E tanulmány célja az értékarányosság, illetve ezzel összefüggésben a szabad alku intézményének vizsgálata az antik római adásvételnél. Jóllehet az értékegyenlőség problematikája az igazságos ár (iustum pretium) kérdését is felveti, a szakirodalomban a pretium témakörét érintő művek többsége leginkább csak az értékarányosság és az igazságos ár morálfilozófiai problémáját,[1] és ezzel kapcsolatban a feléntúli sérelem (laesio enormis) előírásával, valamint annak továbbélésével összefüggő kérdéseket elemzi.[2] Mivel a római jogtudósok adásvétel során a vételár megállapítását célzó eljárás természetes velejárójának tekintették a circumscriptiót - a másik fél rászedését, becsapását - felmerül a kérdés, hogy ez mennyiben egyeztethető össze az adásvétel felett őrködő bona fidesszel. Felállítható-e az értékarányosság követelménye az adásvételi szerződésnél? Voltak-e hatósági korlátai az árképzésnek, vagy pedig teljes mértékben szabad alku tárgyát képezte?
Kiindulópontként leszögezhető, hogy a római jogi forrásokban nem található meg az igazságos ár fogalma, csupán Diocletianus és Maximianus császárok 285-ben keletkezett constitutióját említhetjük kivételként. A iustum pretium fogalma csak a középkorban jelent meg, ezért a római jogi szakirodalom a téma kapcsán döntően csupán ennek továbbélésével foglalkozik. Az "igazságos ár", "valódi érték", "méltányos becslés" terminus technikusokra hosszú létezésük alatt számos definíciót állítottak fel, de ezek majd csak a középkorban nyernek speciális értelmezést. Ekkor fogalmazódott meg ugyanis kánonjogi hatásra az igazságos ár kívánalma. Később ezt az elvet már nem csak az adásvételi szerződésekre, hanem minden visszterhes kötelemre alkalmazták.[3] A primer jogi források hallgatása ellenére azonban számos antik irodalmi mű is foglalkozik az értékarányosság kérdésével, melyekből fontos jogi következtetéseket lehet levonni, ezért feltétlenül indokoltnak látszik ezek vizsgálata.
E tanulmányban azt kívánom elemezni, hogy az ár-érték viszony menynyire volt releváns az ókori Rómában, az adásvétel egyenlően kétoldalú kötelmet (obligatio bilaterales aequales) létrehozó jellege megkövetelte-e az ár-érték ekvivalenciát. Volt-e valamiféle határa a felek kölcsönös, ügyeskedésektől sem mentes alkufolyamatának? A ta-
- 54/55 -
nulmány a szabad alku kérdéskörét az irodalmi források vizsgálata alapján vázolja fel. Mindenekelőtt Plautus Mostellaria című darabjából mutatja be az adásvételnél a megtévesztést, majd - az in integrum restitutióval összefüggésben - Terentius Phormio című vígjátékát ismerteti. Ezt követően Cicero De officiis (A kötelességekről) című művéből elemez néhány részletet, melyek közül az első a rodoszi gabonavétel, ahol a hasznosság és a tisztesség kerül egymással ellentétbe, és felmerül annak a kérdése is, hogy azok teljes egészében kizárják-e egymást, vagy pedig összhangba hozhatóak-e. Ezután egy földterület vételéről szóló szövegrész kapcsán a dolus malus tételét veszi górcső alá; az egyik fél kihasználhatja-e tudását - az áru értékteremtő tényezőire vonatkozóan - a másik féllel szemben. Végül a De re publicában (Az államról) Diogenesnek a vir bonusról alkotott véleményét ismerhetjük meg.
Az alábbiakban tehát a vonatkozó primer irodalmi forrásokat veszem górcső alá. Ennek során Plautus, Terentius és Cicero műveiből emelek ki egy-egy részletet, amelyek az értékarányossággal kapcsolatban felmerülő kérdéseket érintik. Terentius és Plautus jogilag képzetlenek voltak.[4] Bár műveikkel nem akartak jogi szaktudást közvetíteni, azok jól szemléltetik a jogi állapotok és jogi alaptudás korabeli helyzetét is. Komédiáikban - amelyekben görög tradíciót követtek - bemutatták a kereskedelem lebonyolításához tartozó mindennapi eseteket, melyeket általános jogérzékkel, részben groteszk környezetben oldanak meg. Írásaikban - Ciceróhoz hasonlóan - kifejezetten sem Terentius, sem Plautus nem említik a iustum pretium fogalmát, azokból mégis fontos jogi következtetéseket vonhatunk le. Cicero kiváló szónok, író és politikus volt, az antik irodalom óriása, azon kevés ókori szerzők közé tartozik, akinek művei nem töredékesek, hanem hiánytalanul maradtak fenn; jelentős államelméleti műve a De re publica és kiemelkedő erkölcstani írása a De officiis.
A Kr. e. 3-2. sz. fordulóján alkotó Plautus életéről bizonytalan adatok maradtak csak fenn. A legsikeresebb római komédiaíró volt, ez az elismertség elsősorban stílusának volt köszönhető. Komédiáinak nagy sikere volt életében és halála után is. Huszonegy darab maradt ránk, ezek keletkezési idejét azonban nem ismerjük pontosan.[5]
Terentius Karthágóban született Kr. e. 195-194 vagy Kr. e. 185-184-ben. Lucanus rabszolgájaként került Rómába, ahol felszabadították. Közeli kapcsolatba került P. Cornelius Scipio Aemilianusszal és Gaius Laeliusszal, valamint általuk a görög kultúrával és retorikával is. Megkapta a Sapiens (Bölcs) melléknevet a filozófiában való jártasságáért.[6]
Az alább elemzésre kerülő források egyben azt is megalapozzák, hogy az in integrum restitutio mint jogkövetkezmény a Kr. e. 2. sz. elején ismert volt. Az in integrum restitutiónál az igazsá-
- 55/56 -
gos ár problematikája különösen lényeges lehet, mert az eredeti állapot helyreállításának kérdése a lehetséges jogkövetkezmény keresése során merül fel, amikor egy nem "kiszámoltan kitalált" vételárat ígérnek. Plautus Mostellaria című művében bemutatott esete érdekes. Mialatt itt közvetett következtetésekre vagyunk utalva, Terentius komédiájában, a Phormióban biztos utalást találunk, amelyből kiindulhatunk, amikor kijelentjük, hogy a Kr. e. 2. században a praetor urbanus ediktumában biztos helyet kapott az in integrum restitutio.
Plautus művei mintájául görög komédiák szolgáltak, melyek tartalmát és történetét a római mindennapokra mintázta. Tudatosan változtatta meg a görög szöveget stilisztikailag és tartalmilag is. Mostellaria (Kísértetek) című komédiájának a harmadik felvonásában egy ház nagyon alacsony vételár ellenében történő vételéről esik szó.
