A véleménynyilvánítás szabadsága kitüntetett szerepet élvez, még az alapjogok tekintetében is. Tehát lényegében a legerősebb korlátozási ok más emberi jog, így különösképp az emberi méltósághoz való jog lehet. Az elmélyültebb megközelítés azonban rávilágít, hogy a felületesebben nézve (és a túlzottan individualista megközelítés szerint) "véleménynyilvánítási korlátozásának" titulált jogintézmények valójában éppenhogy a véleménynyilvánítás - társadalmi léptékű - kiteljesítésének letéteményesei.
A véleménynyilvánítás- és szólásszabadság, illetőleg (a média vonatkozásában is) a sajtószabadság[1] kifejezéseket felváltva, gyakran egymásba mosva használják sokan a szakirodalomban. Koltay András igyekszik tisztázni kiváló monográfiájában a terminológiát[2]. A véleménynyilvánítási szabadság és a szólásszabadság kategóriák részben fedik egymást. Létezik elvi síkon olyan szólás, amely véleménynyilvánítást nem foglal magában. Például, ha valaki közli, hogy hány fokot mutat a hőmérő. Elképzelhető viszont olyan véleménynyilvánítás is, amely nem klasszikus "szólás" formájában manifesztálódik. Ilyen lehet a közélet világában ismert mozdulatok (pl. integetés) megtétele vagy mondjuk egy zászló lengetése.
A két kategória közötti egyfajta szintézisként amerikai hatásra a szakirodalom egyre gyakrabban használja a "kifejezés szabadsága" kifejezést.[3]
Polyák Gábor olvasatában a médiaszabadság a véleménynyilvánítás szabadságából, mint anyajogból levezetett kommunikációs alapjog, amely a mindenkori tömegkommunikációs szervezetek és eszközök közvetítésével megvalósuló közlések szabadságát foglalja magába. A médiaszabadság körébe tartoznak a sajtótermékek, médiaszolgáltatások alapításának, terjesztésének és tartalmuk összeállításának alkotmányos keretek között biztosított jogosultságai.[4] Egyes hasonló megközelítésű - szintézisre törekvő - szerzők (különösen Ádám Antal) a kérdéses kategória alapjogának nem is a véleménynyilvánítás szabadságát tartják, hanem a kifejezés, a közlés szabadságát, mely magában foglalja nem csupán a vélemény-jellegű szubjektív, hanem a neutrális információk közkincsé tételét, továbbá a közérdekű információkhoz való hozzájutás szabadságát is. Ekképp a kifejezés szabadsága a kommunikációs szabadságjogok genus proximuma.[5] Ennek össztársadalmi relációja pedig a tömegközlés szabadsága. (Ez tehát egyértelműen a közösségi megközelítés tolmácsjegye, ame-
- 20/21 -
lyet alább részletezünk.) Az egyéni szabad véleményeknek úgy kell integrálódniuk, hogy a vélemények összessége is szabad legyen.
Amennyiben a sajtó- és szólásszabadságot eltérően szabályozzuk, ekképp a sajtót az utcai szónoktól különbözően kezeljük, többletjogokkal ruházzuk fel, akkor ebből következően egyes, kikényszerítő többletkötelezettségeket is telepítenünk kell azokhoz.[6] Ez pedig szükségszerűen vonja maga után az állami beavatkozást, ami nagyon veszélyes vizekre vinne.
A másik megközelítés szerint a sajtót többletjogok megilletik, többletkötelezettségekkel azonban nem terhelhető. Ez persze aggályos, hisz mivel legitimálhatnánk így a privilégiumokat? Jogok és kötelezettségek válhatatlan egységet alkotnak.
Ez teremtheti meg az alapját a harmadik felfogásnak, amely értelmében a szólás- és sajtószabadság egyértelműen eltér, a sajtónak az utcai szónokhoz képest igenis többletjogai és többletkötelezettségei egyaránt vannak. E megközelítés alapján a sajtószabadság nem egyéni, individuális jogosultság, hanem a sajtót mint intézményt illeti meg.[7]
A jog tehát eszerint intézményes jog, nem a sajtóban dolgozó egyént (akit természetesen megillet maga a szólásszabadság), hanem az intézményt védi, így a többletjogok és -kötelezettségek is az intézményt terhelik.
E felfogás szerint tehát a sajtószabadság egyértelműen eszköz, (instrumentális jog), célja pedig a közérdek előmozdítása az információ- és gondolatcsere megvalósításával, a nyilvánosság előtt megnyilatkozási fórumok biztosításával.
