E tanulmány az emptio - venditio egyik lényeges alkotórészéről, a pretiumról kíván képet adni. Az adásvételi szerződéssel kapcsolatos dogmatikai problémákat is a vételár oldaláról tekintve járja körül, hiszen: sine pretio nulla venditio est.[2]
Mindenekelőtt a vételárral szemben támasztott követelményeket veszi sorra, azaz a certum, verum, iustum pretium tételt elemzi. Mindez természetesen nem csupán a vételár szempontjából fontos, hiszen a certum pretium, a vételár meghatározottsága az összegszerűség - mint a meghatározottság legnagyobb foka -, valamint az objektív, illetve szubjektív bizonytalan vételár, ezzel pedig a feltételes adásvételi szerződés kérdését hozza felszínre, a verum pretium hiánya pedig magát az adásvételi ügyletet teszi színleltté. A iustum pretium követelménye kapcsán az ár-érték viszony elemzendő, ami szintén a szerződés egészének dogmatikai alapjával van összefüggésben, hiszen az adásvétel egy szünallagmatikus, bonae fida jogügylet; kiemelkedően fontos e ponton belül tehát megvizsgálni azt, hogy miként is viszonyul egymáshoz az áru értéke és az ennek ellentételezéseként fizetett vételár, a bona fides és a szabad alku, a felek kölcsönös ügyeskedései mennyiben egyeztethetők össze.
Az igazságos ár követelményének elemzését követően az egyes császári rescriptumoknak a felek közti alkufolyamatra gyakorolt hatását, a szerződési szabadságnak a forgalombiztonság követelményével való összehangolására tett kísérletek eredményességét mutatja be a tanulmány. A magánszemélyek közti szerződéses kapcsolatokba, az árképzésbe való állami beavatkozás metodikájában gyökeres változást jelentő laesio enormis tétele mellett ezen az alponton belül kap helyet a Diocletianus-féle pénzreform és az ármaximáló rendelet, az Edictum de pretiis rerum venalium is.
A római jog alapvetően szabad kezet adott a szerződő partnereknek a vételár meghatározása, mértéke tekintetében[3]. Azonban a korlátlan szerződési szabadság, amely egyet jelentett volna a szerződéses anarchiával, és a felek kontraktuális akaratát szűk korlátok közé szorító részletes előírások, mint egy széles skála két végpontja közt, az ókori Rómában hosszú fejlődés eredményeként sikerült egy olyan, a gyakorlatban is működőképes rendszert kidolgozni, amely kielégítette a forgalombiztonság igényeit, egyben azonban kellő teret engedett a piaci erők érvényesülésének is.
Az elsőként kiemelendő tétel a pretiummal kapcsolatosan, hogy az antik Rómában nem volt egy olyan törvényesen meghatározott ár, amely adott áru vonatkozásában szubszidiáriusan érvényesült volna ebbéli kikötés hiányában. A felek részére biztosított szerződési szabadság, azaz, hogy minden egyes esetben a megállapodásuk szerint alakult a vételár, a contrario azt is jelentette, hogy nem volt lehetőség hallgatólagos ármeghatározásra; a kölcsönös alkudozásnak minden ügyletkötés folyamán egy objektíve meghatározott pretium formájában kellett eredményre jutni.
A venditor szolgáltatásának ellenértékére vonatkozó szubszidiárius norma hiánya egyben el is különíti az adásvételt egyéb jogviszonyoktól. Így például a társasági szerződéstől, amelynél ha felek nem állapodtak meg arról, hogy a társakat milyen részesedés illeti meg a társaság vagyonából, az ellenkező kikötés hiányában azonos.[4]
Ennek az objektív bázisnak a hiánya ad - egyebek mellett - magyarázatot arra is, hogy miért nem határozhatja meg a pretiumot önkényesen csupán az egyik fél maga. Ha ugyanis nincs megállapítva adott áru vonatkozásában törvényes ár, a vételár összege pedig nem kell, hogy megfeleljen a merx értékének, akkor hiányzik az a viszonyítási pont, amelyhez adott esetben, ha a pretium mértéke a másik félre méltánytalan lenne, igazítani lehetne a csupán az egyik fél által meghatározott vételárat: tevékenysége tehát kontroll nélkül maradna. Ez pedig már nem felelne meg a forgalombiztonság szempontjainak.
A vételárral szemben támasztott nagyon fontos követelmény, hogy annak pénzben kell állnia. Ez a megállapítás prima facie kézenfekvőnek tűnik, mégis külön meg kell említeni, mert a gaiusi és a justinianusi Institutiokban is megtalálható annak a vitának a leírása, amely a két klasszikus kori jogiskola, a szabiniánusok és a prokuliánusok közt éppen a pretium pénzbeliségének a követelményével kapcsolatosan zajlott.[5]
A szabiniánusok - Homérosz Iliászára[6] is hivatkozva[7] , ahol a görögök bort vettek vas, réz, bőr stb.
- 114/115 -
ellenében - az emptio - venditio historikus előképéből, az ősi csereügyletből[8] kiindulva elképzelhetőnek tartották, hogy a pretium ne csupán pénzben álljon.[9] A prokuliánusokkal folytatott vitában azonban hamar alulmaradtak,[10] még Caelius Sabinus "közvetítő" nézete - miszerint az a dolog minősül árunak, amelyet valaki előbb ajánl fel a másiknak, és az a pretium, amelyet ezért vételár fejében adnak - sem tudta elfogadhatóvá tenni a jogiskola által képviselt álláspontot.[11] A prokuliánus iskola - a cserét sajátos, az adásvételtől független szerződésformának[12] tekintő - tézisét elfogadva megállapíthatjuk, hogy a permutationál éppúgy, ahogy az adásvételnél, fennáll egy meghatározott szerzésre irányuló szándék a felek részéről: van azonban egy lényeges különbség a két ügylet közt, ez pedig éppen a pénzben álló ellenszolgáltatás, ami a cserénél hiányzik, az emptio - venditionak pedig a lényegét adja.[13]
Önmagában a pretium pénzbelisége, illetve ennek hiánya dönt az egész ügylet létalapjáról: ha ugyanis az emptor szolgáltatása nem pénzben áll, akkor nem beszélhetünk adásvételről, legfeljebb cseréről vagy névtelen reálszerződésről. Ha a felek a pénzszolgáltatás mellett egyéb járulékos szolgáltatást is kikötöttek, ez még nem dönti meg automatikusan a szerződés érvényességét, viszont ennek az egyéb dologi vagy akár személyes szolgáltatásnak a mértéke nem érheti el a pénz értékét. A döntő tehát az, hogy a főszolgáltatás a pénzszolgáltatás legyen, minden egyéb juttatás csak járulékosan, e mellett jöhet szóba. Ebből következően minden olyan esetben, ahol a pénzszolgáltatás csak a természetbeni juttatások közti értékegyenlőség megteremtésére szolgál, nem adásvétel történik.
Tovább színesíti a képet, hogy a római jog szerződéses kötelmek teljesítésére vonatkozó szabályai szerint a kötelembeli adós - esetünkben a vevő - a szerződésben kikötött szolgáltatás helyett valami mást is felajánlhatott, így például a pénzszolgáltatás, a pretium megfizetése helyett valamilyen dolgot. Ha a hitelező - jelen esetben az eladó - elfogadta a nem szerződésszerű szolgáltatást, ez a szabiniánusok uralkodóvá vált nézete szerint ipso iure megszüntette a kötelmet.[14] A vevő tehát itt sem pénzszolgáltatást teljesít, mégsem cseréről van szó, hanem csupán teljesítés helyetti adásról, datio in solutumról, annak is a leggyakrabban előforduló esetéről, amely - Steinert idézve[15] - történetileg a teljesítés helyetti adás tanának a kiindulópontját adta. Kiemelendő, hogy az a dolog, amit datio in solutum esetén az eladó kap, mindig csupán a vételár pótlásaként, annak helyettesítőjeként jelentkezhet. Ahhoz tehát, hogy teljesítés helyetti adásról beszélhessünk, ha az emptor a pretium helyett valamely más dolgot szolgáltat a venditornak, az szükségeltetik, hogy a felek előzetesen kialkudják a vételárat, és az a szerződésszerű teljesítéshez megkívánt mértékben határozott legyen. Éppen ez a kombinált - azaz elsődlegesen a pretium szolgáltatására és csak másodlagosan az ezt helyettesítő dolog adására irányuló - szándék az, ami megkülönbözteti az emptio - venditiohoz kapcsolódó datio in solutum eseteit a cserétől, amikor a felek akarata elsődlegesen, eredetileg is a cseretárgyak kölcsönös szolgáltatására irányul. A dogmatikai elhatárolásban a pretium szolgáltatására irányuló és a szerződésszerűen meghatározott vételárban megjelenő eredeti szándék fennállásának van tehát döntő jelentősége.[16]
A certum pretium mint az adásvételi szerződés érvényes létrejöttéhez szükséges követelmény az egész ügylet szempontjából jelentős: fennállása vagy elmaradása önmagában dönt a szerződés létéről. Amíg nem teljesül a határozott ár feltétele, nem beszélhetünk emptio perfectaról és így nem száll át a veszély sem a vevőre.[17]
Ulpianus D. 18. 1. 2. 1:
Sine pretio nulla venditio est: non autem pretii numeratio, sed conventio perficit sine scriptis habitam emptionem. "Vételár nélkül nem történik adásvétel, de nem a vételár megfizetése, hanem a megegyezés hozza létre az adásvételt, írásbeli megfogalmazás nélkül."
I. 3. 23. 1:
Pretium autem constitui oportet: nam nulla emptio sine pretio esse potest. Sed et certum pretium esse debet...[18]
"Mindenekelőtt a vételárat kell megállapítani, mert ár nélkül nincs vétel. Mégpedig az árnak határozottnak kell lennie."
A feleknek tehát minden egyes ügyletkötés során konszenzusra kellett jutniuk egy kellően meghatározott pretiumot illetően. Emellett még fennállt az a lehetőség, hogy a szerződő partnerek harmadik személyre bízzák a vételár meghatározását, amíg azonban ez a személy nem döntött, nem teljesült a certum pretium követelménye.
A meghatározottság legnagyobb foka, ha a felek a vételárat összegszerűen határozták meg. A pecunia numerata tehát nem csupán fizetőeszköz, hanem az emptor szolgáltatása meghatározásának is fontos kelléke. A források is legtöbbször az összegszerűen meghatározott vételárat értik a certum pretium követelménye alatt.[19] Nem csupán az összegszerű ármeghatározás elégítette ki azonban ezt a kívánalmat, amely alatt a római jogtudósok mindig a szerződéskötés idején objektív módon meghatározott árat értettek. Ebből következően a vételár meghatározottságának kérdése független az annak mértékére vonatkozó
- 115/116 -
szubjektív elképzelésektől.
A szerződéskötés időpontjában fennálló objektív tényezők szerint meghatározott pretium jelentőségét hangsúlyozza Ulpianus is a következő fragmentumban: az ár határozott, noha a felek által nem ismert.[20]
Ulpianus D. 18. 1. 7. 1:
Huiusmodi emptio'quanti tu eum emisti', 'quantum pretii in arca habeo', valet; nec enim incertum est pretium tam evidenti venditione: magis enim ignoratur quanti emptus sit, quam in rei veritate incertum est.[21]
"Ilyesféle vétel 'annyiért vetted meg őt', 'amennyi pénzem a ládában van', érvényes; mert a vételár nem meghatározatlan egy ilyen nyilvánvaló eladásnál: a szerződő felek sokszor csupán a vételár összegét nem tudják, anélkül hogy az valójában meghatározatlan lenne."
