2018. január 1-jén hatályba lépett az új nemzetközi magánjogi törvény, amely kollíziós normák mellett részletes eljárásjogi szabályokat is megfogalmaz, és megválaszolja a joghatósági, továbbá a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó kérdéseket. A tanulmány méltatja a korábbi jog: az 1979. évi 13. tvr. jelentőségét, összefoglalja az új törvény megalkotásának indokait, és bemutatja a Kódexnek az európai uniós rendeleti joghoz való viszonyát. Ezt követően értékeli a szerző a törvény általános rendelkezéseit.
1. A magyar nemzetközi magánjog forrásainak jelentékeny része a 20. század közepéig az ún. nemzetközi szokásra, illetve a magyar bírói gyakorlatban kialakított szokásjogi tételekre épült. Ez jellemezte mindenekelőtt a nemzetközi szerződések jogát, de jelentős volt a szokásjog szerepe egyéb területeken (például az öröklési jogban) is. Még az 1959. évi polgári törvénykönyv életbelépése után is fennmaradt ez a helyzet. Az 1960. évi 11. sz. törvényerejű rendelet (Ptké. I.) kifejezetten hatályban tartotta a nemzetközi magánjogi tárgyú felsőbírósági (jórészt még a II. világháború előtt hozott: kúriai) iránymutató döntéseket [5. § (3) bek.]. Emellett már a 14. századtól írott jogszabályok is tartalmaztak - jobbára szétszórt, részletkérdéseket érintő - nemzetközi magánjogi rendelkezéseket.[1]
Ezek a tételes szabályok a 19. században, Magyarország erőteljesebb kapitalizálódásával egyre szaporodtak a magyar törvényekben. Ebben az időszakban jutottak jelentősebb jogforrási szerephez a magyar nemzetközi magánjog számára a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és a jogsegélyegyezmények is, amelyek kereskedelmi és ügyleti feltételeket állapítottak meg, és tartalmaztak joghatósági és kollíziós jogi (vagyonjogi, öröklési jogi) szabályokat is. A 20. század második felében alkotott, nemzetközi magánjogi rendelkezéseket is tartalmazó fontosabb törvények közül említést érdemel a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. (régi Pp.), az ennek hatályba léptetéséről rendelkező 1952. évi 22. tvr. (régi Ppé.), az 1952-es családjogi törvény hatálybalépése és végrehajtása tárgyában kiadott 1952. évi 23. tvr. (Csjté.).[2]
A nemzetközi magánjogi szabályoknak ebben a dzsungelében vágott rendet az 1979. évi 13. sz. törvényerejű rendelet (1979. évi kódex), amely 1979. július 1-jén lépett hatályba. A kodifikáció lehetőségét a megváltozott kül- és belpolitikai viszonyokban észlelhető kedvezőbb légkör teremtette meg, és ugyanezek a változások növelték a kodifikáció iránti igényt is. A hidegháború vége és a két világrend közötti "békés együttélés" a nemzetközi vagyoni és személyforgalom megélénküléséhez, és egyben a magánjogi természetű nemzetközi viszonyok minőségi differenciálódásához vezetett. Ez a világméretű jelenség külön hangsúllyal esett latba Magyarország esetében, mivel gazdaságunk máig rendkívül nyitott, nemzeti jövedelmünk zömében a külkereskedelemben realizálódik, s a nemzetközi turizmus is jelentős szerepet játszik. Ezek a fejlemények számottevő mértékben megnövelték a nemzetközi magánjogilag is szabályozást igénylő életviszonyok számát. A törvényhozási aktus szorgalmazásában és a jogszabály megalkotásának elméleti előkészítésében kiemelkedő szerepe volt Mádl Ferenc professzornak, aki Szászy István professzor 1948-ban nyomtatásban megjelent rendkívül igényes törvénytervezetére[3] is építhetett.
- 413/414 -
Az 1979-ben elfogadott első átfogó, kódexigényű jogszabályt évekig nem kellett módosítani. Az 1979-es kódex igazán jelentős változtatására első ízben 2000-ben, az európai uniós tagság előkészítése keretében került sor. A nemzetközi kollíziós jog európai uniós egységesítési folyamatának felgyorsulása, az ún. Brüsszel-rendeletek és Róma-rendeletek hatálybalépése miatt azután 2000-2012 között - csak a legfontosabbakat említve - az 1979-es kódex joghatósági, eljárásjogi, elismerési és végrehajtási[4], továbbá kötelmi jogi[5], családjogi[6] és munkajogi[7] szabályait is lényegesen módosítani kellett. Magyarország európai uniós tagsága (2004. május 1.)[8] egészében is új fejezetet nyitott a magyar nemzetközi magánjog forrásai szempontjából is.
Közel négy évtized alatt az 1979-es kódex bírósági, egyéb hatósági (közjegyzői, gyámhatósági, anyakönyvvezetői stb.), és választottbírósági gyakorlata figyelemre méltóan kiteljesedett. Különösen nemzetközi családjogi, hagyatéki és baleseti kártérítési ügyekben került sor rendelkezéseinek gyakori alkalmazására, de szép számmal fordultak elő az 1979. évi kódex hatálya alá tartozó nemzetközi szerződések is. A kodifikáció jelentőségét és alkotóinak érdemét nem lehet eléggé elismeréssel méltatni!
2. Az 1979. évi kódex hatálybalépése után eltelt közel négy évtized alatt Magyarországon alapvető gazdasági és társadalmi változások mentek végbe. Elegendő itt csupán a magántulajdonon alapuló szociális piacgazdaság feltételeinek újbóli megteremtésére utalni, amely alapvető fordulat az 1990-es években, viszonylag gyors ütemben zajlott le. Ezeket az átalakulási folyamatokat annak ellenére figyelembe kellett venni, hogy a kollíziós normák közvetett módszerrel, áttételesen rendezik az életviszonyokat. Jelentősen megváltozott - különös tekintettel az uniós tagságra - Magyarország külgazdasági kapcsolatrendszere is. Mindezek a fejlemények minőségileg más helyzetet teremtettek a nemzetközi magánjogi szabályokkal rendezhető életviszonyok számára. Emellett több nagyságrenddel megnőtt a nemzetközi személyi és vagyoni kapcsolatok száma is. Hadd idézzünk itt mindössze néhány európai uniós adatot annak illusztrálására, hogy miként szaporodtak a nemzetközi magánjogi tényállások a közelmúlt változásai nyomán. Az Európai Unióban minden ötödik házasság "nemzetközinek" tekinthető, mivel a házastársak állampolgársága, illetve lakóhelye/domiciliuma különböző, illetve szokásos tartózkodási helyük eltérő. Ehhez hasonló arányt: kb. 16%-ot tesznek ki a "nemzetközi" házasságok az Európai Unió bontási statisztikájában; ez évente több mint 150 000 "nemzetközi" bontást jelent. Ugyanígy jelentősek az Európai Unión belül például az államhatárokat "átlépő" öröklési jogi ügyek is: számukat évi 450 000-re, kombinált értéküket pedig több mint 120 milliárd euróra becsülik. Mindezeken túl a jogtudomány felfogása is számos kérdésben átalakult.