Az intézmény tulajdonosának quasi tulajdonjoga mellett persze, a szólásszabadság "ikerjogából" is levezetve, a sajtószabadság jogát az újságírókra és a szerkesztőkre vonatkozólag is értelmeznünk kell. Amaz tehát őket is megilleti. De mi a jogi helyzet, amennyiben az ő szabadságuk a tulajdonos szabadságával kerül kollízióba? Lehet egyáltalán szavatolni a szerkesztő függetlenségét a tulajdonosi befolyástól? Érdekes, hogy a szakirodalomban, de főképp a hatályos joganyagban ez egy agyonhallgatott aspektus.[8]
Felhívhatjuk a figyelmet, hogy a sajtószabadság eszköz jellegét, illetőleg intézményes mivoltát azok is kiemelik, akik egyébként a szólásszabadság vonatkozásában az individuális, tehát az egyéni autonómiát elsődleges értéknek vélő felfogást vallják.[9] A szólásszabadságot az egyén korlátozhatatlan jogaként vélhetjük igazolhatónak, a sajtószabadságra ezt az elvet már nem terjeszthetjük ki. A sajtó intézményes mivolta okából, mivel működése során alapvetően háttérbe szorul az egyén önkifejezéshez való joga, és elsősorban más (anyagi) érdekek diktálnak, az individuális megközelítés értelmét veszti.
A média egyesek szerint hatalmi ág, vagy ha disztingválni akarunk az állami hatalmat gyakorló intézményekhez képest, akkor talán ural-
- 21/22 -
mi ágnak titulálhatjuk.[10] Azt megállapíthatjuk, hogy az egyébként szinte "korlátlan véleménynyilvánítás" a médiában, annak hatása miatt, eleve speciálisan érvényesült. Korlátozási indokként elsődlegesen a kép- és hanghatások együttes meggyőző erejére utalhatunk. Korábban a szűkösen rendelkezésre álló frekvenciák is ezt indokolták[11], ami a digitális média korszakában már nem áll fenn, de a szinte manipulatívnak nevezhető hatásmechanizmus napjainkban is létező probléma. Ez is indokolhatja egyes értékek kiemelt, kvázi a szólásszabadságot is szűkítő oltalmazását. Ilyen lehet a gyermekek és a családok védelme[12], ami egyébként nem példátlan más jogágak tekintetében sem.[13]
Hazánk Alaptörvénye az emberi méltóságot még a korábbinál is kiemeltebb pozícióba emelte. A legtöbbször kollízióba kerülő véleménynyilvánítási szabadság és az emberi méltóság relációjában új dimenziók merülnek fel.[14] Hogy csak egy elemet emeljünk ki: a korábbi felfogás szerint a szélsőséges vélemények önmagukat diszkreditálják a demokratikus közbeszédben. (Ez pedig áttételesen védi az emberi méltóságot.) Mint alább elemezni fogjuk, a különböző keresőprogramok az egyes vélemények fajsúlyát, előfordulási valószínűségét jelentősen tudják módosítani. Ezen említett programok egyáltalán nem működnek demokratikusan, a meglévő tartalmak egy kis részére hívják fel a figyelmet szubjektív módon. A leghatékonyabb véleményformálók még az interneten is az offline világában meghatározó erejűvé nőtt médiavállalkozások.[15] Újragondolandó az a már eleve eddig is vitatott alkotmányjogi kérdés, hogy ki/mi az alanya a szólásszabadságnak.[16]
A média intézményeinek felelőssége - hatalmas hatásának veszélye miatt - sajátos a "bűnt elkövető" természetes személyekhez képest.[17] A "gyűlöletkeltés" alacsonyabb mérce, mint a "gyűlöletre uszítás", így tehát az elektronikus sajtóban szigorúbb szabályozás érvényesül.[18] A büntetőjog "ultima ratio"-jellegéből ("legutolsó igénybe veendő eszköz"-mivoltából) következően előbbiért nem lehetséges - pönológiai értelemben - elítélni valakit, de egy TV-csatornát akár szankcionálhatnak... Ezt mondta ki konkrét esetben, elvi éllel a Legfelsőbb Bíróság is már a BH 2006.270. számon közzétett határozatában. Úgy is megfogalmazhatnánk, a tényállásszerű, tehát formálisan jogellenes cselekmény egyéb aspektusait figyelembe véve még nem biztos, hogy materiálisan is törvénysértő. Tehát amennyiben a "Rechtfertigungsgründe" és "Entschuldigungsgründe" kategóriái felmerülnek, a cselekmény nem büntethető. A médiatörvény eme (tehát alanyi oldalt nem vizsgálva) formálisan jogellenes (materiálisan nem feltétlenül törvénysértő) megnyilvánulásokat is büntetni rendeli, mintegy a közlőre hárítván a felelősséget. (Ennek kapcsán értekezhetünk a büntetőjog "ultima ratio" jellegéről, valamint arról, hogy emiatt a büntetőjogi felelősség alóli mentesülés nem jelenti a csatorna mentesülését. Jelképesen szólva: a szabadságvesztéssel járó büntetés elmaradása nem jelenti az "elsötétítés" elmaradását.)
