A napjainkban kiemelt érdeklődésre számot tartó pénzügyi válság hatására ismét előtérbe kerültek a gazdasági jogalkotás frekventált kérdései. A felelős vállalatirányítás és a befektetődvédelem kétségkívül ezek közé tartoznak. Érdemes azonban felidézni, hogy 2002-ben - elhíresült vállalati botrányok eredményeképpen - már megkezdődött e jogterületek igen átfogó reformja. Az új tapasztalatok birtokában most 2007-ben, a szabályozás új irányait keresve hasznos lehet, ha felidézzük e jogszabályok keletkezésének körülményeit is. Ugyanis a jogalkotás a politika, a közvélemény és különböző érdekszférák együtthatói által befolyásolt folyamat, amely ezáltal meghatározó volt e reformok tartalmát illetően is.
Volt idő, amikor az európai vállalatok számára presztízskérdés lehetett, hogy New Yorkban jegyzik-e a papírjaikat a tőzsdén. Ha úgy tetszik, a prosperitás és a sikeres működés egyik szimbóluma volt az amerikai értékpiacokon történő megjelenés.
Napjainkban azonban már kétségtelenül mást jelent a vállalatok számára: többletköltséget és nehézségeket. A 2002-es amerikai befektetővédelmi- és számviteli reformot követően számos vállalat döntött úgy, hogy elhalasztja - akár véglegesen - az amerikai regisztrációját. A Sarbanes-Oxley Act, azaz a Részvénytársaságok Számviteli Reformjáról és a Befektetők Védelméről szóló 2002. évi törvény ugyanis számos olyan feladatot ró a társaságokra, amelyek betartása jelentős nehézségekkel - nem utolsósorban többletköltséggel - jár.
A törvény hatálya ugyanis nem csak az amerikai társaságokra terjed ki, de minden olyan nyilvánosan működő részvénytársaságra, amely az amerikai értékpiacon jegyezteti magát. Ebből következően a jogszabály hatásainak még magyar vonatkozása is van, hiszen a Deutsche Telekom Csoport tagjaként működő Magyar Telekom 1997 óta a New York-i értéktőzsdén is jelen van.
A jogszabály ihletői az ezredfordulót követő nagy vállalati botrányok voltak, amelyek a hanyag vállalatirányítási rendszeren és a meghamisított pénzügyi beszámolókon alapultak. A részvényesek védelme érdekében kulcsfontosságúnak mutatkozott a felelős vállalatirányítás megteremtése, amely a társaságok irányítását, ellenőrzési rendszerét és pénzügyi jelentéseit rendszerezetté és áttekinthetőbbé teszi, hogy működésük transzparens lehessen a befektetők számára.
Ebben a munkában azt tekintjük át, hogy a 2002-es vállalati botrányokat követően hogyan születtek meg a befektetővédelmi reformok, mint válaszok a problémákra. Vizsgálódásunk fókuszában az Egyesült Államok és az Európai Unió állnak majd.
Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az európai érintettek sokszor hajlamosak túlzásokba esni és az amerikai kapitalizmus sajátos jelenségének tekinteni az ilyen botrányokat. A Parmalat (és számos más európai) vállalati botrány óta azonban mindenki számára világos, hogy globális problémákról van szó.
A globális problémák pedig mindenhol válaszokat igényelnek. Az európai válaszok azonban - úgy fest - karakterükben és tartalmukban is eltérnek a Sarbanes-Oxley Act amerikai megoldásaitól.
Körülbelül hat év távlatából korai lenne még következtetéseket levonni a vállalatirányítás különféle jogi megoldásainak sikerét vagy kudarcát illetően. Ebben a munkában azonban ez nem is cél, itt csupán arra teszünk kísérletet, hogy felidézzük e jogi reformok keletkezését. Feltérképezzük az okokat, felidézzük megalkotásuk folyamatát. A reformok tartalmát és helytállóságát illető következtetések már egy soron következő munka részét képezik majd, így egy másik tanulmányban kerülnek kifejtésre.
Az 1990-es évek vége még a derűlátás és a túlzott optimizmus időszaka volt az értékpiacokon. Amikor az 1998-as orosz tőzsdeválság hatásai lecsengtek, a piacok növekedésnek indultak és számos jel mutatott abba az irányba, hogy a fejlődés tartós lesz. Az üzleti életben alkalmazott új technikák és megoldások a fogyasztók számára is mind hozzáférhetőbbek lettek (globális szinten is), az informatikai üzletágak szektorális növekedése szinte példátlan mértékű profitot termelt. A fogyasztói igények növekedésével az internet-használat hétköznapivá vált, a világháló szinte minden háztartásba beköltözött, az ahhoz tartozó (szoftver és hardver) kellékekkel együtt. Nem csoda, hogy ebben az időszakban több millió laikus (üzleti ismeretekkel csak alig rendelkező) befektető helyezte el pénzeszközeit a sikeres vállalatok papírjait vásárolva. Erre az időszakra tehető az úgynevezett "dotcom buborék" felfúvódása.1
Ebben a derűs üzleti atmoszférában a vállalati menedzsmentek is elsősorban a profitszerzés szempontjait tekintették elsődlegesnek, gyakran megfeledkezve a pénzügyi beszámolók minőségéről. A befektetőket úgy tűnt ez nem is nagyon zavarta és ez egészen addig így volt, amíg az első veszteségek nem jelentkeztek.
2000 tavaszán a buborék már kipukkadni látszott, a fejlődés ugyanis már átlendült a csúcsponton, egyre több befektető döntött úgy, hogy realizálja a profitját és eladja részvényeit. A piaci túlkínálat következtében az árfolyamok süllyedni kezdtek. Később, 2001. szeptember 11-én a World Trade Center iker tornyai ellen intézett terrortámadás a piacokon csak növelte a bizonytalanságot.
Az ikertornyok sok mindent maguk alá temettek, ami a nagyon is közeli múltban magától értetődő, természetes volt. A XXI. század nyitányán újfajta globális problémák jelentkeztek, az Egyesült Államok újfajta háborúra készült, de minden jel abba az irányba mutatott, hogy a gazdaság is új irányokat vesz és újfajta kapitalizmus van születőben. A világgazdaság új motorjai (Kína, India, Dél-Amerika) mind nagyobb fordulatszámot értek el, míg a régiek úgy tűnt kicsit lassabbak már. Az Egyesült Államok vállalati csodái közül sokról kiderült, hogy a fantasztikus pénzügyi beszámolók hátterében nem álltak valós adatok. A csalásokra fény derült, 2002 már a vállalati botrányok éve volt.
Az Enron botrány - amely talán mind közül a legismertebb - 2001 végén már kibontakozóban volt, 2002-ben pedig már világossá vált, hogy a vállalat sikerei mögött hamis beszámolók álltak. Ennek ellenére a kezdeti reakció -még a kormányzat részéről is - az volt, hogy az Enron ügy egy kivételes jelenség, "rothadó alma" csupán a piacon, amely nem igényel jogszabályi szintű beavatkozást. Ahogy azonban a 80 milliárd értékű "kártyavár"2 összeomlásának részleteire mind inkább fény derült, egyre inkább látszott, hogy több "rohadt alma" is van a kosárban.
