A demokratikus államok közigazgatásával szemben a különböző korokban számos követelmény, alapelv, elvárás fogalmazódik meg, de lényeges kívánalom, hogy a közigazgatás megfelelően működjön, funkcióit a közigazgatással kapcsolatba kerülők (különösen az ügyfelek) számára elégedettséget kiváltó módon érje el. Ez a felfogás olvasható ki Magyary Zoltán megállapításából is, amely szerint a közigazgatásnak úgy kell működnie, hogy "azok a felek, akiknek jogát vagy érdekét a közigazgatás működése érinti, hibákat ne találjanak, vagy még többször hibáktól ne tartsanak, ilyeneket fel ne tételezzenek".[1] Az a tény sem szorul igazolásra, miszerint az ügyfelek részéről a közigazgatási szervek működésében megnyilvánuló fenti bizalmatlanság eloszlatására és az esetlegesen bekövetkező hibák orvoslására a közigazgatási hatósági eljárásban a jogorvoslati rendszer hivatott. Helytállónak tekinthető az a szintén Magyary Zoltán nevéhez köthető megállapítás is, miszerint "a jogállam törekvése az egyénnek a közigazgatással szemben való legmesszebbmenő védelme volt", ennélfogva elengedhetetlen a közigazgatási jogorvoslás és a jogállam közötti összefüggésrendszer felvázolása.
A jogállamiság elve - a legelfogadottabb megfogalmazásban - a jog uralmát jelenti az állam működése felett, közelebbről azt, hogy a jogállamban "a jog ad mértéket és formát az államhatalom gyakorlásának".[2] A modern értelemben felfogott jogállam a politikai-társadalmi változások folyamatában alakult ki, az államot a jog által korlátozó eszmeként a XVIII. század végén jelentkezett.[3] Anélkül, hogy a téma részletesebb tárgyalásába bocsátkoznék, azokkal értek egyet, akik szerint a jogállamiság eszméje, a jogállam kialakulása nem egy adott pillanathoz köthető, hanem hosszú folyamat eredményének tekinthető. Először az ún. liberális jogállamfogalom alakult ki, amely alapvetően olyan állami berendezkedés kiépítésének igényét fogalmazta meg, amely az állampolgár állammal szembeni védelmén, az állami beavatkozás korlátozásán alapult.[4] A jogállam fogalma formálisan és materiálisan is értelmezhető.
A formális (szűk) értelemben felfogott jogállam alatt az olyan állami berendezkedés értendő, amelyben az eljárási szabályok megtartása a döntő. Ebben a megközelítésben a törvények az alaptörvényben írt eljárás szerint jönnek létre, a jogalkalmazás pedig a törvény betűje szerint jár el, amely viszont - bizonyos esetekben - a formális törvényesség betartása ellenére vezethet jogtalansághoz.[5] A XX. század keserű történelmi tapasztalatai miatt ezért szükségessé vált ennek a formális jogállam fogalomnak a továbbfejlesztése, amelynek eredményeképpen alapvetően két irányban módosult a jogállam koncepció. Egyrészt megjelent az igény a jogállamiság új tartalommal való megtöltésére, ami az ún. materiális jogállam fogalom kialakulását eredményezte, másrészt a liberális koncepcióhoz képest a szociális irányban történő elmozdulás iránti igény, amelynek eredményeképpen megjelent a szociális jogállam felfogás. A materiális (tágabb) értelemben felfogott jogállam-fogalom ehhez képest a formális meghatározás tartalommal való megtöltését foglalja magában. Ez jelenti egyrészt az alapvető jogok (különösen a személyi és politikai szabadságjogok) alkotmányi szintű deklarálását, másrészt azt, hogy az állam tartsa is tiszteletben ezeket az alapvető jogokat, és ennek megfelelően alakítsa a közhatalom gyakorlását.[6] A szociális jogállam pedig - amely főleg a hadigazdálkodás szükségletei, a szociális feszültségek enyhítésének kényszere, valamint az államok közötti versengés eredményeképpen fejlődött ki[7] - az állam feladatává teszi azt, hogy a jogot felhasználva alakítsa a szociális viszonyokat és biztosítsa - a gazdaság indirekt irányításával és szabályozásával[8] - az egyének szabadságának és szociális biztonságának az intézményes garanciáit.[9]
A szakirodalomban uralkodó álláspont szerint a jogállam értéktartalmú alapelemei között a hatalommegosztás, a törvények primátusa, a jogalkalmazás törvényessége, a jogbiztonság követelménye, a jogvédelem biztosítása és az alapjogok alkotmányi garantálása említhető meg.[10] A téma szempontjából az a négy elem emelhető ki, amelyek megalapozzák a jogállamban a közigazgatási jogorvoslati rendszer működtetését. A hatalommegosztás elve abból az aspektusból kívánkozik ide, hogy az egyik hatalmi ág - jelesül a nagyrészt a közigazgatás által megvalósított végrehajtás - tevékenységét egy másik hatalmi ág - az igazságszolgáltatás szervezetrendszere - egészíti ki és kontrollálja.[11] A törvények primátusaként megfogalmazott jogállami alkotóelem funkcionális szempontból indokolja e garanciák kiépítését, mivel a közigazgatás működése feletti törvényességi ellenőrzés manifesztálódik a jelzett tevékenységben.[12] A jogvédelem biztosítása a közigazgatási jogorvoslati rendszer szempontjából abban a tekintetben emelendő ki, hogy a jog- vagy érdeksértő közigazgatási határozat miatt sérelmet
- 11/12 -
szenvedett ügyfelek tisztességes eljárásban kaphassanak hatékony jogorvoslatot. Indokolt azonban rámutatni arra is, hogy szükséges, de nem elégséges a modern alkotmányfejlődés által kialakított értékek alaptörvényi szintű szabályozása, mert az alkotmány megléte - önmagában - még nem jelent alkotmányosságot: ahhoz elengedhetetlen e rendelkezések megvalósulásának garantálása.[13] Az alkotmány érvényesülésének - egyebek mellett - fontos garanciája az alkotmányvédelem rendszere, amely az alkotmányi szabályok figyelembe vételének biztosítását jelenti.[14] Az alkotmányvédelem eszközei között - mások mellett - említi a szakirodalom a polgárok jogainak biztosítását és a nyilvánosság elvének realizálását is.