Az itt jelzésszerűen említett fejleményeket nem tűnt célszerűnek továbbra is csak eseti törvénymódosításokkal követni. Helyesnek látszott inkább leásni az alapokig, és újraalkotni a törvénykönyv rendszerét is.[9] Ez történt a 2017. évi törvény elfogadásával. A kodifikációs munkálatok 2015 őszén a leendő törvény koncepciójának kidolgozásával kezdődtek, és 2017 tavaszán a 2017. évi XXVIII. törvénnyel megalkotott új kódexnek (a továbbiakban: Kódex) az Országgyűlés által történt elfogadásával zárultak.[10] A Kódex 2018. január 1-jén lépett hatályba.[11]
1. Az 1999. május 1-jén hatályba lépett amszterdami szerződés[12] - az európai uniós alapokmányok módosításával - megnyitotta az utat ahhoz, hogy az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSz) 81. cikkében felsorolt területeken rendeletekkel lehessen egységesíteni a tagállamok nemzetközi magánjogát és nemzetközi eljárásjogát. Az uniós rendeletalkotás egyre több területen veszi át a tagállami (így a magyar) jogalkotás szerepét a nemzetközi magánjogban és a nemzetközi eljárásjogban, és bő másfél évtized alatt a nemzetközi magánjog normaanyagának jelentős része európai uniós rendeleti jog lett.[13] Az unión belül felmerülő joghatósági, elismerési és
- 414/415 -
végrehajtási kérdéseket[14], (a felszámolási eljárásokban[15] is) teljes mértékben lefedik az uniós rendeletek. A kötelmi jogi viszonyokra[16], a házasság felbontására és a különválásra[17], továbbá a családjogi tartási[18] és az öröklési jogi[19] viszonyokra, valamint a felszámolási eljárásokra[20] vonatkozóan uniós rendeletek határozzák meg az alkalmazandó jogot is.[21]
Az európai uniós nemzetközi magánjogi rendeletalkotás előrehaladása a kodifikációs munkálatok kezdetén komolyan vetette fel a kérdést: szükséges-e, sőt lehetséges-e tagállami kódexet alkotni? Az említett fejlemények kétségtelenül a tagállami törvényalkotás hatáskörének jelentős beszűkülését eredményezték. Ennek ellenére a magyar törvényhozó úgy ítélte meg, hogy szükségessé vált a magyar nemzetközi magánjog átfogó reformja. Ezt az utat járta az elmúlt években több más európai uniós tagállam is: Belgium (2004), Románia (2009), Hollandia (2011), Lengyelország (2011) és Csehország (2012) is újraszabályozta nemzetközi magánjogát.
2. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Kódex szabályozási körét az európai uniós rendeletek erősen behatárolják. A kiindulópont a Kódex kodifikációs munkálataihoz egyértelmű volt: az EK-Szerződés 110. cikkének (2) bekezdése szerint az uniós rendeletek a tagállamokban közvetlenül, azaz átültetés, végrehajtási rendelet vagy más nemzeti közvetítő jogi aktus nélkül hatályosulnak és alkalmazandók. Az Európai Unió Bíróságának következetes gyakorlata szerint a rendeletek - akár csak jelzésszerű - implementálása tagállami jogszabályban nem megengedett.[22] Mindebből az is következett, hogy az új törvénykönyvet nem lehetett a szó klasszikus értelmében felfogott átfogó jogszabályként megalkotni. A kodifikációs munkálatok során ezért az volt a megválaszolandó nagy kérdés, hogy miként teremtsen a magyar törvényhozó minél szervesebb kapcsolatot az uniós jogszabályi réteggel, méghozzá úgy, hogy a megoldás az Európai Bíróság vázolt kívánalmaival és a jogalkotásról szóló törvény rendelkezéseivel is összhangban legyen. A problémát növelte az a körülmény, hogy az eddigi uniós rendeletek többségükben nem fedik le a szabályaikban érintett életviszonyok teljes körét.[23]
Az uniós rendeletek elsőbbségét a leghelyesebb volt - a nemzetközi egyezményekhez való viszony mintájára - a Kódex élén egységesen, általános jelleggel kimondani.[24] Ezzel a megoldással elkerülhető volt, hogy újabb uniós rendeletek esetén a rendeleti jog és a magyar szabályok hierarchikus viszonyát ismételten ki kelljen emelni. Különösen ajánlatosnak tűnt ez a generális szabályozás amiatt, hogy az uniós rendeletek rendszerint nemcsak a szűkebben vett témakörüket (eddig - Magyarország viszonylatában - a kötelmi jogi viszonyokat, a családjogi tartást, a házasság felbontását) rendezik, hanem közvetlen tárgyi hatályukon túlmutató általános részi kérdésekre, mint például a renvoi kizárására vagy az ordre publicre is speciális normát adnak, vagy speciális kitérítő klauzulát állítanak fel.[25] A Kódex az egyes rendeletekre a megfelelő fejezeteknél nem is utal. Változatlanul hasznosnak találjuk a jogalkalmazó munkáját olyan összeállítás közzétételével segíteni, amely a törvény mellett tematikus rendben közli az uniós rendeletek hivatalos magyar nyelvű szövegét is.[26]
1. A törvény az általános rendelkezései élén határozza meg saját tárgyi hatályát (1. §), és ehhez kapcsolva az uniós rendeletekhez és a nemzetközi egyezményekhez való viszonyát. A Kódex kimondja, hogy a törvény rendelkezéseit csak olyan jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyek nem tartoznak az Európai Unió általános hatályú, közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa (azaz: uniós rendelet) vagy nemzetközi szerződés hatálya alá (2. §). Az uniós rendeletek és a nemzetközi egyezmények egymáshoz
- 415/416 -
való viszonyáról a törvényben nem kellett rendelkezni, mert azt maguk a rendeletek szabályozzák.[27]
Feltétlenül elismerést érdemelnek a Kódex további általános szabályai, amelyek többségükben egészen újak, vagy javított kiadásai az 1979-es normáknak. E fejezetben kaptak helyet a szokásos kollíziós jogi általános intézmények, mint a minősítés (4. §), a renvoi (5. §) és a közrendi záradék (12. §). Dicséretre méltó módon rendelkezik a Kódex a statútumváltásról (14. §), definiálja az imperatív normát (13. §), és reflektál az alkalmazandó jogrendszer területközi és személyközi rendelkezéseire (6. §). Általános szabályként fogalmaz meg az új törvény egy kitérítő klauzulát (10. §). Joghézag esetére a törvény általános kisegítő szabályt (11. §) is ad; ilyen szabály az 1979-es kódexben csak a szerződési jogban volt.[28] Itt határozza meg a Kódex általános jelleggel a jogválasztás kritériumait (9. §). Nagyon sikerültek a külföldi jog alkalmazására vonatkozó rendelkezések (7-8. §-ok). Az általános rendelkezések között a Kódex értelmezési szabályokat is ad, meghatározva a szokásos tartózkodási hely és a lakóhely fogalmát (3. §).
