A modern orvostudomány lehetőségeire és az állampolgárok különböző értékrendjére tekintettel célszerű elővigyázatosságból - arra az esetre, ha az ember már nem képes saját akaratát kifejezni - jövőre vonatkozó meghatalmazást, illetve előzetes jognyilatkozatokat tenni, akár szerv felajánlásáról is.
Ezzel szemben - nem utolsó sorban közjegyzői szempontból - hangsúlyozni kell az egyénre szabott és szakszerű tanácsadást. A szakirodalom azonban csak ritkán szentel figyelmet a jövőre vonatkozó meghatalmazásnak, pedig a tanácsadás nem csak jogi, hanem orvosi szempontból is ajánlott. Ehhez tartozik a Szövetségi Orvosi Kamara és a Központi Etikai Bizottság "Javaslatok a jövőre vonatkozó meghatalmazások és előzetes jognyilatkozatok kezeléséhez az orvosi gyalcorlatban" iránymutatása, amelyet nemrég átdolgoztak az alctuális kérdésekre vonatkozóan. 2013 januárjában tovább bővítették a "Munkadokumentum az előzetes jognyilatkozatok és szervfelajánlási nyilatkozatok viszonyáról" iránymutatásban, ami az előbb említett Javaslatokra utal. Ez a két dokumentum értékes segítséget nyújt a közjegyzői gyakorlat számára, valamint az adott orvossal való megbeszéléskor. A Munkadokumentumot az Orvosi Kamara választmánya etikai, orvosi és jogi alapkérdések megválaszolására dolgozta ki, etikusok, orvosok és jogászok együttműködésével. A Javaslatok átdolgozása a Munkadokumentum közzététele kapcsán történt, amelyben már szervfelajánlásáról is szó van.
A "Javaslatok" tájékoztatást szeretnének nyújtani a jövőre vonatkozó meghatalmazásokra az egészségügyi kérdésekben. Tartalmilag három jelentős szempontot kell megkülönböztetni:
- 60/61 -
♦ jogi keretfeltételek és a jövőre vonatkozó meghatalmazások kialakítása
♦ javaslatok a gondoskodás kiválasztásara és kialakítására
♦ konkrét esetben kifejti a döntéshozatali eljárást az orvosi intézkedés lefolytatására
Az állampolgár autonómiája a modern orvostudomány kulcsfogalma. Az orvosi beavatkozásoknak nem csak a páciens egészségét kell szolgálnia, hanem az önállóságára is tekintettel kell lennie. Ezért az orvosi intézkedések mindig a beteg beleegyezését feltételezik. Amennyiben a beteg már nem képes beleegyezését adni, az orvosnak a páciens képviselőjétől kell azt beszereznie. Felnőtteknél ez vagy egy közeli hozzátartozó vagy egy gondnok. Az orvosnak és a képviselőnek mindig figyelembe kell venni a beteg kívánságát és hogy milyen formában adott nyilatkozatot. Amennyiben nem tudja kifejezni akaratát, akkor régebbi kijelentéseire kell alapozni. Egy adott esetre megfogalmazott, vagyis egy előgondoskodási akarat okiratba foglalása tehát mindig kötelező erejű a jövőre nézve. Döntő jelentősége van a kérdésnek, hogy a beteg akarata hogyan kerül megállapításra. A megállapítás a képviselő feladata, azonban az orvost és a közeli hozzátartozókat a döntésbe lehetőleg be kell vonni. Amennyiben az orvos és a képviselő nem tudna megegyezni a beteg akaratát illetően, akkor bírósági jóváhagyás szükséges. A bíróság azt vizsgálja, hogy a képviselő döntése a beteg akaratának megfelel-e. A páciens akaratának megállapításához az össze elérhető információt figyelembe kell venni, amennyiben létezik okiratba foglalt előzetes akaratnyilatkozat, az döntő jelentőségű lehet. Itt csakis a beteg akaratáról van szó, nem pedig egy harmadik személy védelméről, tehát egy írásbeli akaratnyilatkozatnál nem szabad szó szerint értelmezni a szöveget, sokkal inkább arra kell tekintettel lenni, amit a beteg az aktuális szituációra vonatkozóan valóban nyilatkozni szeretne. Ajánlott a jövőre vonatkozó meghatalmazásokat előzetes jognyilatkozatokkal egy okiratba foglalni, így a meghatalmazottnak könnyebb a meghatalmazó érdekeit képviselni.
A beteg előzetes jognyilatkozatának törvényi szabályozása óta a törvény az egészségügyi okokból tett, okiratba foglalt előgondoskodási akaratnyilatkozatok három formáját különbözteti meg: a beteg előzetes jognyilatkozatát, betegrendelkezést, a kezelésre vonatkozó kívánságokat és az általános feltételeket. A "Javaslatok" kifejtik ezt a három formát és utalnak arra, hogy az erre vonatkozó minták és nyomtatványok számos intézetben - beleértve az Orvosi Kamarát - beszerezhetők.
Az orvosi tanácsadás csakis az egészségügyi kérdésekre vonatkozik, ez a jogi tanácsadást nem helyettesíti. Amennyiben a jövőre vonatkozó meghatalmazás nem csak ezt a területet fedi le, hanem vagyoni ügyeket is, mindenképp fel kell hívni a figyelmet a közjegyzői okiratba foglalásra.
A halál utáni szervfelajánlás csak a felajánló agyhalálának megállapítása után engedélyezett és többek között a felajánló vagy az általa megbízott személy, illetve hozzátartozó beleegyezését feltételezi. Ha a beteg egy szervfelajánlási nyilatkozatot fogalmaz meg és ezzel
- 61/62 -
egy időben előzetes jognyilatkozatot vagy egyéb jövőre vonatkozó gondozási akaratot is okiratba foglaltat, felmerül a kérdés, hogy ez a két nyilatkozat hogyan viszonyul egymáshoz. Továbbá kérdéses, hogyan kell eljárni, ha a páciens ezek közül csak egy nyilatkozatot tett meg vagy, hogy egyáltalán fennáll-e bármilyen nyilatkozat, illetve, hogy a szerv felajánlására való hajlandóság az adott körülmények között más egyéb módon megállapítható.