Kiemelendő, hogy a jogállamiság elve által a közhatalom gyakorlásával szemben megfogalmazódó követelmények három területen érvényesülnek: a közigazgatási szervek számára törvényben körülírt feladat- és hatáskörökben, az ugyancsak törvényben meghatározott eljárási rendben, valamint a megfelelő (ennek keretében különösen bírói) jogvédelmi eszközök biztosításában.[15] A fentiek fényében látható, hogy a jogállamiság követelménye a modern állammal szemben elvárásként fogalmazza meg a jogorvoslathoz való jog realizálását.[16] Abból kiindulva pedig, miszerint Magyarország Alaptörvényének B) cikk (1) bekezdése értelmében "Magyarország független, demokratikus jogállam", egyértelműen a jogalkotónak címzett penzumként értelmezhető, hogy az ügyfelek számára a közigazgatással szemben hatékony védelmet biztosítani képes jogorvoslati rendszert építsen ki és működtessen.
Fentiek előrebocsátását követően indokoltnak mutatkozik a jogállamiság elve és a közigazgatás törvényessége közötti összefüggések felvázolása. A kérdéskörrel az Alkotmánybíróság több alkalommal is foglalkozott az elmúlt több, mint két évtizedes ítélkezési tevékenysége folyamán. Ennek keretében előbb - álláspontom szerint kissé szűken értelmezve a közigazgatás törvényességét - arra az álláspontra helyezkedett, miszerint nem jelent mást a jelzett követelmény, mint "a közhatalom birtokában hozott közigazgatási aktusok joghoz kötöttségét".[17] Nem szorul azonban bizonyításra az a tény: alapvető érdek fűződik ahhoz, hogy ne csak a közigazgatási eljárás végén megszülető aktus, hanem a teljes eljárás feleljen meg a törvényesség kívánalmainak. Ebből fakadóan a testület később úgy határozott: a jogállamiság elve magába foglalja azt is, hogy "a közigazgatás egésze a jogon alapuljon".[18] Rögzíthető, hogy alkotmányi szinten is megjelenik a jogorvoslathoz való jog deklarálása, mivel az Alaptörvény rögzíti, hogy "mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti".[19]
Megállapítható, hogy a közigazgatás(i szervek) mind jogállásukat, mind feladataikat, mind pedig hatáskörüket (és az állampolgárok magánszférájába történő beavatkozásuk intenzitását) tekintve heterogének, ebből fakadóan a közigazgatási eljárás során igénybe vehető jogorvoslati rendszerrel szemben is alapvető elvárás a pluralitás elve, amely a jogalkotó hatalomtól több, eltérő feltételek mellett igénybe vehető és különböző eredményre vezető jogorvoslati eszköz létét követeli meg. A jelenség nem tekinthető a XXI. század sajátjának, ezt támasztja alá Magyary Zoltán megfogalmazása is. Eszerint a közigazgatási jogorvoslatok fejlődését két tendencia párhuzamos léte determinálta: egyrészről az egyszerű, átlátható és hatékony jogorvoslati rendszer kiépítése; másrészről a jogalkotónak arra is törekednie kellett, hogy "a közigazgatási jogviták elbírálása, amelyek tehát a hatóság és magánfél közt felmerülnek, ne közigazgatási, bár magasabbfokú hatóságokra, hanem független bíróságra bízassék".[20]
Kiemelendő az is, hogy a közigazgatás törvényességének (jogi) garanciái között találhatók ún. közigazgatáson belüli instrumentumok (pl. fellebbezés, felügyeleti eljárás, helyi önkormányzatok feletti törvényességi felügyeleti jogkör). Megkülönböztethetők továbbá ún. közigazgatáson kívüli eljárások (pl. közigazgatási bíráskodás), valamint működnek olyan extern kontrollt végző alkotmányos szervek, amelyek "főprofilja" ugyan nem a közigazgatás törvényességéhez kapcsolódik, de ellátnak ilyen irányú (járulékos) feladatokat is (pl. az ügyészi felhívás intézménye, az alapvető jogok biztosának szerepe, az Állami Számvevőszék ellenőrző tevékenysége).
A közigazgatási eljárási törvény jogorvoslati rendszerének felvázolása előtt indokolt kitérni a közigazgatási jogorvoslatok mibenlétére. A közigazgatás működése szempontjából alapvető érdek fűződik ahhoz, hogy hibás döntések ne szülessenek. Ez alapvetően a közigazgatási hatósági eljárás részletes, törvényben történő szabályozásán keresztül realizálható, amelynek során szükséges kiépíteni olyan ún. belső garanciákat, amelyek a hibás döntések kibocsátásának megakadályozására hivatottak. Ez a lépés azonban még nem elegendő a közigazgatás törvényességének teljes körű garantálásához, mivel szükség van olyan korrekciós mechanizmusok kialakítására is, amelyekkel megelőzhető az esetlegesen hibás aktusok végrehajtása.[21]
Ezek után indokolt kitérni a közigazgatási jogorvoslat fogalmára. A szakirodalom képviselői eltérő definíciókat alkottak ezen a területen, amelyek közül Magyary Zoltán meghatározását idézem: "jogorvoslatnak nevezzük azokat a tételes jog által meghatározott jog-, illetve érdekvédő eszközöket,
- 12/13 -
amelyek használatára az érdekelt személyeket a tételes jog azzal a hatállyal jogosítja fel, hogy igénybe-vételük esetén a közigazgatási hatóságok kötelesek az érdekeltek által felhozott érveket vizsgálat tárgyává tenni és a kérelem felett a vizsgálat eredményének megfelelően dönteni. Itt tehát a félre jog, a hatóságra nézve pedig kötelezettség áll elő."[22] Rögzíthető, miszerint a közigazgatási eljárásban igénybe vehető jogorvoslatok alapvetően két célt szolgálnak, közelebbről az egyéni jog- vagy érdeksérelmek, valamint a tárgyi jogsérelmek orvoslását. Ennek megfelelően a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) különbséget tesz az ügyfél kérelmére igénybe vehető (ezáltal az egyéni jog- vagy érdeksérelmet orvosolni hivatott) jogorvoslatok, és a hivatalból lefolytatandó (a tárgyi jogot sértő közigazgatási aktusok korrigálására szolgáló) aktus-felülvizsgálatok között. A Ket. hatályos jogorvoslati rendszerét az alábbi táblázat szemlélteti:
| KÉRELEMRE INDULÓ JOGORVOSLATOK | HIVATALBÓL INDULÓ AKTUS- FELÜLVIZSGÁLATOK |
| Fellebbezés | A döntés visszavonása vagy módosítása saját hatáskörben |
| Újrafelvételi eljárás | Ügyészi fellépés |
| Közigazgatási határo- zat bírói felülvizsgálata | Felügyeleti eljárás |
| Alkotmánybíróság határozata alapján induló jogorvoslati eljárás |
A Ket. jogorvoslati rendszerének vázlata (saját készítésű ábra)
Mivel e tanulmány terjedelmi keretei nem teszik lehetővé a jogorvoslati rendszer valamennyi komponensének teljes körű elemzését, az alábbiakban a fellebbezést és a bírósági felülvizsgálatot elemzem. A fellebbezés, mint általános és rendes jogorvoslat a leginkább hivatott az ügyfelek jogorvoslathoz való jogának biztosítására, másrészt a Ket. tárgykörében született legutóbbi törvénymódosítások a jogorvoslati rendszer elemei közül a fellebbezésre nézve hoztak olyan nagy horderejű, koncepcionális változtatásokat, amelyek miatt indokolt e jogintézmény részletes tárgyalása. A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kutatása pedig a magyar bírósági szervezeten belül az elmúlt években bekövetkezett alapvető változások (pl. közigazgatási és munkaügyi bíróságok felállítása) és a közigazgatási bíráskodás hazai "metamorfózisának" bemutatása felől mutatkozik indokoltnak.