- 22/23 -
Napjaink "örökzöld" témája új kérdéseket vet fel: az "újmédia" intézményei[19] vajon az előbb tárgyalt körbe kerülhetnek-e? Vagyis lehetséges-e az ott megjelenő (bejegyzést tevő stb.) személyek mellett a szolgáltató szankcionálása? A "fake news" elképesztő mértékű társadalmi problémákat okozhat; egyes tág megközelítések szerint háborús konfliktusokkal is kapcsolatba hozható.[20] A globalizáció évtizedes tendenciáit az "újmédia" hatalmas léptékben nagyította fel, melyet a pandémia csak még tovább fokozott.[21] A veszélyhelyzet idején aktuális szigorítások miatt mintegy a virtuális világba zárt emberekre jelentősen hatnak a hírek (álhírek is), sokan vesztették el arány- és realitásérzéküket. Ezekben a kérdésekben a közerkölcs[22] szerinti jogértelmezés különösen fontos lenne.[23] Sok helyen a szabályozás szinte teljes immunitást ad jelenleg a hatálya alá tartozó social media vállalatoknak a felelőségre vonhatóság tekintetében.[24]
Elmondhatjuk, hogy - főleg az "új-médiára" vonatkozó - szabályozásunk egyértelműsítése és pontosítása mellett magának a média fogalmának meghatározása és elhatárolása is fontos tényező. Európai színtéren kiemelendő az Európa Tanács 2011-es az internet egyetemessége, integritása és nyitottsága védelméről és előmozdításáról szóló ajánlása, amely a média kategóriájának definiálására ébreget, sőt tesz kísérletet. Az ajánlás abból indult ki, hogy a média "új ökoszisztémája" magában foglalja mindazon új szereplőket is, akik a tartalom előállításának és terjesztésének folyamatában részt vesznek, potenciálisan nagyszámú emberhez eljuttatva tartalmakat, amennyiben szerkesztői befolyással rendelkeznek, vagy felügyelik az adott tartalmakat. Az ajánlás hat kritériumot rögzített, amelynek együttes megléte esetén a szolgáltatás a média fogalma alá tartozik:
1. médiaként való viselkedés szándéka,
2. média céljai és szándékai szerinti működés (médiatartalom előállítása, gyűjtése és terjesztése),
3. szerkesztői felügyelet,
4. szakmai mércék szerinti működés,
5. sokakhoz való eljuttatás, terjesztés szándéka,
6. a közönség elvárásainak való megfelelés (hozzáférhetőség, sokszínűség, megbízhatóság, átláthatóság stb.).[25]
Koltay András Sonja R. West - az amerikai Legfelsőbb Bíróság[26] döntései mentén megfogalmazott - vezérelveit is tekintetbe véve felhívja a figyelmet arra, hogy a média fogalmának túlzott kiterjesztése az új típusú szolgáltatásokra mellékzöngékkel is jár.[27] Az innovációnak[28] tehát - kellő odafigyelés hiányában - súlyos hátulütői lehetnek.
Az online-tér adta környezet alakulása más tekintetben is komoly hatással volt az alapvető jogok érvényesülésére.[29] A - hozzájárulással vagy anélkül gyűjtött - személyes adatok óriási mennyisége[30], a politikai szereplőkön túl, a gazdasági szereplők számára is
- 23/24 -
potenciális lehetőséget biztosítanak a célzott reklámok elhelyezése, vagy éppen a nem kívánatos társadalmi csoportokkal szembeni kirekesztő gazdasági gyakorlat kialakítása érdekében.[31] A pandémia bezárt világában ez fokozottan igaz. Az online-térre vonatkozó adatvédelmi aggályok[32] jelentőségére reflektálva a jogalkotók - bár alapvetően lépéshátrányban - igyekeznek megfelelő jogszabályi környezetet kialakítani. A véleménynyilvánítás alapjogának új alanyainak státusza merülhet fel. (Ezek pedig - a kevesebb vonatkozó korlátozás miatt - igyekeznek magukat nem tartalomszolgáltatóként, hanem a kevesebb megkötéssel járó technológiai cégként besorolni.[33])
Az online kapuőrök valódi kontrolt képesek gyakorolni a demokratikus nyilvánosságra.[34] Ők biztosítják a hálózat elérését, a keresőmotorok működését, a kommunikációs platformok üzemeltetését, és egyre gyakrabban rajtuk múlik, hogy pontosan milyen információk kerülnek a felhasználók szeme elé. Ennek megfelelően pedig mára elmondható, hogy az egyéneket már nem csak az állam ellenőrizheti, cenzúrázhatja, hanem az országhatárokon, sőt kontinenseken átnyúló különféle "magáninfrastruktúrák" tulajdonosai is.[35] E körben egyaránt problémát jelent a social media platformok részrehajló listázási gyakorlata,[36] valamint az interneten terjedő bűncselekmények széles köre is.[37]
A közösségi oldalakkal, de különös tekintettel a Facebookkal kapcsolatban az a sajátos jogi helyzet, hogy - bár a társadalom információáramlásának és politikai véleményformálásának fő terepe - magántulajdonban áll. Nem könnyen legitimálható, hogy mi alapján kell "alkotmányos kontrollt" gyakorolnia bárkinek is a saját tulajdonában álló rendszer tekintetében. Jóllehet ki kell emelnünk, hogy az alapjogokat sértő szerződés a szerződő fél beleegyezése esetén is semmis lehet...Hatását tekintve talán némi analógia állhat fenn a digitalizáció előtti médiaviszonyokkal, amikor a (frekvenciák véges volta miatt) monopolhelyzetben lévő csatornák tekintetében volt érvényben számos állami előírás.
