Az elmúlt években a hazai jogéletet talán egy jogterület sem mozgatta meg olyan mértékben, mint a munkajog; a rendkívüli munkaidőre és a munkaidőkeretre vonatkozó szabályok módosítása,[2] a sztrájkjoggal összefüggő események[3] tárgyában nemcsak számos szakirodalmi cikk született, de azok - szélesebb nyilvánosság elé tárulva - a közéletet is hónapokon keresztül tematizálták. Mindazonáltal a legintenzívebb jogalkotói tevékenység a közszféra munkajogához köthető. E jogalkotási dinamika előzményeit, hátterét tárja fel dr. Hazafi Zoltán[4] Paradigmaváltás a magyar közszolgálatban című műve. Monográfiájában a szerző részletesen ismerteti a közszolgálati jogállások fejlődésének magyarországi történetét, továbbá mélyreható dogmatikai elemzését adja a közszolgálat egyes kiemelt jogintézményeinek. Az érintett hazai folyamatokat a szerző végül egy, a magyar szakirodalomban kivételes részletességű nemzetközi összehasonlítást tartalmazó fejezet révén globális tendenciák között helyezi el.
A mű egyedi vonása a szerző által alkalmazott sajátos multidiszciplináris értelmezési keret: a jogi (jogtörténeti, doktrinális, komparatív) szemlélet mellett a monográfia egyes tárgyköröket személyzetpolitikai (emberierőforrás-menedzsment) összefüggésrendszerben is vizsgál. E megközelítés abban is megnyilvánul, hogy a monográfia hat fejezetéből három kifejezetten szervezetszociológiai, humánpolitikai tárgyú. E fejezetek a közszolgálati menedzsmentre, személyügyi gyakorlatokra koncentrálnak, különös tekintettel a közigazgatási létszámgazdálkodás kérdéseire,[5] a közszolgálati emberierőforrás-menedzsment (HRM) informatikai hátterét biztosító - nemzetközi viszonylatban is innovatív - Kormányzati Személyügyi Döntéstámogatási Rendszerre,[6] továbbá az emberierőforrás-menedzsment kompetenciáinak bővülésére,[7] mely által a hagyományos jogi-adminisztratív személyügyi tevékenység a stratégiai döntéshozatalt érdemben alakító szerepet nyer. Ezen humánpolitikai tárgyú fejezetek részletesebb ismertetése meghaladja jelen recenzió kereteit.
A mű első fejezete[8] a közszolgálati jog 1990 utáni történetével foglalkozik. E részben a szerző doktori értekezésének[9] korábbi megállapításait egészíti ki a 2010-et követő jogalkotási tendenciákból levont következtetéseivel. Az olvasó mélyreható betekintést nyerhet az egyes korszakok szabályozási koncepcióiba és az "irányváltások" mögött meghúzódó összefüggésekbe, miközben a mű végigkíséri őt a rendszerváltás utáni magyar közszolgálat történetén, ismertetve a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény előkészítésének és elfogadásának körülményeit, a New Public Management (a továbbiakban: NPM) irányzatának hazai térnyerésével összefüggő - nyitottabb és rugalmasabb közszolgálati szabályozást eredményező - szemléletváltást,[10] kitérve a köztisztviselői ethosz ideiglenes "feltámasztására",[11] bemutatva az NPM újabb hullámának közszolgálati vonatkozásait, majd a Magyary Zoltán Közigazgatás-fejlesztési Program (a továbbiakban: Magyary Program) kettős természetét.[12]
A szerző a 2010 utáni jogalkotási fejleményeket részleteiben a második fejezetben[13] tárgyalja. A mű e része elsőként annak bemutatására fókuszál, hogy a normarendszer a Magyary Programban megjelenő egységes közszolgálati szabá-
- 74/75 -
lyozást[14] megalapozó dogmatikai koncepciótól miként jutott el a deregulációt és decentralizációt középpontba helyező szabályozási megközelítésig. A fejezet ezt követően "Az egységes életpályamodell kudarca" cím alatt ismerteti a fragmentálódott közszolgálati normarendszer egyes hivatásrendi törvényeinek széttartó struktúráit, továbbá kitér az egységes munkaköri rendszer bevezetésének elmulasztására. Végül a fejezet mélyrehatóan elemzi a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény szabályozási koncepcióját, melyet a szerző a mű címében is megjelenő paradigmaváltás terminussal jellemez.
A monográfia hatodik - utolsó - fejezete[15] a közszolgálati normarendszerek alakulását befolyásoló nemzetközi trendekkel és egyes mintaadó országok által követett szabályozási struktúrákkal foglalkozik. E téren a szerző rámutat: nemzetközi szinten is egyértelmű jelenség a hagyományos bürokratikus modell meghaladása, azonban annak helyébe lépő domináns irányzatról egyelőre nem beszélhetünk. Végül jelentős, hogy a szerző a nemzetközi modellekről, mintaadó és mintakövető országokról alkotott gondolkodást is egyedi megvilágításba helyezi azok relatív természetének kiemelésével.
Hazafi Zoltán tárgyalt monográfiája a magyar közszolgálati munkajog elmúlt évtizedeinek mélyreható dogmatikai és történeti feldolgozását nyújtja. Ezen túl - multidiszciplináris megközelítése révén - újszerű értelmezési keretet nyit a közszolgálat vizsgálatában. A jogi elemzést szervezetszociológiai, humánpolitikai szempontokkal ötvözve a mű jelentős ismereteket kínál a közszolgálat iránt érdeklődő jogász és HRM-szakemberek számára egyaránt. A monográfia egyedülálló értelmezési keretével nem csupán értékes hozzájárulást képez a közszolgálati munkajog kutatásához, hanem a közszolgálati jogalkotás és jogalkalmazás szereplői számára is hasznos, rendszerezett és előremutató támpontokat nyújt. ■
JEGYZETEK
[1] Hazafi Zoltán: Paradigmaváltás a magyar közszolgálatban. Ludovika, Budapest, 2023.
[2] Ld. pl. Szabó Imre Szilárd: Szakszervezetek és a "túlóratörvény" - Avagy hol vannak "a szakszervezetek"? Munkajog, 2019. 1. szám. 70-73. o., továbbá Hungler Sára: Alkotmánybírósági döntés a munkaidőkeretről és a rendkívüli munkavégzésről. Munkajog, 2021. 3. szám. 57-60. o.
[3] Ld. pl. Berki Erzsébet: Sztrájkok és beavatkozások. Munkajog, 2022. 4. szám. 40-49. o., illetve Hungler Sára: A pedagógussztrájkok az ILO gyakorlatának tükrében. Munkajog, 2023. 1. szám. 16-23. o.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