A fellebbezés sajátos státuszt foglal el a (közigazgatási) jogorvoslatok között. Ennek a kiemelt szerepnek az okai pedig a fellebbezés, mint jogintézmény jellegzetességein keresztül ragadhatók meg. Magyary Zoltán ekként határozta meg a fellebbezés lényegét: "Fellebbezéssel lehet élni bármely elsőfokú közigazgatási véghatározat ellen, kivéve, ha az a legfelső fokú hatóságtól ered, továbbá, ha valamely jogszabály a fellebbezést kivételesen kizárja, vagy az elsőfokú határozat ellen közigazgatási bírósági panaszt enged."[23] E megfogalmazásból kiolvasható, hogy a fellebbezésnek (mint közigazgatási eljárásban igénybe vehető jogorvoslatnak) jellegadó sajátossága az általánosság, közelebbről az, hogy majd' minden közigazgatási döntéssel szemben indokolt a fellebbezési jog megnyílását biztosítani. Mindezek előrebocsátását követően a fellebbezés "kis magyar fejlődéstörténetét" mutatom be, ennek keretében indokolt néhány szót szólni a Ket.-beli szabályozás keletkezésének körülményeiről, mivel ennek fényében lehet a legutóbbi módosítások által kikristályosodott fejlődési irányokat megfelelően értékelni.
A Ket. kialakulása kalandos útjának akár vázlatos érintését mellőzve e helyütt csupán annyit érdemes rögzíteni, hogy a közigazgatási eljárásjog jogorvoslati rendszerének ún. "alapmodelljét" a Ket. koncepciójáról szóló 1005/2003. (I. 30.) Korm. határozat fektette le, amely zsinórmértékül szolgált (volna) a törvényszöveg elkészítéséhez. A koncepció alapvetően két "sarokpontra" mutatott rá (orientálandó a későbbi, ágazati jogalkotást): a közigazgatáson belüli jogorvoslás primátusára, valamint a közigazgatási bíráskodás realizálásának szükségszerűségére.[24]
Amint arra korábban már kitértem, e két tendencia lényegében megfeleltethető azokkal a Magyary által is felfedezett fejlődési irányokkal, amelyek a közigazgatási eljárás jogorvoslati rendszerét determinálják: nyilvánvaló, hogy a hibás (vagy hibásnak vélt) közigazgatási aktusokat elsődlegesen a közigazgatáson belül indokolt korrigálni. Egyértelmű azonban az is, hogy (bizonyos végső esetekben) a közigazgatás szervezetrendszerén kívül álló független, pártatlan bíróságok által realizált jogszerűségi kontrollnak is a rendszer immanens részét kell képeznie.
A jogorvoslati rendszer "alapmodelljét" a Kodifikációs Bizottság három elemből látta indokolnak felépíteni. Ezek a következők: (1) a közigazgatási első fok, (2) a közigazgatási másodfok, vala-
- 13/14 -
mint (3) a közigazgatási bíróság (bíráskodás).[25] Utóbbival összefüggésben szükséges kiemelni, hogy a bíróságok által gyakorolt törvényességi szempontú felülvizsgálat a koncepcióban evidenciaként szerepelt, az elnevezésben érezhető megengedő kitétel csupán a jogalkotónak tett gesztus volt a szervezeti formára, nevezetesen nyitva maradt az a kérdés, hogy a rendes bíróságok által gyakorolt törvényességi kontroll vagy közigazgatási különbíróságok eljárása kerüljön nevesítésre a normaszövegben.
Összegezve a koncepció által lefektetetteket, kiemelhető, hogy a kormányhatározatban lényegében két alapvető elv jelent meg: a fellebbezés általánosságának deklarálása, valamint az ún. "szerven belüli" fellebbezés elutasítása. E kiindulási pontokkal összefüggésben két megjegyzés kívánkozik ide. Egyrészt rögzítendő, hogy mindkét követelmény a hatékony fellebbezési jog biztosítását hivatott elősegíteni, mivel kétségtelenül fokozza adott jogorvoslati eszköz effektivitását, ha minél szélesebb körben alkalmazható, minél több közigazgatási döntéssel szemben igénybe vehető.[26] Az is nyilvánvaló, hogy a fellebbezésnek azonban csak akkor van értelme, ha az az ügyfél számára a valódi jogorvoslás lehetőségét teremti meg az egyéni jog- vagy érdeksértő közigazgatási döntéssel szemben.[27] Másrészt kiemelendő az is, hogy e két kívánalom ellentétes irányba "mozgathatja" a szabályozást: a fellebbezés általánosságának elve a minél szélesebb körben érvényesülő, korlátozás nélküli igénybevételre, míg a "házon belüli" fellebbezés elkerülése a fellebbezési jog - kibocsátó hatóság alapján történő - korlátozására motiválja a jogalkotót.