Ahogy arra Haymann[22] is rámutat, a "tam evidenti venditione" betoldás arra utal, hogy a fenti esetet el kell különíteni a későbbiekben elemzésre kerülő emptio ad mensuramtól, hiszen egy "nyilvánvaló eladásnál" a merxet illetően nem áll(hat) fenn bizonytalanság. Az ügylet éppen ezért nyomban perfektuálódik, jóllehet, a felek számára csak utóbb válik ismertté a pretium pontos összege. E lényeges dogmatikai különbségtől eltekintve azonban a gyakorlatban ugyanaz a helyzet mindkét esetben: ahhoz, hogy a vételár összegszerűen meghatározott legyen, a felek utólagos tevékenysége szükségeltetik: a fenti forráspélda esetén tehát meg kell állapítaniuk, mennyi pénz is van a ládában, literenkénti egységben történő bor vásárlása esetén pedig azt, hogy hány liter van egy hordóban.
A pretiumra vonatkozó szubjektív elképzelések irrelevanciája tükröződik az alábbi, szintén Ulpianustól származó sorokból is.
Ulpianus D. 18. 1. 37:
Si quis fundum iure hereditario sibi delatum ita vendidisset:'erit tibi emptus tanti, quanti a testatore emptus est', mox inveniatur non emptus, sed donatus testatori, videtur quasi sine pretio facta venditio, ideoque similis erit sub condicione factae venditioni, quae nulla est, si condicio defecerit.[23]
"Ha valaki egy általa megörökölt telket így adott el: 'ez neked annyiért lesz eladva, amennyiért az örökhagyó megvette', és csakhamar bebizonyosodik, az örökhagyó nem vette, hanem ajándékba kapta, az eladás úgy tekintendő, mintha nem történt volna ármeghatározás, ezért ezzel hasonló a helyzet, mint egy feltétel alatt kötött eladásnál, amelyik semmis, ha a feltétel nem következik be."
A vételár tehát lehet mind szubjektíve, mind pedig objektíve bizonytalan. Mivel az egyik szerződő félnek a pretiumról alkotott szubjektív elképzelései - ahogy láttuk - irrelevánsak annak meghatározottsága szempontjából, a certum pretium követelménye kapcsán az objektív bizonytalan vételár problematikája igényel részletesebb elemzést.
Ez az objektív bizonytalanság fennállhat a pretium összegét illetően (például a következő tőzsde árfolyamán történő értékesítéskor), de lehetnek magát az árat meghatározó körülmények is bizonytalanok (így akkor, ha az ügylet azon az áron köttetik, amelyet "a szomszédom a háza eladásakor fog követelni"). Utóbbi esetben feltételes adásvétel áll elő: a feltétel bekövetkezése vagy elmaradása nem csupán a pretium létéről illetve mértékéről dönt, hanem egyben az ügylet létalapjáról is. Ha a condicio megvalósul, a certum pretium követelménye is teljesül, és az adásvétel perfektuálódik. Ugyanez a helyzet, ha a szerződő felek harmadik személyre bízzák a vételár meghatározását: csak e személy döntésével lesz meghatározott az ár. Gaius is a certum pretium követelményével összefüggésben említi a harmadik személy általi ármeghatározás kérdését.[24]
A vételár meghatározottsága és az adásvétel mint kötelmi jogviszony hiánytalan megvalósulása közti viszonyt elemezve mindenképpen érinteni kell a súly, szám, mérték szerint meghatározott dolgok (emptio ad mensuram), és ezzel összefüggésben az egységáron történő értékesítés kérdését. Ha ugyanis az áru súly, szám, mérték szerint van meghatározva a felek előtt két lehetőség áll: megállapíthatják a pretiumot egységárként, de akár úgy is, hogy a merxet képező dolgokra darabonként határozzák meg a fizetendő összeget.
Gaius D. 18. 1. 35. 5:
In his quae pondere numero mensurave constant, veluti frumento vino oleo argento, modo ea servantur quae in ceteris, ut simul atque de pretio convenerit, videatur perfecta venditio, modo ut, etiamsi de pretio convenerit, non tamen aliter videatur perfecta venditio, quam si admensa adpensa adnumeratave sint. Nam si omne vinum vel oleum vel frumentum vel argentum quantumcumque esset uno pretio venierit, idem iuris est quod in ceteris rebus. Quod si vinum ita venierit, ut in singulos amphoras, item oleum, ut in singulos metretas, item frumentum, ut in singulos modios, item argentum, ut in singulas libras certum pretium diceretur, quaeritur, quando videatur emptio perfici. Quod similiter scilicet quaeritur et de his, quae numero constant, si pro numero corporum pretium fuerit statutum. Sabinus et Cassius tunc perfici emptionem existimant, cum adnumerata admensa adpensave sint, quia venditio quasi sub hac condicione videtur fieri[25], ut in singulos metretas aut in singulos modios quos quasve admensus eris, aut in singulas libras quas adpenderis, aut in singula corpora quae adnumeraveris.
- 116/117 -
"Azoknál a dolgoknál, amelyek súly, szám, mérték szerint vannak meghatározva, mint például gabona, bor, olaj, vagy ezüst, vagy ugyanaz érvényes, mint más dolgoknál, hogy amint megegyeztek a vételár felől, az adásvétel perfektnek tekintendő. Vagy ellenkezőleg, jóllehet megegyeztek az árban, az adásvétel mégsem tekinthető perfektnek addig, amíg a lemérést, kimérést vagy a leszámolást el nem végzik. Ha ugyanis az összes bort, olajat, gabonát vagy ezüstöt, akármennyi is az, egységáron adták el, ugyanaz a szabály érvényes, ami az egyéb dolgoknál. Ha azonban a bort úgy adták el, hogy az árát amphoránként, az olajét mérőnként és az ezüstét fontonként határozták meg, kérdés, hogy mikor kell az adásvételt perfektnek tekinteni. Hasonlóan vetődik fel a kérdés azoknál a dolgoknál, amelyeket leszámolnak, ha a vételárat darabonként határozták meg. Sabinus és Cassius azon a véleményen vannak, hogy az adásvétel akkor perfekt, ha megtörtént a leszámolás, kimérés, lemérés, mert az adásvétel mintegy azzal a feltétellel megkötöttnek látszik, hogy minden egyes mérőre, amit lemérsz, vagy minden egyes fontra, amit kimérsz, vagy minden egyes darabra, amit leszámolsz."
Az idézett fragmentumban a szabiniánus Gaius kézenfekvően csak Sabinus és Cassius véleményét említi meg, miszerint ha a szerződő partnerek a vételárat a szolgáltatandó dolog mennyisége vagy darabszáma szerint állapították meg, addig, amíg ez a mennyiség vagy darabszám nem meghatározott, nem beszélhetünk emptio perfectaról. A veszélyviselés szempontjából ez azt jelenti tehát, hogy egységáron történő értékesítés esetén az ügylet a megegyezéssel perfektuálódott és ezzel átszállt a veszély a vevőre, ha viszont darabonként, hordónként stb. történt az ármeghatározás, a veszélyt a lemérésig, leszámolásig stb. az eladó viselte, hiszen eddig az időpontig nem perfektuálódott az adásvétel. A két klasszikus kori jogiskola - a szabiniánusok és a prokuliánusok - közti számos vitából kiindulva egyes romanisták[26] az emptio ad mensuram tétele kapcsán is egy újabb jogi kontroverziót erőltetnek.[27] Szerintük tehát kellett lenni egy olyan - prokuliánus - nézetnek is, amely az adásvételt ebben az esetben is nyomban a megegyezéssel perfektnek tekintette. Ha lett is volna ilyen álláspont, az a gyakorlatban nem működhetett volna, hiszen így az áru elpusztulásakor az esetek többségében - ha pl. egy kosár tojás összetörik - nem lett volna megállapítható a vételár.[28]
Összegezve az eddigieket megállapítható, hogy a certum pretium egy, a szerződéskötés időpontjában objektív módon meghatározott ár, amely meghatározottság legnagyobb foka az összegszerűen megállapított vételár.
Adott esetben azonban lehetséges az is, hogy a fix, szabott ár mellé egy bizonytalan tétel is kapcsolódjon, és e kettő együtt adja a pretiumot.[29] Ez, ahogy Seckel és Levy is kiemeli, élesen elkülönítendő a fent említett súly, szám, mérték szerint meghatározott dolgok vételének ama esetétől, amikor a pretium bizonytalanságát a vételtárgy mennyisége vonatkozásában fennálló hiány okozza. Amint azt Ulpianus is megállapítja, a vételár meghatározásának e módja is kielégíti a certum pretium követelményét. [30]
Ulpianus D. 18. 1. 7. 2:
Si quis ita emerit:'est mihi fundus emptus centum et quanto pluris eum vendidero', valet venditio et statim impletur: habet enim certum pretium centum, augebitur autem pretium, si pluris emptor fundum vendiderit[31].
"Ha valaki majd így vásárolt: 'a telek nekem százért és amennyivel többért azt majd eladom megvétetett, az eladás érvényes és azonnal teljesíthető. Ugyanis az ár százra meghatározott, emelkedik pedig a vételár, ha a vevő a telket többért fogja eladni."
Ez a forráshely is bizonyítja, hogy a pusztán jövőbeli tényezőktől függően megállapított vételár nem elégíti ki a certum pretium követelményét. Így a vételár meghatározottságára vonatkozó előírásoknak fontos gazdasági kihatásuk is van: ha ugyanis a vétel perfektuálódásához szükséges pretium a szerződéskötés időpontjában objektív módon meghatározott, fix ár lehet csupán, akkor ez azt is jelenti, hogy a vételár nem szolgálhat spekuláció tárgyául.
A pretium certum tehát ennyiben egy szabott ár: ehhez a fixen megállapított részhez azonban kapcsolódhat egy olyan tétel is, amely jövőbeli tényezőktől függően alakul, tehát a szerződés megkötésének időpontjában még bizonytalan. Ezen keresztül pedig a spekulációs igények is megfelelő mozgásteret kapnak, méghozzá úgy, hogy mindeközben a forgalombiztonság kritériumai se sérüljenek.
Ahhoz, hogy a vételi szerződés érvényesen létrejöjjön, a vételárnak a pénzbeliségen és a meghatározottságon túlmenően valóságosnak is kell lennie. Ennek hiányában az ügylet színlelt, nem történik adásvétel.[32]
A verum pretium követelménye kapcsán abból kell kiindulni, hogy az adásvétel gazdasági értelemben árunak pénzre való kicserélése.[33] A vételár nem más, mint a vevő ellenszolgáltatása az áruért, azaz - túllépve a következő alpontban elemzésre kerülő ár-érték viszony kérdéskörén - a pretiumnak ténylegesen a venditor szolgáltatása ellenértékeként kell megjelennie. Ahol hiányzik az erre irányuló szándék a felek
- 117/118 -
részéről, szóba sem jöhet a vételár, csupán egy pénzszolgáltatás megállapítása, illetve teljesítése.
A verum pretium követelményét azonban nem lehet leegyszerűsíteni az egy sestertiusért való vétel - a venditio nummo uno - esetkörére, mivel a vételár színlegessége több értelemben is fennállhat.[34]
Mindenekelőtt lehetséges, hogy a felek megállapodtak egy, a merx értékének megfelelő pretiumban, tehát a kialkudott összeg valóban az eladó szolgáltatása ellenértékének tűnik, de ténylegesen nem szolgáltatják azt a venditornak: színlelt ügyletről (negotium simulatum)[35] van szó: ez esetben tehát a valós szolgáltatás szándékának hiánya eredményezi az ügylet érvénytelenségét. Ha ugyanis valaki az eladásnál ténylegesen megállapítja a vételárat, de anélkül, hogy azt követelné, valójában ajándékozni akar, akkor ez nem adásvételnek tekintendő.[36]
Más a helyzet, ha az emptor a vételárat ténylegesen szolgáltatja ugyan a venditornak, de az csupán az áru részleges ellenértékét képezi; a merx értékének a pretium által nem fedezett része tekintetében pedig a felek szándéka ajándékozásra irányul. Ilyenkor verum pretium hiányában szintén nem adásvétel, helyesebben nem egyszerű adásvétel történik. A donatio ugyanis megjelenhet valamely visszterhes ügylet formájában is, ha az ellenszolgáltatást - jelen esetben a vételárat - a szerződő partnerek szándékosan alacsonyabb értékben szabják meg. Ebben az esetben negotium mixtum cum donatione, azaz egy ajándékozással vegyes ügylet áll elő: az ajándékot az ellenértéket meghaladó rész képezi.
