A római jog alapvetően szabad kezet engedett az eladó és a vevő számára a pretium mértékének megállapítása terén, az antik jogtudósok ugyanis természetesnek tartották, hogy a szerződő partnerek a vételnél kölcsönösen ügyeskedve igyekeznek a számukra leginkább kedvező pretiumot kialkudni.[1] A felek részére biztosított szerződési szabadság a contrario azt is jelentette, hogy nem volt lehetőség hallgatólagos ármeghatározásra, az eladónak és a vevőnek ezért minden ügyletkötésnél konszenzusra kellett jutnia egy kellően meghatározott pretiumot illetően. Mivel e meghatározottság legnagyobb foka nyilvánvalóan az összegszerűen megállapított vételár, a pecunia numerata nem csupán fizetőeszköz, hanem az emptor szolgáltatása meghatározásának is fontos kelléke volt. A források is az összegszerűen meghatározott vételárat értik leggyakrabban a certum pretium követelménye alatt.[2] Akkor is teljesült azonban a határozott ár kívánalma, ha azt nem ilyen pontossággal határozták meg, sőt adott esetben még csak nem is volt ismert a felek - akár egyikük, akár mindkét szerződő partner - előtt annak mértéke a szerződés megkötésekor. A következőkben a primer forrásokban szereplő ezen eseteket vizsgálom meg, mintegy a certum pretium "határterületeiről".[3]
A római jurisperitusok számára a certum pretium követelménye mindig a szerződéskötéskor objektív módon megállapított árat jelentette. Ebből következően a vételár meghatározottságának kérdése független volt az annak mértékére vonatkozó szubjektív elképzelésektől vagy azok hiányától. A szerződéskötés időpontjában fennálló objektív tényezők szerint meghatározott pretium jelentőségét hangsúlyozza Ulpianus is a következő fragmentumban: az ár határozott, noha a felek által nem ismert.[4] Ulpianus D. 18, 1, 7, 1 (libro 28 ad Sabinum): Huiusmodi emptio 'quanti tu eum emisti', 'quantum pretii in arca habeo', valet; nec enim incertum est pretium tam evidenti venditione: magis enim ignoratur quanti emptus sit, quam in rei veritate incertum est.
A remekjogász szerint tehát az olyasféle adásvétel, ahol a vételárat úgy állapítják meg, miszerint "amennyiért te őt vásároltad", illetve "amennyi pénzem a ládában van", érvényes, mert a vételár nem meghatározatlan egy ilyen nyilvánvaló eladásnál: a szerződő felek sokszor csupán a vételár összegét nem tudják, anélkül hogy az valójában meghatározatlan lenne. Mielőtt rátérnénk a forrás részletes elemzésére, szükséges megjegyezni, hogy a vizsgált Ulpianus-fragmentum a romanisztikában mindeddig jobbára az interpolációkritika figyelmét keltette fel. Így már Seckel és Levy[5] egyértelműen a justinianusi kompilátorok általi betoldásnak tekintette a "nec enim incertum est venditione" fordulatot. Haymann[6] és Beseler[7] álláspontja alapján a "tam evidenti venditione" szövegrész is nyilvánvaló interpoláció eredménye. Daube - ugyan Beseler szövegrekonstrukcióját elutasítja - hasonlóképp megkérdőjelezi a fragmentum hitelességét.[8] Sokkal árnyaltabb szövegkritikával, de utal a justinianusi interpolációra Thomas[9] is, úgyszintén a posztklasszikus szövegmódosításokra hívja fel a figyelmet Arangio-Ruiz[10] és Zimmermann.[11] A forrásszöveg pontos jogi tartalmának feltárása érdekében túllépve az interpolációkritikai vitákon, megállapíthatjuk, hogy a fragmentum valójában - mintegy iskolapéldaként[12] - két, kockázati fokában egymástól élesen eltérő esetet mutat be: az elsőben a vevő nincs tisztában a fizetendő összeggel, míg az árut ténylegesen meg nem vásárolja azon az áron, amiért az eladó korábban vette (quanti tu eum emisti); a másodikban pedig az eladó előtt ismeretlen a vételár mindaddig, míg az adásvételre sor nem kerül, hiszen az ügylet azon az áron köttetik, amekkora összeg a vevő pénzesládájában van (quantum pretii in arca habeo).
Ulpianus szerint abban az esetben, ha a vevő akkora összeget fizet vételárként, amennyiért az eladó korábban vásárolta az árut, a szerződés érvényesen létrejön. A vevő számára ugyan ismeretlen a pretium, de objektíve bizonyos. A forrásbeli terminológia - "quanti tu eum emisti" / "amennyiért őt vásárolt a d " - alapján az eladó a múltban nyilvánvalóan fizetett a most újra áruba bocsátott dologért, tehát a pretium adott.[13] Kétségtelen, hogy az ügylet kockázati foka a vevőre nézve meghaladja az átlagosat, hiszen meglehet, az eladó - annak idején rossz üzletet kötve
- 98/99 -
- jóval a piaci ár felett vásárolt. Amennyiben azonban ezt az emptor elfogadta, nincs okunk megkérdőjelezni a szerződés érvényességét. Kérdéses viszont, hogy ebben az esetben mikor perfektuálódik az ügylet, és - ezzel szoros összefüggésben - mikor száll át az áru véletlen pusztulásának veszélye a vevőre: a megállapodással egyidejűleg, vagy csupán akkor, amikor az emptor értesült az eladó által korábban szolgáltatott összegről, és így számára is ismertté vált a vételár. Az irodalomban mindkét alternatívának akadnak követői.
Haymann véleménye szerint egy "nyilvánvaló eladásnál" a merxet illetően nem állhat fenn bizonytalanság, így az ügylet nyomban perfektuálódik.[14] Az újabb irodalomban hasonlóképp vélekedik Leesen is.[15] Ellentétes álláspontot képviselt Seckel és Levy, akik - az emptio ad mensuram esetköréből vett feltételes adásvétel analógiájával élve[16] - csak akkor tekintették perfektnek a szerződést, ha a vevő számára ismertté vált a pretium pontos összege.[17] Daube szintén amellett érvel, hogy az adásvétel nem lehet perfekt a megállapodás pillanatában.[18]
Úgy vélem, hogy a vizsgált árklauzula ügyleti feltételnek[19] semmiképp nem minősíthető, hiszen esetünkben nem egy bizonytalan jövőbeni, hanem egy - ugyan az egyik szerződő partner előtt még nem ismert - múltban megtörtént eseményről van szó. Az ilyen kikötés csak egy már korábban bekövetkezett tényre utaló nyilatkozati feltételként (condicio in praeteritum illata)[20] állhatná meg a helyét, melynél a bizonytalanság kizárólag szubjektív jellegű, a felek ismeretei, tudata tekintetében áll fenn. Az adott jogi aktus érvényességének és hatályának kérdése ehhez képest objektíve nyomban eldől, még ha a szerződő partnerek számára nem is válik rögtön világossá.[21] Egyértelműen leszögezhető tehát, hogy a felek a szerződés hatályát egy ilyesfajta kikötéstől nem tehetik függővé. Álláspontom szerint így az ulpianusi fragmentum első esetpéldájában a "quanti tu eum emisti" klauzulával kötött adásvétel mint kötelmi jogviszony a felek megállapodásának pillanatában hiánytalanul megvalósul, perfektuálódik, és nincs akadálya annak, hogy a veszély átszálljon a vevőre.
