A pszichiátriai betegek olyan sajátos egyedi kórképekkel rendelkeznek, amelyek miatt saját magukat vagy másokat veszélyeztető magatartást tanúsíthatnak. Ezen túlmenően sok esetben az érintettek nem hajlandóak elfogadni betegségük fennállását, így azon szükséges kezelések igénybevétele sem valósul meg, melyek javíthatnák állapotukat. A kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése nem új jogintézmény a magyar szabályozásban, ugyanakkor mindenképpen érzékeny jogintézménynek tekinthető, hiszen jelentős korlátozást valósít meg mind a betegjogok, mind az alkotmányos alapjogok tekintetében. A bíróságok gyakorlatában esetről esetre komoly jelentősége van a jogszabályban meghatározott jogi feltételek vizsgálatának, melyek közül a veszélyeztető magatartás értékelése bír a legnagyobb jelentőséggel. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a Kúria legutóbbi eseteiből származó tapasztalatokat a veszélyesség megítélése szempontjából.
Psychiatric patients have specific unique symptoms what can indicate behaviours that put themselves or others at risk. In addition, in many cases, the people involved are not willing to accept the existence of their mental illness, so the necessary treatments are missing, so could not improve their condition. The regulations of obligatory psychiatric treatment are not a new legal institution in Hungarian legislation, but it can certainly be considered a sensitive legal institution, as it imposes a significant restriction on both patient rights and basic constitutional rights. In the practice of the courts, the analyzation of the legal conditions defined in the legislation is of great importance on a case-by-case basis, of which the assessment of endangering behaviour is of the greatest importance. The purpose of this study is to introduce the experiences of the Curia's most recent cases.
A betegeket megillető jogok és kötelezettségek rendszerét hazánkban az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) tartalmazza. A betegjogok szorosan kapcsolódnak az embert megillető személyiségi jogok rendszeréhez, céljuk ugyanis a páciens személyiségi jogainak, autonómiájának biztosítása az egészségügyi ellátás igénybevétele során.[1] A betegjogok rendszerében az önrendelkezéshez való jog az egyik legfontosabb jogosultsága az érintetteknek. E jog a tartalmát tekintve az egészségügyi ellátásokkal összefüggésben azt foglalja magában, hogy a cselekvőképes betegnek joga van arra, hogy a különböző egészségügyi ellátásokkal kapcsolatos döntéseket maga hozza meg. Ennek keretében a megfelelő tájékoztatást követően eldöntheti, hogy az ismertetett kockázatok fényében hozzájárulását adja-e az ellátás igénybevételéhez, illetve arra is joga van, hogy megtagadja ezen ellátásokat.[2] Az önrendelkezési jogot az emberi méltósághoz való jogból vezetik le, így kiemelt jelentőségét e körülmény is indokolja. Az önrendelkezési jog további fontos jellemzője, hogy a beteget e jogosultság a betegségének természetétől, annak enyhe vagy súlyos lefolyásától, és a gyógyulási esélytől függetlenül illeti meg.[3] Az önrendelkezési jog fontosságát mutatja az is, hogy alapjogi jellegére tekintettel kizárólag a törvényben meghatározott esetekben és módon lehet korlátozni.[4] Az önrendelkezési joghoz kapcsolódó másik fontos betegjog a személyes szabadsághoz való jog, amely az egyén cselekvési és mozgásszabadságát egyaránt magában foglalja.