A döntés: az Alkotmánybíróság 18/2021. (V. 27.) AB határozata.
A köztudatban "rabszolgatörvény" néven élő, a munkaidő-szervezéssel és a munkaerő-kölcsönzés minimális kölcsönzési díjával összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2018. évi CXVI. törvényt az Országgyűlés nagy port kavart 2018. december 12-i ülésnapján fogadta el. Az elfogadás körülményeit, illetve a normaszöveg tartalmát számos helyről érte kritika. A törvénymódosítás (többek között) lehetővé tette, hogy a szociális partnerek kollektív szerződésükkel a korábbi tizenkettő helyett harminchat havi munkaidőkeretben állapodjanak meg, valamint bevezette az önként vállalt rendkívüli munkaidőt, amelynek értelmében egy munkavállaló számára összesen maximum évi négyszáz órányi rendkívüli munkavégzés rendelhető el. A törvényjavaslat tárgyalása és elfogadása a szakszervezetek tiltakozása és országos tüntetések mellett folyt. A módosítás számos értelmezési nehézséget vetett fel, amelyet végső soron az Alkotmánybíróság 18/2021 (V. 27.) AB határozata oldott fel.
1. A támadott jogszabályhelyek
2. Az indítvány
3. Az Alkotmánybíróság döntése és annak indokolása
3.1. A harminchat havi munkaidőkeretre vonatkozó szabályok vizsgálata
3.2. A kollektív szerződések felmondásával kapcsolatos érvelés
3.3. Az önként vállalt túlmunka értékelése
4. Észrevételek
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 94. § (3) bekezdése alapján a munkaidőkeret tartama, ha ezt objektív vagy műszaki vagy munkaszervezéssel kapcsolatos okok indokolják, kollektív szerződés rendelkezése szerint legfeljebb harminchat hónap. Az önként vállalt túlmunkával kapcsolatos, az Mt. 109. § (2) bekezdésében, illetve a 135. § (3) bekezdésében foglalt új szabályok értelmében a munkavállaló és a munkáltató írásbeli megállapodása alapján a munkáltató vagy kollektív szerződés alapján elrendelhető rendkívüli munkavégzést meghaladóan naptári évenként legfeljebb százötven, illetve száz óra rendkívüli munkaidő rendelhető el. A munkavállaló a megállapodást a naptári év végére mondhatja fel.[1]
Az indítványozók[2] annak megállapítását kérték az Alkotmánybíróságtól, hogy a munkaidő-szervezéssel és a munkaerő-kölcsönzés minimális kölcsönzési díjával összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2018. évi CXVI. törvény (a továbbiakban: Módtv.) megalkotásának eljárására figyelemmel ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, valamint az 5. cikk (2) és (7) bekezdésével, ezért az közjogi érvénytelenségben szenved, amelyre figyelemmel a jogszabály megsemmisítését kérték. Az indítványozók az Mt. 94. § (3) bekezdése, 109. § (2) bekezdése és a 135. § (3) bekezdés második és harmadik mondata megsemmisítését is kérték, mivel álláspontjuk szerint azok az Alaptörvény XVII. cikk (3)-(4) bekezdéseivel ellentétesek.
Az indítványozók szerint a munkavállalók egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez, valamint a napi és a heti pihenőidőhöz való jogának[3] sérelmével jár, hogy az új szabályozás lehetővé teszi, hogy a megnövekedett tartamú munkaidőkeret (illetve elszámolási időszak) alkalmazása esetén a munkaidőre és a pihenőidőre vonatkozó, az általános szabályokhoz képest egyébként is enyhébb törvényi garanciák egy, a korábbiakhoz képest jelentősen hosszabb időszak átlagában érvényesüljenek.[4] Érvelésük szerint, miközben a munkaidő-
- 57/58 -
keret maximális, harminchat hónapra történő emelése csak kollektív szerződés alapján történhet, a kollektív szerződés felmondása az Mt. 94. § (4) bekezdése alapján a már elrendelt munkaidőkeret alapján történő foglalkoztatást nem érinti, így a hosszabb időszakot esetlegesen kompenzáló, a kollektív szerződésbe foglalt garanciák sem érvényesülnek a továbbiakban.[5] Az indítványozók álláspontja szerint a harminchat havi munkaidőkeret alkalmazásakor előfordulhat, hogy csak a hároméves időszak elteltét követően "derül ki, hogy a munkavállaló által a rendes munkaidőn felül végzett munka ellenértékét a munkáltatónak ki kell-e fizetnie, vagy azt pihenőidőben kompenzálja a munkavállaló számára",[6] ebből következően a munkavállalók egy fontos garanciától esnek el, korlátozva ezáltal az Alaptörvény XVII. cikk (3) és (4) bekezdésében foglalt jogok érvényesülését.
