Közel négy évtizeddel a magyar nemzetközi magánjogot elsőként tételesen szabályozó 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: régi Kódex) hatályba lépését követően,[1] 2018. január 1-jén lép hatályba a 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: új Kódex)[2], amelyet az Országgyűlés 2017. április 4-én fogadott el. Az új Kódex a kodifikációt elrendelő, és a Nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság (a továbbiakban: Kodifikációs Bizottság) felállításáról szóló kormányhatározatban[3] előírt jogalkotási menetrendnek megfelelően bő másfél éves kodifikációs munka gyümölcseként született meg.[4] A cél - ahogy azt a kormányhatározat megfogalmazta - "...[E]gy korszerű, a nemzetközi magánjog uniós- és nemzetközi szintű szabályozásával összhangban álló új nemzetközi magánjogi szabályozás megalkotása" volt. A kodifikációs munkálatok első fázisában a Kodifikációs Bizottság először a törvény koncepcionális súlyú kérdéseit vizsgálta meg és kidolgozta az új Kódex koncepcióját (a továbbiakban: Koncepció), amely a kormányhatározatban előirányzott menetrendnek megfelelően 2015. november végére készült el. Ennek végső változatát az 1673/2016.(XI. 29.) Korm. határozat mellékleteként tették közzé.[5] A Koncepciót a Kodifikációs Bizottság tagjai által készített kodifikációs előtanulmányok alapozták meg, amelyek egy tanulmánykötetben 2016 végén nyomtatásban is megjelentek.[6] A kodifikációs munkálatok 2016-ban folytatódó második szakaszában az egyes területekért felelős munkabizottságok kidolgozták a vonatkozó jogterületek szabályozásának lehetséges alternatíváit. A munka utolsó fázisában a munkabizottságok a Koncepció alapján, az abban foglalt elvek és irányok szem előtt tartásával alternatív javaslatokat dolgoztak ki az elfogadandó normaszöveg-változatokra vonatkozólag. A törvénytervezet végső,
- 5/6 -
a kormány elé beterjesztett változata az Igazságügyi Minisztériumban végzett "finomhangolás" eredményeképpen alakult ki. Az elfogadott törvény szövege a Koncepcióhoz képest alapvető kérdésekben nem változott, egyes részletszabályok tekintetében azonban eltér attól. Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy összehasonlítsam, hogy milyen azonosságok és különbségek vannak az általános részi jogintézmények szabályozásában a régi és az új Kódex között. Ebből adódóan - a hatályról szóló és az értelmező rendelkezések kivételével - a régi és az új Kódex első fejezetének szabályait hasonlítom össze, utalva az azonosságok és a különbségek indokaira, beleértve azt is, hogy miért maradtak ki a szabályozásból, egyes, a régi Kódexben szereplő ismert jogintézmények és miért kerültek be az új Kódexbe eddig a tételes jog által nem szabályozott jogintézmények.
Az új Kódex megalkotása során fokozott figyelemmel kellett lenni arra a tényre, hogy az 1999. május elsejét, az Amszterdami Szerződés hatályba lépését követően megindult nemzetközi magánjogi és nemzetközi polgári eljárásjogi tárgyú uniós jogalkotás üteme a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése után felgyorsult, és a harmonizáció tárgyi hatálya is újabb területekre terjedt ki. A nemzetközi magánjognak és a nemzetközi polgári eljárásjognak korábban a nemzetközi egyezményes jog elsőbbsége mellett a nemzeti jogok által uralt terrénumát az uniós jogalkotó rendeletekkel szabályozza. A rendeletek, amelyek általános hatályú, kötelező és közvetlenül alkalmazandó jogforrások, jelentős mértékben szűkítették a nemzeti jogalkotó mozgásterét az autonóm nemzetközi polgári eljárásjogi és az alkalmazandó anyagi jogot kijelölő kollíziós szabályozás körében.[7] Mint arra Somssich Réka kiváló alapozó tanulmánya rámutatott, az egyre több kérdésre kiterjedő uniós rendeleti szabályozás mind tartalmi, mind pedig szabályozástechnikai szempontból komoly kihívások elé állítja a nemzeti jogalkotót és átláthatósági kérdéseket is felvet.[8] Ezek a kihívások az új Kódexnek a nemzetközi magánjog tudománya által hagyományosan az általános részbe sorolt jogintézményei szabályozása során csak áttételesen jelentkeztek, azokra közvetetten hatottak ugyan, de alapvetően nem kötötték meg a nemzeti jogalkotó kezét. Ez annak köszönhető, hogy azok az elképzelések, amelyek egy uniós nemzetközi magánjogi szabályozás általános részének közeli megalkotását vizionálták[9], alapvetően külön-
- 6/7 -
böztek egymástól, és szinte kivétel nélkül csak elméleti síkon vizsgálták a kérdést.[10] Mint azt egy alapos elemzés kimutatta, egy átfogó, valamennyi, a tagállamok jogában ismert általános részi jogintézmény szabályozásának, egy úgynevezett "Róma 0" rendelet megalkotásának nincs realitása, legfeljebb a valamennyi vagy több uniós rendeletben szabályozott jogintézményre vonatkozó közös minimumszabályok megalkotása lehetséges, ennek gyakorlati haszna azonban legalábbis erősen kétséges, ezért nem indokolt.[11]
Korántsem új felismerés, hogy a nemzetközi magánjog kodifikációja során a jogalkotónak kellően megfontoltan kell eljárnia akkor, amikor a tudományban nem teljesen egyértelműen körülhatárolt "általános részbe" sorolt jogintézményeket kívánja tételesen szabályozni.[12] Nem tekinthető véletlennek, hogy a modern nemzetközi magánjogi törvények többsége visszafogottságról tesz tanúbizonyságot az általános részi jogintézmények szabályozása során. Iránymutatónak tekinthető ebből a szempontból a már több mint negyed századdal ezelőtt hatályba lépett, de sok szempontból ma is modellértékűnek tekinthető svájci nemzetközi magánjogi törvény.[13] A törvényjavaslathoz készített, indokolásnak tekinthető szakértői bizottsági összefoglaló jelentés az általános szabályok tekintetében kiemelte, hogy éppen ez a terület az, ahol különösen nagy jelentősége van az elmélet és a gyakorlat jogfejlesztő tevékenységének. Nagyrészt olyan módszertani kérdések tartoznak ide, amelyek nem alkalmasak arra, hogy behatóbb normatív szabályozás tárgyát képezzék. Nagy a veszélye annak, hogy a részletes törvényi szabályozás az ide sorolható jogintézményeket megmerevíti, ezáltal szükségtelenül megkötve a jogalkalmazó kezét.[14] A régi Kódex indokolása úgy fogalmazott, hogy "...[A] javaslat általános szabályaiban foglalt rendelkezések többségét ... a nemzetközi magánjogi szabályok nem önálló jellege, utaló természete teszi indokolttá. Az általános szabályokban a nemzetközi magánjogi tényállásokra irányadó jogszabályok kiválasztásának, alkalmazásának és esetleges mellőzésének legfontosabb elveit találjuk."[15] (Kiemelés az eredetiben. B.L.) A magyar jogalkotó mind a régi, mind pedig az új Kódex megalkotása során igyekezett magát ehhez az elvhez tartani, és néhány vitatható kivételtől eltekintve csak azokat a jogintézményeket szabályozta e körben, amelyek esetében ez a joggyakorlat kellő orientálásához feltétlenül szükséges.
- 7/8 -
Pusztán a szabályozott általános részi jogintézmények számát tekintve a régi Kódex visszafogottabb volt, mert csak hét jogintézményt: a minősítést, a vissza- és továbbutalást, a külföldi jog tartalmának megállapítását, a viszonosságot, a közrendi záradékot, a csalárd kapcsolást és a külföldi jog alkalmazásának kérelemre történő mellőzését szabályozta. Az új Kódex ezzel szemben e körben rendelkezik a területközi és személyközi kollíziók feloldásáról, a jogválasztás általános szabályairól, az általános kitérítő klauzuláról, az általános kisegítő szabályról, az imperatív normákról és a statútumváltásról is. Nem szabályozza ugyanakkor a viszonosságot, a csalárd kapcsolást és a felek mellőzési kérelmét. Nyilvánvaló, hogy a kodifikáció minőségét nem az e körben szabályozott jogintézmények száma, hanem azok tartalma határozza meg. Ezért érdemes szólni néhány szót arról, hogy miért maradtak ki az említett jogintézmények a szabályozásból.
A régi Kódex az általános szabályok között a 6. §-ban deklarálta, hogy a külföldi jog alkalmazása - ha jogszabály másként nem rendelkezik - nem függ a viszonosságtól. Az elmélet a viszonosság megkövetelését a nemzetközi magánjogban már a régi Kódex hatályba lépése előtt is kivételesnek tartotta. Szászy István egyértelműen leszögezte, hogy "...[A] viszonosság fennforgása általában nem feltétele a külföldi anyagi vagy eljárásjog alkalmazásának, ezért annak hiánya nem zárja ki a külföldi anyagi vagy eljárásjog alkalmazását."[16] A régi Kódex indokolása szerint a 6. § rendelkezése... "[A]zt jelenti, hogy - eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában - a külföldi jog alkalmazása nem függ attól, hogy az illető ország szervei adott esetben alkalmazzák a magyar jogot."[17] A Kodifikációs Bizottság a Koncepció megalkotása során egyetértett Vékás Lajosnak azzal a véleményével, hogy az új Kódexben azt a tételt, hogy a külföldi jog alkalmazásához nem kell viszonosságot megkívánni, evidensnek tekinthető volta miatt nem kell kimondani.[18] Azzal is egyetértett a Kodifikációs Bizottság, hogy a régi Kódexnek külföldi államok vonatkozásában azok nemzetközi magánjogi jogviszonyaira az adott külföldi állam jogának (vélelmezett) viszonosságtól függő alkalmazását kimondó szabályára az új Kódexben nincs szükség és a magyar állam ilyen jogviszonyait sem kell privilegizálni a magyar jog alkalmazásának előírásával.[19]
- 8/9 -
A csalárd kapcsolást, vagyis a fél vagy a felek által egy általuk alkalmazni kívánt joghoz mesterségesen vagy színleléssel létrehozott kapcsolatot, a régi Kódex szankcionálta. Abban az esetben, ha megállapítható volt az egyébként (a csalárdan a jogviszonyba vitt elem nélkül) a kollíziós szabály értelmében a jogviszonyra alkalmazandó jog kikerülésének célzata, a csalárd elem figyelmen kívül hagyásával az egyébként irányadó jogot rendelte alkalmazni. Szépséghibája volt ennek a rendelkezésnek, hogy csak a külföldi elem mesterséges vagy színlelt létrehozása minősült csalárd kapcsolásnak, a magyar jog alkalmazásához vezető csalárdságot a régi Kódex nem sújtotta a magyar jog mellőzésének következményével. Ezzel a szabállyal - az alább tárgyalt mellőzési kérelemre tekintettel egyébként teljesen feleslegesen - burkoltan a hazafelé törekvést szolgálta. Ennek a francia eredetű jogintézménynek[21] a magyar nemzetközi magánjogban a régi Kódex megalkotása előtt hagyományai nem voltak,[22] és annak hatályba lépése után sem vált annak szerves részévé, amit jól mutat az is, hogy alkalmazására a bírói gyakorlatban szinte egyáltalán nem került sor. Vékás Lajos a csalárd kapcsolás jövőbeli fenntartásának szükségességét illetően kételyeinek adott hangot, hangsúlyozva, hogy a jogintézmény mögött meghúzódó, a saját kollíziós, és anyagi jog értékrendjének más jogok felett állóságára vonatkozó meggyőződés a magánjogban általában nem igazolható és a jogszabály megkerülésének egyébként is csak a kógens szabályok körében van relevanciája. A modern nemzetközi magánjognak számos eszköze van az esetleges manipulációk megelőzésére. Végül az egységesített uniós nemzetközi magánjog tendenciái is a csalárd kapcsolás fenntartása ellen hatnak. Mindezek alapján ellenezte a csalárd kapcsolás tilalmának fenntartását.[23] A Kodifikációs Bizottság Vékás Lajos javaslatát elfogadta és ezt az álláspontot tükrözte a Koncepció is.
