Az önfoglalkoztatás intézménye a munkajog és a polgári jog határán helyezkedik el. A szorosabb értelmű munkajogviszony tartalma az ún. függő munka, vagyis az olyan munkavégzés, ahol a munkavállaló a munkát meghatározott időtartamon belül a munkáltató utasítása és irányítása, valamint ellenőrzése mellett köteles elvégezni. A tágabb értelmű munkajogviszonyban a munkavállalónak kisebb-nagyobb cselekvési szabadsága van, a munkát vagy a megbízást a munkáltatótól kapott eligazítások és elvárások figyelembevételével, a saját döntése alapján végezheti el, utólagos beszámolási kötelezettség mellett. Ez a fajta munkaviszony már közelít a vállalkozási és/vagy a megbízási jogviszonyhoz, mégpedig mind a kettőnek a tartós formájához. Ugyanakkor viszont a vállalkozási és a megbízási szerződés közelít a munkaszerződéshez, mégpedig annak az előbb bemutatott szabad szolgálati formájához. Ezt a jogdogmatikai felosztást a legpregnánsabban a német jogelmélet dolgozta ki, aminek alapján a német BGB elkülöníti egymástól a munkaszerződést (Arbeitsvertrag) és a szabad szolgálati szerződést (Dienstvertrag)[1], amit a cseh és a szlovák Munkakódex (Kodex Prace) is átvett.[2] Annak ellenére, hogy Kiss György az 1990-es évek elején ezt az elméletet, vagyis a függő munka és a szabad szolgálat közötti elméleti és kodifikációs megkülönböztetést "A piac és az emberi tényező" c. monográfiájával behozta a magyar munkajogi irodalomba,[3] ezt a megkülönböztetést sem az 1992. évi korábbi Mt. (1992. évi XXII. tv.) eredeti és sorozatosan módosított szövege, sem pedig az új Mt. (2012. évi I. tv.) nem vette át.[4]
Továbbhaladva e gondolatsoron, mind a munkaszerződés, mind a szabad szolgálati szerződés, mind pedig a vállalkozási vagy megbízási szerződés között helyezkedik el az ún. önfoglalkoztatási szerződés, amely formailag vagy vállalkozási, vagy megbízási szerződés, tartalmilag azonban munkaszerződési vagy szabad szolgálati szerződéses jellegű. Ha szabad szolgálati szerződéses jellegű, akkor legtöbbször üzletkötési-üzletszerzési és szerződéses kapcsolatgondozási tevékenységre, vagy pedig vezető alkalmazotti, azaz menedzseri tevékenységre irányul. A vezető alkalmazotti tevékenységet azonban az EU legtöbb régi tagállama külön
- 65/66 -
törvényben, de a munkajoghoz tartozva rendezi[5], ezzel szemben Magyarországon a korábbi Mt.-nek egy külön fejezetébe, a mainak pedig egy külön szakaszába van beiktatva a vezető alkalmazotti jogviszony. Ugyanakkor a szerződéskötési és a szerződésgondozási megbízási szerződésről elkülönítve a kereskedelmi ügynöki szerződési törvény (2000. évi CXVII. tv.) szól. A kereskedelmi ügynöki szerződés ilyen körülmények között Magyarországon a polgári jog részévé, mégpedig a vállalkozási és/vagy a megbízási szerződés egyik olyan formájává vált, amelyet önálló cégként bejegyezve vagy anélkül is, egyéni vállalkozási igazolvánnyal rendelkezve el lehet látni. E kereskedelmi ügynöki tevékenység magába foglalhat vételi és eladói, valamint bizományosi tevékenységet is. A kereskedelmi ügynök e jogforrás alapján iparűző tevékenységet önállóan, alkalmazott igénybevétele nélkül vagy igénybevételével is végezhet, sőt társas vállalkozásként is, mással együtt, gazdasági társaságot alapítva vagy ilyen társasághoz csatlakozva.
Már most, ha az önfoglalkoztatást nézzük, az formáját tekintve egy olyan tartós vállalkozási vagy megbízási szerződés, amely irányulhat függő munkára és szabad szolgálati tevékenységre egyaránt. Kritérium, hogy az önfoglalkoztató a foglalkoztató részére a formailag vállalkozásnak vagy megbízásnak minősülő tevékenységét meghatározott rendszerességgel, tartósan saját maga lássa el. Ennélfogva az önfoglalkoztató a feladatainak az ellátása során alkalmazottat nem foglalkoztathat, és a tevékenységet nem végezheti saját cégnév alatt. Önfoglalkoztatónak minősül a régi tagállamok nemzeti joga szerint az olyan családtag is, aki nem munkaviszony keretében, hanem családtagi minőségben vesz részt rendszeresen közeli hozzátartozójának a gazdaságában, vállalatában és amely tevékenység után a jövedelemből részesül. Ezáltal pedig az önfoglalkoztatásnak mind a két formája esetében mind az önfoglalkoztatott, mind pedig az ugyancsak ilyen minőségben a hozzátartozó vállalatában, üzletében vagy farmján dolgozó családtag, ha a foglalkoztatási hivatalnál és a társadalombiztosítási intézetnél be van jelentve, vagy maga az önfoglalkoztatott - és általában ez az általános -, vagy a foglalkoztatója, vagy pedig megosztva fizetik a társadalombiztosítási (nyugdíj- és betegségbiztosítási) járulékokat. Ez annyiban különbözik a munkajogviszonyból fakadó tb-járulékfizetési rendszertől, hogy ott a munkavállaló és a munkáltató egymás között "ex lege" megosztva fizetik a kötelező tb-járulékot.