A közigazgatási eljárási törvény keletkezéstörténetének vázlatos ismertetése alapján látható, hogy a normaszöveg elfogadása mögötti jogalkotói szándék egyértelműen a minél szélesebb körben érvényesülő jogorvoslathoz való jog garantálására irányult. Ez olvasható ki a Ket. elfogadott normaszövegéből, amelynek értelmében "az ügyfél az elsőfokú határozat ellen fellebbezhet".[28] A korabeli reguláció ezzel lényegében általánossá tette a fellebbezési jogot, amelyet csupán két irányban korlátozott: egyrészt kizárta a fellebbezési kérelem benyújtását az ún. önállóan meg nem támadható végzéseknél, másrészt (a mai helyzethez képest lényegesen szűkebb körben) egyes határozatoknál (így az egyezséget jóváhagyó határozattal szemben, a méltányossági kérelem tárgyában hozott határozat ellen és abban az esetben, ha a fellebbezést törvény kizárta) elzárta a fellebbezés útját.[29]
A fellebbezés, mint jogorvoslati eszköz általánosságának és hatékonyságának további garanciája jut kifejeződésre az idézett rendelkezés második fordulatában, amely szerint "a fellebbezési jog nincs meghatározott jogcímhez kötve, fellebbezni bármely okból lehet, amelyre tekintettel az érintett a döntést sérelmesnek tartja".[30] Az ismertetett rendelkezések alapján a fellebbezés úgy határozható meg, mint "az előterjesztés jogalapja tekintetében korlátlan, rendes jogorvoslat".[31] Lőrincz Lajos szavaival élve ez azt jelenti, hogy "a fellebbezés előterjesztője nem köteles fellebbezésének indokait megjelölni (...) elegendő, ha a jogosult - hivatkozva a döntésre - csak annyit közöl, hogy a határozatot megfellebbezem".[32]
A fellebbezés fent részletezett - és az európai eljárásjogokban is megtalálható - szabályozása természetesen nem maradt változatlan az eljárási törvényt a hatályba lépését követően ért - néha hektikus és következetes koncepciót nem mindig tükröző - törvénymódosítások közepette, de az elvi alapok valójában stabilnak bizonyultak, mert lényegét tekintve nem változott a fellebbezéshez való jog tartalma. Jelentős, koncepcionális változást eredményezett azonban a 2012. évi CCX. törvény 30. §-a, amely beiktatta a Ket. rendelkezései közé a 98. § (1a) bekezdését. E rendelkezés értelmében "törvény a fellebbezés benyújtásához indokolási kötelezettséget írhat elő. Törvény azt is előírhatja, hogy fellebbezni csak a megtámadott döntésre vonatkozóan, tartalmilag közvetlenül összefüggő okból, illetve csak a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva lehet". Az idézett normaszöveg részletes elemzését mellőzve rögzíthető: a Ket. ezzel "biankó" felhatalmazást adott az ágazati jogalkotó számára a speciális eljárási rendelkezések megalkotására, mivel ezzel az Országgyűlés lehetőséget teremtett arra, hogy egyes eljárásokban lényegesen szűkebb körű (indokolási kötelezettség mellett és a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva igénybe vehető) fellebbezési jog érvényesüljön. Álláspontom szerint ez a passzus a fellebbezéshez való jog lényeges korlátozásának törvényi alapjait teremti meg, mert ezzel sérülhet a vizsgált jogorvoslati eszköz általánossága.[33]
A fellebbezési jog fent jelzett korlátozása olvasható ki a Ket. két másik rendelkezéséből is. Egyrészt a törvényszöveg rögzíti, hogy az elsőfokú döntést hozó hatóság érdemi vizsgálat nélkül elutasítja (.) a 98. § (1a) bekezdése megsértésével benyújtott fellebbezést".[34] Ezzel annak a szabályozásnak az alapját teremti meg a jogalkotó, hogy (speciális törvényi rendelkezés megléte esetén) a fellebbezés elbírálására jogosult hatóság érdemben ne is foglalkozzon a fenti feltételeknek nem megfelelő fellebbezési kérelemmel. A jogorvoslathoz való jog lényeges korlátozása azonban az utolsó, kapcsolódó rendelkezéssel válik teljessé: ennek értelmében "nincs helye fellebbezésnek a 98. § (1a) bekezdése
- 14/15 -
alapján benyújtott fellebbezés érdemi vizsgálat nélküli elutasítása esetén".[35] Az idézett rendelkezés - a jogorvoslathoz való jogot korlátozó jellegén túl - a Ket. rendszerében azért is tekinthető unikálisnak, mivel a korábban szereplő eljárási rendelkezések (általános érvénnyel) teremtik meg a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító végzésekkel szemben az önálló fellebbezés lehetőségét.[36] Ebből a szempontból a jelzett eset indokolatlan kivételnek tekinthető.
A fellebbezés szabályozásának átalakulási folyamatához hozzátartozik az is, hogy nem csupán egy olyan - az általános eljárási törvénybe épített - rendelkezésről van szó, amely alapján vagy születnek a jelzett irányú korlátozást kifejezésre juttató törvényi rendelkezések vagy nem. Ennek alátámasztására megjegyzendő, hogy a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény a Ket.-ben kapott felhatalmazás alapján beépítette az említett rendelkezést, így "a fogyasztóvédelmi hatóság döntése ellen fellebbezni csak a megtámadott döntésre vonatkozóan, tartalmilag közvetlenül összefüggő okból, illetve csak a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva lehet, a fellebbezésben pedig részletesen elő kell adni annak indokait".[37] Ez a jogalkotói lépés - azon túl, hogy a jogállamiság és a közigazgatás törvényes működése szempontjából aggályosnak tekinthető - két szempontból is kérdéseket vet fel. Egyrészt koncepcióváltást körvonalaz a fellebbezés, mint jogorvoslat szempontjából. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a jövőben újabb és újabb ágazati törvények építenek be hasonló, a fellebbezéshez való jogot korlátozó rendelkezéseket a Ket.-ben kapott felhatalmazás alapján. Másrészt kissé nehezen értelmezhető, hogy miért éppen a fogyasztóvédelmi hatóság eljárásában kívánja a jogalkotó a (rendes) jogorvoslatok igénybevételét korlátozni, amikor az elmúlt évek jogalkotói lépései (pl. fogyasztóvédelmi rezsipontok felállítása, fogyasztóvédelmi referens intézményesítése) ezzel ellentétes, a fogyasztók tájékoztatását erősítő, széleskörű fogyasztóvédelmet sejtető kormányzati alapállást sugalltak.