A kontinentális nemzetközi magánjogi elméletben általánosan elfogadott tétel, hogy a kollíziós szabályok alkalmazása nem fakultatív. Ez alól az elv alóli kivételként írta elő a régi Kódex a külföldi jog mellőzése egyik eseteként a bíróságnak az a kötelezettséget, hogy a felek közös kérelmére mellőzze a kollíziós szabályok értelmében irányadó külföldi jog
- 9/10 -
alkalmazását és helyette a magyar jogot alkalmazza.[24] Vékás Lajos rámutatott, hogy ez a nemzetközi összehasonlításban egyedülálló szabály, amit a nemzetközi jogirodalom a fakultatív nemzetközi kollíziós jog megnyilvánulásának egyik eseteként tart számon, több okból is problematikus.[25] Azzal, hogy a szabály nem kívánta meg, hogy a kérelem kifejezett legyen és ráadásul időbeli korlátozás nélkül engedte meg annak előterjesztését, lehetővé tette, hogy a bíróság ráutaló magatartással is megállapítsa azt és teret nyitott a felek manipulációinak is.[26] A megismerhető bírói gyakorlatból azt a megalapozott következtetést vonta le, hogy az "[N]em követ elvi alapon álló irányvonalat és a 'hazafelé törekvés' eszközének tekinti a szóban forgó szabályt."[27] A szabály de lege ferenda elvetése melletti érvként hozta fel a fentieken kívül, azt is, hogy az egységesített uniós jog nem ismeri a kérelemre történő mellőzés lehetőségét, így az uniós kollíziós szabályok alkalmazása során az eleve kizárt,[28] utalt továbbá arra is, hogy az Institute de Droit International 1989-es határozata is a külföldi jog fakultatív alkalmazása ellen foglalt állást.[29] Megjegyzendő, hogy a külföldi jog kötelező alkalmazása mellett kötelezte el magát a 2010-ben közzétett ún. Madridi Alapelvek is.[30]
Amikor hónapokkal a nemzetközi magánjogi kodifikációt elrendelő kormányhatározat megjelenése előtt ismertté vált, hogy a jogalkotó tervei között szerepel egy új nemzetközi magánjogi Kódex megalkotása, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Nemzetközi Magánjogi és Európai Gazdasági Jogi tanszéke konferenciát szervezett a kodifikáció kérdéseiről. Már ekkor felvetődött, hogy szükséges-e, hogy az új Kódex rendelkezzen valamennyi a régi Kódex által szabályozott jogintézményről. Így például elhangzott olyan vélemény is, hogy a minősítés intézményének bonyolultságára és összetettségére tekintettel talán célszerű volna eltekinteni annak szabályozásától.[31] Az ezzel ellentétes álláspont képviselői azzal érveltek, hogy ha a minősítés szabályozásától az új Kódex eltekintene, ez zavart okozhatna a joggyakorlatban. A joggyakorlatra vonatkozólag Vékás Lajos megállapította, hogy " ...[A] Kódex szabályainak viszonylag szerény gyakorlata nem min-
- 10/11 -
den esetben győz meg arról, hogy a bíróság (más hatóság) tisztában volt a minősítés fogalmi jelentésével a nemzetközi magánjogban... A bizonytalanság a norma félresikerült megfogalmazásával magyarázható."[32]
A minősítés annak ellenére bonyolult feladat, hogy annak során lényegében egy minden jogalkalmazási folyamatban felmerülő alapvető kérdést kell megválaszolni. Jogértelmezéssel azt kell eldönteni, hogy az elbírálandó életviszony milyen jogviszonynak felel meg, a tényállásra mely jogszabályi rendelkezéseket, milyen jogi normát kell alkalmazni. A minősítés azért vet fel bonyolult kérdéseket, mert a jogalkalmazónak e folyamatban gyakran saját jogától idegen, annak rendszerébe nem vagy csak nehezen beilleszthető jogintézményekre kell megtalálnia a saját anyagi jogának rendszeréhez és fogalmaihoz igazodó kollíziós normák közül a legmegfelelőbbet. Az esetek egy részében ehhez a saját jog fogalomrendszere elegendő támpontot nyújt. Ekkor a jogintézményt saját joga szerint minősítheti (lex fori szerinti minősítés). A fórum jogában ismeretlen jogintézmények minősítése során viszont nincs más lehetősége, minthogy megkísérelje a jogintézmény lényegét az azt szabályozó jog alapján, az abban a jogban betöltött funkcióját és célját figyelembe véve megállapítani, és azt ennek alapján besorolni saját kollíziós normái alá. Végül előfordulhat az az eset is, hogy a fórum jogában a jogintézmény ismert ugyan, de tényállással kapcsolatban lévő külföldi jogban rendszertani besorolása más, vagy funkciója illetve célja eltér attól, mint amit a fórum jogában betölt. Ekkor a minősítés során a lex fori mellett a jogintézményt szabályozó külföldi jogra is figyelemmel kell lenni.
Könnyen belátható, hogy ezt a bonyolult folyamatot nehéz normatív módon szabályozni. A régi Kódex ezt két bekezdésbe sűrítve a 3. §-ban "Jogi minősítés" címszó alatt tette meg. Az (1) bekezdésben a lex fori szerinti minősítés írta elő, a (2) bekezdésben viszont a magyar jogban ismeretlen vagy annak fogalmaitól vagy rendszerétől idegen jogintézményekre vonatkozóan a jogintézményt szabályozó jogra is figyelemmel történő minősítésről rendelkezett. Ezt a (2) bekezdésben szabályozott módszert általában a lex causae szerinti minősítéssel szokták azonosítani. Ha a lex fori szerint nem lehet minősíteni, akkor az esetek többségében valóban a lex causae szerint történik a minősítés, de lehetséges, hogy annak eredményeként mégsem a jogintézményt szabályozó jog kerül alkalmazásra. Ez utóbbi esetben lex causae szerinti minősítésről nem beszélhetünk. Vékás Lajos helyesen állapítja meg, hogy a minősítés módszerének e két alternatívára való szűkítése a tudomány részéről túlzottan leegyszerűsítő volt.[33] E két véglet között átmenetek is vannak és bonyolult visszacsatolási folyamatok eredményeképpen alakul ki a helyes minősítés.
A kodifikáció során Vékás Lajos a minősítésre vonatkozó szabályozás javított szövegű fenntartását javasolta. Az új Kódex megkísérel eleget tenni ennek a követelménynek. A minősítésről a 4. §-ban a rendelkezik. Az első bekezdésben a lex fori szerinti minősítést írja elő:
- 11/12 -
(1) Annak megítélése során, hogy a tényállásra alkalmazandó jogot melyik kollíziós szabály alapján kell meghatározni, a magyar jogfogalomrendszere irányadó.
A második bekezdés ad szabályt a fórum jogában ismeretlen jogintézmények minősítésére:
(2) A magyar jogban ismeretlen jogintézmény minősítését a jogintézményt szabályozó külföldi jog alapján kell elvégezni, különös tekintettel annak a külföldi jogban betöltött funkciójára és céljára.
A harmadik bekezdésben található szabály a magyar jogban nem ismeretlen olyan jogintézmények minősítésére vonatkozik, amelyeknek funkciója vagy célja a magyar és a külföldi jogban eltérő.
(3) Ha a külföldi jogintézmény a magyar jogban nem ismeretlen, de funkciója vagy célja eltér attól, amit a külföldi jogban betölt, akkor a minősítés során a külföldi jogra is figyelemmel kell lenni.
Ebben a három bekezdésben a jogalkotó a korábbinál pontosabban rendelkezik a minősítésről, szerkezetileg is elkülönítve egymástól azokat az eseteket, amikor tényállásban azonosított jogintézmény a magyar jogban ismeretlen és azokat, amelyekben ismert ugyan, de funkcióját és célját tekintve mégis különbözik attól, mint amit az a külföldi jogban betölt. A funkcióra és a célra történő utalással a jogalkotó a funkcionális-teleologikus minősítést ajánlja a jogalkalmazó figyelmébe.
Tekintettel arra, hogy minősítési kérdések a joghatósági és az elismerés-végrehajtási szabályok alkalmazásával kapcsolatban is felmerülnek, az új Kódex a negyedik bekezdésben ezekre a kollíziós szabályok alkalmazása során követendő minősítés alkalmazását rendeli:
(4) Az bekezdés megfelelően alkalmazandó a joghatóság megállapítására, illetve a külföldi határozatok elismerése és végrehajtása során is.