Plautus: Mostellaria III (3) 797-802
"(Tranio) orat ut suadem
Philolacheti ut istas remittat sibi.(Theopropides)
Haud opinor. Sibi quisque ruri metit.
Si male emptae forent, nobis istas redhibere haud liceret.
Lucri quidquid est, id domum trahere oportet.
Misericordia se abstinere hominem oportet."[7]
"(Tranio) Kéri, hogy vegyem Philolachest rá, hogy most visszaadja.
(Theopropides) De én nem helyeslem.
Aratjuk, amit vetünk. Hogyha nekünk rossz
a vásár, mi sem tudjuk visszacsinálni.
A hasznot, mi jut, meg kell tartanunk mindig.
Az irgalmasságnak nem jut hely ilyenkor."[8]
Egy athéni polgár, Theopropides kereskedés céljából Egyiptomba utazott. Távolléte alatt fia, Philolaches nagy lábon él, és pazarolja az atyai vagyont, amiben segítségére van a szolga, Tranio is, akinek a feladata épp a fiú erkölcsi felügyelete lett volna. Philolaches kölcsönt vesz fel, amit folyamatos mulatozásra költ. Ám váratlanul megérkezik az apja, akinek azt hazudják, hogy nem lépheti át a ház küszöbét, mert megöltek egy embert a korábbi tulajdonos idejében, ezért hét hónapja ott kísértetek vannak. Minderre azért van szükség, hogy az apa ne szerezzen tudomást a házban zajló tivornyázásról. A kitalált történethez az is hozzátartozik, hogy azt állítják, a kölcsönön a szomszéd házat vásárolta meg a fiú. Később Theopropides tudomására jut, hogy nem öltek meg senkit a házban és Simo, a szomszéd sem adta el a házát. Azonban Theopropides ragaszkodik hozzá, hogy az adásvétel létrejött. Csak abban az esetben kerülhetne sor annak felbontására, ha abban mindkét fél egyetértene. A leleményes szolga, Tranio - továbbra is leplezve a hazugságukat - Simo előtt eljátssza Theopropidest. Figyelmezteti Simót a számára előnytelen adásvételre és felszólítja, hogy azt "csinálja vissza". Ha
- 56/57 -
Philolaches apja, Theopropides ezzel egyetértene, akkor megvalósítható lenne a szerződés felbontása, ő azonban a szerződés fenntartásához ragaszkodik.
Érvelése kora uralkodó jogi álláspontjának felel meg: egy ügyletből hasznot lehet húzni, ahogy az a földművelésben is szokásos volt, aki jól kereskedett, annak megjárt az ügyletből származó nyereség. A mi szemszögünkből az a tény lényeges, hogy a szolgáltatással szemben inadekvát vételár nem lehet alapja a szerződés felbontásának. Mindegyik fél saját magáért felel, és "hazaviheti" a nyereséget, a hasznot meg lehet tartani. Theopropides - habár ő a vesztes (amit azonban még nem tud) - a szerződéskötés szigorát maga számára érvényesíti. Az apa az aequitast, mint egy aránytalan vételár korrektúrájára okot adó körülményt elutasította.
Tehát e nézet szerint az adásvételnél a méltányosságot figyelmen kívül kell hagyni, a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közti értékaránytalanság nem lehet alapja a szerződés érvénytelenítésének. A tárgyaltak alapján a szerződés felbontására csak, akkor kerülhet sor, ha ebben mindkét fél egyetért; tehát a felek egyező akaratnyilvánításával.
Terentius hat komédiát írt, a Phormiót Kr. e. 161-ben. Darabjait a művelt görögbarát rétegnek szánta, ennek következménye, hogy a Scipiók humanizmuseszményét szólaltatja meg, ez megmutatkozik a szereplők lélektani jellemzésében, valamint a bonyolult és árnyalt cselekményben is.
Ugyan ennek a műnek a tárgya nem kapcsolódik szorosan tanulmányom témájához, vizsgálatát mégis indokoltnak látom, mert az ott vázolt jogi megoldás alkalmazható lehet az adásvételi ügyleteknél is az értékarányosság megbomlása esetén. A történetben Antipho apja, Demipho távollétében beleszeret egy hárfáslányba, akit feleségül vesz ez idő alatt, apja beleegyezése nélkül. A fiúnak ebben a szolga, Geta volt segítségére. A törvény szerint az árvalányt a legközelebbi rokonának kell elvennie, Antipho ezért magát tüntette fel a lány legközelebbi rokonának. Az apa hazatérve tudomást szerez fia tettéről, és kikéri két ügyvéd véleményét. A vígjáték ezen részében párbeszéd folyik két ügyvéd, Cratinus és Hegio között, amelynek témája az in integrum restitutio:
Terentius: Phormio II (4) 450-456
"(Cratinus) ...quod te absente hic filius
egit, restitui in integrum aequomst et bonum.
Et id inpetrabis. Dixi.(Demipho) Dic nunc Hegio.
(Hegio) ego sedulo hunc dixisse credo: verum itast
quot homines tot sententiae: suos quoique mos.
Mihi non videtur quod sit factum legibus
rescindi posse: et turpe inceptust."[9]
"(Cratinus) ...Tehát: amit fiad te-nélküled csinált,
illő s helyes, hogy meg nem történtté legyen;
ezt biztos eléred. Szóltam. (Demipho) Szólj te, Hegio.
- 57/58 -
(Hegio) Javadra szólt, szerintem; mégis tény: ahány fej - annyi nézet; s minden házban más szokás.
Én... nem helyeslem, hogy törvény művét lerontsd; ilyenbe fogni rút dolog."[10]
Hegio nézete - amellyel a bonum et aequum fogalompárhoz nyúl vissza - szemben áll Cratinus meglátásával, amely szerint Antipho "eljárását" prétori eszközökkel fel lehet oldani. A manus alá helyezés ex bono et aequo feloldható, mert a fiú apja távollétében - ebből kifolyólag beleegyezése nélkül - vitte ezt véghez. Terentius az aequitas követelményeinek megfelelően lehetőséget lát az in integrum restitutióra. Ebben az esetben az aequitast használják fel a valóság érdekében arra, hogy az előző állapotot visszaállítsák, ami egy hazugság miatt változott meg.
A fenti forráspélda bemutatását az indokolta, hogy ehhez hasonlóan az adásvételi ügyletet is meg lehet szüntetni, hiszen - amint azt Plautusnál korábban már láttuk[11] - a bonum et aequumnak ott is meg kell valósulnia. Tehát az eredeti állapot helyreállítása (in integrum restitutio) az adásvételi szerződésnél is lehetséges, ha az értékarányosság megbomlott. A vételár megállapítását célzó alku során a bona fides elvének kell uralkodnia. A szerződő felek érvényesíthetik érdekeiket egymással szemben, de csak a jóhiszem, ügyleti tisztesség határain belül; ez az elv pedig nem engedheti meg az értékarányosság megbomlását.
