Az európai öröklési rendelet[2] 2015. augusztus 11-e óta, vagyis idestova öt éve kerül alkalmazásra. A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Közjegyzői Intézeténél első számú feladatunk, hogy a magyar közjegyzőket segítsük nemzetközi vonatkozású ügyekben, főként nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyekben. A magyar közjegyzőktől hozzánk érkező megkeresések, valamint a magyar és a külföldi közjegyző kollégáktól szerzett információk alapján úgy gondolom, hogy a Közjegyzői Intézetnél átfogó képet kaphattunk az elmúlt öt évben arról, hogy a rendelet miként is működik a gyakorlatban.
Összességében elmondható, hogy a rendelet a jogalkalmazók számára egyrészt könnyítéseket hozott, másrészt viszont új problémákat generált.
Tekintsük át először is azt, hogy a rendelet hogyan könnyíti meg a jogalkalmazók munkáját. A rendelet azzal a céllal került kidolgozásra, hogy megteremtse az azt alkalmazó uniós tagállamokban - Vékás Lajos szavaival élve - a "nemzetközi döntési harmóniát". Egységesítette a tagállamokban a joghatósági, a kollíziós és a határozatok elismerésére vonatkozó szabályokat, ennélfogva a határon átnyúló öröklési ügyekben ezt a jogszabályt kell alkalmaznia az öröklési ügyben eljáró hatóságnak Magyarországon, Svédországban, Olaszországban vagy akár Máltán. Ugyanazt a joghatósági és kollíziós szabályt kell figyelembe vennie, és - ha kellően felkészült - ugyanarra a következtetésre kell jutnia a magyar, svéd, olasz és máltai hatóságnak a tekintetben, hogy az adott öröklési ügyben eljárhat-e, vagyis rendelkezik-e joghatósággal, illetve az öröklésre melyik állam öröklési jogát kell alkalmaznia. Az eljárás végén hozott határozatot pedig ipso iure, minden külön eljárás nélkül el kell ismerni a többi tagállamban. Sőt, abban az esetben, ha európai öröklési bizonyítvány kiállítására kerül sor, ez a bizonyítvány, amely lényegében sui generis uniós jogintézménynek tekinthető[3], ugyanazokkal a joghatásokkal bír valamennyi tagállamban. A rendelet
- 24/25 -
ugyanazt a kapcsolóelvet állapítja meg mind a joghatóság, mind az alkalmazandó jog meghatározására: ez pedig az örökhagyó elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye[4]. Az egységes kapcsolóelv mindenképpen könnyítést jelent az eljáró hatóság számára, hiszen a forum és a ius az esetek többségében egybeesik. Ha a magyar közjegyző, mint az öröklési ügyben eljáró magyar hatóság azt állapítja meg, hogy az örökhagyó halálkori szokásos tartózkodási helye Magyarországon volt, akkor nemcsak eljárhat az adott ügyben, vagyis joghatósággal rendelkezik, hanem - jogválasztás hiányában - saját öröklési jogát, azaz a magyar öröklési anyagi jogot fogja alkalmazni, függetlenül attól, hogy milyen állampolgár volt az örökhagyó[5]. Korábban ez nem így volt. Ha az örökhagyó halálakor svájci, izraeli vagy kínai állampolgár volt, akkor a korábbi - értsd: rendelet alkalmazásának kezdete előtt hatályban volt - hazai nemzetközi magánjogi szabályaink[6] szerint a hagyatékot az örökhagyó állampolgársága szerinti jog, vagyis az említett esetekben a svájci, izraeli vagy kínai öröklési jog alapján kellett átadni. Egyszerűbbé vált tehát az eljáró hatóságok munkája, hiszen jóval ritkábban kerül sor külföldi öröklési jog alkalmazására.
Ugyanakkor a rendelet alkalmazása kapcsán bizonyos problémák is felmerülnek. Ezek fakadhatnak egyrészt a rendelet szabályaiból, annak kapcsolóelvéből, másrészt az egyes szabályok alkalmazásának a nehézségeiből, adott esetben akár a jogalkalmazói oldalon jelentkező hiányosságokból. Ezek közül a problémák közül hármat kívánok bővebben bemutatni. Elsőként megvizsgálom azt, hogy bizonyos esetekben milyen nehézséget okozhat az eljáró hatóság számára az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének a meghatározása, különösen az ahhoz szükséges adatoknak, információknak a beszerzése. Ezt követően felvázolom, hogy a rendelet által alkotott rendszerben benne rejlik a különböző tagállamokban megindult párhuzamos eljárásoknak, párhuzamos hatósági közreműködéseknek a veszélye, és ebből fakadóan az egymással össze nem egyeztethető határozatok és közokiratok uniós forgalomba kerülésének a kockázata. Kitérek majd mindezek okaira és kiküszöbölésének lehetséges módjaira is. Végül a rendelet egyik legfontosabb jogintézményével, a jogválasztással fogok foglalkozni és mutatok be néhány problémát és érdekes kérdést azzal kapcsolatosan.
A rendeletnek kétségkívül az egyik legnagyobb újítása, hogy egységes kapcsolóelvként bevezette a szokásos tartózkodási helyet. A rendelet 4. cikke szerint ugyanis annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt. Hasonló szövegezéssel találkozunk a 21. cikk (1) bekezdésében is, amely szerint az öröklés egészére annak az államnak a joga alkalmazandó,
- 25/26 -
amelynek területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt. Ebből kifolyólag tehát az öröklési ügyben főszabályként mind a joghatóságot, mind az öröklésre alkalmazandó jogot a szokásos tartózkodási hely határozza meg.
Nem volt meglepő, hogy ez lett a kapcsolószabály, hiszen ez illeszkedik az Európai Unió jogalkotási trendjébe, követi a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés terén korábban megalkotott rendeletek szabályozását. Az emberek társadalmi mobilitása, állampolgárságuktól eltérő tagállamban történő letelepedése indokolta, hogy az örökhagyó állampolgárságának háttérbe szorulásával a szokásos tartózkodási hely lépjen elő elsődleges fontosságú kapcsolóelvvé. Ugyanakkor azáltal, hogy búcsút mondtunk főszabályként az állampolgárságnak, ezzel elbúcsúztunk egy egzakt, egyértelmű kapcsolóelvtől is. A rendelet alkalmazását megelőzően ugyanis, ha az eljáró magyar hatóság előtt ismert volt az örökhagyó állampolgársága, minden további vizsgálódás nélkül könnyen megállapíthatta, hogy eljárhat-e az ügyben, továbbá azt is, hogy melyik jogot kell alkalmaznia az öröklésre. Korábban a magyar közjegyző a magyar nemzetközi magánjogi szabályok szerint joghatósággal rendelkezett az ügyben, ha az örökhagyó halálakor magyar állampolgár volt, valamint akkor is, ha az örökhagyó külföldi állampolgár volt, viszont maradt utána belföldön hagyatéki vagyon[7]. Mindemellett - miként a legtöbb tagállamban, úgy Magyarországon is - az öröklésre alkalmazandó jogot, a lex successionist az örökhagyó állampolgárságához igazította a jogalkotó. Nem kellett tehát vizsgálnia az eljáró hatóságnak az öröklés körébe eső egyéb körülményeket.
Az új kapcsolóelv ugyanakkor már nem olyan egzakt és egyértelmű, mint az állampolgárság, hiszen egyes esetekben muszáj átfogó vizsgálatokat lefolytatni ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye melyik államban is volt halálakor. A rendeletben hiába keressük, nem találjuk a szokásos tartózkodási helynek a definícióját, ugyanakkor két preambulumbekezdést elhelyezett a rendeletben a jogalkotó, amelyek támpontot nyújtanak a szokásos tartózkodási hely meghatározásához. Ezek pedig a (23) és a (24) preambulumbekezdések.
Mit is mond a (23) preambulumbekezdés? A szokásos tartózkodási hely meghatározása céljából az eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit. Figyelembe véve az összes releváns tényállási elemet, különösen az örökhagyónak az érintett államban való tartózkodás időtartamát, gyakoriságát, valamint annak körülményeit és indokait és az így meghatározott szokásos tartózkodási hely szoros és tartós kapcsolatot kell, hogy jelentsen az érintett állammal. Tehát azzal szemben, hogy korábban mindössze az örökhagyó állampolgárságát kellett megállapítani, a preambulumbekezdés előírja az eljáró hatóság számára, hogy átfogó értékelést végezzen nemcsak az örökhagyó halálakor, hanem még az azt megelőző évekre kiterjedően is. Értékeléskor figyelembe kell venni az összes releváns tényállási elemet, különösen a tartózkodás időtartamát, gyakoriságát, indokait és körülményeit. Mindezek alapján - a vizsgálatot, értékelést és mérlegelést követően - a hatóságnak el kell döntenie, hogy melyik államban is volt az elhalálozás-
- 26/27 -
kori szokásos tartózkodási hely, azaz melyik állammal volt az örökhagyónak szoros és tartós kapcsolata. A következő, a (24) preambulumbekezdés tulajdonképpen elismeri azt, hogy a szokásos tartózkodási hely megállapítása bizonyos esetekben bonyolultnak bizonyulhat, majd néhány esettípust mutat be, amelyek megoldásához támpontokat nyújt.
