1. A XX. század elején Daniel De Leon, amerikai forradalmi szocialista, a Socialist Labour Party megalapítója, 1902-ben egy munkásgyűlésen a római állami-politikai mechanizmust kívánta ismét életre kelteni. E követelmény megfogalmazásában döntő szerepet kapott a néptribunátus intézménye, amelyet Daniel De Leon kora számára is kiemelkedő jelentőségűnek, sőt egyenesen aktuálisnak tartott.
Az antikvitás kultusza különösen nagy szerephez jutott már a Francia Forradalom idején, tehát egy jó évszázaddal korábban. Természetesen már évszázadokkal ezt megelőzően, elsősorban Niccoló Machiavelli (1469-1527) munkáiban, így például a "Discorsi sopra la prima decade di Tito Livio"-ban is nem egyszer lehet találkozni a görög-római antikvitás politikai struktúrájának aktualizálására irányuló kísérlettel. Ugyanez vonatkozik a nápolyi filozófus, Giambattista Vico (1668-1744) munkáira, aki legjelentősebb művében, a történetfilozófiai kérdéseket vizsgáló "Principi di Scienza Nuova"-ban (1725) foglalkozik a néptribunátussal.[1] Itt lehet utalni arra is, hogy Pennsylvania állam 1776-ban elfogadott alkotmánya is ismeri a Council of Censors intézményét, ami az antik állami-politikai intézmények hatására utaló jelenség.
Önálló elemzés tárgyát képezhetné a görög-római antikvitás kontinuitásának problémája. Ebben a vonatkozásban Dopsch, Hübinger, Graf, Böhner, Suerbaum, Jones, Anderson és Lot elemzései jelentősek. Nem is egyszer ugyancsak inadekvát kép formálódik a klasszikus, görög-római antikvitás egy-egy intézményéről, politikai kategóriájáról, amelyre talán a legélesebben Siber mutat rá ma is alapműnek számító munkájában.[2] Különösen gazdag az irodalom a demokrácia fogalma, kategóriája továbbélésének tekintetében. A római közjog aktuális vonatkozásait nem egy szerző hangsúlyozza, így például Johann Kaspar Bluntschli (1808-1881). Egyfajta"crux interpretum" a szuverenitás antik, római előzményeinek helyes értelmezése. Ebben a vonatkozásban fontos a liberálkonzervatív organikus jog-és államtan elkötelezett hívének számító Bluntschli és az államjogi pozitivizmust (is) a közjog tudományos feldolgozásához feltétlenül szükségesnek tartó Georg Jellinek (1851-1911) képviselte álláspont diametriális eltérésére utalni. Az antik kategóriák továbbélése elemzése körében nem lenne helyes megfeledkezni néhány igen súlyos horderejű értelmezési problémáról sem. Így például vitatott az ún. vétójog, amelynek kapcsán Appianos (B.C.III.50.) joggal írja, hogy "semper autem in magistratibus potior est vetantis auctoritas"[3] Utalnunk kell ebben az összefüggésben továbbá az állam fogalmának igencsak eltérő interpretálására. Nem ugyanaz az állam jelentése például Rousseau-nál vagy a XIX. századi német Történeti Jogi Iskola (Historische Rechtsschule) képviselőinél.
2. Vitán felül áll, hogy beható elemzést érdemel a Theodor Mommsen-féle koncepció. Ugyancsak figyelmet érdemel a XIX. század kiemelkedő, a szakirodalomban azonban csak csekély mértékben figyelembe vett Giandomenico Romagnosi (1761-1835) teóriája. Az Istituzioni di civile Filosofia, ossia, di Giurisprudenza teorica című, a maga korában kétségtelenül jelentős visszhangra találó munka szerzője az ún. "avvogaria" konstrukciójában véli megvalósítandónak a rousseau-i, a római hagyományokban gyökerező konstrukcióját "tribunat". Ennek alapját döntően az a végső soron Machiavelli-re visszanyúló nézet képezi, mely az "igazi", "valódi" szabadságot az ún. "volonté générale"-lal, a köz akaratával azonosítja, pontosabban abban véli felfedezni. Kétségtelen ebben az esetben is a római hagyományra való támaszkodás. A mommseni koncepció szinte teljes mértékű követése jellemzi Niccolini munkáját.[4] Mommsen-t természetesen más szerzők is - így például az olasz irodalomban F. Stella Maranca[5] - szoros figyelemmel kísérik.