Fentebb már utaltam arra, hogy a közigazgatás törvényes működése szempontjából elengedhetetlen - a közigazgatás szervezetrendszerén belül érvényesülő korrekciós mechanizmusok mellett - a közigazgatástól független, önálló bíróságok által végzett jogszerűségi kontroll létezése is. Mivel a közigazgatási bíráskodás hatékonysága - a történeti tapasztalatok alapján - szoros összefüggést mutat a szervezeti alapkérdésekkel, szintén indokoltnak mutatkozik ezek érintése.
A közigazgatási bíráskodásra az egyes európai államokban négy szervezeti modell alakult ki.[38] A közigazgatástól és a rendes bírósági szervezettől egyaránt különálló fórumot jelentő francia modell mellett, Németországban és Ausztriában kialakult a közigazgatási különbírósági struktúra, valamint az ún. angolszász szervezeti megoldás is, amelynek keretében a rendes bíróságoknak van hatásköre a közigazgatási döntések bírói felülvizsgálatára. Szükséges már itt megjegyezni, hogy léteznek olyan államok is, amelyek az említett három szervezeti megoldás egyes alkotóelemeit vegyítve alkalmazzák. Eme államok az ún. vegyes szervezeti modellt építették ki, amelyekben a közigazgatási bíráskodást ellátó szervként közigazgatási különbíróságok, a rendes bíróságok és egyéb szervek egyaránt eljárnak.[39] A közigazgatási bíráskodással foglalkozó szakirodalomban a különböző nézetek képviselői az elmúlt húsz évben több megoldás mellett is állást foglaltak, többségük azonban - a történelmi sajátosságok és a kontinentális államokban alkalmazott akceptálható megoldások alapján - a közigazgatási különbíróság kiépítése mellett "tört lándzsát".[40]
Megállapítható, hogy a jogalkotónak két kérdést kell eldöntenie, amikor a közigazgatási bíráskodás szervezeti rendszerét kívánja kialakítani: állást kell foglalnia egyrészt a szervezeti elhelyezkedésről, másrészt pedig a bírói fórum egy- vagy többfokú jellegéről. Előbbivel összefüggésben a jogalkotó igazából két megoldás közül választhat. A rendes bírósági szervezetbe integrált felülvizsgálat mellett alapvető érvként fogalmazható meg a jogegyenlőség eszméje, miszerint az igazságszolgáltatást minden polgár esetében ugyanaz a bírói fórum végezze. E megoldással szemben azonban ellenérv lehet az a tény, hogy a közigazgatási bírói lét a rendes bírákétól eltérő szakképzettséget igényel, így - ahogy Csiky Kálmán fogalmaz - "a törvényhozások túlnyomó többsége a külön közigazgatási bíróságok szervezését valósította meg".[41] A másik kardinális kérdés, hogy csak egyfokú - központi szinten szervezett - fórum kerüljön kiépítésre, avagy a közigazgatási bíráskodás többfokú struktúrában valósuljon meg. A többfokú rendszer mellett felhozható, hogy ebben az esetben már közép- (vagy alap-) szinten orvosolhatók az esetleges közigazgatási jogsértések, kevéssé leterhelt továbbá a magasabb szinten kiépített - jogorvoslati jellegű - közigazgatási bírói fórum.
A fentebb érintett elméleti alapkérdéseket követően érdemes megvizsgálni a kiegyezés után kiépült struktúra legfőbb jellegzetességeit, annak nem titkolt szándékával, hogy a múltban már prosperált modell alapján muníciót kapjanak napjaink törvényhozói.
- 15/16 -
A 1896. évi XXVI. törvénycikk által "életre hívott" Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság abban az értelemben követte a korabeli európai megoldást, hogy különbírósági szervezetben építette ki a közigazgatás feletti bírói kontroll rendszerét. Hiányosságaként fogalmazható meg azonban, hogy - mivel viszonylag kevés idő állt rendelkezésre - csupán egyfokú fórumként épült ki a bíróság.[42] Ez azt jelentette, hogy a Kúriával egy szinten került felállításra a közigazgatási "legfelső bíróság", amely ebből fakadóan "első és végső" fokú döntést hozott az érintett közigazgatási jogvitákban.[43]
Sajátos volt a bíróság összetétele, mivel - a korabeli rendszerben - a bíróság elnöke azonos jogállást élvezett a Kúria elnökével, a bírák tekintetében pedig az az elv érvényesült, hogy a bírák fele a felsőbírósági bírák közül, míg másik fele közigazgatási szakemberek közül került ki.[44] Már itt indokolt utalni arra a sajátosságra, hogy a közigazgatási ügyekben eljáró bírói kar - összetétele nyomán - egyesítette a felsőbírói munkához szükséges bírói gyakorlatot, valamint az elbírálandó összetett közigazgatási jogviták megoldásához szintén elengedhetetlen közigazgatási szakmai ismereteket. Kiemelendő továbbá az is, hogy valódi különbíróságként működött a vizsgált testület, mert saját "legfelső" bírói fórum végezte a közigazgatási bíráskodást, az nem tagozódott be a rendes bírósági struktúrába.
Rögzítendő, hogy az Alaptörvény csupán alapvető szervezeti és hatásköri vonatkozásban érinti a bírósági szervezetet, a részletszabályokat az alkotmányozó sarkalatos törvényre bízta. Ennek érdekében fogadta el az Országgyűlés a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvényt (a továbbiakban: Bszi.). A tételes jogi szabályozás négyszintű bírói struktúrát épített ki: alapszinten járásbíróságok, valamint - "különbíróságként" - közigazgatási és munkaügyi bíróságok szerveződtek. A rendszer második szintjén törvényszékek jöttek létre, majd az ítélőtáblák alkotják a bírósági szervezet következő szintjét, és végül a szervezetrendszer csúcsán a Kúria áll. Az alábbiakban a struktúra releváns pontjait érintem.