A vizsgált forrásszöveg második esetvariánsa szerint az adásvétel azon az áron köttetik, amekkora összeg a vevő pénzesládájában található (quantum pretii in arca habeo). Az ügylet kockázati foka - ezúttal az eladóra nézve - jóval meghaladja az előbbi példáét. Míg ott a kikötés (quanti tu eum emisti) egyértelműen utalt a korábbi adásvételre, és ezzel - a vevő előtt a megállapodás pillanatában ugyan ismeretlen, de - objektíve határozott vételárra, e második esetben elképzelhető akár az is, hogy a felek egy árva garast sem találnak az arcában. Ulpianus álláspontja alapján azonban a szerződés egy ilyen árklauzula mellett is érvényesen létrejön.
Mielőtt a "quantum pretii in arca habeo" árklauzula részletesebb elemzésébe bocsátkoznánk, feltétlenül meg kell említeni azt a tényt, hogy a forráshely hitelességét megkérdőjelező egyes romanisták szerint az arca-eset nem több puszta gondolati játéknál, kitalált, ezért a certum pretium kérdésével kapcsolatban jogi analízisre nem is érdemes. Beseler álláspontja alapján egy ilyesféle "balga" ármegállapítás nem fordulhat elő egyetlen értelmes ember képzeletében sem.[22] Arangio-Ruiz hasonlóképp egyszerű betoldásnak tekinti e második példát. Megállapítása szerint az "ignoratur quanti emptus sit" fordulat kizárólag akkor értelmezhető, amikor az emptor előtt ismeretlen a vételár, az arca-esetnél viszont az eladó nem tudja, hogy mennyiért kerül sor az értékesítésre.[23] Daube véleménye szerint egy ilyen ügyletnek semmiféle gazdasági realitása nincs,[24] egyben elképzelhetetlennek tartja, hogy a remekjogász Ulpianus a vételár meghatározottsága kapcsán az arca-példára hivatkozott volna.[25] Zimmermann - kétségesnek tartva, hogy a certum pretium követelménye érvényesül-e egy ilyesfajta "hazárdjátéknál" - úgyszintén megkérdőjelezi a fragmentum második példájának hitelességét.[26] Vitathatatlan, hogy a vizsgált forrásban bemutatott két esetvariáns (quanti tu eum emisti és quantum pretii in arca habeo) kockázati foka egymástól lényegesen eltér, azonban úgy vélem, e tény önmagában még nem kérdőjelezheti meg az arca-eset létjogosultságát. A magam részéről - jóllehet valóban pontosabb lenne helyette a "quanti venditus sit" vagy a "veneat" kifejezés használata - nem tartom különösebben zavarónak az "ignoratur quanti emptus sit" fordulatot sem. Az éremnek ugyanis két oldala van: mivel az eladó nincs tisztában a pretium összegével, éppúgy nem tudja, hogy a vevő mennyiért vásárol, mint azt, hogy ő maga milyen áron értékesít.
Hogy eldönthessük, valóban puszta hazárdjáték-e egy efféle kikötés, avagy - az első példához hasonlóan - ez esetben is teljesül a certum pretium követelménye,[27] mindenekelőtt azt kell világossá tenni, hogy sine pretio vagy sem az adásvétel egy ilyen árklauzula mellett. Ha - a vevő ígérete ellenére - nem lenne semmi a ládában, az adásvétel természetesen sine pretio lenne, de vajon valóban erre az esetre gondolt a jogász a példában? Egyáltalán összeegyeztethető lenne egy efféle "csel" a vevő részéről az adásvételi ügyletek tisztessége felett őrködő jóhiszemmel? Nyilvánvaló, hogy az emptio venditio mint konszenzuálszerződés egyik essentialis eleme hiányában sem jöhet létre érvényesen. Ahogy arra maga Ulpianus
- 99/100 -
hívja fel a figyelmet regulaként ható megállapításával, a felek egybehangzó akaratnyilatkozatának át kell fognia - az áruhoz hasonlóan - a vételárat is, különben nem beszélhetünk adásvételről: "sine pretio nulla venditio est".[28] Így kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a remekjogász szerint az adásvétel sine pretio - üres arca esetén - érvényesen létrejöhetne.[29] Ekképpen tarthatatlanná válnak azok az irodalmi álláspontok is, melyek az arca-esetben - mint a sine pretio adásvétel lehetőségét is magába foglaló ügyletben - egyfajta "hazárdjátékot", hovatovább a reményvételhez (emptio spei)[30] hasonló aleatórius ügyletet vizionálnak.[31]A gondolati párhuzam az emptio speivel különösen akkor kínálkozik csábító lehetőségként, ha azt - csatlakozva a pandektisták óta[32] a romanisztikában többséginek tekinthető, így például Arangio-Ruiz,[33] Daube[34] vagy Kurz,[35] továbbá mértékadó hazai és külföldi tan-, illetve kézikönyvek, mint a Molnár - Jakab,[36] Földi - Hamza,[37] Benedek - Pókecz-tankönyv,[38] valamint Kaser[39], Talamanca[40] vagy éppen Zimmermann[41] kézikönyve által képviselt állásponthoz - sajátos, áruként magát a reményt, egy bizonytalan vagyonszerzés puszta esélyét, a kilátást az eredményre, esetleg - amint legújabban a hazai szakirodalomban Benke pontosítja - "a reménybeli dolgok megszerzésének kötelmi hatályú várományát"[42] kínáló, sine re adásvételként fognánk fel. Azon túl, hogy a magam részéről az effajta, a reményt árunak tekintő nézeteket túlságosan mesterkéltnek tartom, a reményvétel lényegét egyáltalán nem annak speciális tárgyában, hanem a szokásos üzleti kockázat mértékét meghaladó, éppen a feltétlen vételárfizetési kötelezettségben megjelenő aleatórius jellegében látom.[43]
A fentiekből következően, amint kétségtelenül a reményvételnél sem sine re az ügylet, úgy az arca-esetben sem beszélhetünk érvényes - mintegy sine pretio - adásvételről, ha a ládában egyáltalán nincs pénz. A fragmentum szerzője - legyen az Ulpianus vagy más posztklasszikus jogász - minden bizonnyal nem is erről az esetről beszélt. Ugyan az éppen Ulpianustól származó nevezetes forráshely[44] az adásvétel természetes velejárójának tekintette a circumscriptiót, a felek kölcsönös ügyeskedéseit, de a másik rászedése az emptio venditio bonae fidei jellege miatt korántsem lehetett korlátlan. Annak a vevő előtt ismert ténynek az elhallgatása,[45] hogy a pénzesládájában egy árva garas sem található - az eladó tudatos megtévesztéseként (dolus malus) -, nyilvánvalóan átlépte volna e határt.