3. Részletes elemzést igényel a Barthold Georg Niebuhr (1776-1831) nevéhez kapcsolódó teória. Ennek
- 76/77 -
az elméletnek a tengelyét az képezi, hogy a tribunicia potestas, a néptribunusi hatalom alapja a patríciusok és a plebejusok közötti megegyezés, a foedus. A niebuhri koncepció továbbélésének kérdése természetesen önálló elemzés tárgya lehetne. Igen lényeges kérdés továbbá a tribunicia potestas tartalmának elemzése. Ebben a vonatkozásban utalnunk kell a Mommsen-féle teóriára, mely szerint az lényegét tekintve magistrátusi hatalmat jelentene. Másképpen vélekedik Herzog, akinek az az álláspontja, hogy a néptribunusi hatalom a magistrátusi hatalom elemei mellett a senatori hatalom elemeit is magában foglalja. A néptribunatus "sanctissimus magistratus" (Cicero, pro Sext. 25 és Dyon. IV.22. ["hierotate arché"]). További problémát jelent nézetünk szerint az intercessio kérdése. Ebben az összefüggésben az intercessio és a ius agendi cum plebe kapcsolata igényel önálló vizsgálatot. Részletes elemzésre tarthat számot az ismert Livius-hely.[6]
4. Ugyancsak átfogó analízis tárgyát kell képeznie a közvetlen demokrácia vonatkozásában az ún. negatív hatalom sokat vitatott problémakörének. A negatív hatalom megfogalmazásában a döntő szerep kétségtelenül Robespierre-t és Rousseau-t illeti. Itt utalunk arra, hogy a rousseau-i népszuverenitás gondolatának előzményei egyértelműen a jezsuita szerzetes, Juan De Mariana (1536-1623) zsarnokölést igazoló elméletével kapcsolatosak.[7] Juan De Mariana a "De rege et regis institutione" című művének egyik fejezetében egyenesen arról ír, hogy az uralkodó (monarcha) felelősségre vonható azért, ha az államot tönkreteszi vagy az állam polgárainak életét megkeseríti, s ezért életével is fizethet Példa számára III. Henrik francia király 1589-ben bekövetkezett meggyilkolása St. Cloud-ban. A katolikus egyház és a jezsuita rend Juan de Mariana tanát elveti, aminek oka az, hogy a jezsuitákat vádolják, illetve teszik felelőssé IV. Henrik francia király meggyilkolásáért.[8] Luis de Molina (1535-1600), aki a zsarnokölés extrém apologétája, a népszuverenitás elméletét valójában az ellenreformáció szuverénellenes fegyvereként dolgozza ki. Francisco de Vitoria, nagyhatású "Relectio de potestate civili" című művében az emberi jogok egyik első megfogalmazójának tekinthető. Juan de Mariana-val és Luiz de Molina-val ellentétben nem foglalkozik a zsarnokölés jogosságának kérdésével.[9] Ilyen értelemben elméletileg a demokráciáért való lelkesedés valószínűleg igen csekély szerepet játszik. Ennek a megállapításnak az érvényességét nem érinti az a körülmény, hogy maga Robespierre egyik művében sem használja ezt a terminus technicust. Ez lényegében azzal magyarázható - miként erre az irodalomban Pierangelo Catalano mutat rá[10] -, hogy a Francia Polgári Forradalom nagy ideológusa, akire ebben a vonatkozásban Machiavelli van nagy hatással, nem dolgozza ki részletekbe menően a tribunátus ideáját.[11] A zsarnokölés teóriájának hívei, az ún. monarchomachosok sokat merítenek Franqois Hotman [Hotomannus] (1524-1590)[12] "Francogallia"-jából,[13] melyben a szerző azt törekszik bizonyítani, hogy Franciaországban a királyi hatalom már a gallok óta folyamatosan korlátozott.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
