A tanulmányom első részében[2] a külföldi jog terjedelmével és tartalma megállapításához kapcsolódó eszközöket elemeztem, külön vizsgálva mind a nemzetközi, uniós jogi és belső jogi eszközöket. A külföldi jog tartalmát illetően azonban számtalan olyan polgári perjogi kérdés merül fel, amelyre a választ elsősorban a lex fori szerinti eljárásjog, Magyarországon alapvetően a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) adhatja meg. Így jelen írás célja a legfőbb perjogi kérdések azonosítása és az azokra adható lehetséges válaszok megtalálása.
Azáltal, hogy a bíróság a külföldi jogot hivatalból alkalmazza [a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (Nmjtv. vagy Kódex) 7. § (1) bek.], és annak tartalmát is hivatalból állapítja meg [Nmjtv. 8. § (1) bek.], jogosan merül fel a kérdés, miként alakul az ezzel kapcsolatban felmerült költségek viselése. A 2017. december 31. napjáig hatályos jogi környezetben alapvetően helytállónak tartom azon értelmezést, hogy ezen kiadásokat fő szabályként az állam fedezi, illetve a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggésben benyújtott okiratok fordítási költségei a bizonyítási eljárással kapcsolatos költségeknek tekintendők.[3] A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952. évi Pp.) 78. § (4b) bekezdéséből levezethető volt azon értelmezés, hogy ezen költségek a bíróságok hivatali ügyköre megfelelő ellátásával felmerülő költségnek minősülnek, amelyek azonban nem tekinthetők az adott polgári eljárás költségének, így azok előlegezésére és viselésére a felek nem kötelezhetők, azt az eljáró bíróságnak - közvetve az államnak - kell előlegezni és viselnie.[4]
Megjegyzem ugyanakkor, hogy a fenti jogértelmezés félrevezető; ha a fordítási költségek bizonyítási eljárással összefüggő költségnek minősülnek, úgy miért nem alkalmazható a bizonyítási teher szabálya [1952. évi Pp. 3. § (3) bek.], ha a külföldi jogra hivatkozó fél a külföldi jog tartalmát nem tudja bizonyítani (részletesen ld.: 6. pont).
A Pp. hatálybalépésével azonban a jogi környezet - meglátásom szerint - jelentősen megváltozott, így a korábban írtak már nem tarthatók fenn. Kiindulópontként - egyezően az 1952. évi Pp. 6. § (1) bekezdésével - a Pp. 113. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a bírósági eljárás nyelve a magyar. A költségek előlegezése és viselése között azonban érdemi, koncepcionális eltérés áll fenn az 1952. évi Pp. és a Pp. között.
Első lépésként: a tájékoztatás iránti megkeresést a megkeresett állam hivatalos nyelvén kell megtenni [Egyezmény 14. cikk (1) bekezdés[5]. Azonban a Pp. nem tartalmaz az 1952. évi Pp. 78. § (4b) bekezdéséhez hasonló szabályt, azaz nincs olyan rendelkezés, amely szerint a bírósági megkeresések fordítási költségét az állam viseli, így kérdéses, hogy ki és milyen jogkövetkezmény terhével köteles ezen költséget előlegezni.
Ugyanakkor, kifejezetten a külföldi jog hivatalbóli alkalmazása [Nmjtv. 7. § (1) bekezdés] és tartalmának hivatalbóli megállapítása [Nmjtv. 8. § (1) bekezdés] miatt szükségesnek tartanám, hogy ezen speciális költségelemre vonatkozóan rendelkezést tartalmazzon a perjogi kódex. Egyértelmű tételes szabály hiányában a perjog egyéb normái alapján kísérlek meg választ adni a fenti kérdésre.
A korábban írtakra figyelemmel ezen költség nem minősülhet bizonyítással járó költségnek, így a fordítási költséget a felperesnek kell előlegeznie [Pp. 79. § (3) bekezdés], azzal, hogy ennek elmulasztása esetén az eljárás szünetel [Pp. 121. § (1) bekezdés e) pont]. Azaz, ha bár az irányadó jog külföldi jog lenne és a bíróság - akár a felek indítványára, akár hivatalból - akként dönt, hogy az Egyezmény alapján, jogsegély útján kívánja a külföldi jog tartalmát megállapítani, úgy az ezzel felmerülő fordítási költséget minden esetben a felperesnek kell előlegeznie, hiszen ő minősül actornak, ő nyújtotta be a keresetlevelet.
Ez a megközelítés nincs ellentétben az Egyezménnyel sem, hiszen a válasz nem vonhat maga után semmiféle illeték- vagy költségfizetési kötelezettséget [15. cikk (1) bekezdés]. Ez alól csak az Egyezmény 6. cikk (3) bekezdésében írt esetkör jelent kivételt, azaz, ha az átve-
- 13/14 -
vő intézmény magántestülethez vagy erre képesített jogászhoz is továbbíthatja a megkeresést a válasz elkészítése végett, és közli a megkeresést előterjesztő hatósággal - lehetséges pontossággal - a valószínű költségek összegét és ehhez az egyetértését kéri [Egyezmény 6. cikk (2)-(3) bekezdés].
Ez az a pont, ahol jelenleg - álláspontom szerint - joghézag áll fenn, a Pp. rendszerében ez a költség nem értelmezhető: a Pp. 79. §-a ugyanis bizonyítással járó költségeket ismer, valamint a bizonyítással nem összefüggő költségek kapcsán kizárólag fordítási [Pp. 79. § (3) bekezdés] és a külföldi kézbesítés költségét [Pp. 79. § (4) bekezdés] nevesíti. Érvelésem szerint a bizonyítással járó költségekre vonatkozó szabály e körben nem érvényesülhet, ugyanakkor olyan perjogi rendelkezés sem azonosítható, amely e körben a felperesre, mint actorra terhelné az előlegezés kötelezettségét. Megjegyzem, hogy a Pp. 79. § (8) bekezdését ezen rendelkezés kapcsán nem tartom követendőnek, ahhoz ugyanis olyan tételes jogszabályi rendelkezés kellene, amely azt rögzítené, hogy ezt a költségelemet a félnek (felperesnek) nem kellene előlegeznie. Ilyen norma jelenleg nincs, azaz nem alkalmazható a Pp. 79. § (8) bekezdése.
Ugyanakkor az Nmjtv. 7. § (1) bekezdése és a 8. § (1) bekezdés alapján - tekintettel Magyarország Alaptörvényének (a továbbiakban: Alaptörvény) 28. cikkében írt értelmezési iránymutatásra - azt a következtetést tartom levonhatónak, hogy kifejezetten az Egyezmény 6. cikk (3) bekezdése szerinti költséget az állam előlegezi. Releváns ugyanakkor, hogy a Pp. 101. § (1) bekezdése alapján az eljárást befejező határozatban a bíróság a pernyertesség-pervesztesség aránya alapján kötelezi a feleket ezen költség megfizetésére [Pp. 102. § (1) bekezdés].
