A környezetvédelmi jog környezetvédelmi alkotmányerejű törvényünkben viszonylag pontos körülírásra került. Az esetleges jogszabályi diszharmóniák, a jogszabály-változtatásokból fakadó jogi normatív inkoherencia általában nem annyira a társadalom mint legitimáló tényező, hanem inkább a jogalkotó mint legis latio-ra felhatalmazott szervezetrendszer diszfunkciójának tudható be. A jogalkotó felelőssége e tekintetben meghaladhatja a felhatalmazó társadalom felelősségét, mivel a jogalkotás professzionális tevékenység. A professzionalizmus a jogalkotás eredményességének kulcsa, hiszen ezért is választ a közösség szakmailag felkészült jogi irányítókat a társadalom fölé (mellé). Azonban a jogalkotás diszfunkciói Magyarországon elenyészőek. A társadalom zavarai semmiképp sem eredeztethetők az esetleges jogszabályi inkoherenciából. Ez az inkoherencia a jogalkotás keretei között kijavítható, anélkül, hogy a közösség korrekt és koherens jog iránti igénye csorbát szenvedne. A környezetvédelem hiányosságai miatt tehát nem hibáztathatjuk kizárólag a normaalkotót. A diszfunkciók rejtélyét máshol - legalábbis másutt is - kell keresni.
A jogszociológiában használatos környezetrombolás kifejezés lényegében a környezeti elemek rongálására, azaz rongálásukra vagy megsemmisítésükre utal. A környezetrombolás kapcsán azonban inkább rongálásról, semmint megsemmisítésről szólhatunk. A rombolás harmadik elkövetési magatartása a használhatatlanná tétel: ez a környezetrombolás kapcsán külön jelentéstartalmat nyer. A szervezetökológiai aspektusból eltérő országok joganyaga a környezetrombolást más-más konnotációval értelmezi. A kelet-közép-európai térségnek az Európai Gazdasági Térséghez (EGT) tartozó államai szervezetökológiai szempontból inkább specializmusra törekednek (vö. Hannan et al. 1977). Ez annyit tesz, hogy biztonságos talajon érzik magukat, és ezért - sokszor túlzottan - sokat engednek meg maguknak a környezettel szemben. A kelet-közép-európai térség EGT-hez nem tartozó országai azonban nem minden esetben mutatnak generalizmusra törekvő arculatot. Azaz nem tekintik alapvető fontosságúnak, hogy bizonytalan helyzetükben természeti értékeiket fokozott aggodalommal védelmezzék. Nem egy esetben ők is specializmusra törekednek, amihez pedig nincs meg a kellő környezetjogi és környezetszociológiai hátterük. Ebből a konfliktusból további konfliktusok adódnak. A nemzetközi határokon átnyúló folyók (befogadók) túlterhelése, vagy éppen a légkörbe juttatott szennyezőanyagok nemcsak a kibocsátás helye szerinti országot érinthetik hátrányosan. A specializmusra berendezkedett EGT-államokat sokkszerűen érik az efféle hatások. Ezen államok joggal és okkal várják el a niche-elmélet alapvető szabályai szerint, hogy az európai szervezetrendszer jogi hiátus nélkül megvédje őket az extraneus országok környezetromboló hatásaitól (vö. Hannan et al. 1989). A várakozás azonban gyakran hiábavaló. A specializmusra berendezkedő szervezettség európai szinten az egyes tagállamok önvédelmi környezetjogát hozta létre. Bár lehet az Európai Bizottsághoz, más nemzetközi jogi fórumokhoz vagy egyszerűen csak a diplomáciai tárgyalások rég bevált módszereihez folyamodni, a valós megoldás a kontinensen belüli fragmentáltság megszüntetése lenne.
A jogorvoslat későn jön, vagy elmaradozik. A környezetrombolás pedig idővel környezetrongálásból a környezet megsemmisüléséhez vezet. A megoldás kulcsa a nemzetközi együttműködés. Ezt a látszólag elméleti alapelvet eddig nem sokan vették komolyan. Az együttműködéshez partnerállamok kellenek. A kommunikáció két- vagy többoldalúsága és a környezetvédelmi szándék teremtheti meg a feltételeket ahhoz, hogy két szomszédos állam az európai geopolitikai töredezettségnek megfelelően ne váljon áldozati és viktimizáló állammá. A valódi áldozat ilyenkor nem az állam, hanem a lakosság. A lakosságnak pedig egészséges környezetre van szüksége. Elsősorban egészséges környezetre, és másodsorban jól szervezett, állami környezetjogi védőhálóra. (Vö. Julesz 2006a; Julesz 2006b; Julesz 2008a.)
Kérdés, hogy a környezeti értékek mint materiális értékek, vagy mint anyagtalan értékek jönnek-e számításba. Ha a környezeti értékeket elsősorban anyagi értékekként tartjuk számon, akkor a környezeti elemek jobbára az állam kizárólagos tulajdonát képezik. Amennyiben a környezeti értékek alatt főleg immateriális értékeket tartunk számon, akkor a környezeti elemek priméren állami tulajdonlása lényegtelenné válik. Ez utóbbi esetben a környezetvédelem jogi intézményrendszere is eltörpül a környezetvédelem egyéb társadalomszervező erői
- 84/85 -
mellett. Ilyenkor a tudományosság és a kutatások interdiszciplináris alkalmazása eredményesebb, mint a jog mentén létezés.
A biztonságos jogi környezet végső soron elvezethet a jog nélkül is működőképes állam ideájához. Ez azonban szélsőséges érvelés mellett lehet csak igaz. Valószerű argumentációval azt mondhatjuk, hogy a jog nélkül is működőképes állapot megközelíthető, illetve attól viszonylag el lehet távolodni. A közelítő szemléletre általában azt mondjuk, hogy demokratikus, fejlett, környezettudatos vagy más hasonló, pozitívan értékelt kvalitásokkal bír. A távolodó szemlélet kapcsán középkorról, anakronizmusról, maradiságról értekezik a sajtó.
