A házastársak válófélben vannak, a közös gyermek szülői felügyeletében és a lakás használatában nem tudnak megegyezni, a házasság felbontása és a járulékos kérdések iránti per már folyamatban van. Az érzelmi krízishelyzetet megélő házastársak a közös lakásban laknak, a mindennapjaik kiélezett konfliktushelyzetek láncolata. Az élethelyzet résztvevőinek érzelmi immunrendszere napról napra romlik, majd egy veszekedés során az egyik szülő kiejti a száján az öngyilkosság lehetőségét. A másik szülő - ráérezve e helyzetben rejlő lehetőségre - azonnal felhívja mentőket, akik az öngyilkosság veszélye miatt gyorsan érkeznek. Az öngyilkossági szándékot tagadó szülő egyre kétségbeesettebben tiltakozik a kórházba szállítása ellen, ami végül tiltakozása ellenére megtörténik. Mindezek után a mentővel a kórház pszichiátriai osztályára már egy érzelmileg igen zaklatott állapotban lévő beteg érkezik, akinek megkezdődik a sürgősségi gyógykezelése öngyilkosság fenyegető veszélye miatt. A perben a másik szülő azonnal arra hivatkozva kéri a szülői felügyeletre feljogosítást és ehhez kapcsolódva a közös lakás kizárólagos használatát, hogy lám a pszichiátriai kezelés alatt álló szülő mentális labilitása miatt nem alkalmas a gyermekek nevelésére.
Hangsúlyozom, természetesen ez egy fiktív jogeset, amelynek megtörténte azonban nagyon is elképzelhető. Azt kívántam vele érzékeltetni, hogy a pszichiátriai betegek kötelező gyógykezelésének problematikája sokkal közelebb áll mindennapi életünkhöz, mint gondoljuk. Ha pedig a fenti fikciót kiterjesztjük az időskori szellemi hanyatlás szélsőséges mentális tüneteivel szembesülő család krízishelyzetére, akkor - némi szemléltető túlzással - eljutunk odáig, hogy a pszichiátriai betegek kötelező gyógykezelésének problémája bármelyikünk életében megjelenhet.
Mindezekre figyelemmel különösen fontos, hogy a súlyos alapjog korlátozást jelentő kötelező pszichiátriai kezelés orvosi és jogi kontrollrendszere minden esetben maradéktalanul működjön. Ez pedig esetenként jóval többet jelent, mint a jogi előírásoknak formálisan megfelelő jogalkalmazás.
Az alábbiakban összefoglalom azokat a jogalkalmazási kérdéseket, melyekkel a kötelező pszichiátriai kezeléssel kapcsolatos ügyekben leggyakrabban szembesülünk. Összeállításom alapvetően problémafelvetés, a domináns elemekre koncentrál.
Kiindulásként fontosnak tartom annak rögzítését, hogy írásomnak nem a büntetőügyekben eljáró bíróságok által alkalmazott kényszergyógykezelés a tárgya, hanem az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) X. fejezetében szabályozott bírósági hatáskörrel érintett ügyek
- az önkéntes pszichiátriai intézeti gyógykezelésnél az intézeti gyógykezelés indokoltsága és a beteg beleegyezése érvényességének vizsgálata [Eütv. 197. § (5) bek.],
- a sürgősségi gyógykezelésre beszállítás indokoltságának vizsgálata [Eütv. 199. § (1)-(3) bek.],
- a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelése [Eütv. 199. § (5) bek., és 200. § (1) bek.],
- a kötelező gyógykezelés fenntartásának felülvizsgálata [Eütv. 199. § (8) bek.].
Ezekben az ügyekben a bíróság az Eütv. 201. § (1) bekezdésének felhatalmazása alapján - az (1)-(10) bekezdésekben rögzített speciális szabályokkal - a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) nemperes eljárásra vonatkozó rendelkezései szerint jár el.