A rendszerbe regisztrálók vagy elfogadják az üzemeltető belső szabályait - vagy nem regisztrálnak. Ezt egyes szerzők egy - a közjogi helyett teljesen magánjogi relevanciával bíró - házibulihoz hasonlítják, ahová a lakás tulajdonosa szabadon hívhat meg vagy zárhat ki embereket, szervezhet vagy tilthat meg programokat és szabhat meg szabályokat.[38] (Például nem lehet hangoskodni, illetlen öltözékben bemenni stb.) "A Facebook azonban mára olyan mértékű felhasználóbázissal rendelkezik, amelynek köszönhetően szinte megkerülhetetlen közösségi térré vált, és így szabályzatával, irányelveivel, működésének módjával hatalmas befolyással rendelkezik a közösségi és a privát életet élő felhasználó számára egyaránt."[39]
Leginkább fogyasztóvédelmi alapon fogható meg a kérdéskör. (Tegyük hozzá viszonyítási alapként, hogy hazánkban az Egyenlő Bánásmód Hatóság - illetve jogutódja - ügyfélforgalom számára nyitva álló boltok vonatkozásában is kontrollt gyakorol - és megtilthatja a diszkriminációt.) A jövőben a technikai fejlődést nyomon követő
- 24/25 -
jogalkotásnak fokozottan kell kitérnie e témára, tekintetbe véve azt is, hogy a Facebook határokon átívelő jellege miatt nemzetközi és európai uniós összefogásra is szükség lesz.[40] Ráadásul fokozott teher, hogy a kodifikációnak e tárgykörben szükséges gyorsnak lennie az informatikai fejlődés tempója miatt, ami az egyébként igen fontos "kellő felkészülési idő" kérdését árnyaltabb megvilágításba helyezi.[41]
Ehelyütt kell megemlítenünk, hogy a technikai fejlődés véleménynyilvánításra gyakorolt hatása tekintetében a magyar Alkotmánybíróság is megfelelően reagált. "Az elmúlt évtizedekben gyors és a jogalkotást folyamatosan utánkövetésre, "akadálymentesítésre" kényszerítő technológiai változások zajlottak le és zajlanak ma is az információtovábbítás világában." "A technológiai fejlődés megváltoztatta a tömegkommunikáció szerkezetét, az egyén fogyasztóvá, szerencsés esetben interaktív fogyasztóvá vált. Ez a tény az állami beavatkozás lehetőségének terén - az információs csatornák és választás lehetőségének multiplikálódása miatt - a liberalizáció irányába mutathat. Ugyanez a technológiai fejlődés azonban a politikai közösség azon részét, akik bizonytalanul mozognak az új lehetőségek között, kiszolgáltatottá teszi. A szabályozás oldaláról a helyzet a semleges állam számára a folyamatokat pusztán szemlélő szerep és bizonyos szintű, korrekciós beavatkozás közötti választás dilemmáját veti fel."[42]
A technikai fejlődés természetesen újabb kihívások elé állítja majd az Alkotmánybíróságot is. Mindazonáltal a részletszabályok nagy része nem levezethető pusztán "alapjogértelmezéssel"; a joghézagok betöltéséhez - mint említettük - a jogalkotó aktív lépéseire lesz szükség, méghozzá nemzetközi együttműködés keretében.
A közösségi médiában a hírfolyamok közötti szelektálás (mármint egyes hírek szinte kizárólagossá tétele) és a szubjektíven "politikailag nem korrektnek" minősítettek - tulajdonos magánszemély általi - letiltása is komoly kérdéseket von maga után. E kutatással egyidejűleg merült fel például Lengyelországban, hogy ezen "hatásköröket" egy speciális grémiumra bíznák.