[5] A betegjogok perspektívájából ez a jog egyrészt magában foglalja azt, hogy a beteg az ellátása során az egészségügyi intézményben szabadon mozoghasson, de leginkább azt, hogy az egészségügyi intézményt akaratának megfelelően elhagyhassa. Az intézmény elhagyásának joga szintén csak a törvényben meghatározott okokból korlátozható. Az Eütv. akkor zárja ki az intézmény szabad elhagyásának lehetőségét, ha a beteg azzal mások életét, testi épségét, egészségét veszélyezteti.[6] Az Eütv. a beteg fogalmát akképpen definiálja, miszerint olyan személyről van szó, aki egészségügyi ellátást vesz igénybe vagy abban részesül.[7] Az ellátás igénybevételére valamilyen egészségügyi
- 152/153 -
probléma vagy betegség adhat okot, ugyanakkor az egészségügyi állapot tekintetében indokolt szétválasztani a betegek kategóriáit. Ennek megfelelően maga az egészségügyi törvény is speciális, az egészségügyi állapot egyediségéhez igazodó külön szabályokat állapít meg a pszichiátriai betegek esetében. E megkülönböztetést indokolja egyfelől a pszichiátriai betegség jellege, másfelől a diagnosztizált kórképből eredő, a pszichiátriai beteg által megvalósítható veszélyeztető magatartás, ugyanis sok esetben e betegeknek hiányzik a betegségbelátása, és ehhez olyan jellegű magatartások társulhatnak, amelyek akár mások, akár kifejezetten a beteg számára veszélyt idézhetnek elő.[8] Ebből fakadóan a pszichiátriai betegeket eltérően illetik meg a betegjogok, ezen belül is kifejezetten az önrendelkezési jog, valamint a személyes szabadsághoz való jog. Ugyanakkor akadnak olyan speciális jogaik is, amelyek a más egészségügyi problémával küzdő betegekre nem vonatkoznak. Ilyen például az Eütv. által biztosított azon jog, amely alapján a pszichiátriai beteg kezelését lehetőleg családi és lakókörnyezetében kell biztosítani, azaz a beteget a megszokott környezetéből csak olyan esetekben lehet kiszakítani, ha más megoldás nem áll rendelkezésre.[9] Ezen túlmenően szintén speciális jogként biztosított a pszichiátriai betegek részére, hogy kezelésükre az állapotuknak megfelelő és a többi beteg fizikai biztonságát védő, a pszichiátriai betegre nézve a lehető legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszer kerüljön alkalmazásra, s ezeket kell előnyben részesíteni a kezelésük során. Végül arról is rendelkezik az egészségügyi törvény, hogy állapotukból fakadóan, a pszichiátriai beteg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartása esetén kerülhet csak sor a jogszabályokban meghatározott korlátozó intézkedések alkalmazására.[10] Fontos annak hangsúlyozása, hogy a pszichiátriai betegek esetében az önrendelkezési jog, valamint a személyi szabadság korlátozásának vagy elvonásának célja nem a büntető jellegű magatartásbefolyásolás, hanem kizárólag a gyógyítás, valamint a beteg állapotának javítása.[11]
Az Eütv. és a kapcsolódó jogszabályok különböző eszközöket biztosítanak az önrendelkezési jog, valamint a személyi szabadság korlátozására a beteg és mások védelme érdekében. E korlátozások megkülönböztethetőek aszerint, hogy a beteggel szemben az egészségügyi intézményben történő gyógykezelés során alkalmazzák, vagy olyan személlyel szemben, akinek a veszélyt jelentő magatartása az intézményi ellátáson kívül eső időszakban lép fel.