A vállalatok csalárd ügyleteiben aktívan közreműködtek az üzleti jogi terminológiában gatekeepereknek (azaz kapuőröknek) nevezett könyvvizsgáló cégek, ügyvédi irodák, befektetési bankok, akik a vállalati menedzsmentek kérései vagy utasításai szerint jártak el. Habár a gatekeeperek hivatalosan a befektetők érdekében fejtik ki tevékenységüket.3 Az Enron botrány kirobbanásával kapcsolatban például felmerült a Barclays Bank és a Winson & Elkins ügyvédi iroda neve. Az "öt nagy" könyvvizsgáló cég között számon tartott Arthur Andersen pedig egyenesen tönkrement a botrányban, noha az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága végül ejtette az ellene emelt vádakat.
Az Enron csalárd ügyleteinek lényegét igen röviden összefoglalhatjuk. Noha a csalások rendszere és kivitelezése több szálon futott és rendkívül összetett volt, a séma mégis szinte minden esetben azonos volt.
Az Enron sokszor - jogilag kifogásolható módon - leányvállalatokat alapított, hogy azokkal hamis vagy színlelt üzleteket és pénzügyi tranzakciókat bonyolíthasson. Ezeket az ügyleteket az a közös vonás jellemezte, hogy tényleges gazdasági hasznuk nem volt, sőt költségeiket tekintve veszteséget termeltek. Az Enron ugyanis leányvállalatain keresztül tulajdonképpen saját magával kötött üzleteket.
Tényleges haszon ezekből az ügyletekből nem származhatott, hiszen leegyszerűsítve annyi történt, mintha valaki az egyik zsebéből kivett pénzt átteszi a másikba. Azonban ezeknek az ügyleteknek a segítségével az Enron jelentős mértékben képes volt kozmetikázni a negyed éves pénzügyi beszámolóit. A kialakított mechanizmus szerint az Enron a veszteségeket a leányvállalatoknál hagyta, míg a velük kötött üzletek bevételeit feltüntette saját egyenlegében.
Az Enron leányvállalatainak volt néhány közös jellemzője, amelyek a későbbi ügyleteik kapcsán bonyodalmakat okoztak. Ezek közül az egyik, hogy legtöbbjük vagyonát az Enron által rendelkezésükre bocsátott Enron részvények képezték. Ez pedig azt is jelentette egyúttal, hogy a leányvállalatok fizetőképessége döntő mértékben függött attól, hogy az Enron részvény hogy teljesít az értékpiacokon.
Ennek a jelentősége még inkább előtérbe kerül, ha arra gondolunk, hogy az Enron számos ilyen leányvállalattal kötött fedezeti ügyleteket, hogy a tulajdonában álló értékpapírok árfolyamnyereségéből származó hasznot - legalább is papíron - bebiztosítsa. Ilyenkor ugyanis előfordulhatott, hogy az Enron részvények rossz tőzsdei teljesítménye esetén, a leányvállalatok vagyona nem volt elégséges a fedezeti ügyletekben meghatározott célokra.
E szövevényes, már-már "bizantin" fedezeti konstrukciók során még az is előfordult, hogy egy bizonyos részvény árfolyamnyereségéből eredő haszon biztosítására olyan leányvállalattal kötöttek vételi opciót, amelynek vagyona a fedezni kívánt részvénytípusból állt. Eszerint, ha bekövetkezett az eshetőség, amely a fedezeti ügylet lényegét adja: azaz a meghatározott részvény árfolyama csökkent, akkor ezzel párhuzamosan automatikusan csökkent az említett leányvállalat fizetőképessége is.
Ezek a fedezeti ügyletek mégsem voltak teljesen értelmetlenek: csak ezeknek a segítségével tudta ugyanis az Enron megjeleníteni negyedéves pénzügyi beszámolóiban azt a hasznot, amelyeket fedezeti ügyletek hiányában a vonatkozó jogi szabályozás - tekintettel a részvények tőzsdei árfolyamingadozására - nem engedélyezett volna feltüntetni e beszámolóban.
Az egyre kedvezőbb és kedvezőbb pénzügyi beszámolók hatására az Enron részvények árfolyama az egekbe szökött, amely a befektetőket is vásárlásra késztette, a társaság valós gazdasági teljesítményére vonatkozó ismeretek hiányában.
A csalásban közreműködő vezető tisztségviselők (ide értve az Enron botrányainak során leginkább elhíresült - vagy inkább hírhedté vált - Andrew Fastowt) és bizalmasaik jelentős haszonra tettek szert akár az e célból alapított cégeken, akár az Enron részvények árfolyam- spekulációin keresztül.
Az Enron botrány legfontosabb részét három elhíresült ügycsokor alkotta, amely az Enron leányvállalatainak nevéhez fűződik: A JEDI, az LJM1 és az úgynevezett "raptor" vállalatok által kötött csalárd pénzügyi tranzakciók.4
Az Enron csalárd ügyleteiről a William Charles Powers által vezetett vizsgálóbizottság készített jelentést. A teljes cím: Report of Investigation by the Special Investigative Committee of the Board of Directors of Enron Corp, de az üzleti jogi köznyelv Powers Reportként használja.5
George Bush a botrányokat kommentálva 2002. július 9-én mondott beszédet, amelyben azonban még mindig nem tett említést arról, hogy az eseményeket a jogalkotás eszközeivel kellene orvosolni. Ehelyett csak a már meglevő szabályok szigorúbb betartását szorgalmazta, különös tekintettel az igazgatósági tagok személyes felelősségre vonhatóságára.
Azonban az Enron botrány után nem sokkal több másik vállalat is hasonló botrányokba keveredett. A Global Crossing, az AOL, a Xerox, az Adelphia Communications és a Tyco International vállalati botrányai szintén a címlapokra és a média érdeklődésének a középpontjába kerültek.6 Amikor 2002. június 25-én a Worldcom is nyilvánosságra hozta tényleges pénzügyi adatait, a pánik elérte a csúcspontját. A Worldcommal egyidőben pedig a Qwest is feliratkozott e hosszú listára. Több - a legnagyobbak közül való - könyvvizsgáló cég is érintett volt a botrányokban: a Deloitte & Touche, az Ernst & Young, a KPMG és a Pricewaterhouse Coopers neve is szóba került. Figyelemre méltó, hogy az Enron, a Global Crossing, a Worldcom és a Qwest könyvvizsgálója az Arthur Andersen volt.
A Worldcom összeomlásával - minden idők eddigi legnagyobb csődjével - egyéb iránt az Enron addigi rekordját megdöntve szerezte meg a kétes babérokat. Világossá vált, hogy a média nyomása, a megkárosított befektetők haragja és a társadalom felháborodása most már kormányzati lépésekért kiált.
A Sarbanes-Oxley Act 2002. július 30-án George W. Bush elnök aláírásával emelkedett törvényi erőre. Elfogadásával kapcsolatban közismert, hogy széles körű - két párti - támogatást élvezett. Michael Oxley képviselő javaslatát a Képviselőház 2002. április 25-én, 334-90 arányban fogadta el, míg a Szenátus Bankbizottsága 2002. június 18-án, 17-4 arányban. A Szenátus 2002. július 15-én (nem egészen három héttel a Worldcom botrány kirobbanása után) egyhangúan, 79-0 arányban fogadta el a javaslatot. Ezt követően a Képviselőház és a Szenátus e célra létrehozott egyeztető bizottsága összehangolta a különbségeket a két javaslat között és 2002. július 24-én jóváhagyta a végleges törvényjavaslatot, amelynek a 2002. évi Sarbanes-Oxley Act nevet adta. A rákövetkező napon a Képviselőházban 423-3 arányban, a Szenátusban pedig 99-0 arányban - elsöprő többséggel - került elfogadásra a javaslat. Érdemes azonban áttekinteni részletesebben is, kik voltak a javaslat előterjesztői és milyen utat járt be a tervezet a jogalkotás fázisaiban.