Az ismertetett szabályozási struktúrából egyértelműen érzékelhető, hogy ezekben az ügyekben speciális módon találkozik a gyógyítás és a jogvédelem, a beteg szakszerű kezeléséért felelős pszichiáter és a bírósági hatáskört gyakorló bíró, illetve bírósági titkár. A kapcsolódás ténye és az együtt dolgozás törvényi szükségszerűsége a két szakterület számára igen jelentős kihívás, melynek gyakran felmerülő kérdése, hogy melyik az elsődleges, ki ellenőrzi a másikat, a gyógyítás és a jogvédelem párharcáról van-e szó ezekben az eljárásokban, a háttérben a társadalom védelmi igényével.
Alapelvként rögzíthetjük, hogy a pszichiátriai kezelésekkel kapcsolatos ügyekben a bíróság feladata nem a pszichiáter orvos szakmai tudásának ellenőrzése, hanem az Eütv.-ben és a Pp.-ben rögzített jogi garanciarendszer érvényesülésének biztosítása. Egyértelmű az is, hogy a kötelező pszichiátriai kezelések célja elsődlegesen a gyógyítás, melyért az orvos felel. Ez a gyógykezelés azonban az érintett alapjogainak olyan súlyos korlátozásával jár, amelyre csak a törvényben meghatározott feltételek ma-
- 9/10 -
radéktalan megvalósulása esetén van jogi lehetőség, a szintén törvényben szabályozott eljárásrendnek megfelelően. Utóbbiért pedig a beteget kezelő egészségügyi intézmény és a bíróság közös felelősséggel tartozik.
Ennek megfelelően nincs rangsor az orvosi és a jogi szempontok között az eljárásban. A törvényes eljárás két pilléren nyugszik: az orvosi és a jogi követelmények teljes körű érvényesülésén.
1. Az Eütv. 201. § (1) bekezdésének általános rendelkezése szerint a bíróság a pszichiátriai kezelésekkel kapcsolatos ügyekben nemperes eljárásban jár el, melyre - ha az Eütv.-ből és a polgári nemperes eljárás jellegéből más nem következik - a Pp. szabályait kell alkalmazni. Az eljárási szabályok fenti struktúrája lényegében tripla csavart tartalmaz, mert egyrészt speciális szabályok hiányában érvényesül a Pp. funkcionális hatálya: a peres eljárás részletes szabályait kell alkalmazni egy nemperes eljárásra. Ez a nemperes eljárás azonban jellegénél fogva nem teszi lehetővé a peres szabályok maradéktalan alkalmazását, s az objektíve szükségszerű eltérésekhez az Eütv.-ben rögzített speciális szabályok sem adnak minden esetre megnyugtató támpontot. Ez a szabályozási megoldás igen tág teret ad az eltérő eljárásjogi gyakorlatra, ami az eljárás tárgyát képező alapjog korlátozás súlyára figyelemmel nem megnyugtató.
A sajátos eljárásjogi helyzetet pedig még tovább árnyalja, hogy az eljárás legfontosabb alanya - a beteg, aki eljárásjogi megnevezéssel: kérelmezett - mentális állapotából eredően általában nem képes a külvilág valós érzékelésére, s a környezeti történésekre adekvát reakcióra.
Mindebből következően az eljárás összes hivatalos résztvevőjének fokozott súlyú kötelezettsége a kérelmezett jogainak védelme, az eljárás olyan módon történő alakítása, mely maximálisan szolgálja ezt az elvet. Enélkül ugyanis a fenti szabályozási bizonytalanságokra is figyelemmel súlyosan megrendülhet a jogszerűség követelménye.
Kellő nyomatékkal szeretném jelezni, hogy a Pp. alapelveinek - az eljárás nemperes jellegének sajátosságait figyelembe véve - ezekben az eljárásokban is érvényesülnie kell.