A minősítéssel ellentétben a vissza- és továbbutalás esetében egy pillanatig sem volt kétséges, hogy azt az új Kódexnek is szabályoznia kell. Annál kevésbé volt egyértelmű, hogy fenntartandó-e a régi Kódex szabályozása, amely a továbbutalás kizárásával és a visszautalás elfogadásával kizárólag a hazafelé törekvést szolgálja. A régi Kódexnek ez a szabálya, mint arra Mádl Ferencnek az annak hatályba lépését követően megjelent tanulmánya[34] is utal, kompromisszum eredményeként született. Az ideológiai felhangoktól sem mentes és meglehetősen elméleti síkon zajló viták során sem a renvoi mellett, sem pedig
- 12/13 -
a renvoi ellen felhozott érvek nem tudták meggyőzni a jogalkotót az egyik álláspont helyességéről sem. Mádl szavait idézve: "[A] dilemmában és vitában a jogalkotó végül [...] salamoni megoldáshoz folyamodott: elfogadta a renvoit, de csak félig, azaz a magyar jogra való visszautalást, de minden továbbutalás elől elzárta a kaput. Külföldi kollíziós jogi normára a bíró csak akkor lehet figyelemmel, ha az a konkrét ügyben magyar jog alkalmazását rendelné el [...]."[35] A Kódex kompromisszumos, felemás megoldásának fenntartását, amely a nemzetközi magánjogi döntési harmóniát még a renvoi korlátozott keretei között sem képes szolgálni, a Kodifikációs Bizottság nem tartotta célszerűnek.[36]
Másik alternatívaként a vissza- és továbbutalás általános szabállyal való kizárásának lehetősége merült fel. Ennek a megoldásnak nagy hagyományai vannak a magyar elméletben és a korábbi magyar kodifikációs tervezetek is a renvoi kizárása mellett foglaltak állást. Nem véletlen, hogy Szászy, aki elméleti alapon sem tudta elfogadni a renvoit, azt az 1948. évi törvénytervezetében is kizárta. A tervezet indokolásában az elméleti érvek mellett a gyakorlat szempontjait is figyelembe vette, hangsúlyozva, hogy a renvoi elfogadása "[A] nemzetközi magánjogi kérdés eldöntését bonyolultabbá, és így nehezebbé tenné, ami jogbizonytalansághoz vezetne [...]."[37] A renvoi kizárása alapján állt az 1970. évi tervezet is, amelynek indokolásában a jogalkotó egyrészt a renvoit mellőző bírói gyakorlatra, másrészt arra hivatkozott, hogy a vissza és továbbutalás csak egységesen bírálható el.[38] Ezzel az utóbbi érvvel éppen az ellen a megoldás ellen foglalt állást, amit a régi Kódex csaknem egy évtizeddel később tételes szabályba foglalt.
Harmadik alternatíva lehetett volna a vissza- és továbbutalás általános szabályként történő elfogadása. Történeti érdekességként megemlíthető, hogy bár a vissza- és továbbutalásnak nem voltak olyan hagyományai a magyar nemzetközi magánjogban, mint a renvoi kizárásának, politikai-ideológiai alapon azonban a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben a szocialista elmélet prominens képviselői a vissza- és továbbutalás elméleti okokból történő elfogadhatatlanságának hangsúlyozása mellett gyakorlati okokból, mégis a korlátozott renvoi, azaz a visszautalás és az egyszeri továbbutalás elfogadása mellett érveltek. Világhy ezt azzal indokolta, hogy amikor a burzsoá jog széles körben elfogadja a renvoit, akkor "[A] renvoi elutasításával a szocialista jog saját érvényesülési területét korlátozná [...]."[39] Az új Kódex megalkotása során a vissza és továbbutalás általános szabályként történő kodifikálása reális lehetőségként nem került szóba. Ha a Kodifikációs Bizottság egy ilyen javaslatot egyáltalán mérlegelt volna, el kellett volna dönteni, hogy csak
- 13/14 -
egyszeri vagy kétszeri továbbutalást engedjen-e meg a szabály vagy az utalások láncolatát mindaddig ne engedje megszakítani, amíg egy olyan jogra nem történik utalás, amely az utalások láncolatában egyszer már szerepelt. A visszautalás esetében ilyen probléma nem jelentkezett volna, tekintettel arra, hogy a visszautalást a kontinentális jogok a fórum jogára való utalásként értelmezik, és az utalás folyamatát itt megszakítják.
Végül negyedik alternatívaként merült fel, hogy az új Kódex differenciált megoldásra törekedjen, konkrétan írja elő, hogy mely jogviszonyokban és milyen mértékben engedi meg a renvoi elfogadását. Figyelemmel a nemzetközi magánjogban és különösen az egységesített uniós kollíziós jogban a jogintézmény visszaszorulására utaló tendenciákra,[40] célszerűnek látszott a vissza és továbbutalás általános szabályként történő kizárása, és figyelembe vételének előírása azokban a jogviszonyokban, amelyekben ez jogpolitikailag, mindenekelőtt a nemzetközi döntési harmónia elérése érdekében indokolt, természetesen csak abban a körben, amely (még) a tagállami autonóm kollíziós szabályozás hatókörében maradt.
A felvázolt alternatívák közül nagy többséggel az utolsót támogatta a Kodifikációs Bizottság és ez a változat került be a Koncepcióba, a következő, a főszabály tekintetében némileg félreérthető megfogalmazásban:
"A Koncepció alapján a törvény az egyes jogviszonyok sajátosságai szerint ad majd rendelkezéseket a vissza- és továbbutalásra. Az általános szabályok között a törvény azt mondja ki, hogy elfogadja a visszautalást és az egyszeri továbbutalást, ha a különös részi szabályok így rendelkeznek."[41]
Ebben az egy mondatban a Koncepció nem utalt arra, hogy mely jogviszonyok sajátosságai indokolják azt, hogy az azokra alkalmazandó jog meghatározása során a jogalkalmazó számára előírja a törvény, hogy a visszautalást és az egyszeri továbbutalást figyelembe kell venni, valamint az sem világos, hogy főszabálynak a vissza- és továbbutalás kizárása vagy elfogadása tekinthető-e.
Az új nemzetközi magánjogi törvény a vissza- és továbbutalásról az 5. §-ban rendelkezik:
(1) Ha e törvénynek az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós szabályai külföldi jogra utalnak, a külföldi jognak a kérdést közvetlenül rendező anyagi jogi szabályait kell alkalmazni.
(2) Ha az alkalmazandó külföldi jogot e törvény értelmében az állampolgárság határozza meg és a külföldi jog kollíziós szabálya
a) a magyar jogra utal vissza, a magyar anyagi jogot kell alkalmazni;
- 14/15 -
b) egy másik külföldi jogra utal tovább, ennek a jognak az anyagi jogi szabályait kell alkalmazni
A normaszöveg, amelyet a Kodifikációs Bizottság a kodifikáció utolsó fázisában véglegesített, egyértelművé teszi, hogy a magyar nemzetközi magánjogban - a korábbi szabályozással egyezően - a vissza- és továbbutalás kizárása a főszabály. Ez, mint utaltam rá, összhangban van a nemzetközi magánjogban tapasztalható általános tendenciával, amely a renvoi visszaszorulásának irányába mutat. Az új törvény a korábbival azonos főszabály ellenére mégis jelentős változást hoz a 2018. január 1. előtt hatályos joghoz képest. A visszautalás elfogadását - és ennek révén a magyar anyagi jog alkalmazását - általános jelleggel nem teszi lehetővé, hanem csak azokban a jogviszonyokban engedi meg, amelyekben az állampolgárság kapcsoló szabálya folytán alkalmazandó külföldi jog kollíziós szabálya a magyar jogra visszautal. A korábbi jogtól eltérően a visszautalással azonos feltételek mellett kell figyelembe venni az egyszeri továbbutalást, akkor, ha az állampolgárság kapcsoló szabálya folytán alkalmazandó külföldi jog kollíziós szabálya egy másik külföldi jogra utal tovább. Ez az újabb utalás már anyagi jogi utalásként értelmezendő.
Ennek a szabályozásnak a kialakítása során a Kodifikációs Bizottság figyelembe vette azt, a már a kodifikáció kezdetén egyértelműen leszögezett kiindulópontot, hogy a magyar nemzetközi magánjog az ember személyes joga és a személyállapottal összefüggő jogviszonyok körében ragaszkodik az állampolgárság kapcsoló elvéhez, nem tér át a szokásos tartózkodási hely kapcsoló szabályára. Az uniós jogegységesítés folytán egyre szűkülő, a tagállami autonóm nemzetközi magánjogi szabályozás számára fennmaradó területeken a Kodifikációs bizottság kívánatos jogpolitikai célkitűzésnek tekintette azt, a Réczei által már 1970-ben megfogalmazott javaslatot, hogy "[...] minden személyi és családi jogi kérdést ugyanazon jog szerint bíráljunk el, mint ahogy ezt az érdekeltek hazája bírálja el".[42] A nemzetközi magánjogi szabályozás technikáját illetően ezt a célt kétféleképpen lehetett elérni. Az egyik lehetőség az lett volna, amit a Koncepció is megfogalmazott, hogy a törvény az általános részben csak arról rendelkezzen, hogy a visszautalásnak és az egyszeri továbbutalásnak akkor van helye, ha ezt a törvény a különös részben előírja. Ebben az esetben minden olyan különös részi tényállásnál, ahol az alkalmazandó külföldi jogot az állampolgárság kapcsoló szabálya határozza meg, külön kellett volna rendelkezni a visszautalás és az egyszeri továbbutalás figyelembe vételéről. Ez, mint ahogy az a normaszöveg megalkotása során világossá vált, feleslegesen bonyolulttá és nehezen áttekinthetővé tette volna a törvény különös részének vonatkozó rendelkezéseit. Egyszerűbb és célszerűbb volt ezt a jogintézményt továbbra is csak egy általános részi rendelkezéssel szabályozni, és a vissza és továbbutalás főszabályként történő kizárása mellett visszautalás és az egyszeri és továbbutalás elfogadását azokban az esetekben előírni, amikor az alkalmazandó külföldi jogot az állampolgárság kapcsoló szabálya határozza meg.
- 15/16 -
Komplex jellegére tekintettel mind a régi, mind pedig az új Kódex rendelkezik a külföldi jog alkalmazásával és tartalmának megállapításával kapcsolatos szabályokról. Mint az a Koncepcióból kitűnik, egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy a magyar nemzetközi magánjog a külföldi jogot jogként kezeli, és továbbra is a külföldi jog hivatalból való alkalmazásának elvét követi.[43] Ez megfelel a kontinentális jogi tradícióknak és az ún. Madridi Alapelveknek[44] egyaránt. Az új Kódex Szabó Sarolta javaslatára[45] elhatárolja egymástól a külföldi jog hivatalból történő alkalmazását és tartalmának megállapítását, mindkét esetkörről önálló §-ban rendelkezik. A 7.§-ban leszögezi, hogy a bíróság a külföldi jogot hivatalból alkalmazza és a régi szabállyal szemben azt is egyértelműen kimondja, hogy a bíróság a külföldi jogot annak saját szabályai és gyakorlata szerint értelmezi.[46] Annak ellenére, hogy ez a tételt a magyar nemzetközi magánjogi elmélet axiómaként kezelte, a régi Kódex bírói gyakorlatában csak kevés olyan eset fordult elő, amikor a bíróság külföldi esetjogot is figyelembe vett.[47]
A 8.§ (1) bekezdése értelmében a külföldi jog tartalmát a bíróság hivatalból állapítja meg. A tartalom megállapítása eszközeinek megválasztásában a bíróságnak szabad mozgástere van. Ezeket az eszközöket az új Kódex csak példálózóan sorolja fel. A korábbi szabályozástól eltérően nem szakértői véleményt, hanem szakvéleményt említ, utalva ezzel arra, hogy ebben az esetben nem igazságügyi szakértő kirendelésére, hanem a külföldi jogban jártas személy (eseti szakértő) közreműködésének igénybe vételére kerülhet sor. Árnyalatnyi, de lényeges eltérés a régi szabályozástól, hogy míg a régi Kódex kijelentő módban rendelkezett arról, hogy a külföldi jogról a bíróság vagy más hatóság megkeresésére az igazságügyért felelős miniszter ad tájékoztatást, addig az új Kódex a miniszter tájékoztatását csak, mint lehetséges eszközt említi. A miniszter ugyanis csak abban az esetben tud tájékoztatást adni, ha a külföldi jog tartalmáról tudomással rendelkezik, vagy az érintett külföldi állam megfelelő szervei nemzetközi egyezményen alapuló kötelezettségüket teljesítve arról tájékoztatják.