Ezek a kérdések újabb "Javaslatokat" vetnek fel. A munkadokumentum négy pontra tagolódik (A-D). A bevezető (A) a problémát fejti ki, a következő pont (B) az esetösszefüggéseket vizsgálja, jogi és etikai értékelést ad. A C pont javaslatokat tesz az előzetes jognyilatkozatok kialakítására, megfogalmazására, a D pont pedig az előzetes jognyilatkozat szövegblokkjainak kiegészítésére. Az orvosi intézkedések megkövetelik a páciens beleegyezését, mind a kezelésre mind pedig a szerv felajánlására vonatkozóan. Jogilag mindig a beteg akarata az irányadó. Nincs absztrakt-általános szabály arra nézve, hogy az egyik vagy a másik nyilatkozatnak van elsőbbsége, csak a jogi kötelezettség a lényeg.
A "Javaslatok" és a Munkadokumentum tehát egymáshoz kapcsolódik és kiegészíti egymást. Az egészségügyben előforduló előzetes jognyilatkozatokkal kapcsolatos legfontosabb kérdéseket válaszolja meg és megfelel a jogszabályok és az ítélkezési gyakorlat aktuális helyzetének.
A nemperes eljárásokkal kapcsolatban az erre vonatkozó törvény tartalmaz néhány nyitott klauzulát a tartományok számára "opt-in" illetve "opt-out" formában. A törvény főleg a következő pontokat érinti:
♦ "opt-in" szabályozás a közjegyzők kizárólagos illetékességére örökösödési bizonyítvány kiállítása esetében (Polgári törvénykönyv bevezetéséről szóló törvény 239. cikk)
♦ Telekkönyvbe való betekintés a közjegyző által, "opt-out" lehetőséggel
♦ Tanúsítvány kiállítása jogügyletileg megalapozott képviseleti jogosultságról
♦ közjegyzői okirat további végrehajtható kiadmányának készítése
♦ közjegyzői illetékesség a hagyatéki leltár felvételére, valamint a hagyatéki- és összvagyon kapcsán felmerülő vitás ügyekben való közvetítés
Rögtön két esetben a müncheni és a kölni tartományi legfelsőbb bíróságon a végrendelkezési képesség állt a középpontban és mindkét esetben elutasításba ütközött.
A müncheni esetben az örökhagyó a Creutzfeldt-Jakob betegség következtében leépült. Közjegyzői végrendeletben a fiát nevezte meg egyedüli örökösének. A közjegyző a végrendeletet azzal a megállapítással látta el, hogy a remegő kézzel írt aláírás ellenére a végrendelkezési képességhez kétség nem fér. Az okiratba foglalás előtt valamivel, az örökhagyóval
- 62/63 -
egy mini-mentális tesztet csináltattak, amiben 30 pontból 13-at ért el, egy hónappal később már csak 5 pontot. A körülményből, amit a közjegyző felvázolt, hogy az örökhagyó a releváns időszakban több más személlyel is normálisan kommunikált, a szakértő megállapítása szerint, amihez a bíróság is csatlakozott, nem lehet a világos időközökből az ítélőképesség visszaszerzését megállapítani, mert ez az ilyen típusú krónikus zavaroknál gyakorlatilag kizárt.
A végrendelkezési képesség követelménye kapcsán a bíróság tisztázta, hogy nem elegendő, ha az örökhagyó tudja, hogy egy végrendeletet készít és tisztában van annak tartalmával, sokkal inkább képesnek kell lennie arra, hogy a tartalmát saját maga határozza meg és saját gondolatok alapján alkosson ítéletet a döntései horderejéről. Ez megköveteli, hogy az örökhagyó a rendelkezése mellett és ellen szóló okokat mérlegelni tudja, ami ismételten feltételezi, hogy a tényállásra és az esetre emlékszik, az információkat rögzíteni tudja, az összefüggéseket értelmezi és mérlegeli.
A kölni legfelsőbb bíróság határozata az örökhagyó által kért közjegyzői végrendelet hivatalos őrzésből való visszavételére vonatkozott. Mivel ez a Polgári Törvénykönyv 2256. §-a értelmében visszavonásnak minősül, itt végintézkedésről van szó, ez tehát csak végrendelkezési képesség fennállása esetén lehetséges a visszavétel. A visszaadást akkor nem lehet megtagadni, ha a bíróság a végrendelkezési képességről nincs meggyőződve, hanem csak akkor, ha a végrendelkező kétség kívül nem képes végrendelkezni. Ennek ellenére a bíróság kétség kívül a végrendelkezési képesség hiányát állapította meg, mivel a végrendelkező esetében gyermekkori agysérülés következtében közepes intelligenciacsökkenés áll fenn. Ugyan a végrendelkező azt akarta, hogy a végrendeletben kedvezményezettnek megnevezett H. törlésre kerüljön, a bíróság megítélése szerint nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy "a rendelkezést átlássa".
Mindkét döntés mutatja, hogy a bíróságok szakvélemény alapján nem csak az okiratba foglaló közjegyző által pozitívan megállapított cselekvőképességben kételkedtek, hanem a végrendelkezési képesség hiányáról is meg voltak győződve.
A düsseldorfi legfelsőbb bíróságnak az ítéletben rögtön két közjegyzői okirattal kellett foglalkoznia, mert mindkettő sérti az okiratba foglalási törvény 7. § (3) bekezdését.
1980-ban az alperes apósa az alperes szüleinek közös végrendeletét okiratba foglalta, amelyben egymást kölcsönösen egyedüli örökösnek, illetve az alperest "a tovább élő örökösének" nevezte meg, valamint az alperes nővérének (felperes) javára úgy rendelkezett, hogy ő a tovább élő személytől a köteles részt örökli az apja halála után. Nyolc évvel később az alperes sógora egy szerződést foglalt okiratba, amit a nővére és az apja kötött, amelyben a nővér az öröklési- illetve a köteles részre való jogáról és valamennyi juttatásról, különösen az 1980-as évből származó örökségről lemond. Az apa halála után a nővér keresetet nyújtott be, mert arra megállapításra jutott, hogy a bátyja mellet ő a fele vagyon örököse, mivel a végrendelet és az öröklési- és a köteles részre, valamint valamennyi egyéb juttatásra vonatkozó szerződés az okiratba foglalási törvény 7. §-ának (3) bekezdésébe ütközik, ezért érvénytelen.
