak). Abban az esetben viszont, ha a rablási erőszak olyan mértékű, hogy az kizárólag a meghatározott személyi kör relációjában teszi a cselekményt rablás megállapítására alkalmassá, akkor az - egyéb minősítő körülmény hiányában - rablás alapesetének minősül. Ez persze ismét felveti a rablási erőszak (vis absoluta) korábban jelzett problémáját, de a jelenlegi gyakorlat alapján a fenti megkülönböztetés helyesnek tűnik. Ebből kiindulva úgy vélem, hogy szintén helyes a kétszeres értékelésre utalás. A fentiekből pedig talán az is következik, hogy nem csupán akkor kerül sor a korlátozottsági körülmény kétszeres értékelésére - s ekként törvénysértő minősítésre -, ha mind az alapesethez, mind a minősített esethez kapcsolódóan jelentőséget tulajdonít a gyakorlat a passzív alany személyi állapotának, hanem akkor is, ha akár az alapesetben, akár a minősített esetben értékelt tulajdonságok szerepet kapnak súlyosbító körülményként a büntetéskiszabás során is.
E tanulmány következő, második részében a rablás kapcsán az idős kor vagy fogyatékosság folytán felmerülő elhárítási képesség elméleti és gyakorlati problémáit vizsgálom meg. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd Madai Sándor: Az idősek és a fogyatékkal élők fokozott büntetőjogi védelmének jogpolitikai hátteréről, Jogtudományi Közlöny, 2019. évi 1. szám. 17-24. old. és Madai Sándor: Az idősek és fogyatékkal élők fokozott büntetőjogi védelme a gyakorlatban, Magyar Jog, 2018. évi 10. szám, 585-591. old.
[2] Angyal Pál szerint - s helyesen követi ezt napjaink gyakorlata is - azonban nem csupán a közvetlen érintés tekinthető erőszaknak, hanem minden olyan magatartás, ami a passzív alany testén realizálódik (például kővel másnak megdobása). Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 11. kötet, A rablás és zsarolás, Athenaeum, Budapest, 1934, 25. old. Egyezőleg Tóth Mihály: Gondolatok az "erőszak" büntetőjogi fogalmáról, Magyar Jog, 1981. évi 6. szám, 504. old.
[3] Tóth Mihály ugyanakkor a rablás vis compulsiva mértékű erőszakkal történő megvalósíthatósága mellett foglal állást. Tóth Mihály: Gondolatok az "erőszak" büntetőjogi fogalmáról, i. m., 505. old. Egyezőleg Deák Zoltán: A vis absoluta és vis compulsiva fogalmainak (félre?)értelmezése a magyar büntetőjogban, Magyar Jog, 2018. évi 4. szám, 224-227. old.
[4] Lásd például BH 1983.393. és BH 2001.356.
[5] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 11. kötet, A rablás és zsarolás, i. m., 26. old.
[6] EH 2013.10.B19. 5. old.
[7] Lásd például Sinku Pál: A vagyon elleni erőszakos bűncselekmények. In: Belovics Ervin - Molnár Gábor Miklós - Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös rész, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2012, 577. old.; Vaskuti András: A vagyon elleni erőszakos bűncselekmények. In: Polt Péter (főszerk.): Új Btk. kommentár - 7. kötet, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó. Budapest, 2013, 14. old.
[8] Ennek a megközelítésnek már a Csemegi-kódex idején is megvoltak a gyökerei. "a felvett utóbbi esetben e marczona alak akár kifejezte a fenyegetést "pénzedet vagy életedet", akár nem, a körülményekhez mért előbb vázolt fellépése úgy sem fejez ki mást, mint a mi ezen fenyegetésben foglaltatik, minélfogva az adott ilyen esetben e marczona alak, daczára, hogy a kifejtett erőszak csak enyhébb volt és vis absolutának nem mondható, bizonyára nem zsarolásban, hanem rablásban mondatnék bűnösnek." Rátvay Gyula: A zsarolási fenyegetés és erőszak. Fenyegetés kártyaadósság megfizetése és kártyanyereség visszaadása czéljából. Büntető Jog Tára XXXII. kötet, 1896, 220. old.
[9] Ugyanígy a 19/2013. számú büntető elvi határozat.
[10] Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, PhD értekezés, Szeged, 2017, 51-142., és 177-202. old.
[11] Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, i. m., 125. old.
[12] Hasonlóan például Erdősy Emil álláspontjához. Erdősy Emil: A vagyon elleni bűncselekmények. In: Erdősy Emil - Földvári József - Tóth Mihály: Magyar büntetőjog - Különös rész, Osiris Kiadó. Budapest, 2004, 542. old.
[13] Lásd például Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, i. m., 125. old. és Váradi Erika: A vagyon elleni erőszakos bűncselekmények. In: Horváth Tibor - Lévay Miklós (szerk.): Magyar büntetőjog - Különös rész. Wolters Kluwer, Budapest, 2015, 527. old
[14] Az elv áttekintéséhez lásd: Ambrus István: Egység és halmazat - régi dogmatikai kérdés, új megközelítésben. SZTE ÁJK Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék, Szeged, 2014, 240-245. old.
[15] Lásd például a Curia 8481/1889. számú ítéletét (Büntető Jog Tára XIX. kötet, 1890, 47. old.). Érdekes ugyanakkor, hogy ebben az évben született a Curiának egy másik ítélete, amely viszont már a vis absoluta - vis compulsiva közötti határvonalat igyekezett kijelölni: 4207/1889. számú ítélet. (Büntető Jog Tára XIX. kötet, 1890, 315-320. old.)