A régi Kódex nem írt elő semmilyen határidőt a külföldi jog tartalmának megállapításához. A gyakorlatban ez oda vezetett, hogy az eljárások gyakran ésszerűtlenül hosszú ideig elhúzódtak, amiért egy esetben az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországgal szemben marasztaló ítéletet is hozott.[48] Az új Kódex elejét akarja venni az ügyek ésszerűtlenül hosszú ideig történő elhúzódásának és több külföldi törvény mintájára[49] előírja, hogy ha annak tartalma ésszerű időn belül nem állapítható meg, akkor a magyar jogot kell alkalmazni. A régi szabályozással ellentétben a kisegítő jog meghatározásában az új
- 16/17 -
Kódex nem áll meg a magyar jognál. Előfordulhat ugyanis, hogy a magyar jog szabályai alapján a tényállás nem bírálható el megfelelően. Ebben az esetben az alkalmazandó joghoz legközelebb álló külföldi jogot kell alkalmazni. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez a mögöttes kisegítő jog csak olyan jog lehet, amelynek tartalma ésszerű időn belül megállapítható.
Sajátos esete a külföldi jog mellőzésének, amikor ennek oka az alkalmazni rendelt külföldi anyagi jog tartalma, pontosabban fogalmazva az a hatás, az az eredmény, amit a külföldi jog alkalmazása a fórum jogrendszerére gyakorolna. A kollíziós jognak a külföldi jog alkalmazására vonatkozó parancsa ugyanis nem lehet feltétlen. A fórum jogalkalmazójának minden esetben mérlegelnie kell azt, hogy az alkalmazásnak az adott esetben nincsenek-e olyan belföldi hatásai, amelyek nem egyeztethetők össze a fórum jogrendszerének alapvető értékrendjével, alkotmányos elveivel.[50] Ezek sérelmét ugyanis egyetlen jogrendszer sem tűrheti el. A közrendi záradék a nemzetközi magánjognak az a jogintézménye, amelyik arra hivatott, hogy a fórum jogrendszerének ezt a sérthetetlen "kemény magját" védelemben részesítse, és ennek érdekében a kollíziós szabály által alkalmazandónak rendelt külföldi jog érvényesülését megakadályozza. Bár a közrendi záradék régi jogintézménye a nemzetközi magánjognak, a közrendbe ütközésnek a magyar nemzetközi magánjogban eddig nem volt tételes jogi meghatározása. A régi Kódex 7.§ (1) bekezdése csak azt rögzítette, hogy mellőzni kell a külföldi jog alkalmazását, amennyiben az a magyar közrendbe ütköznék. Annak meghatározását, hogy mikor ütközik közrendbe a külföldi jog alkalmazása, az elméletre bízta.
A közrend pontos meghatározása nem csak azért ütközik nehézségekbe, mert a közrend funkciójának magyarázatán túlmenő meghatározások szükségképpen csak olyan általános fogalmakkal - például "alapvető erkölcsi értékek", "jó erkölcsök", "társadalmi igazságosság" - tudják leírni ezt a jogintézményt, melyek tartalma nem kevésbé határozatlan, mint a közrend, hanem azért is, mert a közrend által védett értékek nem állandók, tartalmuk változik. Annak ellenére, hogy a társadalmi értékrend átalakulását bizonyos mértékig az egész jogrendszer változásán le lehet mérni, a legbiztosabb igazodási pontot az alkotmányos rendelkezések jelentik. Az alkotmány hosszabb időre meghatározza egy társadalom alapvető értékrendjét. Éppen ezért elsősorban az alkotmány szolgálhat iránytűként a jogalkalmazó számára a közrend sérelmének mérlegelése során.[51] A magyar nemzetközi magánjog elmélete a közrendi záradékot olyan generálklauzula jellegű szabálynak tekinti, amely szerint mellőzni kell a kapcsoló szabályok által kijelölt külföldi jog alkalmazását akkor, ha az alkalmazás az elbírálandó esetben a jogrendszer alapvető
- 17/18 -
elveit és az alapját képező intézményeket sértené. Egységes az elmélet abban is, hogy a közrendi záradék csak kivételesen alkalmazandó eszköz, "biztosító szelep" amelyet csak végső esetben szabad igénybe venni, akkor, ha a sérelem nyilvánvaló, konkrét, és kirívóan súlyos. Az elmélet azt is hangsúlyozza, hogy, mint ahogy az a definícióból is kitűnik, a közrendi záradék nem jelentheti a konkrét esetben közrendbe ütköző norma absztrakt elítélését, mert az az adott jogrendszer hátrányos megkülönböztetéséhez, diszkriminációjához vezetne.[52] A közrend időben változó tartalmára tekintettel a közrendbe ütközés megítélésénél az elbírálás időpontja a mérvadó.
A régi Kódex - megalkotásakor talán indokoltan - a 7. § (2) bekezdésében rögzítette a közrendi záradék diszkriminatív alkalmazásának tilalmát, kimondta, hogy a külföldi jog alkalmazása nem mellőzhető önmagában azért, mert a külföldi állam társadalmi gazdasági rendszere a magyartól eltér. A Kodifikációs Bizottság úgy ítélte meg, hogy egy ilyen figyelemfelhívó rendelkezésnek a fenntartása idejétmúlt, arra napjainkban már nincs szükség.[53]
A Koncepció a közrendi záradék olyan megfogalmazását tartotta kívánatosnak, amely összhangban van az uniós rendeleteknek a mindenkori fórum közrendjét védő szabályaival.[54] Az uniós jogot egységesítő rendeletek közrend cím alatt arról rendelkeznek, hogy a rendelet(ek) által meghatározott jog alkalmazása csak akkor tagadható meg, ha az alkalmazás nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró bíróság országának közrendjével (ordre public).
Az új Kódex a rendeletektől némileg eltérően fogalmaz, és a német törvényhez hasonlóan akkor tekinti közrendbe ütközőnek az irányadó külföldi jogot és rendeli annak mellőzését, ha az alkalmazás eredménye nyilvánvalóan és súlyosan sértené a magyar jogrendszer alapvető értékeit és alkotmányos elveit [12.§ (1) bekezdés] Ez a rendelkezés normába foglalja azt a definíciót, amit a magyar nemzetközi magánjog elmélete dolgozott ki. Némi újdonságot rejt ugyanezen § (2) bekezdése, amely a kisegítő jogról rendelkezik. Míg a régi Kódex a mellőzött külföldi jog helyett a magyar jog alkalmazását írta elő, addig az új Kódex ezt azzal a feltétellel rendeli, hogy a közrend sérelme másképp nem hárítható el. A bírónak tehát közrendbe ütközés esetén meg kell kísérelnie, hogy a sérelmet az alkalmazandó jog keretei között hárítsa el. Azt, hogy ez lehetséges-e, nyilvánvalóan az adott esettől függően lehet eldönteni.[55]
- 18/19 -
A 20. század ötvenes éveinek végén jelent meg egy, a közrendnek a francia jogból eredő pozitív felfogását újraértelmező, azt a modern nemzetközi magánjog rendszerébe integráló elmélet, amely szerint az anyagi jogi normáknak van egy olyan csoportja, amelyek az alkalmazásuk körét önmaguk, a kollíziós szabályokra tekintet nélkül határozzák meg, és ebben a körben közvetlenül alkalmazandók.[56] A nemzetközi magánjog tudományában ezeknek a normáknak a megjelölésére nem alakult ki egységes elnevezés. A legelterjedtebb a "feltétlen alkalmazást kívánó" az "imperatív" vagy a "nemzetközileg kényszerítő" jelzők használata.
Nem egységes az elmélet a jelenség eredetének magyarázatát illetően sem. Az egyik megközelítés szerint a kényszerítő jelleg anyagi jogi eredetű, az ilyen normák feltétlen alkalmazásának igénye azok speciális szabályozási tárgyából, a szabályozás tartalmából és céljából következik. A másik magyarázat szerint a feltétlen alkalmazás igénye az anyagi jogi normába foglalt, az általános kollíziós szabályokat háttérbe szorító, saját alkalmazásra vonatkozó parancsból ered. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: A feltétlen alkalmazást kívánó normák nem hagyományos módon, az általános kollíziós szabályrendszer valamely kapcsoló szabálya révén, hanem azoktól függetlenül vagy azok ellenére kerülnek alkalmazásra. Ebből a szempontból másodlagos kérdés az, hogy az alkalmazás oka sajátos kollíziós jogi parancsban vagy az anyagi jogi szabályozás tárgyában, tartalmában és céljában rejlik-e.
A feltétlen alkalmazást kívánó anyagi jogi normák különböző mértékben ugyan, de minden jogrendszerben megtalálhatók, annak integráns részét képezik. Ha a nemzetközi magánjogi tényállás elbírálása során a lex fori valamely imperatív szabályának alkalmazási igénye állapítható meg, akkor a fórum bírája az adott imperatív normát a kollíziós szabályok értelmében a jogviszonyra alkalmazandó külföldi jogra tekintet nélkül érvényre kell, hogy juttassa. Ebből a felismerésből ered az a széles körben elterjedt és a magyar nemzetközi magánjogban a XX. század végéig általánosnak tekinthető nézet, hogy az imperatív szabályok a közrend védelmének eszközeként foghatók fel, pozitív módon védik azt, mert nem csupán kiszorítják a közrenddel esetlegesen ellenkező idegen normákat, hanem feltétlen érvényesülésre igényt tartva, saját maguk szabályozzák az adott nemzetközi elemmel rendelkező jogviszonyt.[57] Ez a felfogás a fórum imperatív szabályait illetően igazolható, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért kerülhet sor bizonyos feltételek mellett a sem a lex causae-ba sem pedig a lex foriba nem tartozó feltétlen alkalmazást kívánó szabályok figyelembe vételére.