Tekintettel arra, hogy az önfoglalkoztatás itt bemutatott két formája közül az irányelv csak a családi bedolgozó önfoglalkoztató mibenlétét pontosítja, míg a nem családi bedolgozó önfoglalkoztatás fogalmát és jogi tartalmát meglehetősen hézagosan rendezi. Ezért - miként arra Kiss György tanulmánya részletesen utal - az önfoglalkoztatás fogalmát 1993-ban az ILO adta meg. Az ILO meghatározása értelmében önfoglalkoztatónak azt kell tekinteni mind a családi, mind az egyéb cégeknél, akinél a munka ellenértéke közvetlenül az általa előállított javak vagy szolgáltatások hasznától függ, és ugyanígy a vállalkozás működése is. Ezért a döntéseiért is ő felel, még ha a döntést másra ruházza át.[6] Megítélésem szerint ez a fogalom sem egzakt, és legfeljebb a családi gazdaságban történő önfoglalkoztatást fogja át, azonban az egyéb önfoglalkoztatásokra nézve ellentmondásos. Az önfoglalkoztató ugyanis megrendelőjének utasításai és elvárásai szerint köteles eljárni. Bár kifelé vállalkozóként vagy megbízottként szerepel, és ezért kifelé a felelőssége fennáll, azonban az ő irányában felelősséggel a foglalkoztató tartozik. Ezt érzi Kiss György is, és ezért tudatosan egészíti ki az ILO-nak ezt a definícióját Perulli nézetével, aki szerint az önfoglalkoztató valójában munkavállaló, akinek a jogállása a munkavállalóhoz hasonlít.[7] Ezt az álláspontot vallja a német jogelmélet is, amely az önfoglalkoztatott személyt "arbeitsähnliche Person"-nak minősíti, és így a munkavállalóhoz hasonló jogállás illeti meg őt.[8] Ez azonban a 83/613. sz. EGK irányelvből sem tűnik ki, amely lényegében az ILO fogalommeghatározásához hasonlóan csak a családtagi önfoglalkoztatást rendezi egyértelműen, az egyéb cégeknél folyót azonban nem.[9] Ezért indokolt lenne az irányelvnek az egyéb cégeknél alkalmazott önfoglalkoztatási formájának rendezését kiegészíteni és egyértelművé tenni.
Az önfoglalkoztatási forma kialakulására atipikus munkavégzésnek minősülő intézményként elsősorban az itt említett társadalombiztosítás miatt került sor. A családi munkavégzésnél azért, mert azzal egy időben, hogy az EK és az EFTA valamennyi tagállama kiterjesztette a jóléti piacgazdaság időszakában a kötelező társadalombiztosítást - a nyugdíj- és egészségbiztosításra egyaránt - az egyéni cégek és vállalkozók, valamint az ilyen gazdaságokban, vállalkozásokban rendszeresen dolgozó családtagokra, a munkaviszony jellegű foglalkoztatások esetében pedig azért, mert így a foglalkoztatók mentesülni tudtak a foglalkoztatott társadalombiztosítási járulékának rájuk eső részének a
- 66/67 -
megfizetése alól. Míg ugyanis munkaviszony esetében a munkáltató a munkavállaló kötelező társadalombiztosításánál a járulék felét vagy kétharmadát köteles fizetni,[10] addig a tartós vállalkozásnak vagy megbízásnak minősülő önfoglalkoztatásnál - más megállapodás hiányában - mindezt teljes mértékben az önfoglalkoztatónak kell fizetnie. Ennek következtében terjedt el az önfoglalkoztatásnak ez a második, az önfoglalkoztató részéről kényszervállalkozásnak vagy kényszermegbízásnak minősülő, valójában munkaviszony jellegű és tartalmú formája.
Az önfoglalkoztatás vállalkozásnak vagy megbízásnak minősülő e formájának alkalmazásánál azonban a foglalkoztatók nagymértékben visszaéltek és az új tagállamokban még ma is visszaélnek. Ugyanis nemcsak a társadalombiztosítási járuléknak munkaviszony esetében egyébként a munkáltatót terhelő részét hárítják át az önfoglalkoztatóra, hanem arra hivatkozva, hogy az önfoglalkoztató vállalkozó vagy megbízásokat hivatásszerűen felvállaló személy, és így e két kategória szabad foglalkozásnak minősül, akik maguk osztják be, szabadon és törvényi korlátok nélkül, a munkaidejüket. Ebből kifolyólag, amikor nem dolgoznak, nem jár nekik jövedelem, így a heti pihenőnapokra és a szabadság idejére sem. Ezen az alapon a foglalkoztatók sok helyen nem biztosítanak fizetett szabadságot, és túlóra-, valamint műszakpótlék fizetése nélkül dolgoztatják őket a jogszabályilag megengedett munkaidőkereteket meghaladóan heti pihenőnapokon vagy éjszaka. Ezt a gyakorlatot vezették be a külföldi cégek Magyarországon is. Ilyen módon Magyarországon elsősorban a rendszerváltást követően korán betelepült külföldi biztosítótársaságok és bankok éltek vissza.