Olvasható volt, hogy a Facebook közösségi oldal tenni akart a saját felületén elszaporodó gyűlöletkeltésre alkalmas tartalmak miatt, egy kvázi saját "igazságszolgáltatási rendszert" hoz létre a probléma megoldására. Egy körülbelül másfél éves egyeztetési folyamatot követően a legnagyobbnak tartott közösségi portálrendszer akként határozott, hogy egy kvázi bírói szervként működő testület dönti majd el, mely felhasználó tartalmak felelnek meg a korrekt közösségi kommunikáció feltételeinek. Hol az a határ, ameddig engedélyezni lehet, illetve törölni kell az egyes bejegyzéseket a közösségi oldalakról. (Az Instagram vagy a Twitter is hasonló tekintet alá esik.) A hírek szerint az így rekrutálódott, negyven főből álló szervezetben a magyar professzor, Sajó András is helyet kap számos újságíró, szakértő, közéleti személy mellett.[43]
- 25/26 -
Álláspontom szerint a jogállamiság - tartalmi értelemben - azt is jelenti, hogy a jog ne hagyja teljes védelem nélkül a jogsértések áldozatait.[44] (A hatáskör szó azért sajátos, mert kvázi magánjogi jogalanyokról beszélünk, ugyanakkor hatásuk a közjogi hatalomgyakorlásra is jelentős hatással van.) Publikációnk e problémára is megkísérel "de lege ferenda"-javaslato-kat kidolgozni. Létre kellene hívni egy sajátos grémiumot, amelynek fő feladata különösen az lenne, hogy "gyorsított eljárásban" ítélné meg a "social media" cenzúrázó gyakorlatát, fogyasztókat sújtó letiltó döntéseit, a jogsértő kommentekhez való viszonyulását. Panasz esetén vizsgálhatná ki az aggályos listázási gyakorlatot is. Ennek két modelljét tartom elképzelhetőnek. Az adott közösségi média fogyasztói számára lehetővé kellene tenni, hogy valamilyen módon tagokat delegáljanak az ezen célra létrejött választottbíróságba. (Természetesen nemzetközi együttműködés mentén az lenne a legideálisabb, ha párhuzamosan több országban ugyanazt a modellt alkalmaznák, mert az internetes jogsértések országokon is átívelnek[45].) Például egy elektronikus felületen, meghatározott számú személy ajánlása szerint jelöltté váló szakember között szavazást kellene tartani. Ennek módszere valamelyik "félarányos rendszer" lehetne.[46] Így különösen az LV (korlátozott szavazás) metódusa, mely szerint mindenkinek kicsit kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot kiosztanak. (Például minden "fogyasztó" három személyre szavazhatna és öt helyet töltenének be.) Ez garantálná, hogy egy adott csoport nem dominálhatna túlzott erőfölénnyel és mintegy a "kisebbség" is képviselethez jutna. Részben az így megválasztott személyekből adott ügyre állna össze a választottbírói testület. Ennek eszköze vagy a gépies rotáció vagy a sorshúzás lehetne. Az oldal olvasói által a fentiek szerint jelöltek mellé a közösségi portál tulajdonosa jelölne egy-egy főt. Végül - a választottbíróságok logikája szerint - az így rekrutált két tag konszenzussal jelölne még egy főt elnöknek. További garanciális szabály, hogy a testület tagjai kizárólag egy meghatározott szakértői listáról kerülhetnének be, amely tekintetében igen szigorú kritériumok érvényesülnének. (Elgondolkodtató, hogy csak a közösségi oldal által jelölt tag és a kompromisszumos elnök vonatkozásában írjuk elő a fentieket. Ez a fogyasztók által jelölt személy esetében kizárná, hogy ezen úton próbáljanak meg diszfunkcionális, érdekorientált szűrést végrehajtani. Itt ugyanis figyelembe veendő, hogy a fogyasztók nem egy szervezett közösséget jelentenek.) A másik lehetőség egy speciális "ombudsman-szerű" vagy "ombudsman-jellegű" szerv létrehívása lehetne, amely (vagy aki) egyfajta mediátori tevékenységet fejthetne ki.[47] Egyik verzió, hogy az alapvető jogok biztosa struktúrájába illesztve válasszanak egy szakirányú ombudsman-helyettest. Ez azt mozdíthatná elő, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, az egységes jogértelmezést biztosítva, de mégis egy speciális szakértelemmel rendelkező személy töltse be a pozíciót.[48] Másodlagos verzióként felvetődhetne valamilyen sajátos kvázi választottbíróság létrehozása
- 26/27 -
is. Például a témában leginkább érintett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az alapvető jogok biztosa, valamint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság jelölné az illető személyt, vagy személyeket, a végleges kinevezés hatásköre pedig a köztársasági elnöké lehetne. A polgári perrendtartás reformjai között[49] is helyet kellene találni a kérdéskör speciális rendezésének. A jogállam fogalma sajnos nagyon bizonytalanná vált az elmúlt időkben a szakirodalomban[50], de álláspontom szerint annak szükségszerű eleme lenne a fő talpkövet jelentő jogbiztonság[51] mellett, hogy a jog nem hagyhatja védtelenül (szabályozás nélkül) az embereket.[52] Az, hogy új Alaptörvényünk kiszélesítette az alkotmányjogi panasz lehetőségét, középtávon ideiglenes megoldást kínálhat a kérdésre.[53]
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a rendkívül kevés alapjoggal szemben meghajló, kitüntetett szerepű véleménynyilvánítási- és szólásszabadság a médiában sajátosan érvényesült korábban is, főképpen a kép- és hanghatások együttes meggyőző ereje volt a sajátlagos szabályozás indoka. Régen a szűkösen rendelkezésre álló frekvenciák is ezt legitimálták és támasztották alá. Ez utóbbi a digitális média korszakában már nem áll fenn, de a szinte manipulatívnak nevezhető hatásmechanizmus napjainkban is létező probléma. Ez pedig jelenleg is lehetővé teszi egyes értékek kiemelt védelmét, illetőleg a jogsértő médiumok - magánszemélyekhez képest - szigorúbb szankcionálását.
