Jusztinger János[1]: A pecunia numerata követelménye a római adásvételnél (JURA, 2015/2., 44-54. o.)

Történeti áttekintés*

1. Bevezető gondolatok - Az árucserétől a konszenzuális adásvételig

Az adásvételnek, mint konszenzuális szerződésnek a kialakulása a római jogban hosszú fejlődési folyamat eredménye volt. A Digesta 18. könyve 1. titulusának élére helyezett terjedelmes Paulus-fragmentum princípiuma jól mutatja azt az - Arisztotelésztől is jól ismert[1] - utat, ami az ősi, közvetlen árucsereügyletektől éppen a közös értékmérőn, azaz a pénzben álló vételáron keresztül az emptio venditio megszületéséhez vezetett.

Paulus D. 18, 1, 1 pr. (libro 33 ad edictum):

Origo emendi vendendique a permutationibus coepit. Olim enim non ita erat nummus neque aliud merx, aliud pretium vocabatur, sed unusquisque secundum necessitatem temporum ac rerum utilibus inutilia permutabat, quando plerumque evenit, ut quod alteri superest alteri desit. Sed quia non semper nec facile concurrebat, ut, cum tu haberes quod ego desiderarem, invicem haberem quod tu accipere velles, electa materia est, cuius publica ac perpetua aestimatio difficultatibus permutationum aequalitate quantitatis subveniret. Eaque materia forma publica percussa usum dominiumque non tam ex substantia praebet quam ex quantitate, nec ultra merx utrumque, sed alterum pretium vocatur.

A remekjogász a szövegben egyértelműen leszögezi: az adásvétel a dolgok cseréjéből veszi eredetét. Egykor ugyanis nem létezett pénz, és nem hívták az egyik szolgáltatást árunak, a másikat meg vételárnak, hanem ki-ki az idők és a dolgok szükségessége szerint cserélte ki azt, ami számára haszontalan volt, valami neki hasznos tárgyra, mert gyakran előfordult, hogy amiből az egyiknek feleslege volt, az a másiknak hiányzott. Mivel azonban nem mindig és nem könnyen esett egybe az, hogy valaki rendelkezett azzal, amit a másik fél kívánt, fordítva viszont igen, kiválasztottak egy anyagot, amelynek közös és állandó becsértéke a mennyiség egyenlőségénél fogva a cserék nehézségeinek támogatására lehetett. És ez az anyag hivatalos formába verve nem annyira tartalma, mint inkább mennyisége alapján lett alkalmas a használatra és a tulajdonszerzésre, és többé már nem hívták mindkettő szolgáltatást árunak, hanem az egyiket vételárként (pretium) jelölték.

Történeti nézőpontból tekintve tehát az a dolog, amelynek közös és állandó becsértéke a mennyiség egyenlőségénél fogva a csereügyletek nehézségeinek segítségére lett (cuius publica ac perpetua aestimatio difficultatibus permutationum aequalitate quantitatis subveniret), éppen a pénz (pecunia numerata), közelebbről az abban kifejezett vételár volt. Paulus gazdaságtörténeti áttekintésnek is beillő leírásából világosan kirajzolódik[2] az egyszerű cserekereskedelemtől (barter) - a tartós és általános értékkel rendelkező árupénz (Zwischenware,[3] numéraire[4]), majd a vert pénzérmék megjelenésével[5] - az adásvétel megszületéséig vezető út.[6]

A római pénzrendszer történeti fejlődése[7] helyett elsősorban az adásvételre koncentrálva megállapíthatjuk, hogy az első stádium a közönséges árucserétől való elszakadás folyamatában kétségtelenül az ősi készvétel volt. Az adásvétel e legrégebbi alakzata ugyanis nem más, mint áru kicserélése vételárért. A két fél kölcsönös szolgáltatása egy időben, közvetlenül kézből kézbe történt, méghozzá dologi jogátruházó ügyletekkel végrehajtva. A készvétel tehát nem kötelmi jogviszonyt létrehozó szerződés, hanem pusztán tulajdonátruházás, amelynek csupán iusta causája az adásvétel. Ebben a fejlődési korszakban még nem vált el egymástól az áru és a vételár, nem volt lehetőség a pretium meghitelezésére.

A funkcionálisan készvételt megvalósító mancipatio formálaktusa kezdetben még az ellenérték - a nyers réz (aes), mint sajátos árupénz[8] - le-mérlegelését is magába foglalta. Az "érccel és mérleggel létrehozott ügylet" (negotium per aes et libram) a dolog átadásával és ezzel egyidejűleg az ellenértékül szolgáló ércmennyiség lemérésével történt, éppen ezért a lebonyolításánál szükség volt egy mérlegtartóra is (libripens), aki nem csupán a réz súlyát állapította meg, hanem a finomságát is. Mindezekből következik, hogy már a kezdeti időkben is komoly figyelmet fordítottak a vevő szolgáltatása, a vételár pontos meghatározásának.

Ahogy azonban arról Gaius is tudósít,[9] már nagyon korán, akár a XII táblás törvény idején, de a vert pénz megjelenésével mindenképpen,[10] csak jelképesen, egy rézdarabot (raudusculum) vagy egy pénzérmét (nummus unus) a mérleghez pendítve, majd azt az eladónak - mintegy vételár gyanánt (quasi pretii loco) - átnyújtva folytatták le az ügyletet (mancipatio nummo uno).[11] Mint színleges, jelképes

- 44/45 -

adásvételnél (imaginaria venditio), ha a felek meg is állapodtak a vételár tényleges megfizetésében, arra csakis ezen ünnepélyes szertartás keretein kívül kerülhetett sor.[12] Így a mancipatio jogi természete is megváltozott, az eredeti causától, az adásvételtől független, absztrakt tulajdonátruházó ügyletté vált.[13] Ezzel együtt azonban a gyakorlatban az átruházás valódi jogcíme továbbra is az adásvétel maradt, a vételárnak az ügyleten kívül történő megfizetésével vagy akár meghitelezésével. S ezen a ponton már fel is lazult az ősi prompt-vétel mechanizmusa, elválhatott időben egymástól az eladó és a vevő szolgáltatása.

A készvétel tehát, ahogy az előbbiekben látható volt, tulajdonképpen még megmaradt az ősi csereügyletnél: a kézből kézbe történő egyidejű szolgáltatások egyikeként azonban már megjelent a közös értékmérő, a pénz. A szerződés megkötése és lebonyolítása mindaddig egybeesett, amíg nem volt mód valamelyik szolgáltatás meghitelezésére. Ez a lehetőség pedig elsőként éppen a vételár tekintetében következett be, ugyanis a nagyobb értékű áruk megvásárlásához adott esetben nem biztos, hogy a vevő számára rendelkezésre állt a kellő összegű pretium. A kölcsönös szolgáltatások időbeli elválása következtében viszont egy olyan jogi formát kellett találni, amely már az ügylet teljesítése előtt kikényszeríthetővé teszi a két fél által egymás irányába tett szolgáltatási ígéreteket. Így az adásvétel - a felek formátlan megegyezésének kötelező erejét már a preklasszikus kortól fokozatosan elismerve - mindinkább megszűnt a dologi jogátruházó ügylet puszta causájának lenni, és a köztársaság korának végére önálló szerződésként megszületett a konszenzuális emptio venditio.[14]

2. A klasszikus iskolavita: vételár vagy cseretárgy?

A köztársaság korának utolsó szakaszára[15] - többé-kevésbé a ma is használatos formájában - kialakult konszenzuális adásvétel egyik legfontosabb, egyben a permutatiótól megkülönböztető sajátossága, hogy a vevő oldalán mindig pénz (pecunia numerata) a "cseretárgy". A pecunia numerata - az emptio venditio érvényes létrejöttéhez nélkülözhetetlen fontosságú - követelményének teljesülése prima facie kézenfekvőnek tűnhet, mégis külön meg kell említeni, mert a vételár pénzbeliségével kapcsolatos kontroverzia egyike volt a két klasszikus kori jogiskola, a szabiniánusok és a prokuliánusok közti leghíresebb vitáknak.[16]

A következőkben a pecunia numerata fogalmát - kettős természetének megfelelően[17] - meghatározott mennyiségként (quantitas), azaz pénzösszegként (certa pecunia) értelmezve,[18] magától értetődően elsősorban nem magukra a pénzérmékre vonatkoztatva,[19] hanem mint a vevő szolgáltatása, a pretium meghatározásának kellékét veszem górcső alá.[20]

2.1. A vételár pénzbeliségével kapcsolatos vita a gaiusi Institutionesben

A vételár pénzbeliségével kapcsolatos iskolavita jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy arról Gaius elemi szintű tankönyvében - az adásvétellel kapcsolatos legfontosabb kérdések között[21] - is részletesen beszámol.