A jog nélkül is működőképes, vagy legalábbis ezt jobban megközelítő társadalmi-politikai rendszerek sokszor éppen azért válnak élhetetlenné, környezetileg fenntarthatatlanná, mert a demokratikus vívmányok elbizakodottá teszik a választópolgárokat és a választott vezetőket. Így a szervezetökológiai szempontból többre hivatott, biztonságosabb és kiegyensúlyozottabb szociális-politikai formációk önmagukba roskadhatnak. Ennek alapvető axiológiai magyarázata a környezeti elővigyázatosság elmaradása, valamint a társadalmak szükségszerű, történeti extremizálódása.
Egy extremizálódási pályára állott társadalom először éppen azokat az értékeket éli fel, amelyek lehetővé tették a biztonságos, stabil pályára állásukat. Ekként idővel visszasüllyednek a környezeti bizonytalanságba. Hogy klasszikus körforgásról beszélhetünk-e, azt a történészek ítélhetik meg. Észrevehető valamiféle ciklikusság, de ez nem kizárólag a környezeti értékekhez kötötten jelenik meg. Környezeti alapú ciklikusság a népek történetében feltételezhető, de tisztán, egyéb, nem környezeti értékektől mentes értékrendet politikai formációkban, államokban, birodalmakban, lokális önigazgatásban nem lehet detektálni.
A környezetvédő társadalom alapvetően jól szervezett, és - ebből az aspektusból nézve - emelkedett hübrisszel bír. A környezet iránt érzéketlen társadalmak általában a rule of law alól jórészt mentes, ugyanakkor veszélyekhez szokott, s így elővigyázatos szerveződések. Annak eldöntése, hogy melyik a járható, követendő út, igen nehéz lenne. A környezetvédelem színvonala a fejlettséggel inherens: ez a fejlettség nemcsak gazdasági jólétet, de szociális, kulturális jólétet, valamint a polgári és politikai jogok tökéletes funkcionálását is magában foglalja.
Azonban a környezetvédő társadalomból könnyen lehet a környezet iránt indifferens társadalom. Az országok közti rangsor pedig néhány évtized leforgása alatt a feje tetejére állhat. Ma már látjuk, hogy Kína meg fogja előzni a ma még előtte járó országokat, de azt is látjuk, hogy Kína a környezetvédelem ügyét nem kezeli kellő szociális érzékenységgel. Vajon Kína a környezetvédelem terén is képes lesz átvenni a stafétabotot? Képes lesz egy új, a világ vezetésére készülő ország az addig elhanyagolt értékeket kidomborítani? Vagy át kell majd gondolni a meglévő, "nyugatinak" nevezett értékrendet, és a környezetvédelem veszíthet jelenlegi fontos szerepéből. Kína is nyitott a környezetvédelem iránt, de, miként a nyugati hatalmak is időt kértek a Föld országaitól az átálláshoz, lehet, hogy Kínának is szüksége lesz némi haladékra. A kérdés csak az, hogy a globális politikai-gazdasági átrendeződések gyakorisága miatt nem futunk-e ki a zöld időből? Lesz-e még a Föld természeti értékeinek tartalék ideje, hogy az átrendeződéseket átvészelje?
Szlovákiában az alkotmány 44. cikkelye fogalmazza meg a környezethez való alapjogot. Romániában az alkotmány 35. cikkelye mondja ki az egészséges környezethez való jogot. Hasonló megfogalmazással a magyar alkotmányban - mind a régiben, mind az újban - találkozunk. Románia Magyarországhoz sokban hasonló történelmi utat járt be. Ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a két ország történelme és jogtörténelme is korrelációt sejtet. A külföld számára Bukarest és Budapest jó viszonya a kelet-közép-európai térség rendezettségére, békés viszonyaira is enged következtetni. Ez a mértékegység - tehát a román-magyar kapcsolatok milyensége - régóta befolyásolja a befektetni szándékozó gazdasági potenciált. Ha a román-magyar viszony jó, akkor Kelet-Közép-Európában megélénkül a tőke áramlása. Ez pedig nélkülözhetetlen a környezeti állapot jó minőségben tartásához. Anyagiak hiányában a környezetvédelemre is kevesebb jut. A bizonytalanság a gyakorlatban a környezetszennyező, zavaros gazdasági háttérrel tevékenykedő, jogi kiskapukat kereső befektetőket vonzza. Ezért Magyarország számára alapvető relevanciával bír, hogy Románia csatlakozzon a schengeni övezethez.
Románia és Magyarország számos gazdálkodó szervezet számára egy és ugyanazon gazdasági térségnek számít. A kulturális kapcsolatok ápolása a gazdasági kapcsolatok fenntartásához is nélkülözhetetlen. Lényegi környezetvédelmi konfliktusok addig adódtak a két ország között, amíg a nemzetközi politikai és gazdasági porondon nem nivellálódott Románia és Magyarország. Ehhez hasonló összefüggésrendszerek hálózzák be Európát, valamint - kissé eltérő jelleggel, eltérő szellemiség, eltérő gazdaság
- 85/86 -
és eltérő természeti erőforrások mellett - Afrikát, Ázsiát és Amerikát is. A román-magyar példa a globális szerveződések jól kimutatható és így kellőképp vizsgálható atomja. A környezeti elemek kímélete, a legjobb elérhető technika alkalmazása akkor érhető el optimális fokon, ha a történelem folyamán a lakosság szabad vagy néha kevésbé szabad áramlásával kialakuló, vegyes kultúrájú, de együtt szocializálódott gazdasági aktorok olyan hatékony és előnyös összefonódáshoz vezetnek, mint a román-magyar gazdálkodói világban. Ehhez a jogi háttér összehangolására, és a gazdaság alkotmányos megalapozottságú egymáshoz közelítésére, tehát egy lényegében egységes koncepciójú jogbiztonságra kell törekedni. Sok helyütt ki is alakultak hasonló térségek. A világ több pontján találunk két-három, politikailag látszólag lazán, de gazdaságilag és főként a gazdasági életre ható joganyag terén szétszakíthatatlanul szorosan összekapcsolódó országcsoportot. A természeti értékek megőrzése, az azokkal való prudens gazdálkodás az ilyen országok területén mindig erősebben protekcionista, mégis mindig jobban bele tud simulni a globális környezeti követelmények tágabb rendszerébe.