A Bszi. a közigazgatási és munkaügyi bíróságokkal összefüggésben úgy fogalmaz, hogy e bírói fórumok ellátják a közigazgatási határozatok törvényességének felülvizsgálatát, elbírálják a munkavégzésre irányuló jogviszonyokból eredő jogvitákat, valamint a jogszabály által a hatáskörébe utalt egyéb ügyeket.[45] A törvény indokolása abban kívánja a közös szervezeti rendben kiépítendő bírói fórum létjogosultságát alátámasztani, hogy a munkaügyi bíróságokon a korábbi időszakban is sor került közigazgatási per lefolytatására (nevezetesen a társadalombiztosítási határozatok bírói felülvizsgálatakor). Ezzel összefüggésben csak utalok arra, hogy a társadalombiztosítás által kibocsátott döntések éppúgy közigazgatási határozatnak minősülnek, mint például a jegyző építéshatósági engedélyei, így azok kiemelése inkább volt átgondolatlan szabályozásnak minősíthető, mint a munkaügyi ítélkezés és a közigazgatási bíráskodás szervezeti integrációjának "vegytiszta" kikristályosodása. Lehetett azonban más oka is annak, hogy a jogalkotó a jelzett szervezeti megoldás mellett döntött. A szakirodalom jeles képviselői 1991 óta többször is állást foglaltak amellett, hogy szervezetileg önálló közigazgatási különbíróságok jöjjenek létre. Az elgondolás ellenzői legtöbbször a bírói hatalom egységének princípiumát hozták fel ellenérvként, amellyel összefüggésben már többször megfogalmazódott, hogy miközben "korábban szentnek és sérthetetlennek vélt elvek egész sora tűnt el a történelem süllyesztőjében, miért kivétel ez alól a bírósági szervezet egységének elve?"[46] Kétségtelen tény, hogy eme alapelv sérelme nem zárta ki a munkaügyi bíróságok kiépítését, amelyek azonban - az egységes bírósági szervezetben - szintén különálló szervezeti rendben működtek a korábbi szabályozás szerint is, csupán magasabb szinten integrálódtak be a rendes bírósági szervezetbe. E kissé hosszúra nyúlt "mellékvágányra" azért volt szükség, hogy világos legyen: az önálló közigazgatási bíróságok kiépítésénél a munkaügyi bíróságokkal párhuzamot vonó szerzők csupán arra kívántak rámutatni, hogy a bírósági szervezet egysége elvének nem feltétlenül kell gátat jelentenie a közigazgatási különbíróságok kiépítése során, tehát véletlenül sem a közös szervezeti rendben történő kiépítést törekedtek elméletileg megalapozni.
A szabályozás szerint a közigazgatási és munkaügyi bíróságokon hozott elsőfokú határozatokat a törvényszékek előtt lehet megtámadni. Ezen a ponton a "különbírósági" eljárás megszűnik és betagozódik a rendes bíróságok rendszerébe. A közigazgatási bíráskodás szervezeti önállóságát kívánja a jogalkotó biztosítani a közigazgatási és munkaügyi kollégiumok megalakításával. Ez a grémium alkalmas lehetne arra, hogy - a szakirodalom által korábban felvetett álláspontnak megfelelően - szakmai keretet adjon a csak közigazgatási ügyszakban foglalkoztatott bíráknak annak érdekében, hogy a közigazgatási ítélkezésre hivatott bíráktól elvárható (közigazgatási) tapasztalat kialakulásának garanciái "kifejlődhessenek".[47] A világos elgondolással azonban némileg ellentétben áll a Bszi. indokolása, amely lehetővé teszi, hogy a törvényszékeken működő közigazgatási és munkaügyi kollégiumok összevontan működjenek, a Kúrián működő testületeknél pedig - általános érvénnyel - jelenik meg a szabályozásban, hogy azok összevontan működnek. Csupán az ítélőtábla területén mű-
- 16/17 -
ködő közigazgatási bírákat tömörítő szakmai fórum, a regionális kollégium esetén szól a törvény önálló szervezetről, de megjegyzendő, hogy ezen a szinten nem működik olyan bírói fórum, amely eljárna közigazgatási perekben. Mindezek összegzéseként megállapítható, hogy nem valósul meg szervezeti különállás a közigazgatási bíróságok esetében, az a tény pedig, hogy a munkaügyi és közigazgatási kollégiumok a polgári (gazdasági) kollégiumokkal összevonva is működtethetők (kiemelések a Bszi. indokolásából), a korábban kinyilatkoztatott szervezeti és működési különállást relatívvá teszi.
Csupán a Kúria szintjén jelenik meg - önálló "szervezeti egységként" - az önkormányzati tanács, amely azonban kizárólag az Alaptörvény által a közigazgatási bíróságok hatáskörébe utalt két eljárástípus (közelebbről a jogszabálysértő önkormányzati rendelet megsemmisítése és a törvényen alapuló rendeletalkotási kötelezettség elmulasztásának megállapítása) esetén folytat le processzust, így a különbírósági jelleg erősítésére a vázoltak kevéssé alkalmasak.
A fentiekben felvázoltam a közigazgatási jogorvoslatok jelenlegi hazai rendszerével összefüggésben felmerülő kérdéseket, e helyütt pedig néhány következtetés és olyan továbbfejlesztési javaslat megfogalmazására szorítkozom, amelyek az új struktúrával kapcsolatos "jogalkotói finomhangoláshoz" adhatnak támpontokat.
A fellebbezés jogintézményével összefüggésben utaltam arra, hogy a közigazgatási eljárási törvényt ért legutóbbi módosítások lényeges, koncepcionális irányváltást jelentenek e jogorvoslat egyik jellegadó sajátosságára (ti. annak általánosságára) nézve. Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy a Ket. korábban idézett, speciális jogalkotásra felhatalmazást adó rendelkezése és a már bekövetkezett törvényhozói lépések alkalmasak lehetnek a fellebbezéshez való jog kiüresítésére, ezáltal a közigazgatási hatósági eljárásban előidézhetik a jogorvoslathoz való jog lényeges korlátozását. A napjainkban már folyamatban lévő, az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény előkészítését érintő jogalkotási munkálatok ugyancsak irányváltást sejtetnek, ennek megfelelően a jövőben a fellebbezés jogintézményének további metamorfózisa is realitás lehet.