Gaius 3, 141:

Item pretium in numerata pecunia consistere debet. Nam in ceteris rebus an pretium esse possit, veluti homo aut toga aut fundus alterius rei pretium esse possit, valde quaeritur. Nostri prae ceptores putant etiam in alia re posse consistere pretium; unde illud est, quod vulgo putant per permutationem rerum emptionem et venditionem contrahi, eamque speciem emptionis venditionisque vetustissimam esse; argumentoque utuntur Graeco poeta Homero qui aliqua parte sic ait:

et reliqua. Diversae scholae auctores dissentiunt aliudque esse existimant permutationem rerum, aliud emptionem et venditionem; alioquin non posse rem expediri permutatis rebus, quae videatur res venisse et quae pretii nomine data esse, sed rursus utramquae rem videri et venisse et utramque pretii nomine datam esse absurdum videri. Sed ait Caelius Sabinus, si rem tibi venalem habenti, veluti fundum, [acceperim et] pretii nomine forte dederim, fundum quidem videri venisse, hominem autem pretii nomine datum esse, ut fundus acciperetur.

A forrásszövegben feltett jogkérdés tehát a következő: a vételár szükségképpen csak pénzben állhat-e, vagy mintegy a főszabály alóli kivételként azt egyéb dolgok - így rabszolga, tóga vagy telek -is helyettesíthetik. A gaiusi megfogalmazás (nostri praeceptores ... diversae scholae auctores) egyértelműen jelzi, hogy a vételár pénzbeliségének követelménye a két jogiskola közti számos vitás kérdés egyike volt.

A szabiniánusok (nostri praeceptores) az emptio venditio historikus előképéből, az ősi csereügyletből[23] kiindulva elképzelhetőnek tartották, hogy a pretium ne csupán pénzben álljon. Álláspontjukat igazolandó Homérosz Íliászának 7. énekét is felidézték, miszerint:

Il. 7, 472-475:[24]

- 45/46 -

"Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,

volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,

más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,

más rabszolgákat."[26]

Az idézett Íliász-részletben[27] - mely egyébiránt a legismertebb és leghosszabb töredék Homérosztól a római jog forrásaiban[28] - a görög költő az akhájtrójai fegyverszünetet követő estéről tudósít: naplementére az akhájok[29] feladataikat ellátva ökröket vágtak le, és a sátraikban vacsoráztak. Lemnosból hajók érkeztek borral a fedélzetükön, melyet Euénosz király küldött Agamemnónnak és Meneláosznak. A "fürtös akhájok" azonban ebből a készletből a bort nem pénzért, hanem réz, vas, bőr stb. ellenében szerezték be. Hivatkozva a vizsgált Íliász-szövegre (argumentoque utuntur), a szabiniánusok - így Sabinus, Cassius és Caelius Sabinus - is azt az álláspontot képviselték, hogy a permutatio nem más, mint az adásvétel egyik - történetileg is a legrégebben (vetustissimam) kialakult -típusa.[30]

A prokuliánusok (diversae scholae auctores) azonban eltérő véleményen voltak, és úgy tartották, hogy más a dolgok cseréje (permutatio) és más az adásvétel (emptio venditio). Érvelésük szerint a vételárnak szükségképpen pénzben kell állnia, egyébként lehetetlen lenne megállapítani, hogy mely dolog az áru és melyik a vételár. Mindkettőt eladásra kerülőnek, egyben vételár fejében adottnak tekinteni pedig képtelenségnek tűnik (absurdum videri), jóllehet Gaius - épp e nehézséget áthidalandó - ismerteti Caelius Sabinus "közvetítő" nézetét is, amely alapján az a dolog minősül árunak, amelyet valaki előbb ajánl fel a másiknak, és az a pretium, amelyet ezért vételár fejében adnak. Eszerint, ha valakinek van valamilyen eladó dolga, például egy telek, a másik fél pedig vételár fejében történetesen egy rabszolgát adna, a telek, amelyik eladottnak, a rabszolga pedig vételár fejében adottnak tekintendő.

2.2. A pecunia numerata előírása a paulusi Digesta-fragmentumokban

Úgyszintén a vételár pénzbeliségével kapcsolatos vitáról számol be Paulus a következő Digesta-fragmentumban:

Paulus D. 18, 1, 1, 1 (libro 33 ad edictum):

Sed verior est Nervae et Proculi sententia: nam ut aliud est vendere, aliud emere, alius emptor, alius venditor, sic aliud est pretium, aliud merx: quod in permutatione discerni non potest, uter emptor, uter venditor sit.

A forrásszövegben a remekjogász - Gaiushoz hasonlóan - részletesen szól a vételár pénzbeliségével kapcsolatos szabiniánus-prokuliánus vitáról. A paulusi fragmentum szerint az, hogy manapság beszélhetünk-e még adásvételről pénzfizetés nélkül - például ha valaki egy tógát ad egy tunika megszerzéséért -, kétséges. Sabinus és Cassius adásvételnek véli az ügyletet, Nerva és Proculus viszont cserének tekinti. Sabinus Homéroszt idézi tanúként, kinek elbeszélése alapján a görög sereg bort érc, vas és rabszolgák ellenében vett.

A Gaiusnál is szereplő[31] Íliász-részlet (Il. 7, 472475) Paulus szerint azonban sokkal inkább utal a permutatióra, mintsem az adásvételre, ahogy a következő - Glaukosz és Diomédész a trójai harctéren megejtett nevezetes fegyverzetcseréjét[32] bemutatósorok is.

Il. 6, 234-235:

"Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész[34] elorozta,

mert ez aranyfegyvert nyújtott át Tűdeidésznek."

(rézért, százökör értékűt a kilencökör-árért)[35]

A szabiniánus álláspont igazolására Paulus szerint ezért megfelelőbb az alábbi szöveget idézni a másik homéroszi hőskölteményekből, az Odüsszeiából.

Od. 1, 430:

"Kit rég Láertész vásárolt még vagyonából"[37]

Ennek ellenére a jurisperitus álláspontja alapján Nerva és Proculus nézete a helytállóbb. Amint

- 46/47 -

ugyanis más dolog eladni és más venni, más a vevő és más az eladó, úgy más a vételár és más az áru. A cserénél viszont nem lehet megkülönböztetni, hogy a két fél közül melyik a vevő és melyik az eladó. A remekjogász tehát kétséget kizáróan a prokuliánus iskola - a cserét sajátos, az adásvételtől megkülönböztető - tézisét fogadja el.

Ezt a nézetet erősíti egy további, épp a Digesta 19. könyve 4. titulusának (De rerum permutatione) élére illesztett Paulus-fragmentum is.

Paulus D. 19, 4, 1 pr. (libro 32 ad edictum):

Sicut aliud est vendere, aliud emere, alius emptor, alius venditor, ita pretium aliud merx. At in permutatione discerni non potest, uter emptor vel uter venditor sit, multumque differunt praestationes. Emptor enim, nisi nummos accipientis fecerit, tenetur ex vendito, venditori sufficit ob evictionem se obligare possessionem tradere et purgari dolo malo, itaque, si evicta res non sit, nihil debet: in permutatione vero si utrumque pretium est, utriusque rem fieri oportet, si merx, neutrius. Sed cum debeat et res et pretium esse, non potest permutatio emptio venditio esse, quoniam non potest inveniri, quid eorum merx et quid pretium sit, nec ratio patitur, ut una eademque res et veneat et pretium sit emptionis.

Az idézett forrásszövegben Paulus az előbbieknél sokkal részletesebben fejti ki álláspontját,[38] mely szerint, míg az adásvételnél élesen elkülöníthetők a szerződő felek és az őket terhelő eltérő szerződéses kötelezettségek, addig a permutatiónál e differenciálás nem tehető meg. A fragmentumban a remekjogász világosan levezeti, hogy emptio venditiónál az emptor felel ex vendito, ha az eladó nem szerez tulajdont a vételár (ti. a pénzdarabok) felett, míg a venditor a szerződésből fakadó kötelezettségének akkor tesz eleget, ha az áru birtokát ruházza át a vevőre, és biztosítja a vevő birtoklásának zavartalanságát, helytáll az esetleges evictióért, és tartózkodik mindennemű rosszhiszeműségtől. Ezért, amennyiben nem következett be az elperlés, az eladó nem felel.[39] Ellenben a permutatiónál - érvel Paulus - ha mindkét dolgot vételárnak tekintjük, a tulajdonátruházási kötelezettség minkét félre vonatkozna, amennyiben viszont árunak, egyikre sem. Mivel pedig eladott dolognak és vételárnak is lennie kell az ügyletben, nem azonosítható a csere az adásvétellel, mert ebben az esetben nem lenne megállapítható, hogy melyik dolog a merx és melyik a pretium, és a józan ésszel ellenkezik - mint láttuk, Gaius egyenesen képtelenségnek nevezte (absurdum videri) - hogy ugyanazt a dolgot egyszerre mindkettőnek tekintsük. Paulus Caelius Sabinus "közvetítő" nézetét már meg sem említi.

2.3. A császári rescriptumok állásfoglalásai

A justinianusi Codexben szereplő császári rendeletek közül Gordianusnál találkozunk először a vizsgált kérdéssel egy 238-as constitutióban.