Természetesen nem az határozza meg a jószomszédi kapcsolatokban a környezetvédelem terén, hogy pl. a román-magyar viszonyban vagy a szlovák-magyar relációban magyar nemzetiségű miniszterek irányítják-e a környezetpolitikát mindkét, a relációban érintett országban. Jó példa erre a szlovákiai Most-Híd párt által a szlovák kormányba delegált magyar nemzetiségű zöld miniszter, Nagy József kijelentése: "Sajnálom, hogy annak idején Magyarországon ez a téma (a bős-nagymarosi vízlépcsőkonfliktus) átpolitizálódott. Az akkori félelmek nem igazolódtak, sőt egy csomó pozitív fejlemény történt. A vízlépcső például kedvező környezetet alakított ki a vonuló madaraknak. Nem beszélve az árvízvédelmi szerepéről. Nagy haszna lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően javul a hajózási lehetőség Nagymarosnál, ami nemcsak Magyarországot érinti, hanem az egész régiót. (.) Nem látunk okot arra, hogy változtassunk szakmai álláspontunkon. Az üzembe helyezés óta eltelt közel húsz év is azt mutatja, hogy helyes döntés volt megépíteni az erőművet." (HVG 2011, p. 33.)
Nagy József szlovákiai környezetvédelmi miniszter szavai csak megerősítik azt, hogy a környezetvédelem akkor működik a szervezetökológia általános szabályai szerint helyesen, ha a konkrét földrajzi területen ható valós szervező erőket érvényesülni hagyják. Kelet-Közép-Európában - és így van ez Magyarország esetén is - a népek évezredes keveredésével tarthatatlanná vált a nacionalizmushoz kötött zöld politizálás. A környezeti érdekek országok, és nem nemzetek-nemzetiségek viszonylatában értelmezhetők. A magát szlovákiai magyarnak tartó zöld miniszter, vagy Románia esetén a romániai magyar zöld miniszter úgy segítheti elő a gazdaság fenntartható fejlődését, ha a szlovák-magyar, ill. román-magyar térség ökonómiai kohézióját a két-két ország ökológiai szempontrendszerének egymásra hangolásával igyekszik elérni. E keretek közt pedig nem az extraterritoriális jelleget öltő nemzetiségi hovatartozás a döntő, hanem az érintett országok lakosságának intraterritoriális joga az egészséges környezethez. Tehát az adott területen élő lakosság és annak vezetői-képviselői folytatnak párbeszédet a szomszédos területen élőkkel, nem pedig a nyelvi-kulturális kommunikáció a meghatározó. Legalábbis gazdasági és környezetvédelmi téren mindenképp.
A környezetvédelemben újra és újra felmerül a nemzetközi együttműködés követelménye. Ez a kérdés egyszerű igennel nem válaszolható meg. Azaz nem minden esetben és nem feltétel nélkül kell együttműködni. A gyakorlatban adódhatnak olyan tényállások, melyek éppen hogy nem együttműködést, hanem meg nem alkuvást igényelnek. Annak eldöntése, melyek ezek a helyzetek, általában egy külső, nem érintett, vagy legalábbis jelentős demokrácia- és jogpotenciállal rendelkező szereplő feladata. Ilyen aktorként lép fel gyakran az Európai Unió vagy az USA, jóllehet, az EU és az USA esetében sem beszélhetünk optimális környezetvédelemről. A zöld gondolkodás itt mégis előrehaladottabb. Amikor Kína vagy Oroszország távol-keleti interveniálásait látjuk, nem a kínai vagy az oroszországi környezetvédelem jár a világ élvonalában, hanem a fejlettebb és nagyobb potenciállal rendelkező Kína és Oroszország inti rendre a "civakodó kisebbeket".
Az együttműködés hiánya valóban gyakrabban vezethet dezorganizációhoz, s így a lokális és a globális környezeti érdekek sérüléséhez, mégis van, hogy egy-egy diktatúra a természeti értékeit is veszni hagyná a rendszer belső és külső politikai súlyának fenntartása érdekében. Ez tipikusan az az eset, amikor nem a diktatúrával kell kooperálni, hanem a demokratikus ellenzéket érdemes irányító szerepbe hozni. Ehhez az EU-ra, az USA-ra, Kínára vagy Oroszországra van szükség. Kisebb államok - ha mégoly fejlettek is - nem képesek nyomást gyakorolni a környezetromboló rezsimekre.
A környezetvédelem jogszociológiája azt mutatja, hogy a zöld joganyag a társadalomban keletkezik,
- 86/87 -
s az állam csupán annak törvénybe öntését végzi el. Amikor a társadalom környezetjogi felfogása antagonisztikus ellentétben áll az állami környezetvédelem valós szándékaival, egy kellően organizált, a gyengélkedő rendszeren kívülről érkező behatás segíthet összhangba hozni a társadalom környezeti érdekeit és azok állam általi expresszióját. Erre láttunk példát Afganisztánban, Irakban, Afrika egyes országaiban, de a "Híd a Drinán" világában is. A környezetvédelem globális kiteljesedésével a környezetvédelem iránti figyelem és szükség egyre növekszik. Ezzel párhuzamosan nő a nagyhatalmakkal, Földünk tényleges irányítóival szemben megfogalmazott igény, hogy politikai, anyagi és kulturális erejük egy részét a környezetromboló államberendezkedések megfékezésére fordítsák. Mindez hosszabb távon megtérülő befektetés lehet számukra, de a jelenben játszott pro bono funkció sem mellékes. (Vö. Ádám 2009, p. 8.; Sajó 1989a; Sajó 1989b; Galligan 2007; Kiss et al. 1994.)