A közrendi záradék és a feltétlen alkalmazást kívánó szabályok közötti különbség nem csak a negatív illetve pozitív védelem tekintetében jelenik meg, hanem abban is, hogy
- 19/20 -
míg az előbbi a társadalom erkölcsi értékrendjét, alapvető értékeit és alkotmányos elveit védi, addig az utóbbiak nem generálklauzula jellegűek, meghatározott életviszonyokat szabályoznak, össztársadalmi, gazdasági és szociális érdekeket szem előtt tartva közvetlenül beavatkoznak a magánjogi viszonyokba.[58]
Az imperatív normáknak a közrend intézményétől független, önálló szerepe a nemzetközi szerződési jogban már a Róma I. rendelet[59] elődjének tekinthető 1980-as Római Egyezmény[60] szabályozásában is kifejezésre jutott. Az egyezmény az imperatív rendelkezéseket a közrendtől elkülönülten szabályozta. Az e szabályok megjelölésére használt terminológia ekkor még nem volt teljesen kiforrott, az egyezmény 7. cikke címében a kényszerítő rendelkezések (mandatory rules) kifejezést használta, ami megnehezítette e szabályok elhatárolását a nemzetközi értelemben nem kényszerítő, kógens szabályoktól. A terminológiai zűrzavart nem csökkentette, hogy az egyezményt Magyarországon kihirdető 2006. évi XXVIII. törvény szövegében a "kötelező szabályok" kifejezés szerepelt. A Római Egyezményt felváltó Róma I. rendelet 9. cikke már letisztultabb terminológiát alkalmaz.[61]
A modern európai nemzetközi magánjogi törvények már szintén egyértelműen különbséget tesznek a közrendi záradék és az imperatív szabályok alkalmazása között. A 2004-es belga törvény,[62] amelyet a Róma I. rendelet előtt fogadtak el, még a Római Egyezmény terminológiáját használja, az újabb törvények, így például a holland Ptk. 10. könyve[63] vagy a 2011. évi lengyel kódex[64] a Róma I. rendelet vonatkozó szabályainak alapul vételével, de természetesen nem a szerződési jogra szűkítve, hanem általános jelleggel rendelkeznek a fórum imperatív szabályainak alkalmazásáról és más államok ilyen rendelkezései figyelembe vétele lehetőségének feltételeiről.
Az új Kódex előkészítése során egyértelművé vált, hogy a közrendi záradék és a feltétlen alkalmazást kívánó normák funkciói és alkalmazása közötti különbségeket a tételes jogban kifejezésre kell juttatni, ezért a feltétlen alkalmazást kívánó szabályokról a közrendi
- 20/21 -
záradéktól elkülönülten, önállóan kell rendelkezni.[65] Az új Kódex 13. §-a két bekezdésben rendelkezik a feltétlen alkalmazást kívánó szabályokról, elkülönítve egymástól a magyar jog imperatív szabályainak alkalmazására vonatkozó kötelezettséget más államok ilyen rendelkezései figyelembe vételének lehetőségétől:
(1) Az e törvény értelmében irányadó jogra tekintet nélkül alkalmazni kell a magyar jognak azokat a rendelkezéseit, amelyek tartalmából és céljából egyértelműen megállapítható, hogy azok az e törvény hatálya alá tartozó jogviszonyokban is feltétlen érvényesülést kívánnak (imperatív szabályok).
(2) Más állam jogának feltétlen érvényesülést kívánó rendelkezései akkor vehetők figyelembe, ha azok a tényállással szoros kapcsolatban vannak és annak megítélése szempontjából meghatározó jelentőségűek.
Az új Kódex nem differenciál a külföldi jogok között abból a szempontból, hogy a fórum kollíziós szabályai értelmében alkalmazandók-e, vagy sem. A lex fori imperatív szabályainak alkalmazási kötelezettségéből következik, hogy a lex causae részét képező imperatív rendelkezések és a fórum jogában meglévő ilyen szabályok kollíziója esetén a fórum imperatív szabályainak alkalmazására kerül sor.[66]
Ha a kollíziós szabály utalása folytán a bírónak olyan állam jogát kell alkalmaznia, amely területileg[67] vagy a személyek különböző csoportjaira vonatkozólag[68] nem egységes, akkor szükségessé válik annak a kérdésnek a megválaszolása, ez a parancs melyik területi egységre, illetőleg a személyek mely csoportjára vonatkozó jog alkalmazására vonatkozik. A régi Kódex a területközi és a személyközi kollíziók feloldására vonatkozó szabályt annak ellenére nem tartalmazott, hogy az 1970. évi tervezetben szerepelt ilyen rendelkezés.[69]
- 21/22 -
Ezt a hiányt hivatott pótolni az új Kódex 6. §-a, amely elsődlegesen az adott állam területközi illetve személyközi kollíziók feloldására vonatkozó belső kollíziós szabályait rendeli figyelembe venni, ilyenek hiányában viszont azt a rész-jogrendszert rendeli alkalmazni, amelyik a tényállással a legszorosabb kapcsolatban van:
(1) Ha e törvény értelmében a tényállásra olyan, több területi egységből álló állam jogát kell alkalmazni, amelynek területi egységei saját jogrendszerrel rendelkeznek, akkor az adott állam területközi kollíziós szabályai határozzák meg, hogy melyik területi egység joga alkalmazandó.
(2) Ha e törvény értelmében a tényállásra olyan állam jogát kell alkalmazni, amely a személyek különböző csoportjai vonatkozásában különböző jogrendszerekkel rendelkezik, akkor az adott állam személyközi kollíziós szabályai határozzák meg, hogy melyik jog alkalmazandó.
(3) Ha az alkalmazandó jogban nincsenek területközi vagy személyközi kollíziós szabályok, illetve azok tartalma nem állapítható meg, vagy, ha e szabályok nem vezetnek egyetlen alkalmazandó jog kijelöléséhez, az adott államnak azt a jogrendszerét kell alkalmazni, amelyik a tényállással a legszorosabb kapcsolatban van.
Már a kodifikáció kezdetén nyilvánvaló volt, hogy az új Kódexben - a nemzetközi magánjog 21. századi tendenciáira figyelemmel - az akarati autonómiának az eddigihez képest lényegesen nagyobb szerepet kell játszania. Bár az akarati autonómia, vagyis az az alapvető tétel, hogy a szerződő felek megválaszthatják a szerződésükre alkalmazandó jogot, már az 1945 előtti kúriai gyakorlatban meggyökeresedett a szerződéses jogviszonyokban,[70] a második világháború után jelentősége csökkent, gyakorlati alkalmazása visszaszorult.[71] Nem segítette elő az akarati autonómia modern, a jogválasztást kollíziós értelemben érvényre juttató felfogásának érvényesülését a Szászy István által a két világháború között képviselt anyagi jogi felfogás sem, ami egyébként az általa kidolgozott 1948. évi törvényjavaslatban is kifejezésre jutott.[72]
A régi Kódexet előkészítő, csaknem másfél évtizedes kodifikációs folyamatban már az akarati autonómia modern, a hatvanas években az elmélet által is képviselt kollíziós felfogása érvényesült. Ez fejeződött ki például az 1970. évi tervezet szövegében, amely az akkori viszonyoknak megfelelően a jogválasztásról kizárólag a szerződések jogában rendelkezett. Megjegyzendő, hogy a tervezet 33. § (1) bekezdése egyértelművé tette, hogy a jog-
- 22/23 -
választás nem csupán kifejezett, hanem hallgatólagos is lehet[73]. A jogválasztás kollíziós jellegét a 33. § (3) bekezdés juttatta kifejezésre, mely kimondta, hogy egy meghatározott állam jogának kikötése esetén az egyébként irányadó jog kényszerítő szabályait sem lehet alkalmazni. Az akkori uralkodó felfogásnak megfelelően nem kívánt a tervezet teret engedni az akarati autonómiának a nemzetközi magánjog más területein. Bár a jogszabály szövegéből ez egyértelműen következett, az indokolás külön is hangsúlyozta, hogy a tervezet a kötelmi jogon belül is csak a szerződések jogában engedi meg a jogválasztást.[74] A régi Kódex a tervezethez képest kevésbé pontosan fogalmazott, csupán egyetlen mondatot szentelt a jogválasztásnak. A jogszabály szövegéből nem volt kiolvasható sem a jogválasztás kollíziós jellege, sem pedig a hallgatólagos jogválasztás lehetősége, az csupán a jogválasztás kezdő időpontját jelölte meg.[75] A régi Kódex jogválasztásra vonatkozó indoklásának ellentmondásos megfogalmazása még azt sem tette egyértelművé, hogy a jogválasztásra hallgatólagosan is sor kerülhet.[76] Valószínű, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a bírói gyakorlatban a hallgatólagos jogválasztás nem vált élő jogintézménnyé.
A magyar joggyakorlat szempontjából a jogválasztás tekintetében alapvető változást a Római Egyezmény, majd Róma I. és Róma II.[77] rendeletek hatályba lépése hozott. Utóbbi a jogválasztást a szerződésen kívüli jogviszonyok jelentős részében is lehetővé tette, és teret engedett az ezen a jogterületen vitatható előzetes jogválasztásnak is. Újabb lépést jelentett a Tartási rendelet[78], majd a Róma III. rendelet[79] hatályba lépése, mely a jogválasztást - meghatározott jogok vonatkozásában - a házasság felbontására alkalmazandó jogra nézve is megengedte. Végül az Öröklési rendelet[80] alkalmazásával a 2015. augusztus 17.-én vagy azt követően elhalt örökhagyók hagyatékára vonatkozóan is lehetővé vált - korlátozottan az örökhagyó állampolgársága szerinti jogra vonatkozólag - a jogválasztás az örökhagyó részéről.
- 23/24 -
A Róma I. és Róma II. rendeletek hatályba lépésével egyidejűleg módosultak a régi Kódexnek a szerződésekre, a szerződésen kívüli károkozásokra és a névviselésre vonatkozó szabályai. A névviselés körében a módosítás folytán lehetővé vált, hogy a többes állampolgárok meghatározhassák, hogy nevüket melyik állampolgárságuk joga szerint kívánják viselni. Bár a régi Kódex kerülte a jogválasztás kifejezés használatát, az alternatíva lényegében egyoldalú korlátozott jogválasztást jelentett. Ezzel a jogválasztás eredeti jelentéséhez képest a magyar autonóm kollíziós jogban fogalmilag először terjedt ki egy olyan esetkörre is, amikor nem kellett hozzá két fél konszenzusa.