Annak érdekében, hogy a nyugat-európai államokban már az 1960-as és ’70-es években elterjedt, hogy eme visszaélések kiküszöbölésre kerüljenek, még az Európai Gazdasági Közösség 1986-ban megalkotta a már említett 86/613. sz. EGK irányelvet. Eme irányelv szerint az olyan, vállalkozóként vagy megbízottként foglalkoztatott magánszemélyeket, akik két hónapon keresztül nyolc napot meghaladó jelleggel valamely cégnél alkalmazott vagy teljesítési segéd igénybevétele nélkül, csak saját maguk végeznek valamilyen munkát vagy teljesítenek különböző feladatokat, önfoglalkoztatónak kell tekinteni. Ezért esetükben a munkaviszonyra vonatkozó főbb előírásokat a kötelező társadalombiztosítási járulékfizetés a munkavállaló és a munkáltató között történő megosztásának a kivételével alkalmazni kell.
Az EU régi tagállamaiban már jóval a 86/613. sz. EGK irányelv megalkotása előtt rendezésre került az önfoglalkoztatás jogintézménye. Éppen ezért az irányelv csak szintetizálva átvette a Gazdasági Közösség tagállamaiban kialakult szabályok és elvek közös magját. Az egyes tagállamokban kialakult nemzeti szabályokat a német, a holland és a francia jog vonatkozásában az önfoglalkoztatás előírásait feltérképeztem, és több munkámban publikáltam. A holland jogi megoldás tekintetében Somogyi Zsuzsa kutatásait és van Voss tankönyvét használtam fel.[11] Kiss Györgynek e tárgykört érintően a Jogtudományi Közlöny 2013/1. számában megjelent tanulmánya az itt említett kutatásaimat részben a német, teljes egészében pedig az olasz és az angol jogi rendezést érintően kiegészítette.[12] Én ugyanis e két állammal nem foglalkoztam, utóbb azonban sikerült adatokat szereznem az olasz, az osztrák és a spanyol megoldásról.[13] Ugyanakkor Kiss Györgynek e tanulmánya nem tárgyalja az osztrák, a svájci, a francia, a spanyol, a holland és a belga megoldást.[14] Ennélfogva az én korábban közzétett és időközben végzett kutatásaim, valamint Kiss György jelenlegi kutatásai kiegészítik egymást. A feltérképezés azonban még nem teljes, mivel néhány ország nincs még tüzetesen e tekintetben megvizsgálva magyar részről.
Összegezve a kettőnk kutatásait, az EU tagállamainak e téren fennálló szabályai azt mutatják, hogy rendszertanilag három fő irányvonalról és egy "mellékvágányú" negyedikről is lehet beszélni. A szabályozás módját tekintve az egyik átfogóan a bírói gyakorlat elvi határozatai alapján rendezi az önfoglalkoztatói jogviszonyt, míg a másik ezt a jogot jogszabály kiadásának formájában valósítja meg. A harmadik a vegyes rendszer, ahol van az önfoglalkoztatásra bizonyos jogi szabályozás, amit azonban a bírói gyakorlat pontosít. Az előbbi a német, az osztrák, és a holland megoldásra, míg az utóbbi a franciaországira jellemző. A vegyes rendszer az olasz és a spanyol jogi rendezésre jellemző. Ami a szabályozás terjedelmét illeti, az egyik megoldás szerint
- 67/68 -
az önfoglalkoztatás érvénye csak az individuális munkajogviszonyra terjed ki, míg a másiknál a kollektív munkajogi előírásokra, és az ott meghatározott munkavállalói jogosultságokra is. Az előbbihez tartozik Németország és Ausztria, míg az utóbbihoz Hollandia, Olaszország és Spanyolország. A harmadik megoldás ebben a kontextusban a franciaországi, ahol az egyes önfoglalkoztatási tevékenységi körökre az egész Code du travail érvényes, ideértve a kollektív munkajogi részt is, míg más önfoglalkoztatási tevékenységi körökre csak az individuális munkajognak a munkavállalókat védő alapvető szabályai. Végezetül ezen a területen a negyedik megoldást a brit jogi rendezés adja, ahol a második francia megoldáshoz hasonlóan az önfoglalkoztatásnak csak egyes részterületeire terjed ki a munkajogi rendezés, míg másokra nem.