Végül - rátérve a venditio nummo uno esetkörére -természetesen nem elégíti ki a valóságos ár követelményét, ha a vételárat olyan alacsony összegben állapították meg a felek, hogy az még részben sem képezi az áru ellenértékét. Venditio nummo uno esetén a vételár olyan csekély mértékű, hogy a visszterhes szerzés szándéka nyilvánvalóan kizárt. Ennek hiányában pedig nem történhet adásvétel.[37] Mivel azonban a vételár nem kellett, hogy megfeleljen az áru értékének, nehéz meghúzni azt a határt, hogy mikor minősítsük a kialkudott pretiumot még valóságosnak - vagyis az áru tényleges ellenértékének - még akkor is, ha az éppen alacsonyabb, mint amennyit a merx valójában ér, és mikor tekintsük az ügyletet verum pretium hiányában semmisnek.[38] Erre a kérdésre nem adható egy olyan formális előírás - és a forrásokban nem is találunk ilyet - amely szerint például az adott pénzügyi rendszerben létező legkisebb még pénzben kifejezhető vételár az, amely mellett történő ügyletkötés semmisnek tekintendő.
A nummus unus tételét tehát tágabban kell értelmezni: az áru értékéhez képest adott esetben éppen olyan nevetségesen alacsony lehet két vagy három sestertius, mint egy. Negotium mixtum cum donatione esetén, azaz ha a felek szándéka a merx valamekkora hányadát tekintve ajándékozásra irányul, szintén indokolatlan és értelmetlen a különbségtétel aszerint, hogy a szerződő partnerek egy vagy éppen két sestertiusban mint vételárban állapodtak-e meg. Formálisan nézve mindkét esetben egy olyan alacsony vételárról van szó, amelyet az ajándékozási szándék miatt határoztak meg ilyen csekély mértékben a felek.
Ulpianus D. 18. 1. 38:
Si quis donationis causa minoris vendat, venditio valet: totiens enim dicimus in totum venditionem non valere, quotiens universa venditio donationis causa facta est: quotiens vero viliore pretio res donationis causa distrahitur, dubium non est venditionem valere. Hoc inter ceteros: inter virum vero et uxorem donationis causa venditio facta pretio viliore nullius momenti est.[39]
"Ha valaki ajándékozás végett kevesebbért ad el, az eladás érvényes: mert ugyanannyiszor mondjuk, az eladás teljes egészében érvénytelen, ahányszor az egész eladás ajándékozás céljából történik: ahányszor azonban a dolgot ajándékozás végett alacsonyabb áron idegenítik el, nem kétséges az eladás érvényessége. Ez mások közt (van így): azonban ha férj és feleség között kötetett eladás alacsonyabb áron ajándékozás céljából, az érvénytelen."
A nummus unus a rómaiak számára tehát a színleges adásvétel objektív ismertetőjegye volt. Az áru értéke és a vételár mértéke közti értékaránytalanság önmagában egyetlen esetben sem - így a lehető legkisebb áron történő értékesítéskor sem - eredményezte az adásvételi szerződés semmisségét. Ha azonban a vételár a merx értékéhez való viszonyában olyan alacsonynak mutatkozik, hogy az már nem tekinthető az eladó szolgáltatása ellenértékének, azaz megkérdőjeleződik a feleknek az a szándéka, hogy egy dolgot meghatározott pénzszolgáltatás ellenében adjanak, illetve vegyenek, már nem teljesül a verum pretium követelménye. A vételár olyan csekély összege, amely már komolytalanná teszi a visszterhes szerzés szándékát, kizárja az ügylet érvényes létrejöttét.
A klasszikus római jog nem avatkozott be a felek közötti alkufolyamatba, ugyanis természetesnek tartották, hogy a szerződő partnerek a vétel során kölcsönösen ügyeskedve igyekeznek a számukra legkedvezőbb vételárat kialkudni.[40] Ennélfogva a vételár nem kellett, hogy megfeleljen az áru objektív értékének és ebben az értelemben annak igazságossága is megkérdőjelezhető. A szakirodalom-
- 118/119 -
ban a iustum pretium követelménye kapcsán általában "csak" a feléntúli sérelem (laesio enormis) tételének bevezetésével, illetve ennek középkori továbbélésével találkozunk.[41] A középkorban ugyanis a kanonisták hatására fogalmazódott meg a iustum pretium, az igazságos ár kívánalma.[42] Ezt később már nem csak az adásvételi szerződésre, hanem minden visszterhes kötelemre alkalmazták, amelynek értelmében nem lehet a szolgáltatás-ellenszolgáltatás között nagymértékű eltérés.
E tanulmánnyal szakít az előbb említett metodikával, és a iustum pretium követelménye kapcsán mindenekelőtt azt vizsgálja meg, hogy miként is érvényesült valójában a mindennapi ügyletkötés során az a fenti tétel, amely szerint az ár lehet alacsonyabb és magasabb is, mint az áru objektív értéke, illetve, hogy a felek kölcsönös ügyeskedései mennyiben egyeztethetők össze a bona fidesszel. Hol volt, illetve volt-e egyáltalán határa a másik rászedésének, léteztek-e olyan befolyásoló tényezők már a laesio enormis szabályának bevezetése előtt, amelyek a felek közti alkufolyamatot valamiféle "igazságosabb" vételár elérése felé terelték?
A kiindulópont tehát az, hogy a klasszikus jog álláspontja szerint az ár-érték viszony irreleváns volt.[43] Ha ugyanis megkövetelt lett volna a két szolgáltatás közti egyenértékűség, az azt jelentette volna, hogy az a vevő, aki adott árut annak objektív értéke alatt vásárolt, köteles lett volna azt kiegészíteni a megfelelő összegre, illetve fordítva, ha az eladó kért volna magasabb vételárat az áru tényleges értékénél, a különbözetet meg kellett volna térítenie a vevőnek. Erről a klasszikus kor élénk kereskedelmi viszonyai között nyilván nem lehetett és nem is volt szó, hiszen ha valaki egy ügyletből semmi hasznot nem remélhet, nincs is semmiféle motivációja arra, hogy megkösse azt. A szerződésszerűen kialkudott vételár mindkét félre nézve kötelező volt, függetlenül annak objektív értékétől.
Paulus D. 19. 2. 22. 3:
...in emendo et vendendo naturaliter concessum est, quod pluris sit, minoris emere, quod minoris sit, pluris vendere, et ita invicem se circumscribere...[44]
Ulpianus-Pomponius D. 4. 4. 16. 4:
Idem Pomponius ait in pretio emptionis et venditionis naturaliter licere contrahentibus se circumvenire.[45]
"... az adásvételnél természetszerűleg meg van engedve, hogy ami többet ér, azt olcsóbban vegyük meg, s ami kevesebb értékű, azt drágábban adjuk el, és így kölcsönösen rászedjük egymást..." "Ugyanazt mondja Pomponius, a vétel és az eladás áránál természetszerűleg meg van engedve a szerződő feleknek, hogy rászedjék egymást."
Ennyiben tehát tényleg igazságtalan lehetett a megállapított vételár az egyik vagy a másik félre. Joggal teszi fel a kérdést Mayer-Maly egy korai művében: miért is kötöttek újabb és újabb visszterhes ügyleteket, ha tudták, hogy az egyik szerződő fél természetszerűleg - naturaliter - pórul jár, becsapják, rászedik.[46] E probléma megoldását az jelentheti, hogy adott szolgáltatás a szerződő partnerek számára más-más szempont szerint lehet értékes. Ezért lehetséges, hogy egy visszterhes szerződésből mindkét félnek valamilyen haszna származzon, még akkor is, ha a szolgáltatás - jelen esetben az áru - objektív értékét tekintve egyikük "pórul jár". Genzmer az áruforgalom természetes velejárójaként említi a vételár és az áru objektív értéke közti aránytalanságot.[47]
Mindazonáltal ki kell emelni, hogy a fentebb idézett forráshelyekben mind Paulus, mind pedig Ulpianus a másik "rászedését" csak a pretium tekintetében tartják megengedhetőnek.[48] Ha ugyanis a kölcsönös ügyeskedések egyben az eladó szolgáltatásának hiányos teljesítésére is kiterjedhettek volna, ez már feloldhatatlan ellentmondásba kerülne a kellékszavatosságra vonatkozó előírásokkal. A vevő ugyanis, aki az áruért ellenértéket adott, jogosan várhatta, hogy pénzéért cserébe teljes értékű dolgot kapjon.[49]
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés: a "circumscribere" kifejezés magába foglalja-e a dolosus magatartást is vagy sem, azaz hol a határa a kölcsönös ügyeskedéseknek, a másik rászedésének? Ezt a kérdést mindkét idézett forráshely nyitva hagyja. A "circumscriptio" ugyanis jelentheti a dolosus tevékenységet is, de még számos más formáját is a másik rászedésének.
Megállapítható, hogy a felek becsaphatták egymást, de nem korlátok nélkül: ugyanis a lényeges ténybeli tévedés, a kényszer, illetve a megtévesztés az adásvételt érvénytelenné tették. Ezek hiányában azonban az adásvételi szerződés a kialkudott vételáron megköttetett. E korlátok közül az alábbiakban a megtévesztést (dolus malus) szükséges megvizsgálni ahhoz, hogy választ adhassunk arra a kérdésre, meddig is terjedhetett a felek szerződési szabadsága a számukra legkedvezőbb vételár elérése, a másik rászedése terén.
A kezdeti időkben, egészen Aquilius Gallusig az adásvételi szerződés érvényességét nem érintette az sem, ha az eladó a kiemelkedően magas vételárat csak a vevő megtévesztésével tudta elérni: így az sem, ha az eladásra kerülő dolog tulajdonságait illetően a másik felet rászedte. Az ősi jog még nem ismerte a dolog hibáiért való felelősséget, az árut olyan állapotban adták illetve vették, amilyenben az volt ("talis-qualis"). A mancipatios vételnél azonban már ekkor megvolt az a lehetőség, hogy a vevő keresettel éljen, ha például a szolgáltatott telek kisebb
- 119/120 -
volt, mint amennyiben megállapodtak a felek (actio de modo agri). Az eladó ez esetben a hiányzó területnek megfelelő pretium kétszeresét volt köteles megfizetni a vevőnek.[50] Egyéb áruk esetén a vevő actio de doloval léphetett fel az eladóval szemben, ha ő az áru általa ismert hibáit a vevő előtt csalárd módon (dolo malo), szándékosan elhallgatta, vagy kifejezett nyilatkozattal állította (dicta et promissa), hogy az áru rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, ám ez az állítás nem felelt meg a valóságnak. Az eladó tehát feldicsérhette az árut a minél magasabb vételár elérése érdekében, hiszen a vevő számára is adott volt, hogy alulértékelje a merxet, és így a venditort alacsonyabb árra szorítsa rá, azonban az emptor csalárd megtévesztésének nem volt helye. Az adásvétel bonae fidei negotiummá válása után pedig külön keresetre sem volt szükség: a vevő actio emptivel követelhetett magának kártérítést, az áru rejtett hibája esetén.