Az igazságügyért felelős minisztériumi (a továbbiakban: minisztériumi) tájékoztatás alapján követendő eljáráshoz szorosan kapcsolódik az Egyezmény 14. cikk (1) bekezdés második mondata, amely szerint a választ a megkeresett állam a saját nyelvén adja meg. Így előfordulhat az az eset, hogy a miniszter tájékoztatása alapján a bíróság egy nem magyar nyelvű okiratot kap a külföldi jog tartalmáról.
Felmerülhet a kérdés: a minisztériumnak le kell-e fordítania ezt az okiratot vagy sem? A Pp. 113. § (2) bekezdése annyit rögzít, hogy a bíróságnak címzett beadványokat - szűk kivételtől eltekintve - magyar nyelven kell előadni. A jogalkotói célkitűzést magában foglaló indokolás szerint ugyanakkor ez a rendelkezés kizárólag a felek által előterjesztett beadványokra vonatkozik,[6] így az Alaptörvény 28. cikkében foglalt értelmezési keretre tekintettel - véleményem szerint - nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely előírná a minisztériumnak ezen okirat fordítását.
Így a minisztérium tájékoztatását követően a bíróság a nem magyar nyelvű okiratot kézbesíti a feleknek, majd ezt követően a Pp. költségek viselésére vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A Pp. 79. § (3) bekezdése szerint a kirendelt fordítónak a bizonyítással nem összefüggő alkalmazásával járó költséget a felperes előlegezi. Ezen rendelkezést együttesen kell értelmezni a Pp. 61. § (1) bekezdésében foglalt azon szabállyal, amely szerint, ha a 113. §-ban foglalt jogok érvényesülése érdekében szükséges, úgy a bíróságnak fordítót kell kirendelnie. Azaz a bíróságnak a Pp. 61. § (1) bekezdése szerint minden esetben ki kell rendelnie a fordítót, függetlenül attól, hogy hiteles fordítás szükséges-e.[7] Ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy nem osztom azt a megközelítést, amely értelmében egyszerű fordítás esetén a bíróságnak nem kell kirendelnie a fordítót.[8] A Pp. 61. § (1) bekezdése a fordító kirendelésének feltételéül a fordítás szükségességét követeli meg, ezzel összefüggésben a Pp. 62. §-a pedig azt rögzíti, hogy fordítás szükségessége esetén - eltérő rendelkezés hiányában - egyszerű fordítás alkalmazható, ha azonban a lefordított szöveg helyessége, illetve teljessége tekintetében kétely merül fel, hiteles fordítást kell alkalmazni. Megjegyzem ugyanakkor, hogy fő szabályként a külföldi jog tartalmát a bíróság nem hiteles fordítás alapján is megállapíthatja.[9] Vitatható, hogy a Pp. 62. §-a által megkövetelt "kétely" megállapításához mi szükséges? Ezzel kapcsolatban kevés eseti döntés ismert, kiemelném azonban azon megközelítést, amely szerint önmagában a fordítás kifogásolása nem elegendő, hanem a kifogásoló félnek azt is konkrétan meg kell jelölnie, hogy a fordítás mely részeit tekinti problémásnak.[10] Álláspontom szerint ez az értelmezés támogatandó, mert önmagában a fordítás helyessége, illetve teljességének vitatása nem értelmezhető, a bíróság csak a fenti esetben tudja kellően mérlegelni a hiteles fordítás szükségességét, és ennek érdekében megteendő szükséges eljárásjogi lépéseket.
Ugyanakkor nem osztom azt az értelmezést, amely szerint, ha a bíróság nem ismeri a jogszabály nyelvét, úgy nem indokolt a fordítás beszerzése.[11] Az eljárás nyelve a magyar [Pp. 113. § (1) bekezdés], így a bíróság nem tekinthet el az idegen nyelvű irat(ok) fordításától.l.
Meglátásom szerint a korábban kifejtettek megfelelően igazolják, hogy a Pp. 79. § (3) bekezdése alapján a fordítás költségét a felperesnek kell előlegeznie, hiszen a külföldi jog tartalmának megállapítása nem minősül bizonyítási cselekménynek.
A felperes e költséget a Pp. 80. §-a, valamint a Pp. 81. § (1) bekezdése alapján perköltségként felszámíthatja. Az esetben pedig, ha a felperes ezen kötelezettségének nem tesz eleget, úgy az eljárás szünetel [Pp. 121. § (1) bekezdés e) pont], majd négy hónap szünetelést követően megszűnik [Pp. 121. § (3) bekezdés].
Vizsgálandó kérdés, miként kell kezelni azt az esetet, ha az egyszerű fordítás helyessége, teljessége körében kétség merül fel, akár a bíróság, akár a felek részéről. Álláspontom szerint ez esetben is a hiteles fordítással kapcsolatos költséget a felperesnek kell előlegeznie [Pp. 79. § (3) bek.], a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályok e körben ugyanis nem érvényesülhetnek, így nem lehet irányadó a Pp. 79. § (1) bekezdése sem. Véleményem szerint ezen szabályozás észszerű, hiszen a felperes az actor, ő nyújtja be a keresetlevelet, így a jó-
- 14/15 -
zan észnek és a közjónak megfelelő értelmezés [Alaptörvény 28. cikk] is azt indokolja, hogy ezen fordítási költséget (amely ismételten kiemelve: nem értelmezhető bizonyítással járó költségnek) a felperes előlegezze. Anyagi értelemben a felperest nem éri kár, hiszen pernyertessége és a fordítási költség perköltségként történő felszámítása esetén a perköltségét a pervesztes alperes téríti meg [Pp. 83. § (1) bek.].
Kiemelendőnek tartom, hogy e körben nem érvényesülhet a Pp. 320. § (1) bekezdése, amely alapján okirat rendelkezésre bocsátásakor, ha a lefordított szöveg helyessége, illetve teljessége tekintetében kétely merül fel, hiteles fordítást kell alkalmazni; ennek hiányában az okiratot a bíróság figyelmen kívül hagyja. Ez a rendelkezés szerkezeti elhelyezése alapján is a bizonyítás körében az okiratokat rendezi, így nem lehet irányadó a külföldi jog tartalmának megállapítása körében.
Az esetben, ha a bíróság a külföldi jog tartalmáról egyéb módon (például: a felek nyilatkozatai) útján kísérel meg információt szerezni, úgy már érvényesülhet a Pp. 113. § (2) bekezdésének azon fordulata, amely szerint minden beadványt magyar nyelven kell benyújtani. Ezt követően azonban a fordítási költségek körében kifejtetteket továbbra is irányadónak tartom, így azokat nem ismétlem meg.