Tekintettel arra, hogy e törvény elnevezése magában rejti alkotóinak nevét és rajtuk keresztül a törvényalkotás fázisainak emlékeit is, érdemes röviden felidézni Paul Sarbanes szenátor és Michael Oxley képviselő politikai múltját és munkásságát. A jogszabály ugyanis világszerte Sarbanes-Oxley Act néven vált ismertté (sőt bizonyos okoknál fogva talán hírhedtté is) az üzleti és könyvvizsgálati szférák szakemberei között, sőt gyakran használják a még rövidebb (SOX) elnevezést is. Teljes elnevezése a Részvénytársaságok Könyvelési Reformjáról és a Befektetők Védelméről szóló 2002. évi törvény. A törvény bevezető rendelkezései között utal arra, hogy az elnevezés hivatkozás céljából történő rövidített alakjának helyes változata a 2002. évi Sarbanes-Oxley Act.
Paul Sarbanes szenátor lakóniai görög emigráns családból származik, 1933-ban, a Maryland keleti partján fekvő Salisbury városában született, egyetemi tanulmányait a Princeton University hallgatójaként végezte, de ösztöndíjjal megfordult az angliai Oxford University-n is, ahol kimagasló tanulmányi eredményt ért el. Először 1976-ban választották szenátorrá, amely mandátumot folyamatos újraválasztás mellett leköszönéséig, 2006-ig töltötte be. Ezzel ő lett Maryland eddigi leghosszabb ideig hivatalában maradt szenátora. Számos házbizottság tagjaként látott el megbízatást, többek között 1974-ben az ismert Watergate Bizottságban, illetve a Költségvetési Bizottságban. 2002-ben ő volt a Sarbanes-Oxley Act szenátusi előterjesztője, miáltal neve rövid idő alatt az érdeklődés középpontjába került.
Michael Garver Oxley képviselő 1944-ben született az ohiói Findlayben. Jogi diplomáját 1969-ben szerezte az Ohiói Állami Egyetemen. Korábbi pályáján a Federal Bureau of Investigation (FBI) munkatársaként is dolgozott, képviselői mandátumát pedig 1981-ben szerezte. 2004-ben kiélezett választási küzdelemben győzte le a demokrata jelöltként harcba szálló Ben Konopot, majd nem sokkal ezután bejelentette, hogy 2007-ben, a mandátumának lejártával egyidőben visszavonul. Nevének világhírnevet kölcsönzött, hogy 2002-ben ő volt a Sarbanes-Oxley Act kongresszusi előterjesztője.
Az eltérő pártállású előterjesztők nevei, amelyek egymás mellett állnak a jogszabály elnevezésében, önmagukban is jelzik a törvény megalkotását végigkísérő két párti (demokrata és republikánus) konszenzust. A konszenzus azonban sokszor nem az aminek látszik, különösen ha azt végső soron a választási kampány érdekei, propagandisztikus célkitűzések, vagy a politikai marketing szempontjai vezérlik. A vállalati csalások elleni markáns fellépés hálás szerepét ugyanis egyik párt sem szerette volna elmulasztani. Ezért végső soron már maga a törvény elnevezése is magában rejti a vele szemben megfogalmazott kritikák egyik legmarkánsabbikát: sokszor a szakmai szempontok áldozatául estek a népszerűségi szempontoknak.
Kissé közhelyesnek is tűnhet a megállapítás, miszerint a szavazatok többségét kezében tartó pártnak lehetősége nyílik arra, hogy erőteljes kontrollt gyakoroljon a jogalkotási eljárásra. Úgy fest, hogy ez alól a Sarbanes-Oxley Act sem jelent kivételt. A Michael Oxley republikánus képviselő által vezetett pénzügyi bizottság (Financial Sevices Committee) törvénytervezetét a szavazatok többségét kezükben tartó republikánusok egyetlen nap leforgása alatt sikerre vitték. A demokraták ugyan kifogásolták néhány rendelkezés hiányát, ez azonban lényeges akadályt nem gördített a törvényjavaslat útjába. A kifogás alapját jelentő rendelkezések közül kettő szerepelt a demokraták módosító javaslatában, amely végül is megbukott. A republikánus törvényjavaslat mégis magabiztos fölénnyel - két párti támogatást élvezve - került elfogadásra.
A demokrata képviselők ugyanis a küszöbön álló újraválasztási kampány előtt nem kockáztathatták meg, hogy a republikánus javaslatot azon az alapon utasítsák el, hogy az nem kellőképpen szigorú, miközben korábban egy olyan alternatívát támogattak, amely megbukott.7
A javaslat papírformaszerű - de a vártnál fölényesebb - győzelmének történetét tovább színesíti, hogy az audit bizottságok függetlenségének, illetve a vezető tisztségviselői kölcsönök kérdését a képviselőházi vita egyetlen pontban sem érintette, sőt a demokraták javaslatában sem szerepeltek. Emellett a képviselők a javaslat vitájában csak rendkívül korlátozott számban vettek részt, akik pedig mégis, azok mind tagjai voltak a javaslatot előkészítő pénzügyi bizottságnak (Financial Services Committee).8
Az általános vélekedés szerint az Egyesült Államokban a törvényalkotás legfontosabb kérdései a bizottsági ülésezések során dőlnek el. Sokszor azonban a szenátusi ülésteremben játszódnak le a meghatározó események. Ennek legfőbb oka, hogy a szenátusi ügyrend rendkívül széles mozgásteret biztosít az egyes szenátorok számára, hogy hatást gyakoroljanak a jogalkotás folyamatára. Ez adott esetben obstrukció eszközeivel történő késleltetésben is megnyilvánulhat.
Az eljárás arculatát azonban igen jelentős mértékben módosíthatja egy sikeres klotűr, hiszen a további vita és módosító javaslatok előterjesztésének lehetőségét nagymértékben korlátozza. Ehhez azonban két párti egyetértés szükséges, hiszen háromötödös többséghez kötött indítványról van szó.
A Sarbanes-Oxley Act esetében különösen hangsúlyos volt a klotűr sikere. Ugyanis e törvény megalkotása során a gyakorlatban a háromötödös többségnél is szélesebb körű támogatásra lehetett volna szükség, amit már csak azért sem lett volna könnyű elérni, mert mindenki a saját javaslataival kívánta volna kiegészíteni a tervezetet. A klotűr sikere viszont azt jelentette, hogy a bizottsági ülésezés során függőben maradt vitás kérdések soha sem jutottak a szenátusi vita középpontjába. Ennek eredményeként a jogalkotás e fázisában sem volt lehetőség részletes vizsgálat tárgyává tenni a törvényjavaslat rendelkezéseit.
A törvényjavaslatot ugyan a demokraták terjesztették elő, de annak tartalmát a republikánusoknak is módjában állt befolyásolni. A javaslat sikeréhez ugyanis az ő támogatásuk is elengedhetetlen volt. A demokraták többségnek is alig-alig nevezhető egyetlen szavazat előnye a jogalkotás lényegesebb kérdéseit két párti támogatástól tette függővé.