[46] Az arca-esetet tehát még a gondolati párhuzam szintjén is csak megszorításokkal fogadhatjuk el egyfajta "fordított" reményvételként. Az asszociáció lehetőségét azonban egyáltalán nem a kölcsönös szolgáltatások egyikének speciális jellege, főként nem annak hiánya teremti meg. Mégha a többségi állásponthoz csatlakozva a reményt, mint egyfajta immateriális jószágot áruként tekintve, sine re adásvételként minősítenénk is az emptio spei alakzatát, azt semmiképp nem vonhatjuk kétségbe, hogy maga a merx - legyen bármilyen bizonytalan is annak mennyisége és minősége - ne létezne a felek megállapodásának időpontjában. Hogy a későbbiekben ebből mennyit tud az eladó a vevő rendelkezésére bocsátani, az már egy másik - a forrásbeli halfogás iskolapéldájával[47] élve, a captus sikerétől függő - kérdés. Ugyanígy, a "quantum pretii in arca habeo" klauzuláját tartalmazó szerződés is csak akkor minősíthető érvényes adásvételnek, ha az arca a szerződéskötés idején - ugyan az eladó előtt nem ismert mennyiségben, de - tartalmazza az ellenszolgáltatást. Kijelenthetjük tehát: amint a reményvételnél árunak, úgy az arca-esetben vételárnak mindenféleképpen lennie kell! A két ügylet közötti egyedüli összekötő kapocs az "alea" : más-más motiváció által vezérelve, de mind az arca-példában, mind az emptio speinél az átlagos üzleti kockázatot meghaladó rizikót vállalnak a felek. Lényeges különbség mutatkozik azonban a szerződés által meghatározott kockázattelepítés módjában. Az emptio spei vevője köteles a vételárat feltétel nélkül akkor is megfizetni, ha "üres marad a háló", és az eladó egyáltalán nem tudja részére az árut szolgáltatni, míg esetünkben az arcának - a "sine pretio nulla venditio est" tételből következően -a pénzbeli ellenszolgáltatást, a visszterhes szerzés szándékát minimálisan kifejező csekély mértékben (verum pretium), de tartalmaznia kell.
A pretiumra vonatkozó szubjektív elképzelések irrelevanciája tükröződik az alábbi ulpianusi sorokból is. Ulpianus D. 18, 1, 37 (Ulpianus libro 3 disputationum): Si quis fundum iure hereditario sibi delatum ita vendidisset: 'erit tibi emptus tanti, quanti a testatore emptus est', mox inveniatur non emptus, sed donatus testatori, videtur quasi sine pretio facta venditio, ideoque similis erit sub condicionefactae venditioni, quae nulla est, si condicio defecerit.
A remekjogász a fragmentumban olyan esetről tudósít, amelynél a szerződéskötés időpontjában egyik fél előtt sem volt ismert a vételár, illetve annak hiánya. Eszerint, ha valaki egy általa megörökölt telket az "ez neked annyiért lesz eladva, amennyiért az örökhagyó megvette" kikötéssel értékesített, és csakhamar bebizonyosodott, hogy az örökhagyó nem vette, hanem ajándékba kapta a dolgot, az eladás úgy tekintendő, mintha nem történt volna ármeghatározás. Ezért egy ilyen ügylettel hasonló a helyzet, mint egy feltétel mellett kötött eladásnál,
- 100/101 -
amely semmis, ha a condicio nem következik be. Bár a szöveg közvetlenül nem utal rá, világosan kitűnik a fragmentumból, hogyha az örökös azon az áron értékesít, amennyiért az örökhagyó korábban vásárolta a dolgot, az adásvétel érvényes. A vételár - ugyan mindkét szerződő partner előtt ismeretlen annak pontos összege, így szubjektíve bizonytalan - kellően meghatározott, a certum pretium követelménye ekképpen teljesül. Ulpianus nem is foglalkozik ezzel az esettel, a szerződés érvényessége tehát - úgy tűnik - magától értetődő számára: a jogi probléma csak akkor merül fel, ha az örökhagyó nem vásárolta, hanem ajándékba kapta az ingatlant.
Meg kell azonban azt is említeni, hogy e Digesta-hely sem maradt mentes az interpolációgyanúsításoktól. Így Beseler álláspontja alapján az "ideoque" fordulat - más forráshelyekhez hasonlóan - egyértelmű bizonyítéka a szövegmódosításnak,[48] ezért az általa bevezetett mellékmondatot utólagos betoldásnak tekinti, és a következőképp rekonstruálja a szöveget. "Si quis fundum <,qui defuncto donatus erat,> iure hereditario sibi delatum ita <vendiderit>, 'erit tibi emptus tanti quanti a testatore emptus est', <nulla est vendition.>'"[49]
Eszerint tehát, ha valaki egy az örökhagyó által korábban ajándékba kapott, majd általa megörökölt telket "ez neked annyiért lesz eladva, amennyiért az örökhagyó megvette" kikötéssel adott el, az adásvétel semmis. Daube - bár Beseler interpretációját elutasítja - úgyszintén interpoláltnak tartja a forrást:[50] véleménye szerint a bizánci kompilátorok a harmadik személy általi ármeghatározás tárgyában hozott justinianusi döntvényt[51] mintaként használva ezt az esetet is feltételes adásvételnek tekintették.[52] Álláspontom alapján a forrásból - ha egyáltalán valóban interpolált[53] - sem a Beseler által rekonstruált jogi tartalom, sem a Daube által felvetett feltételes adásvétel tétele nem olvasható ki. A Beseler által "helyreállított" fragmentum mindenesetre jól példázza a néhol valóban "kritikátlan"[54] interpolációkritika veszélyeit.[55] Miután a szerző kihúzza az álláspontja alapján a kompilátorok általi betoldásnak tekinthető mellékmondatot a forráshely végéről, úgy próbál abból értelmes szöveget "faragni", hogy annak jelentése, jogi mondanivalója mindeközben teljesen elválik az eredetitől. A beseleri emendatio alapján joggal feltételezhetnénk ugyanis, hogy a venditor úgy kínálta eladásra a telket a sajátos, korábbi adásvételre utaló árklauzulával, hogy mindeközben tudatában volt ama fontos ténynek, miszerint az örökhagyó ajándékba kapta a dolgot.[56] Erről az eshetőségről az ulpianusi szövegben azonban szó sincs. Az eredeti tényállásból egyértelműen kitűnik, hogy sem az eladó, sem a vevő nem volt tisztában az ajándékozás tényével. Az örökös tehát - anélkül hogy pontos ismeretei lettek volna az örökhagyó által kötött korábbi ügyletről - nyomban a hagyaték megnyílását követően értékesítette a telket.[57]