Az "újmédia" (keresőmotorok, közösségi portálok) alanyai egyfelől rendkívül kiszélesítették a szólásszabadságot, másfelől viszont újabb "aránytalanul nagy" hatású monopóliumokat alakítottak ki. Ennek megfelelően hatékony kezelésével a jog még adós. ■
JEGYZETEK
[1] A média fogalmán sokan egyszerűen az elektronikus sajtót (televízió-rádió) értik, de a két kategória nem feltétlenül esik egybe. A média fogalomkörébe ugyanis még beletartozhatnak akár a mozifilmek, egyes mobiltelefonon letölthető tartalmak, sőt az internet is. Ld.: Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai, Századvég 2009. Budapest, 192. o.
[2] Ld. Koltay 2009. 192-201. o.
[3] Vö. Koltay András: "A véleménynyilvánítás szabadsága" in Jakab András - Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (http://ijoten.hu/szocikk/a-velemenynyilvanitas-szabadsaga (2018), 1. o.
[4] Polyák Gábor: Sajtószabadság. In: Lamm Vanda: Emberi Jogi Enciklopédia, HVG-ORAC, Budapest, 2018. 628. o.
[5] Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás, Osiris 1998. Budapest, 141. o.
[6] Koltay 2009. 198. o.
[7] Az elmélet alapvetője Potter Stewart, az amerikai Legfelsőbb Bíróság bírája. William Brennan bíró is hasonló fölfogást bontakoztatott ki.
[8] Koltay András hívja fel erre a figyelmet, ld. Koltay 2009., 216. o. Bár több bírósági ítélet is hangsúlyozta a szerkesztői szabadság fontosságát, de nem tisztázza a fönnérintett viszonyrendszer jellegét. (Lásd például az USA Legfelső Bíróságát)
[9] Koltay András Edwin Baker "liberty-model"-jére utal, ld. Koltay 2009., 200. o.
[10] Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, KRE-ÁJK, 2023. Budapest, 13. o.
[11] A média rendkívüli hatásáról ld. Pokol Béla: Médiahatalom, Windsor Kiadó, 1995. Budapest, különösen 53. o.
[12] Például 2010. évi CLXXXV. törvény 9. §, 83. § (1) c) pont. Ld. átfogó jelleggel különösen Kóczián Sándor: Gyermekvédelem a médiajogban, Médiatudományi Intézet, 2014. Budapest, 250. o.
- 27/28 -
[13] Így például a vállalkozások jogán belül speciális, a család alkotmányos intézményét sajátosan védő jogi szabályozás terjedt el különösen Németországban, és ennek hatására hazánkban is bontogatja szárnyait egy hasonló védelmi felfogás. Ld. Arató Balázs: A családi alkotmány fogalma, célja, lehetséges megjelenési formái? Glossa Iuridica, 2023/1-2., 33-48., Arató Balázs: A családi vállalkozások jellegmegóvásának garanciái - bevált gyakorlatok Nyugat-Európában, különös tekintettel Ausztriára, Gazdaság és jog, 2023/3-4., 31-37. o., Arató Balázs: Családi vállalkozások; családi alkotmány és generációváltás, Patrocinium, 2023. Budapest, 241. o.
[14] Az emberi méltóság korábbi és új alkotmányos normáinak összehasonlításáról ld. Deli Gergely - Kukorelli István: Az emberi méltóság alapjoga Magyarországon, Jogtudományi Közlöny, 2015/7-8. sz., 337-347. o.
[15] Ld. Koltay András: Kötéltánc a szabadság és egyenlőség között. In Owen M. Fiss: Megosztott liberalizmus - A szólásszabadság és az államhatalom sokféle arca. Complex Kiadó, Budapest, 2013. 232. o.
[16] Vö. Koltay 2009. 816. o.
[17] Ez a digitális média korszakában is fennáll, jelentős részben a kép- és hanghatások együttes megygyőző erejének, lehetséges ráhatásának problematikája miatt.