A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatával összefüggésben felmerülő szervezeti kérdéseknél érintettem a szabályozás ama elemének veszélyét, amely lehetővé teszi a közigazgatási és munkaügyi kollégiumok összevonását a gazdasági és polgári ügyekben ítélkező bírákat tömörítő testületekkel. Említettem, hogy a közigazgatási bíróságokon csak közigazgatási ügyszakban foglalkoztatott bírák alkalmazása lenne kívánatos. Ez megkövetelné a közigazgatási bírákra irányadó speciális kinevezési feltételek meghatározását és ezt követően már lenne létjogosultsága a szervezeti önállósággal (is) rendelkező közigazgatási kollégiumok felállításának.
Emellett fontos (újra) rámutatni arra, hogy korszerű megoldás lenne, ha külön közigazgatási és külön munkaügyi bíróságok működnének. Fentebb szóltam arról is, hogy a munkaügyi és a közigazgatási "jogviták" egy szervezetbe "terelése" nem kellően alátámasztott, így ebben a tekintetben (is) indokolt lenne a külön szervezeti rend kiépítése.
A közigazgatási bíráskodás szervezetét érintően megfontolandó az önálló Közigazgatási Legfelső Bíróság kialakítása, ezzel valódi különbírósági szisztéma épülhetne ki. Ahogy a történeti előzményeknél is volt erről szó, ez a megoldás érvényesült egészen 1896-ig, és képes volt biztosítani a közigazgatási ítélkezés egységességét, lehetőséget teremtett továbbá a közigazgatási bírákkal szemben speciális kinevezési feltételek támasztására. E helyütt csak utalok a Kormány által életre hívott Közigazgatási Perjogi Kodifikációs Bizottság tevékenységére, amelynek alapvető célja egy, az önálló közigazgatási perrendtartásról szóló törvény előkészítése. Amennyiben ez elkészül, vélhetően kardinális változások várhatók a közigazgatási bíráskodás ma ismert szervezeti és működés rendjében is.
Feltártam a jogállamiság és a közigazgatás törvényes működése közötti összefüggéseket, majd ezt követően két jogorvoslati eszköz - közelebbről a fellebbezés és a bírósági felülvizsgálat - részletes bemutatására került sor az utóbbi években bekövetkezett lényeges jogszabályi változások tükrében. Látható, hogy a közigazgatás törvényessége plurális, összetett garanciarendszert feltételez, amely magába foglalja a közigazgatás szervezetén belül érvényesülő és azon kívül működő korrekciós mechanizmusok létét. Ezeknek a jogállami garanciáknak a léte és (részben a tanulmányban jelzetteket is figyelembe vevő) tökéletesítése pedig elengedhetetlen, mivel - Szamel Lajos szavaival élve - "a törvényesség atmoszférikus jelenség: vagy van, vagy nincs (...) de vele szemben nem lehet engedményeket tenni".[48] ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1942. 612. o.
[2] A jogállamiság elvének részletes elemzéséhez ld. Petrétei József: Magyarország alkotmányjoga I. Alapvetés, alkotmányos intézmények. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 89. o.
[3] Vö. Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009. 140. o.
[4] Vö. Petrétei: Az alkotmányos demokrácia... 141. o.
[5] Vö. Petrétei: Az alkotmányos demokrácia... 142. o.
[6] Ehhez egyebek mellett ld. Kecskés András: John Austin félig megélt élete és félig megírt jogbölcselete. Jogtudományi Köz-
- 17/18 -
löny 2007. július-augusztus 345-351. o. és Kecskés András: John Austin gondolatai a jogról, a jogon kívüli tényezőkről és a szankciókról. In: Tanulmányok Dr. Földvári József professzor 80. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2006. 113-127. o.
[7] A jogállamiság fejlődési szakaszairól lásd bővebben Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 19-23. o.
[8] Az gazdaság állami irányításának és szabályozásának több féle megközelítésével kapcsolatban ld: Kecskés András: Befektetővédelmi reformok az Egyesült Államokban és Európában. Magyar jog 2009. május. 298-307. o., Kecskés András: Say on Pay - Részvényesi szavazás a vállalati vezetők javadalmazásáról az Egyesült Államokban. JURA. 2015. 1. sz. 59-64. o., valamint Kecskés András: The Legal Theory of Stakeholder Protection. JURA, 2010. 1. sz. 67-76. o.
[9] Erről bővebben lásd: W. Abendroth: Demokratikus és szociális jogállam az NSZK alaptörvényében. In: Takács Péter (szerk.) : Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest 1995. 175-194. o. és E. Forsthoff: A szociális jogállam lényege és fogalma. In: i.m. 195-218. o.
[10] A jogállam értéktartalmú alapelemeinek részletes tárgyalásához ld. Petrétei: Az alkotmányos demokrácia... 147-157. o.
[11] Ez az elv hatásköri és szervezeti oldalról alapozza meg a közigazgatási bíráskodás kialakítását.
[12] Ehhez szorosan kapcsolódik a - korábban külön említett - jogalkalmazás törvényessége, amely a közigazgatás hatósági jogalkalmazása során hivatott a törvényességet biztosítani. Hatványozottan jelenik meg a jelzett követelmény kardinális jellege a közigazgatás elektronizálásának nevezett folyamat realizálása tekintetében. Ehhez bővebben ld. Ercsey Zsolt: Üzleti folyamatok támogatása a felhőben. Pollack Press, Pécs 2014., Ercsey Zsolt - Radó János: Android API for Licensed Pescitides in Hungary. In: Iványi Péter (szerk.): Architectural, Engineering and Information Sciences - 9th International PhD & DLA Symposium. Abstracts Book. University of Pécs Pollack Mihály Faculty of Engineering, Pécs 2013. 137. o., valamint Heckl István - Kovács Zoltán - Ercsey Zsolt: A matematikai szigorúság fontossága a kiindulási struktúra meghatározásakor szétválasztási hálózatok szintézise esetén. Magyar Kémikusok Lapja 2001. 10. sz. 372-377. o.
[13] Vö. Petrétei: Az alkotmányos demokrácia... 107. o.
[14] Vö. K. Hesse: Grundzüge des Verfassungsrechts der Bundesrepublik Deutschland. C. F. Müller Juristischer Verlag, Heidelberg-Karlsruhe 1977. 272. o.