Az előbbi esetben az Eütv. 10. § (4) és (5) bekezdése határozza meg a rendelkezésre álló eszközöket, a részletszabályok pedig a pszichiátriai betegek intézeti felvételének és az ellátásuk során alkalmazható korlátozó intézkedések szabályairól szóló 60/2004. (VII. 6.) ESzCsM rendeletben találhatóak. Ezek alapján a beteg személyi szabadsága az ellátás során négy módon korlátozható: fizikai, kémiai, biológiai és pszichikai módszerekkel. Fizikai korlátozást valósít meg bármely olyan eszköz, amelyet szándékosan arra a célra alkalmaznak, hogy a beteget a mozgási szabadságában korlátozzák. Ilyen lehet például a beteg lefogása, leszorítása, a beteg rögzítése, lekötözése vagy akár elkülönítése. Ezen eszközök alkalmazása során fokozottan fennáll annak a veszélye, hogy a nem megfelelő alkalmazás az emberi méltóság sérelmét, az embertelen bánásmód megvalósulását idézheti elő.[12] A kémiai és biológiai korlátozást azonos fogalomként kezeli a rendelet, ugyanis mindkettő veszélyeztető magatartás bekövetkezése esetén gyógyszer alkalmazandó, amit azonosít a beteg beleegyezése nélküli beadással. A pszichikai korlátozás az előző kettőhöz képest nehezebben értelmezhető eszköz. Ez ugyanis elsősorban a beteg felszólítását (főként a magatartás abbahagyására) vagy figyelmeztetését foglalja magában, így inkább az előző két eszköz előzetes elemeként tekinthetünk rá.[13]
A korlátozások másik csoportjába azok a jogszabály által biztosított eszközök tartoznak, amelyek akkor alkalmazhatóak, ha a pszichiátriai beteg az intézményben történő ellátásán kívüli időszakban, a mindennapi rutinja vagy más egyéb helyzet során tanúsít veszélyeztető magatartást, ezért indokolt az intézeti gyógykezelésbe vétele. Az Eütv. a gyógykezelésbe vétel három lehetőségét foglalja magában. Az első ezek közül az önkéntes gyógykezelés,[14] amelyre a beteg beleegyezésével vagy a jogszabályban meghatározott személyek kérelmére kerülhet sor. Ilyen személy egyfelől az, akit a cselekvőképes beteg a jogszabályban meghatározott alakisági követelményeknek megfelelő jogi nyilatkozatával megnevez, vagy cselekvőképtelen beteg esetén, amennyiben a cselekvőképessége fennállásakor nem került kijelölésre jogosult személy, akkor a törvényben taxatíve felsorolt személyek, elsősorban a rokonok jogosultak a beteg helyett az ellátás kérelmezésére.[15] Az egészségügyi törvény kifejezetten kitér arra hogy a gyógykezelés akkor tekinthető önkéntesnek, ha abba a cselekvőképes beteg a jogszabályban meghatározott előírásoknak megfelelően, kifejezetten a pszichiátriai intézetbe történő felvétel előtt beleegyezett. A második korlátozó intézkedés a sürgősségi gyógykezelés, amely a beteg állapotát észlelő orvos intézkedése alapján az azonnali beavatkozást igénylő helyzetekben alkalmazható. Végül az utolsó korlátozás a bíróság által elrendelhető kötelező intézeti gyógykezelés. Ez utóbbi kettő esetében közös jellemző, hogy a pszichiátriai beteg önkéntes beleegyezése nélkül is alkalmazhatóak, és mindkettő felett bírósági kontroll biztosított.[16] Eltérés azonban, hogy a sürgősségi
- 153/154 -
gyógykezelés kizárólag közvetlen veszélyeztető magatartás észlelése esetén alkalmazható, míg a kötelező intézeti gyógykezelés veszélyeztető magatartás esetén alkalmazandó olyan esetekben, ha a beteg sürgősségi gyógykezelése nem indokolt.[17] A közvetlen veszélyeztető és a veszélyeztető magatartás Eütv.-beli fogalma többször módosult, s ennek indoka a nemzetközi jogból eredő elvárások valamint a hazai bírói gyakorlat jelentős hatása volt.[18] Az Eütv. hatályos szabályai szerint akkor beszélhetünk veszélyeztető magatartásról, ha a beteg - mentális zavara következtében - saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, és a kezelés hiánya állapotának további romlását eredményezné, amely csak a bíróság által elrendelhető kötelező intézeti gyógykezeléssel hárítható el, de a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt.[19] Ezzel szemben a közvetlen veszélyeztető magatartás esetén a beteg - akut mentális zavara következtében - saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent, és az azonnali kezelés hiánya állapotának további romlását eredményezné, ami csak az Eütv.-ben szereplő intézeti gyógykezeléssel hárítható el.[20] A két fogalom közös eleme, hogy a pszichiátriai betegek esetében a mentális zavar fennálljon és magatartásuk veszélyt jelentsen akár saját magukra, akár másokra nézve. A különbség azonban két ponton figyelhető meg: egyfelől a beteg mentális állapotának fokozatában, másrészt eltér a mentális zavarból eredő viselkedés valamint a magatartás által előidézett veszély súlyossága. A veszélyeztető magatartás esetében ugyanis a beteg fennálló mentális zavarából eredő viselkedése jelenti a kiindulási alapot, amihez a magatartása következtében fellépő jelentős veszély társul, így ezen feltételek vizsgálata szükséges. Ezzel szemben a közvetlen veszélyeztető magatartás akut, azaz hirtelen fellépő mentális zavarok esetén állhat fenn, aminek következtében a pszichiátriai beteg magatartása közvetlen és súlyos veszélyt idéz elő mind magára, mind harmadik személyekre nézve.