Cicero kora, amelyet a római próza aranykorának is szoktak nevezni, az európai kultúra ritka csúcspontjai közé tartozik. A bel- és külháborúk folyamatosan dúltak ebben az időszakban, mégis olyan irodalmi alkotások születtek, amelyek az európai irodalom számára mintaképül szolgáltak. Cicero Kr. e. 106. január 3-án született Arpinumban. Szülei ügyvédnek szánták, ezért a korabeli Róma leghíresebb jogtudósához, Quintus Mucius Scaevolához küldték tanulni. A retorikát M. Antoniustól és Licinius Crassustól sajátította el. Szónokként sikert sikerre halmozott, kiváló szónoki tehetségét tisztségek odaítélésével is értékelték. Hírnevét Roscius védelmében mondott beszédével alapozta meg.[12] Cicero filozófiát a szkeptikus Philónnál hallgatott, majd Philón halála után a sztoikus Diodotos tanítványa lett, filozófusként a sztoikus iskolához sorolható.[13]
Miután Caesar elnyerte Pompeius és Crassus támogatását, megkörnyékezte Cicerót is, de ő nemet mondott, alkotmányellenesnek ítélte a szövetkezést, így akadályt jelentett Caesar tervei előtt. A proscriptio eszközével szabadult meg tőle Antonius, a Rómába küldött listán Cicero neve is szerepelt, menekülés közben ölték meg Kr. e. 44. december 7-én.[14]
Cicero a De officiisben központi problémaként mutatja be az értékarányosság és az igazságos ár biztosításának kérdését a jogi vitában. Részletesen foglalkozik vele, megvizsgálva, milyen
- 58/59 -
mértékű a felek kölcsönös tájékoztatási kötelezettsége az adásvételnél.
Cicero első filozófiai műve, a De re publica címmel megjelent, az állammal foglalkozó műve Kr. e. 54-51 között keletkezett, amikor már érezhető volt a köztársaság válsága. Hat könyvből áll, két-két könyv tartalmazza egy-egy nap vitaanyagát.[15] A sztoikus álláspont szerint a szolgáltatások egyenértékűségének követelményét Cicero jogfilozófiailag veti fel, oly módon, hogy egy vitabeszéd során a sztoikus filozófusok szerepébe bújik.
A De officiis az értékarányosság és ezzel összefüggésben az igazságos ár kérdését jogi vita keretében mutatja be. Ahogy a filozófiai vitában, úgy itt is két alapmodell képzelhető el, amiben a praetor érdekelt.
Az egyik modell szerint, ha a felek a vételárról tárgyalnak, mindenkinek magának kell a dolog értékképző tulajdonságairól a másikat tájékoztatni. Ebben az esetben a praetor alapvetően inaktív, nem adhat sem actiót, sem exceptiót. A beavatkozás kivételesen akkor lehet szükséges, ha az egyik fél előnyével úgy él, hogy azt tűrhetetlen előnynek kell tekinteni.
A másik modell szerint a felek kölcsönösen megosztják ismereteiket az áru értékképző tulajdonságairól annak érdekében, hogy mindketten azonos szintű tudással rendelkezzenek. Ez a vételár alakulására közvetlenül kihat, mert a piaci előnyökről lemondanak. A vételárról való tárgyalásoknak csak kisebb szerepük van. Fontos lenne mindenekelőtt, hogy a felek meg tudják vitatni az áru tulajdonságait, jellemzőit. A prétornak ezen modell szerint a ius civile alapján kellene értelmeznie a kötelességtant és jogsegélyt nyújtania, ha arra a következtetésre jut, hogy az egyik fél nem adott a másiknak kellő tájékoztatást. Itt különböző lehetőségek merültek fel atekintetben, hogy a prétor hogyan avatkozhat be: az egyik a szerződés érvénytelensége, ami keresetek vagy megfelelő védelmi eszközök biztosításához vezethet (pl. exeptio doli). Elképzelhetők lennének egyéb beavatkozások is, mint amiket a későklasszikus szerződési jogban a szerződés módosítása érdekében alkalmaztak.
Cicero maga hidalja át a filozófiai kötelességtan és a jogi értékelés közti eltérést, amikor a De officiisben négy példája alapján kifejti az értékarányosság igényét. Ezek révén kell megvizsgálni, hogyan jártak el a rómaiak az értékarányosság megbomlása esetén.[16] Az alábbi szövegrész egy telek adásvételénél az áru hibáinak elhallgatásának szankcionálását ismerteti:
Cicero, De officiis III (16) 65
"Ac de iure quidem praediorum sanctum apud nos est iure civili, ut in iis vendendis vitia dicerentur, quae nota essent venditori. Nam, cum ex duodecim tabulis satis esset ea praestari, quae essent lingua nuncupa-ta, quae qui infitiatus esset, dupli poenam subiret, a iuris consultis etiam reticentiae poena est constitut.; Quiquid enim est in praedio vitii, id statuerunt, si venditor sciret, nisi nominatim dictum esset, praestari oportere."[17]
- 59/60 -
XVI (65) "A birtokjogot illetően a polgárjog nálunk megmásíthatatlanul elrendeli, hogy eladáskor az eladó jelölje meg azokat a hibákat, amelyekről tudomása van. Jóllehet a Tizenkét táblás Törvények szerint elegendő azokért a hibákért kezeskedni, amelyeket világosan megneveztek - ha ezeket valaki letagadja, kétszeres büntetést kell elszenvednie -, jogtudósaink a hibák elhallgatásáért is büntetést szabtak ki. Úgy rendelkeztek ugyanis, hogy ha bármi hiba van a birtokban és az eladó tudott róla, felelősséggel tartozik érte, hacsak tételesen meg nem nevezte azt. "[18]
A forrásból kitűnik, hogy az eladónak kötelessége volt tételesen megjelölni az áru általa ismert hibáit a vevő előtt. A XII táblás törvény alapján egy általános nézet állítható fel, mely szerint, ha az eladó letagadja a vevő ellene indított keresetében állított hibát, akkor duplumra büntetik. Az eladó felelősséggel tartozott a telek azon hibáiért, amelyekről tudomása volt és nem nevezte meg azokat, vagyis elhallgatta a vevő előtt.
