Az utóbbi években a laesio enormis szabálya az érdeklődés középpontjába került; továbbélésének áttekintése ezért több, mint időszerű.
Az ókori Rómában már ismert volt a szerződési szabadság, így a szerződések tartalmát a felek a jogrend általános keretei között akaratuk és legjobb belátásuk szerint alakíthatták. Ez érvényes volt az adásvételre is, amelyet az egyik leggyakoribb jogügyletként alkalmaztak. A római konszenzuális vétel ma is használt formájában a köztársaság korának utolsó szakaszára alakult ki.[2] Ez a feleknek az árban és az áruban történő megállapodását jelentette, amelyek az adásvétel lényeges alkatrészei. A vételár a két fél akaratától függött. Így lehetett alacsonyabb, vagy akár magasabb is, mint a vétel tárgyának, az árúnak az értéke.[3] A vevő és az eladó természetesen saját érdekeiket szem előtt tartva alakíthatták és állapíthatták meg a kölcsönösen kialkudott vételárat, ugyanis a felek kölcsönös ügyeskedései a vétel természetes velejárói (Paul. D. 19.2.22.3: in emendo et vendendo naturaliter concessum est... invicem se circumscribere). A vételárban való megegyezésnek, azonban voltak korlátai is, mivel a tévedés, a kényszer és a megtévesztés, mint az ügyleti akarati hibák az adásvételt érvénytelenné tették. Lényeges ténybeli tévedés (error essentialis), valamint az egyik fél akaratát kifogásolható módon, kényszer (vis ac metus) vagy megtévesztés (dolus malus) hiányában létrejövő konszenzus esetében a megállapodás kötelezővé vált, s ebben a tekintetben a római jogfelfogás évszázadokon keresztül változatlan maradt.[4]
1. A szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalanságának kérdésével a III. századtól császári konstitúciók egész sora kezdett el foglalkozni, de az adásvétel felbontása laesiora hivatkozva ekkor még nem volt lehetséges. Ha az eladó kevesebbet kapott egy földingatlanért, mint amit egy későbbi eladásnál remélhetett, az ügylet érvényes maradt.[5] Érvényes maradt az adásvétel akkor is, amikor az ígért pénzösszeg helyett egy másik szolgáltatással (datio in solutum) teljesítettek.[6] Az adásvétel a vevő beleegyezése nélkül, akkor sem volt felbontható, ha
- 177/178 -
az eladó a vevőnek a vételár dupláját ajánlaná.[7]A császári rescriptum,[8] akkor sem engedte meg az adásvétel felbontását, ha az eladó apja beleegyezésével kívánt eladni valamit, és ezt írásba is foglalták, majd az itt rögzített árnál alacsonyabb árért értékesítette a dolgot szóbeli megállapodás alapján. Szintén nem eredményezte az adásvételi szerződés érvénytelenségét az a tény, hogy a vevő csak a vételár egy részét fizette meg, ekkor ugyanis egy 293-ban Diocletianus és Maximianus által kiadott konstitúció[9] a vételárra való kiegészítést tartotta a vevő kötelességének.
Az adásvétel felbontásának lehetőségét a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás aránytalanságára hivatkozva Diocletianus és Maximianus két rescriptumában találjuk meg, amelyeknek kiadása között nyolc év telt el.[10] A korábbi az i.sz. 285-ben kiadott rendelet a laesio enormis gondolatának első megjelenése.
C. 4. 44. 2 Diocl. et Maxim.(a.285):
Rem maioris pretii si tu vel pater tuus minoris pretii distraxit, humanum est, ut vel pretium tu restituente emptoribus fundum venditum recipias auctoritate intercedente iudicis, vel, si emptor elegerit,quod deest iusto pretio recipies, minus autem pretium esse videtur, si nec dimidia pars veri pretii soluta sit.
"Ha te vagy apád nagyobb értékű dolgot kisebb árért adtatok el, az emberiesség kérdése az, hogy te a bírói tekintély közreműködésével az ár visszaadása mellett az eladott telket visszakapd, vagy ha a vevő azt választaná, kapd meg azt, ami az igazságos árhoz hiányzik.