2. A bíróság eljárása a beteget kezelő kórház kérelmével indul. A kérelem tartalmára az Eütv. nem ír elő speciális rendelkezést, s ez az első eljárásjogi probléma, amivel a bíróság szembesül. Mivel polgári eljárásban vagyunk, a kérelemhez kötöttség elve érvényesül, ami azonban csak akkor valósul meg ténylegesen, ha felismerhető a kérelem pontos tartalma.
Az eljárást indító kérelem tartalma és formája azonban kórházanként eltérő, igen széles skálán mozog, a kérelmezett állapotára csak egy kódszámmal utalástól egészen a felvétel körülményeit részletesen tartalmazó kérelemig.
Az eljárás jellegéből következően nyilvánvalóan nem várható el a kórháztól a keresetlevél Pp.-ben meghatározott tartalmi elemeinek megfelelő részletességű és pontosságú kérelem előterjesztése. Az viszont egyértelműen rögzíthető, hogy az eljárásjogi alapelvek érvényesülése és az alapjogok védelme - más szóval a jogszerű eljárás - akkor valósul meg, ha a kérelem minimál-követelményként tartalmazza
- a kérelmezett sürgősségi gyógykezelésbe vételét megalapozó körülmények dokumentálását (szakorvosi beutaló, felvételi kórlap, a mentő beszállítási jegyzőkönyve, a rendőrségi intézkedésről készült jegyzőkönyv);
- a kezelőorvos szakmai álláspontját a kérelmezett állapotáról,
- valamint annak konkrét indokolását, hogy mivel valósul meg a közvetlen veszélyeztető, illetve a veszélyeztető magatartás.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kérelem szövegezése világos és laikusok számára is érthető legyen, ne csupán idegen szavakkal megfogalmazott orvosi szakkifejezéseket tartalmazzon.
Csak a fenti követelményeknek megfelelő kérelem biztosítja a beteg és ügygondnoka számára a megfelelő felkészülést a bírósági meghallgatásra, valamint a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő számára is ez ad elégséges kiindulópontot a sürgősségi gyógykezelés megkezdése indokoltságának utólagos vizsgálatához.
3. A következő eljárásjogi alapkérdés, hogy a bíróság részéről ki jár el a meghallgatáson, és ki hozza meg az érdemi döntést. Ebben a kérdésben 2015. július 1. napjától jelentős változás történt a szabályozás terén, ugyanis az Eütv. 201. § (1) bekezdésének ekkor hatályba lépő rendelkezése szerint a 196-200. §-ok szerinti eljárásokban bírósági titkár is eljárhat.
Az új szabályozás megszüntette azt a 21/2010. (II. 25.) AB határozat nyomán kialakult eljárási anomáliát, amikor egyes bíróságokon - a döntés adta lehetőséggel élve - a meghallgatást a gyógyintézetben a titkár végezte, majd a döntést utóbb, a titkár által készített jegyzőkönyv, szakvélemény és egyéb dokumentáció alapján bíró hozta meg. Kétségtelen, hogy az eljárási megoldás formálisan elfogadható módon ötvözte a bírói döntés garanciális követelményét a bírósági feladat ellátásának objektív és szubjektív feltételeivel. Ugyanakkor éppen a közvetlenség elvének sérelme miatt nem biztosította maradéktalanul azt a tartalmi garanciát, melyért az Alkotmánybíróság előírta a bírói döntés szükségességét.
A jelenlegi szabályozás szerint a bírósági titkár eljárási és döntési lehetőségében összekapcsolódik az eljárás lefolytatása, a tények közvetlen észlelése az önálló döntési hatáskörrel és az ezzel járó függetlenséggel és felelősséggel.
Természetesen a hatályos szabályozás is elsődleges megoldásként rögzíti a bíró eljárásának lehetőségét.
4. Sajátos az eljárásban jogilag nem egyértelmű az ügygondnok szerepe, részvételének eljárásjogi minősítése és törvényi feladatának objektív elláthatósága.