C. 4, 64, 1 (Imp. Gordianus A. Thraseae militi):

Si, cum patruus tuus venalem possessionem haberet, pater tuus pretii nomine, licet non taxata quantitate, aliam possessionem dedit, idque quod comparavit non iniuria iudicis nec patris tui culpa evictum est, ad exemplum ex empto actionis non immerito id quod tua interest, si in patris iura successisti, consequi desideras. At enim si, cum venalis possessio non esset, permutatio facta est idque, quod ab adversario praestitum est, evictum est, quod datum est (si hoc elegeris) cum ratione restitui postulabis. D. VIII id. Nov. Pio et Pontiano conss. [a. 238]

A katona Thraseához intézett rescriptum szövege szerint, ha a császárhoz folyamodó apja egy a nagybátyja által megvételre kínált ingatlanért vételár fejében - akár értékbecslés nélkül - egy másikat adott, az így szerzett ingatlan evictiója esetén nem érdemtelenül kívánja apja örököseként, érdeksérelmének orvoslására az adásvételből folyó actio empti mintájára "utánképzett" keresetet (actio ad exemplum ex empto actionis) igénybe venni. Ha azonban az ügylet úgy ment végbe, hogy az ingatlan nem volt eladó, annak evictiójakor az ellenszolgáltatásként adott dolog követelhető vissza.

A leirat tehát jól látható módon két ügylet között tesz különbséget, az egyiket tulajdonképpen adásvételnek, a másikat pedig egyszerű cserének minősítve, jóllehet az ellenszolgáltatás egyik esetben sem pénzben állt. A differenciálás alapja, hogy a megszerzett ingatlant eredetileg eladásra kínálták-e vagy sem. Az első esetet - lényegében a caelius sabinusi "közvetítő" nézetnek megfelelően - az adásvétel egy típusaként, az abból folyó keresetet biztosítva kezeli a császár, míg a második ügyletet már - az emptio venditiót a cserétől független, önálló szerződésformának tekintő prokuliánus nézetnek megfelelően - permutatiónak minősíti, és ennek megfelelően a cseretárgyként szolgáltatott dolog visszakövetelésére[40] lát lehetőséget. A gordianusi megoldás ekképpen nem foglal egyértelműen állást a vételár pénzbeliségére vonatkozó követelmény kérdésében.

Egy későbbi, Diocletianustól és Maximianustól származó 294-es rescriptumban azonban már egyértelműen a prokuliánus nézet diadalmaskodik.

C. 4, 64, 7 (Impp. Diocletianus et Maximianus AA. et CC. Timotheo):

Emptionem rebus fieri non posse pridem placuit. Igitur cum frumenti certam

- 47/48 -

modiationem Callimacho et Acamato te dedisse, ut tibi repraesentent olei designatum pondus adseveres, si placitis citra stipulationis sollemnitatem non exhibeant fidem, quantum dedisti, causa non secuta condicere pro desiderio tuo potes. S. XIII k. Nov. CC. conss.[a. 294]

A császári rendelet - ugyan pontosan nem jelöli meg, hogy kinek a döntése nyomán, de - a fenti, gordianusi rescriptumban tárgyalt második esettel egyezően megerősíti azt a hosszú idő óta elfogadott nézetet, hogy az adásvétel nem jöhet létre dolgok cseréje által.[41] Ezért, ha valaki egy meghatározott vékányi gabonát adott és a szerződő partnerek a stipulatióval nem megerősített megállapodást megszegve nem teljesítették az ígért ellenszolgáltatást - a konkrét esetben a kijelölt mennyiségű olajat -, a már szolgáltatott gabona visszakövetelésére csupán condictio (causa data causa non secuta) áll rendelkezésre.

2.4. A vita végleges lezárása: a justinianusi álláspont

Justinianusnál már egyértelműen kitűnik a két ügylet közti különbségtétel, amikor Institutióiban a cserét az "adásvételtől független szerződésformának" tekintő Proculus álláspontját fogadja el. A két jogiskola vitájában a szabiniánus álláspont ezzel végleg alulmaradt,[42] még a caelius sabinusi "media sententia" sem tudta azt elfogadhatóvá tenni a császár számára.[43]

I. 3, 23, 2:

Item pretium in numerata pecunia consistere debet. Nam in ceteris rebus an pretium esse possit, veluti homo aut fundus aut toga alterius rei pretium esse possit valde quaerebatur. Sabinus et Cassius etiam in alia re putant posse pretium consistere: unde illud est, quod vulgo dicebatur per permutationem rerum emptionem et venditionem contrahi eamque speciem emptionis venditionisque vetustissimam esse: argumentoque utebantur Graeco poeta Homero, qui aliqua parte exercitum Achivorum vinum sibi comparasse ait permutatis quibusdam rebus, his verbis:

Diversae scholae auctores contra sentiebent aliudque esse existimabant permutationem rerum, aliud emptionem et venditionem. Alioquin non posse rem expediri permutatis rebus, quae videatur res venisse et quae pretii nomine data esse: nam utramque videri et venisse et pretii nomine datam esse rationem non pati. S ed Proculi sententia dicentis permutationem propriam esse speciem contractus a venditione separatam merito praevaluit, cum et ipsa aliis Homericis versibus adiuvatur et validoribus rationibus argumentatur. Quod et anteriores divi principes admiserunt et in nostris digestis latius significatur.

A gaiusi Institutiók már vizsgált szöveghelyével[45] - az utolsó mondatoktól (Sed Proculi sententia...) eltekintve - szinte teljesen egyező megfogalmazású forrás egyértelmű választ ad a pretium természetével kapcsolatos kérdésekre. Ugyan Justinianus is beszámol a szabiniánus-prokuliánus vitáról, hangsúlyozza, hogy előbbi iskola képviselőinek - a vételárat pénztől különböző dologként is elfogadó, ezzel az eladó és a vevő szolgáltatását egymással összemosó - nézete a józan ésszel összeegyeztethetetlen (rationem non pati).[46]

A császár tehát - a vitát lezárva - a cserét sajátos, az adásvételtől független szerződésformának tekintő (permutationem propriam esse speciem contractus a venditione separatam) Proculus véleményét fogadja el. A döntés indokai közt - a korábbi császári rendelkezések[47] és a Digesta[48] mellett - figyelemre méltó módon Justinianus sem mulasztja el a "homéroszi versekre"[49] történő utalást, melyek ezúttal a méltán uralkodóvá lett prokuliánus álláspontot támogatják.[50] Ezzel, közvetve ugyan, de azt is kétségtelenné teszi, hogy semmilyen gyakorlati haszna nincs a vételár természetével kapcsolatos vitában a Homérosz-strófákat előhívni, mert míg egyes szöveghelyek a szabiniánus, mások a prokuliánus álláspontot igazolják.

A fentiek ellenére talán mégsem érdektelen forráselemzésünk végén röviden megvizsgálnunk az 533. év jogtörténeti eseményeit lezáró, Justinianus császár által a Digestát kihirdető Tanta (∆έδωκεν -Dedóken) kezdetű rendelettel együtt december 16-án kiadott - a hivatalos jogiskolai tanrendet magába foglaló - Consitutio Omnem 11. caputját.

Const. Omn. 11:

Incipite igitur legum doctrinam eis dei gubernatione tradere et viam aperire quam nos invenimus, quatenus fiant optimi iustitiae et rei publicae ministri et vos maximum decus in omne saeculum sequatur: quia vestris temporibus talis legum inventa est permutatio, qualem et apud Homerum patrem omnis virtutis Glaucus et Diomedes inter se faciunt dissimilia permutantes:

quae omnia optinere sancimus in omne aevum, ab omnibus tam professoribus quam legum auditoribus et librariis et ipsis et iudicibus observanda.

A jogtanítás alapjaként a kodifikáció törvényműveit kötelezően előíró, és a jogiskolákban követendő tanmenetet meghatározó intézkedésével a császár azt kívánta elérni, hogy az oktatás elsősor-

- 48/49 -

ban a klasszikus juristák jogi gondolkodásának tanulmányozására irányuljon. Elvárta a jogtanároktól, hogy a hallgatók "az igazság és a közügyek legjobb szolgálói" (optimi iustitiae et rei publicae ministri) legyenek, mert - és itt következik a témánk szempontjából fontos utalás - az ő idejükben is megtörténhetett volna egy olyan egyenlőtlen csere (dissimilia permutantes), mint Homérosznál Glaukosz és Diomédész között: aranyat bronzért, száz ökör értékét kilencért.[52]

A császár tehát e forrásban is egyértelműen permutatiónak minősíti azt az ügyletet, ahol pénztől különböző (helyettesíthető) dolgok cserélnek gazdát.

2.5. A szabiniánus-prokuliánus vita értelmezése a romanisztikában

A leghíresebb iskolaviták egyikeként a vételár pénzbeliségével kapcsolatos szabiniánus-prokuliánus ellentét is meghatározó fókuszpontja az emptio venditio kérdéskörét tárgyaló romanista szakirodalomnak. A témakört érintő fontosabb műveket áttekintve[53] megállapíthatjuk, hogy a szerzők a vizsgált forrásokat elsősorban mint az adásvétel-csere elhatárolási kérdései, illetve az emptio venditio historikus eredete kapcsán vették górcső alá.