- 63/64 -
A lemondási szerződés tekintetében a bíróság először is tisztázta, hogy azt csak az okiratba foglalási törvény 7. §-a szerint, nem pedig a 27. § szerint kell vizsgálni, mivel egy öröklési- és köteles részről, valamint valamennyi juttatásról való lemondás esetében nem végintézkedésről van szó. Mivel a felperes, a közjegyző sógoraként a 7. § (3) bekezdésében megnevezett személyek körébe tartozott, attól függ, hogy a lemondási nyilatkozatok akaratnyilatkozatok voltak-e, melyek arra irányultak, hogy az alperes jogi előnyhöz jusson. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban ezt a következőképpen definiálták:
A törvény 7. §-ának értelmében jogi előny a jogi pozíció bármely javítása, addig nem létező jogok engedélyezésével vagy a fennálló kötelezettségek csökkentésével. A jogi előnynek közvetlenül az okiratba lefektetett akaratnyilatkozatból kell származnia és nem csak annak következtében fennállnia. Nem szükséges a részes felek előny felhasználására irányuló szándéka, elegendő, ha a jogügyletből közvetlenül jogi előny származik.
Az öröklési- és köteles részről való lemondásra tekintettel a bíróság tagadta a jogi előnyt azzal az indokkal, hogy az alperes öröklési- és köteles részi kvótájának javulása csak egy "közvetett, más egyéb feltételektől függő következmény", mivel egy örököstárs, illetve köteles részre jogosult kiesése "csak egy lehetséges jövőbeli gazdasági előnyt" feltételez, ami azonban "bizonytalan", mivel az örökösi jogállás "semmilyen biztosított várományosi jogot" nem feltételez. A kérdés, hogy vajon a valamennyi egyéb juttatásról való lemondás a 7. § (3) bekezdése ellen vét-e és emiatt érvénytelen, nem számít, mivel már az alperes örökösök közé való bevétele az apósa által, aki közjegyzőként az okiratot készítette, ai törvény 7. és 27. §-a, valamint a Polgári Törvénykönyv 125. §-a értelmében érvénytelen volt és ez a felperes javára szóló örökség érvénytelenségéhez vezetett. Az örökség megállapított érvénytelensége alapján a felperes valamennyi egyéb juttatásról való lemondása a bíróság nézete szerint nem jelent semmilyen jogi előnyt az alperes számára.
Orosz Árpád a témát áttekintő cikke kezdő soraiban megállapítja, hogy bár az öröklési jog a magánjog legnagyobb állandóságot mutató része - mivel ezen a területen a polgári jog más területeinél nagyobb jelentősége van a hagyományokhoz, a megszokotthoz és a megszokottként igazságosnak is ítélthez való ragaszkodásnak - a korábbi szabályozás egyes rendelkezéseinek az újragondolását mégis szükségessé tették az elmúlt két évtizedben végbement társadalmi és gazdasági változások, a magántulajdon megnövekedett szerepe és a házasság, a család társadalomban betöltött szerepének átalakulása.
Ma az öröklési szabályok "emberképe" már nem egy olyan örökhagyó, akinek vagyona jellemzően egy lakóingatlan és az ahhoz tartozó berendezési és felszerelési tárgyak, és aki életét házasságban, méghozzá egyetlen házasságban élte le. A jogalkotó felismerte, az örök-
- 64/65 -
lési szabályoknak kezelniük kell azt, hogy az örökhagyó vagyona jellemzően értékesebb, és annak összetétele is jelentősen eltér az 1959. évi Ptk. megalkotásakor tipikusnak mondhatótól. A családi kapcsolatok is átalakultak; kitolódott a tanulmányok befejezésének ideje, és ezzel együtt az önálló életkezdés, a családalapítás időpontja, gyakoribbá váltak az élettársi kapcsolatok, megnőtt a válások száma. A demográfiai viszonyok megváltozása (az átlagos életkor megnövekedése) is több új rendelkezést tett indokolttá.
Az új Ptk. koncepcionális változtatása, hogy felcserélődött a végintézkedésre és a törvényes öröklésre vonatkozó szabályozás, azaz a kódex előbb taglalja a végintézkedésekre vonatkozó szabályokat, és ezután veszi sorra a törvényes öröklés rendjét; mindezt a hagyatékok értékének növekedése és összetételük bonyolultabbá válása mellett az is indokolja, hogy egyre több örökös az ország határain kívül él.
A végintézkedésre vonatkozó szabályozás körében a következő változásokat rögzíti a szerző (terjedelmi okokból csak az egyoldalú jogügyleteket taglalja). Az új Ptk. ott és annyiban hozott módosítást, ahol annak igénye a közjegyzői vagy a bírói gyakorlatban felmerült. Emellett a jogtudomány is megfogalmazott változtatási igényeket, ilyen például a régi Ptk. 600. § a) pontja; korábbi öröklési jogunk nem ismerte a közös veszélyben elhunytak egyidejű elhalálozásának vélelmét. A motorizáció elterjedésével gyakrabban előfordul, hogy balesetben egy család több tagja veszíti életét, ilyenkor az öröklés sorrendjének megállapítása a régi szabályok szerint csak nagy nehézségek árán volt lehetséges. Megdönthető törvényi vélelem felállításával a bizonyítási eljárások nem válnának kikerülhetőkké, ezért az új Ptk. nem vélelmet állít fel az öröklési sorrendet illetően, hanem megdönthetetlen módon a kiesési okok körében szabályozza ezt az esetet: "[...] a közös balesetben, vagy más hasonló közös veszélyhelyzetben elhunyt személyeket az egymás után történő öröklés tekintetében a halál beálltának sorrendjétől függetlenül kiesettnek kell tekinteni." Ez a rendelkezés a hozzátartozói viszonytól függetlenül kiterjed mindazokra, akik egymással öröklési jogi kapcsolatban (például örökhagyó és végrendeleti örökös) állnak. Nehéz jogalkalmazói feladat lesz annak eldöntése, hogy alkalmazható-e ez a törvényhely, ha több személy ugyanabban a veszélyhelyzetben, de egymástól térben nagy távolságra (például ünnepi tűzijáték során egymástól akár több kilométerre) hal meg. Mint Orosz Árpád megállapítja, "már most tisztán látszik, hogy ezekben az ügyekben a bíróságok esetről esetre haladva tudják kidolgozni azt a szempontrendszert, amelynek alapján a több elhunytat egyszerre kiesettnek kell tekinteni".
A végintézkedésre vonatkozó szabályok körében a jogalkotó a bírói gyakorlat által kimunkált jogelveket emelte a jogi norma szintjére. Erre a legelső példa a PK 85. számú állásfoglalásban foglaltak beemelése az öröklési jogi szabályok közé: "az okirat végrendeleti jellegének megállapításához az szükséges, hogy az örökhagyó halála esetére szóló vagyoni rendelkezést tartalmazzon, és külsőleg az örökhagyótól származónak mutatkozzék"; Ptk. 7:12. §. A végrendelet fajtái körében az emelhető ki, hogy közvégrendelet tételére már csak közjegyző előtt van lehetőség, szemben az eddig hatályos szabályozással, amely a bíróság előtt is megengedte a közvégrendelet tételét, azonban ez nem volt összeegyeztethető a bíróság igazságszolgáltatási funkciójával, így megszüntetése indokolt volt.