Cicero, De officiis III (12) 50 - 51 (50) "Sed incidunt, ut supra dixi, saepe causae, cum repugnare utilitas honestati videatur, ut animadvertendum sit, repugnetne plane an possit cum honestate coniungi. Eius generis hae sunt quaestiones: si exempli gratia vir bonus Alexandrea Rho-dum magnum frumenti numerum advexerit in Rhodiorum inopia et fame summaque annonae caritate, si idem sciat complures mercatores Alexandrea solvisse navesque in cur-su frumento onustas petentes Rhodum viderit, dicturusne sit id Rhodiis an silentio suum quam plurimo venditurus? Sapientem et bonum virum fingimus; de eius deliberatio-ne et consultatione quaerimus, qui celaturus Rhodios non sit, si id turpe iudicet, sed dubitet, an turpe non sit. (51) In huiusmodi causis aliud Diogeni Babylonio videri solet, magno et gravi Stoico, aliud Antipatro, discipulo eius, homini acutissimo; Antipatro omnia patefacienda, ut ne quid omnino, quod venditor norit, emptor ignoret, Diogeni venditorem, quatenus iure civili constitutum sit, dicere vitia oportere, cetera sine insidiis agere et, quoniam vendat, velle quam optime vendere... "[19]
(50) "Hanem, ahogyan fent említettem, gyakran merülnek fel olyan esetek, amikor úgy tűnik, hogy a hasznosság ellentétbe kerül a tisztességgel. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy teljes egészében ellentétes-e a tisztességgel, vagy összhangba lehet vele hozni. Ebbe a típusba tartoznak a következő kérdések: ha például egy derék ember nagy mennyiségű gabonát szállít Alexandriából Rhodusra, amikor a rhodusi-akat szükség, éhínség és a gabona rendkívüli drágasága sújtja, és ha ugyan ő tudná azt, hogy számos kereskedő hajózott ki Alexandriából és látná, hogy a gabonával megrakott hajók útban vannak
- 60/61 -
Rhodus felé, vajon megmondaná e ezt a rhodusiaknak, vagy elhallgatva a lehető legtöbbért adná el az áruját? Bölcs és derék embert képzelünk magunk elé, és olyasvalakinek a mérlegeléseit és töprengéseit vizsgáljuk, aki nem fogja ezt eltitkolni a rhodusiak előtt abban az esetben, ha tisztességtelennek ítéli: de abban bizonytalan, hogy maga a hallgatás tisztességtelen-e.
(51) Az efféle esetekben mást szokott helyesnek tartani a nagy és tekintélyes sztoikus, a babyloni Diogenes, mást tanítványa, az éles eszű Antipater. Antipater úgy gondolja, hogy minden körülményt nyilvánvalóvá kell tenni, nehogy a vásárlónak egyáltalán ne legyen tudomása olyasmiről, amit az eladó tud. Diogenes szerint az eladónak olyan mértékben kell feltárnia a hibákat, ahogyan azt a polgárjog előírja, a többit megteheti anélkül, hogy csalást követne el és, minthogy elad, a lehető legjobban akar eladni."[20] Vannak olyan helyzetek, amikor a tisztesség és a hasznosság áll egymással szemben és ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ez a kettő teljes egészében kizárja-e egymást vagy pedig összhangba hozhatók. Erre a problémára kiváló példa a fenti rodoszi gabonavétel. Mivel a rodoszi éhínség idején a gabona hiánycikk volt, így a kereskedők abban a kedvező helyzetben voltak, hogy számukra előnyös feltételekkel gabonát tudtak ott eladni. Az a kereskedő, aki a gabonával telerakott hajójával Alexandriából Rodoszra tart azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a vételárat meghatározhatja. E jelenség alapján dolgozható ki, hogy az eladó erkölcsi vagy jogi alapon köteles-e a bajba jutott vásárlókat tájékoztatni arról, hogy rövid időn belül más gabonával megrakott hajók is elérik Rodoszt; ha ezt a tényt nem mondja meg a rodosziaknak, az tisztességtelen-e. Az eladó kihasználhatja-e azt a helyzetet, hogy a bajba jutott rodosziak mindenféle számukra előnytelen feltételek mellett is kénytelenek megvásárolni az általa kínált gabonát, melyből neki jelentős haszna származik? A vevők tájékoztatásával saját lehetőségeit rontja, míg ennek elmulasztásával nagy anyagi haszonra tehet szert.
Ebben az esetben mást tart helyesnek Diogenes és mást tanítványa, Antipater. Előbbi szerint minden körülményről tájékoztatni kell a vevőket, ne legyen olyan tény, amit az eladó nem ismertet a vásárlókkal, mindkét félnek azonos tudással kell bírnia a vétel tárgyának értékét befolyásoló tényezők tekintetében. Ezekről egymást kölcsönösen és maradéktalanul tájékoztatni kell, az egyéni érdekeiket figyelmen kívül hagyva. Utóbbi szerint az eladó csak a polgári jog által előírtaknak megfelelően köteles feltárni a tényeket és a hibákat a vásárlók előtt, az utilitas elsőbbségét hangsúlyozza. Tehát, úgy tűnik, Diogenes erkölcsi, míg Antipater jogi alapra helyezi a tájékoztatási kötelezettséget.