Ami a Daube által felvetett feltételes adásvétel kérdését illeti, mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a kompilátorok valóban több esetben - így például a harmadik személy általi vételármeghatározásnál[58] - azonosították a szerződés egy lényeges alkatrészének megállapítását, annak perfektuálódását az ügyleti feltétel bekövetkezésével. A konkrét példában azonban, mivel a jogtudós álláspontja alapján a korábbi ajándékozás miatt az adásvétel sine pretio érvénytelennek tekintendő, fel sem merül a perfectio kérdése. Ellentétben továbbá a már említett justinia-nusi döntvény[59] terminológiáját pontosan (sub hac condicione...) alkalmazó - s ekképpen feltehetően valóban interpolált - fragmentumokkal,[60] a vizsgált forrásban a remekjogász korántsem egy "feltétel alatt kötött" megállapodásról beszél.[61] A "quanti a testatore emptus est" árklauzulát nem tekinti condicio suspensivának, csupán azt hangsúlyozza, hogy egy ilyen kikötés mellett megkötött emptio venditio - ugyanúgy, mint egy (felfüggesztő) feltételes adásvétel (similis erit sub condicione factae venditioni) a condicio be nem következésekor - érvénytelennek tekintendő, amennyiben az eladó jogelődje ingyenesen szerezte a telket. Az örökhagyó által korábban kötött - azaz a múltban már bizonyosan végbement - ügylet ingyenességétől (ajándékozás) vagy visszterhességétől (adásvétel) függően bekövetkező, illetve meghiúsuló ármeghatározás mint érvényességi kellék pedig csupán egyfajta hallgatólagos feltételként (condicio tacita) vagy még inkább condicio iurisként[62] - miképp sine pretio az adásvétel érvényesen nem jöhet létre - értelmezhető.[63] Valamely joghatás tényállásbeli előfeltétele pedig nyilvánvalóan nem valódi ügyleti feltétel, mégha a felek külön ki is kötnék azt.[64] A jogtudós a vizsgált árklauzulával kötött ügyletet tehát nem azonosítja a feltételes adásvétellel, pusztán a szerződés érvénytelensége, mint jogkövetkezmény (quae nulla est) tekintetében von párhuzamot a két eset között. Számunkra azonban sokkal fontosabb tanulsága is van a fragmentumnak: Ulpianus példája - ugyan közvetetten, mégis - igazolja, hogy az akár mindkét szerződő partner előtt ismeretlen, de objektíve bizonyos vételár az adásvétel érvényes létrejöttéhez kellőképp meghatározottnak tekinthető.
Az eddig elemzett forráspéldák reményeim szerint kellőképp alátámasztották, hogy az egyik vagy akár
- 101/102 -
mindkét szerződő félnek a pretium pontos összegéről alkotott elképzelései - azaz a vételár szubjektív bizonytalansága - irrelevánsak annak meghatározottsága szempontjából, ezért a certum pretium követelménye kapcsán a továbbiakban az objektíve bizonytalan vételár kérdésköre igényel részletesebb elemzést. Amint azt Ulpianus is megállapítja az alábbi forrásszövegben, adott esetben lehetséges volt, hogy a fix, szabott ellenszolgáltatás mellé egy bizonytalan tétel is kapcsolódjon, és e kettő együtt adja a pretium összegét. Ulpianus D. 18, 1, 7, 2 (libro 28 ad Sabinum): Si quis ita emerit: 'est mihi fundus emptus centum et quanto pluris eum vendidero', valetvenditio et statim impletur: habet enim certum pretium centum, augebitur autem pretium, si pluris emptor fundum vendiderit.
A remekjogász szerint, ha valaki így vásárolt: "a telek részemre százért és amennyivel többért azt majd eladom, megvétetett", az eladás érvényes és nyomban teljesíthető. Ugyanis a vételár százra meghatározott, de emelkedik az, ha a vevő a telket drágábban fogja eladni. Az ulpianusi tényállás alapján tehát úgy került sor az ingatlan adásvételére, hogy a felek megállapodása alapján a vevő nemcsak a kialkudott fix összeget (centum) köteles megfizetni, hanem az esetleges jövőbeni újraértékesítésből származó - a vételár összegét mintegy megemelő (augebitur pretium) - haszon is az eladót illeti. A jogtudós álláspontja alapján a vételár meghatározásának ezen - objektíve részben bizonytalan - módja is megfelel a certum pretium követelményének, így az adásvételt érvényesnek minősíti. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a fragmentum hitelességének, klasszikus eredetének kérdése - ahogy azt már más, a certum pretium "határeseteit" bemutató szöveghelynél is megállapítottuk - ebben az esetben is megosztotta a romanistákat. A forrással kapcsolatos interpolációkritikai vitára, a szöveg-rekonstrukcióra irányuló kísérletekre röviden csak annyiban látszik célszerűnek utalni, amennyiben segítenek a vizsgált Digesta-hely tulajdonképpeni jogi mondanivalójának feltárásában. Így megjegyzendő, hogy az azonnali teljesíthetőség, tehát az ügylet perfektuálódásának kiemelése miatt már Bechmann is kétségbe vonta a fragmentum klasszikus eredetét.[65] Úgyszintén posztklasszikus betoldásnak vélte az "et statim impletur" fordulatot Haymann.[66] Beseler már jóval merészebben - azt tulajdonképpen megcsonkítva[67] - nyúlt a forráshoz. A "valet" kifejezéssel kezdődő teljes szövegrészt kihúzva a következőképpen rekonstruált. "Si quis ita emerit 'est mihi fundus emptus centum et quanto pluris eum vendidero', centum <emisse videtur> si pluris fundum vendiderit."[68]
Álláspontom szerint a szöveg rekonstrukciójára tett beseleri kísérlet egyáltalán nem segít a fragmentum pontos jogi tartalmának feltárásában. A szerző által "helyreállított" textusból - egyebek mellett - éppen az a szövegrész - "augebitur autem pretium" - marad ki, amely a jogkérdést felveti. Egy ekképpen átalakított forrás, miszerint a telek "százért megvettnek tekintett" (centum emisse videtur) akkor is, ha a vevő a telket drágábban értékesíti - túl azon, hogy az eredetihez képest teljesen más jelentést kap -, egyáltalán semmit nem mond az újraértékesítésből származó haszon kérdéséről. Arangio-Ruiz[69] és Zimmermann[70] ugyancsak interpoláltnak tekintik a forrást, sőt, mintegy kétségbe vonva egy efféle megállapodás létjogosultságát, hangsúlyozzák, hogy egy olyan adásvétel megkötése, ahol a vevő semmiféle hasznot nem remélhet egy esetleges újraértékesítésből, egyszerűen nem állhat az emptor érdekében.
