Immáron öt év telt el az európai öröklési rendelet[1] (a továbbiakban: rendelet, EuÖR) hatálybalépése óta, s minthogy a rendelet alkalmazása ötéves múltra tekint vissza, az alkalmazók körében már nem túl korai gyakorlati tapasztalatokról beszélni. A rendelet nagy változásokat hozott a nemzetközi elemet tartalmazó öröklési ügyek rendezését illetően, s e változások közül jelen tanulmány a rendelet egyik legmeghatározóbb elemére, a rendelet által alkalmazni rendelt kapcsolóelv kérdésére összpontosít. A rendelet az Európai Unió viszonylatában bevezeti a szokásos tartózkodási helyet, mint univerzális kapcsolóelvet a nemzetközi elemet tartalmazó hagyatéki ügyek rendezésére. A szokásos tartózkodási hely, mint egységes kapcsolóelv kétségkívül a rendelet egyik legnagyobb nóvuma. Ugyanakkor megemlítendő, hogy e kapcsolóelv nem az öröklési rendeletben debütált először a polgári-igazságügyi együttműködés kontextusában. Az európai igazságügyi térségben korábban megalkotott jogi aktusok már szintén ezt a kapcsolóelvet fektetik le. A szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv kardinális szerepet tölt be a rendeletben, hiszen az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye alapján kerül meghatározásra a hagyatéki eljárás lefolytatásához szükséges két legfontosabb szempont: a joghatóság (4. cikk) és az alkalmazandó jog (21. cikk). A rendelet 4. cikke szerint ugyanis annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt.[2] Ugyanilyen fontos szerep jut a szokásos tartózkodási helynek a rendelet 21. cikke szerint: az öröklés egészére azon állam joga alkalmazandó, amelynek területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt.[3] Vagyis az öröklési ügyekben főszabályként mind a joghatóságot, mind az öröklésre alkalmazandó jogot a szokásos tartózkodási hely határozza meg.
- 74/75 -
A szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv elterjedése előtt a nemzetközi magánjogban a kapcsolóelvek vonatkozásában intenzív szakmai viták folytak. Az öröklési rendelet kapcsolóelv-rendszerének kidolgozása során a megoldási lehetőségek között szerepelt az örökhagyó állampolgársága, az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye, az örökhagyó utolsó lakóhelye, továbbá szóba került a hagyatéki vagyontárgyak többségének fekvése helye szerinti állam joga is, mint potenciális kapcsolóelv.[4] A rendelet hatálybalépése előtt az egyes tagállamok nemzetközi öröklési ügyekben alkalmazott kapcsolóelvei eltérőek voltak. A rendelet megalkotását célzó tárgyalási időszakban (2009-2012) 27 tagállam közül 14 tagállam[5] az állampolgárság elvét követte.[6] Emellett néhány állam a hagyaték feldarabolásának elvét vette alapul, más-más kapcsolóelvet alkalmazva ingók és ingatlanok tekintetében.[7] A kétezres évek elején megalkotott új európai kodifikációiban azonban már határozottan a szokásos tartózkodási hely elve dominál.[8] Az öröklésre alkalmazandó jog meghatározása tekintetében nagyfokú hasonlóság jellemző a common law jogrendszerekre. Az angolszász jog a mai napig a hagyaték feldarabolásának elvét követi: ingatlan hagyaték tekintetében a vagyon fekvési helye (lex rei sitae), ingó vagyontárgyak esetében pedig az örökhagyó utolsó domicile-je (személyes joga, amelyet a lakóhely határoz meg) az irányadó.[9] E körben meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Királyság részben éppen emiatt - függetlenül a Brexittől - nem részese a rendeletnek.[10]
A fenti különbségekből adódóan a mára már jogalkotási tradíciónak tekinthető szokásos tartózkodási hely bevezetésének kérdése az Európai Öröklési Rendelet megalkotása során korántsem volt egyértelmű. Az öröklési ügyekre irányadó európai szabályrendszer kialakítása során a kapcsolóelv témakörét övezte a legnagyobb vita. A Zöld könyvben[11] tett javaslatok alapján is számos egymással szemben álló érvelés jelent meg az utolsó szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv vonatkozásában, amely az egyes tagállamok eltérő hagyományaiban gyökerezett.[12] 2009-ben, amikor megjelent a rendelet tervezete,
- 75/76 -
a kapcsolóelv kérdésében még ekkor sem volt teljes az egyetértés.[13] Ahogy Vienenkötter kiemeli: a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv rögzítése végül egy kompromisszumcsomag eredményeként született meg.[14]
A legalkalmasabb kapcsolóelv kiválasztásáért folyó harcban az utolsó tartózkodási hely mellett kétségkívül az állampolgárság volt a legnagyobb esélyes. Az állampolgárság mint kapcsolóelv megtartása mellett szólt az a tény, hogy az állampolgárság minden további nélkül egyszerűen megállapítható, továbbá az, hogy az állampolgárság egy szilárd, kevéssé módosítható kötelék egy adott állam és az állampolgár között. Ezen kívül az az érv is az állampolgárság mellett szólt, hogy az örökhagyó saját nemzeti jogának alkalmazása tükrözné a legjobban az akaratát, figyelembe véve a kulturális és a vallási meggyőződését is.[15] Míg az állampolgárság jogi köteléket jelent egy személy és egy állam között, és ezen túlmenően különböző jogokkal ruházza fel az állampolgárt, az, hogy egy egyén szokásos tartózkodási helyéül egy adott állam területét választja, nem feltétlenül keletkeztet jogi köteléket és nem keletkeztet ipso iure jogokat sem az adott államban tartózkodó személyre nézve, ehelyett pusztán objektív szempontok alapján meghatározható tényállást eredményez.