A forrás szerint a kereskedőnek - akit magunk elé képzelünk - egy vir bonusnak kell lennie, akit Cicero úgy definiál, mint valakit, aki igazságos, mindenkinek megadja azt, amit megér-
- 61/62 -
demel. A vir bonus éppúgy, mint a boni mores vagy a mos maiorum, a római társadalom etikával teli példaképei, az igazlelkű civisek példaképei. A vir bonusban tehát az ókori római erények - úgy, mint a megbízhatóság, erős jellem és erkölcsi sérthetetlenség - egyesülnek.[21]
Cicero, De officiis III (14) 58 - (14) 60
(XIV) (58) ..."C. Canius, eques Romanus, nec infacetus et satis litte-ratus, cum se Syracusas otiandi, ut ipse dicere solebat, non negotiandi causa contulisset, dictitabat se hortulos aliquos emere velie, quo invitare amicos et ubi se oblectare sine interpellatoribus posset. Quod cum percrebuisset, Pythius et quidam, qui argentariam faceret Syracusis, venales quidem se hortos non habere, sed licere uti Canio, si vellet, ut suis, et simul ad cenam hominem in hor-tos invitavit in posterum diem. Cum ille promisisset, tum Pythius, qui esset ut argentarius apud omnes or-dines gratiosus, piscatores ad se con-vocavit et ab iis petivit, ut ante suos horticulos postridie piscarentur, dixitque quid eos facere vellet. Ad cenam tempori venit Canius; opipa-re a Pythio adparatum convivum, cumbarum ante oculos multitudo, pro se quisque, quod ceperat, adfere-bat; ante pedes Pythii pisces abicie-bantur. (59) Tum Canius»quaeso«, inquit,» quod est hoc, Pythi? Tantumne piscium? Tantumne cumba-rum?«Et ille» quid mirum?«Inquit,» hoc loco est Syracusis quidquid est piscium, hic aquatio, hac villa isti carere non possunt. «Incensus Cani-us cupiditate contendit a Pythio, ut venderet. Gravate ille primo. Quid multa? Impetrat. Emit homo cupidus et locuples tanti, quanti Pythius voluit, et emit instructos. Nomina facit, negotium conficit. Invitat Canius postridie familiares suos, venit ipse mature, scalmum nullum videt. Quaerit ex proximo vicino, num feriae quaedam piscatorum essent, quod eos nullos videret. »Nullae, quod sciam«, ille (inquit), »sed hic piscari nulli solent. (60) Itaque heri mirabar, quid accidisset«. Stomachari Canius, sed quid faceret? Nondum enim C. Auqilius, collega et familiaris meus, protulerat de dolo malo formulas; in quibus ipsis, cum ex eo quaereretur, quid esset dolus malus, respondebat, cum esset aliud simulatum, aliudactum"...[22]
XIV (58) ... "C. Canius, az igen szellemes és meglehetősen művelt római lovag, miután elment Syracusaeba - ahogy mondani szokta: tétlenkedni és nem tevékenykedni - sokszor elmondta, hogy egy kis kertet szeretne vásárolni, ahova meghívhatná a barátait, és ahol anélkül pihenhetne, hogy bárki zavarná. Elterjedt ennek a híre és egy bizonyos Pythius, aki pénzváltással foglalkozott Syracusaeban felajánlotta neki, hogy bár eladó kertje nincsen, Canius úgy használhatja az övét, mintha a sajátja volna - azzal nyomban meg is hívta emberünket a kertjébe vacsorára a követ-
- 62/63 -
kező napra. Miután ő megígérte, hogy elmegy Pythius - aki mint pénzváltó minden rendű és rangú emberrel jó viszonyban volt - halászokat hivatott magához és azt kérte tőlük, hogy másnap a kertje előtt halásszanak és elmondta, hogy mit tegyenek. Vacsoraidőre megérkezett Canius; Pythius pompás vendégséget készített elő; szemük előtt számtalan csónak; ki-ki maga előtt vitte, amit fogott; Pythius lába elé vetették a halakat.
(59) Canius ekkor azt kérdezte: "Kérlek, Pythius, mi akar ez lenni? Mi ez a sok hal, ez a sok csónak?" Mire ő azt válaszolta: "Miért csodálkozol? Ami hal csak van Syracusaeban, az mind ezen a helyen van; innen hordják a vizet, a halászok nem lehetnek meg eme villa nélkül." Caniust elönti a vágy és unszolja Pythiust, hogy adja el neki. Az kezdetben vonakodik. Mit mondjak többet? Eléri, amit akar. A sóvárgó és egyszersmind gazdag ember annyiért veszi meg, amennyiért Pythius akarta és hozzá még a felszerelést; Pythius a tartozást bejegyzi, az üzletet nyélbe üti. Másnap Canius meghívja a barátait, ő maga korábban érkezik. Nyomát sem látja csónaknak. Kérdezi a legközelebbi szomszédtól, hogy talán valami ünnepnapjuk van a halászoknak, hogy egyet sem lát közülük? "Tudtommal nincs" -válaszolta azt - "hanem itt senki sem szokott halászni; csodálkoztam, hogy tegnap is mi történt!"
(60) Caniust elönti a méreg, de mit tehetne? C. Aquilius, hivataltársam és barátom akkoriban még nem hozta nyilvánosságra a megtévesztésről szóló formuláját. Amikor megkérdeztem tőle, mi az a "megtévesztés", éppen ezzel a formulával válaszolt: "amikor mást színlelnek és mást cselekszenek"."[23]
Ebben a példában arról a kérdésről van szó, hogy az eladó kihasználhatja-e a vevő általa ismert tévedését a vétel tárgyaira vonatkozó értékteremtő tényezők tekintetében. Canius, a művelt lovag egy kertet szeretne vásárolni, ahol megpihenhet, és ahova barátait is meghívhatja. Tudomást szerzett Canius vételi szándékáról Pythius, a pénzváltó és felajánlotta, hogy ő eladja neki a telkét. Pythius meghívta vacsorára Caniust, és halászokat bérelt fel, hogy másnap - amikor Canius megérkezik - tegyenek úgy, mintha a kertje előtt halásznának. Caniusnak megtetszik a telek, és ráveszi Pythiust, hogy adja el neki. A megtévesztés abban rejlik, hogy amikor Canius megvette Pythiustól az ingatlant, úgy verték át, hogy még a tárgyalás előtt sok halászt látott teli hálóval a telek előtt és sok csónakot, mert ennek a ténynek jelentős értéknövelő hatása volt a telekre. Ezt a színjátékot Pythius szervezte meg ott, ahol korábban soha nem halásztak, azután még Canius kérdésére azt felelte, hogy ez gyakori, Syracusae összes hala itt található; innen hordják a vizet. Ebben az esetben az eladó a vevő vételi döntését hamis tények állításával érte el. A kérdésre adott hamis válasz ezentúl a valódi körülmények leplezé-
- 63/64 -
sét jelentette (dissimulatio) hiszen ezek a körülmények döntőek voltak Canius vételi elhatározásában. Miután a szomszédok tájékoztatást adnak a valós tényállásról, a következő jogi probléma adódik: a földterületnek - Pythius színjátékának köszönhetően - hiányzik egy a szerződés megkötése szempontjából lényeges tulajdonsága, aminek döntő szerepe volt abban, hogy Canius ilyen magas áron vásárolja meg.
Azt, hogy emiatt disszenzus áll-e fenn (biztosan nem error in corpore, hanem inkább error in substantia), vagy a telek "hibájából" kell-e kiindulni, Cicerónak nem kellett vitatnia, mert egyértelmű volt. A felek in corpore megállapodtak, aedilisi kellékszavatossági jog telkek esetén nem volt, azonban a partoknál a tengerben nem úsztak halak, és Canius egy földet sok hal nélkül ilyen magas áron nem vett volna meg, ezért felvetődik a kérdés, nem járhat-e el Canius Pythius ellen más úton. Úgy tűnik, hogy Pythius nem cselekedett ugyan törvénytelenül, magatartását Cicero mégis erkölcsileg kifogásolhatónak véli. E tekintetben ő is egyetért azzal, hogy a jogrendet és az erkölcsi rendet összhangba kell hozni, hogy ilyen esetekben rendelkezésre álljon jogsegély.[24]
A dolus malus itt a dissimulatióban áll: Pythius nem tisztázza azt a tényt, hogy a halban gazdagságot ő szimulálta. Megtéveszti ezzel Caniust azon szerződés szempontjából lényeges lehetőség tekintetében, hogy a telek előtt halászni lehet. Mégis - és ebben rejlik az aliud actum - eladja Caniusnak. Eközben Pythius tudja, hogy Canius hisz a halak létezésében, és éppen ezért fizet irreálisan magas vételárat.