Florentinus D. 18. 1. 43 pr.:
Ea quae commendandi causa in venditionibus dicuntur, si palam appareant, venditorem non obligant, veluti si dicat servum speciosum, domum bene aedificatam: at si dixerit hominem litteratum vel artificiem, praestare debet: nam hoc ipso pluris vendit.[51]
"Mindaz, amit az eladáskor ajánlás végett mondanak, ha nyíltan felismerhető, nem kötelezi az eladót, így ha azt mondja, hogy a rabszolga szép alakú, a ház jól megépített; de ha azt mondja, hogy a rabszolga a tudományokban jártas vagy művész, ezért helyt kell állnia: ugyanis az miatt többért adta el."
A felek tehát ügyeskedhettek, de dolus malusig nem mehettek el. Abban azonban, hogy érdekeik különbözőségét kihasználva a lehető legnagyobb haszon elérésére törekedtek, nincs semmi kivetnivaló. [52]
Látnunk kell, hogy a legfőbb korlátja a másik becsapásának az adásvétel bonae fidei jellege.[53] Így a felek nemcsak azzal tartoznak egymás irányában, amit a szerződésben kifejezetten felvállaltak, hanem ezen felül még mindazzal, amit a bona fides - a forgalmi tisztesség, az ügylethűség - az adott helyzetben megkíván.[54]
Nem lehet tehát azt mondani, hogy a római jog a pretium igazságosságára semmilyen figyelemmel ne lett volna, és csupán a laesio enormis tétele hozott e téren változást. A felén túli sérelem szabályának bevezetése kétségtelenül jelentős - ha nem a legjelentősebb - előrelépés e téren, de már ezt megelőzően is voltak olyan előírások, befolyásoló tényezők, amelyek a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közti értékarányt illetően valamiféle igazságosabb eredmény elérésére késztették a feleket.
Ezek közé tartoztak a már említett kellékszavatossági szabályok, amelyek biztosították, hogy a vevő olyan árut kapjon a pénzéért, amely nem kellékhibás.
Kiemelendők továbbá az aediles curules ediktumai, amelyekben a vásárok rendjéért felelős magisztrátusok nem csupán a rejtett hibákért való felelősséget helyezték teljesen új alapra, hanem egyes ediktumok már bizonyos ármaximáló szabályokat is tartalmaztak.[55] Az ediktumokban bevezetett szavatossági szabályokat - bár eredetileg csak a rabszolgák és az igásállatok adásvételére vonatkoztak - már a klasszikus kor elején kiterjesztették minden vételtárgyra, és a kellékszavatosságot a jogszavatossághoz hasonlóan minden adásvétel természetes velejárójának tekintették. Az ár-érték viszonyt vizsgálva az édiliszi ediktumokból a rejtett hiba esetére biztosított actio redhibitoria és az actio quanti minoris emelendő ki.
Az előbbi keresetet a vevő rejtett hiba esetén a vételtől számított hat hónapon belül indíthatta, és követelhette a vételár visszafizetését az áru visszaszolgáltatása fejében.[56] Ha még nem fizetett, akkor pedig az esetlegesen adott foglalót követelhette vissza. Az actio quanti minorissal pedig utóbb, de egy éven belül élhetett a vevő, ha az áru csekélyebb értékűnek bizonyult: követelhette a rejtett hibával arányos vételárrészlet visszatérítését.[57] Ezt a keresetet a vevő a szavatossági idő első hat hónapjában is választhatta, sőt, ha az elállás mellett döntött, utóbb is áttérhetett a vételár-leszállításra, illetve többször is megindítható volt. Mindkét kereset arbitraria actio: ha az eladó nem tett eleget a követelésnek, a vételár kétszeresében marasztalták. Megjegyzendő végezetül, hogy e keresetek nevét még akkor is megtartották hagyományból, amikor a kellékszavatosság érvényesítéséhez már elegendő volt az actio empti is.
Az ár-érték arányra hatással lévő tényezők közül a bírói ármérséklés lehetőségét kell végül, de nem utolsósorban megemlíteni. A civiljogi út is adott volt tehát, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a bíró beavatkozzon egy "igazságosabb" vételár érdekében. A iudex hivatalból, kivételesen mérsékelhette ugyanis a vételárat, ha például valaki jóhiszeműen megvásárolt egy olyan ingatlant, amelyen már haszonélvezete állt fenn.
Pomponius - Paulus D. 18. 1. 16. 1 - D. 18. 1. 17:
... Nec tamen emptioni obstat si in ea re usus fructus dumtaxat ementis sit: officio tamen iudicis pretium minuetur.
"... Mégsem akadálya a vételnek, ha a vevőnek a dolgon haszonélvezete van: mindazonáltal hivatalból mérsékelheti a vételárat a bíró."
A fenti esetben tehát az, hogy a bíró a haszonélvezet mértékével mérsékli a vételárat, egy igazságosabb árat eredményez annyiban, hogy a vevő nem fizeti meg még egyszer azt, ami már az övé. Hasonlóképp fennállt a bírói árcsökkentés lehetősége ab-
- 120/121 -
ban az esetben, ha egy közös tulajdonban levő dolgot vásárolt meg az egyik tulajdonostárs, úgy azonban, hogy nem tudott a tulajdonrészéről.[58]
A kellékszavatosság hosszú évszázadok alatt kialakult szabályaitól kezdve az édiliszi ediktumokon és a bírói ármérséklés lehetőségén át egészen a bona fidesig számos tényező bizonyítja tehát, hogy a római jog annak ellenére, hogy nem követelte meg a vételár és az áru objektív értéke közti teljes ekvivalenciát, már a laesio enormis tételének bevezetése előtt is figyelmet fordított a vételár igazságosságára. Ez a hajlékony, a felek szerződéses akaratát csupán minimális korlátok közé szorító és egyben a forgalombiztonság kritériumainak is eleget tevő rendszer, amely a szerződő partnereknek a vételárral kapcsolatos kölcsönös ügyeskedéseit az adásvétel természetes velejárójának tekintette, hosszú évszázadokon keresztül változatlan maradt a római jogban.
A szolgáltatás-ellenszolgáltatás közti értékegyenlőség kérdése mindazonáltal számos császári rescriptum tárgya is volt a III. századtól kezdve. Ezekben az ár-érték irrelevanciát természetesnek tartó klasszikus jogelvek még szilárdan tartják magukat: a császárhoz folyamodók ama kérelmei, amelyekben az áru tényleges piaci értéke és a kialkudott vételár közti proporcionalitás, azaz a iustum pretium hiányát kifogásolják, általában elutasításra kerülnek.
Így, ha az eladó egy ingatlant tartozásai miatt értéken alul adott el, nem követelhette a kezeseitől a telek valós értékének megfelelő pretium és az eladási ár különbözetét.[59] Ez a rescriptum is megerősíti tehát: a kialkudott vételár mindkét félre nézve kötelező, függetlenül attól, hogy az az áru valós értékének megfelel-e.[60]
Diocletianus és Maximianus számos leiratának szintén a vételár, illetve az ár-érték viszony a tárgya. Ezek mindegyike 293-ban került kibocsátásra, és egyik sem engedte a szerződés felbontását arra hivatkozva, hogy a pretium nem felel meg az áru valós értékének, azaz nem igazságos. Ha tehát az eladó alacsonyabb áron értékesített egy ingatlant, mint amit egy későbbi eladásnál remélhetett, az adásvétel érvényes maradt.[61] A vevő beleegyezése hiányában nem lehet alap a szerződés felbontására az sem, ha a venditor a vételár duplumát ajánlja fel az emptornak.[62] Ebből a döntésből ismét csak egy klasszikus jogelv tűnik ki, amely szerint a szerződés felbontásához, éppúgy, ahogy a megkötéséhez - bizonyos kivételektől eltekintve - a felek konszenzusára van szükség. Ha tehát a vevő ragaszkodott a contractus fenntartásához, az eladó ez ellen nem tehetett semmit.
Egy másik rescriptum szerint az adásvétel akkor is érvényes marad, ha az eladó apja hozzájárulásával egy meghatározott és okiratban is rögzített áron kívánt eladni valamit, de az írásbafoglalást követően mégis alacsonyabb áron került sor az ügylet lebonyolítására immár szóbeli megállapodás alapján.[63] Az eladó tehát hasztalan hivatkozott a "circumscriptio"-ra, ezt a császári leirat is az adásvétel természetes velejárójának tekintette.
Szintén a pretium kap központi szerepet Diocletianus és Maximianus azon constitutiojában, amely szerint, ha a vevő a vételárnak csupán egy részét fizette meg, köteles azt a pretium teljes összegének megfelelően kiegészíteni és így helyesebb, ha az eladót perli a szerződésszerű teljesítés érdekében, minthogy az általa teljesített vételárrészletet visszakövetelje.[64]
A fenti forráspéldákból is jól látszik, hogy bár a III. század során számos császári constitutioban megjelenik a iustum pretium, az igazságos ár kérdése, még mindig a klassszikus jogelvek szerint - azaz a vételárat szabad megállapodás tárgyának, a felek kölcsönös ügyeskedéseit megengedettnek tekintve - történik a vitás esetek feloldása.[65] A szerződés érvénytelenítéséhez önmagában továbbra sem elegendő alap az, hogy a kikötött vételár nem éri el a merx reális piaci értékét és ennyiben nem igazságos. Arra a kérdésre tehát, hogy az adásvételi ügylet állami beavatkozással való módosítására sor kerülhet-e azon az alapon, hogy nincs meg a proporcionalitás szolgáltatás és ellenszolgáltatás között, az említett rescriptumok alapján nemleges választ kell adnunk.
A szerződés felbontására és az in integrum restitutiora az uralkodó által - éppúgy, ahogy a klasszikus jogban - csak kivételes esetben, meghatározott körülmények alapján, így az eladó tapasztalatlansága, zsenge életkora, vagy egyszerűen tévedés, illetve megtévesztés miatt kerülhetett sor.[66] E tényezők közül pedig hiányzott a vételár és az áru objektív értéke közötti értékaránytalanság.[67]
A klasszikus jogelvek továbbélését tükröző, fent hivatkozott császári rendeletek közé nehezen illeszthető be kettő, szintén Diocletianus és Maximianus nevéhez köthető rescriptum, amelyek lehetővé tették az adásvételi szerződés felbontását a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnő aránytalanságára hivatkozva.[68]
- 121/122 -
Az első ezek közül 285-ből, tehát nyolc évvel korábbról származik, mint az eddig tárgyalt császári leiratok.
Diocl. et Maxim. C. 4. 44. 2 (a. 285):
Rem maioris pretii si tu vel pater tuus minoris pretii distraxit, humanum est, ut vel pretium tu restituente emptoribus fundum venditum recipias auctoritate intercedente iudicis, vel, si emptor elegerit, quod deest iusto pretio recipies. Minus autem pretium esse videtur, si nec dimidia pars veri pretii soluta sit. "Ha nagyobb értékű dolgot te vagy apád alacsonyabb áron adtatok el, az emberiesség kérdése, hogy te a vételár visszaadása mellett az eladott telket a bírói tekintély közreműködésével visszakapd, vagy ha a vevő azt választaná, kapd meg, ami az igazságos árhoz hiányzik. Az ár kisebbnek tekintendő, ha a valóságos árnak a felét sem fizette meg a vevő."
A rescriptum szerint tehát, ha egy ingatlan eladásakor a kialkudott pretium a szerződéskötés időpontjában a piacon reálisnak tekinthető ár felét sem éri el, akkor az eladó a vételár visszaszolgáltatása mellett bíró előtt követelheti az eladott ingatlant, de a vevőnek megvan az a választási lehetősége (facultas alternativa), hogy az igazságos, vagyis az áru objektív értékének megfelelő árra (verum rei pretium) egészítse ki a már kifizetett összeget. Ez esetben a szerződés érvényes marad.