A stratégiai környezeti vizsgálatok és a környezeti hatásvizsgálatok közti gyakorlati eltérések az utóbbi időben arra mutatnak rá, hogy az alapvetően közigazgatási eljárásjogi természetű, környezeti hatásvizsgálaton alapuló engedélyezés ma már nem felel meg teljes mértékben a környezetvédelmi jogbiztonság követelményének. A környezetvédelemben is rendkívül fontos a jogbiztonság, amely a környezetvédelmi jogi szabályozásba vetett állampolgári hitet igazolja vissza. Ha ez a biztonságérzet megszűnik vagy akár csak meggyengül, a lakosság alkotmányos környezeti joga is sérülhet. A stratégiai környezeti vizsgálatok rámutatnak arra, hogy a sok kis, környezetjogi szempontból lényegtelennek ítélt környezetterhelés egy-egy vállalkozás működése során, idővel összeadódik, és már cseppet sem irreleváns, negatív környezeti hatást eredményez. A környezetvédelmi engedélyezés során nem mindig azok a vállalkozások véreznek el, melyek környezetvédelmi szempontból - tények alapján - valóban környezetjog-ellenesen tevékenykednének. A közigazgatási jogász szemét elhomályosíthatják a részletek, kivált, ha ezek a részletek időben távol adódnak össze. A környezetvédelemben alapvető jelentősége van az időtényezőnek: hosszabb távon nagyobb kockázatok is felmerülhetnek, mint az engedélyezés időpontjában. A vállalkozások környezeti alapú megrostálását végző közigazgatási jogalkalmazónak a jelenleginél nagyobb figyelmet kellene fordítania a tényekre, mint a jogra. Azaz a meglévő természettudományos apparátus nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint a környezetjogászi szemlélet, és a puszta keretként kezelt környezetjogi váz meg kell, hogy hajoljon a tudományosság előtt.
A környezetterhelő aktivitást vagy passzivitást folytató vállalkozásoknak is helyük lehet a társadalmunkban, amennyiben a terhelések későbbi addíciója sem veszélyezteti a társadalom környezetvédelmi érdekeit. A környezetvédelmi közigazgatási jog "vázszerepe" idővel el fog mozdulni: vagy teljesen elkopik ez a váz, vagy a közigazgatási jog a ma tapasztaltnál nagyobb mértékben fogadja be a nem jogi tudományok álláspontját is. Ma úgy tűnik, hogy a második változatban foglaltak valósulhatnak meg. Erre számos jel utal, így különösen a közigazgatási bíráskodás önállósulásának esélye, a közigazgatási jog mind nagyobb fokú professzionalizációja, a közigazgatási jog társadalmi funkciójának közeledése a polgári vagy a büntetőjog relevanciájához, de -többek közt - az is, hogy a közigazgatási eljárások mind erősebben éreztetik hatásukat a gazdaságban, a társadalom életében, valamint az állami működésben.
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 2007. évi tevékenységéről szóló beszámolójában olvassuk, hogy a biztos az egészséges környezethez és a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog érintettsége miatt vizsgált egy védett állatfaj lakóhelyéül szolgáló játszótéri környezet állapotát sérelmező panaszt. Megállapította, hogy a természetvédelem érdekei mellett a gyermekek - mint különösen védett korcsoport - érdekeire is figyelemmel kell lenni. A közigazgatási jog a környezetvédelemben sem írhatja felül a tényszerű realitást, sem pedig az alkotmányos érdekek közti egyensúly követelményét. Az optimális jogi válasz, ha az egymással kollízióba kerülő érdekek közül egyiknek sem kell kihullania. A legjobb, ha minden érdek mint érték fenntartható. Ez a fenntartható fejlődés kulcsa is lehetne. A kirostálás, az eltávolítás a környezeti közigazgatási jogalkalmazásban éppolyan ultima ratio kell, hogy maradjon, mint a büntetőjogban a legsúlyosabb büntetés kiszabása, vagy - más példával élve - bármely jog megszüntetése, amikor a puszta jogkorlátozás már nem elegendő. Az érdekelimináló jogalkalmazás értékeliminációt is eredményez. Egyetlen jól működő társadalomnak sem szolgál javára, ha a környezetvédelem érdekében - idézőjelben - "le kell mondania" valamely meglévő vagy leendő értékéről.
A környezetvédelmi jog nem az értékvesztés, hanem inkább az értékmentés területe. A környezet terhelhetősége a lakosság számára élhető környezetet jelent, míg a lakosság egészsége a környezetterhelés valós és lehetséges korlátait határozza meg. (Vö. Julesz 2010.)
- 87/88 -
Az "end-of-pipe" környezetvédelem, azaz a "csővégi" környezetvédelem fontossága technikai megközelítésben nem elhanyagolható. Környezetjogi és környezetszociológiai felfogásban azonban a prevencióra, valamint a "prevenció prevenciójára" érdemes helyezni a hangsúlyt. Míg a környezetvédelem technikai felfogása szerint az "end-of-pipe" környezetvédelem egyáltalán nem elvetendő, kifejezetten hasznos és környezetkímélő megoldás, addig az elővigyázatos környezetjogász sokkal inkább tisztább termelést szeretne látni. Ez a környezeti hatásvizsgálatok nyomán történő engedélyezések kimenetelére is rányomja a bélyegét. Pedig a stratégiai környezeti vizsgálatok sokszor kevésbé környezetterhelőnek mutatják az adekvát, BAT-alapú (Best Available Technology) csővégi környezetvédelem bevetését. A stratégiai környezeti vizsgálatok eredményei nem egy esetben ütköznek a közigazgatási jogi környezeti engedélyezés alapjául szolgáló környezeti hatásvizsgálatok eredményességével. Az átfogó, valóságközelibb és ezáltal környezetkímélőbb zöld közigazgatási jog szociális nézőpontból is sokkal inkább reszponzív kellene, hogy legyen. A társadalom igényei a jelenleginél szabadabban is formálhatnák a környezetvédelmi közigazgatási jogot. Elsősorban annak gyakorlatát, de szekunder jelleggel a normaalkotást, valamint annak elméleti alapjait.