Nézve ezek után az egyes régi tagállamok nemzeti jogát az itt felvázolt rendszer alapulvételével, Németországban a Szövetségi Munkaügyi Bíróság (Bundesarbeitsgericht, röv.: BAG) elvi állásfoglalással mondta ki, hogy az önfoglalkoztatót (Selbstbescheftige) "arbeitsähnliche Person"-ként kell kezelni, akire az individuális és a kollektív munkajogviszony valamennyi szabálya vonatkozik, és így megilletik őt nemcsak az individuális munkajogi szabályokból a munkavállalókra származó jogok, hanem azok is, amelyek a kollektív munkajogi előírásokból származnak, beleértve az üzemi alkotmányjogot is. Ezt az álláspontot a BAG a 86/613. sz. EGK irányelv második fejezetéből, a Sozialgesetsbuch 7. §-ából, valamint a Tarifvertragsgesets 1. § (1). bekezdéséből vezette le.[15] A svájci jog az önfoglalkoztatót olyan látszólagos önálló állásúnak, "Scheinselbsstandigen"-nek tekinti, aki bár nincs betagolva a munkaszervezetbe (Arbeitsorganisation), mégis erősen függ a foglalkoztatótól. Ezért a Szövetségi Bíróság (Bundesgericht) a BGE 118 II 157. sz. elvi állásfoglalásával a Kötelmi törvényben (Obligationsrecht, röv.: OR) szabályozott munkaszerződés munkavállalót védő szabályait kiterjesztette az önfoglalkoztatókra is.[16] Hasonló álláspontot foglal el Olaszország is, ahol Kiss György kutatásai alapján bemutatott olasz elméleti és gyakorlati álláspontot a Biagi nevével jelzett reformmal összefüggésben a Decreto Legislative (276/2003. sz. rendelet) 276. pontja alapozza meg. A Decreto Legislativo megalkotói ezt az álláspontot a Codice Civile 113. §-ából vezették le, amely a szolgálati szerződésről szól. A rendelet a szabadfoglalkozásúaknak (liberi professonisti) két csoportját különbözteti meg. A szellemi szabadfoglalkozásúakat és az egyéb szabadfoglalkozásúakat, akik közül a munkavállalóhoz (operari) hasonló önfoglalkoztatásúnak, azaz "lavoratori parasubordinati"-nak az minősül, aki a foglalkoztatójának szociálisan és egzisztenciálisan teljesen alá van rendelve.[17] Ennek kapcsán utal Kiss György arra is, hogy az olasz Codice Civile Processuale alapján munkaügyi perként kell tárgyalni a német joghoz hasonlóan az önfoglalkoztatónak és a kereskedelmi ügynöknek a foglalkoztatójával, illetve a megbízójával kapcsolatos jogvitákat is.[18]
A spanyol munkajog a munkavállalóhoz hasonló önfoglalkoztatott fogalmát nem ismeri. Az "Estatuto del trabajo autonomo" (LETA) kódexszerűen rendezi a szabadfoglalkozásúak (trabajador autonomo) és a vállalkozók (empressario) foglalkozási viszonyait, ahol különbséget tesz "trabajador por curenta proprie" és "trabajador por ajena" között. Ez utóbbi vállalkozási rizikót nem visel, és az idetartozót tekinti a szakirodalom és a bírói gyakorlat a munkavállalóhoz hasonló önfoglalkoztatottnak. Ő az, aki helyett a munka gyümölcsét (frutto del trabaio) a foglalkoztató, a "trabajador autonomo" vagy a vállalkozó, az "empressario" élvezi. A LETA 2. fejezete szól erről a körről, és innen vezeti le a bírói gyakorlat a munkavállalóhoz hasonló önfoglalkoztatotti helyzetet és biztosít szociális és munkajogi védelmet, főleg a jogviszony felmondása esetén. Azt azonban, hogy a munkát végző helyzete a munkavállalóéhoz hasonló, per esetén az önfoglalkoztatottnak kell bizonyítania, amely helyzet fennálltát a bírói gyakorlat igen szigorú kritériumok alapján állapítja csak meg.[19]
Az osztrák munkajog az önfoglalkoztatás gyakorlatát a svájci BGE elvi állásfoglalásához hasonlóan, az OPTK-ba (ABGB) foglalt szolgálati és vállalkozási szerződés (Dienst- und Werkvertrag) tartalmi összehasonlításából és a Munkaalkotmány-törvény (Arbeitsverfassungsgesets, röv.: AVG) 36. §-ába foglalt munkavállalói fogalomból (Arbeitnehmerbegriff) levezetve a német joghoz hasonlóan a bírói gyakorlat alapján kidolgozva rendezi, kiterjesztve a munkavállalói jogosultságok jelentős részét a munkajogi kapcsolatokból származó munkavállalói jogosultságokra is. Az osztrák munkajog ugyanis éppen úgy, mint a német jog, jogforrási úton nem rendezi az önfoglalkoztatást, hanem a némethez hasonlóan teljesen a kikristályosodott bírói gyakorlatra hagyatkozik.[20]
A holland jogi rendezés az itt említettektől csak annyiban tér el, hogy a munkaügyi perekben is eljáró kantonbíróságok bíráinak állásfoglalása alapján az önfoglalkoztató (freelancer) jogviszonyára az individuális munkajog szabályai az irányadóak. Közvetve azonban reá is kiterjed a kollektív szerződés és az üzemi megállapodás. A freelancer beléphet az őt foglalkoztató üzemben képviselettel rendelkező szakszervezetbe. Ez eset-
- 68/69 -