Ez az árszabályozó intézmény a laesio ultra dimidium (feléntúli sérelem) vagy - középkori elnevezéssel - laesio enormis.[69] Az idézett rescriptum gyökeresen szakít a korábbi, a pretiumot szabad megállapodás tárgyának tekintő jogelvekkel. Különösen szembetűnő az árképzésbe való állami beavatkozásnak ez a megnyilvánulása, ha figyelembe vesszük a szintén Diocletianustól származó, ám még a klasszikus jog álláspontját érvényre juttató leiratokat, amelyek 293-ban, azaz nyolc évvel később születtek.
Ugyanebből az évből származik azonban egy másik diocletianusi rescriptum is, amelyben újra megfogalmazódik a laesio enormis tétele.
Diocl. et Maxim. C. 4. 44. 8 (a. 293):
Si voluntate tua fundum tuum filius tuus venumdedit, dolus ex calliditate atque insidiis emptoris argui debet vel metus mortis vel cruciatus corporis imminens detegi, ne habeatur rata venditio. Hoc enim solum, quod paulo minori pretio fundum venumdatum significas, ad rescindendam emptionem invalidum est. Quod videlicet si contractus emptionis atque venditionis cogitasses substantiam et quod emptor viliori comparandi, venditor cariori distrahendi votum gerentes ad hunc contractum accedant vixque post multas contentiones, paulatim venditore de eo quod petierat detrahente, emptore autem huic quod obtulerat addente, ad certum consentiant pretium, profecto perspiceres neque bonam fidem, quae emptionis atque venditionis conventionem tuetur, pati neque ullam rationem concedere rescindi propter hoc consensu finitum contractum vel statim vel post pretii quantitatis disceptationem: nisi minus dimidia iusti pretii, quod fuerat tempore venditionis, datum est, electione iam emptori praestita servanda.
"Ha fiad akaratodból eladta a telkedet, a rosszhiszemű eljárás kimutatható a vevő ravaszságából és fondorlatából, vagy halálfélelem és fenyegető kínzás esetén derülhet ki, hogy ne legyen érvényes az eladás. Az egyedül ugyanis, hogy kissé alacsony áron eladottnak jelented ki a telket, a vásárlás érvénytelenítéséhez nem elég. Ugyanis, hogyha belegondolsz az adásvételi szerződés lényegébe, és abba, hogy a vevő az alacsonyabb megvásárlást, az eladó pedig a magasabb eladást kívánva jut el ehhez a szerződéshez, nagy nehezen, sok vita után, lassanként, miközben az eladó abból, amit kért, enged, a vevő pedig ahhoz, amit ajánlott, hozzátesz, megegyeznek a megfelelő vételárban, igazán tisztán láthatod, hogy sem a jóhiszem, amely az adásvételi szerződést őrzi, sem valamely ok adása nem engedi, hogy emiatt a megegyezéssel végződő szerződést megsemmisítsük nyomban vagy a vételár mennyiségéről való vitatkozást követően: kivéve ha kevesebb lenne az igazságos ár felénél a dolog eladásának időpontjában és kevesebbet is fizettek érte, a választás lehetősége a vevőt illeti meg."
Látható, hogy a terjedelmes leirat nagyobbik része a szerződő felek konszenzusának a komolyságát hangsúlyozza: eszerint tehát a hosszú alkufolyamat eredményeként megszülető vételár és az eladott ingatlan reális piaci értéke közti proporcionalitás hiánya önmagában még nem elegendő alap a szerződés felbontásához.[70] A laesio ultra dimidium szabálya csak a rescriptum végén, mintegy a főszabály alóli kivételként jelenik meg.
Mindezek ellenére a két császári leirat kétségkívül szakított a korábbi jogelvekkel: ingatlanok adásvétele esetén olyan jogot adott az eladó kezébe, amely korábban egyik szerződő felet sem illette meg. Ahogy korábban már szó volt róla, az adásvételi ügyletet már a klasszikus korban is érvénytelenné tette a tévedés, a kényszer és a megtévesztés. Ha azonban ezek nem álltak fenn, a laesio enormis szabályának a bevezetéséig a szerződés a kialkudott vételáron mindkét félre nézve kötelezően létrejött, és az csak a szerződő partnereknek az ügylet felbontására irányuló egyező akaratnyilvánításával (contrarius consensus)[71] vesztette hatályát. Ezzel a két rescriptummal azonban már az egyik felet - az eladót - is megilleti az a jog, hogy egyoldalúan, a vevő beleegyezése nélkül, sőt annak akarata ellenére is a szerződés felbontását követelje, ha az ügyleti ár a piaci ár felénél is kevesebb. Ha a vevő ezt el akarja kerülni, csupán az a lehetősége
- 122/123 -
marad, hogy a vételárat kiegészítse az ingatlan reális értékének megfelelően.
Ezzel megdől tehát az az évszázados tétel, hogy a szerződésszerűen kikötött vételár mindkét félre nézve kötelező, tekintet nélkül az ár-érték viszonyra.
Mindazonáltal a téma tárgyalása kapcsán meg kell említeni azt is, hogy a két idézett rescriptumszöveg hitelességének a kérdése már meglehetősen régóta megosztja a romanistákat. Az árképzésbe való központi beavatkozás vételárra gyakorolt hatásának vizsgálata során ehelyütt csupán e számos szerzőt megmozgató kérdéssel kapcsolatos főbb irányvonalakat, álláspontokat vázolom fel, hiszen "az interpolációkritikusok által sokat vitatott kérdés, hogy vajon Diocletianus hiteles rendelkezéséről van-e itt szó vagy a kompilátorok betoldásairól, nem is elsődleges fontosságú az állami jog magatartásának ahhoz a változásához képest, amely ebben a rendelkezésben megnyilvánul."[72]
Gradenwitz már XIX. században azt a teóriát képviselte, miszerint a kérdéses rescriptumok interpoláltak, azaz csupán Justinianus kodifikátorai alakították úgy a tartalmukat, hogy a szövegekhez hozzátoldották a zárómondatot, illetve a még szükséges egyéb szövegmódosításokat is elvégezték.[73]
Az elmélet megszületésében döntő szerepet kapott az, hogy a két leirat megszületése és a justinianusi kodifikáció közt eltelt időben nincs egyetlen olyan forrás sem, amely megemlítené az adásvétel felbontásának lehetőségét laesiora hivatkozva. Így a Codex Theodosianusból is hiányzik ez a tétel, sőt több olyan döntés található benne, amely szerint a vételi ügylet felbontásának önmagában nem lehet alapja az értékaránytalanság szolgáltatás és ellenszolgáltatás között.[74]
A gradenwitzi elmélet meglehetősen sok követőre talált: a laesio enormist Justinianus által bevezetett jogintézménynek tartja többek között, Brassloff,[75] Solazzi,[76] Albertario[77] és Scheuer[78] is.
Az említettekkel ellentétben egyes szerzők -így például Zacharie von Lingenthal,[79] Monnier,[80] Novickij[81] - szerint a laesio enormis alapgondolata Diocletianustól ered. Szintén neki tulajdonítja a két rescriptumot Mayer-Maly,[82] aki a kisbirtokosok tömeges elvándorlásának megakadályozását jelöli meg az intézkedés esetleges céljaként. Visky a III. század gazdasági válságával együtt járó hatalmas inflációt említi meg, amikor a leiratokat Diocletianusnak tulajdonítja.[83]
A rescriptumok hitelességének kérdése kapcsán végezetül meg kell említeni, hogy egyes romanisták - így például Landucci, Andrich, Nicolau[84] - elismerik a leiratok diokletianusi eredetét, azokat mégis interpoláltnak tartják, mivel álláspontjuk szerint az adásvétel felbontásának a lehetősége a vételár csekély volta miatt csak a fiscus számára volt megengedett Diocletianus korában.
Összegezve az eddigieket megállapítható, hogy a laesio enormis intézménye a pretiumot, pontosabban annak a merx értékéhez viszonyított csekély mértékét beemelte ama tényezők közé, amelyek fennállása esetén - igaz csak meghatározott körben - az adásvételi szerződés felbonthatóvá vált. Akár gazdasági okok, akár a keresztény eszmék hatására került bevezetésre, eredetileg csak ingatlanok adásvétele esetén érvényesült és csupán az eladót vette védelmébe a feléntúli sérelem szabálya.[85] Csak a kánonjog hatására terjesztették ki a vevő javára, valamint ingók adásvételére is, sőt utóbb alkalmazást nyert valamennyi szünallagmatikus kötelemre és így az európai magánjog későbbi fejlődése során is jelentős szerepet kapott.
A magánszemélyek közti szerződéses kapcsolatokba való állami beavatkozás vizsgálata során mindenképpen meg kell említeni a Diocletianus császár által kiadott árszabályozó rendeletet. Nyilvánvaló, hogy az Edictum de pretiis rerum venalium[86] volt az árképzésbe való központi beavatkozás legdirektebb megnyilvánulása.
A rendelet - a Diocletianus-féle pénzreformmal együtt - egy átfogó reformkoncepció részét képezte, amely alapvetően a III. század gazdasági válságának a megoldását vagy legalábbis a csillapítását célozta.[87] Míg a korábbi évszázadokban a római pénz értéke relatíve állandó volt, a III. század gazdasági krízisének legfőbb jele éppen a pénz vásárlóerejének csökkenése és ezzel összefüggésben az árak emelkedése volt.[88] A pénzreform tehát abban az értelemben valóban elkerülhetetlen volt, hogy egy olyan pénzre volt szükség, amely rendeltetését valóban képes betölteni.
A reformkoncepció másik eleme, a 301-ben kiadott ármaximáló rendelet megítélése viszont már korántsem ilyen egyértelmű. Ez a direkt beavatkozás a magánszemélyek közti szerződéses viszonyokba, a kereskedelmi kapcsolatok működéséhez elengedhetetlen szabad alkufolyamatba nem tudta elérni a kívánt célt: nem csupán a gazdasági, hanem a társadalmi hatásai is negatívak voltak annak ellenére, hogy ez az intézkedés a laesio enormisszal ellentétben nem az eladót, hanem a vevőt próbálta védelemben részesíteni a pénzromlás hátrányos következményeivel szemben.[89]
Bár az edictum hatálya formálisan az egész birodalomra kiterjedt[90] (totius orbis nostri, universo orbi), azt magára nézve valamennyi társcsászár kötelezőnek ismerte el, mégis ténylegesen csak a Diocletianusnak közvetlenül alárendelt provinciákban érvényesült.[91]
- 123/124 -
Időben is csupán öt évig, a császár lemondásáig volt hatályban.[92]
A rendelet részletesen, szisztematikusan felosztva határozza meg számos termék maximális vételárát, sőt nem egy esetben még a munkabéreket is maximalizálja, ezek túllépésére pedig komoly szankciókat - egyes esetekben halálbüntetéssel is fenyeget - rendel.[93] Ez a bürokratikus sematizmus, amely sok esetben figyelembe sem veszi a gazdasági adottságokat, a reális piaci árakat, eredményezte azt, hogy az edictum épp ellenkező hatást váltott ki, mint amelyet el kívánt érni.[94] Az árszabályozó rendelet negatív hatásai nemcsak arra mutatnak rá, hogy milyen veszélyekkel jár a direkt közjogi beavatkozás a magánszemélyek szerződéses kapcsolataiba, hanem ezen túlmenően arra is, hogy a pretium mint az adásvételi szerződés lényeges alkatrésze, szerepét csak akkor töltheti be, ha a felek kellő szabadságot kapnak annak mértéke megállapítását illetően. Csak a kölcsönös alkufolyamatok - természetesen megfelelő jogi garanciákkal körülbástyázva - eredményezhetnek olyan, az áru tényleges ellenértékeként funkcionáló vételárat, amely mindkét szerződő partnernek megfelel és így érdekében áll az ügyletet megkötni.