Az Eütv. 201. § (4) bekezdése szerint a beteg képviseletére akkor rendel ki ügygondnokot a bíróság, ha egyébként törvényes vagy meghatalmazott képviselője nincs. Ebből a megfogalmazásból okszerűen következik, hogy az ügygondnok a Pp. 74. § és az ebből eredően alkalmazott 66-73. §-ok alapján eljáró képviselőnek minősül. Az
- 10/11 -
ügygondnok által képviselt fél azonban általában nem áll cselekvőképességet érintő gondnokság hatálya alatt. Könnyen előfordulhat, hogy már az elsőfokú határozat kézbesítésének időpontjában otthonába bocsátották, azaz cselekvőképtelen állapotban lévőnek jogilag nem tekinthető. Ilyen helyzetben ha az időközben cselekvőképességét ténylegesen is visszanyerő, ismert helyen tartózkodó pszichiátriai beteg helyett a bíróság határozatát a beteg akaratától függetlenül kirendelt ügygondnok részére kézbesíti, több problémát felvett a jogorvoslati jog gyakorlása szempontjából. A probléma egyértelmű és speciális eljárásjogi szabályozással kezelhető lenne.
5. Az ügygondnok eljárásának garanciális jelentőségű feladatát fogalmazza meg az Eütv. 197. § (5) bekezdése, mely előírja, hogy köteles a beteget a bírósági meghallgatás előtt felkeresni, tájékozódni a beszállítás körülményeiről és tájékoztatni az eljárással kapcsolatos jogairól.
A fenti törvényi előírásokkal maradéktalanul egyetértve azonban a gyakorlatban számtalan megvalósíthatósági problémával találjuk szemben magunkat, melyekből csak a jéghegy csúcsát vázolom.
Az ügygondnok előzetes tájékozódási és tájékoztatási kötelezettsége ugyanis azt követeli meg, hogy az ügygondnok a kirendelés kézhezvételét követően, a meghallgatás előtt felkeresse a beteget a kórházban, s többletinformációkat kérjen a kórház - a kérelmező - képviselőjétől. A nagyobb kórházakban azonban hetente több alkalommal is van bírósági meghallgatás, amikor gyakran 20-30 új és régi beteg meghallgatásának kell megtörténnie, a kórházi kezelőorvos részvételével és az ápolószemélyzet segítségével. Igen nehezen megvalósítható, hogy az ügygondnok két alkalommal is bejusson a pszichiátriai osztályra, a meghallgatás előtt és alatt, továbbá hogy az előzetes látogatásakor érdemi segítséget kapjon a kórház leterhelt munkatársaitól a tájékoztatás, a beteghez kísérés, a beteg tájékoztatásra alkalmas állapotának biztosítása, továbbá a fizikai biztonságának megteremtése körében. Az Eütv. rendelkezéseink maradéktalan megvalósulásához pedig mindezek elengedhetetlenül szükségesek lennének.
6. Nem feledkezhetünk meg ebben a körben az eljárás egy igen fontos specifikumáról: a beteg mentális állapotáról. Nagy valószínűséggel ugyanis éppen azért kezelik pszichiátriai osztályon, mert aktuálisan kóros elmeműködése miatt nem a valóságnak megfelelően észleli saját magát és környezetét, magatartása önmagára és/vagy környezetére veszélyeztető, érzelmi krízishelyzetben van, illetve kezelése olyan gyógyszerekkel történik, melyek tudatának működését sajátosan befolyásolják. Mindezekből következően az Eütv.-ben előírt tájékoztatási kötelezettség tényleges megvalósulásának komoly korlátai vannak a beteg oldalán. Az is lényeges követelmény lenne, hogy olyan ügyvéd lásson el ilyen ügyekben ügygondnoki feladatot, aki rendelkezik speciális képzettséggel vagy képességgel az ilyen típusú helyzetek kezelésére és a beteggel történő kommunikációra.