Úgy vélem, hogy a forrásban szereplő - tárgyában nem véletlenül ingatlanokra korlátozott - megállapodás gyakorlati jelentőségét megkérdőjelező romanisták álláspontja korántsem helytálló. Elég csak elképzelnünk azt a helyzetet, amikor valaki - pusztán annak okán, hogy megakadályozza ott egy zajjal, füsttel, egyéb kényelmetlen behatással (immissio) járó üzem letelepedését - a lakóházával szomszédos, üres telkét úgy adja el a számára megfelelő vevőnek, hogy közben biztosítja, az emptornak - lévén az esetleges haszon nem őt illeti - ne álljon érdekében az újraértékesítés. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy a vevő javát ne szolgálhatná egy ilyen üzlet, ugyanis a jövőbeni profitot kizáró klauzula kétségkívül árleszorító hatású. Az adásvétellel tehát mindkét fél jól jár: az eladó pénzhez jut a kihasználatlan telekből, egyben - kizárva annak eshetőségét, hogy az emptor a jövőben bármikor elcsábuljon egy jobb ajánlatért - biztosítja nyugalmát, a vevő pedig a piaci ár alatt szerzi meg az ingatlant. Az eladó - az emptio venditio bonae fidei jellegéből következően - természetesen egy a szerződéshez, annak megkötésével egy időben járuló (in continenti) záradékkal, azaz mellékegyezménnyel (pactum adiectum) is megakadályozhatná azt, hogy a vevő egy számára nem kívánatos partnerrel szerződjön.[71] A venditor érdekét szolgáló mellékegyezmények[72] közül szóba jöhető pacta adiecta - pactum de retroemendo és a pactum protiméseós (προτιμἠσεως) - egyike sem nyújtana azonban akkora biztosítékot, mint a vizsgált árklauzula. Míg az eredeti vételár megfizetésével gyakorolható visszavásárlási jogával csak meghatározott időn belül élhetne a venditor, addig az elővásárlási jog kikötésével a harmadik személy által kínált, az eredetinél vélhetően magasabb árat kellene megfizetnie a vevőnek.[73]
Ehelyütt emelném ki, hogy az irodalomban találunk olyan álláspontot is, mely magát a "quanto pluris eum vendidero" klauzulát értelmezi - külön
- 102/103 -
nem nevesített, de az adásvételből fakadó keresettel peresíthető - pactum adiectumként. Az "augebitur" kifejezessél bevezetett mellékmondatot justinianusi betoldásnak tekintő Daube[74] egészen egyedi - ám véleményem szerint téves - megállapítása szerint ugyanis a klasszikus jurisperitusok nem a későbbi eladásból remélhető profitot, hanem a jövőbeli haszon megfizetésére irányuló kötelezettségvállalást tekintették egyfajta "quasi vételárrésznek",[75] s fogadták el ekképpen - a szabiniánusok álláspontját követ-ve[76] - actio venditivel kikényszeríthetőnek.[77] Ebben az értelmezésben tehát az újraértékesítésből származó haszonról való megállapodás egy a főszerződést kiegészítő pactum része.[78] A justinianusi kompilátorok azonban - véli Daube - az ilyen finom distinkciókat figyelmen kívül hagyva, csupán azt tartották szem előtt, hogy ugyanaz a kontraktuális kereset indítható a fix összegű vételárra és a jövőbeni haszonra is, így az esetleges profitot is a pretium részének tekintették.[79] A szerző gondolatmenete kétségkívül érdekes, de köszönő viszonyban sincs az ulpianusi szöveg valódi mondanivalójával. A remekjogász a forrásban semmilyen pactum adiectumról nem beszélt. Ha akár a klasszikusok, akár a justinianusi kompilátorok egyfajta mellékegyezményként fogták volna fel a vizsgált árklauzulát, feltehetően találnánk a Digestában legalább egy olyan fragmentumot, amely ezt megemlíti. Azonban sem a vizsgált szöveg, sem egyéb forráshelyek nem utalnak efféle megoldásra. Ahogy azt a kérdést sem vizsgálja Ulpianus, hogy mi a helyzet egy esetleges, az újraértékesítés során keletkezett veszteséggel.[80] Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a felvetett jogkérdés korántsem egy - akár a nyereség, akár a veszteség sorsát rendező - pactum adiectumra, hanem magára a vételárra, annak kellő meghatározottságára vonatkozott. A jogtudós állásfoglalása alapján pedig teljesül a certum pretium követelménye, ha a szerződéskötéskor szabott ár kiegészül egy esetleges jövőbeni értékesítésből befolyó haszonnal, azaz egy objektíve bizonytalan résszel. Ugyanez a kérdés foglalkoztatja Ulpianust a következő fragmentumban is. Ulpianus D. 19, 1, 13, 24 (libro 32 ad edictum): Si inter emptorem praediorum et venditorem convenisset, ut, si e a praedia emptor heresve eius pluris vendidisset, eius partem dimidiam venditori praest a r e t et heres emptoris pluris ea praedia vendidisset, venditorem ex vendito agendo partem eius, quo pluris vendidisset, consecuturum.
A forrásban rögzített tényállás alapján egy telek vevője és az eladó úgy állapodtak meg, hogy amennyiben az emptor vagy annak örököse a telket (az eredeti vételárnál) drágábban értékesítené, ennek az összegnek a felét köteles a venditornak szolgáltatni. A remekjogász állásfoglalása szerint, ha a vevő örököse a telket (ténylegesen) drágábban adta el, akkor az eladó az adásvételből kifolyólag perelve követelheti annak az összegnek a felét, amennyivel többért került sor az értékesítésre. E második - az interpolációkritika által is kevésbé támadott[81] - Ulpianus-fragmentum tényállása tehát csupán abban különbözik az előzőtől, hogy a felek megállapodása szerint csak a jövőbeni haszon felét kell megfizetni az eladó részére. Az előzőtől eltérően ez a forrás már egyértelműen állást foglal abban a kérdésben is, hogy a venditor milyen jogeszközzel érvényesítheti a profit ötven százalékának megtérítésére irányuló igényét. A jogász válasza, miszerint az actio venditi biztosított, egyben azon korábbi fejtegetéseinket is alátámasztani látszik, miszerint a lehetséges nyereség a vételár részének tekintendő. Ez utóbbi példa - főként az árverési értékesítés keretei között értelmezve - kétségtelenül sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az előző. Abból a szempontból feltétlenül, hogy egy a fix összegű vételáron felül csupán az esetleges profit felének megfizetésére irányuló megállapodásból nyilván a vevő is több hasznot remélhet, így a szerződés megkötésére irányuló motiváció ebben a példában vitán felül áll.[82] Szembetűnő azonban a hasonlóság a két fragmentum közt felépítésükben, megfogalmazásukban és az alkalmazott érvelési technikában is: minden jel arra utal tehát, hogy szerzőjük megegyezik.[83] Számunkra még ennél is sokkal fontosabb az a tény, hogy a certum pretium követelményének teljesülése, a határozott ár kívánalma szempontjából is ugyanúgy foglal állást mindkét szöveg. E közös "ratio decidendi" alapján pedig egyértelműen megállapítható, hogy "quanto pluris eum vendidero" klauzula mellett kötött adásvétel érvényesen létrejön, és a vételár - jóllehet később emelkedhet (augebitur pretium) - a szerződéskötés időpontjában határozottnak tekinthető. Az áru újraértékesítéséből származó hasznot a vevőnek úgyszintén vételár címén kell megfizetnie, melyet az eladó ex vendito követelhet. A certum pretium fogalma tehát mintegy átfogja a jövőbeni adásvétel során keletkezett hasznot is. Ulpianus szerint egy ilyen szerződés érvényes és nyomban teljesíthető, mivel a vételár - annak részleges bizonytalansága ellenére - kellőképpen meghatározott.