A pretiumnak a római adásvételnél betöltött szerepét vizsgálva a sine pretio nulla venditio est tételét igyekeztem tartalommal megtölteni. Látnunk kell, hogy a vételár mint lényeges alkatrész jelentősége a vételi ügylet szempontjából több annál, mintsem csupán az áru ellenértékeként aposztrofáljuk. Az adásvétellel kapcsolatos dogmatikai kérdéseket lehetetlen a vételártól függetlenítve elemezni: a pretium meghatározása jelenti a dogmatikai fordulópontját az egész contractusnak: csak ha teljesül a certum pretium követelménye beszélhetünk emptio perfectaról, csak ez esetben száll át a veszély a vevőre és így tovább...
A konszenzuális vétel és a pretium kapcsolata szintén nem írható le csupán annyiban, hogy a felek konszenzusának az áru mellett erre is ki kellett terjednie. A szerződő partnerek megegyezése ugyanis egy olyan hosszú folyamat eredménye, amely során mind az eladó, mind a vevő igyekszik a maga érdekét érvényesítve a számára legkedvezőbb pretiumot kialkudni: erre a kölcsönös ügyeskedésektől, a másik fél "rászedésétől" sem mentes alkufolyamatra a római jognak is választ kellett adnia. Amint láttuk, az ókori Rómában - jelentős szerepet adva a bona fides eszméjéből levont általános elveknek - a klasszikus korra sikerült olyan rugalmas, a mindennapi ügyletkötés, a vételár megállapítása tekintetében fennálló szerződési szabadság és a forgalombiztonság igényeinek is eleget tevő jogi mechanizmust kialakítani, amely későbbi korok felé is iránymutató.
Végezetül, a klasszikus jogelvektől történő eltávolodás folyamatát vizsgálva a császári jogban mind pozitív, mind negatív példáját láthattuk az árképzésbe való állami beavatkozásnak. Ezekből levonható a következtetés: szükség van a megfelelő jogi garanciákra, adott esetben a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közti feltűnő értékegyenlőtlenséget kiküszöbölő intézkedésekre is, hogy az igazságtalanul előnyhöz jutó féllel szemben a másik szerződő partnert a jogrend védelemben részesítse - figyelembe véve azonban a forgalombiztonság, a jogügyletek biztonságához fűződő társadalmi érdeket is -, de a felek magánautonómiájába való központi beavatkozás nem lehet korlátlan. ■
JEGYZETEK
[1] Pap. D. 18. 1. 72 pr.: ...Quoniam emptionis substantia constitit ex pretio...
[2] Ulp. D. 18. 1. 2. 1
[3] Paul. D. 19. 2. 22. 3: ...in emendo et vendendo naturaliter concessum est, quod pluris sit, minoris emere, quod minoris sit, pluris vendere, et ita invicem se circumscribere... Ugyanígy Ulp.-Pomp. D. 4. 4. 16. 4, illetve Papir. D. 18. 1. 71 - a forráshelyek részletes elemzését ld. a iustum pretium tétele kapcsán.
[4] I. 3. 25. 1: Et quidem si nihil de partibus lucri et damni nominatim convenerit, aequales scilicet partes et in lucro et in damno spectantur.
[5] Gaius 3. 141, ill. I. 3. 23. 2
[6] Iliász, 7, 472. A hivatkozott Homérosz-szöveget illetően ld. D. Daube: The Three Quotations from Homer in Digest 18. 1. 1. 1 in: Collected Studies in Roman Law (Frankfurt 1991), 341-343. o.
[7] Paul. D. 18. 1. 1. 1: Sabinus Homero teste utitur, qui exercitum Graecorum aere ferro hominibusque vinum emere refert, illis versibus..."
[8] Paul. D. 18. 1. 1 pr.: Origo emendi vendendique a permutationibus coepit. Olim enim non ita erat nummus neque aliud merx, aliud pretium vocabatur, sed unusquisque secundum necessitatem temporum ac rerum utilibus inutilia permutabat...
[9] Caelius Sabinus, Sabinus és Cassius is azt az álláspontot képviselte, hogy a permutatio nem más, mint az adásvétel egyik esete. Az egyes jogtudósok álláspontjáról e kérdést illetően ld. részletesen D. Liebs: Rechtsschulen und Rechtsunterricht im Prinzipat, in: ANRW 15 (Berlin - New York 1976), 260. o. Vö. még: A. Bürge: Geld- und Naturalwirtschaft im vorklassischen und klassischen römischen Recht, ZSS 99 (1982), 142. o. R. Zimmermann: The Law of Obligations (South Africa 1992), 250. o.
[10] Vö. M. Kaser: Das römische Privatrecht I. (München 1971), 550. o.
[11] C. St. Tomulescu: Paul, D. 18. 1. 1. pr. et la mancipatio, ZSS 18 (1971), 721. o.: "Cette opinion ne peut s'expliquer que si nous admettons qu'á l'origine le métal pesé n'a pas été considéré comme prix mais comme marchandise, l'acte n'étant pas une vente mais un échange.
[12] I. 3. 23. 2:... sed Proculi sententia dicentis permutationem propriam esse speciem contractus a venditione separatam merito praevaluit... Mindazonáltal Th. Mayer-Maly: Pactum, Tausch und laesio enormis in den sog. Leges Barbarorum, ZSS 108 (1991), 214. o., megjegyzi: "Der Digestentitel 19, 4, auf den Justinians Instituionen verweisen, arbeitet zwar Unterschiede zwischen Kauf und Tausch heraus, bringt aber nicht die Lehre von der propria species contractus."
- 124/125 -
[13] Paul. D. 18. 1. 1. 1: ... nam ut aliud est vendere, aliud emere, alius emptor, alius venditor, sic aliud est pretium, aliud merx: quod in permutatione discerni non potest, uter emptor, uter venditor sit. Vö. még: Paul. D. 19. 4. 1 pr.
[14] A prokuliánusok szerint a teljesítés helyetti adás nem minősült solutionak, de az adós jogalap nélküli gazdagodásra hivatkozva exceptioval élhetett a hitelezővel szemben, ha az utóbb mégis az eredeti szolgáltatást követelte volna.
[15] H. Steiner: Datio in solutum (München 1914), 119. o.: "Dieser Fall hat auch den Kompilatoren vorgeschwebt, als sie die datio in solutum mit dem Kaufe verglichen und die analoge Anwendung von Kaufgrundsätzen vorsahen."
[16] A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht T. 2 (Erlangen 1884), 173. o.: "Also kann auch das Austauschen einer res venalis nicht ohne Weiteres als Kauf mit datio in solutum betrachtet werden."
[17] Természetesen emptio perfectaról csak akkor beszélhetünk, ha a vételár pontos meghatározása mellett az ügylet perfektuálódásához szükséges egyéb feltételek is fennállnak. Így például vagylagos szolgáltatás esetén meg kell történnie a kiválasztásnak, generikus szolgáltatásnál a teljesítésre szánt egyedek elkülönítésének.
[18] Ugyanígy: Gaius 3. 140: Pretium autem certum esse debet.
[19] Így például Justinianusnál: I. 3. 23. 2: Item pretium in numerata pecunia consistere debet...
[20] D. Daube: Certainty of Price, in: Collected Studies in Roman Law (Frankfurt 1991), 757. o.: "The Price is Certain but not Known".
[21] D. Daube, id. mű: 757. o.: "D. 18. 1. 7. 1. presents two cases, one where the buyer does not know the price since he buys for 'the sum for which the vendor bought', the other where the vendor does not know since he sells for 'whatever by way of price the buyer has in his safe'." Vö. J. A. C. Thomas: Marginalia on certum pretium TR 35 (1967) 77. o.
[22] F. Haymann: Textkritische Studien zum römischen Obligationenrecht, ZSS 41 (1920), 104. o.
[23] G. v. Beseler, Die Gefahrtragung beim Kaufe im klassischen römischen Rechte TR 8 (1928), 291. o., a hivatkozott fragmentumban az ideoque fordulatot - más forráshelyekhez hasonlóan - a szöveg interpoláltsága biztos jelének tartja (vö. G. v. Beseler: Et (atque) ideo, ZSS 45 (1925), 456-488. o.) és így rekonstruál: "Si quis fundum qui defuncto donatus erat iure hereditario sibi delatum ita vendiderit, erit tibi emptus tanti quanti a testatore emptus est, nulla est venditio." Ellenben D. Daube, i.m. 764-765. o.
[24] Gai. 3. 140: Pretium autem certum esse debet; nam alioquin si ita inter nos convenerit, ut quanti Titius rem aestimaverit, tanti sit empta, Labeo negavit ullam vim hoc negotium habere...
[25] Vö. Bessenyő A.: Kauf unbestimmter Mengen von Fungibilien oder Sachgesamtheiten, in: Tanulmányok dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára (Szeged 2004), 96. o.: a szerző szerint - a pretium meghatározásához szükséges lemérést dogmatikailag nem tekinthetjük az ügylet felfüggesztő feltételének (ahogy azt a romanisztikában elterjedt álláspont szerint Sabinus és Cassius képviselte - vö.: E. Seckel-E. Levy: Die Gefahrtragung beim Kauf im klassischen römischen Recht, ZSS 47 (1927), 185. o., Kiss B.: A "veszély" kérdése adásvételnél II. Periculum emptoris (Kecskemét 1943), 147. o., G. v. Beseler, i.m. 291. o., W. Ernst: Periculum est emptoris, ZSS 99 (1982), 232. o., F. Peters: Periculum est emptoris, in: Iuris Professio, Fg. M. Kaser (Wien - Köln - Graz 1986), 227. o., M. Pennitz: Das periculum rei venditae (Wien 2000), 90 - 91. o.) hiszen az eladó jelen esetben nem tartózkodni köteles a lemérés megakadályozásától, épp ellenkezőleg, el kell végeznie azt. A szöveg tehát Jusztiniánusz kompilátorai által interpoláltnak tekinthető. " ...dass die "quasi-Bedingungslehre" der Sabinianer in Wahrheit bloss eine Chimära ist. Es ist nämlich wohl bekannt, dass die Justinianer Perfektwerden und Bedingungseintritt ohne Bedenken zusammenwerfen." Ld. még: W. Ernst: Gattungskauf und Lieferungskauf im römischen Recht, ZSS 114 (1997), 307. o.: "Demnach ist hier nicht der Kauf als Rechtsakt die ausstehende mensura suspendiert - wie viele meinen - sondern es ist lediglich die Rechtswirkung des Gefahrübergangs aufgeschoben."
[26] E. Seckel-E. Levy, i.m. 186. o.: "Die Gegenschule muß einen anderen Standpunkt eingenommen haben. Das Ergibt sich aus dem typisch gajanischen Schema: quaeritur...Sabinus et Cassius...existimant mit einer jeden Zweifel ausschließenden Deutlichkeit." Vö. még: Kiss Barnabás, i.m. 147. o.
[27] Bessenyő A., Kauf..., 94. o.: "Jagd nach Klassikerkontroversen"
[28] Ezenfelül egyéb praktikus okok is elfogadhatatlanná teszik az azonnali perfektuálódás tételét: Bessenyő A., Kauf..., 95. o.: "...scheint es praktisch vollkommen undenkbar, dass ein Verkäufer die bei sich befindliche Warenmenge durch den Käufer abholen lässt, bevor die Abmessung der Warenmenge vollzogen worden wäre."
[29] E. Seckel-E. Levy, i.m. 117-263. o.: "Das ist dann nicht der Fall, wenn die Unsicherheit des Preises nur eine Folge der mangelnden Apparenz des Quantums der Kaufsache ist wie bei dem ... Kauf mit Preisbestimmung ad mensuram.