Mindezekből látható, hogy a korábbiakhoz képest jelentős mértékben megnőtt, nehezebbé és komplexebbé vált az eljáró hatóság feladata[8]. A hatóságnak az új kapcsolóelv bevezetésével már átfogó értékelést kell végeznie, ahhoz pedig néha különböző jellegű adatokat, információkat, okiratokat kell beszereznie. A rendelkezésére álló adatok alapján lefolytatott mérlegelést követően pedig el kell döntenie, hogy melyik államban volt az örökhagyó szokásos tartózkodási helye halálakor.
A közelmúlt egyik elhíresült jogesete, a legnépszerűbb francia rocksztár, Johnny Hallyday hagyatéki ügye eklatáns példa arra, hogy a szokásos tartózkodási hely meghatározásához az eljáró hatóságnak adott esetben milyen jellegű információ-, és adatgyűjtést kellene végeznie, és olykor mennyire nem szokványos tényezőket, körülményeket kellene figyelembe vennie[9].
Johnny Hallyday 2011-ben hunyt el, halálát megelőző években Kaliforniában és Franciaországban is élt. A végrendeletében vagyonának nagy részét a feleségére hagyta, illetve az általa létrehozott trust vagyonához rendelte. A fő kérdés ebben az ügyben is az volt, hogy hol volt a halálakor a szokásos tartózkodási helye. Ezen múlt ugyanis, hogy a korábbi házasságából született két gyermeke, akikről a végrendeletében nem tett említést, vajon jogosultak-e a kötelesrészre, vagy sem. Ha Kaliforniában volt a szokásos tartózkodási helye halálakor, akkor nem jár a gyermekeknek kötelesrész, ugyanis a kaliforniai jog, mint az angolszász jogrendszerek általában, nem ismeri a kötelesrész intézményét. Ha Franciaországban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye, abban az esetben viszont a francia hatóságok a francia öröklési jogot alkalmazzák, amely szerint a gyermekek jogosultak a kötelesrészre, ez pedig a hagyaték bizonyos hányadát kitevő részesedést jelent számukra[10].
2019 májusában úgy döntött az ügyben eljáró francia bíróság, hogy az elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye Johnny Hallydaynak Franciaországban volt. Mi alapján döntött így a bíróság? Elsődlegesen a modern technológia alkalmazása játszott döntő szerepet a határozat meghozatalában. Hallyday ugyanis életének utolsó éveiben egy Instagram profilt hozott létre. Megvizsgálták, hogy az ott megosztott információk, adatok alapján mennyi időt töltött az utolsó éveiben Franciaországban, illetőleg Kaliforniában. Megállapították, hogy aktív volt tulajdonképpen élete végéig, imádott koncerteket adni és az esetek túlnyomó részében ezt Franciaországban tette, hiszen francia származású és többnyire franciául éneklő rocksztárként ott örvendett hatalmas népszerűségnek. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a magánszemély és a művész énje szorosan összekapcsolódott egymással. A franciaországi tartózkodásának indoka, vagyis a folyamatos koncertezés alap-
- 27/28 -
ján pedig arra a következtetésre jutott a bíróság, hogy szoros és tartós kapcsolata Hallydaynek Franciaországgal állt fenn, ezért Franciaországban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye.
A témánk szempontjából leginkább az az érdekes az ügyben, hogy egy nem szokványos, a modern technológiához tartozó körülménynek - nevezetesen egy fotók, videók megosztásán alapuló közösségi hálózatnak - a vizsgálatára volt szükség ahhoz, hogy megállapítsák az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét.
Johnny Hallyday öröklési ügyében bíróság járt el, miután jogvita alakult ki a felek között és perré alakult az ügy. Ugyanakkor az esetek döntő többségében nem bíróságok járnak el az öröklési ügyekben, hanem közjegyzők. A közjegyzők számára pedig újszerűek ezek a kihívások, hiszen ők korábban többnyire nem végeztek ilyen jellegű adatszerzési, illetve információértékelési tevékenységet. Manapság pedig egyre gyakrabban lehetnek olyan esetek, amikor nagy nehézséget is okozhat az adatoknak, információknak a beszerzése és értékelése. Említettem, hogy a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsolóelv, illeszkedik az EU jogalkotási trendjébe, követi a hasonló tárgyú rendeletek szabályozását. Ugyanakkor az uniós jogalkotó álláspontom szerint nem vette kellőképpen figyelembe azt, hogy az európai öröklési rendelettel ellentétben a polgári ügyekben alkotott többi rendeletet - pl. Brüsszel I rendeletet[11], Brüsszel IA rendelet[12], Tartási rendeletet[13 ]vagy a Brüsszel IIA rendelet[14] - leginkább bíróságok alkalmazzák, azokat tulajdonképpen a bíróságokra szabták. A bíróságok e rendeletek alkalmazásához fel vannak ruházva minden szükséges jogkörrel, jogi eszközzel, megvan a kellő tapasztalatuk és gyakorlatuk a tényállás teljes felderítéséhez, valamint a tények, körülmények értékeléséhez. Ezzel szemben a közjegyzőkre ez nem feltétlenül jellemző, sok esetben nem rendelkeznek kellő hatáskörrel, eszközzel és adott esetben kellő gyakorlattal egy komplexebb ügy tényállási elemeinek a felderítéséhez és értékeléséhez.
Hogyan próbálja megoldani ezt a magyar jogalkotó, miiként segít a közjegyzőknek? Magyarországon a közjegyző előtti eljárást megelőző közigazgatási eljárásban a helyi önkormányzat hagyatéki ügyintézője elkészíti a hagyatéki leltárat. Miniszteri rendelet írja elő számára[15], hogy szerezze be az elhunyt halálkori szokásos tartózkodási helyének megállapításához szükséges adatokat. A szóban forgó jogszabály egy felsorolást is tartalmaz arra vonatkozóan, hogy mely adatokat kellene az ügyintézőnek beszereznie: ilyen adat lehet többek között az örökhagyó utolsó bejelentett lakcíme, halálát megelőző
- 28/29 -
években ismert egy vagy akár több tartózkodási helye, illetőleg az örökhagyó utolsó bejelentett munkahelye vagy egyéb jövedelemszerző tevékenységének a helye. Magyarországon tehát elsősorban a hagyatéki leltárelőadó feladata beszerezni a szokásos tartózkodási hely - és ezáltal a joghatóság - megállapításához szükséges adatokat. Ennek érdekében a közelmúltban a hagyatéki leltár nyomtatványának adattartalma is egy újabb ponttal bővült a joghatóság vizsgálatához szükséges adatok feltüntetése céljából. A felsorolt adatok beszerzését követően tehát a hagyatéki ügyintéző küldi meg a közjegyző részére a hagyatéki leltárat - benne a szokásos tartózkodási hely megállapításához szükséges adatokkal - és ezzel kezdődik el a közjegyző előtti hagyatéki eljárás. Sajnálatos módon azonban nem minden ügyben történik meg kielégítő módon a szükséges adatoknak a feltárása, illetőleg beszerzése. Úgy gondolom, hogy bizonyos esetekben talán nem is várható el a hagyatéki ügyintézőtől, hogy teljeskörűen feltárja a tényállást, így például az olyan kisebb településeknél, ahol rendkívül ritkán - évente egy-két alkalommal vagy még ritkábban - találkoznak külföldi elemet tartalmazó hagyatéki üggyel. Mindenesetre az említett jogszabály biztosította megoldás is segíti valamelyest a magyar közjegyzők munkáját. Abban az esetben, ha a hagyatéki leltár adattartalma nem lenne kielégítő, a közjegyző eldöntheti, hogy hiánypótlásra hívja fel a hagyatéki ügyintézőt, megjelölve abban a hiányzó adatokat, vagy maga szerzi be hivatalból a szükséges adatokat. Ha ez utóbbi mellett dönt, az - amint azt Johnny Hallyday ügye is mutatja - olykor egyáltalán nem szokványos adatok (pl. Instagram adatok) beszerzésének szükségességét is jelentheti.
Összegzésként megállapítható, hogy a szokásos tartózkodási hely meghatározásához szükséges valamennyi adat, információ beszerzése bizonyos esetekben komoly problémát is okozhat az eljáró közjegyző számára. A jogalkotó e tekintetben nem feltétlenül nyújt kellő segítséget az öröklési ügyekben eljáró hatóságok számára.