Az ármeghatározás különös módjait bemutató ulpianusi iskolapéldákat áttekintve továbbra is alaptételként fogalmazható meg, hogy a római juristák számára a certum pretium követelményét csak egy a felek által a szerződéskötés időpontjában összegszerűen meghatározott, vagy legalább objektív körülmények alapján bizonyosan megállapítható vételár
- 103/104 -
elégítette ki. A vizsgált primer forrásszövegek helyes értelmezésével pedig pontosan kijelölhetők az adásvételi kötelem létrejöttéhez szükséges certum pretium követelményének fogalmi határai is. A fragmentumok mindenekelőtt bizonyítják, hogy a feleknek a pretium pontos összegére vonatkozó szubjektív tudattartalma irreleváns annak meghatározottsága szempontjából. Ezzel szemben a pusztán jövőbeli tényezőktől függően megállapított, így objektíve teljesen bizonytalan vételár esetén már nem beszélhetünk érvényes adásvételről. Amint a "quanti tu eum emisti" klauzula csak egy korábban valóban lebonyolított adásvétel esetén, úgy a "quantum pretii in arca habeo" kikötése is csupán akkor értelmezhető és fogadható el érvényes megállapodásként, ha ténylegesen tartalmazza a vételárat az arca. Az interpolációkritikusok által justinianusi betoldásnak tekintett "tam evidenti venditione" kifejezés ugyanis értelmezésem szerint nem egyszerűen az egyértelmű eladási vagy vételi szándékra utal, hanem sokkal inkább arra, hogy egy "nyilvánvaló eladásnál" egyik lényeges ügyleti alkatrész - úgy a merx mint a pretium - léte sem lehet kérdéses. Az így megállapított vételár - annak szubjektív bizonytalansága ellenére - tehát maradéktalanul megfelel a certum pretium követelményének, amely ennyiben szabott árat jelente. Ehhez a fixen megállapított összeghez azonban kapcsolódhat olyan - az újraértékesítésből származó haszon egészét vagy egy részét kitevő - tétel is, amely a szerződés megkötésének időpontjában még bizonytalan. A vételár meghatározottságára vonatkozó előírások fontos gazdasági hatásaként ily módon a spekulációs igények is megfelelő mozgásteret kapnak, méghozzá úgy, hogy eközben a forgalombiztonság kritériumai se sérüljenek. ■
JEGYZETEK
[1] A kérdéskörhöz általában a szakirodalomból ld. Th. Mayer-Maly: Privatautonomie und Vertragsethik im Digestenrecht, IURA 6 (1955), 128-138. o.; M. Kaser: Unlautere Warenanpreisungen beim römischen Kauf, in: Erlebtes Recht in Geschichte und Gegenwart. Festschrift Heinrich Demelius zum 80. Geburtstag., hg. G. Frotz - W. Ogris (Wien 1973), 127-137. o.; A. Wacke: Circumscribere, gerechter Preis und die Arten der List, ZSS 94 (1977), 185-246. o.; Jusztinger J.: Ármeghatározás a római adásvételnél, PhDT 7 (2008), 135-139. o. [online: http://www.law.klte.hu/jogimuhely/02_hun_index.htm. DJM V/1 (2008)]
[2] Így például Gai. 3, 141: Item pretium in numerata pecunia consistere debet... vagy I. 3, 23, 2: Item pretium in numerata pecunia consistere debet... .
[3] A szolgáltatás kellő meghatározottsága és meghatározatlansága közti határok megvonásának gazdasági-társadalmi előfeltételeiről ld. G. Grosso: Contenuto e requisiti della prestazione (Torino 1966[3]), 95. o.
[4] Vö. D. Daube: Certainty of Price, in: Studies in the Roman law of sale: dedicated to the memory of Francis de Zulueta, ed. D. Daube (Oxford 1959), 2. o.
[5] E. Seckel - E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, ZSS 47 (1927), 162[3]. o.
[6] F. Haymann: Textkritische Studien zum römischen Obligationenrecht II, ZSS 41 (1920), 104. o.
[7] G. v. Beseler: Romanistische Studien, TR 8 (1928), 287. o.
[8] D. Daube, i.m. 10-11. o.
[9] J. A. C. Thomas: Marginalia on certum pretium, TR 35 (1967) 77-78. és 80. o.
[10] V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano I (id.), 138-139. o.
[11] R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (Cape Town 1990), 253. o.
[12] Vö. M. Talamanca: Vendita in generale (Diritto romano), In: ED 46 (1993), 363. o.
[13] Az ügylet csak akkor lenne sine pretio, ha az eladó nem vásárolta, hanem valamilyen ingyenes vagyoni juttatásként - például ajándékként, hozományként - kapta volna az árut. Erről - illetve ennek esélyéről - esetünkben nyilvánvalóan nincs szó. Hasonlóan J. A. C. Thomas, i.m. 77-78. o.
[14] Ld. F. Haymann, i.m. 104. o.
[15] T. G. Leesen: Gaius Meets Cicero. Law and Rhetoric in the School Contorversies (Leiden 2010), 215. o.
[16] E. Seckel - E. Levy, i.m. 185. o.
[17] Vö. E. Seckel - E. Levy, i.m. 164-165. o. és 179. o.
[18] D. Daube, i.m. 15. o.
[19] Az ügyleti feltétel tanának kérdésköréhez ld. A. Masi: Studi sulla condizione nel diritto romano (Milano 1966), 286 o. és M. Armgardt: Zur Bedingungsdogmatik im klassischen römischen Recht und zu ihren Grundlagen in der stoischen Logik, TR 76 (2008), 219-235. o.
[20] Vö. Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (Budapest - Pécs 2010[4]), 134-135. o.; Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2013[18]), 398. o.
[21] Ld. a verbálobligációkról Justinianusnál (I. 3, 15, 6).
[22] G. v. Beseler, i.m. 287. o.: ".so törichte Preisbestimmungen kommen nicht vor, auch nicht in der Phantasie eines verständigen Mannes."
[23] V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano I (Napoli 1956[2]), 138-139. o.: "Ma più grave è il fatto che la motivazione finale è ragionevole per uno sola fra i due esempi dati, cioè per il primo, non certamente per quello, veramente singolare, di chi comperi per quanto danaro . ha in cassaforte."
[24] D. Daube, i.m. 13. o.: "There is nothing businesslike at any time about sale 'at what the buyer has in his chest'..."
[25] Vö. D. Daube, i.m. 12. o.
[26] R. Zimmermann, i.m. 253. o.: "Do the parties really deserve protection for what can only be described as a gamble? What sober motive could induce a purchaser to promise whatever he happens to have in his safe as the purchase price?"
[27] Így vélekedik J. A. C. Thomas, i.m. 79-81. és különösen 89. o.; A. Wacke: Pecunia in arca, OIR 8 (2003), 98. o. és T. G. Leesen, i.m. 215. o.