[30] Bechmann megkérdőjelezi e forráshely hitelességét, mert Ulpianus nemcsak az ügylet érvényességét, hanem az azonnali teljesíthetőséget, tehát perfektuálódást is - igaz csak mellékesen említve - hangsúlyozza. Vö. A. Bechmann, i.m. Teil 2, 343. o. Szintén posztklasszikus betoldásnak véli az "et statim impletur" fordulatot Haymann. Vö. F. Haymann: Zur Klassizität des periculum emptoris, ZSS 48 (1928), 348. o.
[31] F. Haymann, i.m. 348. o.: "Der klassiker behandelt hier die Gültigkeit eines Kaufs in ihrer Abhängigkeit im principium von der objectiven Bestimmbarkeit des Eintritts einer Bedingung, im § 1 und 2 der Höhe des Kaufpreises (pretium certum). R. Zimmermann, i.m. 252. o. : " It has been suggested that transactions of this type are impractical: the vendor cannot hope derive any advantage from a term such as this, since the purchaser has no incentive to make a profit."
[32] Paul. D. 18. 1. 55: Nuda et imaginaria venditio pro non facta est et ideo nec alienatio eius rei intellegitur.
Vö. J. Partsch: Die Lehre vom Scheingeschäfte im römischen Rechte, ZSS 42 (1921), 262-272. o. Ha a vétel színleges, nem történik tehát tulajdonátszállás, ezt illusztrálja a következő példa is: Bechmann, i.m. Teil 2, 153. o.: "Wer sein Haus um eine Mark verkauft unter dem vorbehalte des Rückkaufs um den nämlichen Preis, der hat weder sein Haus noch irgend welchen Teil desselben verkauft; er hat sich mit dem Gelde lediglich den Schein des Verkaufes und damit gewisse tatsächliche Vortheile verschafft."
[33] M. Kaser, Das römische Privatrecht I, 545. o.: "Der Kauf. gerichtet auf den Austausch der Ware, zumeist einer Sache, gegen einen in Geld bestehenden Preis."
[34] Mint ismeretes, a mancipatio idővel a nuncupatio átalakításával más ügyleti célok megvalósítására is alkalmassá vált. Mint jelképes adásvétel (imaginaria venditio), az eredeti causatól független, absztrakt tulajdonátruházó ügyletté lett. A vételár szolgáltatása ezután már csak jelképesen történt: egy érempénzt a mérleghez pendítve (mancipatio nummo uno). Természetesen a verum pretium követelménye kapcsán nem ebben az értelemben lesz szó a vételár és ezzel az adásvétel színlegességéről.
G. Lepointe et R. Monier, Les obligations en droit romain et dans l'ancien droit français (Paris 1954), 238. o.: "Les ventes faites par mancipation pour un sesterce correspondent à des opérations portant sur des personnes, de caractère fictif (émancipation, adoption), ce ne sont pas des ventes véritables."
[35] P. Jörs-W. Kunkel-L. Wenger: Römisches Privatrecht (Berlin 1949), 107. o.: " ...für die klassischen Real- und Konsensualverträge geltende Prinzip der veritas actus: Ein Kaufvertrag ohne Kaufpreis (Ulp. D. 18. 1. 36) ... konnten vor dem römischen Recht nicht bestehen."
- 125/126 -
[36] Ulp. D. 18. 1. 36: Cum in venditione quis pretium rei ponit donationis causa non exacturus, non videtur vendere. R. Zimmermann, i.m. 252. o.: "The price had to be seriously meant; otherwise the transaction was merely a donation in disguise." A hivatkozott forráshellyel részletesen foglalkozik D. Daube: Generalisations in D. 18. 1, de contrahenda emptione, in: Collected Studies in Roman Law (Frankfurt 1991), 533-540. o. A szöveg hitelességét illetően megjegyzi: "This fragment has never been attacked. Its wording may indeed be absolutely genuine - though cum in venditione quis ponit is reminiscent of distrahere quem posse, and, as we wall see, the indefinite pronoun quite possibly has the same history here as there."
[37] Ugyanez a bérletet illetően is elmondható: Ulp. D. 19. 2. 46: Si quis conduxerit nummo uno, conductio nulla est, quia et hoc donationis instar inducit.
[38] W. W. Buckland: A Text-Book of Roman Law from Augustus to Justinian (Cambridge 1963), 486. o.: "There was difficulty where the price was absurdly low. Where it was derisory, "nummo uno" or the like, there was, no doubt, no sale, but masked donatio, but this is not stated for sale, though it is for locatio."
[39] Az ulpianusi szöveg utolsó mondata abból a szabályból következik, miszerint a házastársak a házasság fennállása alatt érvényesen nem ajándékozhatnak magasabb értékben egymásnak. Bessenyő A. : Római magánjog (Budapest-Pécs 2003), 246. o.: "Mivel a feleség úrnőként élvezi a férj vagyonát, minden szükségletének kielégítése biztosított számára - a gyermekével és a férjével együtt - a vagyon mértéke által lehetővé tett szinten."
[40] K. Visky: Spuren der Wirtschaftskrise der Kaiserzeit in den römischen Rechtsquellen (Bonn - Bp 1983), 24. o.: "Die Vertragsfreiheit bedeutete also für die Parteien die im wesentlichen uneingeschrenkte Möglichkeit des Aushandelns. Nach römischem Rechtsdenken wäre jede Einschränkung der Preisgestaltung mit dem Grundsatz der Vertragsfreiheit unvereinbar gewesen."
[41] Ld. pl. V. Arangio - Ruiznál: "iustum pretium e laesio enormis". V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano, (Napoli 1956), 144-148. o.
[42] U. Wolter : Ius canonicum in iure civili, Köln - Wien (1975), Kaufrecht, laesio enormis, iustum pretium, aequalitas, 113. o. : "Ausgehend von der Idee der iustitia commutativa entwickelten die Theologen für den gesamten Warenverkehr die Vorstellung, daß Handelsgeschäfte zu ihrer Wirksamkeit der Vertragsgerechtigkeit und eines gerechten Preises bedürften und die kirchlichen Juristen folgten ihnen darin." Vö. még: B. Biondi: Il diritto romano christiano II-III., Milano (1952), 134-137. o. (II), ill. 242-243. o. (III)
[43] Papir. D. 18. 1. 71:... quibus mensuris aut pretiis negatiatores vina compararent, in contrahentium potestate esse.
[44] Az idézett forráshellyel, a circumscriptio és a bona fides viszonyával kapcsolatban jegyzi meg F. Schulz, ZSS 48 (1928), 694. o.: "Dieser Spruch geht bekanntlich für das entwickelte klassische Recht viel zu weit: wollte man ihn beim Worte nehmen, so gäbe es beim Kauf keine Mängelhaftung und keine Herrschaft der bona fides."
[45] Az idézett forráshelyből kitűnő nagyfokú szerződési szabadság és gazdasági előfeltételei viszonyáról ld. A. Pernice: Parerga, VII. Über wirtschaftliche Voraussetzungen römischer Rechtsätze, ZSS 19 (1898), 106. o.
[46] Th. Mayer-Maly: Privatautonomie und Vertragsethik im Digestenrecht, IVRA 6 (l955), 130. o.: "Ist die ständige Hoffnung, der andere werde der Dumme sein, die Triebfeder des Geschäftslebens?"
[47] E. Genzmer: Die antiken Grundlagen der Lehre vom gerechten Preis und der laesio enormis, Deutsche Landesreferate zum II. Internationalen Kongress für Rechtsvergleichung im Haag 1937, Sonderheft des elften Jahrgangs der Zeitschrift für ausländisches und internationales Recht, 36. o.: "Ein Missverhältnis zwischen Wert und Preis gehört zur Natur des Güterumsatzes".
[48] Ez mindkét fragmentumból egyértelműen kiderül: a D. 19. 2. 22. 3 esetén a "quod pluris sit, minoris emere, quod minoris sit, pluris vendere", a D. 4. 4. 16. 4-ben pedig az "in pretio" kifejezés utal a vételárra. A. Wacke: Circumscribere, gerechter Preis und die Arten der List, ZSS 94 (1977), 188. o.: ".bezieht sich die Gestattung des circumvenire nur auf die Höhe des Entgelts, nicht auf etwaige Mängel der Leistung."
[49] Vö. A. Wacke, i.m. 189. o.
[50] Sőt a jogtudomány már Cicero korában elismerte az eladói felelősséget a dolog hibáinak rosszhiszemű elhallgatásáért (dolosa reticentia). Cicero de off. 3. 16. 65
[51] Ugyanígy Ulp. D. 21. 1. 1. 6: Si intellegatur vitium morbusve mancipii (ut plerumque signis quibusdam solent demonstrare vitia), potest dici edictum cessare: hoc enim tantum intuendum est, ne emptor decipiatur.
[52] Vö. U. v. Lübtow: De iustitia et iure, ZSS 66 (1948), 500. o.
[53] A. Wacke, i.m. 190. o.: "Das Wort circumscribere muâ in diesen Fällen fides-konform ausgelegt und darf nicht mit Täuschung, Betrug gleichgesetzt werden. Circumscribere meint hier somit nur die nicht-dolose Wahrnehmung erlaubter Vorteile unter Einsatz der eigenen Geschäftstüchtigkeit." Vö. Mayer-Maly, Privatautonomie, 131. o.
[54] U. v. Lübtow, i.m. 502. o.: "Bona fides bedeutet aber Wahrhaftigkeit und Zuverlässigkeit im Rechtsverkehr... " Lübtow szerint az "invicem se circumscribere" tétele éppen ezért tűrhetetlen módon sérti a bona fides elvét, és meg is kérdőjelezi a fent elemzett Pomponius-fragmentum (D. 4. 44. 16) hitelességét.
[55] Az aediles intézkedéseinek szigorúságáról tanúskodik egy Jakab É. által idézett Apuleius regényrészlet (Apul. Met. 1, 25) is. Jakab É.: Stipulationes aediliciae (A kellékhibákért való helytállás kialakulása és szabályai a római jogban), AUSz 44 (1993), 42. o.: " ...az aedilisz hasonlóan semmisítette meg a kosár halat, mivel minőségre érzékeny szemével azonnal érzékelte az áru hitványságát, az aránytalanul magas áron pedig felháborodott." Jakab É., Stipulationes..., 41. o.: "Az aediles szigorúan felléptek az uzsorások ellen és megpróbálták az árdrágítást adminisztratív eszközökkel megakadályozni. Ennek során előfordult, hogy hatóságilag rögzítették az árakat. Vö.: Jakab É. : Aediles curules (Róma rendészeti igazgatása és ennek hatása a magánjog fejlődésére), AUSz 40 (1991), 131-155. o.
[56] Paul. D. 21. 1. 60: Facta redhibitione omnia in integrum restituuntur, perinde ac si neque venditio intercessit.
[57] Ulp. D. 21. 1. 19. 6: Tempus autem redhibitionis sex menses utiles habet: si autem mancipium non redhibeatur, sed quanto minoris agitur, annus utilis est. Sed tempus redhibitionis ex die venditionis currit aut, si dictum promissumve quid est, ex eo ex quo dictum promissumve quid est.
[58] Pomp. D. 18. 1. 18 pr.: Sed si communis ea res emptori cum alio sit, dici debet scisso pretio pro portione pro parte emptionem valere, pro parte non valere.
[59] Phil. et Phil. C. 8. 40. 18: Si, ut proponis, fundum ob debitum obligatum non iusto pretio vendidisti, residuam quantitatem, quam ex iusto pretio eiusdem servare potuisses, refundi tibi a fideiussore non iure poscis. Albertario szerint a rescriptumban a "non iusto" kifejezés helyett eredetileg a "minoris" szerepelt, azaz a szöveg interpolált. E. Albertario: Iustum pretium e iusta aestimatio, Studi di diritto romano III (Milano 1936), 412. o.: "Evidentemente, come emerge dal seguito, il testo genuino doveva dire: minoris". Mégha Albertario eme álláspontja helyes is, a rescriptum lényegén ez sem változtat.