Az "end-of-pipe" kifejezéssel az UNEP (United Nations Environment Programme) szóhasználatában éppúgy találkozunk, mint a környezetvédő civil szervezetek nyilatkozataiban. Az állam és a civil szféra egyaránt fontosnak ítéli a csővégi környezetvédelmet, miközben nem feledkezhetünk meg a sokat dorgált technikai-tudományos szemléletről sem. A csővégi környezetvédelem viszont nem visz sem közelebb, sem távolabb a környezetjogi alapú társadalmi szelekció megértéséhez. Nem, mert a jogászi szemlélet és a technikai szemlélet csak a környezetvédelmi ubikvitás jegyében nyerheti el igazi értelmét. Az egységes környezetfelfogásban a jogi, a technikai és az egyéb, szóba jöhető gondolkodásmódok és gondolatrendszerek egymást az egészséges környezethez fűződő jog érdekében erősíteni, nem pedig gyengíteni vagy kioltani hivatottak. (Vö. Wolf et al. 1997; Wolf et al. 2003; Baumgartl et al. 1997; Leeson 1995; Bartholomäi 1997.)
A környezeti jogszociológia szervezetökológiai felfogásban talán a leginkább explicit módon az "end-of-pipe" környezetvédelem kapcsán domborodik ki. A környezetvédelemben a különféle civilizációs megközelítések más és más konzekvenciákat hozhatnak, és hoznak is. Az ember formálta civilizáció lényege a szervezetten élő emberi közösségek laza szövetsége. Ehhez a szövetséghez valamiféle kohéziós erőre van szükség: ez az összetartó erő a civilizáltság. A civilizáltság mértékét és minőségét - miként a környezetvédelmi jog szabályait is - az önmaga számára előírásokat alkotó emberiség finalizálja. A civilizált közösségek mindezek ellenére képesek voltak felismerni távlati céljaikat: azokat a célokat, melyek fenntarthatják az emberiséget, és az őt szolgáló természeti erőforrásokat is konzerválhatják.
Alapvető fontosságú, hogy a társadalmunkban végbemenő kiválasztódás ne "a többség kirekeszti a kisebbségben maradókat" elve mentén valósuljon meg, hanem a többség befogadja a kisebbségben lévőket. A környezetvédelem nem válhat ökofasizmussá. A nyugati filozófiában és szociológiában sokat kritizált ökofasizmusra semmi szükségünk.
A szociális ökológia nem a kirekesztésben kell, hogy keresse a magyarázatokat és a kiutat, hanem a környezetterhelő kisebbséget érdemes visszavezetni a környezetvédő többség társadalmába. Mivel az emberi jogok alapvetően embereknek készültek, nem állíthatjuk, hogy a környezet egyes elemei - így az állatok vagy a növények is - az emberéhez hasonló jogokkal rendelkeznek. Mindazonáltal az állatok és a növények nem hétköznapi, polgári jogi értelemben vett dolgok. Az állatok speciális dologi jogállását már több nyugati jogrend megfogalmazza, pl. az osztrák ABGB 285a §-a, a német BGB 90a §-a, a svájci ZGB 641a §-a.
A növények hasonló jogállása még ezekben az országokban is várat magára. Az ABGB, a BGB és a ZGB után várható, hogy más országok is polgári jogi kódexükbe foglaljanak hasonló törvényszövegeket. Magyarország elöl járhatna az állatok mellett a növényeknek is nyújtott ilyetén "többletjogokkal". Mindez azonban nem jelenti, hogy az emberi jogok ne az ember kezdetektől fogva adott és az emberiség által fokozatosan kifejtett, megfogalmazott jogai lennének. Az emberiség közös érdeke, hogy a környezetszennyező kisebbség újra beilleszkedjen a környezetvédő társadalomba. Az állatok jogi felelősségre vonásának fundamentális akadálya, hogy ők jogfosztottak. Akárcsak a növények. Az állatok, a növények és az egyéb természeti értékek az emberiség közös "gondnoksága" alatt állnak. Többletjogaik nem nekik vannak, hanem a tulajdonosaiknak, ill. adott esetben a birtokosaiknak. Kirekeszteni vagy befogadni tehát a környezethasználó embereket lehet. Őket is csak
- 88/89 -
individualizált jelleggel. Az állatok és a növények nem lehetnek a kirekesztés elszenvedői. A befogadás társadalmi aktusa nem vonatkozhat rájuk, de a róluk való gondoskodás - jogilag differenciáltan, személyre lebontva, vagy ennek híján az állam és a civil szféra eszközeivel - a jelen nemzedék szociális felelőssége a jövő generációk érdekében. Az emberiség érti, hogy mi az ökofasizmus, így tehet is ellene. Az állatvilág vagy a növényvilág számára azonban nem létezik jogrend, társadalmi rend, gazdasági szisztéma, így társadalmi jelenségek sem vonatkoztathatók rájuk. Az ökofasizmussal a humán társadalom kell, hogy szembenézzen, miközben a természeti értékek védelme is ugyanennek a társadalomnak a feladata. Ha a társadalom delegálhatja ezt a felelősséget az államra, az nem jelenti, hogy teljes egészében kibújhat a környezetvédelem szülte szociális kötelességek alól. (Vö. Bookchin 2004; Light 1998; Sajó 2004; Hamza 2005; Kulcsár 2001; Kulcsár 2004; Prieur 1991; Gawel et al. 1999; Kloepfer et al. 1995; Julesz 2009.)