A rendelet szerinti kívánalom, hogy valósuljon meg a hagyaték egységének elve. Az egyik fő célkitűzés ugyanis az, hogy a hagyatékot az eljáró hatóság lehetőleg egy egységként kezelje, vagyis el kell kerülni a hagyaték felosztását az öröklési ügyek rendezésekor, kezelésekor. A hagyaték egységes kezelésének elve iránti igény mutatkozik meg egyfelől a rendelet 4. cikkében, amely szerint az örökhagyó elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságai az öröklés egészére joghatósággal rendelkeznek. Függetlenül attól, hogy uniós tagállamban vagy harmadik államban találhatók a vagyontárgyak, illetőleg mi a vagyontárgyak jogi természete - azaz akár ingó, akár ingatlanvagyonról van szó - a hagyatékot az abba tartozó valamennyi vagyontárggyal együtt egy egységként
- 29/30 -
kell kezelni[17]. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kizárólag egyetlen tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal egy adott személy utáni öröklés elbírálására, vagyis nem lehet bírósági eljárást lefolytatni több tagállamban ugyanazon örökhagyó utáni öröklés vonatkozásában. Az eljáró bíróság pedig valamennyi, a világ bármely államában található hagyatéki vagyontárgy tekintetében határozatot hozhat. (Meg kell említeni ugyanakkor, hogy arra egyáltalán nincs garancia, hogy érvényt is lehet szerezni a határozatnak a harmadik államban.[18])
Másfelől az alkalmazandó jog egysége is meg kell, hogy valósuljon a rendeletben, vagyis az a jog, amely az öröklésre alkalmazandó, az egységesen alkalmazandó az ingatlan és az ingó vagyonra, illetve a tagállamban és a harmadik államban lévő vagyontárgyakra is.
Az Európai Unió Bírósága az Oberle ügy[19] kapcsán vizsgálta az egységes öröklés elvének érvényesülését[20]. Mi is volt az ügy tényállása? Oberle úr francia állampolgár volt, halálakor Franciaországban rendelkezett szokásos tartózkodási hellyel, vagyona maradt Franciaországban és Németországban is. Két gyermeke maradt utána. Egy speciális hatáskörű francia bíróság járt el az ügyben, amely megállapította a joghatóságát a 4. cikk alapján, majd kiállította a francia öröklési bizonyítványt, miszerint fele-fele arányban örökölt a két gyermek. Az egyik gyermek, aki Németországban élt, a német bíróságtól kérte a német nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítvány, az ún. Erbschein kiállítását a németországi vagyonra korlátozottan. A német bíróság nem volt biztos abban, hogy a nemzeti joga szerinti öröklési bizonyítványt kiállíthatja a saját állama területén lévő hagyatékra, abban az esetben, hogyha az öröklési ügyben a rendelet 4. cikke szerint egy másik tagállam, nevezetesen Franciaország bíróságai rendelkeznek joghatósággal. Az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy az egységes öröklés elve a rendelet 4. cikkében felállított szabály alapjául is szolgál, hiszen ez a cikk meghatározza a tagállami bíróságoknak az öröklés egészében történő határozathozatalra vonatkozó joghatóságát. Az Európai Unió Bírósága kifejtette, hogy a rendelet szabályainak a hagyaték felosztásához vezető értelmezése összeegyeztethetetlen lenne a rendelet célkitűzéseivel, mivel a célkitűzések egyike, hogy a határon átnyúló vonatkozású öröklési ügyekben egy egységes rendszer kerüljön létrehozásra, ennek megvalósítása érdekében pedig a tagállami bíróságok joghatóságát harmonizálni kell mind a peres, mind a nemperes eljárásokban. Ez azt jelenti, hogyha egy adott tagállam bírósága megállapította a joghatóságát, más tagállam bíróságai már nem járhatnak el az ügyben, még a saját nemzeti joguk szerinti öröklési bizonyítványt sem állíthatják ki. Ezáltal csökkenthető a különböző tagállami bíróságok előtt folyó párhuzamos eljárások kockázata, és csökkenthetők az azokból esetlegesen következő ellentmondások[21].
- 30/31 -
Végig következetesen "bíróságok" kifejezést használt az indokolásában az Európai Bíróság, hiszen az említett rendeleti szabályok - és értelemszerűen a Bíróság megállapításai is - kizárólag a tagállami bíróságokra vonatkoznak. Bíróságok tekintetében tehát ez a kérdés megnyugtató módon rendezésre került. Erre tekintettel, ha a rendelet alapján valamelyik tagállam bíróságainak van joghatósága, abban az ügyben másik tagállam bíróságai nem járhatnak el semmilyen szinten, még nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítványt sem állíthatnak ki. Sőt, a párhuzamos bírósági eljárások elkerülése érdekében irányozza elő a rendelet a 11. cikkben található a perfüggőségi, lis pendens szabályt is.
De mi a helyzet abban az esetben, hogyha nem bíróságok járnak el, hanem közjegyzők működnek közre az öröklési ügyben? A rendelet 2. cikke szerint a rendelet nem érinti a tagállami hatóságoknak az öröklési ügyekkel kapcsolatos hatáskörét. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy a rendeletnek lehetővé kell tennie, hogy a közjegyzők (vagy más hatóságok), akik a tagállamokban hatáskörrel rendelkeznek öröklési ügyekben, továbbra is gyakorolhassák e hatáskörüket. A legtöbb tagállamban pedig döntő többségében nem bíróságok, hanem közjegyzők működnek közre öröklési ügyekben. (Érdekességként, a skandináv államokban adóhatóság jár el öröklési ügyben).
Vajon a közjegyzők a rendelet szerinti joghatósági szabályok hatálya alá tartoznak-e vagy sem? Más szóval kell-e vizsgálniuk a joghatóságukat az öröklési ügyekben? A válasz a (21) preambulumbekezdésben található: csakis abban az esetben kell vizsgálniuk a joghatóságukat, ha a rendelet szerint bíróságnak minősülnek. Tehát az, hogy egy adott tagállam közjegyzőire vonatkoznak-e a rendeletben meghatározott joghatósági szabályok, attól függ, hogy a bíróság rendelet szerinti fogalom-meghatározásának hatálya alá tartoznak-e, vagy sem.
A 3. cikk (2) bekezdése határozza meg a bíróság fogalmát. Ennek értelmében a rendelet alkalmazásában bíróságnak minősülnek azok az igazságügyi hatóságok, amelyek igazságszolgáltatási feladatokat látnak el, feltéve, hogy az eljárásuk során teljesülnek bizonyos eljárási garanciák, amelyek a rendeletben vannak előírva: többek között szavatolják a pártatlanságot, a felek meghallgatásához való jogot, a jogorvoslathoz való jogot.
A (20) preambulumbekezdés szerint a rendelet alkalmazásában a bíróság fogalmát tágan kell értelmezni, hogy abba ne csak a szó szoros értelmében vett igazságszolgáltatási feladatokat ellátó bíróságok tartozzanak bele, hanem egyes tagállamokban azok a közjegyzők is, akik öröklési ügyekben a bírósághoz hasonlóan igazságszolgáltatási feladatokat látnak el. Álláspontom szerint a magyar közjegyzők ide tartoznak, vagyis bíróságnak minősülnek. Magyarország is ennek megfelelő értesítést tett a Bizottság felé[22].
Az említett preambulumbekezdés értelmében tehát tágan kell értelmezni a bíróság fogalmát. Ennek ellenére ezzel homlokegyenest ellentétes irányú ítélkezési gyakorlat látszik kialakulni az Európai Bíróságnál. A Bíróság eddigi döntései során, amelyekben a bíróság rendelet szerinti fogalmát vette górcső alá, a szűkítő értelmezés mellett foglalt állást. A WB ügyben hozott ítéletében[23] kimondta, hogy az igazságszolgáltatási felada-
- 31/32 -
tok ellátása magában foglalja azt a jogot, hogy a hatóság az érintett felek közötti esetleges vitás kérdésekben hivatalból határozatot hozzon. Ahhoz, hogy valamely hatóságot az általa ellátott tevékenység sajátos jellege alapján úgy lehessen tekinteni, hogy igazságszolgáltatási feladatot lát el, az esetleges jogviták elbírálásának jogkörével kell rendelkeznie[24]. Vagyis az Európai Bíróság értelmezési rendszerében bíróságnak azon közjegyzők minősülnek, amelyek jogvitákat is elbírálhatnak, a fenti érvelést így lehetne leegyszerűsíteni. Úgy gondolom, hogy a Bíróság ezzel a szűk értelmezéssel kihúzza a talajt tulajdonképpen az összes tagállam közjegyzőinek lába alól. Felmerül a kérdés, hogy vajon van-e egyáltalán olyan tagállam, amelyben a közjegyzők ezek alapján bíróságnak minősülnek. Magyarország mindenesetre a magyar közjegyzőket a rendelet alkalmazásában jelenleg bíróságnak tekinti, a magyar jogalkotó is az állam igazságszolgáltatási tevékenységének a részeként tekint a magyar közjegyzők tevékenységére. Ennélfogva a rendelet joghatósági szabályai továbbra is kötik a magyar közjegyzőket és ezeket a szabályokat a magyar közjegyzők ennek megfelelően alkalmazzák is. Könnyen lehet, hogy a jövőben sor kerül majd az Európai Bíróságánál annak a kérdésnek az értelmezésére is, hogy a rendelet alkalmazásában bíróságnak minősülnek-e a magyar közjegyzők, vagy sem.