A republikánusok befolyásának köszönhető egyik legfontosabb következmény, hogy a könyvvizsgálati közfelügyeletet ellátó bizottság (PCAOB) tagjai közül kettőnek okleveles könyvvizsgálónak kell lennie. Az aktív könyvvizsgálók részvételi lehetőségének megteremtésére Michael Enzi republikánus szenátor9 különös gondot fordított, egyébiránt a szenátusban ő volt az egyetlen okleveles könyvvizsgáló. Az ő támogatása meghatározó jelentőségű volt, amelyet viszont attól tett függővé, hogy az említett rendelkezés bekerül-e a javaslatba, vagy sem.
A szenátusi bizottság tanácskozásainak beszámolóiból kiderül, hogy az elnök Paul Sarbanes szenátor csak május végére tudott előterjeszteni olyan javaslatot, amelyet minden demokrata bizottsági tag támogatni tudott, a Michael Enzivel történő megegyezés pedig újabb egy hónapjába került. Az ő átállása viszont maga után vonta párttársainak a támogatását is, miáltal Sarbanes javaslata két párti - de még így sem egyhangú - támogatással került elfogadásra a bizottságban. Habár a bizottság republikánus tagjai korábban több mint száz módosító javaslatot terjesztettek elő - lassítva ezzel az eljárást -, a megegyezés Enzivel lehetőséget adott Sarbanesnek, hogy ezeket figyelmen kívül hagyja.
A törvényalkotás soron következő fázisától megváltozott a republikánusok taktikája. Noha a bizottsági eljárás alatt - majdnem végig - a törvényjavaslat ellen foglaltak állást, a szenátus előtti klotűr indítványuk lényegében a törvény elfogadását eredményezte. Álláspontjuk radikális megváltoztatását azzal indokolták, hogy a soron következő bizottsági értekezleten, amelyen a képviselőházi és szenátusi törvényjavaslat összehangolása történik, előnyösebb pozícióból érvényesíthetik a szándékaikat.
Ennél valószínűbb, hogy a fő szerepet a politikai- és közhangulat krízisszerűvé változása játszotta. A vonatkozó politikai elemzések következtetései szerint a krízis helyzetek gyors és határozott lépéseket diktálnak a pártok számára a jogalkotás területén.
Az események tükrében a hangulat többször is megváltozott: 2001 őszén az Enron összeomlása időlegesen felkavarta a kedélyeket. A következő év áprilisára azonban a krízis hangulat nagymértékben enyhült, a közkeletű vélekedés szerint az Enron elszigetelt jelenség volt csupán. A törvényjavaslat sorsa a szenátus Bank Bizottsága előtt vontatottan, lassan haladt csak előre, Sarbanesnek hónapokba telt a két párti támogatás megszerzése. A kialakult helyzet a demokraták frakcióvezetője, Thomas Daschle számára is komoly fejtörést okozott, a törvényjavaslat sikerre juttatása pillanatnyilag szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Azonban június 26-át követően - ami a Worldcom botrány kitörésének napja - a politikai környezet lényegesen megváltozott. Daschle immár nyolcvan támogató szavazat reményében várhatta a júliusra kitűzött szavazást. Phil Gramm, a bizottság rangidős republikánus szenátora, aki a törvényjavaslat egyik legelhivatottabb ellenzője volt eddig, most meg sem próbált akadályt gördíteni annak útjába.
A kialakult válsághelyzet hatására a Szenátus felgyorsította a jogalkotási folyamatot és támogatta a klotűrt.
A Szenátus előtt a törvényjavaslatnak csupán egyetlen rendelkezése képezte érdemi vita tárgyát. Ez az egy a könyvvizsgáló cégek által nyújtott nem-könyvvizsgálói szolgáltatások tilalmáról szóló rendelkezés volt.
A képviselőházi javaslat nem rendelkezett az ellenőrző bizottság szervezeti kérdéséről, annak érdekében, hogy azokat a tőzsdefelügyelet (SEC) határozhassa meg. A nem-könyvvizsgálói szolgáltatások nyújtásának lehetőségét a tőzsdefelügyelet már korábban is korlátozta. Ehhez a képviselőházi javaslat hozzátett még kettő megszorítást.
A pártok közötti véleménykülönbséget megalapozta, hogy ezeket a kérdéseket illetően a republikánusok a Képviselőházi javaslat rendelkezéseit támogatták, amelyek egybeestek a tőzsde felügyelet (SEC) élén álló Harvey L. Pitt javaslataival is. A könyvvizsgáló szakma is ezeket a javaslatokat - következésképp a Képviselőházi javaslatot - támogatta. Pár évvel korábban azonban a könyvvizsgálói lobbi Pitt támogatásával akadályozta meg az akkori tőzsde felügyeleti elnök, Arthur Levitt szabályozási törekvéseit. A republikánusok támogatását és a demokraták ellenszenvét maga mögött tudó Pitt személye minden valószínűség szerint közrehatott a pártok véleményformálásában. Elképzelhető, hogy a demokraták bizonyos kérdésekről másként vélekedtek volna, ha más személy állt volna a tőzsdefelügyelet élén.
A nem-könyvvizsgálói szolgáltatások nyújtásának tilalmáról szóló vita felidézte a két évvel korábbi összeütközést Levitt és a könyvvizsgálói iparág között. Ami azonban akkor fölösleges aggodalomnak tűnhetett, 2002-ben már megalapozott előrelátásnak mutatkozott legalábbis a demokraták számára. A számviteli csalások által kiváltott média-őrületnek és közfelháborodásnak köszönhetően a politika is nyomás alá került. A vezető médiumok esti hírei között 2002 januárja és júliusa között 613 üzleti hír került adásba, amelyből 471 (azaz 77%) számviteli csalásokkal foglalkozott. Ráadásul mindezek 80%-a megfogalmazta a kormányzati beavatkozás igényét is. Mindez nagymértékben aláásta a könyvvizsgálói iparág társadalmi presztízsét is.
A Szenátus előtt a másik három igen jelentős vállalatirányítási rendelkezésről (mint a független ellenőrző bizottság, a vezetői kölcsönök és a certification requirement kérdése) nemigen esett szó.
Érdemes említést tenni más módosító javaslatokról is. Ilyen a Senate Judiciary Committee (Igazságszolgáltatási Bizottság) módosító javaslata, vagy azok, amelyek főként szenátorok egyéni kezdeményezései voltak.
Az utóbbiak közül az egyik legismertebb John McCain és Carl Levin szenátorok módosító javaslata volt, amely a tőzsdei opciók számviteli megítéléséről szólt, és amely saját pártvezetésük támogatásának hiányában nem került a törvényjavaslatba. Itt azonban nem párton belüli széthúzásról, mint inkább praktikus megfontolásokról volt szó: a javaslat akadályozhatta volna a törvényalkotás folyamatát és kimenetét. Még maga Sarbanes is lemondott a bizottsági vita során saját törvényjavaslatának a tőzsdei opciókra vonatkozó rendelkezéséről, annak érdekében, hogy saját párttársai támogatását megszerezze.
A Senate Judiciary Committee (Igazságszolgáltatási Bizottság) javaslatának vitás kérdései régebbi eseményekig nyúlnak vissza. A javaslatot az elnök Patrick Leahy szenátor után Leahy javaslatnak is nevezik. E módosítás a büntetőjogi szankcióknak, a whistleblowerek védelmének, és az értékpapír csalások elévülési statútuma kiterjesztésének témaköreit foglalta magába.