E kontextusban felmerülhet, - és az utolsó tartózkodási hely, mint objektív kapcsolóelv megalkotása során számos alkalommal fel is merült - az a kérdés, hogy vajon az állampolgárság, mint univerzális kapcsolóelv a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározásánál nem volna-e szilárdabb alapokon fekvő megoldás, mint a könnyen változtatható szokásos tartózkodási hely. Az állampolgárság mellett szólt, hogy az egy tartós kötelék az állampolgár és az állam között, s az állampolgárság megváltoztatása összetettebb és bizonyos kritériumokhoz kötött folyamat, míg a szokásos tartózkodási hely vonatkozásában a jog általi elismerés és nyilvántartás nem követelmény.[16] Más szóval, egy könnyen megváltoztatható kapcsolóelv aláássa a jogbiztonságot a hagyatéki vagyontárgyak jogi sorsának megtervezése során.[17] A szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv különösen azért szorítja háttérbe a jogbiztonságot, mert a szokásos tartózkodási hely önmagában nem keletkeztet jogi köteléket egy adott személy és egy adott állam között, s ennek következtében annak sincs akadálya, hogy az örökhagyó a szokásos tartózkodási helyét, s ezzel együtt a hagyatéki eljárás lefolytatása szempontjából releváns kapcsolóelvet időről-időre, szándékosan vagy éppen egy aktuális élethelyzetből adódóan - anélkül hogy erről tudomása volna - megváltoztassa. Ugyanakkor e körben nem az a kérdés, hogy mely kapcsolóelv változtatható meg egyszerűbben az örökhagyó részéről, hanem az, hogy az állampolgárság és a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv versenyében mely kapcsolóelv esetében valósul meg szorosabb kötelék az örökhagyó és az adott ország viszonylatában. E vitában az állampolgárság, mint kapcsolóelv pártolói arra hivatkoztak,
- 76/77 -
hogy a jog a kultúra terméke, s mint ilyen, a nemzeti jog alkalmazása garantálja az adott személy kulturális gyökereihez visszanyúló kapcsolatot.[18] Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagy a mai társadalmunkban zajló egyes folyamatokat.[19] Ezen túlmenően, egy ilyen szilárd kapcsolóelv, mint az állampolgárság nem tükrözné kellő mértékben az Európai Unión belül érvényesülő szabad mozgás és letelepedés lehetőségének kihasználását.
Az állampolgárság mellett felsorakoztatott konzisztens érvek ellenére az öröklési jog területén a kapcsolóelvek versenyében végül az utolsó szokásos tartózkodási helyre esett a választás. A döntés meghozatalában nagy szerepet játszott az a tény, hogy a tartózkodási hely elve jobban igazodik az integrációs és mobilitási politikához. Továbbá, a szokásos tartózkodási hely révén nagyobb hangsúlyt kapnak azok az elvek, amelyeket a szabad mozgás és letelepedés joga testesít meg. Ugyancsak szerepet játszott az a tény, hogy az európai rendeletekben egyre inkább a tartózkodási hely dominál, azaz ennek a kapcsolóelvnek a bevezetése jobban illeszkedett az EU jogalkotási trendjébe.[20]
A rendelet alkalmazása során a szokásos tartózkodási hely megállapítása kapcsán merülnek fel leginkább olyan problémák, amelyek a rendelet szabályainak megalkotása során még nem feltétlenül voltak előre láthatóak, s csak utólag, a rendelet gyakorlatban történő alkalmazása során jelentkeznek. Az esetek többségében az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyének megállapítása nem okoz a jogalkalmazó számára különösebb problémát,[21] ugyanakkor bizonyos esetekben úgy tűnhet, a jogalkalmazó a találgatások mezejére kénytelen lépni. Az örökhagyó életét és halálának helyét övező körülmények a gyakorló szakembereket nagy kihívás elé állítják, s az objektív szempontok, amelyek alapján a kapcsolóelv kérdését meg kell állapítani, sok esetben a látszatnál mélyebb elemzést igényelnek.