Az árat akkor kell kisebbnek tekinteni, ha a valóságos árnak a felét sem fizette meg a vevő. "
Így Diocletianus szerint, ha egy ingatlan eladásakor a felek által kikötött vételár nem éri el a piacon reálisnak tekinthető ár (verum rei pretium) felét sem, az eladó perelhet arra, hogy a vevő a kifizetett vételár visszaszolgáltatása mellett adja vissza az eladott dolgot, vagy választása szerint (facultas alternativa) egészítse ki a vételárat a piaci árra. A fenti intézmény a laesio ultra dimidia, vagy a középkori kommentátorok elnevezésével a laesio enormis).[11] A rescriptum az eladónak az eladáskori szorult helyzetét veszi figyelembe. Ezzel szemben a dologért az ár kétszeresét fizető vevő nem hivatkozhat laesio enormisra. Tévedés, csalás lehetséges az eladó, de a vevő részéről is. Ha a vevőt is védeni kívánta volna a rendelkezés, egyenlő helyzetet teremtve, a dolgot kétszeres értékért eladóval szemben a vevő is kérhette volna a szerződés felbontását. Ezzel szemben azonban Diocletianus csak a sérelmet szenvedett eladó számára nyújt védelmet, valószínűleg abból a gyakorlati meggondolásból, hogy szorult anyagi helyzet - az, hogy valaki időben hozzájusson a megfelelő pénzösszeghez, amire szüksége van - késztethet eladásra, azonban előnytelen vételre nem. A szorult helyzetben ingatlant szokás eladni, így az ingók (főleg feketepiacon uzsoraáron értékesített élelmiszerekről lehetne szó) a jusztiniánuszi forrásokban nem fordulnak elő.
Ugyanígy rendelkezik egy későbbi Diocletianustól származó rescriptum is.
C. 4. 44. 8 Diocl. et Maxim.(a. 293):
Si voluntate tua fundum tuum filius tuus vendidedit. Dolus ex calliditate atque insidiis emptoris argui debet vel metus mortis vel cruciatus corporis imminens delegi, ne habeatur rata vendido. Hoc enim solum, quod paulo minori pretio fundum venumdatum significas, ad rescindendam emptionem invalidum est. Quod videlicet si contractus emptionis atque venditionis cigitasses substantiam et quod emptor viliori comprandi, venditor cariori distrahendi votum gerentes ad hunc contractum accedant vixque post multas contentiones, paulatimvenditore de eo quod petierat detrahente, emptore autem huic quod obtulerat addente,ad certum consentiant pretium, profecto perspiceres neque bonam fidem, quae emptionis atque venditionis conventionem tuetur, pati neque ullam rationem concedere rescindi propter hoc consensu finitum contractum vel statim vel post pretii quantitatis displationem: nisi minus dimidia iusti pretii, quod fuerat tempore venditionis, datum est, electione iam emptori praestita servanda.
"Ha fiad akaratodból eladta a telkedet. A rosszhiszemű eljárás kimutatható a vevő ravaszságából és fondorlatából, avagy halálfélelem és fenyegető kínzás esetén derülhet ki, hogy ne legyen érvényes az eladás. Az egyedül ugyanis, hogy a telket kissé alacsony áron eladottnak jelented ki, még nem elégséges a vásárlás érvénytelenítéséhez. Tudniillik, hogy ha belegondolsz az adásvételi szerződés lényegébe, és abba, hogy a vásárló az alacsonyabb áron való) megvásárlást, az eladó pedig a magasabb eladást kívánva jut el ehhez a szerződéshez, nagy nehezen, sok vita után, lassanként, miközben az eladó abból, amit kért, enged, a vásárló pedig ahhoz, amit ajánlott, hozzátesz, (majd) megegyeznek a megfelelő árban; tüstént megláthatod, hogy sem az adásvételi megegyezést őrző jóhiszem nem engedi, sem valami ok adása, hogy emiatt a megegyezéssel záruló szerződést szerződést megsemmisítsük tüstént vagy az ár mennyiségéről való vitatkozás után, hanem ha kevesebb lenne (a vétel-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