Bár a mi témánk szempontjából a joghatósági szabályok alkalmazhatósága a releváns, érdemes megjegyezni azt is, hogy a bíróság és a közjegyző közötti különbségtétel nem csupán ebből a szempontból bír jelentőséggel, hanem a bíróság és a közjegyző által kiállított okiratok tekintetében is. A rendelet preambuluma leszögezi, hogy a tagállamok közjegyzői által öröklési ügyben kiállított valamennyi okirat forgalmára e rendeletet kell alkalmazni. Amennyiben a közjegyzők bíróságnak minősülnek, vagyis igazságszolgáltatási feladatokat látnak el, vonatkoznak rájuk a joghatósági szabályok, és az általuk hozott határozatok forgalmára a határozatok elismerésére vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Amennyiben a közjegyzők nem látnak el igazságszolgáltatási feladatokat, nem vonatkoznak rájuk a joghatósági szabályok, azok nem kötik őket, és az általuk kiállított közokiratok forgalmára - miután ők közokiratokat állítanak ki, nem határozatot hoznak - a közokiratok elfogadására vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
Mit is jelent a közokiratok elfogadása? Az erre vonatkozó szabályrendszer a rendeletnek az egyik legingoványosabb területe. Vitatott ugyanis, hogy a közokiratok elfogadására vonatkozó kötelezettség pontosan mire is kötelezi a tagállamokat. Az 59. cikk szerint valamely tagállamban kiállított közokirat ugyanolyan bizonyító erővel bír egy másik tagállamban, mint az eredeti tagállamban. Amennyiben tehát a jogosult a hagyatékból való részesedésének mértékét, illetve annak jogcímét, örökösi jogállását közokirattal kívánja igazolni más tagállamban, a közokirat bizonyító erejére a származási tagállam jogát kell alkalmazni. Ugyanakkor sok esetben kérdés, hogy a közokiratok elfogadásának kötelezettsége kiterjed-e a közokirat anyagi bizonyító erejének más tagállamban való elfogadására, tehát jelenti-e a közokiratban tanúsított jogi helyzet, pl. az örökösi minőség feltétlen elfogadási kötelezettségét. Egyes tagállamokban elfogadják a közokiratot az örökösi minőség
- 32/33 -
igazolására, sőt akár az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéshez is, ezzel szemben más államokban nem fogadják el.
Mint láttuk, a tagállamok döntő többségében a közjegyzők nem kötelesek a joghatóságukat vizsgálni. Mi lehet ennek a következménye? Amint azt a (36) preambulumbekezdés is megállapítja: nem zárható ki az, hogy ugyanazon öröklési üggyel kapcsolatosan párhuzamosan két vagy több hatósági közreműködésre kerül sor különböző tagállamokban. Ezek lehetnek olyan közreműködések, amikor is két különböző tagállamban párhuzamosan két közjegyzői közreműködésre kerül sor, illetőleg olyan is lehet, amikor az egyik tagállamban bíróság jár, a másikban pedig közjegyző működik közre ugyanazon ügyben.
Az E.E. ügyben a főtanácsnok indítványában[25] kifejtette, hogy ez az elkerülhetetlen lehetőség elfogadott a rendeletben és a hagyaték felosztását eredményezi az öröklés kezelése szempontjából. Ez abból adódik, hogy az öröklés egységes kezelésére irányuló célkitűzés összekapcsolódik az örökösök helyzetének megkönnyítésére irányuló céllal. Azzal a céllal, hogy a potenciális örökösök abban a tagállamban fordulhassanak közjegyzőhöz, ahol élnek, tartózkodnak, illetve ahol a hagyatéki vagyontárgyak találhatók. A főtanácsnok rámutatott, hogy azon körülmény alapján, hogy különböző tagállamok bíróságnak nem minősülő közjegyzői az örökösi minőséggel vagy az örökösök jogaival kapcsolatban okiratokat állítanak ki, nem kellene felosztani a hagyatékot az érdemi kimenetel szempontjából, mivel mindegyik hatóság ugyanazt a jogot alkalmazza[26]. Valóban, az 59. cikk (3) bekezdéséből az következik, hogy a közjegyzői okiratokba foglalt jogviszonyokra a rendelet kollíziós szabályai alapján meghatározott jog alkalmazandó, vagyis a közjegyzőnek a rendelet kollíziós szabályai alapján kell meghatároznia az öröklésre alkalmazandó jogot az öröklési rend megállapításakor[27]. A közokirat tartalma és az abban igazolt öröklési jogállás, a közokiratban foglalt jogügylet, tehát minden tekintetben a lex successionis, az öröklésre alkalmazandó jog hatálya alá tartozik. Másrészt, amint azt a főtanácsnok is leszögezi: a (36) preambulumbekezdés megoldást kínál a párhuzamos hatósági közreműködések kiküszöbölésére is. Ez a preambulumbekezdés ugyanis kimondja, hogy a feleknek kell megegyezniük a folytatandó eljárásról, amint tudomást szereznek a párhuzamos eljárásokról. Amennyiben nem tudnak megegyezni, úgy az öröklési ügyben az e rendelet szerint joghatósággal rendelkező bíróság jár el és hoz határozatot[28]. Tehát ha két különböző tagállamban maradt hagyatéki vagyon, előfordulhat, hogy mindkét tagállamban eljárás indul az ottani közjegyző (vagy bíróság) előtt. A feleknek, amint tudomást szereznek a párhuzamosságról, meg kell egyezniük egymás között abban, hogy melyik tagállam közjegyzője vagy adott esetben bírósága folytassa le az eljárást.
De vajon tényleg így működik-e ez a gyakorlatban? Én egy országról tudok, ahol felismerte a jogalkotó, hogy ebből adódhatnak problémák, és előírta a közjegyzői számára,
- 33/34 -
hogy minden nemzetközi vonatkozású öröklési ügyben - akár nemzeti joguk szerinti öröklési bizonyítványt, akár egyéb örökléssel kapcsolatos jogot tanúsító okiratot állítanak ki - meg kell vizsgálniuk, hogy van-e joghatóságuk eljárni az ügyben. Ez az ország pedig Lengyelország. Lengyelországban tehát tulajdonképpen megelőzték ezáltal a párhuzamos eljárásokat, viszont a tagállamok döntő többségének joga nem tartalmaz ilyen rendelkezéseket.
Okoz-e problémákat mindez a gyakorlatban? Tapasztalataink szerint igen, méghozzá egyre gyakrabban. Viszonylag nagy számban élnek uniós állampolgárok Magyarországon, főként Nyugat-Európából költöztek Magyarországra hollandok, németek, osztrákok és más uniós tagállamok állampolgárai. Előfordul, hogy a hozzátartozóik mind Magyarországon, mind az állampolgárságuk szerinti, azaz származási államukban is élnek, továbbá vagyonuk is maradt mind hazánkban, mind a származási államban. Halálukat követően tehát Magyarországon, és valamely másik tagállamban is marad utánuk hagyatéki vagyon és örökösként érdekeltek is. Az örökösök pedig nem feltétlenül tudnak egymásról, illetve lehet, hogy tudnak ugyan, de egyáltalán nincsenek kapcsolatban, vagy nincsenek jó kapcsolatban egymással. Emiatt a magyar közjegyzőnek sok esetben nagyon nehéz arra vonatkozóan információt beszerezni, hogy a másik tagállamban indult-e hagyatéki eljárás, illetőleg történt-e közjegyzői közreműködés. Sokszor a külföldön élő örökösként érdekeltek felkutatása is nehézségekbe ütközik, illetve a külföldi vagyontárgyak körét szintén nehéz feltárni.