Mindezek alapján egyetértek Bóka János azon javaslatával, amely szerint kifejezetten célszerű lenne a fordítási feladatok ellátása érdekében az EU szintjén egy szakértői hálózatot létrehozni, amely vélhetően alacsonyabb költségráfordítás mellett is hatékonyan segítené a külföldi jog tartalmának megállapítását.[12]
Következő vizsgálandó kérdés, vajon a költségkedvezmények rendszere vonatkozik-e a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő fordítási költségekre vagy sem. A kérdés jelentőségét érzékelteti, hogy a Madridi Alapelvek között is rögzítésre került, hogy a belső jog szerint adható költségmentesség terjedjen ki a külföldi jog bizonyításával összefüggésben keletkezett költségekre is (8. pont). A Pp. 95. § (1) bekezdés b) pontja, valamint a 95. § (2) bekezdés b) pontja alapján a költségmentesség, illetve a költségfeljegyzési jog esetén a fél mentes a per során felmerülő költség előlegezése alól. A törvény nem tesz különbséget a költségek "elemei" között, minden a per során, a perben érvényesített joggal összefüggésben álló költségre kiterjednek ezen költségkedvezmények.
Így álláspontom szerint a jogirodalom által felvetett kérdéskört,[13] azaz a külföldi jog alkalmazásával kapcsolatos költség előlegezése - esetlegesen viselése - alóli mentességet a perjogi kódex megfelelően rendezi.
A Madridi Alapelvek 10. pontja rögzíti: a belső jog alapján biztosítani kell a felülvizsgálat lehetőségét a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggésben, azzal, hogy ennek speciális jogalapját a belső jognak kell tartalmaznia.
Így a magyar ítélkezési gyakorlat alapján is az alkalmazandó külföldi jog megállapításának elmulasztása olyan lényeges eljárási szabálysértés, amely alapul szolgálhat a perorvoslattal támadott határozat hatályon kívül helyezéséhez.[14] Ezen eseti döntéseknél közös jellemző, hogy az irányadó külföldi jog megállapításának elmulasztása kihatott a per érdemére, ellenben, ha ez a mulasztás az azonos jogi rendelkezés miatt az érdemi döntést nem befolyásolta, úgy nem indokolt hatályon kívül helyezés.[15] Szorosan idekapcsolódik az a határozat is, amely szerint, ha a bíróság csak részben állapította meg tévesen az alkalmazandó külföldi jogot, a Kúria az esetben is hatályon kívül helyezte a támadott határozatokat, és az elsőfokú bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára.[16]
Álláspontom szerint a fentebb citált eseti döntések felvetik azt a kérdést, amely szerint a külföldi jog és az abban gyökerező alanyi jog a jogállítás [Pp. 170. § (2) bekezdés b) pont; 7. § (1) bekezdés 11. pont], míg a külföldi jogszabályi rendelkezés a jogalap szerepét [Pp. 7. § (1) bekezdés 8. pont] tölti be.
Ezt megerősíti a Kúria azon következtetése is, amely szerint, ha a felperes a német jogra alapítva kéri az alperest kötelezni törvényes mértékű kamat megfizetésére (a per érdeme kártérítésre irányult) a petitumban azonban a kára megtérítését már magyar forintban kérte, nem következik szükségszerűen, hogy a kártérítési összeg után járó késedelmi kamatot a magyar jog alapján kell megítélni. A konkrét perben felhívott Róma II. rendelet alapján felhívott német jog alkalmazási köre ugyanis kiterjed a késedelmi kamat megfizetésére és számítására.[17],[18]
Ez a határozat is azt a kérdést feszegeti, hogy a külföldi jogra történő hivatkozás jelent-e eltérő más jogállítást, mintha ugyanazt a magyar jog alapján állítaná a felperes. Természetesen ez a eseti döntés azt is felveti, vajon a kamatkövetelés önállóan érvényesíthető alanyi jog-e, azaz a kamatkövetelés (akkor, ha az nem önállóan érvényesített kamatkövetelés) jogállításnak tekintendő-e. Utóbbi kérdéssel külön munkámban foglalkozom.[19]
Az előzőekben bemutatott bírói gyakorlat még az 1952. évi Pp. hatálya alatt született határozatokra támaszkodik. Véleményem szerint a Madridi Alapelvek 10. pontja által megkövetelt, kifejezetten a külföldi jog tartalmának helytelen, téves megállapításának orvoslására vonatkozó belső jogalapot az 1952. évi Pp. nem tartalmazott, hiszen a bíróságok következetesen az 1952. évi Pp. 252. § (2) bekezdése alapján helyezték hatályon kívül az alsóbb fokú bíróság határozatát. E körben érdemi változást a Pp. sem hozott, hiszen vélhetően a bíróság - szükség esetén - a Pp. 381. §-át fogja alkalmazni.
A probléma validitását igazolja, hogy a kodifikáció során felmerült - hasonlóan más tagállami jogi szabályozáshoz (például: portugál) -, hogy a magyar perjogi kódex is kifejezett szabályozást tartalmazott erre az esetre.[20]
- 15/16 -
Az Nmjtv. 8. § (3) bekezdése rögzíti, ha a külföldi jog tartalma észszerű időn belül nem állapítható meg, akkor a magyar jogot kell alkalmazni. Ha a magyar jog szabályai alapján az adott tényállás nem bírálható el, akkor az alkalmazandó joghoz legközelebb álló külföldi jogot kell alkalmazni. Azaz, ha a bíróság az Nmjtv. 8. § (2) bekezdésében írt eszközök útján nem tudja a külföldi jog tartalmát megállapítani - lévén a magyar polgári perjog a külföldi jogot jogként és nem tényként kezeli[21] - nem alkalmazható a bizonyítási teher [Pp. 265. § (1) bekezdés], azaz pusztán ez nem eredményezheti egyik fél pervesztességét sem. Így a bíróságnak a bizonyítási teher szabálya helyett, a Kódex 8. § (3) bekezdésében írt feltételek fennállásától függően a magyar jogot, vagy a kisegítő jogot kell alkalmaznia.
Az észszerű időre vonatkozó korlátozás a Karalyos és Huber-ügy[22] miatt került kodifikálásra a törvénybe, ekkor ugyanis az EJEB elmarasztalta Magyarországot, megállapítva, hogy az egyetlen bírósági szinten, a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő kilenc év azt bizonyította, hogy a kérelmező ügyét nem tárgyalták észszerű időn belül.[23] A rendelkezés összhangban áll továbbá a Madridi Alapelvek 9.a. pontjában írtakkal. Értelemszerűen az Nmjtv. 8. § (3) bekezdése kapcsán a legfontosabb kérdés: mit jelent az észszerű idő. Erre egyértelmű - jogszabály által alátámasztott - választ nem lehet adni, azonban a következőkben kifejtetteket célszerűnek tartom mérlegelni:
1. Az észszerű idő meghatározása kapcsán figyelemre méltó megállapításokat tartalmaz a 8/1992. (I. 30.) AB határozat, amely szerint nem vonható az észszerű határidő fogalmába az olyan idő, amelynek során nem folyik vizsgálat, vagy olyan tárgyban folyik, amely nem tartozik az ügyhöz. Az indokolatlan késlekedés az észszerű határidőn belüli döntésre vonatkozó kötelezettség megszegésének minősül.