Az írásbeli magánvégrendelet szabályozása az általános érvényességi kellékei körében tér el két ponton az eddigi szabályoktól. Immár elegendő a készítés helyének a feltün-
- 65/66 -
tetése[1], másrészt a több különálló lapból álló és az örökhagyó által saját kezűleg írt, holográf végrendelet esetén elegendő az utolsó lap aláírása. Utóbbi hátterében az a megfontolás áll, hogy a folyamatos írás önmagában képes biztosítani annak megelőzését, hogy az alá nem írt lapokat utólag kicseréljék; azonban számítani lehet arra, hogy a bizonyítás átkerül az írásszakértő kompetenciájába.
A szóbeli végrendelet kivételes jellegét továbbra is hangsúlyozza a kódex. Ez az új szabályozásban több ponton is kifejezésre jut. Elhagyja a törvény a "jelentékeny nehézséggel tehetett volna írásbeli végrendeletet" fordulatot. Ilyen végrendelet tételére - egyéb feltételek fennállása mellett - akkor van lehetőség, ha az örökhagyó nem tehetett írásbeli végrendeletet (vö. új Ptk. 7:20. §). A szóbeli végrendelet hatálya továbbá harminc napra (7:45. §) szűkül. A bíró szerző utal arra, hogy a bírói gyakorlatban a szóbeli végrendelet érvényességének problémáját nem az veti fel, hogy meddig hatályos a szóbeli végrendelet, hanem sokkal inkább az egyéb feltételek bizonyításának nehézségei. Ezekben az esetekben az örökhagyók az utolsó percig halogatják az írásbeli magánvégrendelet vagy közvégrendelet elkészítését; az utolsó percig "tesztelik azt", akit örökösökül kinéztek maguknak, és ebből adódóan sokszor nincs más, mint két orvos vagy ápoló, akik hallották, hogy mit mondott az utolsó pillanatokban, ők viszont nem fognak tudni számot adni arról, hogy ők végrendeleti tanúként működtek közre a végrendelet megtételénél (rendszerint az sem tudatosul bennük, hogy a másikuk is tanú volt). Ennek azért van jelentősége, mert így nem teljesül az a jogszabályi feltétel, hogy egymás jelenlétében, tanúi minőségükről is tudva jelentette ki előttük az örökhagyó, hogy ez az ő végrendelete (Legf.Bír. Pfv. I. 20.773/2010.). Alig található olyan eseti döntés, amikor a bíróság meg tudta állapítani a szóbeli végrendeletről, hogy az létrejött és érvényes.
A közreműködőre vonatkozó rendelkezések körében a jogalkotó a bírói gyakorlatot emelte a törvényi szabályozás szintjére. Közreműködőnek az a személy minősül, aki a végrendelet tartalmának érdemi befolyásolására lehetőséggel bírt, emellett a megfogalmazó, a szerkesztő és a leíró is; a nekik szóló, vagy az ő hozzátartozójuknak adott juttatás érvénytelen. Arra is van példa, hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésének tartalmával ellentétes rendelkezés jelenik meg a törvényben: jogi személynek rendelt juttatásban közreműködőnek kell tekinteni a tagot, a vezető tisztségviselőt, a képviselőt, a felügyelő bizottsági tagot és a munkavállalót.
A végrendelkező akaratának (mens testatoris) tiszteletben tartása és a végrendelet lehető érvényben tartásának (favor testamenti) követelményéből adódik, hogy a végrendelet érvénytelen rendelkezéseit nem létezőnek kell tekinteni. A nem helyes jogi kifejezések pedig
- 66/67 -
az örökhagyó akaratának megfelelően értelmezendők. Ennek a bírói gyakorlatnak a jogi norma szintjére emelése is megtörtént, de mindez nem alkalmas orvosolni a végrendelet esetleges alaki hibáit.
A végrendelet gyakran nem jogi természetű (például az örökhagyó eltemettetésére vonatkozó) kívánalmakat is tartalmaz. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá vált a végrendeletbe foglalt alapítványrendelés. E mögött az örökhagyónak az a kívánsága fogalmazódik meg, hogy a vagyona az általa rendelt alapítványhoz kerüljön. Ezt könnyíti meg az új Ptk.-nak az a rendelkezése, amely egy fikcióval élve kimondja, hogy az alapító által halála esetére rendelt alapítványt - nyilvántartásba vétele esetén - úgy kell tekinteni, mintha az öröklés megnyílásakor már létezett volna. Így az örökhagyó halála után jogi személyiséget szerző alapítvány a nyilvántartásba való bejegyzés tényével szerzi meg a hagyatékot.
Ahogy a szerző fogalmaz, "tetten érhető" volt az igény arra, hogy ha nem is mindenki, de legalább a házastársak közös végrendeletet tehessenek. Ennek az elvárásnak tesz eleget az új Ptk. a 7:23. § (2)-(3) bekezdéseiben. Ez tulajdonképpen egy új fajtája az írásbeli magánvégrendeleteknek (holográf végrendeleti formában fogalmi képtelenség a közös végrendelet alkotása), szükséges mindkét házastárs nyilatkozata. Emellett közös végrendelet készíthető természetesen közvégrendeleti formában is.
Új szabály az utóörökös nevezésének lehetősége, amit két személyi körben enged meg az új szabályozás. Ha az előörökös a házastárs, az örökhagyó megnevezheti azt is, akit másodsorban tesz örökösévé. Amikor helyettes gyámrendelés történik ("subsitutio pupillaris"), a leszármazónak nincs végintézkedési képessége (pl. szellemi fogyatkozásban szenved) és attól kell tartani, hogy a végintézkedési képességét nem is fogja megszerezni. Felmerül, hogy az előörökösnek mennyiben van rendelkezési joga a reá háramlott hagyatékot illetően. A kialakult szabályozás szerint az előörökös visszterhes ügyleteket köthet, a szokásos mértékű ajándékot meg nem haladó adományokat tehet. Az utóöröklés és az eddig is megengedett utóhagyomány jogintézménye közötti összhang megteremtése érdekében az előhagyományos rendelkezési jogára vonatkozó szabály megfordul, és főszabállyá válik a rendelkezési jog korlátozott elismerése. Azaz csak az örökhagyótól származó eltérő kikötéssel érhető az el, hogy az előhagyományos ne rendelkezhessen a hagyaték tárgyával sem élők között, sem halál esetére.