Az egyik hagyatéki ügyben egy belga állampolgár örökhagyó hunyt el Magyarországon, belföldön volt a szokásos tartózkodási helye, élete utolsó tíz esztendejében ugyanis Magyarországon élt. Hazánkban és Belgiumban is maradt utána hagyatéki vagyontárgy. Házastársa Magyarországon, két gyermeke pedig Belgiumban él. Már egy ideje folyt az eljárás Magyarországon, amikor is a Belgiumban élő gyermekek, akikkel nagyon nehéz volt kapcsolatba lépni, jelezték a magyar közjegyző felé, hogy már Belgiumban is indult eljárás egy ottani közjegyző előtt. A magyar közjegyző tőlünk, a Közjegyzői Intézettől kért segítséget egy angol nyelvű e-mail megfogalmazásában, amelyben közöltük a belga közjegyzővel, hogy Magyarországon is megindult a hagyatéki eljárás, és az ügyben a közjegyző már - az örökhagyó halálkori szokásos tartózkodási helye alapján - megállapította a joghatóságát. A belga közjegyzőt tájékoztattuk az eljárás megindulásának időpontjáról, valamint azokról a tényekről, körülményekről, amelyek alapján a magyarországi szokásos tartózkodási hely megállapításra került. Kértük, hogy mindezek miatt indokolt lenne az ottani eljárást megszüntetni. Több e-mail váltás után sikerült csak erről meggyőzni a belga közjegyzőt. A Belgiumban élő örökösök sem voltak kellőképpen együttműködőek, valamint a Belgiumban fellelhető vagyont illetően is rendkívül nehéz volt adatokat beszerezni. Viszonylag hosszú ideig tehát párhuzamosan zajlott két eljárás két különböző tagállamban. Ez az eset is rámutatott arra, hogy az egyes tagállami hatóságok között milyen nehézkesen működhet a kommunikáció (nem elsősorban nyelvi okok miatt), problémás lehet már a kapcsolat felvétele, majd az adatoknak a másik tagállamból történő beszerzése is.
Másik ügyben francia állampolgár örökhagyó hunyt el, akinek elhalálozásakor Magyarországon volt a szokásos tartózkodási helye. Magyarországon és Franciaországban is
- 34/35 -
maradt utána hagyatéki vagyon. Az örökhagyó gyermeke Franciaországban francia közjegyzőhöz fordult és ezzel nagyjából egyidejűleg Magyarországon is megindult az eljárás. Mindkét örökösként érdekelt, a Magyarországon élő házastárs és a Franciaországban élő gyermek is azt szerette volna, hogy az adott tagállamban lévő vagyont az adott tagállamnak a közjegyzője adja át, viszont a rendelet ezt nem teszi lehetővé. Franciául tudó kollégánk segített a magyar közjegyzőnek egy francia nyelvű e-mail megírásában, amelyben közöltük a francia közjegyzővel, hogy álláspontunk szerint a szokásos tartózkodási helye az örökhagyónak halálakor Magyarországon volt. Miután a hagyaték egységes kezelésének elvéből kifolyólag területileg korlátozott eljárásokra nincs lehetőség, közöltük a francia közjegyzővel, hogy a magyar közjegyző (mint a rendelet szerint joghatósággal rendelkező bíróság) járhat el egyedül az ügyben. Többszöri levélváltást követően a megoldást végül az ügyben az jelentette, hogy a franciaországi örökös ügyvédet hatalmazott meg, aki képviselte őt a magyar hagyatéki eljárásban. Végül a magyar közjegyző adta át a teljes hagyatékot, azaz mind a magyarországi, mind a franciaországi vagyontárgyakat.
Olyan eset is előfordult, hogy román közjegyző abban az esetben is kiállította - a román öröklési jog alapján - a román nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítványt, amikor is a halálkori szokásos tartózkodási hely nem Romániában, hanem Magyarországon volt.
Tudunk olyan esetről is, amikor - az előzőekhez hasonlóan - a francia közjegyző a l'acte de notoriété-t francia öröklési jog szerint állította ki, holott egyértelműen Magyarországon volt az örökhagyó halálkori szokásos tartózkodási helye.
Másik esetben pedig nyilvánvaló volt, hogy Romániában volt az elhalálozáskori szokásos tartózkodási hely, viszont Magyarországon is maradt az örökhagyó után egy ingatlan. A magyar közjegyző nem járhatott el, hiszen nem volt joghatósága, így az örökösöknek mindenképpen román közjegyzőhöz kellett fordulniuk. Három román közjegyző is azt közölte az örökösökkel, hogy nem járnak el külföldi ingatlant érintő öröklési ügyben, többnyire azért, mert ilyen ügyekben nincsen gyakorlatuk, illetve rendkívül nehézkes lenne beszerezniük a román jog által előírt adóigazolást. Hosszas huzavona után végül ebben az ügyben az európai öröklési bizonyítvány jelentette a megoldást, annak is az a típusa, amelyben nem kerül feltüntetésre a konkrét hagyatéki vagyontárgy, csupán az örökösöket a hagyatékból megillető eszmei hányad[29]. Az örökösök tehát a magyar ingatlant meg nem nevező, csupán az öröklési rendet tanúsító európai öröklési bizonyítvány kiállítását kérték a román közjegyzőtől, majd azt mutatták be a magyar földhivatalnál.
Előfordult olyan eset is, amikor Luxemburgban volt az örökhagyó elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye, ahol azonban az örökösként érdekeltek kérése ellenére sem voltak hajlandóak foglalkozni a magyarországi ingatlannal, és természetesen meg sem kísérelték az azzal kapcsolatos adatok beszerzését. Nagy nehezen sikerült a luxemburgi közjegyzőnél azt elérni, hogy a fent említett - a hagyatékból való részesedést igazoló - európai öröklési bizonyítványt állítsa ki, amellyel az örökösök igazolni tudták az örökösi jogállásukat Magyarországon.
- 35/36 -
Találkoztuk olyan üggyel is, amikor is azt közölte a magyar közjegyzővel az egyik örökösként érdekelt, hogy Szlovákiában, Kassán már szintén folyamatban van hagyatéki eljárás, viszont közelebbi információval nem tudott szolgálni. Megkerestük a - számunkra rendszeresen segítséget nyújtó - szlovákiai közjegyző kollégát, aki azt a választ adta, hogy Szlovákiában nincsen hagyatéki ügyek nyilvántartása, ugyanakkor az ügyben három kassai bíróság jöhet szóba illetékesség szempontjából. A magyar közjegyző kérésére angol nyelvű megkereséseket készítettünk elő, amelyeket mindhárom kassai bírósághoz megküldött a közjegyző, aziránt érdeklődve, hogy van-e folyamatban kint eljárás, és ha igen, mikor indult meg. A magyar közjegyző sajnos nem kapott választ a szlovák bíróságtól és az örökösként érdekeltek is csak nagy nehézségek árán tudtak információkat szerezni a külföldön megindult hagyatéki eljárásról. Miután kiderült, hogy a szlovák eljárás korábbi időpontban indult és meg is állapította a szlovák bíróság a joghatóságát, a magyarországi eljárás megszüntetésre került.
Másik hagyatéki ügyben német állampolgár hunyt el Magyarországon, úgy, hogy nem maradt utána Magyarországon élő örökös, azonban feltételezhetően Németországban él a házastársa és a gyermeke. A közjegyzőnek a potenciális külföldi örökösökről semmilyen adat nem állt rendelkezésére és számára a német nagykövetség sem tudott tájékoztatást adni. Jogsegélyi úthoz folyamodtunk, segítettünk a közjegyzőnek a 1206/2001/EK bizonyítás-felvételi rendelet[30] alapján kérelmet előterjeszteni, ezidáig azonban nem vezetett eredményre az örökösök felkutatása Németországban.
Találkoztunk olyan esettel is, amikor Ausztriában hunyt el egy magyar állampolgár, akinek az élettársa Ausztriában, szülei pedig Magyarországon élnek, viszont nincsen semmilyen kapcsolat az élettárs és a szülők között. Magyarországon megindult a hagyatéki eljárás, majd fény derült arra, hogy Ausztriában az élettársat hagyatéki gondnoknak már az ügyben kirendelte az illetékes osztrák bíróság. Segítettünk a magyar közjegyzőnek német nyelvű közvetlen megkeresést előterjeszteni az osztrák bírósághoz, amelyben a kinti eljárásról (megindulásának időpontjáról, joghatóság megállapításának tényéről) érdeklődtünk, azonban választ hosszú ideje nem kaptunk.
Ellentétes reláció is előfordult már a gyakorlatban, amikor is egy holland közjegyző fordult a MOKK-hoz e-mail útján és érdeklődött afelől, hogy Magyarországon van-e eljárás folyamatban egy bizonyos örökhagyó hagyatéka tekintetében. Megkerestük az illetékesként szóba jöhető közjegyzőt, illetve önkormányzatot, ahonnan azt a választ kaptuk, hogy eljárás még nem indult. Erről tájékoztattuk a holland közjegyzőt, valamit felhívtuk a figyelmét arra, hogy a Hetv. szerint bejelentés alapján miként indítható hagyatéki eljárás.[31 ]Két évvel később derült ki, hogy az érdekelteknek - valamilyen oknál fogva - nem sikerült megindítaniuk az eljárást Magyarországon és megfeneklett az ügy. Nemrég indult csak meg a magyarországi hagyatéki eljárás. Hosszú ideig tehát sem a hollandiai, sem a magyarországi vagyon nem került átadásra.