Betti a két nézetet az "anomalista-analogista" elmélet összeütközéseként állította élesen szembe egymással. Álláspontja alapján az iskolavita fő kérdése a két ügylet elhatárolása volt, közelebbről az, hogy a permutatio az adásvétel egyik típusának tekinthető-e vagy sem. Eszerint az "anomalista" szabininánusok megpróbálták alárendelni az új tényállásokat a régi kategóriáknak. Az egyes ügyletek közötti dogmatikai különbségeket figyelmen kívül hagyva, a különös eseteket a tipikus helyzetekkel összemosva - elkerülve az új actiók kialakítását - a formula módosítása nélkül megadták az eredeti kereseteket.[54] A prokuliánusok viszont felismerték a különbségeket, és készek voltak beazonosítani az új jogi kategóriákat.[55]

De Zulueta szintén az emptio venditio és a permutatio elhatárolásaként közelíti meg a kérdést, és azt hangsúlyozza, hogy a különbségtétel az árucsere és az adásvétel között a klasszikus római jogban - mindenekelőtt eljárásjogi szempontból - különösen fontos volt. Hiszen a permutatio kívül esett a bonae fidei kötelmet eredményező konszenzuál-kontraktusok körén, így az abból fakadó igények érvényesítése meglehetősen korlátozott volt.[56]

Daube az iskolavitáról tudósító Paulus-fragmentumot[57] vizsgálva azt emeli ki, hogy a forrásban hivatkozott Homérosz-strófák[58] a szövegkörnyezetükből kiragadva nagyon könnyen elveszíthetik eredeti jelentéstartalmukat. Amint azt láttuk, a vételár pénzbeliségének szükségességét deklaráló Paulus éppúgy megtalálta a megfelelő, tézisét alátámasztó részletet, ahogy a cserét az adásvétellel azonosító Sabinus.[59] A szerző szerint az idézett Íliász-szövegben szereplő "χαλκᾥ" kifejezésnek a "pénzért" jelentést kell tulajdonítanunk a "bronzért" helyett, mert a Paulus által használt "aes" szó (Graecorum aere ferro hominibusque vinum emere refert...) nem csupán az ércötvözetet (azaz bronzot), hanem a (réz)pénzt -"χαλκός" - is jelöli. Így - bár a forrásban hivatkozott Íliász-részletben nem szerepel az adásvétel kifejezés - Sabinus valójában nem közönséges cseréről beszél, hanem olyan ügyletről, ahol egyértelmű volt, hogy melyik dolog az, amelyet eladásra kínáltak (az Euneus által felajánlott bor) és melyiket adták vételár fejében.[60] Daube értelmezésében tehát Sabinus csak erre az esetre vonatkoztatta tézisét, azaz a pénzért és az egyéb termékekért történt vásárlás csupán akkor tekinthető egyenértékűnek, ha az eladó és a vevő szolgáltatása egymástól kétség nélkül megkülönböztethető. A szerző így tulajdonképpen a caelius sabinusi "közvetítő nézet" alkalmazhatóságának iskolapéldáját látja a forrásban.

Stein a vita lényegét a csere és az adásvétel közötti határok megvonásában ragadja meg. Nála a szabiniánusok a két ügyletet egymással azonosító, a prokuliánusok mint a különbségeket felismerő és azokat hangsúlyozó jurisperitusok tűnnek fel.[61] Míg előbbiek engedélyezték az actio empti és venditi alkalmazását a permutatiónál is, utóbbiak szerint az általánostól eltérő tényállásoknál csak analóg módon meghatározott parallel actiókat lehet érvényesíteni, és fenntartották, hogy a vételi keresetek nem használhatóak a cserénél.[62]

Scacchetti úgyszintén az "anomalista", illetve az "analogista" felfogás összeütközéseként írja le a vitát. Véleménye szerint a jogkérdés elsősorban nem a két ügylet elhatárolása, hanem az, hogy az actio empti és venditi alkalmazhatóak-e a permutatiónál.[63]

Zimmermann valamennyi adásvételi megállapodás alapvető fontosságú kérdéseként említi a pénzbeliség követelményét. E tézis - a prokuliánus nézetnek megfelelő - elfogadása ugyanis a szerző szerint azonnali és drámai gyakorlati következménnyel járt: "A konszenzuális árucsere-ügyletek peresítésére csak abban az esetben volt lehetőség, ha az ügylet az adásvétel zászlaja alatt köttetett, máskülönben menthetetlenül megfeneklett a római szerződési rendszer sekélyes vizein."[64] Caelius Sabinus "közvetítő" nézete - miszerint a rem venalem habens tekintendő eladónak - Zimmermann véleménye alapján, azokon a gyakorlati nehézségeken túlmenően, amelyet a venditor személyének megállapítása jelenthetett, nem is lett volna méltányos.[65] Az egymásnak kölcsönös szolgáltatásokkal tartozó felektől nem várható el, hogy az egyik - a vevő(nek) tekintett - átruházza a tulajdonjogot, míg

- 49/50 -

a másik - a rem venalem habens - számára elegendő a habere licere biztosítása.[66]

Mayer-Maly kiemeli azt a tényt, hogy ugyan már Sabinus is megpróbálta alárendelni az adásvétel szabályainak, a klasszikus - akár szabiniánus, akár prokuliánus - jogtudósok soha nem ismerték el önálló, peresíthető szerződésként a permutatiót. Egy csereügylet nemteljesítésekor csak condictio, in factum actio és végül actio praescriptis verbis volt alkalmazható.[67] Ugyan Justinianus - mintegy az iskolavitákat lezárandó, uralkodó nézetként azt Proculianusnak tulajdonítva - az Institutióiban[68] a cseréről, mint az adásvételtől független szerződésformáról beszél, effajta - a dolgok cseréjét nevesített szerződésnek tekintő - prokuliánus álláspontról sem Gaius,[69] sem Paulus[70] nem számol be. De a szerző szerint arra sem kapunk választ, hogy a justinianusi szerződési rendszerbe mely ponton és hogyan illeszkedhetett a permutatio. Azt ugyanis az Institutiókban nem találjuk nevesített, önálló kontraktusként sem a reálszerződések,[71] sem a konszenzuálszerződések[72] között.[73] A Digesta 19. könyvének 4. címe ("De rerum permutatione"), melyre Justinianus tankönyvében hivatkozik, kétségkívül megmutatja az adásvétel és a permutatio közti különbségeket, de nem következik belőle a propria species contractus tana.[74]

Behrends az iskolavitáról tudósító, Glaukosz és Diomédész híres fegyverzetcseréjét is felidéző Paulus-fragmentumot[75] elemezve azt hangsúlyozza, hogy bár a római jog forrásaiban a trójai hős és Argosz királya közti ügylet[76] az egyenlőtlen csere (dissimilia permutantes)[77] paradigmájaként jelenik meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megállapodás mögött meghúzódó ajándékozási elemeket sem.[78]

Az újabb irodalomban Blaho[79] - a római jogforrásokba felvett homéroszi költeményekben megjelenő adásvétel-csere elhatárolási kérdéseket vizsgálva - arra a megállapításra jut, hogy az idézett ógörög eposzok önmagukban sem a prokuliánus, sem a szabiniánus álláspontot nem erősítik meg, hiszen azokban mindkét iskola képviselői találtak megfelelő, a téziseiket alátámasztó sorokat.[80] A Gaius,[81] Paulus[82] és Justinianus[83] által egyaránt idézett Íliász-részletben[84] használt "οἰνίζοντο" kifejezés a szerző szerint ugyancsak nem ad választ az ügylet minősítésének kérdésére, mert annak - a "vásároltak", "vettek"[85] helyett - a leghelyesebb talán a "bort szereztek", vagy bort "kaptak" jelentést tulajdonítani.[86] A homéroszi költemények hivatkozott szöveghelyei tehát pusztán azt bizonyítják, hogy a csereszerződés történetileg megelőzte az adásvételt. Ebben az értelemben az emptio venditio a permutatio egy későbbi fejlődési fokaként tűnik fel, hasonlóan, mint az a dologi jogban a birtok és a tulajdon esetében megfigyelhető.[87]

Az iskolavitákat a legújabban önálló monográfiában feldolgozó Leesen végül arra hívja fel a figyelmet, hogy a prokuliánus-szabiniánus kontroverziát esetünkben sem foghatjuk fel egyfajta - az adásvétel és a csere elhatárolása körül forgó - dogmatikus vitaként.[88] A szerző szerint a két iskola képviselőinek ellentétes érvelése, miszerint a permutatio az adásvétel egyik fajtája vagy önálló kontraktus, sokkal inkább a - vételárként pénztől különböző dolgokat is elfogadó vagy azt elutasító - tézisük igazolására felhozott bizonyíték, mintsem a két ügylet elhatárolására vonatkozó jogelméleti kérdés.[89] A szerző véleménye alapján tehát a vita a csere-adásvétel megkülönböztetése helyett a vételár természetét érintette, és a fő kérdését éppen ezért nem is ragadhatjuk meg abban, hogy az emptio venditio keresetei alkalmazhatóak-e a permutatiónál avagy sem.[90]

3. Értékelő megállapítások

A pecunia numerata követelményével kapcsolatos szabiniánus-prokuliánus vitát bemutató primer forrásokat és a vonatkozó szakirodalmat áttekintve megállapíthatjuk, hogy a vételár pénzbelisége körüli kontroverzia lényegét korántsem a permutatio és az emptio venditio elhatárolásában kell látnunk. Amint az a vizsgált fragmentumokból is egyértelműen kitűnt, a római juristák közt sosem volt kérdéses, hogy a közönséges árucserének az ókori Rómában is meg kellett előznie a vevő pénzbeli ellenszolgáltatását lényeges alkatrészeként magába foglaló adásvételt.