Az utóbbi kérdésében előterjesztett módosítás felülbírálta a Legfelsőbb Bíróság egyik - az elévülési statútumról rendelkező - határozatát,10 amelyet az értékpapír perek 1995. évi reformja11 - a tőzsdefelügyelet és a plaintiffs’ bar lobbizása ellenére - helyben hagyott. A Leahy javaslat viszont, az eljárásindítás határidőinek meghosszabbításával kedvezőbb helyzetbe kívánta hozni a megkárosított felpereseket.
A demokrata frakció előterjesztésében a javaslat elévülési statútumra vonatkozó rendelkezése és a büntetőjogi szankciókról szóló rendelkezés összevontan szerepelt. Azonban míg az utóbbi széles körű támogatást élvezett az előbbi ellentmondásos és pártpolitikai színezetű volt. Az elévülési statútum kérdése megosztotta a pártokat, aszerint, hogy azok hogyan viszonyultak az 1995-ös reformokhoz. Habár az 1995-ös értékpapírjogi reform két párti támogatást élvezett, Bill Clinton elnök vétót emelt ellene, illetőleg, a plaintiffs’ bar határozottan ellenezte. Miután azonban 2001-ben a Fehérház a Republikánusoké lett, a Demokraták a szenátusban gátolták a vonatkozó kezdeményezéseket. Ez a magatartás pedig az 1995-ös rendelkezések ellen irányult, amely kiváltotta a Republikánusok ellenérzéseit. A pártok álláspontjai mögött persze mások érdekei is meghúzódtak: az üzleti társadalomé a Republikánusok és a plaintiffs’ bar-é a demokraták oldalán.
Végül az elévülési statútum szolgáltatott alapot annak a Republikánus lépésnek, amely a klotűrhöz vezetett: Gramm szenátor indítványozta annak elkülönítését a módosító javaslat más rendelkezéseitől, amellyel viszont már magának a törvényjavaslatnak a sikerét tette kérdésessé. Ennek hatására a pártok megegyeztek az elévülési statútumot illetően és a klotűr beiktatását illetően is.12
Abban a rövid periódusban, amely a klotűr és a törvény elfogadása között eltelt, a Szenátus még elfogadott pár módosító javaslatot, köztük a felső vezetők részére bocsátott kölcsönök tilalmazásáról szólót is. Ezt a - Charles Schumer demokrata szenátor által előterjesztett - javaslatot vita nélkül, egyhangúlag fogadták el. Figyelemreméltó, hogy egy pár nappal korábbi beszédében a Wall Streeten, George W. Bush elnök felhívta a vállalati igazgatótanácsok figyelmét, hogy tartózkodjanak a vezető tisztségviselői kölcsönök szolgáltatásától. Schumer felszólalásában egyébiránt hozzátette, hogy "beszélt a Fehérház embereivel, akik támogatásukról biztosították."
Az amerikai jogirodalom csípős kritikával feszegeti a kérdést, hogy Bush miért helyezkedett ilyen álláspontra, amikor korábban ő maga is kapott hasonló kölcsönöket. Egyes álláspontok odáig mennek, hogy így akarta magát mentesíteni az ebből eredő kritikák alól.13
Bármi is legyen azonban az ok, Bush állásfoglalása döntőnek bizonyult a rendelkezés sorsát illetően. Korábban ugyanis a Bank Bizottság már elutasított egy ilyen javaslatot, sőt Sarbanes szenátor, amikor a javaslatot ismertette a Szenátussal, úgy fogalmazott, hogy az általa vezetett bizottság "nem ment el addig", hogy tilalmazza a vezető tisztségviselői kölcsönöket.
A fentiek ismeretében további érdekes kérdés lehet, hogy vajon miért támogatták a Republikánusok a Demokrata törvényjavaslatot. Roberta Romano, a Yale Law School professzor asszonya több lehetséges okot is felvet a témába vágó cikkében a Yale Law Journal hasábjain.14
Egyik részről kétségtelen, hogy jelentős társadalmi nyomás nehezedett a republikánus szenátorokra, ami - főként a Worldcom botrány kirobbanása után- nemigen hagyott más választást a számukra.
Másik részről a törvényjavaslat lehetséges ellenzői - az üzleti társadalom képviselői -, akik az ellenérvek társadalmi és gazdasági bázisát képezhették volna, koránt sem mutattak egységes arculatot a kérdésben. Az Üzleti Kerekasztal (Business Roundtable), amelynek tagjai közt a nagy vállalatok szerepelnek, támogatta a törvényjavaslatot. Ezzel szemben a tagjai között sok kisebb céget számláló Kereskedelmi Kamara (Chamber of Commerce) ellenezte azt. Ennek oka többek között abban keresendő, hogy a kisebb vállalkozásokat (amelyek a Kereskedelmi Kamara bázisát alkotják) túlságosan is érzékenyen érintették a jogszabály által bevezetett, vagy megemelt adminisztratív és számviteli költségek. Nekik elemi érdekük volt, hogy a kisvállalkozások mentesüljenek például a nem könyvvizsgálói szolgáltatások tilalmának szabálya alól. Gramm szenátor ilyen irányú javaslata azonban nem nyert kellő támogatást és nem került be a törvénybe.
Ezzel ellentétben a Kerekasztal tagjai - nagy vállalatok -, amelyeket kevésbé érintett a jogszabály költségvonzata, a jogszabály mellé álltak, hogy ezzel is demonstrálják elítélő nézőpontjukat a vállalati botrányokkal szemben, valamint elhatárolják magukat az azokban érintett vállalatoktól.
Azzal együtt, hogy az üzleti társadalom nem alkotott egységes bázist a jogszabály ellenzőinek oldalán, a média élesen kritizálta a Republikánusokat, amiért javaslataik a Demokratákéhoz képest túlzottan is elnézők voltak a vállalati élet "kártevőivel"15 szemben.
Amennyiben mindezt számba vesszük, úgy nem nehéz megérteni, hogy a Republikánusok nem ragaszkodtak a javaslatukhoz, miközben azt olyan megkárosított befektetők nézték volna rossz szemmel, akiknek részvényeiken, derivatív ügyleteiken, nyugdíjalapjaikon, portfolióikon keresztül nagyarányú veszteséget szenvedtek. A politikai közvélemény pedig kétségtelenül inkább szimpatizált velük, mint a vállalati menedzsmentek bonyolult, egymásnak is ellentmondó érveivel.
Egy ilyen markáns szembenálláshoz még az is igen kevés volt, hogy a republikánus szenátorok valószínűleg meghittebb kapcsolatot ápoltak a Kamarával, mint a Kerekasztallal, az egyes államokban a Kamarának ugyanis számos tagja tevékenykedik. A hivatalos álláspont szerint a Republikánusok az egyeztető konferenciát várva szavazták meg a törvényt, hogy azon majd kedvezőbb pozícióban közelíthessék annak tartalmát a saját álláspontjukhoz.
Elképzelhető hogy ennél azért nagyobb hangsúllyal esett a latba, hogy a hagyományosan demokraták által propagált vállalati elszámoltathatóság témaköre a választásokon politikai tőkét jelenthetett volna. Különösen akkor, ha a Republikánusok "puhán"16 állnak a vállalati bűncselekményekhez.