A régi Kódex szerződésekre vonatkozó szabályainak módosítása nem járult hozzá a jogválasztást övező bizonytalanságok eloszlatásához.[81] Nem volt szerencsés a Róma I. rendelet kifejezett jogválasztásra vonatkozó differenciált szabályainak egy mondatba sűrítése és kifejezetten elhibázottnak nevezhető, hogy a hallgatólagos jogválasztásra vonatkozó rendelkezés egyértelműség helyett csupán a kellő bizonyosságot kívánta meg, eltérve ezzel a Róma I. rendelet által megkívánt egyértelműség mércéjétől.[82] Legalább ekkora hiba volt, hogy a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok címet viselő fejezetben, amely csak a deliktuális felelősségre és a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó kollíziós szabályokat tartalmazta, a módosítás a jogválasztásról egyáltalán nem rendelkezett. Ezzel - jóllehet, csak a rendeletek által le nem fedett területeken - a magyar jogalkalmazó indokolatlanul más szabályok alkalmazására kényszerült, mint amelyeket az uniós kollíziós jog által szabályozott jogviszonyokban kellett alkalmaznia. A Kódex időrendben következő fontos, a jogválasztást érintő módosítására a Róma III. rendelettel összefüggésben került sor. A rendelet a tagállami jogalkotó hatáskörébe utalta, hogy rendelkezzen arról, hogy meddig élhetnek a házastársak házasság felbontására alkalmazandó jognak a rendelet által lehetővé tett megválasztásával és lehetővé tette a rendeletben foglaltaknál szigorúbb alaki követelmények előírását. A jogalkotó csak az előbbi lehetőséggel élt, ezzel megjelent a Kódexben egy a jogválasztást - csak a bontás körében - időben korlátozó szabály.[83]
Az új Kódex különös részi szabályai széles körben adnak lehetőséget a jogválasztásra. Ez a jogválasztás lehet egyoldalú és a választható jogok körét tekintve korlátozott, mint például a személyiségi jogok megsértése körében, ahol meghatározott jogok közül csak a sértettet illeti meg, vagy a felek konszenzusán alapuló és korlátozott, mint például a házastársak vagyoni jogviszonyaiban vagy a dologi jogban az ingó dolgok tulajdonjogának átruházására vonatkozó szerződésekben a dologi jogi joghatásokra vonatkozóan. A felek egyező akaratán alapuló klasszikus, korlátlan és a hallgatólagos jogválasztást is megen-
- 24/25 -
gedő jogválasztási modell a kötelmi szerződések jogán kívül érvényesül a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokban, de ez utóbbi területen csak utólagos lehet.[84] Az új Kódex az esetek többségében időben korlátozza a jogválasztást, arra legkésőbb csak a perfelvételi szakban a bíróság által megadott határidőn belül ad lehetőséget.
A differenciált különös részi szabályokra tekintettel a kodifikáció utolsó fázisában felmerült, hogy indokolt a jogválasztásra vonatkozó közös szabályoknak egy általános részi rendelkezésbe foglalása. Az új Kódex 9. §-a ezt a következőképpen fogalmazza meg:
(1) E törvény eltérő rendelkezése hiányában
a) a jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie,
b) a jogválasztásról szóló megállapodás létrejöttére és érvényességére annak az államnak a joga az irányadó, amelynek joga a megállapodás létrejötte és érvényessége esetén az adott jogviszonyra alkalmazandó lenne, ugyanakkor a jogválasztást akkor is létrejöttnek és érvényesnek kell tekinteni, ha megfelel a megállapodás megkötésének helye szerinti állam jogának.
(2) A jogválasztás harmadik személyek szerzett jogait nem sértheti.
A fenti rendelkezésnek az új Kódex általános szabályai közötti elhelyezése kifejezésre juttatja, hogy a jogválasztás napjainkban már nem csupán a nemzetközi szerződési jogban játszik meghatározó szerepet, kétségtelenül a nemzetközi magánjog egyik alapintézményének tekinthető. Mindazonáltal - a lengyel törvény mintájára[85] - meg lehetett volna fontolni egy olyan alternatívát is, amely az általános szabályban a hallgatólagos jogválasztásról is rendelkezik és a létrejövetel szabályait a jogválasztás módosítására illetve visszavonására is kiterjeszti. Tekintettel arra, hogy az esetek többségében a jogválasztás időben korlátozott, ezt a szabályt is el lehetett volna helyezni az általános rendelkezések között.
A nemzetközi magánjogi tényállásokra alkalmazandó jognak a jogalkotó által a tipikus esetekre előre meghatározott kollíziós szabályok révén történő kijelölése folytán a jogalkotó szándéka ellenére a kapcsoló szabály az egyedi esetekben nem mindig vezet annak a jognak az alkalmazásához, amelyikkel a tényállás a legszorosabb kapcsolatban van. Ennek a fogyatékosságnak a kiküszöbölésére - több más eszköz mellett - az általános kitérítő klauzula az egyik bevált eszköz, amelyet első ízben a svájci törvény fogalmazott
- 25/26 -
meg,[86] majd ezt követően számos ország nemzetközi magánjogi törvényébe is belefoglalták.[87] A kitérítő klauzulák olyan szubszidiáriusan vagylagos kapcsoló szabályt tartalmaznak, amelyek lehetővé teszik a jogalkalmazónak, hogy az alkalmazni rendelt jog helyett egy másik jogot alkalmazzon, attól függően, hogy az eset sajátos körülményei indokolják-e az eltérést. Az eltérés akkor indokolt, ha a jogalkalmazó mérlegelése alapján a kapcsoló szabály által alkalmazni rendelt jog az eset összes körülménye alapján nincs eléggé szoros kapcsolatban a jogviszonnyal, egy másik jog viszont lényegesen szorosabban kapcsolódik hozzá. A jogalkalmazó így lehetőséget kap a törvényhozó által a tipikus esetekre megalkotott kapcsolás korrekciójára. A fentiekből következik, hogy a felek jogválasztása esetén bírói korrekciónak nincs helye.[88]
A bírói mérlegelés lehetőségét a minimumra szorító, merev kapcsoló szabályokkal operáló régi Kódex - megalkotásának idejére és körülményeire tekintettel érthető módon - nem tartalmazott sem általános, sem pedig különös kitérítő klauzulát. Utóbbiak az uniós rendeletek folytán kerültek a magyar nemzetközi magánjogba.[89] Az új Kódex megalkotása során a Kodifikációs Bizottság egyöntetűen támogatta Vékás Lajosnak az általános kitérítő klauzula törvénybe való felvételére vonatkozó javaslatát. Az általános kitérítő klauzuláról az új Kódex 10.§-a rendelkezik:
(1) Ha az ügy körülményei alapján nyilvánvaló, hogy az ügy az e törvény szerint irányadó jognál lényegesen szorosabban kapcsolódik egy másik joghoz, kivételesen ezt a másik jogot lehet alkalmazni. A bíróság erről az alperesi ellenkérelem bírósághoz érkezésétől számított legkésőbb harminc napon belül dönteni köteles.
(2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha az irányadó jog meghatározására jogválasztás útján került sor.
A Koncepció vitájában felmerült, hogy az új Kódex ne tartalmazzon általános kitérítő klauzulát, nehogy a bíróság azt alkalmazza olyan uniós rendeletek esetében, amelyekben nincs ilyen klauzula. Ezt a javaslatot a Kodifikációs Bizottság elvetette, elegendő garanciát látva ennek elkerülésére a hatályra vonatkozó rendelkezésekben.[90] Nem szerepelt viszont a Koncepcióban a kitérítő klauzula alkalmazására vonatkozó időbeli korlátozás. Álláspontom szerint ez a korlátozás szükségtelen, a határidő betartása pedig valószínűleg nehézségekbe fog ütközni a gyakorlatban.
- 26/27 -
Az új Kódex egyik alapvető újítása, hogy általános kisegítő szabállyal kívánja biztosítani, hogy a jogalkalmazó abban az esetben is meg tudja határozni az irányadó jogot, ha a Kódex az elbírálandó jogviszonyra nem tartalmaz rendelkezést. A 11. § erről a következőképpen rendelkezik:
Ha e törvény nem tartalmaz rendelkezést a hatálya alá tartozó valamely jogviszonyra nézve, arra annak az államnak a joga alkalmazandó, amellyel a jogviszony a legszorosabb kapcsolatban van.
Bár az új Kódex normaszövegében nem jelenik meg, hogy kollíziós szabályai az ügyhöz legszorosabban kapcsolódó joghoz teremtenek kapcsolatot[91], ebben a tekintetben az indokolás félre nem érthetően fogalmaz: "A törvény célja az, hogy egyértelmű, kiszámítható kapcsoló szabályokkal meghatározza, hogy az egyes ügytípusokban melyik állam joga áll legszorosabb kapcsolatban a tényállással."[92] Mivel az általános kisegítő szabály a kollíziós normák joghézagainak kitöltésére vonatkozik, annak ellenére, hogy az általános kitérítő klauzulával egyezően az üggyel legszorosabb kapcsolatban álló jog alkalmazásához vezet, az eltérő funkcióból adódóan lényegesen különbözik attól, mert az utóbbi nem az esetleges joghézagok kitöltésére szolgál, hanem a kapcsoló szabály által kijelölt jog korrekciójára ad lehetőséget.
A régi Kódex azokra az esetekre, amikor az alkalmazandó jog egy jogviszony fennállása alatt valamilyen, a kapcsolás szempontjából releváns körülmény módosulása miatt megváltozott, vagyis úgynevezett statútumváltás következett be, általános szabályt nem állított fel, csak a különös részben tartalmazott rendelkezéseket. Ilyen rendelkezés volt a személyes jog körében, hogy az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket, továbbá, az, hogy a Magyarországon menedékjogot élvező személy személyi állapotára a magyar jog irányadó, de ez nem érinti a korábbi személyi állapotot és az annak alapján érvényesen létrejött jogokat és kötelezettségeket. A családjogi rendelkezések között a régi Kódex kimondta, hogy a házastársak személyes jogának megváltozása nem érinti a korábbi jog alapján megállapított névviselést, továbbá az érvényesen létrejött vagyonjogi hatásokat, ideértve a házassági vagyonjogi megállapodást is. A különös részben szabályozott fenti statútumváltások kezelésében azonos volt, hogy azoknak nem volt visszaható hatályuk. Ez kizárta annak lehetőségét, hogy a régi statútum hatálya alatt érvényesen létrejött jogviszonyok a statútumváltás következtében érvénytelenné váljanak. A dologi jogban az elbirtoklás vonatkozásában a statútumváltás visszaható hatályának tilalma csak az elbirtoklási idő számítása tekintetében érvényesült, ha dolog korábbi fekvési helyén az elbirtoklás meg-
- 27/28 -
kezdődött az ott eltelt elbirtoklási időt be kellett számítani, mert az elbirtoklást a dolog fekvési helyének megváltozása önmagában nem szakította meg.