A hivatkozott homéroszi szöveghelyek sem közvetítenek többet annál a nyilvánvaló történeti ténynél, miszerint a cserekereskedelem megjelenésében korábbi a készpénzes adásvételnél. A pénzgazdálkodás kialakulásával azonban - átadva helyét az emptio venditiónak - fokozatosan visszaszorult a dolgok természetben történő cseréje,[91] és a kölcsönösen szolgáltatott cseretárgyak egyikeként megjelent a pretium. A klasszikus római jogászok számára Homéroszra hivatkozni így nem lehetett egyéb, mint a régi idők egy kiváló szerzőjének elegáns megemlítése. A görög költőt korántsem tekinthették valamiféle jogforrásnak.

A kérdést ezért sokkal inkább úgy kell feltennünk, hogy hol az a határ, ahol a jogügyletet még emptio venditiónak minősíthetjük, és így megadható a vételi kereset az ellenszolgáltatás követelésére akkor is, ha az - legalábbis részben - nem pénzben áll. A tét nagy volt, ugyanis egy csereügyletnél az ellenteljesítés elmaradásakor, a sajátját már szolgáltató fél azt csak jogalap nélküli gazdagodás címén, condictióval (condictio ob causam datorum, causa data causa non secuta) követelhette vissza. Bár a prétor eseti jelleggel in factum actióval lehetővé tette az ellenszolgáltatás követelését is, de e magisztrátusi

- 50/51 -

gyakorlat általánosítására és ezzel az utókor által névtelen (reál)szerződéseknek nevezett tényállások dogmatikai kategóriájának kialakulására csak Justinianusnál került sor. A császár a korábbi jogsegélyeket (actio in factum civilis, actio incerti civilis) egységesítve praescriptis verbis actiót adott az elmaradt ellenszolgáltatás követelésére mindazon esetekben, amikor a két fél kölcsönös teljesítésre szóló megegyezése alapján az egyik szerződő partner már teljesített.[92]

A prokuliánus iskola tézisét elfogadva megállapíthatjuk, hogy amennyiben az emptor szolgáltatása nem pénzben áll, nem beszélhetünk adásvételről, legfeljebb cseréről vagy névtelen reálszerződésről. Ha a felek a pénzszolgáltatás mellett egyéb járulékos szolgáltatást is kikötöttek, ez még nem dönti meg automatikusan a szerződés érvényességét, viszont ennek az egyéb dologi vagy akár személyes szolgáltatásnak a mértéke nem érheti el a pénz értékét.

Így Pomponius tudósít olyan esetről,[93] ahol úgy adtak el egy épületet, hogy a vevő a meghatározott vételáron felül vállalta az eladó egy másik insulájának a renoválását. Hasonlóképpen elismeri érvényes adásvételként a remekjogász azt a megállapodást,[94] mely szerint valaki úgy vásárolt meg certo pretio egy telket, hogy az azon emelt bérház fele tulajdonjogát is visszaruházza az eladóra.[95] Iavolenus úgyszintén adásvételnek minősítette azt a megállapodást, mely szerint a vevő - a pretium szolgáltatásán túl - az eladó egy birtokát is kibérelte.[96]

Az ügylet adásvételként történő minősítése szempontjából a döntő tehát az volt, hogy a főszolgáltatás a pénzszolgáltatás legyen, minden egyéb juttatás csak járulékosan, e mellett jöhet szóba.[97] Ebből következően minden olyan esetben, ahol a pénzszolgáltatás csak a természetbeni juttatások közti értékegyenlőség megteremtésére szolgál, nem adásvétel történik.

Tovább színesíti a képet, hogy a római jog szerződéses kötelmek teljesítésére vonatkozó szabályai szerint a kötelembeli adós - esetünkben a vevő - a szerződésben kikötött szolgáltatás helyett valami mást is felajánlhatott, így például a pénzszolgáltatás, a pretium megfizetése helyett valamilyen dolgot. Ha a hitelező - jelen esetben az eladó - elfogadta a nem szerződésszerű szolgáltatást, ez a szabiniánusok uralkodóvá vált nézete szerint ipso iure megszüntette a kötelmet.[98] A vevő tehát itt sem pénzszolgáltatást nyújt, mégsem cseréről van szó, hanem csupán datio in solutumról,[99] annak is a leggyakrabban előforduló esetéről, amely - Steinert idézve[100] - történetileg a teljesítés helyetti adás tanának a kiindulópontját adta. Kiemelendő, hogy az a dolog, amit datio in solutum esetén az eladó kap, mindig csupán a vételár pótlásaként, annak helyettesítőjeként jelentkezhet.[101] Ahhoz tehát, hogy teljesítés helyetti adásról beszélhessünk - ha az emptor a pretium helyett valamely más dolgot szolgáltat a venditornak -, az szükségeltetik, hogy a felek előzetesen kialkudják a vételárat, és az a szerződésszerű teljesítéshez megkívánt mértékben határozott legyen. Éppen ez a kombinált - azaz elsődlegesen a pretium megfizetését és csak másodlagosan az ezt helyettesítő dolog adását célzó - szándék az, ami megkülönbözteti az emptio venditióhoz kapcsolódó datio in solutum eseteit a cserétől, amikor a felek akarata eredetileg is a cseretárgyak kölcsönös szolgáltatására irányul. A szerződő partnereknek a pénzben álló vételárban való megállapodása a szerződéskötés pillanatában tehát ebben az esetben sem nélkülözhető, az ugyanis csak a teljesítés létszakában fordul át egyéb szolgáltatás nyújtására. A dogmatikai elhatárolásban ezért a pretium megfizetésére irányuló és a szerződésszerűen meghatározott vételárban megjelenő eredeti szándék fennállásának van döntő jelentősége.[102] ■

JEGYZETEK

* A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal - NKFIH által támogatott kutatási projekt (K-115720) keretében készült.

[1] Így C. Nicolet: Paul et la théorie de la monnaie, Athenaeum 72 (1984), 105-108. o. szerint a paulusi gondolatmenet nem több a kapcsolódó Arisztotelész-szöveg puszta parafrázisánál. Hasonlóan R. Wolters: Nummi signati. Untersuchungen zur römischen Münzprägung und Geldwirtschaft (München 1999), 356. o.; M. Bretone: I fondamenti del diritto romano. Le cose e la natura (Roma 2001), 129. o. Ellenben Bessenyő A.: A pénz problémája a római magánjogban, Kandidátusi értekezés (Pécs 1994), 225. o. szerint nem mutatható ki közvetlen leszármazás Arisztotelész és Paulus között, az irodalomban felvetett párhuzamok alaptalanok. A szerző megállapításai alapján a paulusi traktátus pusztán egy kora tudományos irodalmában általánosan ismert τόπος felhasználásán alapul.

[2] Amint azt P. Oertmann: Die Volkswirtschaftlehre des Corpus Iuris Civilis (Berlin 1891), 86. o. találóan megfogalmazza: "Von den Funktionen des Geldes hatten die Römer eine recht klare Vorstellung... In der 1. 1. D. XVIII, 1 von Paulus besitzen wir eine ebenso prägnante wie korrekte Abhandlung über die Bedeutung des Geldes... die schönste antike Erklärung.".

[3] M. J. Schermaier: Materia. Beiträge zur Frage der Naturphilosophie im klassischen römischen Recht (Köln -Weimar - Wien 1992), 297. o.

[4] Bessenyő A.: A pénz problémája a római magánjogban (id.), 222. o.: "A numéraire olyan áru, amelyre mindenkinek minden mennyiségben szüksége van, és mindenki egyformán értékel.".

[5] Ehhez áttekintően az újabb irodalomból ld. Erdődy J.: Radix omnium malorum? A pénzzel összefüggő egyes római dologi jogi kérdésekről. PhD-értekezés (Budapest 2011), 168-170. o.

[6] Vö. S. Meder: Die bargeldlose Zahlung. Ein rechtshistorischer Beitrag zur dogmatischen Einordnung des Kreditkartenverfahrens (Frankfurt am Main 1996), 38-40. o.

[7] Ehhez az újabb irodalomból áttekintően ld. F. Carlà - A. Marcone: Economia e finanza a Roma (Bologna 2011), 60-98. o.

[8] Az újabb hazai irodalomból ld. Erdődy J.: Tulajdonszerzés pénzen, római jog szerint. Gondolatok a mancipatio margójára, IAS 3-4 (2006), 77-78. o.