A cikk kiemeli, hogy a törvényes öröklés legjelentősebb változásai a házastárs öröklésére vonatkozó szabályokat érintik. A házastárs öröklési jogi helyzete az új szabályozási környezetben ahhoz igazodik, hogy az örökhagyó leszármazója vagy szülője mellett, illetőleg egyedül örököl. Ha leszármazó mellett örököl, ezentúl holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg, de kizárólag az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon, míg egy gyermekrész erejéig állagörökösnek fog minősülni a hagyaték többi részén. Ha leszármazó nincs (vagy nem örökölhet), a házastárs az örökhagyó szülei mellett örököl: megszerzi az örökhagyóval közösen lakott lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyak tulajdonjogát; ezen felül viszont a fennmaradó hagyatéknak csak a felét örököli a szülők együttes öröklése mellett. A leszármazó melletti öröklés esetén a haszonélvezet korlátozását (megváltását) a házastárssal szemben a törvény kizárja; ezzel kívánva megoldást nyújtani olyan helyzetekre, amikor a leszármazó egy
- 67/68 -
bankszámla-követelést, üzletrészt "vagy akár egy üveg bor" tulajdonjogát a túlélő házastárs haszonélvezeti jogával (özvegyi joggal) terhelten szerezte meg. Korábban ilyenkor "az állagörökös gyermek a gyakorta nála is fiatalabb özvegy haszonélvezeti jogánál fogva gyakorlatilag egyáltalán nem tudott hozzájutni az örökségéhez, jóllehet a példaként említett vagyonelemek esetében az özvegyi jog mellett szóló érvek (meghagyni az özvegyet a megszokott környezetében) nem igazán meggyőzőek. Ezeket a helyzeteket az eddigi szabályozás alapján nehezen lehetett kezelni és súlyos érdekkonfliktussal jártak" - állapítja meg a szerző. Felveti azonban, hogy a szűkebb körben, de valóban holtig tartó haszonélvezeti jog bevezetése átgondolt döntés volt-e. Az új szabályok úgy zárják ki a túlélő házastárssal szemben a haszonélvezeti jog korlátozását (megváltását), hogy ez a jog újabb házasságkötés esetén sem szűnik meg. Ebből konfliktusok keletkezhetnek, hiszen ha a túlélő házastárs házasságot köt és gyermekei születnek, ezek a gyermekek vele együtt a lakásban fognak élni, azonban a korábbi házasságából származó gyermekek - akik egyébként az adott ingatlan tulajdonosai - nem. Orosz Árpád szerint a közösen lakott lakás megítélése szempontjából nem annak ingatlan-nyilvántartási megnevezését, hanem az adott ingatlan tényleges funkcióját kell figyelembe venni, ami szintén vitákhoz vezethet, mivel haszonélvezeti jogot szerezhet az özvegy például egy életvitelszerűen lakásként használt nyaralón, vagy akár a présházon is. A nyaralóban tárolt vitorlás, vagy a présházban található szőlőműveléshez használatos gépek és eszközök nem tartozhatnak a "lakáshoz" tartozó berendezési és felszerelési tárgyak fogalomkörébe.
A szülők öröklésével kapcsolatban a szerző azt a jogalkotói elképzelést ismerteti, amely szerint a szülő gyermekének halálával időskori eltartóját, támogatóját veszti el; továbbá a mai viszonyok között a szülő gyakran jelentősen hozzájárul gyermeke, az örökhagyó vagyonának gyarapodásához és ez nem minden esetben minősül ági vagyonnak. Az új szabályozás tulajdonközösségbe "kényszeríti" egyfelől a túlélő házastársat és az örökhagyó leszármazóit, másfelől a túlélő házastársat és az örökhagyó szüleit. Ha az örökhagyó életében több házasságot kötött, és ezáltal az özvegye több házasságból származó leszármazóval kerül jogközösségbe, vagy ha az özveggyel együtt örökölő szülők halála után a sógorok-sógornők közös tulajdonába kerül a hagyaték egy része, az könnyen jogvitákat teremthet.
Szót ejt a cikk az ági öröklésről is, amit az új Ptk.. fenntartott[2] a joggyakorlat igényeihez mérten azzal az igazítással, hogy megszűnik az ági vagyon ún. "redintegrációjának" és "szurrogációjának" a tilalma. Helyette az ági öröklés szabályai kiterjednek az ági vagyontárgy "helyébe lépett vagy értékén vásárolt vagyontárgyra". Új részletszabály, hogy a szokásos mértékű ajándékkal egyezően mentesek az ági öröklési igény alól a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgyak, mégpedig függetlenül a házasság fennállásának időtartamától. Az ági öröklés szabályai alá tartoznak tehát azok a vagyontárgyak, amelyek a szokásos mértékű ajándékon és a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgyak körén kívül esnek és az örökhagyó halálakor megvannak, ági vagyonnak minősülő vagyontárgy helyébe léptek, vagy azokat azok értékén szerezték. Az özvegyet megillető általános haszonélvezet-öröklés megszüntetése miatt külön ki kellett mondani, hogy a túlélő házas-
- 68/69 -
társat az ági vagyonon holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg. Ez a haszonélvezeti jog az újabb házasság kötésével sem szűnik meg, ugyanakkor biztosított a megváltásának lehetősége mindkét oldal számára; tárgyi korlátot az örökhagyóval közösen lakott lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyak jelentenek.
"A kötelesrész - mint a hagyatékban történő részesedés minimuma - a végintézkedési szabadság legjelentősebb korlátja. A jogintézmény ezért - itthon és külföldön - minden kodifikáció során felveti annak a kérdését: van-e erkölcsi alapja a törvényhozónak ahhoz, hogy a vagyon egy részét az örökhagyó kifejezett szándéka ellenére a rokonoknak, illetve a házastársaknak biztosítsa, csupán a közeli vérségi vagy hozzátartozói kapcsolatra tekintettel." - idézi Vékás Lajos Öröklési jog című munkáját a szerző. Ezzel együtt a jogintézmény 1861-től jelen van a magyar magánjogban, mert morális szempontok is szólnak mellette: alkalmas a családi szolidaritás erősítésére a családi gondoskodás eszméjének kifejezésre juttatásával. Változatlan biztosításának különös jelentősége van olyan esetekben, amikor az örökhagyó korábbi házasságából származó gyermekek öröklési minimumát az örökhagyó esetleges ellentétes akaratával szemben is indokolt a törvénynek biztosítania. A kodifikátorok ezért az új Ptk.. szövegezése során a szabályozás változatlanul hagyása mellett döntöttek, azonban a Parlament végül azt fogadta el, hogy a kötelesrész mértéke változzon meg, a törvényes örökrész harmadára csökkenjen, mert ezáltal - a módosító javaslat indokolása szerint - "bővíthető azon vagyonelemek köre, mellyel az örökhagyó még életében - halála esetére - szabadon rendelkezhet". A szerző ez utóbbi változást komoly kritikával illeti. Mint írja, "racionális érvekkel nehezen alátámasztható a törvényhozónak a kötelesrész mértékére vonatkozó végső döntése. Eltorzítja azoknak a kodifikátoroknak a bölcs megfontolását, akik meghallották azt a korunkban egyre gyakrabban előforduló segélykiáltást, amelyben a jog beavatkozását kérik az örökhagyó átgondolatlan intézkedésével szemben. Ez összefügg a családi összetartás szálainak lazulásával, sőt megbomlásával".