- 36/37 -
Ezekből a példákból is látható, hogy számos nehézség adódhat a külföldi elemet tartalmazó öröklési ügyekben. Különösen akkor, ha több tagállamban párhuzamosan zajlik hagyatéki eljárás. Előfordulhat, hogy hosszabb ideig nem értesül az eljáró hatóság a másik tagállamban megindult eljárásról, és az sem ritka, hogy az értesülést követően is nehézkesnek bizonyul a szükséges információk külföldről történő beszerzése.
Mit lehet tenni abban az esetben, ha a magyar közjegyző azzal szembesül, hogy valószínűleg másik tagállamban is már folyamatban van egy eljárás? Nagyon nehéz megmondani, mert a rendelet erre egyelőre nem kínál megfelelő mechanizmust. Mi elsősorban a külföldi hatóságnak címzett közvetlen megkereséseket vagy a jogsegélyutat - a 1206/2001/EK rendelet alkalmazását - javasoljuk a kollégáknak, és segítünk a kérelmeket, megkereséseket számukra előkészíteni. Ugyanakkor a megkeresések, amelyekben információkat kérünk a külföldi eljárásról, örökösökről vagy hagyatéki vagyontárgyakról - akár közvetlen módon, akár jogsegély útján kerülnek előterjesztésre - sajnos nem mindig sikeresek.
Mi lehet a megoldás a problémára? Álláspontom szerint nagy segítséget nyújtana, hogyha létezne egy olyan egységes európai nyilvántartás az öröklési eljárások, az öröklési ügyek tekintetében, amely a tagállami nyilvántartásokat összekapcsolja uniós szinten[32]. Ehhez a nyilvántartáshoz pedig közvetlenül hozzáférhetnének az öröklési ügyben eljáró közjegyzők és lekérdezhetnék onnan a számukra szükséges információkat, így különösen azt, hogy az adott örökhagyó vonatkozásában van-e folyamatban eljárás valamelyik tagállamban. Ehhez kapcsolódóan egy megfelelő kommunikációs csatornát is létesíteni kellene az egyes tagállami hatóságok között. Nem elegendő ugyanis, hogy információt szerez a hatóság arról, hogy indult-e eljárás az adott örökhagyóval hagyatékát illetően a másik tagállamban, hanem sok esetben más jellegű kérdéseket is fel kell tenni az eljárás lefolytatásához. Így különösen adatokat szerezhetnének be a hatóságok az eljárás megindulásának időpontjáról, továbbá az örökösökkel, hagyatéki vagyontárgyakkal kapcsolatosan is. Hasonló mechanizmus kialakítására nagy szükség lenne az adatok, okiratok külföldről való beszerzéséhez, az elhalálozáskori szokásos tartózkodási hely megállapításához, sőt a külföldön lévő vagyontárgyak meglétének és hagyatékhoz tartozásának igazolásához is.
Fentiek mellett az európai öröklési bizonyítvány is egyfajta megoldást jelenthet a párhuzamos eljárások kiküszöbölésében. Mi is az európai öröklési bizonyítvány? Az európai öröklési bizonyítványt a rendelet alkotta meg, tehát egy sui generis uniós jogintézmény. Elsősorban más tagállamban való felhasználásra kerül kiállításra és igazolja az abban feltüntetett örökös, hagyományos jogállását és jogait, illetve az őt a hagyatékból megillető részesedést. Bizonyíthatja továbbá azt is, hogy a bizonyítványban feltüntetett konkrét hagyatéki vagyontárgy az abban említett örököst illeti. Sőt, még a végrendeleti végrehajtói vagy hagyatéki vagyonkezelői jogosultság igazolására is kiállítható.
Miért is lehet jelentősége a párhuzamos eljárások kiküszöbölésében az európai öröklési bizonyítványnak? Az európai öröklési bizonyítványt az egyes tagállamokban - a tagállamok Bizottság felé tett közlései szerint - jellemzően az öröklési ügyben általában eljáró hatóságok, vagyis a közjegyzők állítják ki. A rendelet 64. cikke értelmében pedig kizárólag
- 37/38 -
abban az esetben állítható ki európai öröklési bizonyítvány, hogyha a kiállító hatóság joghatósággal rendelkezik a rendelet szabályai szerint[33]. Ezáltal tehát az európai öröklési bizonyítványnak van egyfajta garanciális jellege: a kiállító hatóságnak meg kell vizsgálnia a joghatóságát. Tehát, ha valamely örökös kéri a bizonyítvány kiállítását egy határon átnyúló hagyatéki ügyben, és a közjegyző eleget tesz a rendelet követelményeinek, akkor ő kizárólag az elhalálozáskori szokásos tartózkodási helyének és saját joghatóságának megállapítása után állíthatja ki külföldi felhasználásra az európai öröklési bizonyítványt. Ezáltal mindenképpen csökken a párhuzamos közjegyzői közreműködések kockázata.
A bizonyítvány kiállítására egységes formanyomtatványt rendel alkalmazni a rendelet. Ez a nyomtatvány ugyanazon rovatokat tartalmazza minden egyes uniós nyelven, abból tehát egyértelműen kiderül az örökhagyó és az örökös személye, az örököst megillető részesedés, illetve adott esetben az őt megillető konkrét hagyatéki vagyontárgy. Míg a többi tagállami határozat és közokirat joghatásai jelentős mértékben divergálhatnak, az európai bizonyítvány egységes joghatásokkal rendelkezik. Míg a magyar hagyatékátadó végzés esetén sem tudja sokszor a külföldi hatóság, hogy az határozatnak minősül-e, illetve, jogerős-e vagy sem, az európai öröklési bizonyítványnál nem merül fel ilyen kétség. Javasoljuk is minden egyes hagyatéki ügyben, amikor külföldön is maradt az örökhagyó után hagyatéki vagyon, hogy kérjék és használják külföldön a bizonyítványt. Ismereteink szerint a legtöbb osztrák pénzintézet ragaszkodik az európai öröklési bizonyítványhoz és a magyar hagyatékátadó végzés alapján már nem is teljesít kifizetéseket az örökösök részére. Sőt, információink szerint Olaszországban még belföldön is előszeretettel használják az európai öröklési bizonyítványt. Ezt lehetővé is teszi a rendelet, hiszen a bizonyítvány nem kizárólagosan külföldi felhasználásra szolgálhat. Hálásak is érte Olaszországban, miután az bizonyos szempontból hiánypótlónak számít és a joghatásai miatt egyre népszerűbb is az olaszoknál. Érdekes módon a bizonyítvány hasznos lehet még akár információ és adatok beszerzése céljából is. A 66. cikk (5) bekezdése szerint ugyanis abban az esetben, ha a bizonyítvány kiállítása iránti kérelem vizsgálatához szükséges, a tagállamok illetékes hatóságai megkeresés alapján megküldik valamely másik tagállam kiállító hatóságának a különösen az ingatlan-nyilvántartásokban, az anyakönyvi nyilvántartásokban, valamint az öröklésre, illetve az örökhagyó házassággal vagy azzal egyenértékű jogviszonynyal kapcsolatos vagyonjogi helyzetére vonatkozó okiratokat és tényeket tartalmazó nyilvántartásokban fellelhető információkat. Egyfajta adatszolgáltatási mechanizmusról rendelkezik tehát ez a szakasz, ugyanakkor az adatszolgáltatás feltétele, hogy az illetékes hatóság a nemzeti joga alapján átadhasson ilyen információkat egy másik belföldi hatóságnak. Ez az együttműködési módozat még azért gyerekcipőben jár, jelenleg is folyamatban van a gyakorlati megvalósításának a kialakítása, viszont későbbiekben minden bizonnyal nagyobb jelentősége lesz. Fontos továbbá az is, hogy a bizonyítványt kiállító hatóságnak minden szükséges intézkedést meg kell tennie ahhoz, hogy az örökösként érdekeltek értesüljenek az európai öröklési bizonyítvány kiállításának kérelmezéséről.