Miután a rendelet viszonyítási pontként az örökhagyó halálának időpontja szerinti szokásos tartózkodási helyét határozza meg mind az alkalmazandó jog mind pedig a joghatóság kérdésében, attól függetlenül, hogy mi volt az örökhagyó állampolgársága, felmerül a kérdés: hogyan értelmezendő helyesen a szokásos tartózkodási hely fogalma? Az általános értelmezés szerint az örökhagyó halála időpontjában szokásos tartózkodási helye az a hely, ahol életvitelének központja volt a halálát közvetlenül megelőzően.[22] Ez a magyarázat alapvetően jól értelmezhető, mégis kétségekre adhat okot, hiszen napjainkban a gyakorlatban az is előfordulhat, hogy az örökhagyó nem egy, hanem kettő vagy
- 77/78 -
akár több szokásos tartózkodási helyet tudhat magáénak. A kettős tartózkodási hely problémáját Rauscher a következő találó megfogalmazással írja le: ,Az illető személy szociális, családi és munkakapcsolatait máshová helyezi, anélkül, hogy az utolsó hidat felégetné származási államával."[23]
Az utolsó tartózkodási hely kapcsán felmerülő nehézségeket a 24-es preambulum bekezdés kifejezetten említi, mitöbb, néhány, a gyakorlatban sokszor felmerülő esettípus megoldásához iránymutatást is nyújt. A 24-es preambulum bekezdés példaként azt az esetet taglalja, amelyben az örökhagyó szakmai vagy gazdasági okokból külföldre került és ott dolgozott, esetenként hosszú ideig, azonban a származási államával szoros és tartós kapcsolatot őrzött meg. Ez az eset az adott körülményektől függően úgy is értékelhető, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye továbbra is a családi és társadalmi életének központját képező származási államban található. További összetett esetek adódhatnak abból, ha az örökhagyó élete során felváltva több államban élt, vagy az egyik államból a másikba utazott, ugyanakkor egyik államban sem telepedett le állandó jelleggel. Amennyiben az örökhagyó az egyik érintett állam állampolgára volt, illetve összes jelentősebb vagyontárgya az egyik érintett államban volt fellelhető, akkor az örökhagyó állampolgársága vagy ezeknek a vagyontárgyaknak a fellelhetősége különleges tényező lehet az egész tényállás átfogó értékelésekor.[24]
A fenti problémakörre tipikus példa lehet például egy olyan magyar állampolgárságú örökhagyó, aki halálát megelőzően munkája révén Olaszország és Magyarország között ingázott, s mindkét országban rendelkezett egy-egy körülbelül azonos értékű ingatlannal. Ebben az esetben az örökhagyó állampolgársága döntő jelentőséggel bír, így a hagyatéki eljárást Magyarországon kell lefolytatni a magyar jogszabályok szerint.
A fenti eset egy másik példája lehet egy magyar-osztrák kettős állampolgársággal rendelkező örökhagyó, aki munkája révén Bécs és Budapest között ingázott, és akinek hagyatéka túlnyomórészt Magyarországon található meg. Ebben az esetben a vagyontárgyak fellelhetősége bír különös jelentőséggel, következésképp a hagyatéki eljárást ebben az esetben is magyar közjegyző folytatja le a magyar jog szerint.[25]
- 78/79 -
Mint említettük, az örökhagyó érdekeinek középpontja szerinti hely meghatározása a legtöbb esetben nem okoz különösebb nehézséget.[26] Ugyanakkor, a szabad mozgás és letelepedés nyújtotta lehetőségek számos olyan esetet eredményeznek, amelyekben az örökhagyó szokásos tartózkodási helye nem állapítható meg egyértelműen, még a preambulumban található támpontok segítségével sem. A rendelet alkalmazásának gyakorlatában mára kikristályosodott néhány olyan "örökhagyó kategória" akiknél az utolsó szokásos tartózkodási hely megállapítását rendszerint nehezítő körülmények övezik. Az ilyen örökhagyók tipikus eseteinek mára két ismert kategóriáról beszélhetünk: a munkahelyi ingázók, továbbá az ún. "Mallorca nyugdíjasok."[27]
Vegyük például a családjával Magyarországon élő, ám a szélesebb körű munkalehetőséggel, kedvezőbb munkafeltételekkel és magasabb munkabérrel kecsegtető szomszédos Ausztriába nap mint nap dolgozni "átjáró" munkavállalót. Ilyen esetben első ránézésre nem állapítható meg, hogy az örökhagyó mely államhoz fűződik szorosabban, hiszen az egyik helyhez otthona, családja köti, a másik ország pedig mindenkori jövedelmének forrása, melyből adott esetben családját eltartja, otthonát fenntartja. A vázolt esetnek több lehetséges kimenetele lehet, melyek egyrészt függnek a hagyatéki vagyontárgyak helyétől, illetve attól, hogy az örökhagyó rendelkezett-e az adott tagállam állampolgárságával.