Itt említendő meg a 3024/2016. (II. 23.) AB határozat, amely szerint az Alkotmánybíróság sokszor nem tehet mást, mint szignalizációval élve felhívja az eljáró bíróságok figyelmét az ügyek észszerű határidőn belüli elbírálásának az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében védett követelményére (Indokolás [20]). Azaz az észszerű időn belüli elbíráláshoz való jog kapcsán az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre arra, hogy egy adott bírósági eljárás jelentős elhúzódásából eredő következményeket enyhítse vagy orvosolja, az alkotmánybírósági határozat legfeljebb morális elégtételt jelenthet, hiszen a támadott bírósági határozatot megsemmisítő döntés - szükségszerű utóidejűsége következtében - már nem lehet kihatással a múltban meghozott bírósági döntés időszerűségére (Indokolás [19]-[20]).
Mindez érzékelteti, hogy rendkívül alaposan, körültekintően és óvatosan kell meghatározni az észszerű idő fogalmát, különösen tekintettel az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében írt észszerű időt, hiszen az nem is az eljárás egészére, pusztán egy (de kiemelten fontos) eljárási cselekmény elvégzésére meghatározott időtartam.
2. Az 1952. évi Pp. 2. § (1) bekezdése is rögzítette, miszerint "a bíróságnak feladata, hogy a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek [...] ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse". Ugyanakkor az észszerű határidő fogalmát sem a törvény, csak a kapcsolódó indokolás nem határozta meg, sőt "az észszerű idő fogalmának meghatározása helyett a fogalmat önmagával magyarázza meg, a jogelv érvényesítéséhez határozatlan jogfogalmat használ."[24]
3. Mérlegelendőnek tartom továbbá a polgári peres eljárás elhúzódásával kapcsolatos vagyoni elégtétel érvényesítéséről szóló T/16218. sz. törvényjavaslat rendelkezéseinek a figyelembevételét. A törvényjavaslat 6. § (1) bekezdése ugyanis rögzíti, hogy bírósági eljárás időtartama akkor minősül észszerűnek - a (3)-(5) bekezdés szerinti eltérésekkel -, ha az az elsőfokú eljárás kezdőnapjától az eljárást befejező jogerős határozat közlésének napjáig nem haladja meg a hatvan hónapot. A törvényjavaslat 6. § (3)-(5) bekezdésében "[m]eghatározott, gyors elbírálást igénylő ügyek (például személyállapoti perek, gyermek tartása iránt indított perek, munkaügyi perek) esetén rövidebb objektív időtartam kerül meghatározásra[25] a teljes bírósági eljárás (értve ez alatt az elsőfokú eljáráshoz kapcsolódó rendes és rendkívüli perorvoslati eljárásokat is) vonatkozásában."[26]
A szabály megalkotásának indokaként a jogalkotó kiemelte:
"Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) az elmúlt évtizedekben többször jelezte, hogy [...] a magyar jogrendszer nem biztosít olyan, az EJEB által hatékonynak ítélt hazai jogorvoslatot, amely a bírósági eljárások elhúzódásának megelőzését, illetve az ilyen eljárásokkal okozott jogsérelem orvoslását kimerítően szolgálná. A Gazsó kontra Magyarország ügyben meghozott ítéletében az EJEB felhívta hazánkat, hogy hozzon létre olyan hazai jogorvoslatot vagy jogorvoslat-együttest, amely megfelelő módon, az EJEB esetjogában lefektetett egyezményes elvekkel összhangban állva képes kezelni az ítéletben azonosított strukturális hiányosságokat."[27]
Természetesen a fenti törvényjavaslat az eljárás egészére határozza meg ezt az időtartamot, de véleményem szerint orientálhatja a jogalkalmazót az alábbiak figyelembevételével is: a külföldi jog megállapításáig - meglátásom szerint - a perfelvételi szak nem zárható le, ugyanis ezen szaknak a célja a jogvita kereteinek meghatározása [Pp. 183. § (1) bekezdés]. Az irányadó jog tartalmának azonosítása nélkül ugyanis nem képzelhető el a jogvita kereteinek a meghatározása sem. Azaz az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében írt észszerű időtartam pusztán elsőfokú eljáráson, a perfelvételi szakon belül értelmezendő, ezt pedig azt jelenti, hogy ennek az időtartama - álláspontom szerint - nem haladhatja meg az egy évet. E körben fontosnak tartom mérlegelni azon körülményt is, hogy a külföldi jog tartalmának azonosítása sem eredményezi azt, hogy a jogvita kerete tisztázott lett, hiszen lehetséges, sőt valószínűsíthetőnek tartom, hogy kifejezetten az irányadó
- 16/17 -
jog tartalmára tekintettel él a felperes keresetváltoztatással, ez pedig ellenkérelem-változtatást indukál az alperes részéről. Ezzel azt kívánom érzékeltetni, hogy a külföldi jog tartalmának megállapítását követően a perfelvételi szak lezárása is még hosszabb időt vehet igénybe. A perfelvétel lezárását követően kerülhet csak sor az érdemi tárgyalási szakra, majd az esetleges másodfokú eljárásra. Így a de lege feranda javaslatom szerinti egyéves időtartam egy az esetek jelentős hányadában megfelelő iránytűként szolgálhatna az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében írt időtartamra. Az időtartamnál arra is figyelemmel voltam, hogy az Alkotmánybíróság a két és fél éves elsőfokú eljárás kapcsán megállapította, hogy sérült a tisztességes eljáráshoz való jog, mert nem született elsőfokú ítélet észszerű határidőn belül (3237/2012. (IX. 28.) AB határozat Indokolás [8]). Fontosnak tartom ugyanakkor kiemelni, hogy önmagában a jogviták észszerű határidőn belüli elbírálása összetett folyamat, amely kapcsán a tényállásra, a felek egyedi körülményeire minden esetben tekintettel kell lenni, azaz rendkívül nehéz egy olyan általános jelleggel érvényesülő határidőt meghatározni, amely minden esetben helytálló lehet. Hangsúlyozandónak tartom ugyanakkor, hogy az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében szereplő észszerű határidő nem a jogvita elbírálására vonatkozik, hanem pusztán az ahhoz szükséges egyik elemre, a külföldi jog tartalmának megállapítására. Ezen az egy jogkérdés kapcsán ugyanakkor már - utalva és mérlegelve a korábban írtakat - megállapíthatónak tartok egy egyértelmű határidőt (egy év), ellenkező esetben a jogvita észszerű időn belüli elbírálása, mint a tisztessége eljáráshoz való jog [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés] részjogosítványa[28] sérülne.