Azonban az egyeztető bizottság ülésezésének időszakára a társadalmi, gazdasági és nem utolsósorban média közeg nem volt már alkalmas arra, hogy a Republikánusok véghezvigyék ilyen irányú törekvéseiket.
Ezeknek az eseményeknek a tükrében válnak érthetővé a republikánus Képviselőházi frakcióvezető, Richard Gephardt szavai a törvény támogatásáról: "feltétel nélküli megadás".17
A Sarbanes-Oxley Act az amerikai nemzeti jogalkotás olyan állomása, amely az európai befektetők, vállalatok és szakemberek nézőpontjából legalábbis nehezen konvertálható megoldásokat tartalmaz. A jogszabály hatása talán egy kicsit sokkszerű is volt: "az európaiakat meglepte, hogy 25 év együttműködés (cooperation) után az amerikai törvényhozás és a tőzsdefelügyelet megváltoztatja a szabályozás irányát és nemzetközi nézőpontból az unilaterális megközelítést választja."18
Mindazonáltal a Sarbanes-Oxley Act alapjául szolgáló problémakörök nem minősülnek kifejezetten amerikai jelenségnek, még szűk értelemben sem. Vitathatatlan, hogy az Enron látványos összeomlása befektetők ezreit károsította meg, nem sokkal ezután pedig a Worldcom csődje sokkolta a közvéleményt. Emellett azonban az "öreg kontinens" vállalati szférája sem volt mentes a botrányoktól. A francia Vivendi Universal vállalat áttekinthetetlen könyvelésével és csillagászati összegű díjazásaival hívta fel magára a figyelmet. A Marconi botrányai Nagy-Britanniában borzolták a kedélyeket. Az ír Elan befektetői szintén a "kreatív könyvelés" megoldásaitól szenvedtek. A német Deutsche Telekom tartozásaival hívta fel magára a figyelmet. A svéd ABB vállalat "arany ejtőernyője"19 szintén magára irányította az érdeklődést. Kétes dicsőség, hogy az olasz Parmalat botránya világszerte az egyik leginkább elhíresült európai vállalati botránnyá vált.20 A holland Royal Ahold 2001-2002-ben 500 millió dollárral értékelte felül a bevételeit.21
A felelős vállalatirányítás kérdései tehát az Európai Unióban is központi szerephez jutottak, noha részletes áttekintésükre most nincs lehetőség. A szabályozás történetének alakulását és irányait viszont feltétlenül érdemes felidézni, mert megmutatják, hogy - noha eltérő szemlélettel, eltérő megoldásokkal - de hasonló kérdésekre keresik a választ Európában is, mint az Egyesült Államokban.
A felelős vállalatirányítás európai jogi szabályozásának első - egyelőre tagállami szintű - lépései a spanyol, illetve a német, később a francia és az olasz jogszabályok voltak. Ezeknek azonban közös jellemzője volt az önkéntesség elve, vagyis a vállalatok több adatról is nyilatkozhattak a beszámolóikban, illetőleg ha nem tették, megmagyarázhatták ennek miértjét. Érdekes, hogy az üzleti titkok európai hazájában, Svájcban, a tőzsde szintén előírta a vállalatoknak, hogy nyilatkozzanak a vezetői díjazás, a vállalattulajdonlás és a könyvvizsgálati költségek kérdésében, avagy nyilatkozzanak arról, hogy ezt miért nem teszik.22
A megoldás kissé esetlen, de tulajdonképpen egybevág azzal a felfogással, ahogyan az európaiak többsége a vállalati szféra csalásaihoz viszonyul. Amerikában az ilyen csalárd ügyletek jóval nagyobb felháborodást váltanak ki (gondoljunk csak például az Enron botrány által kiváltott média felháborodásra). Európában egyébiránt az EU Bizottság működési körében sem ismeretlenek a csalások, gondoljunk csak 1999. március 16-ára, amikor is az EU Bizottság kollektíven, testületileg mondott le, miután egy független szakértői bizottság csalárd ügyletekre bukkant.23
Az eltérő nézőpontból részben tehát az is következik, hogy az Európai Unió ugyanazokra a problémákra eltérő megoldásokat alkalmazott, mint az Egyesült Államok. Ez a körülmény a multinacionális vállalatok számára problematikus, hiszen üzleti tevékenységet bonyolítanak Amerikában, Európában és a világ más részein is. A SOX törvény szigorú rendelkezéseinek extraterritoriális hatálya azonban sokukat arra készteti, hogy átgondolják van-e értelme jegyeztetni magukat az amerikai értékpiacokon.24
Az Európai Unió a szabályozás első lépéseit 2001-ben tette meg egy szakértő testület (High Level Group of Company Law Experts) létrehozásával. A testület arra kereste a választ, hogy az EU-nak milyen szabályozási irányvonalat kell követnie a vállalatirányítás területén.
A High Level Group záró jelentésében 2002-ben úgy foglalt állást, hogy a jogi szabályozás arculata tagállamonként nagymértékben eltérő és lépéseket kell tenni az egységes értékpiaci viszonyok és vállalatirányítási normák, standardok, valamint az egységes gyakorlat felé. Mindazonáltal nem az irányelvekkel történő szabályozásra tett javaslatot, hanem alapelvek és nem kötelező erejű szabályok alkotására, amelyek lehetővé teszik, hogy az EU tagállamok tanulhassanak egymás tapasztalataiból, megoldásaiból. A High Level Group ugyan javasolta egy irányelv megalkotását, amely szerint a vállalatoknak be kell számolniuk vállalatirányítási stratégiájuk kérdéseit illetően, de tagállami szintre bízva annak eldöntését, hogy az ilyen beszámolóknak mit kell tartalmazniuk. Szintén megengedően foglalt állást a tagállamok vállalatirányítási joganyagával kapcsolatban, hiszen azt javasolta az EU-nak, hogy nyissa meg a teret tagállami szinten olyan szabályozás megvalósítására, amelyet a vállalatok vagy kötelesek betartani, vagy kötelesek nyilatkozni arról, hogy üzleti gyakorlatuk miért tér el attól.25
Erre a jelentésre épült az európai vállalatirányítási reform következő jelentős állomása a 2003 májusában meghirdetett akcióterv (Modernizing Law and Enhancing Corporate Governance in the European Union a Plan to Move Forward). Az akcióterv célja az volt, hogy az EU tagországokban létrejöjjön a közös nézőpont a vállalatirányítás legfontosabb kérdéseit illetően.
