Az egészségügyi önrendelkezési jog érvényesülése a második világháborút követően egyre fokozódó hangsúllyal határozza meg az egészségügyi ellátások nyújtásának szabályait. Napjainkra kivételesnek mondható, hogy orvosi kezelésre a beteg beleegyezésének hiányában kerüljön sor. Az orvoslás egyik ilyen területe a pszichiátria. A sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés - tekintettel arra, hogy az az érintett akarata ellenére történik - különösen komoly beavatkozást jelent az egyén autonómiájába. A nem önkéntes pszichiátriai intézeti elhelyezés és kezelés esetében az egyén személyi szabadsághoz való joga és egészségügyi önrendelkezési joga egyaránt korlátozásra kerül. A beavatkozás lehetősége és volumene ugyanakkor annak szükségességétől és arányosságától függ. Ennek megfelelően az alábbi összefoglaló elsősorban az alapjogi garanciák érvényesülésének szemszögéből vizsgálja a joggyakorlat-elemzés tapasztalatait.
Ahogyan az a Kúria honlapján közzétett összefoglaló véleményben is szerepel,[1] az alapvető jogok biztosa két jelentésében is (AJB-305/2017 és AJB-344/2018. sz. jelentés) különleges fókusszal foglalkozott a sürgősségi gyógykezelés alá vont személyek alapvető jogainak érvényesülésével. Tekintettel arra, hogy a biztos, a hatáskörét meghatározó 2011. évi CXI. törvény 18. § (3) bekezdés e) pontja, valamint a 18. § (7) bekezdése értelmében nem vizsgálhatja a bíróságok tevékenységét, valamint nem járhat el olyan ügyben, amelyben a határozat felülvizsgálata iránt bírósági eljárás indult, vagy amelyben jogerős bírósági határozat született, így a hozzá beérkező egyedi, a sürgősségi gyógykezeléseiket elrendelő bírósági eljárások formális voltára vonatkozó panaszok esetében a konkrét bírósági eljárásokat nem minősíthette. A bírósági eljárások alapjául szolgáló jogszabályi környezet alapjogi szempontú vizsgálatára azonban hivatalból indított vizsgálat keretében lehetősége volt. Elsősorban az érintett személyek hatékony jogorvoslathoz való jogának érvényesülésével kapcsolatban tett megállapításokat, de számos, a tisztességes eljáráshoz való joggal összefüggő visszásság lehetősége is körvonalazódott.
A Kúria elnöke az ítélkezési tevékenység vizsgálata céljából, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 29-30. §-ai alapján maga is indokoltnak látta megvizsgálni a sürgősségi pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos joggyakorlatot, amelynek összefoglaló véleménye 2021 februárjában vált nyilvánosan is elérhetővé. A joggyakorlat-elemző csoport az ország területén található, valamennyi törvényszék elnöke által az elemzés céljára kiválasztott összesen 190 ügyet vizsgált meg a munka kezdetén, a feladat céljának megfelelően[2] összeállított elemzési adatlap szempontrendszere mentén.
Az alábbiakban egy kivonatot olvashatnak, amely rámutat a joggyakorlat-elemzés tárgyául szolgáló eljárás jelentőségét adó körülményekre, ismerteti a releváns vonatkozó szabályozást, és röviden összefoglalja a munkacsoport összegző véleményének legfontosabb megállapításait és ajánlásait.
A nem önkéntes pszichiátriai elhelyezéssel és gyógykezeléssel összefüggő, jogi kötőerővel bíró nemzetközi egyezmények közül a legfontosabbak az alábbiak:
- Az Európa Tanács által, Rómában 1950. november 4-én elfogadott, és Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye), valamint
- az Európa Tanács 1997. április 4-én Oviedóban kelt, és Magyarországon a 2002. évi VI. törvénnyel kihirdetett,
- 9/10 -
az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló Egyezménye (a továbbiakban: Oviedói Egyezmény),
- illetve az ENSZ által 2006. december 13-án New Yorkban elfogadott és Magyarországon a 2007. évi XCII. törvénnyel kihirdetett, a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezmény (a továbbiakban: CRPD).
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye[3] és az Oviedói Egyezmény,[4] valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogi gyakorlata lehetőséget ad a pszichiátriai betegek nem önkéntes gyógykezelésére (involuntary treatment) és nem önkéntes elhelyezésére (involuntary placement).
A CRPD garanciális rendelkezései alapján ugyanakkor vélt vagy valós fogyatékosság nem lehet jogszerű alapja az érintett személy akarata ellenére történő pszichiátriai intézetbe történő utalásának, elhelyezésének és kezelésének.[5] A 14. cikk kiemeli, hogy "a fogyatékosság megléte semmilyen esetben nem indokolhatja a szabadságtól való megfosztást". A CRPD Bizottság értelmezése szerint a valós vagy vélt fogyatékosság alapján történő fogva tartást ön- és közveszélyesség esetén lehetővé tevő szabályozások összeegyeztethetetlenek a 14. cikkel.[6]
Fentiek alapján megállapítható, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az azzal harmonizáló Oviedói Egyezmény, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata nincs összhangban a szintén jogi kötőerővel bíró CRPD-vel.
A nemzetközi tendenciák tekintetében megállapítható, hogy az elmúlt években - a számos európai országban lezajlott, a mentális egészséget érintő reformokat követően - változás következett be: új, személyközpontú, felépülésalapú megközelítésmód tapasztalható a pszichiátriai ellátásokkal összefüggésben. Mindazonáltal a nem önkéntes elhelyezés és kezelés továbbra is gyakori, bár ellentmondásos jellemzői a mentális egészségügyi rendszereknek és a szabályozások részét képezik.[7]
Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése értelmében (összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 5. cikk 1. pontjával) senkit sem lehet a szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A szabadság elvonására mint alapjog-korlátozásra alkalmazandó az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt szükségességi-arányossági mérce is, mely szerint alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) szerint a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételének háromféle jogalapja lehet:[8]
a) Önkéntes gyógykezelés esetén a cselekvőképes beteg a pszichiátriai intézeti felvételhez maga (vagy helyettes döntéshozója) adja a beleegyezését.
b) Sürgősségi gyógykezelés esetén a kezelés feltétele, hogy a beteg közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsítson, amely csak azonnali pszichiátriai intézeti kezelésbe vétellel hárítható el. Ebben az esetben az állapotot észlelő orvos közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai intézetbe szállításáról, amelyhez szükség esetén rendőri közreműködést is igénybe vehet. Sürgősségi gyógykezelés esetén - összességében legfeljebb 96 órán belül meghozott - bírósági határozat fog dönteni arról, hogy a kezelés indokolt volt-e, illetve a sürgősségi állapot elmúltával szükséges-e a kezelés fenntartása kötelező gyógykezelés formájában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