ben aktív és passzív választójoggal mind a két érdekvédelmi szervezetnél rendelkezhet.[21]
Ami a francia jogi rendezést illeti - mint már erről szó esett -, az önfoglalkoztatóknak két nagy csoportját különbözteti meg a Code du travail. Az első csoportba, akikre a Code du travail valamennyi individuális és kollektív munkajogi előírása kihat, az üzletkötők (Art. L. 751-1 etc.), az újságírók (Art. L.761-1. etc.), a művészek (Art. L. 761-2. etc.), valamint a manökenek (Art. L. 763-1 etc.) tartoznak. A második csoportba azok tartoznak, akikre a munkakörből adódóan csak a Code du travail olyan leglényegesebb szabályai vonatkoznak, mint amilyen a minimál- és a garantált munkabér, a munkaidő és a túlmunka behatárolása, a rendkívüli és a túlmunka, valamint az éjszakai munkavégzés után járó bérpótlék, a fizetett heti pihenőnap és szabadság, valamint a speciális munkajogi felelősségi előírások, továbbá a munkajogi felmondásvédelmi szabályok. E munkakörlistához tartoznak a házi bedolgozók (Art. L.71-1. etc.), a házmesterek (Art. L. 77-1. etc.), a babysitterek (Art. L.7663-1. etc.), a raktárosok és a programelőadók (Art. L-781-1.), valamint a kereskedelmiüzletlánc-vezetők (Art. L. 78. etc.).[22] A belga munkajogi megoldás ehhez hasonló, tekintve, hogy a polgári jogi viszonyokat a francia Code Civil rendezi, a munkajogi jogszabályok gyűjteménye pedig a Code du travail-hoz közeli rendszer szerint épül fel, és szabályai ahhoz hasonlóak. Az önfoglalkoztatónak nem kell vállalkozói igazolványt kiváltania, mint korábban, de regisztráltatnia kell magát a területileg illetékes Kereskedelmi és Iparkamarában (Chambre des Métiers et Négocies), és igazolnia kell, hogy a végzendő munkához megfelelő szakmai és/vagy üzleti képzettséggel rendelkezik. Hasonlóképpen a francia megoldáshoz, az önfoglalkoztatónak is regisztráltatnia kell magát egy nyugdíj- és egészségbiztosítási pénztárnál is (Caisse d’assurances sociales), ahhoz pedig, hogy jogosult legyen a társadalombiztosítási szolgáltatásokra, csatlakoznia kell még egy Mutual Insurance Grouphoz is, amely ugyanúgy, mint Franciaországban, üzemi kifizetőhelyként működik.[23]
Ami az Egyesült Királyság e téren fennálló megoldását illeti, Kiss György kutatási eredményeire támaszkodom. Megállapítása szerint az angol munkajog a germán szabad szolgálati szerződéshez és a függő munkára irányuló szerződéshez, illetve a francia emloyee és travaieaur párosításhoz hasonlóan employee és worker párosítást alkalmaz. Ebben a felállásban Kiss megállapítása szerint az employee saját magát védi, míg a workert a munkajogi előírások. Az employee kategórián belül azonban kiemeli a self employeet. Kiss azonban Daviesre hivatkozva leszögezi, hogy a brit employment law nem terjeszti ki az employeerre a munkajogi szociális minimál-standardeket, mivel a megrendelést-megbízást megadó foglalkoztatóval szemben a self employee meg tudja védeni magát, amit én kételkedve fogadok. Egy kiskaput azonban az angol jog is nyit azokban az egyértelmű esetekben, amikor a self employee kétséget kizáróan függő munkát végez, szóba jöhet a munkajogi előírások alkalmazása.[24]
Ehhez hasonló megoldást követ lényegében a dán jog is, ahol minden munkajogi intézménynél vita esetén a polgári jog általános előírásai szerint kell eljárni. A dán jog azért az önfoglalkoztatókkal kapcsolatban, Ptk. hiányában a bírói gyakorlat által kialakított tartós vállalkozási és megbízási szabályok alapján jár el. Mivel, Dániát is beleértve, a skandináv államokban a polgári jog nem kodifikált, az önfoglalkoztatói jogviszony vagy tartós vállalkozás, vagy tartós megbízás. Függő munkára irányuló tartós vállalkozás esetén azonban itt is szóba jöhet a valamennyi skandináv államban létező munkaszerződési törvény munkavállalót védő szabályainak analógiakénti alkalmazása a Hoge Rad és a rechtbankok gyakorlata alapján.[25]
Ami a munkavállalóhoz hasonló önfoglalkoztatott személy fogalmát illeti, azt elsősorban a német és az osztrák szakirodalom dolgozta ki.[26] E szerint ilyennek tekintendő, aki formálisan tartós vállalkozási vagy megbízási jogviszonyban más részére és számlájára személyesen és rendszeres jelleggel, tartósan tevékenységet végez, valamint gazdaságilag és egzisztenciálisan foglalkoztatójától függ. E meghatározást vette át a többi itt említett állam munkajogi szakirodalma és bírói gyakorlata is. Valamennyi, e jogviszonyt szabadfoglalkozásúként vagy kisvállalkozóként a megrendelő-megbízó érdekében végzett feladatot, azaz munkát vagy megbízást ellátó személy és a munkavállaló közötti helyzetként értékeli azzal, hogy jogviszonya közelebb áll a munkavállalóéhoz.