2. A törvény további szerkezetéhez az 1979-es kódex szolgált kiindulópontul. Az egyes fejezetek sorrendjének meghatározásánál ugyanakkor - amennyire lehetséges volt - célszerű volt követni az új Ptk. szerkezetét is. Ez vonatkozik mindenekelőtt a családjogi rendelkezések elhelyezésére. A családjogi szabályok 1979-ben nem az 1959. évi Ptk.-ban, hanem az 1952. évi IV. törvényben (Csjt.) voltak találhatók. Ezért az 1979. évi kódex is a szorosabb értelemben vett polgári jogi rendelkezések után és az eljárásjogi normák előtt helyezte el őket. A 2013-as új Ptk. viszont már tartalmazza a családjogot, a személyekre vonatkozó két könyv után. Ez lett a családjogi kollíziós normák helye az új nemzetközi magánjogi törvényben is. Az új Ptk.-ban is tükröződő, korszerűnek nem mondható ideológiai felfogást követve a Kódex nem a családjogi fejezetben, hanem azt követően, külön fejezetben helyezi el az élettársakra és a bejegyzett élettársakra vonatkozó kollíziós szabályokat.
Említésre érdemes, hogy az 1979. évi kódex a szellemi alkotások szabályait - összetett: személyi és vagyoni jellegükre tekintettel és mintegy az új Ptk.-ra előre mutatva - a személyekre vonatkozó és a tulajdonjogi rendelkezések között helyezte el. A Kódexben azonban - éppen a családjog integrálása miatt - a szellemi tulajdonjog kollíziós szabályainak a dologi jog után lehetett helyet biztosítani.
A Kódex szabályozza - az ilyen tárgyú uniós rendeletek, mindenekelőtt a Brüsszel Ia és a Brüsszel IIa rendelet hatályán kívüli jogrendszerek viszonylatában - a peres eljárás nemzetközi sajátosságait, a joghatósági kérdéseket, továbbá a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó kérdéseket. A joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok fejezetenként külön-külön történő, tematikus elhelyezése (mint például ahogy az a svájci törvényben[29] és az uniós rendeletalkotás előtt alkotott belga törvényben[30] példásan történt) az EU-rendeletalkotásra tekintettel nem volt járható út. A cseh nemzetközi magánjogi törvény[31] ilyen irányú kísérletét a magyar törvényhozó alapos okból nem találta követhetőnek.
3. Az elmondottak alapján a Kódex belső szerkezete a következő:
I. Fejezet: Általános rendelkezések
II. Fejezet: Személyek
III. Fejezet: Családjog
IV. Fejezet: Élettársak. Bejegyzett élettársak
V. Fejezet: Dologi jog
VI. Fejezet: Szellemi tulajdonjog
VII. Fejezet: Kötelmi jog
VIII. Fejezet: Öröklési jog
IX. Fejezet: Eljárásjogi rendelkezések
X. Fejezet: Joghatóság
XI. Fejezet: Külföldi határozatok elismerése és végrehajtása
XII. Fejezet: Záró rendelkezések
A Kódex figyelemre méltó újításai közül ebben a tanulmányban az általános rendelkezések innovatív megoldásait tekintjük át.
1. A minősítés problémája az elbírálandó tényállásra (pontosabban: a megválaszolandó jogkérdésre!) illő kapcsoló szabály kiválasztását és a tényállásra alkalmazását jelentő gondolati folyamat során merül fel. Ez a jogalkalmazási fázis nemegyszer azért nehéz, mert a kapcsoló szabály hipotézisében (a kapcsolás tárgyában) szereplő anyagi jogi intézmény absztrakt fogalom (például: "tulajdonjog", "szerződés", "szerződésen kívüli károkozás", "elévülés", "házasságkötés", "házastársak személyi, vagyoni viszonyai", "végrendelet" stb.), és adott esetben lényegesen általánosabb, mint a megítélendő életbeli tényállás. Ehhez járul az a probléma, hogy egy állam kollíziós normájának hipotézise az adott jogrendszer fogalomvilágából táplálkozik, míg az eldöntendő életbeli
- 416/417 -
tényállás egy másik jogrendszer esetleg eltérő terminológiai készletéhez kapcsolódik. Amikor az életbeli tényállást befogadó kollíziós normát keressük, a kapcsoló szabály hipotézisében (a kapcsolás tárgyában) szereplő anyagi jogi intézményt értelmeznünk kell. A minősítés problémájának gyökere tehát a kapcsoló szabály hipotézisbeli keresztmetszetének bemérésében, befogadóképességének megállapításában és végül az elbírálandó életbeli tényállásnak egy meghatározott kapcsoló szabály alá rendelésében található. A minősítés közelebbi lényegi kérdése pedig az, hogy melyik jogrendszer szerint kell az itt vázolt gondolati folyamatot véghezvinni, melyik jogrendszer adja a minősítést eldöntő statútumot.[32]
Közismert, hogy a kapcsoló szabály alkalmazási folyamatában felmerülő minősítésnél többnyire két jogrendszer jöhet figyelembe: minősíthető a kérdéses jogi kategória az eljáró szerv államának jogrendszere (a lex fori) alapján, de felmerülhet elvileg az irányadó jog (az ún. lex causae) szerinti minősítés lehetősége is. Például: a magyar bíróság egy kaliforniai vevőt megillető szerződéses pénztartozás elévülését minősítheti a magyar jog (a lex fori) alapján anyagi jogi jellegű intézménynek, de - elvben - mondhatja azt is, hogy az adott tényállásra irányadó kaliforniai jog (a lex causae) az elévülést eljárásjogi problémának tekinti. A tudomány hosszabb időn keresztül ilyen végletes alternatívaként vetette föl a kérdést: lex fori vagy lex causae? Az elmúlt évtizedek jogirodalmában egyre inkább kikristályosodik az a vélemény, hogy a minősítés problémájára nem lehet általános (minden esetre egyformán megnyugtató) megoldást nyújtó elvet felállítani. A különböző jogrendszerek fogalomtára óhatatlanul tartalmi eltéréseket mutat. A különbségek összehangolására, illetve kiegyenlítésére csak az eset konkrét körülményeinek figyelembevételével kerülhet sor. Egyetlen elv (akár a lex fori, akár a lex causae) kizárólagos alkalmazása nem vezethet sikerre.