Egy-egy emberi közösség akkor jár helyes úton, ha van olyan állam mögötte, amely eleget tegyen a kollektív környezeti felelősség igényének. Ez az állam azonban kevésbé avatkozhat csak be az emberi szerveződések alapvető törvényszerűségeibe. A környezetvédelmi jogalkotás óhatatlanul is kihat a társadalmi kiválasztódásra, de ez a környezetvédelmi jog akkor akceptálható, ha társadalmi felhatalmazásból ered. Az emberi szerveződések tehát nem a jog irányítottjai, hanem - jóllehet, csak közvetve, de - a jog irányítói. Ekként a környezetvédelem jogi szabályozása az emberiség önkontrolljának tekinthető.
Magyarország nem az egyetlen olyan ország, ahol a környezetvédelmi jog szabályanyaga és kazuisztikája egyaránt tartalmaz önellentmondásokat. A hazai környezetvédelmi törvény értelmében pl. természeti erőforrásnak minősülne az élővilág is. (Egyébiránt ez a helyes felfogás.) Ugyanakkor természetvédelmi törvényünk az élővilágot kiemeli a természeti erőforrások köréből. A normatív ellentmondások mellett a fentebb vizsgált stratégiai környezeti vizsgálat és a környezetjogi engedélyezéshez szükséges környezeti hatásvizsgálat gyakorlati ellentmondásaira is fény derült. A jogszabályi szintű ellentmondások szerencsésen kevésszer fordulnak elő, de a praxisban jelentkező kontradikciók száma még mindig megengedhetetlenül sok. Így a bírósági jogalkalmazásban helytelen, hogyha a bíróság a környezetvédelmi jogi felelősséget nem a maga komplexitásában tekinti, hanem pl. figyelmen kívül hagyja a közigazgatási jogi tényállásból következő magánjogi felelősséget.
Nem mondhatja tehát a bíróság, hogy a közigazgatási jog ellenében ható környezethasználat pusztán közigazgatási jogi felelősséget keletkeztet, miközben ugyanez a cselekmény környezetet veszélyeztető állapotot idéz elő, s így a tevékenységtől eltiltás magánjogi szankcióját lehetne alkalmazni. Ez utóbbira álljon itt két példa a közelmúltból. Legf. Bír. Pfv. VIII. 20.874/2010. számú jogesetben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesnek az első fokú ítélet elleni fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság a fellebbezés indokaira figyelemmel rámutatott arra, hogy a szakértő írásbeli szakvéleményében, ill. szóbeli meghallgatása során megalapozott szakvéleményt nyilvánított a perbeli környezetszennyezés hatásairól. Eszerint az alperes által üzemeltetett szennyvíztisztító telep kapacitási, ill. technológiai okokból valóban a közigazgatási határértéket meghaladóan bocsátott szennyezett vizet a Zala folyóba, és ily módon közvetetten a Balatonba. A túllépés azonban csekély, a folyó öntisztító mechanizmusa a szennyezést kiszűri, így a szennyezett víz nem jut a Balatonba. Emellett jelenlegi állapotában a szennyvíztisztító károsanyag-kibocsátását csökkenteni műszaki okból nem lehet. Ugyanakkor a környezetkárosodás ilyen mértékű káros anyag kibocsátása mellett sem figyelhető meg a szennyvíztisztító közelében, ill. a Zala folyó érintett szakaszán. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati szakban megállapította, hogy a felperes a környezetvédelmi törvény 109. §-ának (2) bekezdésében biztosított jogkörében indított keresetet az alperesnek a kibocsátási határérték túllépésében megnyilvánuló környezetveszélyeztető tevékenységétől való eltiltása érdekében. Az alperes környezetveszélyeztető tevékenysége megítélése szempontjából nem volt jelentősége az alperes által hivatkozott és a bíróság által elfogadott jogszabályi moratóriumnak, mivel a felszíni vizek minősége védelméről szóló kormányrendelet a hatóság által megállapított egyedi határértékek betartása alól nem mentesítette az alperest. Másrészt a jogszabályi moratórium nem mentesíti a környezethasználót az őt terhelő általános, a környezetveszélyeztetést és környezetkárosítást megelőző, ill. megszüntető tevékenységek folyamatos és kötelező ellátása alól. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az első fokú ítéletre kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A Legf. Bír. Pfv. VIII. 21.492/2010. számú ügyben az alperes 1997-től nyersvas-tartalmú kohászati nem veszélyes és veszélyes melléktermékek és hulladékok újrahasznosítását végezte a perrel érintett telephelyén. A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta azt az alperesi álláspontot, hogy a felpereseknek a környezetvédelmi törvény rendelkezéseire alapozott kereshetőségi joga hiányzott, mivel a bűzkibocsátásra
- 89/90 -
a környezetvédelmi jogszabályok nem állapítanak meg határértéket. A környezetvédelmi törvény a 13. §-ban megfogalmazza a környezeti elemek egységes védelmének alapelvét. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a környezetkárosítás a polgári törvénykönyvben a jogellenes károkozásnak, míg a környezetveszélyeztetés a Ptk. 341. §-ában szabályozott, károsodással veszélyeztetés fogalmának feleltethető meg. Így a kereshetőségi jog a megfelelő anyagi jogi alapra tekintettel fennállt.
A környezetvédelem komplex rendszer. A környezetvédelmi jog is komplex szisztéma jellegét mutatja. Ugyanazon tényállás generálhat közjogi és magánjogi felelősséget is, ugyanakkor nem minden esetben érint egy konkrét környezethasználat minden jogágat. Azt tehát, hogy a társadalom mint szervezet és az állam mint szervezet számára egy-egy, közvetlenül vizsgált környezetterhelés valóban szervezetromboló, civilizációellenes hatással bír-e, mindig az egyénre lebontott, esetenként végrehajtott tény- és jogvizsgálat keretében lehet csak eldönteni. Nem állíthatjuk, hogy a közjogilag szervezetromboló hatású környezethasználat minden esetben meg is bontja a társadalmat mint szervezetet. Azt sem mondhatjuk, hogy a magánjogilag szervezetromboló környezethasználat sosem érheti el a társadalomrombolás releváns és visszafordíthatatlan szintjét.