Az önként vállalt rendkívüli munkavégzés kapcsán vitatták, hogy a munkavállalók valóban önkéntesen vállalnák a többletterhet, mivel munkáltatói felmondással szembeni garanciális szabályt az Mt. csak a már megkötött rendkívüli munkavégzésre vonatkozó megállapodás naptári év végére történő munkavállalói felmondása esetére tartalmaz, azonban nem fogalmaz meg tiltást arra az esetre, ha a munkavállaló ilyen megállapodást egyáltalán nem kíván megkötni.[7]
Az Alkotmánybíróság a különböző törvények egyes rendelkezéseinek tartalmi alaptörvény-ellenességére irányuló indítványelemeket elkülönítetten vizsgálta,[8] és egyrészt megállapította, hogy az indítvány nem megalapozott, másrészt mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását, illetve alkotmányos követelményt állapított meg.
Elsőként a harminchat havi munkaidőkeretre vonatkozó szabályokat vizsgálta a testület.[9] Ezzel kapcsolatban (bár ezt az indítvány figyelmen kívül hagyta), az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy a munkaidőkeret kapcsán a referencia-időszakra vonatkozó szabály[10] is megváltozott. Ennek értelmében a teljesített heti munkaidővel kapcsolatos elszámolásnak munkaidőkeret alkalmazása esetén már nem feltétlenül a munkaidőkeret vagy az elszámolási időszak teljes időtartamának átlagában kell megtörténnie. Az Mt. 99. § (7) bekezdésének a Módtv.-vel újonnan bevezetett b) pontja alapján a referencia-időszak legfeljebb tizenkét hónap - tehát nem a teljes munkaidőkeret időtartama - lehet abban az esetben, ha a munkaidőkeret tizenkét hónapot meghaladó időtartamra kerül meghatározásra. Azaz, a tizenkét havinál hosszabb munkaidőkeret esetén el kell egymástól választani a munkaidőkeret hosszát és az elszámolásra irányadó, maximum tizenkét hónapos referencia-időszakot.
Ezt követően a pihenőidő korlátozhatóságának vizsgálatát végezte el annak érdekében, hogy megállapíthassa, szükségesnek és arányosnak tekinthető-e az alapjogi korlátozás. Érvelését arra alapozta, hogy mivel munkaidőkeret esetén is alkalmazandó a legfeljebb negyvennyolc óra heti munkaidőt megállapító szabály,[11] amelynek a módosítást követően az Mt. 99. § (7) bekezdés b) pontjában újonnan rögzített előírásnak megfelelően az egy évet meghaladó munkaidőkeret esetén tizenkét hónap átlagában teljesülnie kell, így a munkaintenzívebb időszakok belátható időn belül kerülnek kompenzálásra. A rendkívüli munkavégzés díjazásával kapcsolatban a határozat úgy érvel, hogy az Mt. 99. § (7) bekezdésének az elszámolásra vonatkozó rendelkezései alapján a teljesített rendes munkaidő vizsgálatára tizenkét hónap után kerül sor, és az azon felül ledolgozott munkaidő rendkívüli munkaidőnek minősül, és akként kerül elszámolásra és díjazásra.[12] Azokban az esetekben pedig, amikor a rendkívüli munkavégzés abból ered, hogy a munkáltató a már közölt munkaidő-beosztástól eltérően, azon felül rendel el rendkívüli munkavégzést, az általános szabályok érvényesülnek, azaz a munkáltatónak ezzel a következő havi munkabérrel egyidejűleg kell elszámolnia. Mindezekre tekintettel az Mt. 99. § (7) bekezdésének módosítása az időtartam-emelkedés tényétől függetlenül arányos korlátozásnak tekinthető.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