A jogalkalmazói praxisban világszerte azért a lex fori szerinti minősítés tekinthető uralkodónak. A fórum jogában ismeretlen jogintézmények esetében viszont ez nem lehetséges, és ezért az illető kategóriát ismerő jogrendszer - rendszerint a lex causae - alapján lehet a minősítést elvégezni. Mindenképpen az adott külföldi jog fogalomrendszere alapján ítélendők meg renvoi esetén a külföldi kollíziós szabályokban alkalmazott kategóriák által felvetett kérdések: mi a kapcsolás tárgya, hogyan értendő a kapcsolóelv stb.
A probléma összetettsége miatt a jogalkotók a legritkább esetben vállalkoznak a minősítés kérdésének normatív szabályozására. A kivételek közé tartozik Québec (Kanada) polgári törvénykönyve és az 1979. évi kódex. A québeci törvénykönyv 3078. cikke szerint a minősítés általában az eljáró bíróság joga (lex fori) szerint történik. Valamely dolog ingó vagy ingatlan minősítésénél azonban a dolog fekvési helyének jogát (lex rei sitae) kell alkalmazni. Az újabb külföldi törvények közül a cseh törvény[33] (zavaróan, ugyanabba a §-ba keverve más kérdéseket is) két normatételre bontva (?) szabályozza a minősítés problémáját, és a lex fori szabályainak alkalmazását írja elő [20. § (1) és (4) bek.]. Példának semmiképpen volt sem tekinthető. Meglehetősen tökéletlen szövegezéssel rendelkezett a minősítésről az 1979. évi kódex is (3. §).
Mindezek miatt a kodifikációs munkálatok során felmerült olyan álláspont is, hogy az új törvényben ne legyen normatív válasz a minősítés kérdésére. Ugyanakkor meg kellett állapítani, hogy a jogalkalmazási gyakorlatban ismételten felmerülnek minősítési problémák, és a törvényi szabály segíti a gyakorlatot. Erre a következtetésre lehetett jutni annak ellenére, hogy nem minden ítélet győz meg arról, hogy a bíróság tisztában volt a minősítés fogalmi jelentésével a nemzetközi magánjogban. A botladozó döntések említése helyett itt a Fővárosi Ítélőtábla példás ítéletét emeljük ki, amely az 1979. évi kódex 3. § (2) bekezdésének alkalmazásával a francia jog (a lex causae) alapján minősítette házassági vagyonjogi és nem végrendeleti öröklési kérdésnek a Code Civil 1524. és következő cikkei szerint kötött házassági vagyonjogi szerződésen alapuló igényt.[34] Mindent figyelembe véve, a probléma nehézsége ellenére a minősítésre vonatkozó szabályozás fenntartása célszerűnek látszott.
A Kódex mindenekelőtt kiküszöbölte az 1979. évi kódex szövegezésének ügyetlenségét (4. §). Olyan esetekre, amelyeknél a minősítés kérdését a kollíziós norma tényállásában szereplő jogintézménynek az érintett jogrendszerekben való eltérő rendszertani elhelyezése veti fel, fenntartotta a lex fori szerinti minősítést. A törvény kimondja: "Annak megítélése során, hogy a tényállásra alkalmazandó jogot melyik kollíziós szabály alapján kell meghatározni, a magyar jog fogalomrendszere az irányadó." A jogalkalmazási gyakorlatban a törvényi szabályokon túl gondolni kell arra is, hogy az uniós rendeletek kollíziós szabályainak alkalmazásánál felmerülő minősítési problémák megoldásánál (éppúgy, mint nemzetközi egyezmények esetében!) nem lehet csak a magyar jogra támaszkodni. Az uniós rendeletek alkalmazásánál általános jelleggel megkövetelt autonóm értelmezést a minősítés kérdésénél is biztosítani kell. Az unión belüli egységes értelmezés követelményének legfontosabb záloga az Európai Bíróság.
A korábbinál pontosabban fogalmaz a Kódex a másik minősítési esetcsoport esetében is: "A magyar jogban ismeretlen jogintézmény minősítését a jogintézményt szabályozó külföldi jog alapján kell elvégezni, különös tekin-
- 417/418 -
tettel annak a külföldi jogban betöltött funkciójára és céljára." Hozzáteszi ehhez a törvény: "Ha a külföldi jogintézmény a magyar jogban nem ismeretlen, de funkciója vagy célja eltér attól, amit a külföldi jogban betölt, akkor a minősítés során a külföldi jogra is figyelemmel kell lenni." Bár a Kódex nem állapít meg külön szabályt erre az esetre, valamely dolog ingó, vagy ingatlan minősítésének eldöntésénél - a québeci polgári törvénykönyv 3078. cikkének mintájára - a lex rei sitae szerinti minősítés tűnik észszerűnek.
2. A minősítéshez hasonlóan nehéz a törvényhozói állásfoglalás a vissza- és továbbutalás kérdésében.[35] Az 1979-es kódex (4. §) a visszautalást elfogadta, a továbbutalást viszont nem. Ez a törvényi megoldás nem igazán segítette a kollíziós jogi döntések nemzetközi harmóniáját, hanem sokkal inkább a "hazafelé törekvés" tendenciáját támogatta. Az esetleges továbbutalás akceptálásával ugyanis könnyebben juthatunk a döntések nemzetközi összhangjához, mint visszautalás révén. Megjegyzendő még, hogy az 1979. évi kódex nem zárta ki a visszautalás lehetőségét a felek jogválasztása esetére sem. Ez pusztán logikai alapon nem volt kifogásolható ugyan, de szemben állt a jogválasztás funkciójával. A felek jogválasztó szabadságának ugyanis a jogviszonyra illő anyagi jog kijelölése volna a célja, és ez a visszautalással meghiúsul. Igaz: e problémának a Róma I rendelet hatálybalépése után kevés gyakorlati jelentősége maradt. E rendelet ugyanis (akárcsak - az öröklési jogi rendelet kivételével - a többi uniós rendelet) kizárja a renvoi-t[36], és tárgyi hatálya alól a szerződési problémáknak csak egy viszonylag keskeny sávja maradt az 1979. évi kódex hatálya alatt. Az 1979. évi kódex bírósági gyakorlatában a visszautalás problémája a házassági vagyonjogi és az öröklési jogi kapcsolószabályok alkalmazása során merült fel a legsűrűbben.