Ahogy azt a fentiekben is kifejtettem, az Eütv. által biztosított korlátozó intézkedések között fokozatbeli eltérés érzékelhető, ugyanakkor a joggyakorlat következetes a tekintetben, hogy a jogintézmények között nem fokozatbeli eltérés van, hanem az ellátás sürgőssége indokolja a különbségtételt.[21] Ha a pszichiátriai beteg önként hajlandó az intézményi gyógyítási lehetőségeket igénybe venni, ott a jogalkotó sem szorgalmazza a bíróságok általi beavatkozást. Kizárólag olyan esetekben teremti meg ennek lehetőségét, ha a beteg és a helyette nyilatkozatot tevő személy döntése között érdekellentét feszül.[22] Az önkéntesség elmaradása esetén a beteg veszélyeztető magatartása kell, hogy megalapozza a további szükséges jogkorlátozó intézkedéseket. Ahogy a fentiekből is kitűnik, a veszélyeztető magatartások szintjei között is disztingvál a szabályozás. A legsúlyosabbnak minősülő, hirtelen fellépő magatartások nyilvánvalóan szükségessé teszik az azonnali beavatkozást, így indokolttá válhat a sürgősségi intézeti gyógykezelés alkalmazása. Tekintettel azonban arra, hogy ezekben az esetekben azonnal realizálódó, egyik pillanatról a másikra fellépő veszélyt jelentő magatartás valósul meg, így nem véletlen, hogy a jogszabály is a veszélyt észlelő orvos kompetenciájára és észlelésére alapítja a jogi feltétel szakmai megítélését. Éppen ezért ha az akut mentális zavar következtében fellépő magatartással összefüggésben igazolást nyer az eljárás során, hogy az indokolja a sürgősségi intézeti gyógykezelést, akkor a beszállításkori viselkedés utólagos eltérő értékelése nem írhatja felül a beteggel közvetlenül a magatartás fellépésekor interakcióba kerülő orvos helyzetértékelését.[23] A sürgősségi pszichiátriai gyógykezelés esetében tehát a bíróságnak arról kell döntenie, hogy a sürgősségi beszállításkor fennállt-e a beteg részéről a közvetlen veszélyeztető magatartás; ez csak azonnali pszichiátriai gyógykezelésbe vétellel volt elhárítható és indokolt-e a beteg további pszichiátriai gyógykezelésének elrendelése.[24]
Ettől eltérő megítélést tesz szükségessé a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelése során vizsgálandó jelentős veszélyt előidéző magatartás fogalma. A fogalmat a jogalkotó nem határozza meg, tartalmát mai napig a bírói gyakorlat formálja. Korábban számos eset rámutatott, hogy a veszélyeztető magatartás körében mindenképpen értékelni kell már az egészségromlás távolabbi kockázatát is és magába kell, hogy foglalja a közvetlen veszélyt előidéző állapot bekövetkezésének elkerülését is. Levezethető a gyakorlatból, hogy nem minősül a pszichiátriai beteg saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelentő magatartásnak, ha a páciensnél megállapított betegség általánosságban járhat ilyen jellegű következményekkel, ugyanakkor a szakértői vélemény a beteg közvetlen vizsgálatára, megfigyelésére vonatkozóan nem tartalmaz ezzel összefüggő, konkrét adatot és azt egyéb bizonyítékok sem támasztják alá. Ilyen esetekben ugyanis kimondta a Kúria, hogy a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelése sérti a beteg egészségügyi önrendelkezéshez fűződő szabadságjogát.[25] Tekintettel azonban arra, hogy kellő pontosságú definíció nem állt rendelkezésre, így az Emberi Jogok Európai Bírósága aggályát fejezte ki a szabályozás hiányosságaival kapcsolatosan.[26] Ennek hatására módosult az Eütv. 196. § b) és c) pontja. A kötelező pszichiátriai gyógykezelésekkel összefüggésben azzal bővült a fogalom, hogy csak akkor valósul meg veszélyeztető magatartás, ha a betegeknél a kórházi kezelés vagy sürgősségi gyógykezelés elmaradása a beteg állapotának további romlását eredményezné. A módosítás egyben tehát azt is jelenti, hogy a jogalkotó ezáltal valószínűsíti, hogy a gyógykezelés a beteg állapotromlását lassítja, megállítja,
- 154/155 -
legjobb esetben javítja.[27] A joggyakorlat alapján az is megállapítható, hogy nem sért jogszabályt a pszichiátriai intézet, ha a bíróság által történő személyes meghallgatásig, a törvényi határidők korlátai között a közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsító beteg intézeti felvételéről és bent tartásáról intézkedik, de a bíróság a sürgősségi gyógykezelést - a beteg aktuális pszichés állapota alapján - nem rendeli el.[28]
A Kúria nemrégiben hozott döntésében[29] további fontos megállapításokat tett a veszélyeztető magatartás fogalmát illetően. Az ügy tényállása szerint a beteg évtizedek óta diagnosztizált paranoid skizofréniával kezelt pszichiátriai beteg. Több éven keresztül évente egy alkalommal 2-3 hónap időtartamig gyógykezelés alatt állt a kérelmező intézet pszichiátriai osztályán. A beteggel szemben zaklató magatartása miatt több büntetőeljárás is indult, amihez kapcsolódóan pedig 2019-ben a bíróság a kötelező pszichiátriai gyógykezelését rendelte el. Mindezeken túlmenően a beteggel szemben cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezés iránti peres eljárás is folyamatban volt, melynek eredményeképpen a bíróság a beteg cselekvőképességét több ügycsoportra kiterjedően, beleértve az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlására vonatkozó jognyilatkozatok megtételét is, részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezte. Az eljárások során a szakértői megállapítások egybehangzóak voltak a tekintetben, hogy a beteg paranoid skizofréniája fennáll, betegségbelátása nincs.
