A vis absoluta és a vis compulsiva fogalmai a büntetőjog központi jelentőségű kategóriáihoz, az erőszakhoz és a fenyegetéshez tapadnak. Megkülönböztetésüknek jelentősége van a büntetőjog általános részében, a Btk. 19. §-ában büntethetőséget kizáró okként szabályozott kényszer és fenyegetés egyes típusainak elhatárolása kapcsán,[1] azonban a fogalompár valódi gyakorlati relevanciával bíró jelentőséget a Btk. Különös Részében, elsősorban a rablás és a zsarolás elhatárolása kapcsán nyert, így e körben találkozhatunk a vis absoluta és a vis compulsiva fogalmait leggazdagabban kibontó bírói gyakorlattal is.
Írásomban bemutatom, hogy a jelenkori judikatúra és a jogirodalom milyen tartalommal határozza meg, illetve milyen jelentőséget tulajdonít a vis absoluta és a vis compulsiva fogalmainak, majd e jogértelmezés dogmatikai helyességét vizsgálom meg.
A Legfelsőbb Bíróság (LB) a BH 1983.393. számú eseti döntésében a vis absolutának plasztikus, későbbi döntéseiben is hivatkozási pontként szolgáló meghatározását adta. Az ítélet alapjául szolgáló történeti tényállás lényege szerint a három terhelt a késő esti órákban megjelent az idős életkorú, egyedül élő sértett házánál, ahová egy nyitott ablakon keresztül bejutottak és a sértettől pénzt követeltek. A sértett kezdetben nem volt hajlandó pénzt adni a terhelteknek, akik felszólították őt, hogy az ágyába feküdjön vissza, majd átkutatták a szobáját. A terheltek ismételten a sértett pénzét kérték, aki a terheltek megjelenésétől és magatartásától megrémülve végül közölte értékeinek hollétét.
A megyei bíróság a terheltek cselekményét zsarolásként értékelte, majd e minősítést a Legfelsőbb Bíróság rablásra változtatta. Az LB érvelése szerint "míg a zsarolási fenyegetés nem nyűgözi le teljesen a sértett akaratelhatározását, vagyis nem zárja ki a választási lehetőségét az ellenállás vagy az elkövető által kívánt eredmény között, addig a rablás elkövetője az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel megtöri a kényszerhelyzetben levő sértett akaratát. Ezért annak eldöntésénél, hogy az elkövető cselekménye rablást vagy zsarolást valósít-e meg, elsősorban az vizsgálandó, hogy a fenyegetés az élet vagy testi épség ellen közvetlenül és a dolog azonnali elvételére irányuló volt-e. (...) A sértett azért tárta fel támadói előtt értékeinek hollétét, mert az adott helyzetben életének, illetőleg testi épségének megmentését csupán ilyen áron látta lehetségesnek. A vádlottak fenyegető fellépése nem adott lehetőséget a sértettnek, hogy a két hátrány közül melyiket válassza, az ugyanis olyan mérvű és jellegű volt, mely az akaratát teljesen megbénította (kiemelés a szerző)." Az akaratot megtörő (rablási) erőszak, illetve fenyegetés ismérve tehát, hogy olyan fokú kényszert idéz elő, mely nem enged választást a sértettnek a tanúsítandó magatartást illetően. Vagyis a sértettnek nincs más lehetősége, mint tűrni dolga elvételét, illetve a dolgot átadni.[2]
A vis absoluta ezen értelmezésével összhangban fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság az erőszak, illetve fenyegetés vis compulsiva hatásának lényegét a BH 2001.356. számon publikált határozatában. A történeti tényállás szerint I. és II. r terheltek magukat román személyeknek feltüntetve levelet írtak a sértettnek, melyben megfenyegették, ha nem fizet 300-400 ezer forintot, akkor házát, autóját és nyaralóját milliós károkat okozva elcsúfítják. Felszólították, hogy ne szóljon senkinek a levélről s várja meg, míg újra jelentkeznek. A sértett megijedt és a rendőrségtől segítséget kért. Az elsőfokú bíróság zsarolás bűntette kísérletét megállapító ítéletének felülvizsgálata során az LB megállapította, hogy a zsarolási erőszaknak nem kell elérnie a rablási erőszak akaratbénító fokát. A zsaroláshoz elegendő olyan erőszak vagy fenyegetés is, mely csupán hajlítja a sértett akaratát. Az akarathajlítás pedig a cselekvési szabadság kisebb-nagyobb mértékű befolyásolását jelenti, amikor a sértettnek még lehetősége van arra, hogy "az erőszak vagy fenyegetés erejét, komolyságát összevesse az őt fenyegető hátránnyal, amely lehet vagyoni jellegű, de érinthet akár egzisztenciát, becsületet, családi együttélést is."