Ezen eset kapcsán született meg a dolus malus (tudatos megtévesztés) fogalma, amelyet a római jogtudomány hosszú folyamat eredményeként dolgozott ki. Aquilius Gallus volt az első, aki Kr. e. 70-60 körül a tudatos megtévesztés szankcionálására vonatkozó szabályokat felvette a prétori ediktu-mok közé. A jurisperitus - összhangban a fent elemzett Cicero-szöveggel - egyszerűen színlelésnek tekintette a kérdéses magatartás lényegét: valaki csalárd fondorlattal vezeti az orránál fogva a másikat, aki abban a hiszemben van, hogy szerződő partnere a legnagyobb tisztességgel jár el.[25]
A korai időkben tehát az adásvételi szerződés akkor is érvényes volt, ha az eladó a magas vételár megfizetését csak a vevő rászedésével tudta elérni.[26] Majd ez a tétel az adásvétel érvénytelenítésének egyik lehetséges oka lett.
Cicero, De officiis III (15) 62
(62) "Quintus quidem Scaevola, Publi filius, cum postulasset, ut sibi fundus, cuius emptor erat, semel indicaretur idque venditor ita fecisset, dixit se pluris aestumare; addidit centum milia. Nemo est, qui hoc viri boni fuisse neget; sapientis negant, ut si minoris quam potuisset vendidisset. Haec igitur est illa pernicies, quod alios bonos alios sapientis existimant. Ex quo Ennius »nequiquam sapere sapientem, qui ipse sibi prodesse non quiret«. Vere id quidem,
- 64/65 -
si, quid esset prodesse mihi cum Ennio conveniret."[27]
(62) "Quintus Scaevola, Publius fia, miután kérte, hogy jelöljék meg annak a teleknek a végleges árát, amelyet meg akar venni, és az eladó megtette ezt, azt mondta, hogy ő többre becsüli, és még hozzátett százezret. Senki sem tagadná, hogy ez derék emberre vall, de azt aligha fogadná el bárki, hogy bölcsen cselekszik az, aki kevesebbért ad el, mint amennyiért lehetne. Ebben rejlik az a bizonyos veszély, hogy úgy vélik, mások a derék és mások a bölcs emberek. Ebből fakadnak Ennius szavai: "hiába okos a bölcs, ha magának nem tud hasznára lenni". Helyeselném, ha Ennius és én ugyanazt gondolnánk arról, hogy mit jelent: "valakinek hasznára lenni"."[28]
Q. M. Scaevola, az utolsó vetereshez sorolt jogász, magasabb vételárat fizet egy földért, mint, amennyire az eladó értékelte azt. Amikor megkéri az eladót, hogy becsülje meg a telek értékét, ő többet ad, mint amennyit az kér, mert szerinte többet ér. Ami őt motiválta, az a korábban tárgyaltakból kiderül: egy adásvételi szerződés számára csak akkor érvényesen megkötött, ha az a bona fides előírásainak megfelel. Ezek a szabályok pedig megkövetelik bármiféle csalás/megtévesztés hiányát és ezzel együtt az igazságos ár pontos betartását is. Abban az esetben, ha az eladó az őt ért hátrány ellenére sem ismeri fel a sérelmet, akkor is a vevőnek kötelessége azt mégis megfizetni.
Cicero a Q. M. Scaevoláról szóló esetet magát röviden ismerteti, filozófiai értékelése azonban hosszas. Scaevola magatartásával szemben megemlíti a római költőt és barátját, Enniust, valamint a Panaitios tanítványt Hekatont. Ennius szerint: "hiába okos a bölcs, ha magának nem tud hasznára lenni". Ez arra utal, hogy Scaevola itt saját magának okozott anyagi sérelmet, azzal, hogy többet fizetett a telekért, mint amennyit az eladó kért érte. A másik jelentése az eladó magatartásában található, aki alacsonyabb áron is eladta volna a telket, annak ellenére, hogy a vevő magasabb vételár megfizetésére is hajlandó volt. Hekaton a következőket mondja azokban a könyvekben, amelyeket a kötelességekről írt Q. Tuberó-nak: a bölcs ember - mint egy vir bonus - úgy gondoskodik a vagyonáról, hogy nem vét a törvényekkel, intézményekkel, erkölcsökkel szemben, és annak gyarapításával az emberi közösséget szolgálja. Nézete szerint az egyén gazdagsága mutatja az állam gazdagságát. Ő csupán azt nem tenné meg a maga hasznára, amit nem szabad. A vir bonus fogalma már korábban a rodoszi gabonavétel kapcsán is megjelent.
Cicero Scaevola magatartását filozófiai alapokra helyezi anélkül, hogy kifejezetten utalna arra, hogy az idézett személyek mely területhez tartoznak. Ha Scaevola, aki szintén pontifex maximus volt, nem lett volna jogász, akkor egy további példában filozófiai vitáról lenne szó. Az, hogy a szereplő itt egy jogász, amelyet Cicero kiemel, a filozófia és a jog közös kapcsolatára utal.[29]
- 65/66 -
A hat könyvből álló mű formája dialógus; az első könyv az állam fogalmával, eredetével és három államformával foglalkozik, sőt Cicero fejtegetéseiből levonható az a következtetés, hogy az egyszemélyű vezetés és a szabadság ellentétének kiküszöbölése is elképzelhető.
Karneadest, a szkeptikus akadémia vezetőjét követségbe küldték, és azzal ütötte el az időt, hogy a római közönségnek ízelítőt adott művészetéből. Beszéde nagy felháborodást váltott ki, mert amit egyik nap még meggyőzően előadott az igazságosságról, azt másnap már megkérdőjelezte.
Cicero a De re publica harmadik könyvében az igazságosság természetével foglalkozik; Karneades vitapartnere Diogenes - a sztoa iskola vezetője - volt. Karneades sztoikus értelemben nem ismeri a vir bonust.