Érdemes röviden áttekinteni, hogy a környező, a jogi kultúra szempontjából mintaadónak számító országok nemzetközi magánjogi szabályozása miként kezeli ezt a kérdéskört. Az osztrák IPR 4. § (2) bekezdése ugyancsak az "észszerű idő" korlátját fogalmazza meg, további részletezés nélkül. A svájci nemzetközi magánjogi kódex[29] (IPRG) 16. § (2) bekezdése lakonikus egyszerűséggel annyit rögzít, ha a külföldi jog nem állapíthat meg, úgy a svájci jogot kell alkalmazni, míg a német BGBEG[30] egyáltalán nem tartalmaz rendelkezést e körben. Meglátásom szerint ez visszavezethető arra is, hogy a BGBEG - összehasonlítva a svájci vagy az osztrák megoldással - minimális, a nemzetközi magánjog általános részi jogintézményt szabályoz. Így sokkal nagyobb szerep hárul az ítélkezési gyakorlatra. Sőt a német jogirodalomban ismert olyan megközelítés is, amely alapján a nemzetközi eljárásjog nem is került kodifikálásra.[31] Hangsúlyozandó, hogy a német jog felfogása szerint a külföldi jog alkalmazásával kapcsolatos eljárásjogi kérdések a nemzetközi eljárásjog részét képezik.[32]
Az Nmjtv. 8. § (3) bekezdése rögzíti, ha észszerű határ-időn belül nem állapítható meg a külföldi jog tartalma, úgy a magyar jogot kell alkalmazni. Ez az elv - Nussbaum tétele nyomán - a hazafelé törekvés (Heimwärtsstreben) megnyilvánulása, hiszen a magyar bíróság leginkább a saját jogát, a lex forit ismeri. A lex fori elsődleges alkalmazása már a korai jogirodalomban is megjelent álláspont volt.[33] Ezen az elven alapszik több eseti döntés is.[34]
Azonban kisegítő jogként biztosítja a Kódex annak lehetőségét, hogy a bíróság az alkalmazandó joghoz legközelebb álló külföldi jogot alkalmazza, ha a magyar jog szabályai alapján az adott tényállás nem bírálható el. Azaz ez esetben az alkalmazandó joghoz legközelebb álló külföldi jog ("szomszédjog" - neighbour law)[35] lesz az irányadó. Hangsúlyozandó, hogy "a kisegítő szabály folytán alkalmazandó jog az ügyhöz nem kapcsolódik, alkalmazásának oka az, hogy valószínűleg hasonló rendelkezéseket tartalmaz, mint a Javaslat alapján felhívott jog, amelynek tartalma azonban nem szerezhető be."[36]
Ennek eredményeként a hazai jog helyett az "eredeti", azaz a kapcsoló szabályok alapján kijelölt jog szabályait, vagy ahhoz rendkívül közel álló rendelkezéseket lehet figyelembe venni. Erre eklatáns példa lehet: az angol jog szabályai helyettesíthetik az új-zélandi jogot, vagy a francia a luxemburgit.[37] A jogtudomány álláspontja szerint a lex fori mint kisegítő jog, csak utolsó lehetőségként vehető figyelembe, helyette inkább "hasonló jogrendszer" normáit kell alkalmazni, amely - tartalmában - megegyzik a Kódex 8. § (3) bekezdésében írtakkal. Ismert olyan megközelítés is, amely a kapcsoló szabályok alapján kijelölt külföldi jog tartalma megállapítása hiányában, általános jogelvek alapján rendeli a jogvitát eldönteni.[38]
Véleményem szerint ugyanakkor "az alkalmazandó joghoz legközelebb álló jog" fordulat alapján számtalan esetben nehéz lesz, annak eldöntése, hogy mely jog áll az alkalmazandó joghoz legközelebb, az ugyanis nem mindig egyértelmű, így mindezek a "gyakorlatban nehezen valósíthatók meg."[39] A hazai jog kapcsán is lehet példát említeni: míg a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) nagymértékben támaszkodik a német polgári törvénykönyvre (Bürgerliches Gesetzbuch - BGB), addig a polgári jogon belül a veszélyes üzemi felelősség már francia hatásra honosodott meg a magyar jogban.[40]
Nem véletlen, hogy az osztrák IPR-Gesetz 4. § (2) bekezdése akként rendelkezik, ha észszerű határidőn belül nem állapítható meg az alkalmazandó külföldi jog tartalma, úgy az osztrák jogot kell alkalmazni. Ehhez hasonlóan szabályozza a kérdéskört a svájci IPRG 16. § (2) bekezdése. A német BGBEG tételes rendelkezést nem tartalmaz, ugyanakkor a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy korai határozatában[41] ugyanakkor deklarálta: a külföldi jog értelmezése körében (a házasságot megtámadhatja-e a gyermek a török jog szerint) a belföldi bíróság nem hagyatkozhat a lex fori szerint jogértelmezési elvekre. Az esetben, ha a belföldi bíróság bírója nincs abban a helyzetben, hogy a külföldi jogot annak jogintézményei és joggyakorlata szerint értelmezze, úgy a lex forit, azaz a német jogot kell irányadónak tekinteni. Ez következik a ZPO 293. §-ából és a kapcsolódó ítélkezési gyakorlatból.[42] Ahhoz azonban, hogy az eljáró bíró a saját jogát alkalmazza (Heimwärtsstreben) először minden a ZPO 293. §-ában írt eszköz (megismerési forrást: Erkentnissquelle) igénybe kell vennie, és
- 17/18 -
csak ezek sikertelensége esetén érvényesülhet a lex fori. Rendkívül fontos azonban: ha a lex fori szerinti jog alapján a tényállás nem bírálható el, az alkalmazandó joghoz legközelebb álló külföldi jogot kell alkalmazni.[43] Azaz a rendelkezés megfeleltethető a Kódex 8. § (3) bekezdésében írtaknak.
Ezen döntés jelentőségét érzékelteti, hogy a későbbiekben a Szövetségi Alkotmánybíróság is hivatkozott,[44] valamint az ítélkezési gyakorlat is viszonyítási pontként tekintett rá,[45] továbbá a jogirodalom is kiemeli.[46]
A hatályos jog[47] alapján szűk körben lehetséges az, hogy az eljáró bíróságnak nem a kapcsoló szabályok alapján kijelölt jogot kell alkalmazni. Így mellőzni kell a kijelölt külföldi jogot:
- ha annak tartalma nem ismert, vagy nem tartalmaz a jogvita szempontjából releváns rendelkezést - ezt az esetkört az Nmjtv. 8. § (3) bekezdése szabályozza, így részletesen kifejtve a 6. pontban.;
- a külföldi jog alkalmazása a magyar közrendbe ütközik - Nmjtv. 12-13. §-ai;
- az általános kitérítő klauzula [Nmjtv. 10. §] alkalmazandó.[48]
Tekintettel arra, hogy a közrendi klauzula (ordre public) elemzése önálló tanulmány tárgyát képezhetné, ezért a következő pontban az általános kitérítő klauzulát elemzem részletesebben.