[9] Gai. 1, 119-122: Est autem mancipatio... imaginaria quaedam venditio, quod et ipsum ius proprium civium Romanorum est; eaque res ita agitur: adhibitis non minus quam quinque testibus civibus Romanis puberibus et praeterea alio eiusdem

- 51/52 -

condicionis, qui libram aeneam teneat, qui appellatur libripens, is, qui mancipio accipit, rem tenens ita dicit: 'Hunc ego hominem ex iure Quiritium meum esse aio isque mihi emptus esto hoc aere aeneaque libra.' Deinde aere percutit libram idque aes dat ei, a quo mancipio accipit, quasi pretii loco... Ideo autem aes et libra adhibetur, quia olim aereis tantum nummis utebantur..., eorumque nummorum vis et potestas non in numero erat, sed in pondere... Tunc igitur et qui dabat alicui pecuniam, non numerabat eam, sed appendebat.

[10] A valódi értékjeggyel ellátott vert pénz már valószínűleg az ie. 4. században forgalomba került. Vö. Fejér A.: Római régiségek (Budapest 1926), 199. o. A pénzverés kezdeteiről ld. Ürögdi Gy.: Róma kenyere, Róma aranya (Budapest 1969), 211-215. o.

[11] Ehhez ld. S. Meder: Die bargeldlose Zahlung. Ein rechtshistorischer Beitrag zur dogmatischen Einordnung des Kreditkartenverfahrens (id.), 45-49. o.

[12] C. St. Tomulescu: Les rapports de la mancipatio et de la monnaie dans l'ancien droit romain, RIDA 16 (1969), 348[9]. o. is kiemeli, hogy az "imaginaria" jelző jelentése vitatott volt a régebbi szakirodalomban. Véleményem szerint a megjelölés a tényleges mérlegelés hiánya helyett sokkal inkább a vételárfizetés - az aktus keretein belül történő - elmaradására, az ellenszolgáltatás szimbolikus jellegére utal.

[13] A kérdéskör ehelyütt külön nem hivatkozott irodalmához ld. még M. Kaser: Das römische Privatrecht I (München 1971[2]), 43[18]. o.

[14] A konszenzuális adásvétel eredetével kapcsolatos számos -így a reálszerződéses (pl. Pernice, Huvelin, Costa, Monier), a kettős stipulatiós (pl. Bekker, Jhering, Girard, Dumont, Arangio-ruiz), azt az állami eladásokra visszavezető (pl. Cuq, Cancelli, Mayer-Maly, Gallo) valamint a ius gentiumból, a praetor peregrinus joggyakorlatából eredeztető (pl. Collinet, Személyi) - elmélet részletes ismertetése meghaladná e tanulmány kereteit.Áttekintően ld. G. Lepointe - R. Monier: Les obligations en droit romain et dans l'ancien droit français (Paris 1954), 233-234. o.; F. Cancelli: L'origine del contratto consensuale de compravendita nel diritto romano (Milano 1963), 193 o.; M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 546[59]. o. A szakirodalomban talán leginkább elterjedt kölcsönös stipulatiós teóriát - azt alátámasztó primer források hiányában - mind a konszenzuális emptio venditio eredete, mind pedig a generikus vétel magyarázata kapcsán kritikával illeti és túlhaladottnak tekinti W. Ernst: Gattungskauf und Lieferungskauf im römischen Recht, ZSS 114 (1997), 276-277. o. Vö. továbbá Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói (Budapest 2014[19]), 512. o., ahol a szerzők kiemelik, a rómaiak a fides jelentőségének felismerése nyomán jutottak el a felek konszenzusa jogi kötelező erejének elismeréséig.

[15] A. Watson: The Law of Obligations in the Later Roman Republic (Oxford 1965), 42. o szerint már az i.e. II. század kezdetén, pontosabban Cato korában ismert volt. L. Labruna: Plauto, Manlio, Catone: premesse allo studio dell' "emptio" consensuale. Labeo 14 (1968), 25. o. álláspontja alapján azonban ez a megállapítás nélkülözi a biztos alapot.

[16] Áttekintően ld. V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano I (Napoli 1956[2]), 134-138. o., R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition (Cape Town 1992), 250-252. o.

[17] Ti. a pénz egyszerre testi dolog (res corporales) és egy meghatározott értékösszeg, mennyiség (quantitas) képviselője. Ehhez ld. G. F. Puchta: Cursus der Institutionen II (Leipzig 1881[9]), 223[b]. o.; J. G. Fuchs: Iusta causa traditionis in der romanistischen Wissenschaft (Basel 1952), 175. o.; Benedek F.: Pénztulajdon és kondikció a római jogban, JT 1 (1966), 251. o.; A. Wacke: Die Zahlung mit fremdem Geld, BIDR 79 (1976), 103-104. o.; Bessenyő A.: A pénz problémája a római magánjogban (id.), 7. o.; Erdődy J.: A pénz természete a római jogban, JSz 1 (2005), 22-25. o.

[18] Vö. Bessenyő A.: A pénz problémája a római magánjogban (id.), 6. o.

[19] Megjegyzendő, hogy Erdődy J.: Radix omnium malorum? A pénzzel összefüggő egyes római dologi jogi kérdésekről (id.), 132-140. o. megállapításai szerint a pecunia numerata kifejezés a forrásokban kizárólag a pénzérmékre, mint helyettesíthető dolgokra vonatkozik, míg a pénzösszeg mint gazdasági érték, vásárlóerő megjelölésére a római juristák a pecunia kifejezést használták. E szemantikai distinkciót mellőzve Bessenyő A.: A pénz problémája a római magánjogban (id.), 3-8. o. számos primer forrással illusztrálva kifejti, hogy a pecunia szó - tekintet nélkül arra, hogy ellátjuk-e a numerata jelzővel -, egyaránt jelölheti a szoros értelemben vett készpénzt (akár elhasználható és helyettesíthető testi dologként, akár puszta mennyiségként, pénzösszegként), továbbá, egyfajta metonymikus jelentésben, minden pénzben kifejezhető vagyontárgyra is utal. Amikor tehát a római jogtudósok pénzről beszélnek, elsősorban magukra a pénzérmékre gondolnak, az számukra testi, helyettesíthető dolog, a res, quae pondere, numero, mensura constant körébe tartozik. Így bár a pecunia szó forrásainkban elsősorban a pénzérméket, a pecunia numeratát jelenti, ezek a pénzérmék egyszersmind, amennyiben valakinek a tulajdonában vannak, meghatározott pénzösszeget, fizetőképességet is megtestesítenek.

[20] A pecunia numerata kifejezés kétségkívül e funkciójában szerepel a következőkben vizsgált, a pretium pénzbeliségével kapcsolatos iskolavitáról tudósító fragmentumokban (Gai. 3, 141; Paul. D. 18, 1, 1, 1; Paul. D. 19, 4, 1 pr.; I. 3, 23, 2). Vö. A. Fernández Fernández: "Pecunia numerata" en función de precio en la "emptio-venditio" romana, in: Estudios jurídicos en homenaje al profesor Ursicino Alvarez Suárez (Madrid 1978), 127-136. o.

[21] Az adásvétel szabályaihoz a gaiusi Institutiókban áttekintően ld. W. Ernst: Das Kaufrecht in den Institutionen des Gaius, in: Iurisprudentia universalis, Festschrift für Theo Mayer-Maly zum 70. Geburtstag, hg. M. J. Schermaier - J. M. Rainer - L. C. Winkel (Köln - Weimar - Wien 2002), 159173. o.

[22] Suppl. ex I. 3, 23, 2 (Il. 7, 472-475).

[23] Amint azt fentebb láttuk Paul. D. 18, 1, 1 pr.: Origo emendi vendendique a permutationibus coepit... .

[24] Megjegyzendő, hogy a hivatkozott Íliász-strófa a Codex Veronensis szövegéből kimaradt, az Justinianus Insititutiói (I. 3, 23, 2) alapján rekonstruált. Mindazonáltal a szövegkörnyezet alapján nyilvánvaló, hogy Gaius a szabiniánus tézis alátámasztására felidézte Homéroszt, a hiányzó sorok a kézirat V. századi rögzítése során eshettek ki valamilyen (helytakarékosság, nyelvi nehézségek) okból. Vö. C. A. Maschi: Tutela. Fedecommessi. Contratti reali (Omissioni nel manoscritto veronese delle Istituzioni di Gaio), In: Studi in onore di Edoardo Volterra 4 (Milano1971), 667-774. o.; H. L. W. Nelson - M. David: Überlieferung, Aufbau und Stil von Gai institutiones (Berlin 1981), 36. o.

[25] "Enthen ar oinizonto karékomoóentes Achaio, / alloi men chalkó, alloi d'aithóni sidéró, / alloi de rinois, alloi d'avtési boessin, / alloi d'andrapodessi.".

[26] Ld. Homérosz: Íliász, ford. Devecseri G. (Budapest 1957), 122. o.

[27] A hivatkozott Íliász-részlethez ld. D. Daube: The Three Quotations from Digest 18. 1. 1. 1 in: Collected Studies in Roman Law I, hg. D. Cohen - D. Simon (Frankfurt am Main 1991)" 341-343. o. [= CLJ 10 (1949), 213-215. o.].