2020-ban az érintett egészségügyi intézmény általános sebészeti osztályán a betegnek sebészeti műtéte volt. Ezt követően a műtétet végző orvost rendszeresen zaklatta, többször megjelent annak kórházi szakrendelésén és magánrendelésén is időpont nélkül, személyesen és email levelezés útján egyaránt igyekezett felvenni a kapcsolatot az orvossal. E magatartását a beteg többszöri felszólítás ellenére sem hagyta abba. Az intézmény ennek következtében kezdeményezte a kérelmezett kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelésének az elrendelését. Kérelmének indokaként arra hivatkozott, hogy a beteg pszichikai betegségének tartósan fennálló és időszakonként különösen felerősödő tünetei olyan módon befolyásolják magatartását, amely a sebészorvos folyamatos zaklatásában ölt testet, kihatva ezzel az orvos munkavégzésére és magánszférájára egyaránt. A beteg vitatta a paranoid skizofrénia fennállását, saját maga tekintetében az autizmus diagnózisát fogadta el és előadta, hogy a sebészeti műtéte miatt igyekszik felvenni a kapcsolatot az orvossal, ugyanakkor nem tagadta az intézmény által megnevezett magatartások megvalósítását. Az elsőfokú bíróság végzésében elrendelte a beteg kötelező intézeti gyógykezelését. Döntését az Eütv. 200. § (1) bekezdésére alapította, és az aggálytalannak vélt szakértői véleményből arra a következtetésre jutott, hogy a beteg magatartása jelentős veszélyt jelent a környezetére. A jelentős veszélyt a zaklató jellegű magatartással járó fenyegetettség érzésének megvalósulásával azonosította, valamint azt a tényt is értékelte, hogy a beteg önként nem veti alá magát a gyógykezeléseknek. A másodfokon eljáró bíróság a döntést helybenhagyta, az elsőfok indokolását csupán a beteg korábbi kórtörténetével, illetve a magatartásával összefüggő tények rögzítésével egészítette ki. A jogerős döntéssel szemben a beteg nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben többek között az Eütv. 200. § (1) bekezdésének sérelmét jelölte meg és kérte a jogerős végzés, elsőfokú döntésre is kiterjedő hatályon kívül helyezését és ezzel együtt a kérelem elutasítását. Álláspontja szerint téves jogalkalmazás történt, az eljáró bíróságok a tényeket a valóságtól eltérően állapították meg, ezt meghaladóan továbbra is vitatta a pszichiátriai betegsége fennállását és cáfolta, hogy viselkedésével veszélyeztető magatartást tanúsítana. Azzal érvelt, hogy az érintett sebészorvosnál kizárólag sebészeti beavatkozást kíván igénybe venni, ezért kereste fel több alkalommal. A Kúria a felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta, a jogerős végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatva a kérelmet elutasította. Indokolásában többek között kitért arra, hogy az Eütv. 188. § b) pontjában