Az Nmjtv. 10. § (1) bekezdése rögzíti, ha az ügy körülményei alapján nyilvánvaló, hogy az ügy az e törvény szerint irányadó jognál lényegesen szorosabban kapcsolódik egy másik joghoz, kivételesen ezt a másik jogot lehet alkalmazni. A bíróság erről az alperesi ellenkérelem bírósághoz érkezésétől számított legkésőbb harminc napon belül dönteni köteles.
"A Javaslat célja az, hogy egyértelmű, kiszámítható kapcsoló szabályokkal meghatározza, hogy az egyes ügytípusokban melyik állam joga áll legszorosabb kapcsolatban a tényállással. Előfordulhatnak azonban olyan atipikus ügyek, amelyekben az absztrakt jelleggel meghatározott kapcsoló szabály nem ehhez a joghoz vezet el, mert a tényállás egy másik joghoz lényegesen szorosabban kapcsolódik. Ezen lehetséges eseteket szem előtt tartva a Javaslat - több más állam nemzetközi magánjogi törvényéhez, illetve uniós rendeletekhez hasonlóan - egy generálklauzulával kivételesen lehetőséget biztosít a jogalkalmazónak arra, hogy eltérjen a Javaslat szerinti kapcsoló szabálytól."[49]
Az általános kitérítő klauzula (Ausweichklausel) lehetőséget biztosít a bíró számára, hogy kivételesen eltekintsen a kollíziós kapcsoló szabályban kijelölt jog alkalmazásától, ha az így kijelölt jog nem mutat kellően szoros kapcsolatos az alapul fekvő tényállással, ugyanakkor egy másik joggal (amelyet a kitérítő klauzula alapján alkalmazhat a bíróság) nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatban áll.[50] Azaz a Kódex ezen szabálya "lehetővé teszi az ügyek egyediesített, rugalmasabb kezelését, előmozdítva az igazságosabb és méltányosabb döntést."[51]
A szabályozás alapja a svájci nemzetközi magánjogi törvény (IPRG) 15. cikkelye volt, amely a klauzulát kivételes klauzulának (Ausnahmeklausel) nevezi, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy az egyébként irányadó jogtól történő eltérésre csak rendkívül indokolt esetben, kivételesen kerülhet sor. Szabó Sarolta emeli ki tanulmányában, hogy ezen rendelkezést a modernitás és a rugalmasság biztosítása érdekében kodifikálta a jogalkotó.[52] Azaz az általános kitérítő klauzula egy szubszidiárius és egyben vagylagos kapcsoló szabályt foglal magában.[53] A kitérítő klauzula jelentőségét mindemellett megfelelően alátámasztja, hogy megfelelő eszköznek bizonyulhat a csalárd kapcsolás folytán előálló problémák kezelésére.[54] Így osztom azt az álláspontot, hogy a Kódex 10. §-a "generális korrekciós eszközt" jelent.[55]
Az Nmjtv. 10. § (1) bekezdése egy időbeli korlátot fogalmaz meg a klauzula alkalmazása kapcsán: a bíróság erről az alperesi ellenkérelem bírósághoz érkezésétől számított legkésőbb harminc napon belül dönteni köteles. Érdemes ezen rendelkezés kapcsán- amelyet a jogirodalom több esetben is kritizált[56] - a következőket mérlegelni:
1. Tekintettel arra, hogy a Kódex alapján a bíróság "dönteni" köteles, levezethetőnek tartom, hogy az általános kitérítő klauzula alkalmazásáról alakszerű végzés formájában kell határozni. Ezen végzés - álláspontom szerint - pervezető végzésnek minősül, amely ellen fellebbezésnek sincs helye [Pp. 365. § (2) bekezdés b) pont], ennél azonban nagyobb jelentőséggel bír az, hogy a fellebbezés hiánya miatt a végzést indokolni sem kell [Pp. 349. § (3) bekezdés]. Ez utóbbi körülmény pedig azért bír relevanciával, mert a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének egyik korlátja, hogy az csak azon - fellebbezéssel önállóan nem támadható - végzésekre terjed ki, amelyeket az elsőfokú bíróság ítéletében indokolt, vagy amely az ítélettel szembeni fellebbezésben támadható [Pp. 369. § (2) bekezdés]. Megjegyzendő, hogy a perjogi kódex azt minden esetben tételesen előírja, ha egy végzést legkésőbb az ítéletben kell indokolni [például: Pp. 219. § (1) bekezdés]. Az ítélet elleni fellebbezésben pedig az a végzés támadható, amelyre a Pp. külön indokolási kötelezettséget ír elő [például: Pp. 185. § (3) bekezdés].
Így a fentiek alapján tényként rögzíthető, hogy az általános kitérítő klauzula körében "döntő" végzés önállóan nem fellebbezhető, a bíróságnak azt nem kell indokolnia, ebből pedig az is következik, hogy az ítélet elleni fellebbezés során ezt a határozatot a másodfokú bíróság nem bírálhatja felül.
2. A jogalkotó az írásbeli ellenkérelem előterjesztésétől számított 30 napon belül írja elő ezen döntési kötelezettséget. A gyakorlatban azonban ez a határidő - véleményem szerint - nem minden esetben tűnik megfelelőnek. Azon ügyekben, ahol a külföldi jog alkalmazása, kiváltképp az általános kitérítő klauzula alkalmazása felmerülhet, az esetek döntő hányadában bonyolult megítélésű ügyek. Így önmagában az írásbeli ellenkére-
- 18/19 -
lem előterjesztése révén a jogvita keretei nem tekinthetők tisztázottnak, sőt kifejezetten az alkalmazandó külföldi jog (mint a jogállítás része [Pp. 170. § (2) bekezdés b) pont]) kapcsán merülhet fel az anyagi pervezetés szükségessége, a jogvita jogi kereteinek további egyértelműsítése. Ez esetben a bíróságnak - a vagyonjogi perekben - egy út biztosított: további írásbeli perfelvétel elrendelése [Pp. 187. § a) pont], azaz a felperest válasziratra kell felhívnia, legfeljebb 45 napos határidő meghatározásával [Pp. 147. § (1) bekezdés]. Így a bíróság legjobb esetben csak a válaszirat beérkezését követően kerülhet abba a helyzetbe, hogy az általános kitérítő klauzula alkalmazásáról dönthessen, ugyanakkor nem tartom kizártnak azt, hogy a válaszirat beérkeztét követően a bíróság az alperestől a viszonválasz benyújtását is megköveteli [Pp. 189. § (4) bekezdés], és csak ez után lesz képes a jogvita kereteit meghatározni, és így dönteni az alkalmazandó külföldi jogról.