Az új Ptk.. kifejezetten kimondja azt a bírói gyakorlatban eddig is alkalmazott jogtételt, hogy a kötelesrész iránti igény öt év alatt évül el (7:76. §). Ennek oka, hogy noha a kötelesrész iránti igény az örökhagyó halálával keletkezik, a kötelesrészre jogosult nem jogutódja az örökhagyónak: nem örökös és nem is társa az örökösöknek. Az igény nem a hagyatékkal, hanem a hagyatékban részesítettekkel - örökösökkel vagy bizonyos esetekben a megajándékozottakkal - szemben áll fenn. Megtartja az új Ptk... azt a szabályt, amely szerint a kötelesrész csak az örökhagyó leszármazóját, házastársát és szülőjét illeti meg, ha az öröklés megnyílásakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne.
A kódex a kitagadási okokat kiszélesítette, és négy csoportban összesen tíz kitagadási okot nevesít. Orosz rámutat, hogy a régi Ptk.. 663. § (1) bekezdés d) pontja szerinti kitagadási okot az ítélkezési gyakorlat már korábban kiterjesztette azokra az esetekre is, amikor a kötelesrész jogosultja - aki egyébként törvényes tartásra kötelezett (vagy szerződésben vállalt erre kötelezettséget) - nem gondoskodott az örökhagyó ápolásáról, gondozásáról, gyógyíttatásáról. A durva hálátlanság a tartási kötelezettség körén kívül eső, a nagykorú leszármazó részéről tanúsított segítségnyújtás elmulasztása, ami az új szabályozásban a 7:78. § (2) bekezdésében szereplő új kitagadási ok. Gyakorló bírói szemmel a szerző ebbe a kategóriába tartozónak látja azt, amikor a nagykorú kötelesrészre jogosult olyan személy,
- 69/70 -
akit nem terhel tartási kötelezettség, felmenője gyógyíttatásában (gyógyulásában) semmilyen módon nem működik közre; vagy azt, amikor bűncselekménynek nem minősülő jogsértést (pl. jó hírnevet sértő tényállítás) követ el valaki az örökhagyó sérelmére.
A korábbinál szélesebb körben lehet élni a kitagadás jogával. Az új Ptk. 7:78. § (1) bekezdés g) pontjában megjelenik a "tőle elvárhatóság" zsinórmértéke, azaz kitagadásra csak az a mulasztás vezethet, amely az illető személytől elvárható módon sérti az örökhagyó méltányolható érdekeit. Talán túlságosan is szélesíti a megelőzően hatályos szabályokat a 7:78. § (1) bekezdés f) pontja, amely szerint bármely időtartamú végrehajtandó szabadságvesztés indoka lehet a kitagadásnak; így az örökségétől teljesen megfosztható az, akit egy közlekedési baleset gondatlan okozásának vétsége miatt szabadságvesztésre ítéltek, és a végrendelet készítésekor a büntetését még nem töltötte ki. Kérdés, hogy a "büntetését még nem töltötte ki" rendelkezés vonatkozik-e arra, akit a bíróság feltételes szabadságra bocsátott.
A szerző nehezményezi, hogy törvényhozó a parlamenti végszavazással a törvény olyan szövegét fogadta el, amelyben "a büntető igazságszolgáltatás meghosszabbított karja" érvényesül a családon belüli vagyoni viszonyok rendezésénél. Az új Ptk.. 7:78. § (3) bekezdésében szabályozott, kizárólag a szülővel szembeni kitagadási ok is újdonság; értelmezéséhez a Ptk.. 4:191. §-ban foglaltak vizsgálatából kell kiindulni, de a kitagadásnak nem feltétele a szülői felügyeleti jog jogerős ítélettel történt megszüntetése.
A kötelesrész alapja tekintetében nincs változás. A szerződés megkötésétől számított két éven belül megnyílt öröklés esetén a kötelesrész alapjához hozzá kell ugyanakkor számítani ezentúl az öröklési, tartási, életjáradéki vagy gondozási szerződéssel elidegenített vagyon értékének a ténylegesen nyújtott tartás, életjáradék, illetve gondozás értékével nem fedezett részét. Ez a szabály nehéz számolási kötelezettséget fog a bíróságokra róni, azonban - mint Orosz megállapítja - kezelni kellett azt a méltánytalan helyzetet, hogy az említett szerződések ún. szerencsejellegük folytán gyakran a kötelesrész alapjának csökkentésére irányuló törekvések eszközévé váltak. Sokszor felmerült az álszerződési, illetve a jóerkölcsbe ütköző jelleg ezeknél a jogeseteknél, ám utóbb szinte lehetetlen volt azt bizonyítani, hogy arra irányuló szándék vagy tényleges szolgáltatás nélkül vonták el részben a kötelesrész alapját az arra jogosult hozzátartozó elől.
Zárszavában Orosz Árpád - megjegyezhetjük, más szakmai álláspontokhoz hasonlóan -annak a véleményének ad hangot, hogy az új érában jelentősen fel fog értékelődni a végintézkedés szerepe. Ez egyrészt tudatos jogalkotási szándék eredménye (lásd kötelesrész új szabályelemei), másrészt abból fog adódni, hogy a törvényes öröklésre vonatkozó új szabályozás számos vitatható rendelkezést tartalmaz. Feltételezhető, hogy az emberek kerülni kívánják majd a törvényes öröklés szabályai folytán létrejövő "kényszerű jogközösség" előfordulásának lehetőségét a túlélő házastárs és a vele egy sorban öröklő személyek (leszármazó, szülő) között. Előre látható, hogy ennek következtében nő majd a végintézkedéssel kapcsolatos vitás ügyek, perek száma. A Kúria feladata lesz, hogy - szükség esetén jogegységi határozattal, illetve egyedi ügyekben hozott döntéseivel - segítse a joggyakorlat legjobb alakulását.