Cicero, De re publica III (19) 29
"Tum omissis communibus ad propria veniebat (Carneades). Bonus vir, inquit, si habeat servum fugitivum vel domum insalubrem ac pestilentem, quae vitia solus sciat, et ideo proscribat ut vendat, utrumne profitebitur fugitivum se servum vel pestilentem domum vendere, an celabit emptorem? Si profitebitur, bonus quidem quia non fallet, sed tamen stultus iudicabitur, quia vel parvo vendet vel omnino non vendet; si celabit, erit quidem sapiens quia rei consulet, sed idem malus quia fallet. Rursus si reperiat aliquem qui orichalcum se putet vendere cum sit illud aurum, aut plumbum cum sit argentum, tacebitne ut id parvo emat, an indicabit ut magno? Stultum plane videtur malle magno. Unde intellegi volebat et eum qui sit iustus ac bonus stultum esse, et eum qui sapiens malum, et tamen sine pernicie fieri posse, ut sint homines paupertate contenti."[30]
19(29) "Akkor (Carneades) az államügyekről a magánjellegűekre tért át. Ha a jó férfiúnak, mondotta, egy szökésre hajlamos rabszolgája vagy egy egészségtelen és betegséget hozó háza van - olyan fogyatékosságok, amelyekről egyedül ő tud -, és ezeket nyilvánosan eladásra hirdeti, vajon tudatni fogja-e, miszerint szökésre hajlamos rabszolgát vagy egy betegséget hozó házat ad el, vagy pedig azt a vevő előtt eltitkolja? Ha ezt hírül adja, bár jó lesz, mivel nem szed rá mást, őt azonban mégis ostoba embernek tekintik, mivel olcsón fog eladni, vagy pedig egyáltalán nem ad el. Ha eltitkolja azt, ugyan okos lesz, mivel gondoskodik vagyonáról, egyúttal azonban rossz, mert csal. Másfelől, ha olyasvalakit talál, aki úgy véli, hogy sárgarezet ad el, holott az arany, vagy ólmot, miközben az ezüst, hallgatni fog-e, hogy olcsón vásárolhasson, vagy pedig szóvá teszi a dolgot, hogy drágábban kelljen megvennie? Az, hogy valamit nagyobb áron vásároljunk meg, teljesen ostoba dolognak tűnik. Ezzel akarta tudtul adni azt, hogy az, aki igazságos és jó, ostoba, s az, aki, okos, hitvány; és mégis
- 66/67 -
baj nélkül lehetséges az, hogy az emberek szegénységükkel elégedettek legyenek."[31]
Az eladói oldalról nézve felvetődik a kérdés: ha az eladó egy rejtett hibával rendelkező árut értékesít, tájékoztassa-e arról a vevőt. Két megoldás lehetséges ebben az esetben: az eladó a vevő tudomására hozza a hibát, ekkor erkölcsileg helyesen cselekszik, ugyanakkor saját üzleti lehetőségeit rontja, ezzel anyagi sérelmet okozva magának vagy a másik megoldás szerint eltitkolja a hibát, ami erkölcsileg kifogásolható magatartás, így csalással jut nagyobb haszonhoz. A vevői oldalon is megfogalmazódik egy kérdés: a vevő tegyen-e említést az áru olyan értéknövelő tulajdonságáról, amelyről az eladónak nincs tudomása. A vevő leleményességén múlik, hogy kihasználja-e azt a lehetőséget, hogy alacsonyabb áron jusson az áruhoz, ezt nyilvánvalóan meg is teszi, mivel az adásvétel során a vásárló arra törekszik, hogy minél alacsonyabb vételárat alkudjon ki. A vevő részéről is erkölcsileg helytelen magatartás, ha azt a tényt elhallgatja, ami az áru értékét növeli, ezáltal azonban tisztességtelen haszonhoz jut.
Tehát Karneades szerint a vir bonus egy olyan embert jelöl, aki csendben tud maradni, ha ez neki előnyös, így többszörözi meg egészséges önérdekkel a vagyonát. A tisztesség kérdése itt nem merül fel. Amennyiben hallgatását megtöri és beszél, úgy csak az üzleti partnerének kedvez. Karneades azt nem teszi egyértelművé, hogy mi a helyes viselkedés. Cato Maior a fiatalok erkölcsi nevelése szempontjából ezt aggályosnak találta, ezért a szenátusnál kezdeményezte a követek hazaküldését.
Vizsgálataim összegzéseként megállapítható, hogy az értékarányosság kérdéskörével a primer jogi források mellett - időben azokat jóval megelőzve - számos irodalmi mű is foglalkozott. Az értékarányosság és ezzel összefüggésben az igazságos ár kérdéséhez kapcsolódó irodalmi források értékelő elemzése alapján kijelenthető: ezek a művek nem kívántak ugyan jogi hatást közvetíteni, mégis fontos jogi következtetéseket lehet levonni belőlük.
A vázlatosan áttekintett irodalmi művekben a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékének nagyfokú eltérésével, a iustum pretium és a vir bonus fogalmával, továbbá különböző definícióival találkozhattunk. Plautus Mostellaria című komédiájából kitűnik az a nézet, amely szerint az adásvételnél nincs helye az aequitasnak, tehát a szerződést csak abban az esetben lehet megszüntetni, ha abban mindkét szerződő fél egyetért. Terentius Phormio című vígjátékában az in integrum restitutio mint jogkövetkezmény jelenik meg, lehetőség nyílik az eredeti állapot helyreállítására, a szerződés felbontására, ha a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közti értékarányosság nem valósul meg. Plautus elutasítja azt, hogy az inadekvát vételár elegendő ok legyen az adásvétel megszüntetéséhez, Terentius azonban már elismeri a szerződés érvénytelenítéséhez vezető jogkövetkezményként.
- 67/68 -
Cicero az igazságosság kérdését, mint központi problémát vizsgálja a De officiisben, az egyes részeiben, pedig kifejti ennek igényét példák segítségével. A rodoszi gabonavételnél az eladó kétféleképpen tehet eleget a tájékoztatási kötelezettségének: jogi vagy erkölcsi alapon. Majd a földterület vételéről szóló szövegrésszel összefüggésben megjelenik a dolus malus (tudatos megtévesztés) tétele, amelynek Cicero De officiisében szereplő története a legnevezetesebb példája. Majd Scaevola esetét ismertetve - melyet inkább filozófiai szempontból értékel - megállapítja a jog és a filozófia kapcsolatát. Cicero egy másik jelentős művéből, a De re publicából Diogenes a vir bonusról alkotott sajátos nézetét ismerhettük meg. ■
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] Ld. pl.: John W. Baldwin: The Medieval Theories of the Just Price. Romanists, Canonists, and Theologians in the Twelfth and Thirteenth Centuries. American Philosophical Society, Philadelphia 1959. 18. o., Andreas Wacke: Circumscribere, gerechter Preis und die Arten der List. ZSS 1977. 94. sz. 185-246. o.