[28] Ulpianus D. 18, 1, 2, 1.
[29] Vö. Siklósi Iván, A "nemlétező szerződés" létjogosultságának kérdésköréhez a római jogban, AUB 45 (2008), 93[62].
[30] A reményvétel intézménytörténetéhez - a görög előképektől a római jogon át a modern polgári törvénykönyvekig - a legújabb hazai szakirodalomból Benke J.: Reményvétel (Budapest 2011), 448 o. Az emptio speihez a római jogban áttekintően ld. még M. Kaser: Erbschaftskauf und Hoffnungskauf, BIDR 74 (1971), 45-61. o.; R. Knütel: Hoffnungskauf und Eviktionshaftung, ZSS 117 (2000), 445-453. o.; Benke J.: Emptio spei, in: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára [AUSz 65], szerk. Jakab É. (Szeged 2004), 63-86. o.; Uő.: Aleatorischer Kauf nach römischem Recht, OIR II (2006), 7-29. o.
[31] Ld. pl. R. Zimmermann, i.m. 253. o.
[32] Vö. Ch. F. Glück: Ausführliche Ausführliche Erläuterung der Pandekten nach Hellfeld, Teil IV, Abt. I (Erlangen 1796), 192.
- 104/105 -
o.; B. Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts II (Frankfurt l891[7]), 405. o.
[33] V. Arangio-Ruiz, i.m.121. o.: "...vendita di un' alea".
[34] D. Daube: Purchase of a prospective Haul, in: Studi in onore di Ugo Enrico Paoli (Firenze 1956), 206. o.: "...emptio spei . is a purchase of an expectation, which may or may not materialize."
[35] V. Kurz: «Emptio rei sperata» «pura» oder «sub conditiona»?, Labeo 20 (1974), 207. o.: "...der Kaufgegenstand ein spes ist."
[36] Molnár I. - Jakab É.: Római jog (Szeged 2008[5]), 302. o.: "Ebben az esetben a nyereség kilátásának a vételéről van szó.".
[37] Földi A. - Hamza G., i.m. 512. o.: " ... de magát a reményt is el lehet adni. Ez az ún. reményvétel (emptio spei).".
[38] Benedek F. - Pókecz Kovács A.: Római magánjog (Budapest-Pécs 2013), 286. o.: "Áru itt: maga a remény (spes), azaz a kilátás az eredményre.".
[39] M. Kaser: Das römische Privatrecht I (München 1971[2]), 549[35]. o.: " ... ist der Kauf einer blossen Gewinnaussicht (emptio spei) ein unbedingter Kauf."; lásd még Uő.: Erbschaftskauf. (id.), 45. o.: " . Kauf der Gewinnaussicht"
[40] M. Talamanca: Istituzioni de diritto romano (Milano 1990), 585. o.: " . Nell'emptio spei, invece, oggetto della vendita è, come dice Pomponio in D. 18. 1. 8. 1, la spes o l'alea (il rischio) .".
[41] R. Zimmermann, i.m. 249. o.: " . one can look at the contract as if (not a res, but) a chance ('quasi alea'), which may or may not materialize, has been the object of the transaction.".
[42] Benke J.: Reményvétel... (id.), 137. o.
[43] Hasonlóképp vélekedik Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten. Kritische Bemerkungen zur romanistischen Lehre vom Kauf zukünftiger Dinge, in: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára [AUSz 65], szerk. Jakab É. (Szeged 2004), 103-104 és 112-114. o., hangsúlyozva, hogy a reményvétel fő forráshelyének tekintett Pomp. D. 18, 1, 8, 1-ben szerepló "quasi alea emitur" fordulatban az "alea" szó nem alanyesetben, hanem ablativusban, "aleâ"-ként (ablativus modi) értendő. A reményvételnél tehát a szerző szerint sem kockázatot, hanem kockáztatva vesznek. Ekképpen az emptio spei kifejezésben a "spei" szó sem genitivus obietivusként értelmezendő, az valójában genitivus causae. A reményvételnek ugyanis - amint azt magam is vélem - egyáltalán nem a tárgya, hanem motívuma, mozgatórugója a remény. Nem értek egyet ugyanakkor a szerző - Benke J.: Reményvétel. (id.), 130-131. o. által hasonlóképpen vitatott - azon álláspontjával, miszerint az emptio spei annak megkötésekor még nem befejezett, s csak az áru megszerzésével perfektuálódna. Bessenyő ezen tézise ugyanis éppen a vevő feltétlen vételárfizetési kötelezettségében álló lényegétől fosztaná meg a reményvételt. A szerző teóriája mentén haladva nehezen lenne indokolható ugyanis, hogy miért tartozik az emptor az ellenszolgáltatással abban az esetben is, ha a reménybeli szerzés eredménye elmarad. Ha az ügylet nem perfektuálódik, a veszély sem szállhat át a vevőre. Véleményem szerint tehát szükségtelen a perfectio tételét használni az emptio spei dogmatikai szerkezetének magyarázatára. Általános főszabály alkalmazása helyett el kell fogadnunk, a reményvételnél a periculum mint szerződésspecifikus kockázat úgy jelenik meg, hogy az áru konkretizációját megelőzően, a felek megállapodása alapján már a vevőre hárul a veszély. Egy sajátos kockázattelepítésről van tehát szó, semmi egyébről emptio spei esetén.
[44] Ulp. D. 4, 4, 16, 4.
[45] Éppúgy, amint a "quantum tu eum emisti" kikötésnél az eladó részéről annak elhallgatása, hogy korábban valójában nem is vásárolta az árut. Vö. J. A. C. Thomas, i.m. 79. o. és A. Torrent: 'Pretium certum'. Determinación del precio 'per relationem', BIDR 98-99 (1995-1996), 90. o.
[46] A circumscriptióról és általában a szabad alku korlátairól bővebben, az ott hivatkozott további irodalommal ld. Jusztinger J.: Az árképzés korlátai a római adásvételnél, PUM 23/1 (2005); Uő: A vételár meghatározása és szolgáltatása a konszenzuális adásvétel római jogi forrásaiban, Doktori értekezés (Pécs 2012), 125-165. o.; D. R. Göttlicher: Auf der Suche nach dem gerechten Preis: Vertragsgerechtigkeit und humanitas als Daueraufgabe des römischen Rechts, Göttingen, 2004, 95-119. o.
[47] Pomp. D. 18, 1, 8, 1.
[48] Vö. G. v. Beseler: Et (atque) ideo, ZSS 45 (1925), 456. o.
[49] G. v. Beseler: Romanistische Studien. (id.), 291. o.
[50] Ld. erről az újabb irodalomban: E. Metzger: Quare? Argument in David Daube, after Karl Popper, RLT 27 (2004), 28-34. o.
[51] C. 4, 38, 15 és I. 3, 23, 1.
[52] D. Daube: Certainty of Price. (id.), 20. o.
[53] Vö. A. Torrent, i.m. 88-89. o.