[15] A jogállammal szemben megjelenő új kihívásokra adható válaszokkal kapcsolatban ld. Radó János - Ercsey Zsolt -Gólya Gellért - Vaszari Szabolcs - Reisinger Péter: Development and practice of an adroid weed survey application for precision weed management. Magyar Gyomkutatás és Technológia. 2013. 2. sz. 53-62. o., Radó , János - Ercsey Zsolt - Vaszari Szabolcs - Reisinger Péter: Elkészült a Balázs-Ujvárosi gyomfelvételezési módszer androidos változata okostelefonra. Magyar Gyomkutató Társaság XX. Konferenciája. Párkány, 2014. március 6-8., valamint Ercsey Zsolt - Müller Péter János - Radó János: Ragweed Detection in Computer Vision Environment. In: Iványi Péter (szerk.): Architectural, Engineering and Information Sciences - 9th International PhD & DLA Symposium. Abstracts Book. University of Pécs Pollack Mihály Faculty of Engineering, Pécs 2013. 110. o.
[16] A magyar alaptörvény megalkotását megelőző alkotmányozás időszaka előtt utalt Ádám Antal arra, hogy a korszerű alkotmányi szabályozás nem nélkülözheti az emberi és állampolgári jogok széles körű szabályozását. Ezzel összefüggésben ld. Ádám Antal: A magyar alkotmányból hiányzó alapértékekről. Közjogi Szemle 2009. 1. sz. 3. o.
[17] 8/2011. (II. 18.) AB határozat.
[18] Vö. Petrétei József: Magyarország alkotmányjoga I. Alapvetés, alkotmányos intézmények. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 92. o.
[19] Alaptv. XXVIII. cikk (7) bek.
[20] Vö. Magyary: i.m. 612. o.
[21] Vö. Ivancsics Imre - Fábián Adrián: Hatósági jogalkalmazás a közigazgatásban. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2013. 156. o.
[22] Vö. Magyary: i.m. 613. o.
[23] Vö. Magyary: i.m. 614. o.
[24] A Ket. keletkezésének körülményeiről ld. bővebben Kilényi Géza: Visszatekintés a közigazgatási eljárásjog hányattatásaira. Közjogi Szemle 2011. 1. sz. 14-24. o.
[25] Vö. Ivancsics - Fábián: i.m. 37. o.
[26] Megjegyzem, hogy ez a követelmény már az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvényben is megjelent, amelynek 45. § (1) bekezdése értelmében (korlátozás nélkül) az ügy érdemében hozott első fokú határozat ellen fellebbezhetett az, akinek jogát a határozat sérti.
[27] A "szerven belüli" fellebbezés elkerülése miatt rögzítik a Ket. 100. § (1) bek. d)-e) pontjai, miszerint nincs helye fellebbezésnek, ha az elsőfokú döntést miniszter, autonóm államigazgatási szerv, önálló szabályozó szerv vagy kormányhivatal vezetője hozta, illetve törvény vagy kormányrendelet eltérő rendelkezése hiányában, ha az első fokú döntést központi államigazgatási szerv vezetője hozta.
[28] Vö. a Ket. 98. § (1) bekezdésének első fordulatával.
[29] Ket. 100. § (1) bekezdésének 2005. november 1-jén hatályos szövege.
[30] Vö. a Ket. 98. § (1) bekezdésének második fordulatával.
[31] Vö. Lőrincz Lajos (szerk.): Közigazgatási eljárásjog. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2009. 298. o.
[32] Uo.
[33] Szükséges kiemelni, hogy a Ket. sosem tartotta "ördögtől valónak" az eljárás résztvevői közreműködésének részbeni korlátozását, az ilyen irányú megszorítást tartalmazó rendelkezéseket azonban éppen a széleskörű fellebbezési jog tette jogállamivá. Példaként hozható fel (egyebek mellett) a Ket. 98. § (3) bek. i) pontja, amely az iratbetekintési jog korlátozására irányuló kérelem tárgyában hozott végzést az önállóan megtámadható döntések között sorolja fel.
[34] Ket. 102. § (3) bek. d) pont.
[35] Ket. 100. § (1) bek. h) pont.
[36] Ld. a Ket. 98. § (3) bekezdésének b) pontját.
[37] Fgytv. 48/A. §.
[38] A szervezeti modellek részletes ismertetéséről lásd Trócsányi László: A közigazgatási bíráskodás főbb rendszerei és szervezeti kereteik. Magyar Közigazgatás 1991. 5. sz. 4083-4925. o.
[39] Egyebek mellett Belgiumban és Olaszországban érvényesül ez a megoldás.
[40] A teljesség igénye nélkül Lomnici Zoltán, Patyi András, Trócsányi László és Kilényi Géza a különbírósági szervezetet, míg - mások mellett - Gátos György és Petrik Ferenc a rendes bírói szervezetbe integrált rendszert tartotta kívánatos fejlődési iránynak.
[41] Vö. Csiky Kálmán: Magyar közigazgatási jog. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1899. 75. o.
[42] Vö. Csiky: i.m. 76. o.
[43] Arra tekintettel, hogy nem jöttek létre alsó szinten bírói fórumok, nem volt lehetőség a meghozott döntések megtámadására.
[44] Olyanok kerülhettek be a bírói karba, akik legalább öt évet töltöttek el a közigazgatásban és ebből legalább három évig vezető beosztásban tevékenykedtek.
[45] Bszi. 19. § (1) bek.
[46] Vö. Kilényi Géza: Az Alkotmánybíróság és a közigazgatási bíráskodás. Jogtudományi Közlöny 1991. 5-6. sz. 115. o.
- 18/19 -
[47] Ezzel összefüggésben lásd egyebek mellett Lomnici Zoltán: A bírói jogorvoslat lehetőségei a közigazgatási eljárások tekintetében. Magyar Közigazgatás 2000. 4. sz. 197. o.
[48] Idézi Ivancsics Imre: Szamel Lajos a tudós, az oktató, az ember. In: Csefkó Ferenc (szerk.): A közigazgatás törvényessége. Szamel Lajos Tudományos Emlékülés. A Jövő Közigazgatásáért Alapítvány, Pécs 2000. 11. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék.
Visszaugrás