Azaz - meglátásom szerint - a gyakorlatban a 30 napos határidő csak ritkán lesz tartható, számtalan esetben éppen a jogvita komplexitása okozhatja azt, hogy a bíróság nem lesz képes dönteni az általános kitérítő klauzula alkalmazásáról.
Így vizsgálandó, mi történik az esetben, ha a bíróság a Kódex 10. § (1) bekezdésében írt határidőben dönt az alkalmazandó jogról, később azonban, éppen a válaszirat-viszonválasz beérkeztét követően más álláspontra helyezkedne. Megteheti-e ezt? Azaz a perjog nyelvén megfogalmazva: köti-e az eljáró bíróságot ezen végzés? Álláspontom szerint nem, ezen végzéshez joghatását tekintve ugyanis "csak" egyszerű kötőerő fűződik (Pp. 357. §), így a pervezetésre vonatkozó végzéséhez nincs kötve a bíróság, azt utóbb megváltoztathatja [Pp. 357. § (2) bekezdés].
Az Nmjtv. 10. § (2) bekezdése fontos garanciális szabályt rögzít: nem érvényesülhet az általános kitérítő klauzula, ha az irányadó jog meghatározására jogválasztás útján kerül sor. Azaz a Kódex a jogválasztást tekinti elsődlegesnek, hiszen ez esetben nincs helye szorosabb kapcsolat vizsgálatának és megállapításának.[57]
Az Nmjtv. hatálya alá tartozó szerződéses viszonyok esetén, a felek a szerződésükre élhetnek jogválasztással [Kódex 50. § (1) bekezdés]. A felek jogválasztásában ugyanis a feleket megillető rendelkezési jog testesül meg, amely - tágabb értelemben - a nemzetközi eljárásjog egyik legfőbb alapelve.[58]
A jogválasztás elsősorban a kötelmi jog területén jelentkezik, megnyilvánulhat hallgatólagos és kifejezett formában is. Azaz az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (a továbbiakban: Róma I. rendelet) hatálya alá tartozó ügyekben nem alkalmazható az Nmjtv. 50. §-a,[59] ebből következően a Kódex 10. §-a sem, hiszen a Róma I. rendelet világosan rögzíti, hogy mely jogok alkalmazása merülhet fel a hatálya alá tartozó jogvitákban (4. cikk).
Releváns, hogy az Nmjtv. 50. §-a által lefedett esetek kapcsán az általános kitérítő klauzula az esetben sem érvényesülhet, ha a felek a perfelvételi szakban élnek a jogválasztás jogával [Nmjtv. 50. § (2) bekezdés]. Azaz, ha a felek megállapodnak a jogvitájukra alkalmazandó jogban, úgy nem alkalmazhatja a bíróság - a felek kifejezett érdekével szemben álló - az álalános kitérítő klauzula alkalmazásával megállapított külföldi jogot.[60]
Értelemszerűen jogválasztással a felek élhetnek a szerződésen kívüli jogviszony során egyrészt a Kódex által meghatározott területeken, másrészt az uniós jogi aktusok által lefedett területen. Ezek közül az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (a továbbiakban: Róma II. rendelet) emelendő ki. A Róma II. rendelet 14. cikke szabályozza a jogválasztást, kiemelendő, hogy míg a Róma I. rendelet esetén nem kizárt a hallgatólagos jogválasztás, addig a Róma II. rendelet esetén ennek kifejezettnek kell lennie [14. cikk (1) bekezdés]. A számtalan szerződésen kívüli jogviszony körében szabályozott jogviszony közül azért a Róma II. rendelet tárgyi hatálya alá tartozó területet tartom hangsúlyozandónak, mert érzékelteti a jogválasztás - és ezáltal a felek autonómiájának - jelentőségét. Nem véletlen, hogy a jogirodalom értelmezése szerint a Róma II. rendelet által biztosított jogválasztás lehetőségével egy új korszak kezdődött az összeurópai kollíziós jogban.[61]
Tanulmányomban a külföldi jog alkalmazásával felmerülő perjogi kérdéseket elemeztem. Ennek eredményeként megállapításaim az alábbiak szerint összegezhetők:
1. A külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő iratokat minden esetben fordítással kell ellátni, azonban fő szabályként elegendő az egyszerű fordítás.
2. Az egyszerű fordítás költségét a felperesnek kell előlegeznie [Pp. 79. § (3) bekezdés], figyelemmel arra, hogy ez a költség a bizonyítással nem járó költségnek minősül. Ennek elmulasztása esetén az eljárás szünetel [Pp. 121. § (1) bekezdés e) pont].
3. A perjogi kódexben ismert költségkedvezmények hatálya - az adott költségkedvezményre vonatkozó szabályok szerint - kiterjed a külföldi jog tartalmának megállapításával összefüggő költségek előlegezésére, illetve viselésére.
4. A Londoni Egyezmény 6. cikk (3) bekezdése kapcsán felmerülő költség előlegezése körében joghézag állapítható meg, így - következtetésem szerint - azt az állam előlegezi, viselésére pedig a Pp. 101. § (1) bekezdése, illetve a Pp. 102. § (1) bekezdése alapján a pervesztes fél köteles.
5. A külföldi jog tartalma megállapítása sikertelensége esetén a bizonyítási teher [Pp. 265. § (1) bekezdés] szabálya nem alkalmazható, hanem az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében írt feltételek megvalósulásától függően a magyar jogot, vagy az ott írt kisegítő jogot kell alkalmazni.
- 19/20 -
6. Az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésében szereplő "észszerű idő" időtartamát, figyelemmel arra, hogy itt mindösszesen egy perjogi cselekmény elvégzésére kerül sor, legfeljebb egy évben tartom célszerűnek meghatározni.
7. Az általános kitérítő klauzula vonatkozásában a bíróságnak nem fellebbezhető és kötelezően nem is indokolandó végzésében kell dönteni az alkalmazandó jogról.
8. A Kódex 10. § (1) bekezdésében írt 30 napos határidő nem tűnik célszerűnek, azonban a Pp. 357. § (2) bekezdésében rendezett egyszerű kötőerő szabályával kezelhető. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Magánjogot Oktatók Egyesülete által meghirdetett "MOE Fiatal Tehetség Díj" pályázaton díjazásban részesült.
[2] A tanulmány első része az Európai jog 2021. évi 2. számában: "A külföldi jog terjedelme és tartalma megállapításának eszközei" címmel jelent meg.
[3] Szabó Sarolta: A külföldi jog alkalmazásának (tartalma megállapításának) problematikája. Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Kodifikációs előtanulmányok. HVG-ORAC Bp., 2016. 79.
[4] az egyes törvényeknek a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépéséhez szükséges módosításáról szóló 2013. évi CCLII. törvény 85. §-ához fűzött indokolás
[5] a külföldi jogról való tájékoztatásról szóló, Londonban, 1968. június 7. napján aláírt Európai Egyezmény [kihirdetve: 140/1992. (X. 20.) Korm. rendelettel].
[6] T/11900. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról 293.