[18] Ld. ehhez Török Bernát: A bántó szavakról, In medias res, 2019/2., különösen 267. o.
[19] Egyesek megfogalmazás szerint a tömegkommunikációban egy teljes fordulatot megvalósító "újmédia" (így egybeírva) jön létre, melynek problémai mellett demokratizáló hatásai is vannak. Például jelentősen csökkenti a kommunikátor hatalmát, hogy rábeszéljen és szelektíven tájékoztasson. Ugyanakkor jóval erősebb ama vonatkozásban, hogy visszacsatolja azon információkat, melyek segítségével sokkal hatékonyabban lehet megcélozni a releváns közönséget. Ld. Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Complex Kiadó, Budapest, 2015. 664-665. o.
[20] Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40. o.
[21] Vö. Simon János: Globalizáció és nemzet. Ahogyan az emberek látják; CEPoliti-L'Harmattan, Budapest., 2015.
[22] Pokol Béla hívja fel a figyelmet a közerkölccsel szembeni igen szubjektív kritikai morál térhódítására, ami szerinte (is) komoly aggály. Ld. Pokol Béla: A jurisztokratikus állam, Dialóg Campus, 2017. Budapest, 133-142., Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1, 1-5. o.
[23] Természetesen az (adekvát) alapjogi szemlélet és a jogszabály célja szerinti jogértelmezés szerepe sem elhanyagolható a vonatkozó kérdések megfelelő értelmezése tekintetében. Vö. Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 296-299., Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4., Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs, KRE-DIt, 2022/2., 1-6. o.
[24] Széchenyi István: A véleménynyilvánítás szabadsága és korlátai a közösségi médiában, kézirat, 3. o.
[25] Vö. Koltay András: Tíz tanulmány a szólásszabadságról. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 276. o.
[26] Vö. Török Bernát: Szabadon szólni, demokráciában. A szólásszabadság magyar doktrínája az amerikai jogirodalom tükrében. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 184. o.
[27] Meg kell különböztetni egymástól a média munkatársát és az alkalmankénti közéleti kommentátort (occasional public commentator). A média funkciója, hogy ellenőrizze a társadalmi-politikai elitet, információkat gyűjtsön, őrködjön a demokrácia felett (public watchdog; E kifejezést az Emberi Jogok Európai Bírósága is már évtizedek óta alkalmazza sajtó és média tekintetében. [pl. Barthold v. Germany, no. 8734/79., 1985.03.25.; Jersild v. Denmark, no. 15890/89, 1994.09.23.; Dalban v. Romania, no. 28114/95, 1999.09.28.; stb.]). A számítógépe előtt ülő bloggert és az alkotmányos védelemben részesülő intézményt (a médiát) a közösség érdekében meg kell különböztetni. Koltay András: Az új média és a szólásszabadság, A nyilvánosság alkotmányos alapjainak újragondolása. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 63. o.
[28] Ld. Trócsányi László: Jogi versenyképesség a gazdasági, technikai fejlődés tükrében, In: Gellén Klára (szerk.) Jog, innováció, versenyképesség, Budapest, Magyarország: CompLex Wolters Kluwer (2017) 2328. o.
[29] Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A közösségi média felhasználásának lehetőségei a közigazgatásban - nemzetközi elemzés. In: Homicskó, Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. KRE ÁJK, Budapest, 2020. 41-53. o.
[30] Vö. Miskolczi Bodnár Péter: A drónokhoz kötődő aktuális jogalkotási, jogalkalmazási és etikai teendők, In: Homicskó, Árpád Olivér (szerk.) Egyes modern technológiák etikai, jogi és szabályozási kihívásai, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar (2018), 139-178. o.
[31] Ződi Zsolt: Jog és jogtudomány a Big Data korában. Állam és Jogtudomány 2017/1. szám, 98-99. o.
[32] Ld. ehhez Szuchy Róbert: Felhőszolgáltatás és adatvédelem, Ügyvédek Lapja 59: 5-6 o. 2020.
- 28/29 -
[33] Az iskolateremtőnek tekinthető Delfi-ügyben az észt bíróságok főleg amiatt minősítették az internetes hírportált tartalomszolgáltatónak és kiadónak, hogy a Delfi az olvasói hozzászólások rovatát a hírportálba integrálta, és hozzászólásra hívta fel a felhasználókat. Cheung, Anne S. Y.: Az internetes tárhelyszolgáltatók felelőssége rágalmazási ügyekben. In Medias Res, 2014/1. szám, 47. o.
[34] Uo.
[35] Balkin, Jack M.: Szólásszabadság az algoritmusos társadalomban. In Medias Res, 2018/2. szám, 199. o.