Némiképpen más irányban kezdte rendezni az önfoglalkoztatást a magyar munka- és szociális jog. Az 1990-es rendszerváltásig az önfoglalkoztatás ismeretlen fogalom volt a magyar munkajogban, sőt jó néhány éven keresztül még azt követően is. A privatizáció során az országba bejött külföldi cégek kezdték előszeretettel alkalmazni a munkaszerződés-kötés helyett a tartós
- 69/70 -
vállalkozási és megbízási szerződések kötését, amellyel összefüggésben az általuk megvásárolt vállalatokban a kevésbé kötött munkavégzéssel összefüggött munkaszerződéseket felmondták, pontosabban átalakították tartós vállalkozási és/vagy megbízási jogviszonnyá, csak azért, hogy az ezt követően önfoglalkoztatottnak minősülő dolgozók után ne kelljen társadalombiztosítási (tb) hozzájárulást fizetniük. Bár a tényleges motívuma ennek a nyugat-európai munkáltatói tb-hozzájáruláshoz viszonyítva az, hogy a magyar munkáltatót nagyobb arányú hozzájárulási kötelezettség terheli. Ugyanis a régi tagállamokban a tb-járulékfizetési kötelezettség általában feles arányban oszlik meg a munkavállaló és a munkáltató között, és Franciaországban, valamint a skandináv államokban is csak kétharmad arányt visel a munkáltató, ezzel szemben Magyarországon a munkáltatókat terhelő arány megközelíti az összes járulék háromnegyedét. Ezenkívül a tartós vállalkozási- és/vagy megbízásiszerződés-kötéseket nemcsak a tb-járulék-fizetés terheitől való szabadulás érdekében, hanem azért is alkalmazták nemcsak a külföldi, hanem a magyar cégek és vállalkozások is előszeretettel, mivel ily módon a már említett munkajogi korlátozó szociális indíttatású előírások alól mentesülni tudtak. Ezekkel a lehetőségekkel mindenekelőtt az országba bejött holland biztosítótársaságok éltek, és tőlük terjedt szét az önfoglalkoztatásiszerződés-kötések gyakorlata az egész országban, tartós vállalkozási vagy megbízási szerződéseknek, az agráriumban pedig haszonbérleti szerződéseknek elnevezve. Amikor emiatt az önfoglalkoztatottak többnyire szerződésük megszűnését követően pert indítottak, a munkaügyi bíróságok hárították maguktól az ilyen ügyeket, mondván, hogy a szerződéseket vállalkozási vagy megbízási alapon, vagy pedig a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. tv. alapján kötötték meg. Ezért ha megbízásnak vagy vállalkozásnak volt címezve egy szerződés, kezdetben akkor is annak megfelelően bírálták el a szerződés elnevezése alapján, még ha tartalma teljesen munkaszerződési jellegű is volt. Ennek ellenére azonban egyre nőtt azoknak a munkaügyi bíróságoknak a száma, amelyek a Ptk. 207. § (5) bekezdése alapján az ilyen vállalkozási, illetve megbízási szerződéseket érvénytelennek mondták ki, és a mögöttük meghúzódó munkaszerződést fogadták el érvényesnek.[27]
Némi áttörést jelentett a bírói gyakorlatban Somogyi Zsuzsa cikkének megírása a holland freelancer rendszerről.[28] Ezt követően a munkaügyi bíróságok annak szabályai szerint kezdtek eljárni, és helyt adtak a munkajogi szabályok alapján több olyan volt biztosítási szerződést kötő keresetének, aki pert indított volt foglalkoztatójával szemben. Ebből okulva a biztosítótársaságok az önfoglalkoztatott szerződéskötő munkatársaikat arra kötelezték, hogy családtagjaikkal létesítsenek egyszerű gazdasági társaságokat, közkereseti vagy még inkább betéti társaságokat.[29] Az igazi áttörést azonban az hozta meg, amikor az első Orbán-kormány a minimálbért 25 000 Ft-ról 50 000 Ft-ra emelte fel. Ugyanakkor a munkáltatók annak érdekében, hogy ne kelljen dupla tb-járulékot fizetniük munkavállalóik után, a munkaidőt formálisan a felére csökkentették, a másik felét pedig tartós vállalkozási viszonnyá minősítették. A munkaügyi felügyelőségek ezeket az eljárásokat jogellenesnek minősítették, és az így eljárt munkáltatókat komoly összegű bírsággal sújtották. A munkáltatók eme határozatokat keresettel támadták meg a közigazgatási bíróságok előtt, amelyek a munkaügyi felügyelőségek határozatait helybenhagyták.[30] Ezt követően alakult ki ezen a téren az a munkaügyi bírói gyakorlat, amelyet 2003-ban Handó Tünde, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság akkori elnöke a Cég és Jog+Napi Jogász összevont jogi szaklap hasábjain bemutatott.[31]