7. A meghallgatási jegyzőkönyveket olvasva - s nem vitatva a fiatal kollégák szakmai képzettségét, s a törvény megtartására törekvését - számtalanszor megfordul a fejemben, hogy a meghallgatáson a bíróságot képviselő 30 év alatti titkár, valamint a kirendelt ügygondnok ügyvéd helyett esetenként eljáró ifjú ügyvédjelölt rendelkezik-e olyan élettapasztalattal, mely megkönnyíti a sajátos eljárásjogi szituáció kezelését.
8. A bírósági meghallgatás helyszíne, az eljárás tárgyi feltételei a szűk értelemben vett eljárásjogon túlmutató, de az eljárás tartalmára jelentős hatást gyakorló elemek.
Az Eütv. 201. § (6) bekezdésében rögzített kivételes szabály - mely szerint a bírósági meghallgatást szükség esetén a bíróság hivatalos helyiségén kívül is meg lehet tartani - a gyakorlatban általános szabállyá lépett elő. Erőforrás (kísérő ápolószemélyzet és szállító kapacitás) és speciális, objektív feltételek (a meghallgatásra alkalmas helyiség) hiányában ugyanis sem a kórház, sem a bíróság nem tudja biztosítani a bírósági épületben történő meghallgatás feltételeit. Így a bírósági meghallgatásokra a kórházakban kerül sor, ahol igen változatos módon biztosítják a tárgyi feltételeket. A kórházak egy részében - sajnálatosan nagy betegszámmal dolgozó, országos jelentőségű intézményben is - nem biztosítanak önálló helyiséget a meghallgatás céljára. A bírósági eljárás résztvevői gyakran a kórtermekben, esetenként a beteg ágyánál állva látják el törvényi feladataikat.
Szerencsére a kórházak jelentős részében legalább biztosítanak egy átmenetileg nem használt kezelő- vagy dolgozószobát.
Mindez különösen három okból fontos: a meghallgatás körülményei befolyásolják az eljárás függetlenségének és pártatlanságának látszatát, a bíróság pedig ebben az eljárásban is bíróság, annak minden alaptörvényi és jogszabályi előírásával. A meghallgatás körülményeinek zavartalansága előfeltétele az alapjogi garanciák érdemi érvényesülésének. Nem feledkezhetünk meg az adatvédelemmel kapcsolatos előírásokról sem, a betegek személyes és gyógykezeléssel kapcsolatos adatai ugyanis törvényi védelmet élveznek.
9. A következő garanciális kérdés a bírósági meghallgatáson résztvevők köre. Értelemszerűen kötelező a bíróság képviselőjének (bíró vagy titkár) részvétele, valamint a beteg és az ügygondnok jelenléte. Az Eütv. 201. § (7) bek. a) pontjából az is következik, hogy az eljárást kezdeményező szakmai nyilatkozatra kompetens képviselőjének jelenléte is szükséges. Utóbbi törvényi rendelkezés nem értelmezhető másként, mint pszichiáter szakorvos részvételének előírása. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a heti legalább két meghallgatási napon az adott pszichiátriai osztály egy orvosának munkaidejét csak a meghallgatásokon történő részvétel tenné ki, amit a kórházak nem, vagy csak részlegesen tudnak megoldani. Hiányuk azonban nem elfogadható, mert ebben az esetben az eljárás orvosi-szakmailag pontos, indokolt kérelem nélkül folyik.
Ismét visszatérek az eljárás neuralgikus pontjához: csak az a kérelem minősül az Eütv. garanciarendszere alapján megfelelőnek, amelyben a kérelmező egyértelműen és laikusok számára is érthetően fogalmazza meg, hogy a kérelmezett mely magatartásával valósítja meg a veszélyeztető és közvetlen veszélyeztető magatartást.