A Kódex új szabályozásának rövid összefoglalása és értékelése előtt rá kell mutatni arra, hogy mára csökkent a renvoi problémájának gyakorlati jelentősége.[37] Az európai uniós rendeletek és az egyezményes egységes jog térhódítása miatt kevesebb azoknak a tényállásoknak a száma, amelyekben a vissza- és továbbutalás lehetősége felmerül. Egységes kapcsoló szabályok esetén ugyanis fogalmilag kizárt a renvoi kérdésének felmerülése, hiszen mind a fórum, mind a felhívott jogrendszer kollíziós normái ugyanazt a jogot rendelik alkalmazni. Hasonlóképpen a renvoi-szituációk kialakulása ellen hat egyes európai uniós (például a vagyonjogi) rendeletek (és egyes nemzetközi egyezmények) törekvése a joghatósági és a kollíziós jogi szabályok összehangolására, a forum és a jus egységének megteremtésére a lex fori alkalmazásának előírásával. Ebben az esetben ugyanis nincs külföldi jogra utalás. Emellett a felek jogválasztó jogának egyre szélesebb körben történő elismerése, adott estben a személyes jog meghatározásánál is, szintén a renvoi elismerése ellen hat. A nemzetközi magánjogi jogtalálás rugalmasságát segítő eszközök (például a kitérítő klauzulák, a "legszorosabb kapcsolatra" épülő kisegítő kapcsolószabályok vagy harmadik állam normáinak figyelembevételére intő szabályok) egyre gyakoribb alkalmazása pedig renvoi nélkül teszi alkalmassá a kollíziós jogot az anyagi igazságosság követelményének érvényre juttatására. A nemzetközi döntési harmónia megvalósítását pedig az európai uniós rendeleti jogban az egységes elismerési és végrehajtási szabályok is nagyban segítik.
A Kódex - fő szabályként - az 1979. évi kódex megoldásától eltérő, a legújabb nemzetközi fejleményekhez igazodó, elvi kiindulópontot választ: nem fogadja el a renvoi-t, sem visszautalás, sem továbbutalás formájában.[38] Az 5. § (1) bekezdése szerint: "Ha e törvénynek az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós szabályai külföldi jogra utalnak, a külföldi jognak a kérdést közvetlenül rendező anyagi jogi szabályait kell alkalmazni." A Kódex tehát a saját kollíziós szabályainak utalását a felhívott jogrendszer anyagi jogi szabályaira vonatkozó (vagyis a felhívott jogrendszer kollíziós normáinak figyelembevételét kizáró) utalásnak fogja fel. Ez az alapállás feltétlenül helyesnek tekinthető.
A renvoi-t kizáró fő szabály alól a törvény egyetlen kivételt állapít meg, éspedig egyformán: mind visszautalás, mind továbbutalás tekintetében. A kivétel az állampolgárság kapcsolóelvére, gyakorlatilag az ember személyes jogának (15. §) meghatározására vonatkozik. Az 5. § (2) bekezdése szerint: ha az alkalmazandó külföldi jogot a törvény értelmében az állampolgárság határozza meg, és a külföldi jog kollíziós szabálya a magyar jogra utal vissza, a magyar anyagi jogot, ha pedig egy másik külföldi jogra utal tovább, ennek a jognak az anyagi jogi szabályait kell alkalmazni. Ez is elvi megoldásnak tekinthető, mivel az adott körben (az állampolgárság kapcsolóelvének alkalmazásakor) mind a saját jogra történő visszautalást, mind egy harmadik állam jogára történő továbbutalást követni rendeli a Kódex.
Látszólag paradox módon a ma hatályos magyar nemzetközi magánjogban egy uniós rendelet, az öröklési jogi rendelet alkalmazása során is felmerül a vissza-, illetve továbbutalás elfogadása. Ez a rendelet - jogválasztás esetét kivéve - elfogadni rendeli a visszautalást, ha az egy nem uniós állam kollíziós joga részéről történik, és a továbbutalást is, ha az egy tagállam jogára történik, vagy ha a
- 418/419 -
továbbutalás folytán alkalmazandó kollíziós jog elfogadja az utalást.[39]
3. Az 1979. évi kódex 8. §-a tilalmazni és szankcionálni kívánta a csalárd kapcsolás valamennyi "elkövetési módját", de csak a kapcsolóelv színleléssel vagy mesterségesen történő létrehozását emelte ki. Kétségtelen, hogy ezek a csalárd kapcsolás leginkább kézenfekvő elkövetési módjai, de megvalósítható a tényállás a kapcsolás tárgyának manipulálásával és igen gyakran a joghatóság feltételeinek művi megteremtésével is. Hibáztatható volt a szabály azért is, mert egyoldalúan csak a csalárd kapcsolással alkalmazni szándékolt külföldi jog alkalmazását zárta ki, a magyar jog így elért alkalmazását nem. Ezt a kiegyensúlyozatlanságot nem korrigálta az 1979. évi kódex azzal, hogy a csalárd kapcsolással alkalmazni kívánt jog helyett - "kisegítő jog"-ként - az egyébként irányadó jog szabályait rendelte alkalmazni, és ez a jog - az esettől függően - lehetett a magyar jog, de lehetett egy másik külföldi jog is. A szabály alkalmazásának nem volt mértékadó bírói gyakorlata, a norma tényálláselemeire eligazítást adó ítélet nem született.
A Kódex nem tartotta fenn az 1979. évi kódexnek a csalárd kapcsolás tilalmára vonatkozó szabályát. E döntés hátterében - a jogalkalmazási gyakorlat hiánya mellett - a következő megfontolások álltak.
3.1. A csalárd kapcsolást szankcionáló szabály mögött az a jogalkotói meggyőződés áll, hogy a törvény által kijelölt jogrendszer értékrendje más jogrendszereké fölött áll. Ez a feltételezés a magánjog világában rendszerint nem igazolható. Elég csak az egykori házasságkötési, illetve bontási "paradicsomokra" gondolni, amelyek "abból tudtak előnyt húzni", hogy jogrendszerek (Európában legtovább az olasz, az ír és a máltai jog) nem ismerték el a házasság felbonthatóságát. S azt sem lehet a magánjogi jogalanyoktól rossz néven venni, hogy ügyletkötésük helyének megválasztásánál a tranzakciós költségekre is gondolnak.
3.2. A csalárd kapcsolás jogi megítélése változatos képet mutat a külföldi jogokban. Egyes jogrendszerekben (például a francia judikatúrában) szigorúbban ítélik meg az ilyen tényállásokat, másokban (például a német bírói gyakorlatban) nagyvonalúbban, megint másokban (angol, amerikai) egyenesen elnézően.[40] E szemléleti alapállásnak megfelelően a német, osztrák, svájci és a common law jogrendszerek nem adnak általános tételes tilalmat a csalárd kapcsolásra ("Gesetzesumgehung", "evasion of law"). Ilyen normatív tilalmat inkább a francia és általában a francia példát követő nemzetközi kollíziós jogokban[41] találunk ("fraude à la loi").[42] Eltérhet a jog reagálása tényálláscsoportonként is; egyes esetekben például tudatosan eltűri a jog a csalárd kapcsolást, mert ezen az úton elkerülhető egy méltánytalan jogszabály (főleg külföldi norma) alkalmazása. A legújabb kodifikációk közül sem a csehh[43], sem a lengyel[44], sem pedig a holland törvény[45] nem szabályozza a csalárd kapcsolást.