A judikatúra a (rablási) erőszak és fenyegetés vis absoluta hatását relatív jellegű fogalomnak tekinti. A Legfelsőbb Bíróság az ez irányú bírói gyakorlatot sommázó elvi határozatában kifejtette, hogy "a rablás és a zsarolás megállapításánál, illetőleg elhatárolásánál az elkövetési körülményeket minden esetben a maguk egészében kell vizsgálni. Körültekintően kell értékelni a megfenyegetett személy pszichikai, fizikai adottságait, életkorát és az elkövetés külső tényezőit is, hogy eldönthető legyen, a kérdéses esetben akaratot bénító, illetőleg akaratot hajlító terhelti magatartásról volt-e szó. Azt pedig, hogy a fenyegetés összhatásában milyen erejű volt, elsősorban a sértett helyzetéből a reá gyakorolt hatásból kiindulva kell vizsgálni."[3] E felfogásnak megfelelően akaratot bénító és így rablást megvalósító erőszaknak, illetve fenyegetésnek
- 219/220 -
tekintette a bíróság például, amikor a két vádlott az éjszakai órákban vonaton utazó 17 éves sértettől - miután annak barátját bántalmazták - veréssel fenyegetve vette el pénzét;[4] amikor az erős testalkatú, 19 éves vádlott este 8 óra tájban társaival betért a diákkollégiumba, ott a 14 éves sértettől a kezében tartott 100 forintot kérte, amikor pedig a sértett nem engedelmeskedett, a vádlott az egyik kezével húzni kezdte a pénzt, a másik kezét pedig ökölbe szorítva felemelte a következő szavak kíséretében: "Tudok én brutális is lenni"! A sértett ettől megijedt, sírva fakadt, és elengedte a pénzt.[5]
Az elsőfokú bíróság zsarolást megállapító ítéletével szemben rablásnak minősítette a megyei bíróság azoknak a vándorköszörűs foglalkozású terhelteknek a cselekményét, akik az idős, egyedül élő, mozgáskorlátozott sértettől - agresszíven fellépve - köszörülni való munkát kértek, majd a munka végeztével újabb munkát követeltek. A sértett tiltakozása ellenére a terheltek a konyhaszekrényből késeket és bárdot vettek ki, melyeket kiélesítettek, majd ezért a sértett nyugdíját is meghaladó összegű munkadíjat követeltek, miközben a kiélezett késekkel és bárddal a sértett előtt hadonásztak. A megfélemlített sértett ebben a helyzetben átadta a követelt pénzt, illetve tűrte annak elvételét.[6] Az elsőfokú bíróság lopásnak, a másodfokú bíróság rablásnak, végül a Legfelsőbb Bíróság zsarolásnak minősítette annak a két terheltnek a cselekményét, akik a délutáni órákban egy városi csónakázó tó mellett szipóztak, amikor figyelmesek lettek a két fiatalkorú sértettre és harmadik, fiatalkorú társukra, akik petárdáztak. A terheltek a náluk gyengébb fizikumú sértettekhez futottak és odakiáltottak nekik, hogy álljanak meg. A két fiatalkorú sértett megállt, harmadik társuk elszaladt. A terheltek petárdákat követeltek a fk. sértettektől, majd egyikük az egyik, másikuk a másik, távozni akaró sértettet fogta meg pulóverénél illetve kabátjánál fogva és visszatartották őket. A terheltek ismét petárdát követeltek és megfenyegették a fk. sértetteket, ha nem adnak petárdát, akkor "balhé lesz". A sértettek a megismételt "balhé lesz" fenyegetés hatására átadták a náluk lévő petárdákat, illetve tűrték azok elvételét. A Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy ebben az esetben az, hogy a terheltek a ruházatuknál fogva visszatartották a sértetteket, majd a "balhé lesz" kifejezéssel megfenyegették őket, nem értékelhető lenyűgöző erejű, akaratot megtörő hatású személy elleni erőszakként, illetve testi épség elleni közvetlen fenyegetésként.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