Az ebben foglalt célokat az EU irányelvek és ajánlások formájában kívánta elérni. Az akciótervben megjelölt legfontosabb célok a vállalatirányítás globális szinten is legaktuálisabb kérdéseit érintették.
a) Ezek közé tartozott annak felvetése, hogy az éves beszámolók tartalmazzanak vállalatirányítási jelentést is. b) A vállalati botrányok tanulságaival kapcsolatban felmerült az igazgatósági tagok kollektív felelősségének kérdése mind a pénzügyi és nem pénzügyi jelentésekért. c) A befektetőket érintő egyik legfontosabb célkitűzés volt fejleszteni a részvényesi jogok gyakorlásának jogi kereteit különös tekintettel annak országhatárokon átívelő gyakorlatára. d) Ezen kívül az akcióterv célul tűzte ki egy ajánlás kidolgozását a független (independent) és a társasággal munkaviszonyban nem álló (non executive) igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok szerepének növeléséről. e) Természetesen nem maradhatott el az egyik legaktuálisabb célkitűzés, az igazgatósági tagok javadalmazásának témája sem. Az akcióterv célul tűzte ki, hogy ajánlás szülessen a kérdésben, hogy a tagállamok mielőbb kidolgozhassák az igazgatósági tagok javadalmazásának szabályait, ezzel nyújtva hitelesebb képet a befektetők számára. f) Szükségesnek mutatkozott továbbá egy "Corporate Governance Forum" létrehozása is, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a tagállamok tapasztalatot cserélhessenek és egyeztessenek jogi szabályozásukat és gyakorlatukat érintő kérdésekben.26
Az EU felelős vállalatirányítást érintő kérdésekben számos ajánlást és irányelvet alkotott - az akciótervvel összhangban az ott vázolt kérdéskörökben.
Az igazgatóságot érintő EU jogi szabályozás körében ki kell emelni a Bizottság ajánlását az igazgatósági tagok díjazásáról.27 Az igazgatósági tagok díjazásának témája a vállalati botrányok központi kérdésköreinek egyike. Az ajánlás szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a nyilvánosan működő társaságok közzétegyék a díjazási metódusaikat és annak szempontjait, hogy a részvényesek megismerhessék és ellenőrizhessék az igazgatósági tagok díjazásának mértékét, illetve azt, hogy a díjazást milyen jogcímen és formában kapják.
A Bizottság a jegyzett társaságok nem ügyvezető igazgatói, illetve felügyelő bizottsági tagjainak szerepéről szóló - nem kötelező erejű - ajánlásában28 szintén egy - a vállalati botrányokban - kiemelt jelentőségű kérdés tekintetében hívta fel a tagállamok figyelmét.
A beszámolók és a könyvvizsgálat kérdéseit illetően ki kell emelni a Bizottság rendeletét a nemzetközi számviteli standardok elfogadásáról.29 Az Európai Parlament és a Tanács transzparenciáról szóló irányelve a pénzügyi beszámolókkal és a nagy értékpapír állományok megvásárlásáról, illetve értékesítésével együtt járó tájékoztatási kötelezettségről szól.30 A számvitelről és könyvvizsgálatról szóló társasági jogi irányelv a könyvvizsgálók feladatait tisztázza; a felelős vállalatirányítás szempontjából kulcsfontosságú 41. cikkének rendelkezése alapján pedig minden közérdeklődésre számot tartó jogalanynak rendelkeznie kell audit bizottsággal.31
A részvényesek jogai szempontjából kiemelkedően jelentős a nyilvános vételi ajánlatról szóló (takover) irányelv, amely a kisebbségi jogok védelme szempontjából is kulcsfontosságú.32 Az egyes részvényesi jogok gyakorlásáról szóló irányelv az információszerzést és a szavazást könnyíti meg a részvényesek számára.33
Magyarországon a Budapesti Értéktőzsde 2002-ben kezdte meg a nyilvánosan működő vállalatok számára a Felelős Vállalatirányítási Ajánlások kidolgozását, amelyet a BÉT igazgatósága 2003. december 8-án fogadott el. A javaslatok kidolgozásánál figyelembe vették a nemzetközi viszonylatban leggyakrabban alkalmazott elveket, de a magyarországi tapasztalatokat és a hazai piac jellemzőit is. Az ajánlások javaslatokat foglalnak magukba, amelyek a követendő gyakorlathoz való igazodást célozzák, mindazonáltal betartásuk nem kötelező. A BÉT szabályzata csak azt követeli meg, hogy a jegyzett vállalatok nyilatkozatot tegyenek közzé, amelyben tájékoztatást adnak irányítási gyakorlatukról, illetve saját gyakorlatukat összevetik az ajánlásokban foglaltakkal, illetve szükség esetén megindokolják miért térnek el azoktól.
2004. március 30-ig a tőzsdei kibocsátók önkéntesen nyilatkozhattak arról, hogy az ajánlásokat megismerték, valamint hogy azokkal alapvetően egyetértenek és a társaság igazgatósága azok betartására törekszik. 2004 első felében került átvezetésre a BÉT szabályzatában, hogy a feltáró nyilatkozatot - amelyben a kibocsátó nyilatkozik az ajánlásban szereplő pontokról - a "Részvények A" kategóriás kibocsátóknak a 2004-es üzleti évüket követő 120 napon belül kell megtenniük, míg a "Részvények B" kategóriás kibocsátóknak a 2005-ös üzleti évüket követő 120 napon belül, majd ezt követően minden üzleti évet követő 120 napon belül.
Az ajánlások tartalma részint a korábban ismertetésre került európai szabályozás témaköreit érinti, kiemelt jelentőséget tulajdonítva az igazgatóság és a felügyelő bizottság hatásköri kérdéseinek, valamint a transzparencia és az áttekinthetőség kérdésének. A felelős vállalatirányítási ajánlások szerkezete hármas tagolású - három oszlopban történik. Az első oszlop tartalmazza magát az ajánlást. A második oszlop az annak alapjául szolgáló jogszabályi hivatkozásokat. A harmadik az ajánlásokhoz fűzött magyarázatokat és részletesebb javaslatokat tartalmazza.
A BÉT ajánlásai a Sarbanes-Oxley Act és az európai szabályozás tárgyköreit érintik, mint a - már korábban szóba került - igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok függetlenségének a kérdése, az audit bizottságok szükségessége, a belső kontroll kialakításának tárgyköre. A szabályozás jellege az európai megoldásokkal mutat hasonlóságot, példának okáért a szankciók elmaradása, illetve az ajánlások be nem tartásával járó - csupán - indokolási kötelezettség.34
Világosan látható tehát, hogy az amerikai (Sarbanes-Oxlex Act) és európai (ajánlások, irányelvek) szabályozás megoldásai - noha tartalmukat tekintve eltérhetnek és el is térnek - nem a szabályozás irányában és tárgyköreiben, hanem a hozzáállásban és karakterükben mutatják a legnagyobb különbségeket. A Sarbanes-Oxley Act látványos szigora, súlyos szankciói és - minden amerikai tőzsdén jegyzett vállalatra - kötelező rendelkezései más nézőpontot feltételeznek, mint az európai szabályozás türelmesebb - de mondjuk ki, lassabb és körülményesebb - rendelkezései. A Sarbanes-Oxley Act viszonylatában felmerülő számos - alapos és alaptalan - kritika és ellenérv mellett érdemes azt is megegyezni, hogy annak gyors hatálybalépése, határozottsága és szigora talán visszaad valamit a jog - üzleti erőtérben igencsak megfogyatkozott - étoszából. A mindenható vállalati menedzsmentek és gátlástalanul manipulált beszámolók világában ezt nem szabad lebecsülnünk. ■
JEGYZETEK
1 A legprecízebben talán "pont hu" buboréknak fordíthatjuk magyarra. A szófordulat az internetes címek végződésére utalva jelzi, hogy e tőzsdei buborék érintettjei az informatikai szektor befektetői voltak.
2 Lásd Aguirre, Gary J.: The Enron Decision: Closing The Fraud-Free Zone on Errant Gatekeepers? In Delaware Journal of Corporate Law, 2003/2, 447. old.