[7] Zaicsek Károly: A tolmács és a fordító részvétele. Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja. HVG-ORAC, Bp., 2018. 264. o. 682. bek.
[8] dr. Nagy Adrienn: A felek és más perbeli személyek. Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Complex kiadó, Bp., 2019. 176.
[9] BDT 2016.3562.
[10] Fővárosi Ítélőtábla 3.Pf.21.385/2013/2.
[11] Győri Ítélőtábla Gpkf.II.26.269/2008/2.
[12] Bóka János: Jogharmonizációs dilemmák a külföldi jog tartalmának megállapításával kapcsolatban In: Iustum, Aequum, Salutare 2014, 2. szám 31.
[13] Szabó (2016) i. m.: 79. o.
[14] LB Pf.VI.26.608/2001/6.; EBH 2013.161.; EBH 2011.2315.; BH 2006.1520.
[15] Kúria Pfv.22.143/2011.
[16] BH 2019.270.; LB Pf.III.25.783/2002/5.
[17] BH 2019.270.
[18] Az eseti döntések rendszerezett gyűjtésére ld.: Szabó (2020) i. m.: 88.
[19] Völcsey Balázs: Az anyagi jogerőhatás tárgyi terjedelmének összehasonlító elemzése a magyar, a német és a svájci polgári perjog alapján (kézirat), ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2021.
[20] Szabó (2016) i. m.: 80.
[21] Az angolszász jogrendszer - kiemelten az USA - a külföldi jogot alkalmazása során a polgári peres eljárásokban tényként kezeli. Részletesen: Peter Hay, The Use and Determination of Foreign Law in Civil Litigation in the United States, The American Journal of Comparative Law, Volume 62, Issue suppl_1, Supplement 2014. 213-240.
[22] Karalyos and Huber v. Hungary and Greece, no. 75116/01, 6. April 2004
[23] Szabó Sarolta: Általános rendelkezések. Vékás Lajos - Nemessányi Zoltán - Osztovits András (szerk.): A nemzetközi magánjogról szóló törvény kommentárja HVG-ORAC, Bp. 2020. 86.
[24] Kiss Daisy: A fair eljárás. In: Papp Zsuzsanna (szerk.): A magyar polgári eljárásjogi a kilencvenes években és az EU jogharmonizáció. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2003. 126.
[25] Jelen tanulmányban - tartalmi korlátokra tekintettel - ezen rövidebb, objektív időtartamokat nem elemzem.
[26] T/16218. sz. törvényjavaslat 14. o.
[27] T/16218. sz. törvényjavaslat 10. o.
[28] 3303/2020. (VII. 24.) AB határozat Indokolás [52].
[29] Bundesgesetz über das internationale Privatrecht vom 18. Dezember 1987
[30] Einführungsgesetz zum Bürgerlichen Gesetzbuche
[31] Dr. Heinrich Nagel - dr. Peter Gottwald: Internationales Zivilprozessrecht, 7., neu, bearbeitete Auflage, Verlag, dr. Otto Schmidt, Köln, 2013. 6. o. Rn. 15.
[32] Uo.: 5. o. Rn. 10.
[33] Andreas Heldrich: Internationale Zuständig-keit und anwendbares Recht. Walter de Gruyter& Co. (Berlin) - J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 1969 22.
[34] Fővárosi Ítélőtábla Gf.40.277/2015/6.; Budapest Környéki Törvényszék P.22.484/2008/75.; BH 2011.5.
[35] Szabó (2020) i. m.: 87.
[36] T/14237. sz. törvényjavaslat a nemzetközi magánjogról 43.
[37] Szabó (2016) i. m.: 76.
[38] Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2012. 156.
[39] Mádl-Vékás i. m.: 156.
[40] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog, HVG-ORAC, Bp., 2015.
[41] BGH, 23.12.1981 - Ivb ZR 643/80.
[42] BGH, 16.12.1975 - VI ZR 175/74.
[43] BGH, 23.12.1981 - Ivb ZR 643/80.
[44] BVerWg, 19.07.2012 - 10.C.2.12.
[45] BGH, 23.09.1990 - III ZR 158/89.; OLG Köln, 12.04.2002 - 6 U 142/01; OLG Nürnberg, 30.10.1985 - 4 U 1705/84; OLG Frankfurt - 12.03.1999 - 1 WF 36/99.
[46] Gerhard Dannemann: Establishing Foreign law in a German Court (https://germanlawarchive.iuscomp.org/?p=377) utolsó megtekintés időpontja: 2020. november 28.
[47] A korábbi jogirodalom szerint a külföldi jog alkalmazásának mellőzésére vezetett továbbá: a viszonosság hiánya, ha a belföldi jogban nem volt ismert a külföldi jog által szabályozott, illetve a felek mellőzése kérelme. Részletesen: István Szászy: International Civil Procedure - A comparative study. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967. 173.
[48] Szabó (2020) i. m.: 89.
[49] T/14237. sz. törvényjavaslat 44.
[50] Vékás Lajos: A törvény szerkezetéről és néhány általános részi kérdésről Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai, HVG-ORAC, Bp., 2016. 28.
[51] T/14237. sz. törvényjavaslat 35.
[52] Szabó Sarolta: Az új nemzetközi magánjogi törvény egyes általános részi kérdéseiről In: Jogtudományi közlöny 2018. 11. szám 456.
[53] Burián László: Általános részi jogintézmények szabályozása a régi és az új nemzetközi magánjogi Kódexben In: Közjegyzők közlönye 2018, 3. szám 26.
[54] Vékás Lajos: Az új nemzetközi magánjogi törvényről In: Jogtudományi Közlöny 2018. 10. szám 419.
[55] Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog, harmadik, bővített és átdolgozott kiadás, HVG-ORAC, Bp., 2017. 43. o. 69. bek.
[56] Burián (2018) i. m.: 26.; Szabó (2018) i. m.: 456-457.
[57] Nemessányi Zoltán: Általános kitérítő klauzula. Vékás Lajos - Nemessányi Zoltán - Osztovits András (szerk.): A nemzetközi magánjogról szóló törvény kommentárja. HVG-ORAC, Bp., 2020. 101.
[58] Prof. Dr. Reinhold Geimer: Internationales Zivilprozessrecht. 4. neuarbeietete und erweiterte Auflage, Verlag Dr. Otto Schmidt, Köln 125. o. 305. Rn.
[59] T/14237. sz. törvényjavaslat 68.
[60] Nemessányi i. m.: 101.
[61] László Burián: Die Parteiautonomie im IPR der außervertraglichen Schuldverhältnisse nach Inkrafttreten der Rom II-Verordnung. In: Autonomie - Prozessrecht Deutsch-ungarisches Kolloquium - Annales Sectio Iuridicia, Tomus LII, Bp., 2011. 99.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi adjunktus, ELTE ÁJK Polgári Eljárásjogi Tanszék.
Visszaugrás