Bármennyire is nehézkesnek tűnik azt megállapítani, az örökhagyónak minden esetben volt/kellett, hogy legyen szokásos tartózkodási helye. A tagállami jogalkalmazónak még a legösszetettebb esetekben is döntést kell hoznia arra vonatkozóan, hogy hol volt az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye, hiszen a rendelet szabályrendszere az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyének tényére alapozza a hagyatéki eljárás lefolytatása szempontjából leglényegesebb kérdéseket.[28]
A fenti eset lehetséges megoldásaira visszatérve, amennyiben a Magyarországon élő, de Ausztriában dolgozó elhalt, akinél nem állapítható meg egyértelműen, hogy mely államban volt a szokásos tartózkodási helye csupán magyar állampolgársággal rendelkezik, vagy a hagyatéki vagyontárgyak kizárólag Magyarországon találhatók meg, egyértelműen kijelenthető, hogy a hagyatéki eljárást magyar közjegyző előtt folytatják majd le, hiszen ez esetben a "mérleg nyelve" szerepét betöltő tényező az örökhagyó állampolgársága vagy a hagyatéki vagyontárgyak fekvése lesz. Az eset második lehetséges kimenetele az osztrák eljáró hatóság lenne, abban az esetben, ha megállapítást nyer, hogy az elhalt hagyatéki vagyontárgyainak túlnyomó része Ausztriában található meg, továbbá abban az esetben is, ha az örökhagyó osztrák állampolgárságának döntő jelentőséget tulajdonítanak az ügy összes körülményének átfogó vizsgálata alapján. Különös bonyodalomra abban az esetben kerülhet sor, ha az örökhagyó magyar és osztrák állampolgársággal is rendelkezett, és mindkét államban tulajdonjoggal bírt a halálával hagyatékká vált tár-
- 79/80 -
gyakon. Ez az eset főként azért szülhet nehézségeket, mert a rendelet a hagyaték egységének (Nachlasseinheit) elvét követi, vagyis a hagyaték jogi sorsát egyetlen állam jogának rendeli alá.[29] Ez azt jelenti, hogy a hagyaték teljes egészére, függetlenül attól, hogy ingóságról vagy ingatlanról van szó, ugyanaz a jog alkalmazandó. Nem lehetséges tehát a hagyaték feldarabolásának elvét alkalmazni, azaz ingóságok és ingatlan az örökhagyó halálával bekövetkezett jogi sorsát különböző szabályok szerint meghatározni, annak ellenére sem, hogy az örökhagyót látszólag mindkét kérdéses államhoz ugyanolyan szoros kapcsolat fűzte. A rendelet szabályozási koncepciója szerint tehát, a fent említett örökhagyó esetében, aki magyar és osztrák állampolgársággal is rendelkezett, és mindkét államban maradt utána hagyaték, ugyanúgy meg kell találni azt a döntő jelentőséggel bíró tényezőt, amely a mérleg nyelvét egyik vagy másik ország irányába billenti. Adott esetben, ahogyan azt a rendelet 24-es preambulumbekezdése is említi, ez a bizonyos döntő tényező lehet akár családi vagy társadalmi kötelék is, hiszen logikusan feltételezhető, hogy az örökhagyó családja révén szoros és tartós kapcsolatot őrzött meg származási államával. Fent vázolt esetünkben, a kettős állampolgárság és a mindkét országban fekvő vagyontárgyak egyensúlyát felborító tényező tehát nagy valószínűséggel a Magyarországhoz fűződő családi kötelék lesz, így a fenti esetben amennyiben az ügy összes körülményének átfogó vizsgálata során megállapítást nyer, hogy a családi kötelék döntő jelentőséggel bír, a hagyatéki eljárást magyar közjegyző folytatja majd le a magyar öröklési jogi normák szerint.
Az ingázók után a másik, öröklési jogi "berkekben" elhíresült örökhagyócsoportot az ún. Mallorca-nyugdíjasok képezik, akik esetében az utolsó szokásos tartózkodási hely megállapítása szintén bonyodalmakhoz vezet. Napjainkban a gyakorlatban elhíresült jelenség, hogy Mallorca jellemzően a jómódú német, angol és francia nyugdíjasok üdülőhelye. Sokukra jellemző, hogy nem csupán rövid időre utaznak oda, hanem hosszú hónapokat, esetleg éveket is eltöltenek a spanyol tengerparton. Sok esetben saját ingatlanra is szert tesznek Mallorcán, ugyanakkor származási államukhoz fűződő kötelékeik (állampolgárság, vagyontárgyak a származási államban) is megmaradnak.
Ebben az esetben azért különösen bonyolult megállapítani az utolsó szokásos tartózkodási helyet, mert az objektív tények alapján - amelyeken az EuÖR kapcsolóelve is alapul - az örökhagyó utolsó tartózkodási helye Mallorcá-n volt, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy korábban évtizedekig élt egy másik országban, amely életének központját képezte. További nehézséget okozhat, az örökhagyó jövőre vonatkozó szándékának megállapítása, nevezetesen, hogy vajon szándékában állt-e visszatérni származási országába, avagy a Mallorcán vásárolt ingatlant vajon éppen abból a célból vásárolta, mert élete hátralevő részében Mallorcán szeretett volna élni, vagy esetleg pl. befektetés céljából. Ezen kérdések helyes megítélése mind szükséges ahhoz, hogy az eljáró hatóság helyesen állapítsa meg az örökhagyó utolsó tartózkodási helye szerinti tagállamot, amely meghatározó a hagyatéki eljárás lefolytatásának szempontjából.
- 80/81 -
A fentiekhez hasonló esetekben felmerül a kettős tartózkodási hely kérdése is, ugyanis nem tisztázott, hogy egy személynek csak egy szokásos tartózkodási helye lehet-e, vagy előfordulhat, hogy egy személynek kettő vagy több szokásos tartózkodási helye is van egyidejűleg. E problémakör kiváltóinak szintén az ún. Mallorca nyugdíjasok tekinthetők, akik az évnek jellemzően ugyanannyi idejét töltik nyaranta Mallorcá-n, míg a teleket hazájukban pl. Németországban, így tartózkodási helyük megállapítása során a mérleg nyelve egyik ország irányába sem billen. Az ehhez hasonló esetekben, melyekben az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye az objektív szempontok alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal, talán célszerű volna kiegészítő jelleggel lehetővé tenni az állampolgárság elvének alkalmazását, s vélelmezni azt, hogy az örökhagyót az állampolgársága szerinti államhoz fűzte a legszorosabb kapcsolat. A fenti esetekben az állampolgárság elve, mint kapcsolóelv jóval egyszerűbbé tenné az eljáró hatóság feladatát. A rendelet által bevezetett kapcsolóelv azonban nem minden esetben olyan egzakt és magától értetődő, mint az állampolgárság. Számos olyan eset van, amikor az eljáró hatóságok arra kényszerülnek, hogy átfogó és összetett elemzést folytassanak le ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye melyik államban volt.