[54] Vö. Bessenyő A., i.m. 74. o.
[55] Vö. O. Lenel: 'Wortforschung', ZSS 50 (1930), 1-16. o.
[56] Abban az esetben, ha az eladó tudta volna, hogy az örökhagyó ajándékba kapta a telket, úgy is értelmezhetnénk a kikötést, mintha ő is ajándékozni akarna. Vö. J. Mackintosh: The Roman Law of Sale with Modern Illustrations (Edinburgh 1892), 81. o.
[57] Ellentétben a fentebb vizsgált, a "quanti tu eum emisti" klauzulával kötött adásvétellel (Ulp. D. 18, 1, 7, 1) itt az eladónak nem is kellett tudnia arról, hogy a korábbi ügylet ingyenes volt, így az adásvétel sine pretio. Vö. J. A. C. Thomas, i.m. 79. o.
[58] Ld. erről részletesen Jusztinger J.: A vételár meghatározása és szolgáltatása. (id.), 72-95. o.
[59] Iust. C. 4, 38, 15 pr.-3.
[60] Így Gai. D. 18, 1, 35, 5 és Gai. D. 19, 2, 25 pr.
[61] Hasonlóképp [rec.]M. Kaser: Studies in the Roman Law of Sale, Dedicated to the memory of Francis de Zulueta, Edited by David Daube (Oxford 1959), ZSS 77 (1960), 461. o.
[62] A condicio tacita és a condicio iuris kérdésköréhez ld. P. Oertman: Die Rechtsbedingung <conditio iuris>. Untersuchungen zum bürgerlichen Recht und zur allgemeinen Rechtslehre (Leipzig 1924 - Neidruck Aalen 1968), 249 o.; M. Kaser: Condicio iuris und condicio tacita, in: EOS 48/1, Symbolae Raphaeli Taubenschlag dedicatae I, ed. G. Krókowski - V. Steffen - L. Strzelecki (Vratislavae - Varsaviae 1956), 421-438. o.; az újabb irodalomból S. Castán Pérez-Gómez: Condicio iuris y tacita condicio. Las condiciones implícitas en el derecho privado romano (Madrid 2006), 192 o.; továbbá C. Mokrejs: "In der Schwebe". Zum Versuch der Kategorisierung der condicio iuris im klassischen römischen Recht, RIDA 57 (2010), 315-330. o.
[63] Vö. D. Daube: Certainty of Price. (id.), 19. o.; J. A. C. Thomas, i.m. 78. o.; A. Torrent, i.m. 89. o.
[64] Ld. Benedek F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog (Pécs 1995[2]), 151. o.
[65] Vö. A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht II (Erlangen 1884, repr. Aalen 1965), 343. o.
[66] Vö. F. Haymann: Zur Klassizität des periculum emptoris ZSS 48 (1928), 348. o.
[67] A. Torrent, i.m. 91. o. a Beseler által "helyreállított" szöveggel kapcsolatban szellemesen megjegyzi: "Para Beseler esta frase es tan oscura como ininteligible."
[68] Ld. G. v. Beseler, i.m. 287. o. D. Daube: The Certainty of Price... (id.), 31. o. már jóval óvatosabban írná át a fragmentumot, véleménye szerint csupán az "augebitur autem pretium, si pluris emptor fundum vendiderit" szövegrész interpolált.
[69] Ld. V. Arangio-Ruiz, i.m. 139. o. Ezzel szemben vö. D. Daube: Purchase... (id.), 205[4]. o.
[70] Ld. R. Zimmermann, i.m. 253-254. o.
[71] A bonae fidei contractusokhoz járuló pacta adiectáról áttekintően ld. P. E. Viard: Lespactes adjoints aux contrats en droit romain classique (Paris 1929), 152 o.; G. Grosso: L' efficacia dei patti nei "bonae fidei iudicia", in: Studi Urbinati 1/3-4 (1927)
- 105/106 -
29-69. o.; Uő: Efficacia dei patti nei "bonae fidei iudicia": patti e contratti, in: Scritti Storici Giuridici III (Torino 2001), 84-123. o. [In Memoria dell'Istinto Giuridico della Regia Università di Torino 2a 3 (1928) 3-42. o.] További irodalommal ld. M. Kaser: Das römische Privatrecht... (id.), 487. o.
[72] A témakörhöz az újabb irodalomból ld.: A. M. Manrique: Pactos en el contrato de compraventa en interés del vendedor (Madrid 2006), 414 o. Az eladónak elállási jogot biztosító mellékegyezményekről áttekintően a hazai irodalomból ld. Pókecz Kovács A.: A szerződéstől való elállás az adásvétel mellékegyezményeinél a római jogban és annak továbbélése során (Pécs 2012), 279 o.
[73] Ld. Benedek F.: Római magánjog... (id.), 177. o.
[74] D. Daube: Certainty of Price... (id.), 31. o. tehát a fent idézett, Beseler által rekonstruált szöveghez képest már jóval óvatosabban írná át a fragmentumot. A szerző álláspontja alapján csupán az "augebitur autem pretium, si pluris emptor fundum vendiderit" szövegrész az interpolált.
[75] Ld. D. Daube: Certainty of Price. (id.), 35. o.
[76] A szerző - egy újabb iskolavitát vizionáló - részletesen kifejtett álláspontja alapján a prokuliánusok csupán in factum actióval tették peresíthetővé az újraértékesítésből esetlegesen befolyó hasznot. Vö. D. Daube: Certainty of Price. (id.), 31-35. o.
[77] Vö. [rec.]M. Kaser: Studies in the Roman Law of Sale. (id.), 461- 462. o.
[78] Ld. D. Daube: Certainty of Price... (id.), 31. o.
[79] Ld. D. Daube: Certainty of Price... (id.), 35. o. Vö. M. Talamanca: Vendita in generale. (id.), 366[639]. o.
[80] Az újraértékesítésből származó veszteség megfizetése kapcsán a Daube által a dos aestimatával (Paul. D. 23, 4, 12, 3-4) felvetett párhuzam - jóllehet ott valóban felvállalható a különbözet megtérítésére irányuló kötelezettség, amennyiben a fundus aestimatus alacsonyabb áron kelt el, mint az aestimatio összege - nem szerencsés, mert itt a hozományi telek eladása, ekképpen a veszteség bekövetkezése még a becsérték megfizetése előtt történt, a vizsgált forrásunkban a vevő általi ismételt értékesítésre pedig nyilvánvalóan csak a korábbi vételár megfizetése után kerülhet sor. Ld. D. Daube: Certainty of Price... (id.), 38-43. o. Vö. továbbá M. Kaser: Das römische Privatrecht... (id.), 340. o. A dos aestimatáról a legújabb irodalomban ld. F. M. Mazzante: Dos aestimata, dos vendita? Die geschätzte Mitgift im römischen Recht (Marburg 2008), 160 o.
[81] Vö. V. Arangio-Ruiz, i.m. 140. o.
[82] Ld. R. Zimmermann, i.m. 254. o.
[83] Vö. A. Torrent, i.m. 93-94. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