[36] Már pusztán azáltal, hogy igyekszik a felhasználónak várhatóan szimpatikus tartalmakat kínálni. Itt természetesen fontos kiemelni, hogy a közösségi platformok nem ugyanolyan mértékben szűrik a felhasználók számára látható tartalmakat. Koltay András kiemeli, hogy az Instagram és a Twitter a Facebookhoz képest "szerkesztő" algoritmus nélkül, még inkább a felhasználó döntése szerint működik. Ld. Koltay András: A sajtószabadság fogalma ma. In Koltay András és Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Wolters Kluwer, Budapest, 2015. 126. o.
[37] Természetesen a kérdéskör büntetőjogi aspektusai is továbbgondolásra szorulnak a technikai fejlődéssel párhuzamosan. A kiberbűnözés tekintetében vö. Belovics Ervin: A kiberbűnözés elleni harc szerepe és jelentősége napjainkban. In Barabás A. Tünde (szerk.): Globális biztonságpolitikai kérdések az interneten, különös tekintettel Kína és Magyarország kapcsolatára, Issues of Global Security Policy on the Internet, with Special Regard to the Relations between China and Hungary. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2018. 28-38. o., valamint Polt Péter: Jurisdiction matters in cybercrime proceedings, kézirat, 2018., ill. Dobrocsi Szilvia-Domokos Andrea: Kiberbűnözés, In: Homicskó Árpád Olivér (szerk.) Egyes modern technológiák etikai, jogi és szabályozási kihívásai, Budapest, Magyarország : Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar (2018) 49-74. o.
[38] Papp János Tamás: Az én házam az én váram - a szólásszabadság érvényesülése a közösségi médiában. In: Koltay András - Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 3. Budapest: Wolters Kluwer, 413. o.
[39] Papp i.m. 409. o.
[40] A témáról ld. még Klein Tamás: Az online diskurzusok egyes szabályozási kérdései, In Klein Tamás (szerk.): Tanulmányok a technológia- és cyberjog néhány aktuális kérdéséről, Médiatudományi Intézet, Budapest, 2018. 159. o.
[41] Vö. Tilk Péter-Kovács Ildikó: Gondolatok a kellő felkészülési idő számításának kezdőpontjáról, Jogtudományi Közlöny 2015./11. 549-555. o.
[42] Ld. 165/2011. (XII.20) AB határozat
[43] Kubisch Károly: A véleménynyilvánítás szabadsága a XXI. században, KRE-DIt, 2020/2., 21. o.
[44] Vö. Patyi András: A jogállamiság. In Cserny Ákos (szerk.): Alkotmányjog. NKE-kiadvány, Budapest, 2013. 24-34. o, ill. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015.
[45] Polt Péter: Nemzetközi bűnügyi együttműködés újabb fordulat előtt. Miskolci Jogi Szemle 2019/2 (különszám)., 331-340. o.
[46] Ld. erről részletesebben Cservák Csaba: Kategorikus és ordinális választási rendszerek. Iustum Aequum Salutare, 2017/3. szám, 27-40. o.
[47] Lajos Edina: Az emberi jogok védelmezése vagy a közigazgatás visszásságainak orvoslása?, KREDIt, 2022/1., különösen 1-2. o.
[48] Ld. ehhez Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer. Lícium-Art, Debrecen, 2018. különösen 56-118. o.
[49] Vö. Juhász Imre: Reformok a polgári perrendtartás korszerűsítése érdekében 2010-2018 között, KREDit 2020/1. sz. és Juhász Imre: A polgári perrendtartás elmúlt tíz évi egyes reformjairól, Jogalkotási tükör, Patrocinium, 2018. Budapest
[50] Ennek Kritikájáról Ld. Varga Zs. 2015., Orbán Balázs-Palkó Attila: A Jogállami Univerzum Tágulásáról és Ennek Veszélyeiről, Kommentár 14 : 2 Pp. 31-40., Trócsányi László: Demokrácia és jogállamiság új kihívások előtt, Európai Tükör, 21 : 1, 109-114. , (2018), ill. Domokos Andrea: Büntetőjog a jogállamban, In: Domokos Andrea-Bérces Viktor: Gondolatok a kriminológia tudományából, Budapest, Magyarország, Patrocinium Kiadó (2020) 183-196. o.
[51] Ld. ehhez: Szuchy Róbert: Az összefonódás-ellenőrzés Európai Uniós szabályai a jogbiztonság tükrében, 2011. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 191 o.
[52] Vö. Czine Ágnes: The main elements of the rule of law in the practice of the constitutional court of Hungary, Zbornik radova pravni fakultet (Novi Sad) 55 : 1, 2021., 11-19. o.
[53] A jogintézményről ld. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021/2., 1-8., Lukácsi Dániel Csaba: A "közvetlen" alkotmányjogi panasz, KRE-DIt,2020/1.,1-6., Téglási András: Az Alkotmánybíróság alapjogvédelmi gyakorlata az Alaptörvény hatálybalépése után, Közjogi Szemle 2015/2., 17-23. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, KRE ÁJK Alkotmányjogi és Egyházjogi Tanszék.
Visszaugrás