meghatározott veszélyeztető magatartás definíciója értelmében vizsgálni szükséges egyfelől a mentális zavar fennállását a betegek esetében, ezt meghaladóan pedig azt a tényt, hogy a beteg magatartása saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelent-e, továbbá azt is hogy a kezelés hiánya a beteg állapotának további romlását eredményezi-e, ami a megfelelő gyógykezeléssel elhárítható, ugyanakkor annak a vizsgálata is szükséges, hogy a megbetegedés jellege nem indokolja a sürgős intézeti gyógykezelésre vétel alkalmazását. Hangsúlyozta a Kúria, hogy ezen feltételek konjunktív jelleggel, együttesen vizsgálandóak, így bármely feltétel hiánya a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelésének akadályát képezi. Annak fontosságát is kiemelte a legfőbb bírói fórum, hogy a kötelező pszichiátriai gyógykezelés olyan személyi szabadságot korlátozó jogintézmény, amely nem a büntetőjog, büntetőeljárási jog, hanem a polgári jog területéhez tartozik. Tekintettel arra, hogy az említett jogintézmény rendkívül komoly beavatkozást jelent a beteget megillető alapjogok körébe, ezért annak a ténynek a vizsgálata, hogy a beteg magatartása jelentős veszélyt jelent-e a saját vagy mások életére, egészségére és testi épségére, a szükségesség és arányosság követelményének szem előtt tartását és követését követeli meg az eljárás során. Hangsúlyozta, hogy a bíróság kontroll szerepet tölt be az eljárásban, ugyanis a törvényi feltételek fennállásának bizonyítása során szigorú eljárási protokoll alapján és a garanciális előírások maradéktalan betartásával szükséges eljárni annak érdekében, hogy az alapjog a szükségesnél nagyobb sérelmet ne szenvedjen. Az esettel összefüggésben azt is kiemelte a Kúria, hogy hasonló helyzetekben, a betegek állapotából adódóan nem elfogadható az, hogy az eljárás során az érintett személy betegségére, valamint a kezelés elutasításának tényére helyeződik a hangsúly a peradatok értékelése során, ezt meghaladóan ugyanis éppen az alapjogban történő beavatkozásra tekintettel a megvalósított magatartás és az elrendelt jogkövetkezmény közötti szükségesség és arányosság vizsgálata is elengedhetetlen. Megállapította a Kúria, hogy a sebészorvos rendelésein való véletlenszerű megjelenés, valamint a sorozatos levélírás és a kapcsolatfelvétel rendszeres keresése mindenképpen kényelmetlen és zavaró lehet a rajongás tárgyát képező személy, valamint környezete számára, ugyanakkor e
- 155/156 -
sérelmet a lelki egészség sérelmének kategóriájával azonosította a Kúria. Az is megállapítható volt a peradatokból, hogy a beteg magatartása nem volt olyan mértékű, hogy abból az élet, testi épség vagy egészség komolyabb sérelme következhetett volna, azaz jelentős veszélyt nem idézett elő.