3 Lásd Coffee, John C.: The Attorney az Gatekeeper: an Agenda for the Sec in Columbia Law Review, 2003/5, 1296-1299. old.
4 Lásd Westbrook, David A.: Corporation Law After Enron: Possibility of a Capitalist Reimigination in Georgetown Law Journal, 2003-2004/1, 73-86. old.
Lásd még Aguirre, Gary J.: The Enron Decision: Closing The Fraud- Free Zone on Errant Gatekeepers? In Delaware Journal of Corporate Law, 2003/2, 445-455. old.
5 Lásd Powers, William C., Jr; Troubh, Raymond S.; Winokur, Herbert S., Jr..: Report of Investigation by the Special Investigative Committee of the Board of Directors of Enron Corp. 2002, február 1. Forrás: http://fl1.findlaw.com/news.findlaw.com/wp/docs/enron/specinv020102rpt1.pdf.
6 Lásd Westbrook, David A.: Corporation Law After Enron: The Possibility of a Capitalist Reimagination in Georgetown Law Journal, 2003-2004/1, 65-67. old.
7 Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance in Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1551. old.
8 Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance in Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1551. old.
19 Michael Enzi szenátor a Banking, Housing, and Urban Affairs Committee tagjaként vett részt a törvényalkotásban.
10 Lampf vs. Gilberston, 501 U.S. 350 (1991).
11 Az 1995. évi Private Securities Litigation Reform Act (PSLRA) figyelemre méltó változásokat eszközölt a szövetségi értékpapírjogot érintő kérdésekben, úgymint a perbeli védelem, a felelősség, a keresetindítás, a díjazások, a költségek és a pertársaság kérdésében.
A jogszabály születésével kapcsolatos érdekesség, hogy Bill Clinton elnöki vétójával szemben emelkedett törvényerőre (Clinton két elnöki ciklusa alatt összesen harminchét alkalommal emelt vétót). A republikánusok csaknem egyhangúan támogatták a törvényt, összesen csak négyen (William Cohen, John McCain, Richard Shelby, Arlen Specter) szavaztak ellene. A demokraták közül a liberálisok (Tom Harkin, Ted Kennedy, Claiborne Pell, Carol Moseley Braun) támogatták, míg sokan ellenezték a törvényt.
12 Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance in Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1562. old.
13 Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance in Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1562. old.
14 Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance in Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1521-1611. old.
15 Az amerikai jogirodalom plasztikus terminológiájának tükörfordítása (corporate wrongdoers).
16 Lásd Borrus, Amy; McNamee, Mike: Accounting: Congress Only Looks like It’s Getting Tough. In Business Weekly, 2002, április 29. Idézi Roberta Romano: "soft on corporate crime". Lásd Romano, Roberta: The Sarbanes-Oxley Act and the Making of Quack Corporate Governance. In Yale Law Journal, 2004-2005/7, 1566. old.
17 "an unconditional surrender"
18 Lásd Soltenberg, Clyde; Lacey, Kathleen A.; Crutchfield George, Barbara; Cuthbert, Michael:A Comparative Analysis of Post- Sarbanes-Oxley Corporate Governance Developments int he US and European Union: The Impact of Tensions Created by Extraterritorial Application of Section 404 in American Journal of Comparative Law, 2005/2, 459. old.
19 A "golden parachute", azaz "arany ejtőernyő" olyan klauzula a vezető tisztségviselő szerződésében, amely biztosítja számára, hogy ha vállalatszerzés esetében megszűnne a jogviszonya, csillagászati összegű juttatásra tarthat számot.
20 Lásd Soltenberg, Clyde; Lacey, Kathleen A.; Crutchfield George, Barbara; Cuthbert, Michael: A Comparative Analysis of Post- Sarbanes-Oxley Corporate Governance Developments int he US and European Union: The Impact of Tensions Created by Extraterritorial Application of Section 404 in American Journal of Comparative Law, 2005/2, 459. old.
21 Lásd Elias Mossos: Sarbanes-Oxley Goes to Europe: A Comparative Analysis of Unite States and European Union Corporate Reforms After Enron in Currents: International Trade Law Journal, 2004/1, 9. old.
22 Lásd Elias Mossos: Sarbanes-Oxley Goes to Europe: A Comparative Analysis of Unite States and European Union Corporate Reforms After Enron in Currents: International Trade Law Journal, 2004/1, 9. old.
23 Lásd Elias Mossos: Sarbanes-Oxley Goes to Europe: A Comparative Analysis of Unite States and European Union Corporate Reforms After Enron in Currents: International Trade Law Journal, 2004/1, 9. old.
26 Lásd Elias Mossos: Sarbanes-Oxley Goes to Europe: A Comparative Analysis of Unite States and European Union Corporate Reforms After Enron in Currents: International Trade Law Journal, 2004/1, 10. old.
Lásd még Soltenberg, Clyde; Lacey, Kathleen A.; Crutchfield George, Barbara; Cuthbert, Michael: A Comparative Analysis of Post- Sarbanes-Oxley Corporate Governance Developments int he US and European Union: The Impact of Tensions Created by Extraterritorial Application of Section 404 in American Journal of Comparative Law, 2005/2, 459. old.
25 Lásd Elias Mossos: Sarbanes-Oxley Goes to Europe: A Comparative Analysis of Unite States and European Union Corporate Reforms After Enron in Currents: International Trade Law Journal, 2004/1, 9. old.
Lásd még Report of the High Level Group of Company Experts on a Modern Regulatory Framework for Company Law in Europe
26 Lásd Mohai György: Felelős Vállalatirányítás-Divat, vagy a piacok megmentője? in BÉT elemzések 2003, november 25. Forrás: http://www.bet.hu/data/cms76972/Felelos_vallalatiranyitas.pdf (utoljára megtekintve 2008. június 27)
27 A Bizottság 2004/913/EK ajánlása egy megfelelő rendszer előmozdításáról a jegyzett társaságok igazgatóinak díjazásához (2004. december 14.)
28 A Bizottság 2005/162/EK ajánlása a jegyzett társaságok nem ügyvezető igazgatói, illetve felügyelő bizottsági tagjai szerepéről és az igazgatóság (felügyelőbizottság) által létrehozott bizottságokról (2005. február 15.)
29 A Bizottság 1725/2003/EK rendelete az 1606/2002/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel összhangban egyes nemzetközi számviteli standardok elfogadásáról (2003. szeptember 29.)
30 Az Európai Parlament és a Tanács 2004/109/EK irányelve a szabályozott piacra bevezetett értékpapírok kibocsátóival kapcsolatos információkra vonatkozó átláthatósági követelmények harmonizációjáról és 2001/34/EK irányelv módosításáról.
31 Az Európai Parlament és a Tanács 2006/43/EK irányelve az éves és összevont (konszolidált) éves beszámolók jog szerinti könyvvizsgálatáról, a 78/660/EGK és a 83/349/EGK tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 84/253/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről (2006. május 17.)
32 Az Európai Parlament és a Tanács 2004/25/EK irányelve a nyilvános vételi ajánlatról (2004. április 21.)
33 Az Európai Parlament és a Tanács 2007/36/EK irányelve az egyes részvényesi jogok gyakorlásáról a tőzsdén jegyzett társaságokban (2007. július 11.)
34 Lásd a Budapesti Értéktőzsde Részvénytársaság Felelős Vállalatirányítási ajánlásait. Budapest, 2004.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kecskés András egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem ÁJK
Visszaugrás