A magyar bírói gyakorlat először is azt vizsgálta, hogy az önfoglalkoztatott tevékenysége nem tartozik-e a kereskedelmi ügynöki tevékenység alá. Ha igen, akkor igyekszik hárítani az ügy tárgyalását, holott minden esetben meg kellene vizsgálni, hogy az ügynöki tevékenység nem függő munka jellegű-e, mert ha igen, álláspontom szerint a 2000. évi CXVII. tv. helyett a Ptk. 207. § (5) bekezdése alapján azt kell először megvizsgálni, hogy a vállalkozásnak vagy megbízásnak, esetleg haszonbérleti szerződésnek elkeresztelt okirat mögött nem munkaviszony-tartalom húzódik-e meg. Ha igen, a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény vagy a vállalkozásról és a megbízásról, valamint a haszonbérleti szerződésről szóló polgári jogi szabályok helyett a munkajogi előírásokat szükséges alkalmazni azon az alapon, hogy ezek a szerződések munkaszerződést palástolnak. Azt, hogy az ilyen polgári jogi szerződések mögött mikor húzódik meg munkaszerződés, Handó Tünde szerint akkor, ha az önfoglalkoztatottnak a foglalkoztató részére meghatározott időkben rendelkezésére kell állnia, és egy alá-fölé rendeltségi állapot alapján a foglalkoztatót széles körű utasítási jog illesse meg, a munkavégzés költségeit a foglalkoztató viselje, ideértve a munkaeszközökről való gondoskodást is, a munkavégzés pedig állandó és rendszeres legyen, ezenkívül az önfoglalkoztatott saját maga lássa el a feladatait.[32]
Ami a hazai szabályozást illeti, úgy tűnt, hogy komoly áttörést fog hozni a 2012. évi I. tv.-vel hatályba léptetett új Mt., mivel az első tervezetének 3. §-ában szerepelt az önfoglalkoztatás, azzal, hogy az olyan tartós megbízás vagy vállalkozás esetén, amikor a foglalkoztatott rend-
- 70/71 -
szeresen az őt foglalkoztató cégnek dolgozik, és a foglalkoztatás megfelel a Handó Tünde által felsorolt, általam előbb citált kritériumoknak, és az önfoglalkoztatott jövedelme nem haladja meg a mindenkori minimálbér ötszörösét, a munkaidő, a pihenőidő, a szabadság, a bérezés, a munkavállalót és a munkáltatót terhelő kárfelelősség, valamint az önfoglalkoztatói jogviszony megszüntetése tekintetében az Mt. előírásait kell alkalmazni. Ez a szabály hasonlított volna a korábban már bemutatott holland megoldáshoz. A második tervezetből és a törvény végleges szövegéből azonban már kikerült a munkáltatók szövetségének erős ellenállása következtében.[33] Kiss György e munkámban már többször hivatkozott tanulmányában helytállóan vezette fel, hogy az irányelvben az önfoglalkoztatás lefektetett szabályainak a magyar Mt.-be történő bevitelét "nem lehet megkerülni".[34] Az önfoglalkoztatás szabályozásának kihagyása okán egy olyan joghézag áll fenn továbbra is a magyar munkajogi szabályozásban, ami ellentétes az irányelvvel. Még szerencse, hogy a magyar bírói gyakorlat ezt a joghézagot az előbb bemutatottak szerint lényegében a régi tagállamok nemzeti jogának az irányelvvel összhangban álló megoldásaihoz hasonlóan rendezi újabban. Ennek ellenére azonban szükséges lenne az önfoglalkoztatást az Mt.-ben az itt leírtak figyelembevételével szabályozni. ■
JEGYZETEK
[1] A német BGB 621. §-a a szabad szolgálati viszonynál rövidebb felmondási időt állapít meg, mint a (kötött) munkaviszony esetében a 622. § (§ 622, Kündigungdsfristen bei freien Dienstverhaltnis; § 622 Kündigungsfristen bei Arbeitsverhaltnissen), Adomeit/Sodan (Hrsg.), Arbeits- und Sozialrecht, Nomos Verlag, §§ 618-622. BGB. 8. 171. o.
[2] 52 a-c. Kodex Prace, Linhart/Ranic, Arbeitsrecht in Tschechien, Rz. 94. és 125-126.; Markecova/Klimanova, Arb.r. in Slovakische Republik, Rz. 108-109. In Hennsler/Braun, Arbeitsrecht in Európa, 3. Aufl. Verlag Dr. Otto Schmidt, Köln. A szabad szolgálat mindkét ország Ptk.-jában van rendezve.
[3] Kiss György: A piac és az emberi tényező, Balassi Kiadó, 1995. 133-145. o.
[4] Vö. az 1992. évi XXII. tv. Első rész, harmadik rész I., II. és IV. fejezetével, valamint a 2012. évi I. tv. Első rész I. fejezetével és a Második rész 1-4. és 6. fejezetével.
[5] Rolf Birk, Der leitende Angestellte - Einige rechtsvergleichene Bemerkungen. Recht der Arbeit, 4/1988. 211-217. o.; Dagmal Kaiser, Leitende Angestellte, In Dachmann/Dietrich (Hrsg.) Arbeitsrechtblattei, Vorkel Verlag; Elisabeth Mayer, Die arbeitnehmerischre Stellungder cadres superieurs, Trier-Würzburg, 2003.
[6] "Resolution concering the International Classification of Status in Employment, adiptedby the Tifftehanth International Conference of labour Statistican." Citálja Kiss György, A munkavállaláshoz hasonló jogállású személy problematikája az Európai Unióban és e jogállás szabályozásának a hiánya a Munka Törvénykönyvében. Jogtudományi Közlöny, 2013/1. sz. 8. o.
[7] Kiss, a 6. sz. jegyzetben hiv. hely
[8] Kiss, 6. jegyzet, 9. o.; Michael Wittner: Arbeits- und Sozialversorgung, Ausgewahlte und eingreleitete Gesetze, 1999. 809-811. o.; Román Róbert, A magyar kényszervállalkozások problematikája és egy lehetséges német megoldás. Magyar Jog, 2006/7. sz. 417-425. o.
[9] Vö. a 86/613. sz. EGK. ir. elv 2-6 cikkelyeivel, in Prugberger, Az európai munkajog vázlata/Abriss des europaisches Arbeitsrechts (magyar-német szövegkiadás, Debreceni Egyetem ÁJK és Licinium Art Könyviadó, Debrecen, 2007. 56-57. o.).