3.3. A kérdés horderejét eleve csökkenti, és megválaszolásánál tekintettel kell lenni arra, hogy kizárólag a kógens szabályok megkerülése esik a csalárd kapcsolás körébe.[46] A diszpozitív rendelkezések "megkerülése" a felek megegyezésével történik, tehát fogalmilag nem beszélhetünk csalárd kapcsolásról; az imperatív szabályok pedig rendszerint (a fórumé mindig!) amúgy is feltétlen alkalmazást kívánnak, ehhez nem kell csalárd kapcsolást megállapítani.
3.4. A csalárd kapcsolás szankcionálására vonatkozó kodifikációs döntésnél azt is figyelembe kellett venni, hogy a nemzetközi magánjognak vannak más (ráadásul konkrétabb!) eljárási jogi és anyagi jogi eszközei a valódi problémák kezelésére. Ilyennek tekinthetjük
- a joghatósági kikötések tilalmát, illetve tartalmuk korlátozását aszimmetrikus jogviszonyok: fogyasztói, biztosítási és munkaszerződések esetében (Brüsszel Ia rendelet, nemzeti törvények);
- a kizárólagos és a kizárt joghatóságot megállapító szabályokat, amelyek a nemkívánatos forum shopping lehetőségét kizárják (Brüsszel Ia és Brüsszel IIa rendelet, nemzeti törvények);
- a jogválasztás terjedelmének korlátozását meghatározott fogyasztói szerződéseknél [Róma I rendelet 6. cikk (2) bek.] és a választható jogok körének korlátozását személyfuvarozási [Róma I rendelet 5. cikk (2) bek.] és meghatározott biztosítási szerződések esetében [Róma I rendelet 7. cikk (3) bek.];
- a jogválasztásnak csak anyagi jogi jogválasztásként való elismerését és azon jogrendszer kógens szabályai alkalmazásának előírását, amelyhez a szerződés valamennyi lényeges eleme a jogválasztás időpontjában kapcsolódik [Róma I rendelet 3. cikk (3) bek.];
- kitérítő klauzula alkalmazását;
- 419/420 -
- a külföldi határozatok elismerését és végrehajtását kizáró szabályokat (Brüsszel Ia rendelet, nemzeti törvények).
Mindezeken kívül, ha konkrét rendelkezések segítségével netalántán nem sikerül a kívánatos jogi helyzetet elérni, a csalárd kapcsolás elfogadhatatlan eredménye - mintegy ultima ratióként - a közrendi záradék segítségével is megakadályozható.
3.5. A csalárd kapcsolást érintő kodifikációs döntésnél - végül, de nem utolsósorban - figyelemmel kellett lenni az Európai Unió nemzetközi magánjogában lejátszódó fejleményekre. Az uniós nemzetközi kollíziós jog jelentős területeken a nehezebben változtatható "állampolgárság" kapcsolóelvről egyre inkább a "szokásos tartózkodási hely" kapcsolóelvre tért át. Ez a változás az unión belüli szabad személyi mobilitást segíti elő, illetve az erre irányuló kifejezett és határozott politikai törekvést juttatja kifejezésre. Hasonló liberális tendencia bontakozik ki a külföldi határozatok elismerésével kapcsolatban, és ez a joghatósággal rendelkező fórum megválasztásának lehetőségét bővíti. Ezzel az uniós politikai törekvéssel szembe menne egy olyan gyakorlat, amely a szokásos tartózkodási hely, vagy a fórum megváltoztatásával kapcsolatban minduntalan a csalárd kapcsolás vagy a forum shopping gyanúját vethetné fel.[47] Ehhez járulnak a csalárd kapcsolás szándékának[48] bizonyítási nehézségei.[49] A szabad mozgás (mobilitás) favorizálásának tendenciáját dominánsnak értékelhetjük[50] annak ellenére, hogy az Európai Bíróság részben ellentétes irányba mutató döntéseket is hozott. Így értelmezhető például a Veronica Omroep eset, amelyben a Bíróság a holland médiajog kereskedelmi hirdetéseket tiltó törvényének megkerülését és az uniós joggal: a szolgáltatások szabadságávall való visszaélést állapította meg.[51]
4. Az 1979. évi kódex 9. §-a nemzetközi összehasonlításban szinte egyedülálló szabályt állapított meg. Ez a rendelkezés lehetővé tette, hogy a felek közös kérelme alapján a bíróság a kollíziós szabályok szerint irányadó jog alkalmazását mellőzze, és helyette a magyar jog alapján döntse el a jogvitát, illetve megengedett jogválasztás esetén a felek által választott jogot tekintse irányadónak. Hasonló megoldást csak a francia bírói gyakorlat alakított ki, és ennek mintájára kísérel meg eljárni a román judikatúra is. A külföldi jogirodalom is felfigyelt a magyar szabályra, és azt a fakultatív nemzetközi kollíziós jog megnyilvánulásának egyik eseteként értékelte.[52]]
A Kódex nem tartotta fenn az 1979. évi kódexnek a felek mellőzési kérelmére vonatkozó szabályát. E döntés hátterében a következő megfontolások álltak.