A pszichiátriai betegek megítélése mindig is különleges helyet foglalt el az egészségügyi jog területén. A mentális zavar miatt bekövetkező sajátos, olykor veszélyes magatartások mások védelme érdekében indokolhatják azt, hogy az ilyen betegek jogai korlátozást szenvedjenek. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye[30] 5. cikke szerint mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, szabadságától senkit nem lehet megfosztani, kizárólag csak a törvényben meghatározott esetekben és garanciális szabályok által biztosított eljárás útján. E rendelkezés az e) pontjában kifejezetten nevesíti a mentális zavarral küzdő embereket. Hazánkban a fentiekben bemutatott, az Eütv.-ben megjelenő szabályozás az, ami lehetőséget teremt arra, hogy ha a pszichiátriai beteg magatartása akár saját magára, akár másokra nézve veszélyt jelentene, jogszerűen korlátozzák e betegek jogait. A kötelező pszichiátriai gyógykezelés egyike ezen jogkorlátozó eszközöknek, ugyanis a beteg jelentős veszélyt előidéző magatartása esetén biztosítja, hogy a kezelést megtagadó személy mégis a szükségszerű kezeléshez jusson. Figyelembe véve azonban azt, hogy az intézkedés jelentős beavatkozást jelent a beteg jogaiba, különösen az önrendelkezési jogába, valamint a személyi szabadságába, ezért kulcsfontosságú kérdés a jogszabályban meghatározott feltételek teljeskörű és alapos vizsgálata az eljárások során. A joggyakorlat eredményei egyértelműen rámutatnak arra, hogy a beteg mentális zavarának súlyossága, valamint a fellépő magatartása által kiváltott veszély az a két hangsúlyos elem, amelyek vizsgálata rendkívüli körültekintést igényel. Ehhez kapcsolódóan fontos a szükségesség és az arányosság követelményének szem előtt tartása, hiszen az alapjogokra történő beavatkozás mindezt megköveteli. A fent ismertetett friss eset is rámutat arra a kiemelt jelentőségű elemre, hogy a beteg mentális zavarából eredően fellépő magatartás és az ezáltal kiváltott veszély arányban kell álljon a betegeket megillető jogkorlátozással. Ennek megfelelően a veszélyeztető magatartás fogalmában megjelenő jelentős veszély, mint előidézett következmény vizsgálata elengedhetetlen a jogkorlátozó döntés meghozatalához. Ugyanakkor az egyediesítés is nélkülözhetetlen feltétele az eljárásoknak, azaz minden esetben szükséges az egyedi körülmények alapos és teljes körű értékelése. Esetről esetre mérlegelendő az, hogy a beteg mentális zavara miatt fennálló, saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére kiható, jelentős veszély lehetősége felülmúlja-e az egyén autonómiája megőrzésének értékét.[31]
[1] Béky Ágnes Enikő: A páciensjogok, mint az egészségügyi ellátást igénybevevő személyek nevesített jogai, Jogtudományi Közlöny, 2013/10.