[10] Vö.: Renenversicherung im internatiolal verleich, Hrsg.: Alfred Metzner Verlag, Landenberichte: Frankreich (von Schindler), 18-19. o.; Danemark, (von Kunhardt); Schweden (von Schötz), 15-17. o.
[11] Prugberger: A tartós kényszervállalkozási és megbízási szerződés, Cég és Jog+Napi Jogász, 2003/7-8. sz. 11-13. o.; Uő.: Munkajogi normatív értékek és a neoliberális globalizálódó gazdaság, Bíbor Kiadó, Miskolc, 187-190. o.; Uő.: Munkajogi normatív értékek és a neoliberális globalizálódó gazdaság, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. 187-190. o.; Uő.: Munkajog a polgári jogban a globalizálódó gazdasági viszonyok között. Competitio Könyvek, 5. Debreceni Egyetem KTK és ÁJK kiadása, Debrecen, 2006, 58-65. o.; Somogyi Zsuzsa: Munkavállalás vagy egyéni vállalkozás. A kényszervállalkozás elkerülésének a lehetősége holland megoldás alapján, Magyar Jog, 2006/4. sz., G.J.J. Heerma van Voss, Indeiling Nederlands social recht, Füjfte druk, Boom juridische uitgevers, Den Haag, 2006. 39-40. o.
[12] Kiss, 6. sz. jegyzetben hiv. mű 8-11. o.
[13] Prugberger, 11. sz. jegyzetben hiv. művek.
[14] Kiss, 6. jegyzetben hiv. mű 8-10. o.
[15] L. Kiss és Wittner, 8. sz. jegyzetben hiv. hely.
[16] Wolfgang Portmann/ Jean-Fritz Stöckli, Schweizerisches Arbeitsrecht, 3. Aufl., DIKE Verlag, Zürich/St. Gallen, 2013. 8-9. o.
[17] Alexandra Stefanescu: Die Arbeitnehmerähnliche Person im italienischen Recht, Nomos, Studien zum ausländische vergleichen und internationalen Arbeitsrecht, IAAEG, Band 31. 249-250. és 262-263.
[18] Kiss, 6. sz. jegyzetben hiv. mű, 8. o.
[19] Anna-Lena Kersting, Arbeitnéhmerahnliche Person im spanischem Arbeitsrecht, Nomos, IAAEG. Band 30. 25-26., 30., 34-36., 44., 51-57., 69-70., 87-101., 74-78., 212-223. o.
[20] Gustav Wachter, Wesensmerkmale des Arbeitnehmerahnlice Oerson. Duncker et Humblot Verlag, Berlin Schriften zum Sozial- und Armeitsrecht, Band 53., 27-47., 74-86. o.
[21] Somogyi és J. J. van Voss, 11. sz. jegyzetben hiv. hely.
[22] Sandra Isenberg kutatása, kéziratos nyers változat a francia munkaviszony alanyai c. készülő doktori értekezéséhez, IAAEG, Trier, 2003.
[23] Iura Europae, Droit du travail-Arbeitsrecht, H. C. Beck München-Berlin/Editions technique juris chasseurs, Paris, I. 20-10; l. továbbá: Szuchy Róbert doktorandusz (Miskolci Egyetem ÁJK Doktori Iskola) kutatását, Leuven, 2007. máj. 17. doktori jelentés.
[24] Kiss, 6. sz. alatt hiv. mű, 10-11. o.
[25] Jura Europae, III. 70.01. (70.03), III. kapitel 1. B.; Kurz, Arbeitsrecht in Schweden, Rz. 7-8. és 16-17. In Hennsler/Braun, 1234. és 1236. o.
[26] Vö. Wachter, Kersting és Stefanescu hiv. helyeivel.
[27] Prugberger Tamás - Fabók András: A munkaszerződés, a szolgálati szerződés és a díjkitűzés elhatárolásának a problémái a biztosítási üzletkötői szerződések tükrében, Magyar Jog, 200/12. sz. > Handó Tünde: Leplezett szerződések a munkaügyi bíróságok előtt. Cég és Jog+Napi Jogász, 2003/7-8. sz.; l. továbbá Prugberger, 11. sz. jegyzetben hiv. helyeket.
[28] Somogyi, 11. alatti jegyzetben hiv. mű.
[29] Somogyi cikke megjelenése után a National Niderlanden által kezdeményezett szerződésmódosítás. Információ akkori üzletkötőktől.
[30] Handó, 14-6. o.
[31] Handó, uo.
[32] Handó, uo.
[33] 2012. évi Mt. javaslat (Tervezet) 2011. július, 1/193. 3. § (2) bek. a 2012. évi I. tv.-nyel hatályba lépett Mt. 3. §-ából kimaradt az eredeti (2) bekezdés, amely kimondta, hogy "a munkavállalóhoz hasonló jogállású személynek kell tekinteni... aki nem munkaszerződés alapján végez más részére munkát, amennyiben személyesen és ellenérték fejében rendszeresen és tartósan azonos személy részére végez munkát és a szerződés teljesítése mellett nem várható el egyéb rendszeres tevékenység folytatása".
[34] Kiss, 6. jegyzetben hiv. mű 13. o.
Visszaugrás