Az új Kódex a statútumváltásról az általános szabályok között a 12. §-ban rendelkezik és főszabályként rögzíti, hogy az irányadó jog megváltozásának nincs visszaható hatálya:
Az alkalmazandó jogot meghatározó körülmények megváltozásának a változást megelőzően alkalmazandó jog szerint érvényesen létrejött jogviszonyokra csak akkor van hatása, ha e törvény kifejezetten így rendelkezik.
A különös részben ettől eltérő rendelkezést találunk a dologi jogban, mert a dologi jogok numerus claususa miatt lehetséges, hogy a korábbi fekvési hely joga szerint létrejött dologi jog az új fekvési hely joga szerint nem, vagy csak a korábbitól eltérő tartalommal állhat fenn.[93] A statútumváltás ebben az esetben tehát kihat a korábbi statútum alapján létrejött jogviszonyra. Az elbirtoklási idő számítására vonatkozóan az új Kódex a régivel azonosan rendelkezik. ■
JEGYZETEK
[1] Kihirdetve a Magyar Közlöny 1979. május 31-i, 33. számában. Hatályba lépett 1979. július 1-jén.
[2] Kihirdetve a Magyar Közlöny 2017. évi 17. számában.
[3] A Kormány 1337/2015 (V. 27.) Korm. határozata az új nemzetközi magánjogi szabályozás kodifikációjáról és a nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság felállításáról Magyar Közlöny 2015. évi 72. szám.
[4] A Kodifikációs Bizottság első ülését 2015. június 16-án, utolsó ülését 2016. november 30-án tartotta.
[5] Magyar Közlöny 2016. évi 184. szám.
[6] Berke Barna-Nemessányi Zoltán (szerk), Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Budapest, HVG-ORAC 2016.
[7] Somssich Réka felhívta a figyelmet arra, hogy a kodifikáció során külön kell vizsgálni a kollíziós jogi és az eljárási rendelkezéseket tartalmazó rendeleteket, hogy a többszintű és összetett szabályozási rendszer ellenére egyértelmű legyen a szabályozó eszközök egymáshoz való viszonya. Ebből a szempontból a jogalkotó feladata Magyarországon a komplex szabályozás miatt összetettebb, mint amellyel azon államok törvényhozóinak kell megbirkózniuk, amelyek nem a nemzetközi magánjogi törvényükben szabályozzák a joghatósági, az eljárási és az elismerés-végrehajtási kérdéseket. Somssich Réka, Az uniós tagállamok szabályozástechnikai megoldásai a nemzeti jog, valamint az uniós jog viszonyának rendezése a nemzetközi magánjog területén In Berke-Nemessányi (szerk.) i.m. 44-59. o.
[8] Somssich, i.m. 45. o.
[9] A magyar szakirodalomban első ízben l. Vékás Lajos, A tagállami nemzetközi magánjog alkonya Európában. In: Raffai Katalin (szerk.), A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Joga a XXI. században. Ünnepi kötet a nyolcvanéves Bánrévy Gábor tiszteletére. Budapest, Pázmány Press 2011. 129-146. o.
[10] Az ezekre vonatkozó rövid áttekintést l. Burián László, Gondolatok az uniós nemzetközi magánjog általános szabályai megalkotásának lehetőségéről és szükségességéről In: Burián László-Szabó Sarolta (szerk.) Arbitrando et curriculum bene deligendo Ünnepi kötet Horváth Éva 70. születésnapja alkalmából Budapest, Pázmány Press 2014. 32-43. o.
[11] Rolf Wagner, Das rechtspolitische Umfeld für eine Rom 0- Verordnung In: Stefan Leible-Hannes Unberath (szerk.) Brauchen wir eine Rom0- Verordnung? Überlegungen zu einem Allgemeinen Teil des Europäischen IPR Jena, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft 2013. 52-79. o.
[12] Az "Általános Rész" kérdését illetően lásd: Burián László, Kodifikálható-e az Európai Unió nemzetközi magánjogának "Általános Része"? Iustum Aequum Salutare X 2014.2. 7-13. o. (8. o.).
[13] Bundesgesetz über das internationale Privatrecht (IPR-Gesetz) vom 18. Dezember 1987.
[14] Bundesgesetz über das internationale Privatrecht (IPR-Gesetz) Schlussbericht der Expertenkomission zum Gesetzentwurf Schultess Polygraphyscher Verlag Zürich 1979. 24.
[15] Magyar Közlöny 1979. évi 33. szám 506. o.
[16] Szászy István, Nemzetközi polgári eljárásjog Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1963. 207. o.
[17] Magyar Közlöny 1979. évi 33. szám 507. o.
[18] Vékás Lajos, A törvény szerkezetéről és néhány általános részi kérdésről In: Berke-Nemessányi (szerk.) i.m.22. o.
[19] Vékás, i.m. 23. o.
[20] A csalárd kapcsolásról l. Burián László, a csalárd kapcsolás a tagállami- és az uniós nemzetközi magánjogban In: Fekete Balázs-Horváthy Balázs-Kreisz Brigitta (szerk.) A világ mi magunk vagyunk... Liber Amicorum Imre Vörös Budapest, Hvg-Orac 2014. 57-68. o.
[21] A francia nemzetközi magánjog tudománya a "fraus omnia corrumpit" elvéből kiindulva dolgozta ki a belföldi jogszabályok kijátszása céljából létrehozott, külföldi jog alkalmazásához vezető kapcsoló tényezők figyelembe vételének hatálytalanságára vonatkozó tételt. A francia elmélet képviseli a legmarkánsabban azt a nézetet, hogy a jogszabály megkerülésére irányuló magatartások semlegesítésére a jogrendszer tekintélyének megóvása miatt van szükség. Gerhard Kegel véleménye szerint a kollíziós jogban a csalárd kapcsolás szankcionálásával a fórum a saját nemzetközi magánjogi szabályainak tekintélyét kívánja megóvni. A csalárd kapcsolás szigorú megítélése a latin jogrendszerek többségére általában jellemző.
[22] A csalárd kapcsolás ellen a magyar nemzetközi magánjogi gyakorlat a közrend intézményével védekezett akkor, ha a törvény megkerülése magyar jogszabály céljába ütközött. Vö: Szászy István, Nemzetközi Magánjog Budapest, Sylvester 1938. 138. o.
[23] Vékás, I. M. 24-26. o.
[24] A régi Kódex - tévesen - a mellőzés körébe sorolta azt az esetet is, amikor a felek jogválasztása folytán a bíróság a kollíziós szabály utalása folytán objektíve alkalmazandó jog helyett a választott jogot alkalmazta.
[25] Vékás, i.m. 26-28. o.
[26] Vékás, i.m. 27. o. utalással a bírói gyakorlatra.
[27] U.o.
[28] A 2010-ben elfogadott Madridi Alapelvek szintén a külföldi jog kötelező alkalmazása mellett foglal állást.
[29] U.o. 28. o.
[30] Carlos Esplugues Mota, Application of Foreign Law. Harmonization of Private International Law in Europe and Application of Foreign Law:The "Madrid Principles" of 2010. In Yearbook of Private International Law Vol. 13. Sellier, 2011. 273-571. o.
[31] Burián László, Megjegyzések egy új nemzetközi magánjogi Kódex megalkotásának szükségességével és általános szabályaival kapcsolatban Kézirat Budapest 2015.
[32] Vékás, i.m. 20. o.
[33] Vékás. i.m. 19. o.
[34] Mádl Ferenc, Magyarország első nemzetközi magánjogi törvénykönyvéről. Állam- és Jogtudomány, 1980/2. 250-284. o.
[35] Mádl, i.m. 267. o.
[36] Figyelemre méltó, hogy Szászy, aki alapvetően ellenezte a vissza és továbbutalás elfogadását, kifejezetten negatívnak tartotta a csak a visszautalásnak helyt adó hozzáállást: "Különösen helytelennek kell tartani a renvoi elméletnek azt az alakját, amely [...] csak a visszautalás esetében ismeri el ezt az elvet, a továbbutalás esetében azonban kizárja. Ebben az esetben ugyanis az elméletnek a mellett, hogy logikusnak sem mondható, nincs egyéb célja, mint az, hogy helytelen elméleti okoskodás segítségével kerülő úton biztosítsa azt, hogy a perbíró (közigazgatási tisztviselő) a lex forit minél tágabb, az őt megillető határokon túleső körben alkalmazza." Szászy 21. lj. alatt hivatkozott mű. 83. o.
[37] Szászy István, Magyar Nemzetközi Magánjog Törvénytervezet és Indokolás. Egyetemi nyomda, Budapest, 1948. 60. o.
[38] Igazságügyminisztérium Törvényelőkészítő főosztály. Előkészítő anyag a nemzetközi magánjogi törvény miniszteri indokolásához. Kézirat. Budapest 1970. december. 30.
[39] Világhy Miklós, Bevezetés a nemzetközi magánjogba Kézirat. Tankönyvkiadó, Budapest 1966 55. o.
[40] A renvoi visszaszorulásáról és annak okairól a legújabb német nyelvű szakirodalomban ld. Haimo Schack, Was bleibt vom renvoi? IPRax 2013/4 315-320. o., továbbá Sabine Corneloup, Zum Bedeutungsverlust des Renvoi IPRax 2017/2. 147-152. o. A renvoinak az uniós nemzetközi magánjogban elfoglalt helyéről és differenciált jogirodalmi értékeléséről ld. Matthias Weller, Renvoi In. Matthias Weller (szerk.) Europäisches Kollisionsrecht. Nomos Baden Baden 2016. 83-88. o.
[41] ld, az 5. lj-ben hivatkozott dokumentum pontját.
[42] Réczei László, A visszautalás. Jogtudományi Közlöny, 1970/ 4-5.160.
[43] 5. lábjegyzet alatt idézett dokumentum IV.7. pontja.
[44] Esplugues Mota, i.m. Az alapelvek magyar szövegét közli Szabó Sarolta, A külföldi jog alkalmazásának (tartalma megállapításának) problematikája In: Berke-Nemessányi (szerk). i.m. 83.
[45] Szabó, i.m. 68.
[46] Hasonló szabályt már a régi Kódex 1970. évi tervezete is tartalmazott. Lásd a 38. lábjegyzetben
[47] Legfelsőbb Bíróság Gfv. IX. 30.214/2006., EBH 2006.1520; Kúria Pvf. II. 21678/2012/7.
[48] Az EJEB 2004. április 6-i ítélete, Karalyos és Huber kontra Magyarország és Görögország ügy (75116/01.)
[49] Ilyen előírást tartalmaz például az észt és az osztrák nemzetközi magánjogi törvény.
[50] Raffai Katalin, A közrendi klauzula a nemzetközi magánjogi törvényerejű rendeletben és javaslatok a hatályos szabályozás kialakítására. In: Berke-Nemessányi, (szerk). i.m. 18. o.