Az Európai Öröklési Rendelet nem határozza meg a szokásos tartózkodási hely általános definícióját, mitöbb az uniós jogszabályok szintjén sem található meg e fogalom meghatározása, s ez a tény a jogbiztonság szempontjából hátrányosnak tekinthető. E fogalom tisztázásának hiánya a gyakorlatban gyakran okoz nehézségeket, konkrét esetben pedig akár az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyének téves meghatározásához is vezethet.
A preambulum 23-as bekezdése szerint a szokásos tartózkodási hely meghatározása céljából az eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit. Figyelembe véve az összes releváns tényállási elemet, különösen az örökhagyónak az érintett államban való tartózkodás időtartamát, gyakoriságát, valamint annak körülményeit és indokait és az így meghatározott szokásos tartózkodási hely szoros és tartós kapcsolatot kell, hogy jelentsen az érintett állammal.[30] A rendelet preambulumának 23-as bekezdése tehát meglehetősen nagy kihívás elé állítja az eljáró hatóságot. Míg korábban mindössze az örökhagyó állampolgárságát kellett megállapítani, a rendelet alapján a szokásos tartózkodási hely meghatározásához az eljáró hatóságok széleskörű értékelést kell, hogy végezzenek nemcsak az örökhagyó halálkori körülményeire vonatkozóan, hanem még az azt megelőző évekre visszamenőleg is. Ezen felül, az eljáró hatóságnak az értékeléskor figyelembe kell venni az
- 81/82 -
összes releváns tényállási elemet, különösen az örökhagyónak az egyes tagállamban való tartózkodása időtartamát, gyakoriságát, indokait, körülményeit. Ezen tények megvizsgálása után a hatóságnak el kell döntenie, hogy melyik államban volt a szokásos tartózkodási hely, melyik állammal volt szoros és tartós kapcsolata az örökhagyónak.
Noha az öröklés egészére alkalmazandó jogra vonatkozóan a rendelet 21. cikkének (1) bekezdése a szokásos tartózkodási helyet határozza meg kapcsolóelvként, ugyenezen cikk második bekezdése tartalmaz egy korrekciós mechanizmust,[31] amely azokra a kivételes - ám a gyakorlatban egyre inkább előforduló - esetekre vonatkozik, amelyekben az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy az örökhagyó az elhalálozásának időpontjában nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódott egy másik államhoz, mint ahhoz, amelynek joga az (1) bekezdés értelmében alkalmazandó lenne. E második bekezdés tehát, a kapcsolóelv egy rugalmasabb megítélését teszi lehetővé a kollíziós szabályok alkalmazása céljából.[32] Ilyenformán, az alapvető szabály, amely a 21. cikk első bekezdésében jelenik meg, mégsem lesz alkalmazandó abban az esetben, ha az elhaltat egy másik államhoz nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat fűzte, mint ahhoz az államhoz, ahol utolsó szokásos tartózkodási helye volt a halálát megelőzően.
Erre jó példa lehet az a fiktív jogeset, amelyben az örökhagyó munkája révén huzamosabb ideje egy a származási államától eltérő államban tartózkodik, s a munkavégzés helye szerinti államban váratlanul éri a halál. Alapvetően az utolsó tartózkodási helyének az az állam számít, ahol halálát közvetlenül megelőzően élt, dolgozott, ugyanakkor az eset további elemzésre szorul, hiszen figyelembe véve az elhunyt körülményeit, világossá válik, hogy a halálakori utolsó tartózkodási hely csupán az aktuális élethelyzetének, munkájának tudható be, s a megbízatása befejeztével az örökhagyó feltehetően visszatért volna származási államába. E tények alapján a rendelet preambulumának (25) bekezdését is figyelembe kell venni, amely segítséget nyújt a fenti eset helyes megítéléséhez. A preambulum (25) bekezdése kimondja, hogy "Az öröklésre alkalmazandó jog meghatározását illetően, kivételes esetben - például ha az örökhagyó a szokásos tartózkodási helye szerinti államba igen kevéssel az elhalálozása előtt költözött, és az ügy összes körülménye arra utal, hogy egy másik államhoz nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat fűzte, - az öröklés ügyében eljáró hatóság arra a következtetésre juthat, hogy az öröklésre alkalmazandó jog ne az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga legyen, hanem annak az államnak a joga, amelyhez az örökhagyót nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat fűzte."[33]
- 82/83 -