- 38/39 -
Sőt, Magyarországon a bizonyítvány VI. mellékletét is használjuk a külföldi vagyontárgyakra vonatkozó adatok beszerzéséhez[34]. A Hetv 43/B. § (1) bekezdése alapján ugyanis a közjegyző az öröklésben érdekeltet a kérelmére feljogosíthatja a külföldön lévő hagyatéki vagyontárgyakra vonatkozó adatok, valamint az azokra vonatkozó iratok, okiratok beszerzésére. Az öröklésben érdekelt pedig a közjegyző által kiállított európai öröklési bizonyítvánnyal - főnyomtatvánnyal és az ahhoz csatolt VI. melléklettel - igazolhatja (pl. a külföldi pénzintézet előtt) a hagyatéki vagyontárggyal kapcsolatos adatokhoz, okiratokhoz történő hozzáférési jogosultságát. A feljogosított öröklésben érdekelt, mint egy kvázi hagyatéki vagyonkezelő jár el külföldön, vagyis ez a bizonyítvány még nem az örökösi minőséget igazolja, hiszen az csak a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követően állítható ki. Egyre több ilyen ügyben történik sikeres adatbeszerzés, miután a bizonyítványhoz fűződő vélelem[35] folytán a pénzintézet annak elfogadását nem tagadhatja meg.
Összegzésként kijelenthető, hogy bár már most is rendkívül hasznos, a későbbiekben még nagyobb jelentősége lesz az európai öröklési bizonyítványnak. Jelenleg még sajnos nem kellő mértékben ismert és elterjedt a bizonyítvány. Magyarország e tekintetben nagyon jó a helyzet, ugyanis egyre növekvő számban kerül kiállításra: 2016-ban 21 db, 2017-ben 60 db, 2018-ban 80 db, 2019-ben 134 db európai öröklési bizonyítvány állítottak ki a közjegyzők[36]. Jelentős probléma viszont, hogy annak ellenére, hogy érvényes jogcímet képez a bizonyítvány a hagyaték tárgyát képező vagyontárgynak valamely tagállam megfelelő nyilvántartásába való bejegyzéséhez, sajnos bizonyos tagállamokban ahhoz további kiegészítő okiratokat is kérnek. Ismereteink szerint ez a helyzet Romániában, ahol az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez nem fogadják el önmagában az európai öröklési bizonyítványt. Ahhoz román nyelvű fordítást kérnek, amelyet kizárólag romániai fordítóiroda készíthet, és sokszor román közjegyző közreműködésére - az általa kiállított okirat bemutatására - is szükség van a bejegyzéshez. Ezzel együtt, úgy gondolom, hogy az európai öröklési bizonyítvány hosszú távon, amint egyre elterjedtebbé válik használata, rendkívül hasznos lesz a fent vázolt problémák megoldásában, így a párhuzamos eljárások megelőzésében is.
3.1.) Amilyen bizonytalanságot teremt olykor a szokásos tartózkodási hely, mint új kapcsolóelv, olyan bizonyosságot hoz a jogválasztás. Álláspontom szerint a jogválasztás a hagyaték tervezésének egyik legfontosabb eszköze. Kiszámíthatóságot teremt, hiszen a jogválasztással rögzül az öröklésre alkalmazandó jog. A választott jog lesz irányadó az öröklésre akárhova, akármelyik államba is költözik az érintett személy az élete során, akármelyik államban lesz halálakor a szokásos tartózkodási helye.
- 39/40 -
A jogválasztás főszabály szerint az öröklés egészére kiterjed, vagyis a végrendelet érvényességére, úgy, mint a törvényes öröklésre, a kötelesrészre való jogosultságra is[37]. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a rendelet megenged olyan jogválasztást is, ami nem az öröklés egészére, hanem kizárólag a végrendelet tartalmára és megengedettségére terjed ki[38].
A rendelet megengedi a jogválasztást, de nem engedi meg a joghatóság megválasztását. Az örökhagyó nem választhatja meg tehát azt, hogy halálát követően melyik tagállamban kerüljön lefolytatásra a hagyatéki eljárás. Ugyanakkor a jogválasztásnak kihatása lehet a joghatóságra is. Erről szólnak a rendelet 5-9. cikkei. Abban az esetben, ha az örökhagyó jogot választott, de nem a jogválasztás szerinti tagállamban volt az elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye, a rendelet - azzal a céllal, hogy a ius és a forum, vagyis az alkalmazandó jog és a joghatóság egybeessen - lehetővé teszi azt, hogy a jogválasztás szerinti tagállamba "helyeződjön át" a hagyatéki eljárás. Ehhez a következő feltételek valamelyikének kell teljesülnie. Az öröklésben érdekelt felek egyrészt megállapodhatnak abban, hogy az eljárásra a jogválasztás szerinti tagállamban kerüljön sor, tehát joghatósági megállapodást kötnek. Ha nem sikerül ilyen megállapodást kötniük a feleknek, akkor az is elég, ha az egyikőjük az eljárás megszüntetését kérelmezi az eljáró közjegyzőnél. A közjegyző pedig - figyelembe véve az öröklés gyakorlati körülményeit, különösen a felek szokásos tartózkodási helyét és a vagyontárgyak fellelhetőségét - mérlegel, és dönthet úgy, hogy megítélése szerint a másik (jogválasztás szerinti) tagállam hatóságai alkalmasabbak az öröklés tárgyában történő határozathozatalra, és erre figyelemmel megállapítja a joghatósága hiányát.
Fontos, hogy az örökhagyó kizárólag az állampolgársága szerinti jogot választhatja. Többes állampolgár választhatja bármelyik állampolgársága szerinti jogot az öröklésre alkalmazandó jognak.
3.2.) A rendelet a jogválasztásnak két módját is elismeri. A jogválasztás lehet egyfelől kifejezett, vagyis amikor az örökhagyó végintézkedés formájában tett nyilatkozattal konkrétan megnevezi az általa választott jogot, másfelől a jogválasztás lehet konkludens, vagyis hallgatólagos[39].
Ez utóbbi esetben nem kerül megjelölésre konkrétan a választott jog, hanem az csupán megállapítható a végintézkedés rendelkezéseiből. A jogválasztásnak ezen konkludens módjára a rendelet (39) preambulumbekezdése példaként említi azt az esetet, amikor is az örökhagyó végintézkedésében hivatkozott az állampolgársága szerinti állam valamely jogszabályának konkrét rendelkezéseire vagy egyéb módon ezt a jogot említette. Ha például egy német állampolgár nem nevezi meg a német jogot a végrendeletében, hanem csupán azt írja, hogy gyermekeim utánam a német polgári törvénykönyv, a BGB 1924.§-a szerint örököljenek, ebben az esetben az örökhagyó az állampolgársága szerinti állam konkrét jogszabályára utalt, ezáltal a hallgatólagos jogválasztás megállapításra kerülhet.
- 40/41 -
Említettem, hogy kizárólag az állampolgársága szerinti jogot választhatja az örökhagyó. Több esetben fordultak hozzánk magyar közjegyzők, amikor is hosszabb ideje Magyarországon élő német állampolgárok kívántak előttük végrendeletet tenni és a magyar jogot szerették volna választani az öröklésre. A magyar közjegyzők számára nyilvánvalóan egyszerűbb, biztonságosabb lenne, hogyha a végrendelkező személy a magyar jogot kötné ki az öröklésre alkalmazandó jognak, ugyanis ők csak a magyar jogról, a magyar öröklési jog szabályairól tudják az ügyfeleket felelősséggel tájékoztatni. Azonban a magyar közjegyző kénytelen ilyen esetben arról tájékoztatni az ügyfelét, hogy miután nem rendelkezik magyar állampolgársággal, a magyar jogot nem választhatja az öröklésére irányadó jognak.
Álláspontom szerint a rendelet túl szűkre szabottan határozta meg a választható jogok körét. Úgy gondolom, hogy célszerű lenne megengedni a végrendelkezéskori szokásos tartózkodási hely szerinti állam jogának a kikötését is, amely a fent vázolt esetekben a magyar jog lenne.
3.3.) A rendelet záró rendelkezései között, a 83. cikk (4) bekezdésében található egy a jogválasztással kapcsolatos rendelkezés, amely a következőképpen szól: Amennyiben a végintézkedést 2015. augusztus 17-ét megelőzően olyan állam joga szerint tették, amelyet az örökhagyó e rendelet szerint választhatott volna, akkor azt kell az öröklésre alkalmazandó jognak, választott jognak tekinteni." Ezt nevezi a szakirodalom fiktív jogválasztásnak. A fiktív jogválasztásnak tehát két feltétele van. Egyrészt, a végrendeletet 2015. augusztus 17-e előtt, vagyis a rendelet alkalmazása előtt tették; másrészt pedig olyan állam joga szerint tették, amelyet az örökhagyó a rendelet szerint választhatott volna (vagyis az állampolgársága szerinti jog alapján). Ha mindkét említett feltétel teljesül, a fiktív jogválasztás megállapítható, ezáltal az öröklés egészére ez a fiktív módon választott jog alkalmazandó.