[2] Dósa Ágnes: A betegek jogai és kötelezettségei, In: Kommentár az egészségügyi törvényhez (szerk.: Dósa Ágnes - Hanti Péter - Kovácsy Zsombor) Wolters Kluwer, Budapest, 2016.
[3] Dósa Ágnes: Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása, In: Kommentár az egészségügyi törvényhez (szerk.: Dósa Ágnes - Hanti Péter - Kovácsy Zsombor), Wolters Kluwer, Budapest, 2016.
[4] Chronowski Nóra: Szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog, In: Emberi Jogi Enciklopédia (szerk.: Lamm Vanda), HVG-ORAC, Budapest, 2018.
[5] Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és pszichoterápiában, Medicina Kiadó, Budapest, 2006.
[6] Kussinszky Anikó: A sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos friss joggyakorlat-elemzés tapasztalatai és néhány kiegészítő szempont áttekintése, Családi Jog, 2021/2, 9-16.
[7] Petkó Mihály: Egészségügyi szolgáltatások és a beteg önrendelkezési joga, Gazdaság és Jog, 2013/12, 14-18.
[8] Szemán Felicitász: Az elme és a jog határán. 1. rész: a jogalkalmazás kérdései a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezeléseknél, Családi Jog, 2016/4, 9-13.
[9] 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.
[10] 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről.
[11] Plesó kontra Magyarország ügy Nr. 41242/08.
[12] BH 2015.39.
[13] Pfv.20.304/2004/5.
[16] Pfv.II.20.983/2022/10. ■
JEGYZETEK
[1] Béky Ágnes Enikő: A páciensjogok, mint az egészségügyi ellátást igénybevevő személyek nevesített jogai, Jogtudományi Közlöny, 2013/10, 493.
[2] Dósa Ágnes: A betegek jogai és kötelezettségei, In: Kommentár az egészségügyi törvényhez (szerk.: Dósa Ágnes - Hanti Péter - Kovácsy Zsombor), Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 49.
[3] Petkó Mihály: Egészségügyi szolgáltatások és a beteg önrendelkezési joga, Gazdaság és Jog, 2013/12, 14.
[5] Chronowski Nóra: Szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog, In: Emberi Jogi Enciklopédia (szerk.: Lamm Vanda), HVG-ORAC, Budapest, 2018, 619.
[7] Eütv. 3. § (1) bekezdés a) pontja.
[8] Dósa Ágnes: Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása, In: Kommentár az egészségügyi törvényhez (szerk.: Dósa Ágnes - Hanti Péter - Kovácsy Zsombor), Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 399.
[9] Uo. 405.
[10] Eütv. 190. § (1) bekezdés a)-c) pontja.
[11] Chronowski i.m. 620.
[12] Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és pszichoterápiában, Medicina Kiadó, Budapest, 2006, 295-296.
[13] Lásd részletesen Dósa 2016/2. i.m. 408-409.
[14] Eütv. 197. § (1) bekezdés.
[15] Lásd részletesen Eütv. 16. § (1)-(2) bekezdés.
[16] Lásd részletesen Szemán Felicitász: Az elme és a jog határán. 1. rész: a jogalkalmazás kérdései a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezeléseknél, Családi Jog, 2016/4, 9-13.
[17] Lásd részletesen Eütv. 199.§ és 200. §
[18] Lásd részletesen Dósa i.m. 2016/2. 401-402.
[19] Eütv. 196. § b) pont.
[20] Eütv. 196. § c) pont.
[21] Pfv.20.304/2004/5.
[22] Lásd részletesen Eütv. 197. §
[24] Uo.
[25] BH 2015.39.
[26] Lásd Plesó kontra Magyarország ügy Nr. 41242/08.
[27] Dósa 2016/2. i.m. 402.
[30] Hazánkban az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet a 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki.
[31] Kussinszky Anikó: A sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos friss joggyakorlat-elemzés tapasztalatai és néhány kiegészítő szempont áttekintése, Családi Jog, 2021/2, 16.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD egyetemi tanársegéd, Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszék; főtanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