- 70/71 -
Miközben Suri Noémi cikkére hívjuk fel a figyelmet, meg kell állapítanunk, hogy e nagy múltú lap fájón elhanyagolja az utóbbi időben a cikkek lektorálását. Ez a cikk is meglehetősen átfésületlen, számos olyan mondatot tartalmaz, amelyek esetében nem egyértelmű, mit akart a szerző megfogalmazni.
Az Egyesült Királyságban (az ismertetésből a Skóciára vonatkozó részt terjedelmi okokból elhagytuk) nem beszélhetünk a magyar terminológia szerinti hagyatéki, öröklési eljárásról. Az öröklést meghatározó egyes állami öröklési és nemzetközi magánjogi jogszabályok az öröklést, mint anyagi jogi jogintézményt szabályozzák, és a szükségszerűen felmerülő eljárásjogi kérdésekre nézve ugyanezen jogszabályokban (az örökség, hagyaték megszerzése, az öröklési illeték, az eljárásban közreműködő intézmények, személyek, a végintézkedés végrehajtása) csak némely rendelkezés található.
Az angolszász öröklési szisztéma szerint a hagyaték a halál tényével nem száll át egy meghatározott egyetemes öröklési rend szerint. Az öröklésben központi szerepet tölt be az ún. "personal resprensentative" (továbbiakban: személyes képviselő), akit az örökhagyó megbízottjának kell tekinteni. A személyes képviselő ún. trustee, az öröklés pedig a trust-ból történő részesedés, kedvezmény ("beneficiares"). Amikor az öröklésről beszélünk, tulajdonképpen a beneficiares szabályozásáról van szó.
A törvényes öröklésre mindig kérelem alapján kerül sor, amelyet a personal representative ellen kell benyújtani. A törvényes öröklési rend Angliában jogszabály által meghatározott: 1. házastárs, 2. leszármazottak, 3. szülők, 4. vérszerinti testvérek leszármazóikkal együtt,
5. távolabbi rokonok öröklése. Az angol öröklési rendszer is a parentéláris öröklésre épül. Ha a leszármazó kiskorú gyermek, az örökséget 18. életévének betöltésével vagy korábbi házasságkötés útján szerezheti meg. A kiskorúság ideje alatt a gyermek javára ún. "statutory trust" jön létre, és a hagyaték kezelésére a trustee válik jogosulttá és kötelezetté. A trustee a kiskorú gyermek javára tartást nyújthat, de vele szemben a kiskorúnak nincsenek jogai, s a hagyaték rá szálló részét sem követelheti 18. életéve betöltéséig.
Az angol öröklési sorrendben figyelemre méltó a távolabbi rokonok kategóriája, mely további négy alkategóriára, így sorrendre oszlik: 1. az örökhagyó féltestvérei és azok leszármazói, 2. az ő nagyszüleik, 3. az örökhagyó szüleinek vérszerinti testvérei, leszármazói, 4. az örökhagyó szüleinek féltestvérei és leszármazottai. Ha az örökhagyó nem hagyott hátra öröklésre jogosult személyt, a hagyaték vagy a koronára vagy a Conwall vagy a dancaster hercegségre száll át, attól függően, hogy az örökhagyónak hol volt a domicile-je[3].
Angliában a túlélő házastárs csak abban az esetben örököl, ha a házastársát legalább 28 nappal túléli. A hátrahagyott házastárs és a leszármazó megkapja a "personal chattel"-t, saját személyes ingóságait, valamint egy meghatározott pénzösszeget kamataival együtt az ún.
- 71/72 -
"statutory legacy" címén. A maradék hagyaték két részre oszlik, amelyben a túlélő házastárs az egyik rész felett élete végéig tartó haszonélvezetre jogosult, ezt a részt az administrator törvényes trust formájában kezeli. A hagyatéknak ezt a haszonélvezettel terhelt részét "remainder’-nek ("váromány") nevezzük. A váromány örökölhető, azonban ténylegesen a házastárs halála után szerezhető meg. A hagyaték másik részét teljes jogon ("absolute interest") a leszármazók, a szülők, valamint a vérszerinti testvér(ek) szerezhetik meg - ez egyben sorrend is - személyes ingóságaikkal és egy meghatározott pénzösszeggel együtt. A hagyaték ezen része szabad rendelkezés tárgya.
A végintézkedésen alapuló öröklés a végrendelkezési szabadság alapelvén nyugszik, amely Angliában a 18. életév betöltésével kezdődik. A végrendelkezésnek három típusa van: a) "will", a tulajdonképpeni végrendelet; b) "jointwill", a közös végrendelet, valamint c) "mutual will" a kölcsönös végrendelet. Az angolszász öröklési jog nem ismeri az öröklési szerződés intézményét, de ez nem akadálya annak, hogy az örökhagyó halála esetére egy szerződésen alapuló kötelezettségvállalást vagy felajánlást tegyen, amit "contract to make a will"-nek hívnak. Amennyiben az örökhagyó halála után felszínre kerül egy ilyen halál esetére szóló kötelezettségvállalás, felajánlás, és ennek nem tesznek eleget, a szerződés címzettjének kártérítési igénye keletkezik. Az érvényes végintézkedésnek három alaki feltétele van: írásbeliség, aláírás és két tanú jelenléte. Az írásbeliség követelménye nem jelenti szükségszerűen sem a kézzel írást, sem a saját kezűleg történő végrendelet-készítést. Az aláírás érvényes a kézzel aláírt, vagy megfelelő bélyegzővel ellátott, vagy az örökhagyó kezdőbetűjével elhelyezett pecsét, vagy egyéb jel, például hüvelykujj lenyomata útján. Szükséges még kettő tanú jelenléte, akik az örökhagyó aláírását hitelesítik, és akik jelenlétében az örökhagyó a végrendeletet aláírja.
Az angol jogban az eljárásban közreműködő bíróságok hatásköre kizárólag a személyes képviselő eljárási jogosultságát megalapozó okiratok ("grant of probate" vagy "grant of letter of administration") kiállítására korlátozódik.