[28] Az Íliászból és az Odüsszeiából összesen tizennégy szöveget vezettek át a római jogi forrásokba, ebből egyet Gaiusnál, kilencet a Digestában, négyet pedig a justinianusi Institutiókban találunk: Gai. 3, 141; Gai. D. 50, 16, 236; Claud. Saturn. D. 38, 19, 16, 8; Marc. D. 32, 65, 4; Marc. D. 39, 6, 1 pr.-1; Claud. Saturn. D. 48, 19, 16, 8; Pap. D. 33, 10, 9, 1; Paul. D. 18, 1, 1,1; Ulp. D. 48, 5, 14, 1; Mod. D. 38, 10, 4, 6; I. 1, 2,

- 52/53 -

2; I. 2, 7,1; I. 3, 23, 2; I. 4, 3, 1. Vö. F. Stella-Maranca: Omero nelle Pandette, BIDR 35 (1927), 1-53. o., illetve az újabb irodalomból Th. Mayer-Maly: Homer in römischen Rechtstexten, TR 72 (2004), 231-236. o.

[29] A Tróját ostromló görög seregek Homérosznál általában "akhájok" vagy "danaok" néven szerepelnek. Az akhájok a peloponnészoszi félsziget északi szélén, a Korinthoszi-öböl mellett élt legősibb ógörög törzs tagjai voltak. Mivel a trójai háborúban az Agamemnón vezérlete alatt álló Argos vitte a vezető szerepet, Homérosz a város lakosainak ősi, az uralmát itt megalapító I. Danaos után kapott neve alapján a "danaok" megjelölést is alkalmazza a görög hősökre. Vö. W. F. Albright: Some oriental Glosses on the Homeric Problem, AJA 54 (1950), 162-176. o.

[30] Az egyes jogtudósi álláspontokról e kérdést illetően ld. részletesen D. Liebs: Rechtsschulen und Rechtsunterricht im Prinzipat, ANRW II 15 (1976), 260. o. Vö. még: A. Bürge: Geld- und Naturalwirtschaft im vorklassischen und klassischen römischen Recht, ZSS 99 (1982), 142. o. R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 250-251. o.

[31] Ld. Gai. 3, 141.

[32] Glaukosz, a trójaiak oldalán harcoló lükiai csapatokat vezetve párviadalra hívta az akháj hadvezért. A harc előtt azonban tudomására jutott, hogy ellenfele maga Diomédész, argoszi király, márpedig nagyapjaik valaha a legjobb barátok voltak. Így megegyeztek, hogy a csatában nem harcolnak egymás ellen. Az őseikről rájuk szállt barátságot biztosítandó, kölcsönös megállapodásuk megerősítésére Glaukosz és Diomédész kicserélte fegyvereit. Ez a csereüzlet azonban Glaukosz számára olyannyira előnytelen volt - száz ökör értékű aranyvértjéért csupán kilencet érő bronzot kapott -, hogy az ókorban a rossz üzletember mintapéldája lett a trójai hős. Vö. V. Zamarovský: Istenek és hősök a görög-római mondavilágban A-Z, ford. Falvay A. - Devecseri G. (Budapest 1970), 169-170. o., P. Grimal: Dictionnaire de la mythologie grecque et romaine (Paris 1999[14]), 125-126. o. és 166-167. o.

[33] "eno ante Glaýkó Kronídés frénas ékséleto Zeús, / os prós Týdeidén Diomédza teýche ameiben.".

[34] Ti. Zeusz, Kronosz fia.

[35] Ld. Homérosz: Íliász, ford. Devecseri G. (id.), 102. o.

[36] "priato kteátessin eoisin.".

[37] Ld. Homérosz: Odüsszeia, ford. Devecseri G. (Budapest 1957), 18. o. A "vételár" húsz ökör volt.

[38] Ahogy a D. 19, 5, 5, 1-ben is: Et si quidem pecuniam dem, ut rem accipiam, emptio et venditio est: sin autem rem do, ut rem accipiam, quia non placet permutationem rerum emptionem esse, dubium non est nasci civilem obligationem, in qua actione id veniet, non ut reddas quod acceperis, sed ut damneris mihi, quanti interest mea illud de quo convenit accipere: vel si meum recipere velim, repetatur quod datum est, quasi ob rem datum re non secuta. Sed si Scyphos tibi dedi, ut Stichum mihi dares, periculo meo Stichus erit ac tu dumtaxat culpam praestare debes. Explicitus est articulus ille do ut des.

[39] A forráshely részletes elemzését az eladónak az adásvételi szerződésből fakadó e főkötelezettségével kapcsolatban ld. S. A. Cristaldi: Il contenuto dell'obbligazione del venditore nel pensiero dei giuristi dell'età imperiale (Milano 2007), 121-131. és 138. o.

[40] Bár a forráshely az igénybe vehető jogeszközről e második esetben hallgat, az a jogügylet minősítésének megfelelően nyilvánvalóan condictio (ob causam datorum, ob rem dati, causa data causa non secuta). Ehhez az újabb irodalomból ld. O. Behrends: Die condictio causa data causa non secuta. Ihr familienrechtlicher Tatbestand im klassischen Bereicherungsystem und ihre Erweiterung zur Kondiktion wegen Zweckverfehlung unter vorklassischem Einfluß, in: Institut und Prinzip I - Ausgewählte Aufsätze (Göttingen 2004), 879-928. o. [= Status familiae. Festschrift für Andreas Wacke zum 65. Geburtstag, hg. H.-G. Knothe - J. Kohler (München 2001), 15-64. o.].

[41] Témánk szempontjából kiemelendő, hogy a permutatio mint két dare szolgáltatás kölcsönös teljesítésére irányuló atipikus, synallagmatikus, formátlan megállapodás - más contractus innominatihoz hasonlóan - éppen azért nem illeszkedhetett bele a kötelező erejűnek és peresíthetőnek elismert konszenzuális szerződések rendszerébe, mert a viszonos szolgáltatások közül egyik sem állt pénzben. Vö. Benedek F. -Pókecz Kovács A.: Római magánjog (Budapest - Pécs 2015[3]), 310-311. o. A névtelen reálszerződések irodalmából a kérdéskörhöz ld. még G. MacCormack: Contractual Theory and the Innominate Contracts, SDHI 51 (1985), 131-152. o.

[42] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht I (id.), 550. o.

[43] C. St. Tomulescu: Paul, D. 18. 1. 1. pr. et la mancipatio, ZSS 18 (1971), 721. o.: "Cette opinion ne peut s'expliquer que si nous admettons qu'à l'origine le métal pesé n'a pas été considéré comme prix mais comme marchandise, l'acte n'étant pas une vente mais un échange.".

[44] Il. 7, 472-475.

[45] Gai. 3, 141.

[46] Vö. Paul. D. 19, 1, 4 pr.:...nec ratio patitur..., ill. Gai. 3, 141: ...absurdum videri... .

[47] Ld. C. 4, 64, 1 és eod. 7.

[48] Ld. Paul. D. 18, 1, 1, 1 és D. 19, 4, 1 pr.

[49] Így pl. Il. 6, 234-235.

[50] Vö. J. A. C. Thomas: The Institutes of Justinian. Text, Translation and Commentary (Oxford 1975), 231-232. o.

[51] "Chrýsea chalkeión, ékatóyboia énneaboíón" - aurea aheneis, centum boum pretio aestimata cum aestimatis bubus novem.

[52] Vö. Il. 6, 236.

[53] A kérdéskör irodalmából az előzőekben már hivatkozottakon kívül ld. G. Baviera: Le due scuole dei giureconsulti romani (Firenze 1898 - repr. Roma 1970), 86-90. o.; E. Betti: Sul valore dogmatica della categoria 'contrahere', BIDR 28 (1915), 24-29. o.; C. A. Maschi: Impostazione storica della compravendita e della permuta nel libro 33 ad edictum di Paolo, in: Studi in onore de Pietro Francisci II, a cura di E. Volterra (Milano 1956), 357-389. o.; Ph. Meylan: Permutatio rerum, in: Ius et Lex - Festgabe zum 70. Geburtstag von Max Gutzwiller, hg. E. Isele - V. Schwander - G. Broggini (Basel 1959, repr. Vaduz 1977), 45-66. o.; P. Stein: The Two Schools of Jurists in the Early Roman Principate, CLJ 31 (1972), 20. o.; Uő: Sabino contro Labeone: Due tipi di pensiero giuridico romano, BIDR 80 (1977), 55-65. o.; M. Talamanca: Per la storia della giurisprudenza romana, BIDR 80 (1977), 225. o.; G. L. Falchi: Le controversie tra Sabiniani e Proculiani (Milano 1981), 85-99. o.; M.G. Scacchetti: Note sulle differenze di metodo fra Sabiniani e Proculiani, in: Studi in onore di Arnaldo Biscardi V (Milano 1984), 386-390. o.; E. Stolfi: Il modello delle scuole in Pomponio e Gaio, SDHI 63 (1997), 57-59. o.; O. Behrends: Der ungleiche Tausch zwischen Glaukos und Diomedes und die Kauf-Tausch-Kontroverse der römischen Rechtsschulen, in: Institut und Prinzip I - Ausgewählte Aufsätze (Göttingen 2004), 629-653. o. [= HA 10 (2002), 245266. o.]; A. Watson: Law and Society, in: Beyond Dogmatics. Law and Society in the Roman World (Edingburgh 2007), 952. o.; T. G. Leesen: The controversy about the nature of the price in a contract of sale, RIDA 55 (2008), 283-301. o.; P. Blaho: Abgrenzung zwischen Kauf und Tausch in der Dichtung des Homer, in: Kaufen nach Römischem Recht - Antikes Erbe in den europäischen Kaufrechtsordnungen, hg. E. Jakab - W. Ernst (Berlin - Heidelberg - New York 2008), 53-60. o.; T. G. Leesen: Gaius Meets Cicero. Law and Rhetoric in the School Contorversies (Leiden 2010), 223-244. o.