4.1. Az 1979. évi kódex 9. §-ának szegényes alkalmazási gyakorlata volt, és az is több problémát vetett fel. Ezek egy része a törvényi megfogalmazás pontatlanságaiból eredt. A szabály egyik fogyatékossága az volt, hogy a törvény nem határozta meg a kérelem előterjesztésének legkésőbbi időpontját, és ezzel utat nyitott a peres felek taktikázásának. Helyeselhető módon a Legfelsőbb Bíróság egyik ítélete - a másodfokon eljárt bíróság álláspontjával egyetértve - a felek mellőzési kérelmét nem fogadta el egy felülvizsgálati kérelem folytán eléje került ügyben.[53] Hiba volt az is, hogy a törvény nem kívánta meg a közös kérelem kifejezettségét. Amennyire a közzétett esetekből nyomon követhető, a bíróság a legritkább esetben nyilatkoztatta meg a feleket a külföldi jog mellőzésével kapcsolatban. Sokkal inkább a felek ráutaló magatartással tett közös kérelmét állapította meg annak érdekében, hogy ne kelljen külföldi jogot alkalmaznia, és a megszokott magyar szabályok szerint dönthesse el az ügyet. Ez történt például abban a két esetben, amelyekben a Legfelsőbb Bíróság azt a körülményt tekintette a felek mellőzési kérelmének, hogy a felperes a magyar jog alapján terjesztette elő keresetét, illetve határozta meg keresetének jogcímét, és az alperes a magyar jog alapján védekezett, illetve terjesztett elő viszontkeresetet.[54] Tipikus volt az is, hogy ilyen esetben a vesztésre álló vagy már vesztes fél a fellebbezési, vagy egyenesen a felülvizsgálati eljárásban kérte a mellőzött külföldi jog alkalmazását. A Legfelsőbb Bíróság az említett esetekben ennek a kérelemnek nem adott helyt, vagyis a külföldi jog alkalmazásának mellőzését elfogadta. Fordított esetben viszont, amikor a mellőzési kérelem a magyar jog alkalmazását tette lehetővé, a Legfelsőbb Bíróság fellebbezési eljárás keretében is elfogadta a felek mellőzési kérelmét. Ez az ítélet leszögezte: "Tekintettel azonban arra, hogy a fellebbezési eljárás során a felek egyezően úgy nyilatkoztak, hogy jogvitájuk elbírálását (a törvény szerint irányadó német jog helyett) a magyar jog alapján kérik elbírálni, jogválasztásuk folytán a Legfelsőbb Bíróság ezt a jogot alkalmazta."[55] Egyértelműen megállapítható, hogy a megismerhető bírói gyakorlat nem követett elvi alapon álló irányvonalat, és a "hazafelé törekvés" eszközének tekintette a szóban forgó szabályt. A felek (jogi képviselőik) pedig elfogadták ezt
- 420/421 -
a bírói álláspontot, hiszen nekik is kényelmesebb volt a magyar jog vizein evezni, és csak akkor hivatkoztak a mellőzött külföldi jogra, amikor a magyar jog alkalmazása mellett rosszul állt a szénájuk. Elvi határozatban helyesen mondta ki viszont bíróság, hogy önmagában a magyar bíróság előtti perindítás és perbebocsátkozás nem minősül a külföldi jog mellőzésére irányuló közös kérelemnek.[56] Ez egyébként evidens módon következett a nemzetközi magánjogi jogtalálás legelső axiomatikus tételéből: a joghatóság megállapításának, és az alkalmazandó jog meghatározásának alapvető különbségéből.
4.2.. Nagyon fontos változás - e szempontból is - az európai uniós szabályozás térnyerése. A felek mellőzési kérelmének - nézetem szerint - eleve nem lehet ugyanis helyt adni azokban az esetekben, amelyekben európai uniós rendeleti kollíziós szabály határozza meg az alkalmazandó jogot. Ez következik e szabályok kötelező alkalmazásának követelményéből.[57] Hangsúlyosan kiemeli a jogszabályok közötti ezt a hierarchikus összefüggést maga a Kódex is azzal, hogy az általános rendelkezések élén (2. §) kimondja saját szabályainak ilyen értelemben szubszidiárius jellegét.[58] Ebből a meggondolásból egyenesen következik, hogy az uniós rendeletek által szabályozott széles körben a felek mellőzési kérelmét eleve nem fogadhatná el a bíróság.
4.3. A felek mellőzési kérelmére vonatkozó korábbi szabály fenntartására vonatkozó kodifikációs döntésnél nem hagytuk figyelmen kívül azt sem, hogy az Institut de Droit International 1989. évi határozata a külföldi jog fakultatív alkalmazásával szemben foglal állást.[59] A határozat a lex fori és a külföldi jog alkalmazásának egyenrangúságáért szállt síkra: a kollíziós szabályok alkalmazását és (adott esetben: ha e szabályok külföldi joghoz vezetnek) a külföldi szabályok kötelező alkalmazását ajánlotta. A nagy tekintélyű nemzetközi tudományos grémium ajánlása iránytűként volt figyelembe vehető a kodifikációnknál, még akkor is, ha - nyilvánvalóan a common law jogrendszerekkel szembeni engedményként - a határozatba került az a lényeges megszorítás, hogy az officialitás elve a kollíziós szabályok és a külföldi jog alkalmazását tekintve csak annyiban érvényesül, amennyiben "azt az [az illető jogrendszer] eljárási jogának általános szabályai megengedik". ■
JEGYZETEK
* A nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvényt bemutató sorozat első tanulmánya (Szerk.).
[1] Lásd Bónis György: Középkori jogunk elemei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972; Zlinszky János: A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon. Jogtudományi Közlöny 36 (1981), 941-949.
[2] Lásd Mádl Ferencc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga (9. kiadás). ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018, 13. §.
[3] Szászy István: A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat - Törvénytervezet és indokolás. Budapesti Egyetemi Nyomda, Budapest, 1948.
[4] 2000. évi CX. törvény, 2005. évi XXXVI. törvény, 2008. évi XXX. törvény, 2012. évi LXXVI. törvény
[6] 2002. évi XLV. törvény, 2009. évi XXIX. törvény, 2010. évi CXXVII. törvény, 2011. évi LXVII. törvény.
[8] Lásd ennek nemzetközi magánjogi vonatkozásaihoz a 2004. évi XXVII. törvényt.
[9] A kodifikációs munkálatokat az új nemzetközi magánjogi szabályozás kodifikációjáról és a Nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság felállításáról szóló 1337/2015. (V. 27.) Korm. határozat indította el. A koncepcióhoz lásd Vékás Lajos: Egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotásának néhány elvi kérdéséről. Jogtudományi Közlöny 70 (2015/5), 292-299.
[10] Az új kódex megalkotásáról és koncepcionális kérdéseiről átfogó jelleggel lásd Berke Barna - Nemessányi Zoltán: Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2016; továbbá Raffai Katalin: A magyar nemzetközi magánjog megújulása - néhány észrevétel a nemzetközi magánjogi törvény újrakodifikálásáról, különös tekintettel a törvény általános részére. Külgazdaság 2017, 53 skk.; Mátyás Imre: Az új nemzetközi magánjogi törvényről. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica 2017, 353 skk.
[11] Az új törvényről színvonalas tanulmányok jelent meg németül: Csehi Zoltán: Über das neue Gesetz Ungarns betreffend das internationale Privat - und Verfahrensrecht - Eine kurze Übersicht. IPRax 38 (2018), 298-305.; és angolul: Szabados Tamás: The New Hungarian Private International Law Act: New Rules, New Questions. RabelsZ 82 (2018) 4. sz.
[12] HL C 340, 1997.11.10.
[13] Az európai uniós jogalkotás előretörését meg lehetett jósolni ugyan, de annak gyorsaságát nem. Vö. Vékás Lajos: Nemzetközi kollíziós jog az ezredfordulón. In: Ius privatum - ius commune Europae, Liber Amicorum Studia Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszék, Budapest, 2001, 249-264. (263 sk.); Vékás Lajos: Das Jahrhundert des Internationalen Privatrechts. (Ein essayistischer Versuch des Rückblicks.) Zeitschrift für Rechtsvergleichung, Int. Privatrecht und Europarecht (ZfRV) 2001, 220-229. (228 sk.).