[60] K. Visky, Spuren..., 30. o.: "Das kaiserliche Rescript läât den Grundsatz erkennen, daâ der Verkäufer gegen den einmal schon vereinbarten Preis nachher nicht mehr einwenden kann, er sei nicht richtig, gerecht gewesen."
[61] Diocl. et Maxim. C. 4. 44. 4: Ad rescindendam venditionem et malae fidei probationem hoc solum non sufficit, quod magno pretio fundum comparatum minoris distractum esse commemoras.
- 126/127 -
[62] Diocl. et Maxim. C. 4. 44. 6: Non est probabilis causa, propter quam rescindi consensu factam venditionem desideras, quamvis enim duplum offeras pretium emptori, tamen invitus ad rescindendam venditionem urgeri non debet.
[63] Diocl. et Maxim. C. 4. 44. 11. 1: Igitur cum patrem tuum, ut maius comprehenderetur instrumento pretium, quam rei quae distrahebatur esse convenerat, consensisse profitearis, propter hoc solum de circumscriptione frustra quaeritur.
[64] Diocl. et Maxim. C. 4. 45. 2. 2: Si vero partem pretii persolvisti, ad ea, quae venditorem oportet ex venditione praestare, magis actionem quam ad pretii quantitatem quam te dedisse siginificas, habes.
[65] K. Visky, Spuren..., 34. o.: "Diese Rescripte in ihrem Zusammenhang bezeugen das Bemühen der Kaiser, die Preisbestimmungen des alten Rechts - durch entsprechende Auslegung derselben - auch weiterhin aufrechtzuerhalten. Die bestehenden Rechtssätze erfahren hie und da einige Ergänzungen, gewinnen neue Aspecte, bleiben jedoch grundsätzlich unverändert."
[66] Diocl. et Maxim. C. 5. 74. 1: Cum proponas curatorem patris tui non interposito praesidis decreto praedium rusticum heredi creditoris seu tutori eius destinasse venumdare eamque venditionem deceptum patrem tuum ratam habuisse, si minore pretio distractum praedium est et inconsulto errore lapsum patrem tuum perperam venditioni consensum dedisse constiterit, non ab re quod praesidis provisione fieri convenit, cuius sollertiae congruum est, si diversa pars bonam fidem non amplectatur, in arbitrio eius ponere, an velit possessionem cum fructibus restituere, ita ut fenebris pecunia cum competentibus usuris restituatur. Megjegyzendő, hogy Solazzi a szöveget több helyen interpoláltnak tartja, egyben utal arra, hogy a szerződés felbontására ez esetben sem a vételár csekély mértéke, azaz "igazságtalansága" vezet, hanem az eladó fiatal életkora. Vö. S. Solazzi: L'origine storica della rescissione lesione enorme, BIDR 31 (1921), 62. o.
[67] M. Kaser: Römisches Privatrecht II (München 1975), 388. o.: "Für die Höhe des Kaufpreises bleibt es zunächst bei dem Grundsatz, der ihre Festsetzung der freien Übereinkunft überläât. Doch engen Verwaltungsvorschriften schon in der späten Klassik diese Freiheit ein, wenn auch anfangs nur für begrenzte Fälle."
[68] H. Scheuer: Die laesio enormis im römischen und im modernen Recht, Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft 47 (1933), 77. o.: "Die vorjustinianischen Rechtsquellen, soweit uns dieselben erhalten sind, kennen eine Bestimmung über die Anfechtbarkeit eines Verkaufes wegen L. e. nicht; innerhalb des Corpus juris Justinians erscheint sie - expressis verbis - nur in der vorerwähnten Leges 2 und 8 (Lex 2 ex anno 285, Lex 8 ex anno 293), die beide von den Kaisern Diokletian und Maximian stammen..." Pókecz Kovács A.: A laesio enormis és továbbélése a modern polgári törvénykönyvekben, JK (2000/5), 177. o. : "A szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalanságának kérdésével a III. századtól kezdve császári konstitúciók egész sora kezdett el foglalkozni, de az adásvétel felbontása laesiora hivatkozva ekkor még nem volt lehetséges."
[69] V. Arangio-Ruiz: La compravendita, 148. o. H. Scheuer, i.m. 77. o.: "Der Ausdruck "laesio enormis" findet sich im Cod. Just. selbst nicht vor; er wurde in der Glossatorenzeit geprägt und wird seither für die Verletzung ultra dimidium in der Rechtswissenschaft allgemein angewendet."
[70] K. Hackl: Zu den Wurzeln der Anfechtung wegen laesio enormis, ZSS 98 (1981), 148. o.: "Daran schlieât sich die Schilderung, es gehöre zum Wesen des Kaufabschlusses, daâ mit Wortwechsel zwischen Verkäufer und Käufer gefeilscht wird. Der eine möchte teurer verkaufen und muâ von seinem Verlangen etwas nachlassen, der andere will billiger kaufen und muâ zum anfänglich gebotenen Preis etwas zulegen."
[71] Vö.: R. Knütel: Contrarius consensus (Köln-Graz 1968), 29. o.
[72] Bessenyő A., Római magánjog, 489. o.
[73] O. Gradenwitz: Interpolazioni e interpretazioni, BIDR 2 (1889), 3-15. o.
[74] CT 3. 1. 1: Venditionis atque emptionis fidem nulla circumscriptionis violentia facta rumpi minime decet. Nec enim sola pretii vilioris querella contractus sine ulla culpa celebratus litigoso strepitu turbandus est. Ld. még CT 3. 1. 4, ill. CT 3. 1. 7.
[75] S. Brassloff: Zur lehre von der laesio enormis im byzantinischen Recht, Zeitschrift für vergleichende Rechtswissenschaft 28 (1912), 261-272. o.
[76] S. Solazzi, i.m. BIDR 31 (1921), 51-87. o.
[77] E. Albertario, i.m. 408-409. o.
[78] H. Scheuer, i.m. 82. o.: "In beiden Rescripten sind die Teile, welche von der L. e. handeln, interpoliert, d. h. Zusätze Justinians." Sirks szintén a kompilátorok általi betoldásnak tartja a rescriptumok utolsó mondatait. Ld. A. J B. Sirks: La laesio enormis en droit romain et byzantin, TR 53 (1985), 16-63. o. C. Hohenlohe ugyancsak tagadja a szövegek Diocletianustól való származását, és a keresztény hatások jelentőségét emeli ki a laesio enormis tétele kapcsán. C. Hohenlohe: Einfluß des Christentums auf das Corpus juris civilis, Wien (1937), 195. o.: "Die Wissenschaft ist heute einig, daß die sogenannte Laesio enormis christlichem Einflusse entspringt und das dem Diokletian zugeschriebene diesbezügliche Gesetz interpoliert ist."
[79] E. Zachariae von Lingenthal: Zur Lehre von der laesio enormis, ZSS 4 (1883), 49-60. o. A szerző szerint a rescriptum kiadására a kisbirtokosok védelmében került sor, hogy megakadályozzák az alacsony áron történő földfelvásárálásokat a gazdag nagybirtokosok (potentiores) részéről.
[80] H. Monnier: Études de droit byzantin, IV: La lésion de plus de moitié dans la vente, RHD 24 (1900), 181-185. o.
[81] I. Peretyerszkij és I. Novickij: Római magánjog (Budapest 1951), 295-296. o.
[82] Bár a szerző egy korai és már idézett művében (Privatautonomie...) a szövegeket még a justinianusi kompiláció eredményének tekintette, a későbbiekben már nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy Diocletianus az árszabályozó edictumán kívül még más rendelkezésekkel is korlátozta a szabad alkufolyamatot. Vö. Th. Mayer-Maly: Der gerechte Preis, Festschrift Heinrich Demelius (Wien 1973), 146. o. 1991-ben írt tanulmányában - Pactum, Tausch., 229. o. - pedig már egyértelműen Diokletianusnak tulajdonítja a két döntést.
[83] Visky K. : Die Proportionalität von Wert und Preis in der römischen Rechtsquellen des III. Jahrhunderts, RIDA 16 (1969), 355. o.: "Die Wirtschaftslage habe solche beschränkenden Maânahmen zur Zeit Kaiser Theodos II. nicht verlangt." Hamza szintén Diocletianus korának gazdasági krízisével támasztja alá nézetét, miszerint "a Diocletianus-féle politika-gazdaságpolitika szükségszerű következménye az intézmény." Ld. Hamza G. : Gazdaság és jog kapcsolata a császárkori római birodalomban, JK (1995/9), 413. o.
[84] M. Nicolau: Les origines de la laesio enormis, RHD 15 (1936), 207-208. o.
[85] Benedek F.: Római magánjog, Dologi és kötelmi jog (Pécs 1995), 172. o.: "Diocletianusnál az egyoldalú védelem indokolt volt, ui. szorult helyzetben ingatlant szoktak eladni, venni azonban nem. A feléntúli sérelem általánosításánál azonban Iustinianus nem vette figyelembe, hogy más áruknál (pl. élelmiszereknél) a vevő is kerülhet kényszerhelyzetbe és kénytelen uzsoraáron vásárolni."
[86] S. Lauffer: Diokletians Preisedikt (Berlin 1971)
[87] M. Kaser: Das römische Privatrecht II, 388. o.: "Die fortschreitende Geldentwertung im 3. Jh. macht dann weitere derartige Eingriffe notwendig, die in dem umfassenden Höchstpreisedikt Diokletians von 301 gipfeln."
[88] Hamza G., i.m. 412. o. : "A pénz vásárlóereje csökkenésének mértékére nézve jellemző, hogy Gallienus uralkodása idején (253-268) az ezüstdénár inflálódása - Jones és Heichelheim számítása szerint - eléri a 2400%-ot." A pénz vásárlóerejének csökkenésével kapcsolatosan ld. még M. Rostowtzeff: Gesellschaft und Wirtschaft im römischen Kaiserreich (Leipzig 1929), 38. o.
- 127/128 -
[89] Bessenyő A. : Római magánjog, 489. o.: "Ennek a tökéletesen elhibázott árrendeletnek döntő szerepe volt a császár és politikai rendszere bukásában."
[90] S. Lauffer, i.m. 1. o.: "Diokletians Preisedikt vom Jahre 301 n. Chr. ist nach seiner Rechtsform ein edictum ad provinciales, das von den Tetrarchen gemeinsam für das ganze Reich erlassen wurde. Dieser umfassende Geltungsbereich wird im Edikt ausdrücklich festgestellt."
[91] Thracia, Hellas, Egyiptom és az ázsiai tartományok.
[92] A. Wacke, i.m. 192. o.: "Diokletians grandioser Versuch einer Preislimitierung sämtlicher Waren und gewerblichen Leistungen - unter drakonischen Strafandrohungen einheitlich für das ganze Reich festgesetzt - hat ihn selbst nicht überlebt."
[93] R. Zimmermann, i.m. 261. o.: "It contained draconian sanctions (death penalty!)..." M. Kaser: Das römische Privatrecht II, 389. o.: "Diese Regelungen bedrohen zwar die Überschreitung mit Strafen, deren Strenge sich zunehmend steigert, sie berühren aber nicht die Gültigkeit des Kaufs."
[94] Mindazonáltal a rendelet gazdaságtörténeti jelentősége vitathatatlan. S. Lauffer, i.m. 4. o.: "Kein anderer amtlicher, privater oder literarischer Text enthält ein so vollständiges Waren- und Preisverzeichnis aus der antiken Welt..."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