[51] Az alkotmány, és az abban foglalt alkotmányos alapjogok szerepének kiemelkedő jelentőségére utal a német nemzetközi magánjogi törvény 6. cikkének a közrendre vonatkozó rendelkezése: "Egy másik állam jogi normája nem alkalmazható, ha annak alkalmazása olyan eredményre vezet, amely a német jog lényeges alapelveivel nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen. A külföldi jogi norma különösen akkor nem alkalmazható, ha az alkalmazás az alapjogokkal nem egyeztethető össze"
[52] Mádl Ferenc-Vékás Lajos, Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga Eötvös, Budapest 2012. 149. o.
[53] l d, az 5. lj. alatt hivatkozott dokumentum IV. 5. pontját.
[54] U.o.
[55] A törvény indokolása erre hozza fel példaként azt, hogy lehetséges, hogy a közrend sérelme önmagában azzal elhárítható, hogy a külföldi jog közrendbe ütköző szabályát a bíró nem alkalmazza. Az ennek illusztrálására felhozott példa, - a külföldi jog egyes követelések elévülését kizáró szabályának alkalmazása helyett a külföldi jogban ismert leghosszabb elévülési idő alkalmazása - inkább arra utal, hogy a külföldi jog egy különös, közrendbe ütköző szabálya helyett a bíró a külföldi jog közrendbe nem ütköző általános szabályát alkalmazza.
[56] Ivo Schwander, Einführung in das internationale Privatrecht Allgemeiner Teil Dike, Sankt Gallen 1990. 239-241. o.
[57] Mádl-Vékás, i.m. 148. o.
[58] Raffai, i.m. 20. o.
[59] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról ("Róma I.") (HL L 177, 2008.7.4., 6-16.)
[60] Egyezmény a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról. (HL L 266 1980. X. 9. 1.) Magyarországon kihirdette a 2006. évi XXVIII. törvény. Hatályba lépett 2006. július 1-jén.
[61] A 9. cikk (1) bekezdése az imperatív normákat a következőképpen határozza meg:
"Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek - mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése - szempontjából - döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy a kollíziós szabályok a jogviszonyra mely jog alkalmazását írják elő." A fórum imperatív szabályainak alkalmazásáról a (2) bekezdés rendelkezik:
"E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív rendelkezések alkalmazását"
Végül a (3) bekezdés szól a harmadik országok imperatív normáiról:
"Figyelembe vehetők azon ország jogának imperatív rendelkezései, amelyben a szerződésből eredő kötelezettségeket teljesíteni kell vagy teljesítették, amennyiben ezek az imperatív rendelkezések a szerződés teljesítését jogszerűtlenné teszik. Annak mérlegelése során, hogy érvényre kell-e juttatni e rendelkezéseket, figyelembe kell venni természetüket és céljukat, és alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit. " Ezt a rendelkezést az EUB a C-135/15 Republik Griechenland kontra Grigorios Nikiforidis ügyben értelmezte.
[62] Loi du 16. julliet 2004, Mon. belge 27.7.2004, 57344-57374
[63] 2011. május 19-i törvény a Burgerlijk Wetboek 10. könyvéről, Staatsblad 2011, no. 272.
[64] Ustawa z dnia 4. lutego 2011.r. Prawo prywatne medzynarodowe Dzennik Ustaw 2011. Nr 80.
[65] ld, az 5. lábjegyzetben hivatkozott dokumentum IV.6 pontját.
[66] Tekintve, hogy az új Kódex a Róma I. rendelethez képest szubszidiárius jogforrás, nem vonatkoztatható ez a szabály arra az esetre, amikor két uniós tagállam irányelvi-eredetű átültetett imperatív szabályai ütköznek egymással. Az EUB a C184/12. sz. United Antwerp Maritime Agencies (Unamar) NV v. Navigation Maritime Bulgare (NMB) ügyben, úgy foglalt állást, hogy a fórum kizárólag akkor tekinthet el az irányelvi szabályokat átültető lex causae imperatív szabályainak alkalmazásától az irányelvi szabályokat ugyancsak átültető lex fori javára, ha az utóbbi az irányelv által megkövetelt védelmen túlmenő védelmet nyújt a kereskedelmi ügynök számára.
[67] Az interterritoriális kollíziók alapvető jellegzetességeiket tekintve nem különböznek a nemzetközi kollízióktól. A területközi kollíziók nemzetközivé válhatnak azáltal, hogy egy olyan állam, amelynek különböző területein különböző jogok vannak hatályban, részeire bomlik, és az egyes részek önállóvá válnak.
[68] Interperszonális kollíziók keletkeznek, amikor egy adott állam területén a társadalom bizonyos csoportjaira meghatározott jogviszonyokban különböző jogok vonatkoznak, ezeket a személyi alapon történő megkülönböztetéseket az adott állam joga érvényesnek ismeri el és az ilyen csoportokhoz tartozó személyek kerülnek egymással vagy egyik ilyen csoporthoz sem tartozó személyekkel jogviszonyba.
[69] ld, a 38. lábjegyzetben hivatkozott dokumentumot. A tervezet 6.§-a értelmében: "Ha a külföldi állam területén több jogrendszer van hatályban, az alkalmazandó jogot a külföldi államban irányadó szabályok alapján kell meghatározni". Ez a szabály a javaslat indokolása szerint mind a területközi, mind pedig a személyközi kollíziók feloldására vonatkozott.
[70] Szászy István. Nemzetközi Magánjog. Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Budapest, 1938 287. o.
[71] Mádl Ferenc, Az akarati autonómia a magyar nemzetközi magánjogban. Állam-és Jogtudomány 1987. 636. o.
[72] Szászy István, Magyar Nemzetközi Magánjog Törvénytervezet és Indokolás. Egyetemi Nyomda Budapest, 1948 ld. a tervezetnek a jogügylet jogi hatásairól rendelkező 20. §-át és a hozzá fűzött magyarázatot.
[73] "A kötelmi viszonyt megalapozó szerződésükre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek szerződésükben kikötöttek, vagy amelyben egyébként kétséget kizáróan megállapodtak."
[74] "A nemzetközi magánjogi törvény tervezete nem teszi lehetővé a jogválasztást a kötelmi szerződéseken és a szellemi alkotások felhasználására irányuló szerződéseken túlmenően más területeken. Így nem ismeri el sem a tulajdonjogban, sem az öröklési jogban, sem a családi jogban a szerződő felek jogszabályválasztó jogát és még a kötelmi jog egészére kiterjedően sem fogadja el a jogválasztás lehetőségét." 45. lj.-ben hivatkozott dokumentum 92-93.
[75] 1979. évi 13. tvr. eredeti szövegének (Magyar Közlöny 1979. évi 33. szám) 24. §-a értelmében: "A szerződésekre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a szerződés megkötésekor vagy később választottak."
[76] "A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, de bármilyen formában történhetik; lényeges feltétel csupán az, hogy a kikötött jogot kétséget kizáróan meg lehessen állapítani." (Magyar Közlöny 1979. évi 33. szám 509. o.)
[77] Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról ("Róma II") (HL L 199, 2007.7.30.,40-49.)
[78] A Tanács 4/2009. (2008. december 18.) a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről (HL L 1, 2009.1. 10.). A rendelet 15. cikke értelmében az alkalmazandó jogot a 2007. évi Hágai jegyzőkönyvvel összhangban kell meghatározni. A Jegyzőkönyv 7. és 8. cikke korlátozott jogválasztást tesz lehetővé.
[79] A Tanács 1259/2010/EU rendelete (2010 december 20.) a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (HL L 2010.12 29., 10-16)
[80] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201, 2012.7.27., 107-134.)
[81] A 2009. évi IX. törvénnyel hatályba léptetett módosítás átfogó kritikáját ld. Vékás Lajos, A nemzetközi magánjogi törvény módosításáról. Magyar Jog, 2009/6. 321-326. o.
[82] Burián László, Európai kollíziós jog magyarul - nyelvi pontatlanságok a Róma I. rendeletben In: Kisfaludi András (szerk.) Liber Amicorum Studia L. Vékás dedicata 2009. Ünnepi dolgozatok Vékás Lajos tiszteletére. Budapest, ELTE Polgári Jogi Tanszék 57. o.
[83] A módosításra a 2011. évi LXVII. törvénnyel került sor. A rendelkezést 2012. VI. 21-től kellett alkalmazni.
[84] Az új Kódex jogválasztásra vonatkozó szabályainak részletes áttekintését l. Burián László, Die Parteiautonomie im neuen ungarischen Gesetz über das Internationale Privatrecht Kézirat, Budapest 2017.
[85] Hasonló, a jogválasztásra vonatkozó általános részi szabályokat tartalmaz a lengyel törvény 4. cikke, amely azonban a hallgatólagos jogválasztásról is rendelkezik, valamint a létrejövetelre és érvényességre vonatkozó szabályokat a jogválasztás módosítására és visszavonására is alkalmazni rendeli.
[86] Art. 15 Ausnahmeklausel: (1) Das Recht auf das dieses Gesetz verweist ist ausnahmsweise nicht anwendbar, wenn nach den gesamten Umständen offensichtlich ist, dass der sachverhalt mit diesem Recht, in nur geringem, mit einem anderen Recht jedoch in viel engerem Zusammanhang stheht. (2) Diese bestimmung ist nicht anwendbar wenn eine Rechtswahl vorliegt.
[87] Az erre vonatkozó áttekintést l. Vékás, i.m. 29. 26. lj.
[88] Érdekes kivételt fogalmaz meg a szerb törvényjavaslat 39. cikke: Nincs helye a kitérítő klauzula alkalmazásának abban az esetben, ha az alkalmazandó jog meghatározásának célja egy meghatározott anyagi jogi eredmény elérése. A törvényjavaslat letölthető a http://www.prafak.ni.ac.rs/files/pil_serbia_trans.pdf internetes oldalról. (letöltve 2017. október 17. napján)
[89] Az erre vonatkozó áttekintést l. Vékás, i.m. 29. o.
[90] l d, az 5. lábjegyzetben hivatkozott dokumentum IV.4. pontját.
[91] Ezt a tételt mondja ki az osztrák nemzetközi magánjogi törvény 1. §-a (Bundesgesetz über das Internationale Privatrecht vom 15. Juni 1978.)
[92] Részletes indokolás a 10. §-hoz első mondat.
[93] Az új fekvési hely jogában ismeretlen dologi jog esetében a hozzáigazítás segítségével kell megkísérelni az ahhoz legközelebb álló belföldi dologi jog azonosítását. Ld. az Öröklési rendelet 31. cikkét és a 2015. évi LXXI. tv. megfeleltetési eljárásról szóló rendelkezéseit.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Kandidátus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