Mintegy lehetőséget kínálva a szokásos tartózkodási hely megállapításából eredő problémák kiküszöbölésére, a rendelet az öröklés egészére alkalmazandó jog tekintetében lehetővé teszi az örökhagyó számára, hogy még életében rendelkezzék arról, hogy halála esetén a hagyaték mely tagállam joga szerint kerüljön rendezésre. Az Öröklési rendelet 22. cikkének (1) bekezdése lefekteti azt a szabályt, amely szerint egy adott személy az utána történő öröklés egészére irányadó jogként választhatja annak az államnak a jogát, amelynek állampolgárságával a jogválasztás megtételekor vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik.[34] Az örökhagyó döntési autonómiájának e fajtáját a jogirodalom a professio iuris kifejezéssel illeti. Jogválasztás esetén tehát az örökhagyó által választott jog érvényesül minden egyéb, a konkrét esetben alkalmazható jog felett. Nem vitás, hogy az öröklési rendeletben részes tagállamok közül a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv mellett a legtöbb tagállam számára a jogválasztás intézménye az egyik legjelentősebb újítás, amelyet az új kollíziós jogi normák vezettek be az öröklési jog területén.[35] A jogválasztás lehetősége lehetővé teszi az örökhagyó számára, hogy megválassza azt a jogot amelynek alapján hagyatéki vagyontárgyai rendezésre kerülnek halálát követően. A jogválasztás ezen felül lehetővé teszi azon két kapcsolóelv versenyeztetését is, amelyek egymással való viszonyukban hagyományosan is versengenek egymással,[36] és ezzel egyidejűleg az örökhagyó akaratának érvényesülését támogatja, megteremtve ezáltal a jogalkalmazás szélesebb körű lehetőségét. Amellett, hogy a jogválasztás lehetősége bizonyos fokú szabadsággal ruházza fel az örökhagyót hagyatéki vagyontárgyainak sorsa meghatározásában, ez az elv egyidejűleg a jogbiztonság elvének betartását is szolgálja, hiszen az örökhagyó által előre kikötött alkalmazandó jog a későbbi bizonytalanságok és félreértések elkerülését irányozza elő. Ezen felül nem mellékes az a tény sem, hogy a jogválasztás lehetősége az örökhagyó származási országával való kapcsolat megőrzését is szolgálja, még abban az esetben is, ha az örökhagyó halálakori tartózkodási helye nem a származási országában volt. A jogválasztás tehát lehetővé teszi, hogy in concreto az örökhagyó maga határozza meg azt a jogot, amely szerint hagyatéka kiosztásra kerül majd az örökösök között. A rendelet tehát lehetővé teszi az örökhagyó számára, hogy szabadon és közvetlenül saját meggyőződése alapján formálja[37] hagyatéki vagyontárgyainak sorsát.
Természetét tekintve a jogválasztás hasonló jellemzőkkel bír, mint a hagyományos értelemben vett végrendelet, hiszen az örökhagyó élete során (inter vivos) fejezi ki akaratát, és választja meg a hagyatéki vagyontárgyak rendezésére alkalmazandó jogot, azonban e jogválasztás a hatását majd csak az örökhagyó halála után fejti ki. A jogválasztás vonatkozásában tehát szintén megállapítható a mortis causa jelleg. Szintén hasonlóságot mutat
- 83/84 -
a hagyományos értelemben vett végrendelettel amiatt, mert a jogválasztásnál is az örökhagyó egyoldalú akaratnyilatkozatáról beszélhetünk.
A jogválasztás ugyanakkor bizonyos korlátok közé szorul. Nevezetesen, az örökhagyó nem választhat véletlenszerűen jogot, csupán annak az államnak a jogát választhatja, amelynek állampolgárságával a jogválasztás idején vagy elhalálozáskor rendelkezik.[38] Így például egy magyar és német állampolgársággal rendelkező, Németországban élő örökhagyó nem választhatja az osztrák jogot alkalmazandó jognak, hiszen ebben az esetben a jogválasztása érvénytelen volna, és a hagyatéki eljárást oly módon kellene lefolytatni, mintha az örökhagyó nem élt volna a jogválasztás lehetőségével, azaz az utolsó tartózkodási hely alapján kerülne meghatározásra az alkalmazandó jog.
A jogválasztás formai és tartalmi követelményeit szintén rögzíti a rendelet. A 22. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie.[39] Ez egyrészt megvalósulhat oly módon, hogy az örökhagyó a végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kifejezetten megnevezi az általa választott jogot, ugyanakkor a rendelet (39) preambulumbekezdése lehetővé teszi az ún. konkludens[40] jogválasztást is, amely az örökhagyó állampolgársága szerinti állam valamely jogszabályának konkrét rendelkezésére történő hivatkozással valósul meg.[41] A jogválasztást tartalmazó aktus tartalmi érvényességére pedig a választott jog az irányadó.[42]
Noha a rendelet a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározásához bevezeti az örökhagyó utolsó tartózkodási helye szerinti államot, a jogválasztás lehetőségének kihasználásával ez az elv megdönthető, és helyébe az örökhagyó állampolgárságának elve léphet. Meglátásom szerint a jogalkotó ily módon biztosította azt a lehetőséget, hogy a hagyatéki eljárás lefolytatásának helye és módja ne pusztán és kizárólag objektív kritériumok alapján legyen meghatározható. A 22. cikk teret ad az örökhagyó szubjektív akaratának, s a jogválasztás lehetőségét kihasználva a szubjektív akarat kifejeződése teret hódíthat az objektív szempontokkal szemben. Álláspontom szerint a jogalkotó helyesen járt el, amikor az általánosan és főszabály szerint alkalmazandó objektív kapcsolóelv mellé beépítette az örökhagyó szubjektív meggyőződésének kifejeződését, elvégre az örökhagyó az, akinek elsősorban joga van rendelkezni arról, hogy halála után mely ország joga szerint kerüljön lefolytatásra a vagyontárgyaira vonatkozó hagyatéki eljárás.