Alapvetően négyféle lehetőség vázolható fel:
- közjogilag szervezetromboló, de a társadalomra nem veszélyes cselekmény (alapvetően közigazgatási kérdés, de lehet magánjogi is);
- közjogilag szervezetromboló, és az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet, ill. az állampolgárok személyét vagy jogait sértő vagy veszélyeztető cselekmény (alapvetően büntetőjogi kérdés, de lehet közigazgatási és magánjogi is);
- magánjogilag szervezetromboló, de a társadalomra nem veszélyes cselekmény (alapvetően magánjogi kérdés, de lehet közigazgatási is);
- magánjogilag szervezetromboló, és az állampolgárok, valamint az állami, önkormányzati, társadalmi és gazdasági szervezetek vagyoni és személyi jogait társadalomra veszélyesen sértő vagy veszélyeztető cselekmény (közjogi, ugyanakkor magánjogi kérdés is).
Ez a négyes felbontás az áttekinthetőséget, tehát a felelősségi kérdések áttekinthetőségét hivatott egyszerűsíteni. Jogelméleti analízis útján a felbontás tovább cizellálható. További alesetek és további részelemzések készíthetők. A környezetvédelmi jogi felelősség hatása az általános emberi vagy egy-egy konkrét közösségi szervezetre egyértelműen arra mutat rá, hogy a jogi felelősség és a társadalmi felelősség közti korreláció megbonthatatlan. A jog mint szervező erő elválaszthatatlan a társadalomtól és az államtól mint szervezettől. Legalábbis fejlettségünk mai szintjén. Az állam és a társadalom viszonyában a társadalom az alapvető szervező erő, míg az állam a szervezet, mely a jog segítségével szervezi magát az államot és a társadalmat.
A szervezetökológiai szempontú környezetjogi vizsgálódások arra vezetnek, hogy a jogot alárendeljük a jogalkotónak. Ez egy Isten-központú természetfelfogásban megengedhetetlennek tűnhet. Nem tekinthetünk el XVI. Benedek pápa természetvédő Weltanschauungjától, melynek értelmében a természetet igenis védeni kell. Ez a védelem az ember feladata. Mindazonáltal az Isten-hívő egyházak nem helyezhetik az embert az alkotó Isten elé. A deisták szerint viszont Isten csak megteremtette a világot, és a többit az emberekre bízta. A pápai állam szerint Isten továbbra is működő erőként van jelen világunkban. Ha egy deista elképzelés szerint az ember Isten helyébe léphet a környezet védelme terén, akkor a szervezés és kiválasztás terhe is az embert sújtja. Amennyiben azt a nézetet fogadjuk el, hogy Isten megteremtette a világot, és továbbra is aktív irányítója annak, akkor az ember környezetvédelmi tevékenysége vallási és/vagy erkölcsi tett, ahol a környezetjog a környezeti vallásosságnak, ill. a környezeti etikának van alárendelve.
A jogalkotó ember és a jogot alkotó Isten ellentéte helyett e kettő összhangját érdemes indukálni. Mivel az Isten-hit alapvetően meghatározza számos polgár és így számos ország vagy nagyobb szerveződési egység életét, az ember alkotta jogot engedhetjük valamiféleképp spiritualizálódni. Azaz az ember jogalkotó tevékenységét vallási értelemben vett cselekedetnek vagy erkölcsi értelemben vett jó szolgálatnak is tekinthetjük. A környezetet védő jogszabályok összességét a hívő ember vagy az erkölcsi jóra törekvő ember produktumaként is felfoghatjuk. A bennünket körülvevő szervezet változásai ekkor isteni eredetűek, de a szervezésben végrehajtó funkciót betöltő állam mediál a társadalom és a vallási hatalom között. Ez lényegében minden ma létező vallási irányzatról elmondható szervezetökológiai alaptézis.
A környezetvédelem sokáig Isten létének negligálását jelentette. Mára azonban az ökoreligiozitás révén a környezetvédelem a vallásosságban is helyet kapott. Nem mindegy persze, hogy egy történelmi egyház vagy egy antiszociális kisebb szekta tűzi-e zászlajára a zöld ügyet. A jóérzésű ember a jogellenes,
- 90/91 -
anarchista magatartást folytató szektáktól elhatárolódik, és csak azt fogadja el a környezeti vallásosság jegyében, amit a már bizonyított egyházak tárnak elé. A környezeti vallásosságban legalább annyira fontos az elővigyázatosság - csak jogi-szociológiai értelemben -, mint a környezetvédelem egyéb érvényesülési területein. (Vö. Julesz 2008b; Julesz 2009.)
A környezeti jogszociológia szervezetökológiai felfogásban - egyebek mellett - arra mutat rá, hogy a környezetért felelősséget érző ember és a környezetért felelősséget viselő ember sokszor két külön csoportot képez a társadalmon belül. A társadalom rendeltetéséből következően ez a két, különböző környezeti kvalitású csoport egymás ellen hat, de a társadalom belső mozgásai egyetlen közös rendszerben tartják mindüket. A társadalom fejlődése óhatatlanul magával hozza a fennmaradásért, a továbblétezésért vívott harcot. Ebben a küzdelemben a környezetért felelősséget érzők, de felelősséget nem viselők természetszerűleg kihullásra vannak ítélve. Helytelen lenne azt gondolnunk, hogy a környezetvédelemért cselekvőleg küzdők mindössze elvégzik a "munkát" a környezeti értékeket élvezők, de azokért tenni nem képesek vagy nem akarók számára, majd lelépnek a történelem porondjáról.
Egy környezeti értelemben vett uralkodó osztály nem lenne reális, és nem is volna fenntartható. A környezeti szabadság elsősorban azokat kell, hogy megillesse, akik környezeti felelősségüknek is eleget tesznek. A környezetvédelemben megengedhetetlen a jogok és kötelességek arányának eltolódása. Nem elfogadható megoldás, hogy a környezeti jogokat főként a társadalom egyik része élvezze, míg a kötelességek lényegében az egyenlőtlen társadalmi-gazdasági esélyekkel indulókat és az egyenlőtlen bánásmódban részesülőket terheljék.