[2] Vö. E. Zachariae von Lingenthal: Zur Lehre von der laesio enormis. ZSS 1883. 4. sz. 49-60. o., Stephan Brassloff: Zur Lehre von der laesio enormis im byzantinischen Recht. ZfVgIRW 1912. 28. sz. 261272. o., Hans Scheuer: Die laesio enormis im römischen und im modernen Recht. ZfVgIRW 1933. 47. sz. 77-117. o., Karl Hackl: Zu den Wurzeln der Anfechtung wegen laesio enormis. ZSS 1981. 98. sz. 147-161. o., Karl Visky: Spuren der Wirtschaftkrise der Kaiserzeit in den römischen Rechtsquellen. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 24-66. o., Hannu Tapani Klami: Laesio enormis in Roman law?. Labeo 1987. 33. sz. 48-63. o., Hannu Tapani Klami: Roman law and Hardship. Law and the Socio-Economic Crisis in the Later Roman Empire. Oikeustiede-Jurisprudentia 1987. XX. sz. 156-181. o., Adriaan Johan Boudewijn Sirks: Diocletian's Option for the Buyer in Case of Rescission of a Sale, A Reply to Klami. TR 1992. 60. sz. 3947. o., Adriaan Johan Boudewijn Sirks: Laesio enormis und die Auflösung fiskalischer Verkäufe. ZSS 1995. 112. sz. 411-422. o., Adriaan Johan Boudewijn Sirks: Laesio enormis again. RIDA 2007. 54. sz. 461-469. o., Pókecz Kovács Attila: A laesio enormis és továbbélése a modern polgári törvénykönyvekben. JK 2000. 5. sz. 177-185. o., Martin Pennitz: Zur Anfechtung wegen laesio enormis im römischen Recht. In: M. Schermaier-M. Rainer-L Winkel (hg.): Iurisprudentia universalis-Festscrift für Theo Mayer-Maly zum 70. Geburtstag. W. de Gruyter & Co, Köln-Weimar-Wien 2002. 575-591. o., Raymond Westbrook: The Origin of Laesio Enormis. RIDA 2008. 55. sz. 39-52. o., Jusztinger János: Észrevételek a feléntúli sérelem római jogi forrásaihoz (CJ. 4. 44. 2, CJ. 4. 44. 8). PhDT (PhD Tanulmányok, PTE-ÁJK Doktori Iskolája, Pécs) 2010. 9. sz. 343-367. o., Jusztinger János: The principle of laesio enormis in sale and purchase contracts in Roman law. In: Balogh Zs. (szerk.): Essays of Faculty of Law University of Pécs, Yearbook of 2011 [SUP (Studia Iuridica auctoritate Universitatis Pécs) 9]. University of Pécs, Faculty of Law, Pécs 2011. 107-123. o., Jusztinger János: Az árképzés korlátai a római adásvételnél. PUM 2005. 23/1. sz. 49-64. o., Jusztinger János: Az ármeghatározás a római adásvételnél. PhDT 2008. 7. sz. 135-152. o., Jusztinger János: A certum pretium határain: az ármeghatározás különös módjai a római jogban. JURA 2014. 20/1. sz. 98-106. o., Jusztinger János: A jóhiszeműség és tisztesség elvéről a római adásvételnél. SCRIPTURA 2015. I. sz. 101-118. o., Jusztinger János: A pecunia numerata követelménye a római adásvételnél. Történeti áttekintés. JURA 2015. 21/2. sz. 44-54. o., Jusztinger János: Circumscriptio és bona fides. A jóhiszeműség és tisztesség elve a vételár meghatározásánál a római jogban. In: Lajkó Dóra-Varga Norbert (szerk.): Alapelvek és alapjogok. SZTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Szeged 2015. 231-241. o., Jusztinger János: A vételár az ókori római adásvételnél. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2016. 105131. o., Johannes Platschek: Bemerkungen zur Datierung der laesio enormis. ZSS 2011. 128. sz. 406-409. o.
[3] Ld. Baldwin: i.m. 8. o., Herbert Kalb: Laesio enormis im gelehrten Recht - kanonistische Studien zur Läsionanfechtung. Verlag des Verbandes der wissenschaftlichen Gesellschaften Österreichs, Wien 1992. 308. o.
[4] Ld. Doris Regine Göttlicher: Auf der Suche nach dem gerechten Preis. Vertragsgerechtigkeit und humanitas als Daueraufgabe des römischen Rechts. V&R unipress GmbH, Göttingen 2004. 78. o.
[5] Ld. Dér Katalin: Vidularia. Antik Tanulmányok 1987-88. 33. sz. 115-128. o., Adamik Tamás: Római irodalom, A kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig. Kalligram, Pozsony 2009. 99-110. o.
- 68/69 -
[6] Vö. Dér Katalin: Plautus világa. Európa Könyvkiadó, Budapest 1989. 23-27. o., Michael von Albrecht: Geschichte der römischen Literatur. Bern 1992. I. sz. 173-175. o., Adamik: i. m. 136-137. o.
[7] Plautus: Mostellaria III (3) 797-802
[8] A magyar fordítást ld. Devecseri Gábor: Plautus vígjátékai II. Helikon Kiadó, Budapest 1977. 155. o.
[9] Terentius: Phormio II (4) 450-456
[10] Ld. Maróti Egon (ford.): P. Terenti Afri Phormio. Latinul és magyarul. Akadémiai Kiadó, Budapest 1961.103. o.
[11] Plautus: Mostellaria III. felvonás.
[12] Cicero Quintus Roscius színész érdekében mondott beszédének teljes szövegét magyar fordításban ld. Nótári Tamás (ford.): Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei. Lectum Kiadó, Szeged 2010. 221236. o.
[13] Ld. Adamik: i. m. 185-202. o.
[14] Vö. Trencsényi-Waldapfel Imre: Cicero. Klasszikus arcképek 8. Akadémiai Kiadó, Budapest 1964. 100 o.
[15] Ld. Adamik: i. m. 185-202. o.
[16] Vö. Göttlicher: i. m. 47-50. o.
[17] Cicero, De officiis III (16) 65
[18] A magyar fordítást ld. Havas László-Kiss Sándor (szerk.): Uralkodó és polgár antik tükörben I.II. Agatha XXI, Debrecen 2007. 482. o.
[19] Cicero, De officiis III (12) 50 - 51
[20] A magyar fordítást ld. Havas - Kiss (szerk.): i.m. 479. o.
[21] Ld. Göttlicher: i. m. 34-36. o.
[22] Cicero, De officiis III (14) 58 - (14) 60
[23] A magyar fordítást ld. Havas - Kiss (szerk.): i. m. 481-482. o.
[24] Vö. Göttlicher: i. m. 54-59. o., további irodalom ld. Molnár Imre: A római magánjog felelősségi rendje. JATE ÁJK (József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar), Szeged 1993. 54-60. o.
[25] Vö. Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2010. 133. o.
[26] Vö. Jusztinger János: A vételár a római jogban: "emptionis substantia ex pretio". Jura 2005. 11/1. sz. 118. o.
[27] Cicero, De officiis III (15) 62
[28] A magyar fordítást ld. Havas - Kiss (szerk.): i. m. 482. o.
[29] Vö. Göttlicher: i. m. 65-67. o.
[30] Cicero, De re publica III (19) 29
[31] Havas-Kiss (szerk.): i. m. 621. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PTE ÁJK Büntető és Polgári Eljárásjogi Tanszék.
Visszaugrás