[54] E. Betti: Sul valore dogmatica della categoria 'contrahere' (id.), 27. o.: "Partendo da un criterio anomalistico (empirico) la

- 53/54 -

teoria Sabiniana tende anzitutto a identificare fin dove ciò sia possibile la fattispecie divergente con la fattispecie tipica: cosi p. es., identifica la permutatio rerum con la emptio venditio (I. 3. 141).".

[55] Ld. E. Betti: Sul valore dogmatica della categoria 'contrahere' (id.), 26. o.

[56] Vö. F. de Zulueta: The Roman Law of Sale (id.) 16-18. o.

[57] Pomp. D. 18, 1, 1, 1.

[58] Ld. Il. 7, 472-475 és Od. 1, 430.

[59] D. Daube: The Three Quotations from Homer in Digest 18. 1. 1. 1 (id.), 343. o.: "Nevertheless, Paul declares a money price essential. Homer is no more of a source of law for him than Shakespeare is for us. Nor, in all probability, had Sabinus's attitude been very different in this respect.".

[60] Ld. D. Daube: The Three Quotations from Homer in Digest 18. 1. 1. 1 (id.), 341. o.

[61] Vö. P. Stein: The Two Schools of Jurists in the Early Roman Principate (id.), 20. o., Uő: Sabino contro Labeone: Due tipi di pensiero giuridico romano (id.), 63-65. o.

[62] Ld. P. Stein: Le scuole, in: Per la storia del pensiero giuridico romano. Da Augusto agli Antonini, ed. D. Mantovani (Torino 1996), 6. o.

[63] Vö. M. G. Scacchetti: Note sulle differenze di metodo fra Sabiniani e Proculiani (id.), 386-390. és 401. o.

[64] R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 250.o.: ".only if they could fly the flag of sale were consensual exchange deals at all actionable; otherwise they were bound to founder helplessly on the shallow sands of the Roman contractual system.".

[65] Hasonlóképpen E. Seckel - E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, ZSS 47 (1927), 133. o.: "Die Venalität sei kein zureichendes Unterscheidungsmerkmal; es widerspreche der fides bona, den einen Sachschuldner zur Eigentumsverschaffung zu verpflichten und den anderen nicht.".

[66] R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 251. o.

[67] Th. Mayer-Maly: Pactum, Tausch und laesio enormis in den sog. Leges Barbarorum, ZSS 108 (1991), 222. o.

[68] I. 3, 23, 2.

[69] Gai 3, 141.

[70] Paul. D. 18, 1, 1, 1.

[71] I. 3, 14 (Quibus modis re contrahitur obligatio).

[72] I. 3, 22 (De consensu obligatione).

[73] Ld. Th. Mayer-Maly: Homer in römischen Rechtstexten (id.), 237. o.

[74] Th. Mayer-Maly: Pactum, Tausch und laesio enormis in den sog. Leges Barbarorum (id.), 222. o.: "Der Digestentitel 19, 4, auf den Justinians Instituionen verweisen, arbeitet zwar Unterschiede zwischen Kauf und Tausch heraus, bringt aber nicht die Lehre von der propria species contractus.".

[75] Paul. D. 18, 1, 1, 1.

[76] Il. 6, 234-236.

[77] Ld. Justinianusnál: Const. Omn. 11: .quia vestris temporibus talis legum inventa est permutatio, qualem et apud Homerum patrem omnis virtutis Glaucus et Diomedes inter se faciunt dissimilia permutantes : χρυσεα χαλκείων, έκατόέβοια έννεαβοίων... .

[78] Vö. O. Behrends: Der ungleiche Tausch zwischen Glaukos und Diomedes und die Kauf-Tausch-Kontroverse der römischen Rechtsschulen (id.), passim. kül. 646-653. o.

[79] Vö. P. Blaho: Abgrenzung zwischen Kauf und Tausch in der Dichtung des Homer (id.), 53- 60. o.

[80] Ld. P. Blaho: Abgrenzung zwischen Kauf und Tausch in der Dichtung des Homer (id.), 60. o.

[81] Gai. 3, 141.

[82] Paul. D. 18, 1, 1, 1.

[83] I. 3, 23, 2.

[84] Il. 7, 472-475.

[85] Így fordítja pl. C. Feust, in: Corpus Iuris Civilis in's Deutsche übersetzt II, hg. K. E. Otto - B. Schilling - K. F. F. Sintenis (Leipzig 1831), 340. o.: "Dort nun kauften des Weins die hauptumlockten Achaier." , vagy A. Watson: The Digest of Justinian I (Pennsylvania 1998): "Then the longhaired Achaeans bought themselves wine.".

[86] Vö. P. Blaho: Abgrenzung zwischen Kauf und Tausch in der Dichtung des Homer (id.), 58-59. o.

[87] P. Blaho: Abgrenzung zwischen Kauf und Tausch in der Dichtung des Homer (id.), 60. o.: "In diesem Sinne erscheint der Kauf als eine spätere Entwicklungsstufe des Tausches, ähnlich wie es im Sachenrecht der Fall hinsichtlich Eigentum und Besitz war.".

[88] Ld. T. G. Leesen: Gaius Meets Cicero. Law and Rhetoric in the School Contorversies (id.), 230. o.

[89] T. G. Leesen: The controversy about the nature of the price in a contract of sale (id.), 292-293. o.: "...in other words, the Sabinian assumption that barter was a species of sale was an argument and not a dogmatic issue. The Proculians, on other hand, argued that the price had consist of money, because barter and sale were two distinct contracts.".

[90] T. G. Leesen: Gaius Meets Cicero. Law and Rhetoric in the School Contorversies (id.), 230. o.

[91] Vö. U. v. Lübtow: Studien zum altrömischen Kaufrecht, in: Festschrift Paul Koschaker II (Weimar 1939), 117. o.

[92] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht II (München 1975[2]), 419-421. o., Földi A. - Hamza G. : A római jog története és institúciói (id.), 507-508. o.

[93] Pomp. D. 19, 1, 6, 1: Si vendidi tibi insulam certa pecunia et ut aliam insulam meam reficeres, agam ex vendito, ut reficias: si autem hoc solum, ut reficeres eam convenisset, non intelllegitur emptio et venditio facta, ut et neratius scripsit.

[94] Pomp. D. 19, 1, 6, 2: Sed si aream tibi vendidi certo pretio et tradidi, ita ut insula aedificata partem dimidiam mihi retradas, verum est et ut aedifices agere me posse ex vendito et ut aedificatam mihi retradas: quamdiu enim aliquid ex re vendita apud te superesset, ex vendito me habere actionem constat.

[95] A hivatkozott forráshelyekhez - az építési munkák, épületrenoválások finanszírozásával kapcsolatban - a hazai irodalomból ld. Jakab É.: Kockázat és kalkuláció az építési vállalkozásnál, MJSZ 1 (2006/1), 26. o.

[96] Iav. D. 18, 1, 79: Fundi partem dimidiam ea lege vendidisti, ut emptor alteram partem, quam retinebas, annis decem certa pecunia in annos singulos conductam habeat. Labeo et Trebatius negant posse ex vendito agi, ut id quod convenerit fiat. Ego contra puto, si modo ideo vilius fundum vendidisti, ut haec tibi conductio praestaretur: nam hoc ipsum pretium fundi videretur, quod eo pacto venditus fuerat: eoque iure utimur.

[97] Vö. R. Zimmermann: The Law of Obligations (id.), 251. o.

[98] A prokuliánusok szerint a teljesítés helyetti adás nem minősült solutiónak, de az adós jogalap nélküli gazdagodásra hivatkozva exceptióval élhetett a hitelezővel szemben, ha az utóbb mégis az eredeti szolgáltatást követelte volna.

[99] Áttekintően ld. G. Melillo: In solutum dare. Contenuto e dottrine negoziali nell'adempimento inesatto (Napoli 1970), 169 o.

[100] H. Steiner: Datio in solutum (München 1914), 119. o.: "Dieser Fall hat auch den Kompilatoren vorgeschwebt, als sie die datio in solutum mit dem Kaufe verglichen und die analoge Anwendung von Kaufgrundsätzen vorsahen.".

[101] Vö. A. Bürge: Geld- und Naturalwirtschaft im vorklassischen und klassischen römischen Recht (id.), 142-146. o.

[102] A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht II (Erlangen 1884, repr. Aalen 1965), 173. o.: "Also kann auch das Austauschen einer res venalis nicht ohne Weiteres als Kauf mit datio in solutum betrachtet werden.".