- 84/85 -
A jogválasztás intézménye remekül áthidalja a fő szabály szerint alkalmazandó, és szigorúan az utolsó tartózkodási hely elvét figyelembe vevő tényállást az alkalmazandó jog meghatározásával kapcsolatban, ugyanakkor a gyakorlatban felmerül a kérdés, hogy vajon hány, több országgal kapcsolatba hozható örökhagyó számára ismert az öröklési rendelet 22. cikkében rejlő lehetőség. A laikusok körében feltehetően igen kevés azon örökhagyók száma, akik tisztában vannak a hagyatékuk jogi sorsának rendezési lehetőségeivel, illetve azzal, hogy ők maguk miként határozhatják meg azt. A témával szakmai értelemben nem foglalkozók között kevés az olyan is, aki hagyatéki vagyontárgyainak halála utáni jogi sorsának rendezése kapcsán szakemberhez fordul tanácsért, segítségért - kivétel ez alól talán a klasszikus végrendelet megírása, letétbe helyezése kapcsán felmerülő szolgáltatás. Ebből következően a gyakorlatban a szokásos tartózkodási hely megállapításából fakadó nehézségek számos esetben elkerülhetők lennének, ha az örökhagyók életük során élnének a jogválasztás lehetőségével.
Ezért úgy ítélem meg, hogy a jövőben érdemes volna kialakítani egy olyan megoldást, amely kifejezetten a több országgal is kapcsolatba hozható örökhagyók hagyatéki vagyontárgyainak rendezését segíti elő, a lehető leggördülékenyebb módon. Ez a megoldás főként a több állampolgársággal rendelkező örökhagyókat, azokat az örökhagyókat, akik több országban is rendelkeznek ingatlannal, valamint azon örökhagyókat érintené, akik két ország között ingáznak, így az utolsó szokásos tartózkodási helyük megállapítása nehézkesnek bizonyulhat. Természetesen a vázolt problémára egy lehetséges megoldás kialakítása mély és összetett elemzést igényel, hiszen egy kettős vagy több állampolgársággal rendelkező személyt sem lehet arra kötelezni, hogy végintézkedés formájában tett nyilatkozatban rendelkezzen arról, hogy halála esetén mely ország joga szerint kerüljön lefolytatásra a hagyatéki eljárás. Ugyanakkor egy bizonyos életkor feletti célcsoportot meghatározva érdemes lehet az említett célcsoportba tartozó személyeknek hivatalos tájékoztatást nyújtani arról, hogy a jogválasztás lehetőségével mennyiben és milyen feltételek mellett élhetnek. A fent említett célcsoportokba tartozó érintettek maradéktalan felkutatása és azonosítása nyilvánvalóan nem volna lehetséges, ugyanakkor a fenti kategóriákba tartozó érintettek egy részének felkutatásához segítséget nyújthatnak az ingatlannyilvántartásba bejegyzett külföldi állampolgárokra vonatkozó adatok, továbbá a külföldön élő magyar állampolgárok nyilvántartása is. Tekintettel arra, hogy a jogválasztás lehetőségének népszerűsítése elsősorban a hagyatéki ügyekben illetékes hatóság érdekeit szolgálná, e tájékoztatást álláspontom szerint logikus volna a hagyatéki ügyekben eljáró hatóságra bízni. A fenti koncepció megvalósulhatna például oly módon, hogy az eljáró hatóság szervezeti egységén belül létrejöhetne egy "a hagyatéki ügyekről való tájékoztatásáért és a jogválasztás előmozdításáért felelős szakcsoport". E szakcsoport feladatkörébe tartozna azon potenciális örökhagyók felkutatása, és a jogválasztás lehetőségére vonatkozó tájékoztatása, akik esetében a jogválasztás, - tekintettel arra, hogy őket több államhoz is releváns kapcsolat fűzi - különösen indokolt volna. A jogválasztásban rejlő lehetőség nagyobb mértékben történő kihasználása nem csupán az eljáró hatóság számára könnyítené meg a hagyatéki eljárás lefolytatása szempontjából meghatározó tények megállapítását, hanem egyúttal világosan tükrözné az örökhagyó akaratát is arra vonatkozóan, hogy miként kerüljön sor a hagyatéki vagyontárgyak rendezésére halála esetén. ■
JEGYZETEK
[1] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201., 2012.7.27., 107. o.), (a továbbiakban EuÖR)
[2] EuÖR 4. cikk
[3] EuÖR 21. cikk
[4] Daniel Lübcke: Das neue europäische Internationale Nachlassverfahrensrecht. (Nomos Verlag) 2013, 343. o.
[5] Az állampolgárság elvét követő tagállamok: Görögország, Olaszország, Ausztria, Lengyelország, Portugália, Svédország, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Bulgária, Németország, Csehország, Magyarország, az ingó vagyon tekintetében pedig Románia is. ld. Lübcke 4. lj. alatt hivatkozott mű 343. o.