Az öröklés során tulajdonképpen olyan vagyonszerzésről van szó, amely a személyes képviselő közbenjárásával kerül átadásra. Az Egyesült Királyságban a hagyaték két fő részre oszlik: "real property’-re (ingatlan vagyon) és a "personal property’-re (egyéb vagyontárgyak). Az ingatlan vagyon megszerzése "devise", végrendelet formájában történik, minden egyéb vagyontárgy "bequest", hagyomány útján. Az angolszász öröklési jog tehát szükségszerűen magában hordozza a végintézkedések végrehajtását, amelyben központi szerepet tölt be az "executor" vagy "administrator"; előbbit az örökhagyó nevezheti meg. A végrendeleti végrehajtó-nevezésnek nem kell kifejezettnek lennie, elegendő az is, ha az a rendelkezések összefüggéseiből kikövetkeztethető. Végrendeleti végrehajtónak nevezhető bármely nagykorú természetes személy, jogi személy vagy jogi személyiség nélküli szervezet (akár ügyvédi iroda). Az sem kizárt, hogy az örökhagyó több végrendeleti végrehajtót nevezzen, de négy személyes képviselőnél több nem nevezhető. Amennyiben az örökhagyó nem nevezett végrendeleti végrehajtót, a bíróság által kijelölt administrator, hagyatéki gondnok jár el hivatalból az öröklési eljárásban. Mind a végrendeleti végrehajtó, mind a hagyatéki gondnok eljárási jogosultságának alapja egy bírósági tanúsítvány (ez a már említett "grant of probate").
- 72/73 -
Az angolszász jog a hagyaték feldarabolásának elvét követi; ingatlan hagyaték tekintetében a vagyon fekvési helye (lex rei sitae), ingó vagyontárgyak esetében az örökhagyó utolsó domicile-je (személyes joga, amelyet a lakóhely határoz meg) az irányadó. Törvényi szintű szabályozás az 1963. évi végintézkedésekről szóló törvényben (Wills Act 1963) található, de a kollíziós szabályozás a mai napig az esetjogban gyökerezik, a "common law"-ból és az "equity"-ből tevődik össze. A jogválasztás sincs meghatározott formális szabályokhoz kötve; ingó és ingatlan hagyaték esetében is lehetséges, de ingatlan vagyon tekintetében azzal a korlátozással, hogy csak olyan állam joga választható, mely a lex rei sitae elvét elismeri.
Az írás 7., utolsó fejezete a "Szemben az árral: az európai öröklési rendelet" címet viseli. Az európai öröklési rendelet 2009-es tervezetének nyilvánosságra hozatala után az Egyesült Királyság Írország mellett jelezte, hogy nem kíván a rendelethez csatlakozó tagállamok sorába állni. Távolmaradásának okát a rendelet két szabályában jelölte meg. Egyfelől támadta az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyének, mint a rendelet objektív kapcsolóelvének rögzítését. Három esetet tartott aggályosnak. Mi történik a külföldön munkát vállaló azon természetes személyekkel, akik lehet, hogy külföldön dolgoznak, de szorosabb a kapcsolatuk az állampolgárság szerinti állammal, ahova nyugdíjas éveikben vissza kívánnak térni; mi lesz a sorsuk azoknak, akiknek több tartózkodási helyük van (egy évből fél évet Spanyolországban, fél évet Skóciában élnek)? Hogyan határozható meg így az utolsó szokásos tartózkodási hely fogalma? Végül azon természetes személyek tekintetében, akiknek nincs tartózkodási helyük, mert halálukat megelőzően hagyták el szokásos tartózkodási helyüket és nem választották meg érdekeltségük központját, mi az eljárás rendje? A távolmaradás második érve a mortis causa donatio bizonytalan szabályozása volt. Az Egyesült Királyságban erős hangot képviselő ún. "charitable sector" tiltakozott legerősebben a rendelet ellen: legfőbb érvként hivatkozva arra az esetre, amikor a joghatósági és alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezések olyan államra utalnak, amely nem ismeri el az ajándékozás e formáját.
2012. július 4-én került elfogadásra az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről. Az Egyesült Királyság kitartva a 2009-ben megfogalmazott álláspontja mellett, nem csatlakozott az egyezményhez. Végső formájában az öröklési rendelet még további két olyan pontot rögzített, amelyek az Egyesült Királyság számára elfogadhatatlanná tették a rendelet előírásainak kötelező jellegű elfogadását: az ajándékozást, valamint a célvagyon (trust) létrehozását, kezelését és felszámolását kizárta a rendelet tárgyi hatálya alól.
A szerző ennek kapcsán felteszi a kérdést, hogy ha az angol jog öröklési fogalmából indulunk ki, amely koncepcionálisan az öröklést egyfajta trustból való részesedésnek tekinti, a rendelet viszont kizárta tárgyi hatálya alól a trusthoz kapcsoló valamennyi tevékenységet, ténylegesen alkalmazható lehetne-e egyáltalán a rendelet az Egyesült Királysággal szemben? Továbbá mi történik a common law egyéb államaival (például Ciprus), amelyek a rendeletet kötelező jelleggel magukra nézve irányadónak tekintik? A választ a szerző talán azért nem adja meg cikkében, mert az európai öröklési rendelet még nem lépett hatályba, ezek tehát a jövő - bár előre látható - problémái lesznek.■
JEGYZETEK
[1] Megjegyezzük, hogy itt a cikk tévesen hivatkozik a végrendelet "helyére", mint szükséges kellékre, az új Ptk. szerint ugyanis:
"új Ptk. 7:17. § [Az írásbeli magánvégrendelet alaki érvényességi feltételei]
(1) Az írásbeli magánvégrendelet alaki szempontból érvényes, ha készítésének ideje az okiratból kitűnik, továbbá ha a végrendelkező azt
a) sajátkezűleg írt végrendelet esetén elejétől végéig maga írja és aláírja;
b) más által írt végrendelet esetén két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt, azok együttes jelenlétében a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is - e minőségük feltüntetésével - aláírják; vagy
c) a sajátkezűleg írt vagy más által írt végrendeletet aláírja, és akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél - végrendeletként feltüntetve - személyesen letétbe helyezi."
[2] A szerző rögzíti, hogy sem a közjegyzői, sem a bírói kartól nem érkezett olyan jelzés, amely arra utalt volna, hogy a jogintézmény fenntartására nincs igény.
[3] A domicile szó "lakóhely"-nek fordítása nem megfelelő... Az angolszász domicile valójában egy törvényi kapcsolat a személy és egy olyan terület között, amely területen egységes jogrendszer érvényesül. In. Kengyel Miklós-Harsági Viktória: Európai polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 216. p.
Visszaugrás