[16] Curia B.IV.2677/920. (Büntető Jog Tára LXXIII. kötet, 1921, 19-21. old.)
[17] Tóth Mihály az eszköz-erőszakot instrumentális erőszaknak nevezi, szemben az önmegvalósító erőszakkal (pl. testi sértés). Tóth Mihály: Gondolatok az "erőszak" büntetőjogi fogalmáról, i. m., 504. old.
[18] Egyetérthetünk Deák Zoltán álláspontjával, aki szerint a jelenlegi normaszövegből egyébként sem következik a fizikai erőszak vis absoluta szintű követelménye. Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, i. m., 97-98. old.
[19] Deák Zoltán: A vis absoluta és vis compulsiva fogalmainak (félre?)értelmezése a magyar büntetőjogban, i. m., 224-225. old.
[20] Deák Zoltán a stresszválasszal hozza összefüggésbe ezt a jelenséget. Deák Zoltán: A vis absoluta és vis compulsiva fogalmainak (félre?)értelmezése a magyar büntetőjogban, i.m., 224. old.
[21] Már Csemegi is így fogalmazott: "...abba a helyzetbe hozatalát illeti, hogy ellentállási képessége elvétessék...". Csemegi Károly: Anyagi büntetőjog. Második rész. In: Csemegi Károly művei. II. kötet. (sajtó alá rendezte: Edvi Illés Károly és Gyomai Zsigmond). Budapest, Franklin Társulat, 1904, 404. old.
[22] Deák Zoltán: A kényszer, az erőszak és a fenyegetés fogalma és jelentősége a magyar büntetőjogban, i. m., 122-125. old.
[23] BH 2014.267.
[24] BH 2017.143.
[25] Lásd például EBH 2013.B.19., és BH 2015.149.
[26] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog - Kommentár a gyakorlat számára, I. kötet, HVG-ORAC, Budapest, 2016, 512. old.
[27] Veszprémi Törvényszék 13.B.52/2015/25.
[28] Felmerülhetne az önkéntes elállás kérdése is, azonban a bírói gyakorlat szerint nem tekintendő a cselekmény önkéntes abbahagyásának, ha a terhelt a sértett váratlan és szokatlan (zajkeltő) viselkedése által kiváltott pánikreakcióban hagy fel a cselekmény folytatásával. BH 2011.1. Feltétlenül utalnunk kell azonban arra is, hogy egy erőszakkal megvalósított támadás esetén a kiabálás, segítségkérés talán nem tekinthető sem váratlan, sem szokatlan reakciónak.
[29] Az értelmezéshez lásd Molnár Erzsébet: A szándékosság és gondatlanság normatív fogalmának értelmezési problémái az immateriális bűncselekmények körében, FORUM: Acta Juridica et Politica, 2018. évi 1. szám, 163-176. old.
[30] Miskolci Törvényszék 15.B.49/2016/24. 10., 14-15. old. Ebben az ügyben a sértett rossz hallása a felismerési képességét korlátozhatta volna abban, hogy az őt hátulról leütő elkövető közeledését, magatartását észlelje, de ez - bár a sértett testvére említette ezt, azonban korábbi orvosi iratok alapján nem volt igazolható - nem került megállapításra, míg az elhárítási képesség korlátozottságát a felső végtagok helyes működésére, a neurológiai vizsgálatok alkalmával kimutatott megtartott beidegződésére alapozva mellőzte a bíróság. A halláscsökkenés korábbi "orvosi iratokból" megállapított hiánya önmagában nem feltétlenül elegendő indok a minősített eset mellőzésére, ha az más módon bizonyítható, s az elkövető is tudomással bírt róla, például korábbi ismeretség miatt, ami egyébként jelen ügyben is megállapítható volt. A felső végtagok helyes működése önmagában szintén nem elegendő a korlátozottság kizártságára, hiszen a helyes, de lassabb, esetleg fájdalmasabb mozgás kihathat az elhárítási képességre, s korlátozhatja azt. A bíróság azért mellőzte az elhárítási képesség korlátozottságán alapuló minősített eset megállapítását, mert a sértett által nem észlelt elkövető a sértettet hátulról ütötte le, aki emiatt azonnal eszméletet vesztette, így nem volt lehetősége a védekezésre, elhárításra. Az e tekintetben kialakulófélben lévő, s vélhetően jövőben ekként rögzülő gyakorlat szerint - ami az elhárítási lehetőség objektív kizártsága esetén mellőzi a korlátozott elhárítási képességen alapuló minősítést - helyesen foglalt állást a kérdésben a bíróság. A másodfokú döntés - Debreceni Ítélőtábla Bf.III.203/2017/8. - helybenhagyta az elsőfokú ítéletet a rablás vonatkozásában azzal a kiegészítéssel, hogy az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a sértettet a meglévő betegsége a bűncselekmény felismerésében, elhárításában, a védekezésben nem korlátozta. Álláspontom szerint a betegség annyiban tekinthető relevánsnak, amennyiben az idős kor miatt jött létre (vagy fogyatékosságnak minősül), hiszen csupán ekként illeszthető be a minősített esetben szereplő személyi állapot valamelyikébe.
[31] Született már olyan kúriai döntés, amely részben a sikeres elhárítási magatartásnak köszönhetően mellőzte az idős korral kapcsolatos minősített eset megállapítását: BH 2017.143.
[32] BH 2015.153.
[33] BH 2010.143.
[34] Győri Ítélőtábla Bf.82/2015/3.
[35] Fővárosi Törvényszék 23.Bf.XIV.10.940/2014/12. 6. old.
[36] Miskolci Törvényszék B.49/2016/24. 7. old.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tszv. egyetemi docens, DE ÁJK.
Visszaugrás