[6] ld. Lübcke 4. lj. alatt hivatkozott mű 345. o.
[7] Például Franciaország ingók tekintetében az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti jogot, ingatlanok tekintetében pedig a fekvés helye szerinti jogot rendelte alkalmazni.
[8] Ez tükröződik pl. Belgium (2004), Bulgária (2005), Lengyelország (2011), Csehország (2014), és Románia (2011) esetében is.
[9] Horváth Gyöngyi-Székely Erika: Sajtószemle. Közjegyzők Közlönye 2014/5. 73. o.
[10] Vékás Lajos: Az öröklési jog nemzetközi kollíziós jogi kérdései. Családi Jog 2020/2. 3-4. o.
[11] A Bizottság egy 39 kérdést felvető Zöld Könyvet bocsátott a tagállamok rendelkezésére, amely lehetővé tett egy széleskörű és részletes egyeztetési folyamatot az öröklési jogra vonatkozó kérdések tekintetében a tagállamok között.
[12] Rebea Vienenkötter, Der Begriff des gewöhnlichen Aufenthalts im Internationalen Familien- und Erbrecht der EU. (JWV) 2017, 265. o.
[13] Rat der Europäischen Union. Dok. Nr. 11067/11, 6. o.http://register.consilium.europa.eu/doc/srv?l=DE&f=ST%2011067%202011%20INIT (letöltve 2020. december 04. napján) 6-8. o.
[14] ld. Vienenkötter 12. lj. alatt hivatkozott mű, 265. o.
[15] ld. Vienenkötter 12. lj. alatt hivatkozott mű 266. o.
[16] Páli Fatime Lejla: Joghatóság, alkalmazandó jog az Európai öröklési rendelet kapcsán Közjegyzők Közlönye, 2017/6. 48-49. o.
[17] Caravaca, In: Alfonso-Luis Calvo Caravaca, Angelo Daví, Heinz-Peter Mansel, The Eu Succession Regulation. A Commentary. (Cambridge University Press) 2016, 315. o.
[18] ld. Caravaga, In: Caravaca, Daví, Mansel 17. lj. alatt hivatkozott mű 315. o.
[19] Ilyen például az egyes személyek integrálása és ezáltal állampolgárság megszerzése egy számukra korábban még idegen országban és kultúrában, továbbá az állampolgárság megszerzésének egyes rendhagyó formái, pl. házasság révén.
[20] Balogh Tamás, Legújabb problémák az európai öröklési rendelet alkalmazásával kapcsolatban. Közjegyzők Közlönye 2020/3. 26. o.
[21] Johannes Hager, Die neue europäische Erbrechtsverordnung (Nomos) 2013, 23. o.
[22] EuÖR Preambulum (24)
[23] Thomas Rauscher, Vorschlag vom 14.10.2009 für eine Verordnung des Europäischen Parlaments und des Rates über die Zuständigkeit, das anzuwende Recht, die Anerkennung und Vollstreckung von Entscheidungen und öffentlichen Urkunden in Erbsachen sowie zur Einführung eines Europäischen Nachlasszeugnisses, KOM (2009) 154. In: Thomas Rauscher, Europäisches Zivilprozess- und Kollisionsrecht EuZPR/EuIPR Kommentar. München, (Sellier) 2010, 831.o.
[24] EuÖR Preambulum (24)
[25] A hagyatéki eljárás lefolytatása szempontjából releváns tényezőket bemutató esetleírások kapcsán lásd részletesebben a GoInEu és a GoInEuPlus képzési és kutatási projektek honlapján fellelhető jogeseteket. Elérhető: https://eventi.nservizi.it/upload/225/altro/magyar%20megoldások%20nélkül.pdf
[26] Odersky In: Ulf Bergquist, Domenico Damascelli, Richard Frimston, Paul Lagarde, Felix Odersky, Barbara Reinhartz, EU Regulation on Succession and Wills (Dr. Otto Schmidt KG.), 2015, 68. o.
[27] ld. Odersky, In: Bergquist, Damascelli, Frimston, Lagarde, Odersky, Reinhartz 26. lj. alatt hivatkozott mű, 69. o.
[28] Joghatóság és alkalmazandó jog.
[29] Mádl Ferenc-Vékás Lajos, Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, ELTE Eötvös kiadó, 2018, 502. o.
[30] EuÖR Preambulum (23)
[31] Haris P. Pamboukis, Eu Succession Regulation No 650/2012 A commentary (2017), (Nomiki Bibliothiki, C.H.BECK, HART, NOMOS) 204. o.
[32] ld. Pamboukis 31. lj. alatt hivatkozott mű, 207. o.
[33] EuÖR Preambulum (25)
[34] EuÖR 2. cikk
[35] Id. Ruiz In: Caravaca, Daví, Mansel 17. lj. alatt hivatkozott mű, 324. o.
[36] ld. Pamboukis 31. lj. alatt hivatkozott mű, 211. o.
[37] ld. Pamboukis 31. lj. alatt hivatkozott mű, 212. o.
[38] EuÖR 22. cikk (1) bekezdés
[39] EuÖR 22. cikk (2) bekezdés
[40] ld. Balogh, 20. lj. alatt hivatkozott mű, 40. o.
[41] EuÖR Preambulum (39)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, Budapest.
Visszaugrás