A rendelet azonban egyáltalán nem nyújt támpontot arra nézve, hogy miben nyilvánul meg egy adott végintézkedés kapcsán az, hogy azt az örökhagyó egy bizonyos állam joga szerint, vagyis az állampolgárságának megfelelő jog szerint tette. E kérdésben egyelőre ismert joggyakorlat sem alakult ki.
Az egyik ügyben, amelyben segítséget nyújtottunk a hozzánk forduló közjegyzőnek, a 2012-ben kelt, közös végrendeletet tevő házastársak mindketten finn állampolgárok voltak, vagyis a finn jogot, mint állampolgárságuk szerinti jogot választhatták volna a rendelet szerint az öröklésre. A házastársak olyan típusú végintézkedést tettek (közös végrendeletet), amelyet a kérdéses időpontban (2012-ben) a hatályos magyar jog nem ismert, az állampolgárságuk szerinti finn jog viszont igen. Az általuk tett közös végrendelet finn nyelvű alaki megjelölése (keskinäinen testamentti, vagyis kölcsönös végrendelet) is kifejezetten megfelelt a finn végrendelkezési gyakorlatban általánosan ismert és széles körűen alkalmazott végrendelet-típusnak. A fenti tényállás alapján arra a következésre jutottunk, hogy a finn állampolgárságú házastársak a közös végrendeletüket 2012-ben a finn jog szerint tették, azaz a 83. cikk (4) bekezdése szerinti fiktív jogválasztás esete áll fenn.
Egy másik ügyben két német állampolgár tett 1981-ben, Németországban közös végrendeletet, német közjegyző előtt. A végrendelet elő-, és utóörökös nevezést is tartalmazott.
- 41/42 -
Ez esetben is arra jutottunk, hogy a fiktív jogválasztás megállapítható. Több hasonló esettel is találkoztunk, amikor is az örökhagyó a végintézkedés idején kizárólag német állampolgárság volt, a származási államában, vagyis Németországban rendelkezett szokásos tartózkodási hellyel, és a német jog által ismert végrendeletet tett, amely a német jogban megengedett tartalmú végakarati rendelkezéseket tartalmazott. Tipikusan ilyen a házastársak közötti kölcsönös előörökös nevezés és a közülük tovább élő házastárs halála esetére a közös leszármazójuk utóörökössé nevezése[40]. Ilyen esetekben a legtöbbször azt állapítjuk meg, hogy fiktív jogválasztás történt és az öröklésre egészére a német jog, vagyis a választott jog alkalmazandó.
Az említett ügyben, amikor is 1981-ben tettek közös végrendeletet, arra vonatkozó adat is ismertté vált, hogy az örökhagyó a házastársával, akivel a közös végrendeletet tette, a fennállott házasságát utóbb felbontotta. A német jog szerint ilyen esetben a közös végrendelet érvénytelenné válik. Felmerült ezért annak a kérdése, hogy milyen joghatása van a fiktív jogválasztást tartalmazó házastársi közös végrendelet házasság felbontása miatti esetleges megdőltének magára a végrendeleten alapuló jogválasztásra. Álláspontunk szerint a jogválasztást magába foglaló végintézkedésnek a jogi sorsa - annak érvényessége, hatályossága - szükségképpen kihat magára a jogválasztásra is. Amennyiben maga a végintézkedés valamilyen, a választott jog szabályaiban előírt okból, valamilyen érvénytelenségi ok fennforgása miatt, utólag bekövetkező körülmény miatti hatálytalanná válás miatt megdől, akkor ennek jogkövetkezményeként a megdőlt végrendeletben lévő jogválasztás sem hatályosulhat.
* * *
Tisztelt Kollégák! Összegzésként a bevezető gondolataimhoz térnék vissza. A rendelet több szempontból könnyítést hozott az eljáró hatóságok számára, így többek között azáltal, hogy az egységes kapcsolóelv folytán az öröklési ügyben eljáró hatóság az esetek többségében a saját öröklési jogát alkalmazhatja. Ugyanakkor bizonyos neuralgikus pontok akadnak még a rendelet alkalmazását illetően, amelyek közül én leginkább a több tagállamban folyó párhuzamos eljárások kockázatát emelném ki, amely egyre gyakrabban jelentkező probléma, és úgy gondolom, hogy mielőbbi megoldást igényelne. ■
JEGYZETEK
[1] A GolnEuPlus uniós képzéshez kapcsolódó "Európai öröklési jog és házassági vagyonjog - kapcsolódási pontok" című konferencián, Budapesten, 2020. június 15-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
[2] Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU rendelet (HL L 201., 2012.7.27., 107. o.; továbbiakban: rendelet).
[3] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja III/III., HVG-ORAC, Budapest, 2018, 2696. o.
[4] Lásd a rendelet 4. cikkét és 21. cikk (1) bekezdését.
[5] A 20. cikk értelmében a rendelet által meghatározott jog arra való tekintet nélkül alkalmazandó, hogy az egy tagállam joga-e vagy sem.
[6] A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (Nmtvr.) 36. §-a.
[7] Nmtvr. 58. § (2) bekezdés.
[8] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet, mint új kihívás. Közjegyzők Közlönye. 2016/2.sz. 31-32. o.
[9] https://eapil.org/2020/03/05/testing-the-concept-of-residence-the-succession-of-frances-most-popular-rockstar/ (időállapot: 2020.08.19.).
[10] Francia polgári törvénykönyv (Code Civil) 912-913. cikkei.
[11] polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelet (HL L 12., 2001.1.16.).
[12] a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU rendelet (HL L 351., 2012.12.20.
[13] a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről szóló 4/2009/EU rendelet (HL L 7., 2009.1.10.).
[14] a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2201/2003/EK rendelet (HL L 338., 2003.12.23.).
[15] A hagyatéki eljárás egyes cselekményeiről szóló 29/2010. (XII.31.) KIM rendelet 4/A. §-a.
[16] Leginkább a latin jogrendszerű államokban nem formális eljárás keretében történik a hagyaték jogi sorsának a rendezése, hanem közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozattal, pl. Franciaországban az acte de notoriété elnevezésű közokirat útján. Erre figyelemmel egyes országok vonatkozásában a "hatósági közreműködés" kifejezés használata indokoltabb az "eljárás" kifejezés helyett.
[17] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja III/III., HVG-ORAC, Budapest, 2018, 2671-2672. o.
[18] Rendelet 12. cikke szerint dönthet úgy a bíróság, hogy nem hoz határozatot a harmadik államban lévő vagyontárgy tekintetében, ha feltehető, hogy a határozatát az adott államban nem fogják elismerni.
[19] Bíróság 2018. június 21-én hozott ítélete a C-20/17. sz. ügyben; ECLI:EU:C:2018:485 (továbbiakban: Oberle ítélet).
[20] Oberle ítélet részletes elemzéséhez lásd különösen Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet hazai alkalmazását érintő legújabb rendelkezések. Európai Jog. 2019/1.sz. 5-8.o.
[21] Oberle ítélet 55-57. bekezdései
[22] A 79. cikk szerinti értesítéshez lásd: https://e-justice.europa.eu/content_succession-380-hu-hu.do?member=1
[23] Bíróság 2019. május 23-án hozott ítélete a C-658/17. sz. ügyben; ECLI:EU:C:2019:444 (továbbiakban: WB ítélet).
[24] WB ítélet 55. bekezdése.
[25] 2020. március 26-án kelt főtanácsnoki indítvány a C-80/19. sz. ügyben; ECLI:EU:C:2020:230 (továbbiakban: főtanácsnoki indítvány).
[26] Főtanácsnoki indítvány 79. bekezdése.
[27] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja III/III., HVG-ORAC, Budapest, 2018, 2695. o.
[28] Főtanácsnoki indítvány 80. bekezdése.
[29] Rendelet 63. cikk (2) bek. a) pontja.
[30] A Tanács 1206/2001/EK rendelete (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködéséről.
[31] Hetv. 19. § (1) bek. c) pont.
[32] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet, mint új kihívás. Közjegyzők Közlönye. 2016/2. sz. 33. o.
[33] Az európai öröklési bizonyítványt abban a tagállamban kell kiállítani, amelynek bíróságai a 4. cikk, a 7. cikk, a 10. cikk vagy a 11. cikk értelmében joghatósággal rendelkeznek.
[34] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet hazai alkalmazását érintő legújabb rendelkezések. Európai Jog. 2019/1. sz. 4-5. o.
[35] Rendelet 69. cikk (2) bekezdése.
[36] MOKK statisztika.
[37] Rendelet 22. cikk (1) bekezdése.
[38] Rendelet 24. cikk (2) bekezdése.
[39] Rendelet 22. cikk (2) bekezdése.
[40] BGB 2269. §.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Intézetvezető-helyettes, MOKK Közjegyzői Intézet.
Visszaugrás