A környezeti jogszociológia szervezetökológiai felfogása szubjektív és objektív értékek mentén szerveződik. Az objektív értékek sajátja, hogy azokat mindenkinek egyformán el kell fogadnia. (Igaz, sokszor ez sincs így.) A szubjektív értékek azonban a homo naturam defendens kibontakozásának terepe. Az objektív környezeti értékek szubjektív környezeti értékekkel kiegészülve a fejlődés útját és mikéntjét határozhatják meg. A szubjektív környezeti értékek - mint pl. az ökofasizmus, az ökoanarchizmus vagy épp az ökorasszizmus elleni kollektív fellépésben rejlő társadalmi kohéziós erő - a környezeti elemek mint objektív értékek konzerválását és kvalitatív javítását is előmozdíthatják.
Környezetvédelemre és környezetvédelmi jogra közösségeink jelenlegi fejlettségi szintjén szükség van. Ma még a jogfejlesztés, valamint a megújulni képes környezetjog, tehát az innovatív zöldjog a szociális működés fontos tényezője. A társadalom keretei változnak, ezért a jogi keretek is folyamatos változásra vannak ítélve. A szabályozó faktorok a közösségi létezésben nélkülözhetetlenek, de azok minősége, mennyisége, elnevezése és főként tartalma változhat. A környezetvédelmi jog zöld felfogása jogrendünket - és általában a kisebb-nagyobb közösségek jogrendjeit - némiképp eltávolítja a formalizmustól. A formalizmus a kommerciális értelemben felfogott jog szempontjából elengedhetetlen. A jog környezetvédelmi felfogása a tisztán kommerciális értékrend szerinti jogot tartalmi irányban szabadítja fel. Közösségeinket ekkor már nem annyira a jogi mondanivaló előírásszerű formába öntése szervezi, mint inkább közös értékeink - ha kell, formabontó - érvényre juttatása. Az állam és a társadalom által recipiált jogi formák az alkalmazkodó, könnyen idomuló jog tömegvonzásában képlékennyé, de iure alakváltóvá transzformálódnak.
Ádám Antal (2009): Az emberi irigységről, ellenszenvről és kajánságról. Bűnügyi Szemle 4. sz. pp. 3-8.
Bartholomäi, Reinhard (1997): Sustainable Development und Völkerrecht. Nomos, Baden-Baden
Baumgartl, Bernd - Strange, Susan - Minchev, Emil (1997): Actors and Interests in Eastern European Environmental Policies. Kluwer International, London-Hága-Boston
Bookchin, Murray (2004) [1971]: Post-Scarcity Anarchism. AK Press, USA
Galligan, Denis J. (2007): Law in Modern Society. Oxford University Press, Oxford
Gawel, Erik - Lübbe-Wolff, Gertrude (1999): Rationale Umweltpolitik - Rationales Umweltrecht. Nomos, Baden-Baden
Hamza Gábor (2005): A közvetlen demokrácia ókori intézményei és a politikatudomány, Jogtudományi Közlöny 2. sz. pp. 76-79.
Hannan, M. T. - Freeman, J. (1977): The Population Ecology of Organizations. American Journal of Sociology 5. sz. pp. 929-964.
Hannan, M. T. - Freeman, J. (1989): Organizational Ecology. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts
http://www.cdep.ro/pls/dic/site.page?id=371
http://www.slovakia.org/sk-constitution.htm
HVG 2011. február 19.
Julesz Máté (2010): A környezetjog mélyrétegei. Magyar Jog 2. sz. pp. 73-80.
Julesz Máté (2009): A környezetvédelmi jog határai. Liget 11. sz. pp. 71-77.
Julesz Máté (2006a): Egy modern jogi eszköz a környezet védelmében. Magyar Tudomány 12. sz. pp. 1476-1488.
Julesz Máté (2008a): Környezetjogi értékelemzés. Magyar Jog 4. sz. pp. 193-201.
Julesz Máté (2008b): Ökoreligiozitás. Társadalomkutatás 4. sz. pp. 455-474.
Julesz Máté (2006b): Prevenció és reparáció a környezetvédelmi magánjogban. Magyar Jog 3. sz. pp. 162-168.
- 91/92 -
Kiss, Alexandre - Shelton, Dinah (1994): Manual of European Environmental Law. Cambridge University Press, Cambridge
Kloepfer, Michael - Mast, Ekkehart (1995): Das Umweltrecht des Auslandes. Duncker und Humblot, Berlin
Kulcsár Kálmán (2004): A globális és a regionális folyamatok politikai hatása. Társadalomkutatás 1. sz. pp. 5-39.
Kulcsár Kálmán (2001): Átmenet a XXI. századba. Politikatudományi Szemle 10. évf. 4. sz. pp. 5-28.
Leeson, John D. (1995): Environmental Law. Pitman, London
Light, Andrew (szerk.) (1998): Social Ecology After Book-chin. Guilford Press, New York
Prieur, Michel (1991): Droit de l'environnement. Dalloz, Párizs
Sajó András (1989a): Alkuban létrejött jog. A környezetvédelmi szabályozás példáján. Társadalomkutatás 2. sz. pp. 18-27.
Sajó András (2004): Az emberi jogok mint tudásrendszer. Állam- és Jogtudomány 1-2. sz. pp. 3-38.
Sajó András (1989b): Jogot a jövőnek? Etikai szempontok a nagy kockázatú technológiák alkalmazásához. Világosság 3. szám, pp. 226-232.
Wolf, Susan - White, Anna (1997): Principles of Environmental Law. Cavendish, London-Sidney
Wolf, Susan - Stanley, Neil (2003): Wolf and Stanley on Environmental Law. Cavendish, London ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos kutató, Szeged.
Visszaugrás