[14] 1215/2012/EU (Brüsszel Ia) rendelet, 2201/2003/EK (Brüsszel IIa) rendelet, 4/2009/EK (tartási) rendelet, 650/2012/EU (öröklési jog) rendelet.
[15] 848/2015/EU (felszámolási) rendelet.
[16] 593/2008/EK (Róma I) rendelet, 864/2007/EK (Róma II) rendelet.
[17] 1259/2010/EU (Róma III) rendelet.
[18] Hágai Jegyzőkönyv (2007. november 23.)
[19] 650/2012/EU (öröklési jog) rendelet.
[20] 848/2015/EU (felszámolási) rendelet.
[21] Lásd Somssich Réka: Cohabitation of EU Regulations and National Laws in the Field of Conflict of Laws. ELTE Law Journal 2015. 67 skk.; Vékás Lajos: Európai uniós és tagállami nemzetközi magánjog. Magyar Jog 65 (2017), 589-601.; Somssich Réka: Az uniós tagállamok szabályozástechnikai megoldásai a nemzeti jog, valamint az uniós jog viszonyának rendezésére a nemzetközi magánjog területén. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): i. m. 44. skk., 10 lj.-ben
[22] Lásd például a következő ítéleteket: C-39/72. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy ECLI:EU:C:1973:13, C-34/73. sz. F. LLI Variola S.P.A., Trieszt kontra Olasz Pénzügyi Igazgatás ügy ECLI: EU:C:1973:101, C-50/76. sz. Amsterdam Bulb B.V. kontra Produktschap voor Siergewassen ügy ECLI:EU:C:1977:13.
[23] Lásd Vékás Lajos: 9. lj.-ben i. m.
[24] Ilyen javaslatot tett a szerző már a Róma I és a Róma II rendeletek hatálybalépése kapcsán, lásd Vékás Lajos: A nemzetközi magánjogi törvény módosításáról. Magyar Jog 57 (2009), 321.
[25] Mindhárom Róma-rendelet kizárja például a renvoi-t, és szabályt ad a közrendi záradékra.
[26] Ezt javasoltuk már korábban: Vékás Lajos: A törvény szerkezetéről és néhány általános részi kérdésről. In: Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): 10. lj.-ben i. m. 16-30.
[27] Róma I 25. cikk; Róma II 28. cikk; Róma III 19. cikk; Hágai Jegyzőkönyv 18-19. cikkek; öröklési jogi rendelet 75. cikk.
[29] Bundesgesetz über das Internationale Privatrecht vom 18. Dezember 1987
[30] Loi du 16. juillet 2004, Mon. belge 27.7.2004,57344-57374; hatályba lépett 2004. október 1-jén.
[31] 91/2012 Sb törvény (2012. január 25.), hatályba lépett 2014. január 1-jén.
[32] Lásd részletesen Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga. 2. lj.-ben i. m. 16. §.
[33] Lásd a 31. lj.-ben.
[34] 1.Pf.20.214/2012/25. Köszönöm Szabó Saroltának, hogy erre az ítéletre felhívta a figyelmemet.
[35] Lásd összefoglaló jelleggel Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga. 2. lj.-ben i. m. 18-19. §-ok; lásd továbbá Réczei László: A visszautalás. Jogtudományi Közlöny 25 (1970), 151-160.; Burián László: A vissza- és továbbutalás (renvoi), in: Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): 10. lj.-ben i. m. 3143.
[36] Lásd Vékás Lajos: 21. lj-ben i. m.
[37] Lásd Corneloup, Sabine: Zum Bedeutungsverlust des Renvoi. IPRax 37 (2017), 147-152.
[38] A nemzetközi tendenciákhoz lásd Corneloup, uo.
[39] 650/2012/EU rendelet, 34. cikk.
[40] Lásd Rütten, Michael: Gesetzesumgehung im internationalen Privatrecht. Schulthess: Zürich, 2003
[41] Lásd például belga törvény (lásd a 30. lj.-ben) Art. 18. Hasonlóképpen a spanyol polgári törvénykönyv Art. 12. (4) bek., a román polgári törvénykönyv Art. 2564. (1) bek.
[42] Lásd Audit, Bernard: La fraude à la loi. Dalloz, Paris, 1974
[43] Lásd a 31. lj.-ben.
[44] 2011. február 4-i törvény, O.J. 2011 No. 80, item 432; hatályba lépett 2011. május 16-án.
[45] 2011. május 19-i törvény a Burgerlijk Wetbook (BW), 10. Könyvéről, Staatsblad 2011, no. 272; hatályba lépett 2012. január 1-jén. Lásd Struycken, A. (Teun) V. M.: The Codification of Dutch Private International Law. RabelsZ 78 (2014) 592.
[46] Világosan kifejezésre juttatja ezt a belga törvény (lásd a 30. lj.-ben) azzal, hogy a 18. cikk szerint csalárd kapcsolás kizárólag olyan szabályozással kapcsolatban lehetséges (angol fordításban): "where parties may not freely dispose of their rights".
[47] Basedow, Jürgen: The Law of Open Societies - Private Ordering and Public Regulation in the Conflict of Laws. The Hague, 2015, 345.
[48] A belga törvény (lásd a 30. lj.-ben) 18. cikke például "az irányadó jog megkerülésének kizárólagos szándékát" kívánja meg.
[49] Lásd Audit, Bernard: 42. lj.-ben i. m. 17., 142.
[50] Ugyanígy Basedow, Jürgen: 47. lj.-ben i. m. 348.
[51] Vereniging Veronica Omroep Organisatie v. Commissariaat voor de Media [1993] ECR I-531.
[52] Reichert-Facilides, Daniel: Fakultatives und zwingendes Kollisionsrecht. Mohr Siebeck, Tübingen 1995, 1.; Fauvarque-Cosson, Bénédicte: L’accord procédural à l’épreuve du temps. In: Le droit international privé - esprit et metodhes. Mélanges en l’honneur de Paul Lagarde. Dalloz, Paris 2005, 263., (276.); Trautmann, Clemens: Europäisches Kollisionsrecht und ausländisches Recht im nationalen Zivilverfahren. Mohr Siebeck, Tübingen 2011, 139.
[53] EBH 2006/1520.
[54] LB Pfv. I.23.679/1997; LB Pfv. I/a. 20.879/2001.
[55] LB Pf. III. 20 895/1992.
[56] EBH 2006.1520.
[57] Ugyanígy Császár Mátyás: Az uniós jogforrások hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Magyar Jog 61 (2013), 669. (677.).
[58] Lásd fent a III. 1. pontban.
[59] L’égalité de traitement entre la loi du for et la loi étrangère. IPRax 10 (1990), 71.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
Visszaugrás