10. Az eljárás mások kulcskérdése a bíróság által kirendelt igazságügyi pszichiáter szakértő részvételének mód-
- 11/12 -
ja és a szakvéleményével kapcsolatos formai és tartalmi követelmények. Ezekre a kérdésekre az Eütv. nem tartalmaz az eljárás specialitásához igazodó, "könnyített" szabályokat, melyből értelemszerűen következik, hogy arra a Pp. 177-183/A. § rendelkezéseit kell alkalmazni. Az Eütv. 201. § (1) bekezdésében a Pp. "megfelelő" alkalmazására utalás arra nem biztosít lehetőséget, hogy a szakértő részvételével kapcsolatos általános, garanciális szabályokat figyelmen kívül hagyjuk, vagy lerontsuk.
Tehát a Pp. szabályait megfelelően alkalmazva a szakértő a pszichiátriai ügyekben a szakvéleményét előterjesztheti írásban vagy szóban, utóbbi esetben a meghallgatási jegyzőkönyvnek azt kellő, meggyőző részletességgel tartalmaznia kell.
Egyik előterjesztési mód sem mentesíti a szakértőt attól, hogy a megalapozott szakvéleményhez a bírósági meghallgatás előtt meg kell vizsgálnia a kérelmezettet, továbbá tanulmányoznia kell a beteg beszállításáról rendelkezésre álló dokumentációt is.
11. A szakértő véleményének tartalmával kapcsolatban nyilvánvalóan több garanciális elvárást fogalmazhatnék meg. Helyette azonban egy követelményt emelek ki, mely nélkül nem tekinthető megalapozottnak a szakvélemény: pontosan, egyértelműen, érthetően tartalmazza a közvetlen veszélyeztető, illetve veszélyeztető magatartás megvalósulásának indokolását az Eütv. 188. § b) és c) pontjaiban foglaltakat alkalmazva. Semmi más nem tekinthető veszélyeztető, illetve közvetlen veszélyeztető magatartásnak, csak amit a törvényhelyek előírnak. Hogy még egyértelműbb legyek, az alábbiakat emelném ki a törvényszövegre figyelemmel:
- nincs olyan pszichés betegség vagy tünet, amely jogi szempontból, konkrét indokolás nélkül közvetlen veszélyeztető vagy veszélyeztető magatartás megállapítását alapozza meg;
- önmagában a pszichés megbetegedés ténye jogilag nem alapoz meg kötelező pszichiátriai kezelést;
- a pszichiátriai beteg kórházi kezelésének orvosi indokoltsága nem alapozza meg automatikusan a kötelező pszichiátriai kezelés elrendelését;
- a sürgősségi gyógykezelésre beszállítás indokoltságához a pszichés állapot akut zavara szükséges, valamint ezzel összefüggésben a saját vagy mások életét, testi épségét, egészségét közvetlenül és súlyosan fenyegető veszély;
- a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendeléséhez is konkrétan indokolt veszélyhelyzet szükséges, nem elegendő a gyógykezelés folytatásának orvosi szempontból fennálló szükségessége.
Hangsúlyosan rögzítem ennél a pontnál is: a bíróság feladata nem a pszichiáter orvos szaktudásának felülbírálata. A bíróság kötelezettsége annak ellenőrzése, hogy a kórház és a szakértő egyértelműen megindokolta-e, mivel valósítja meg a beteg a veszélyeztető, illetve a közvetlen veszélyeztető magatartást. Ez a látszólag egyszerű feladat azonban a legnagyobb vihart kavarja az eljárásokban résztvevő pszichiáterek és a bíróság között. Mindezek ismeretében is határozott álláspontom az, hogy a bíróságnak jogi szempontból nincs más lehetősége, mint a fenti követelmények következetes érvényesítése. Ennek az elvárásnak adott nyomatékosan hangot az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Plesó kontra Magyarország ügyben 2012. október 2. napján hozott ítélete is[1].
12. A meghallgatás menetét a jegyzőkönyvnek kellő részletességgel tartalmaznia kell. A jegyzőkönyv minimum-tartalmára az Eütv. 201. § (7a) bekezdése megfelelő eligazítást nyújt. Ebből garanciális okból a c) és d) pontokat emelem ki, mely alapján a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell a betegnek feltett kérdéseket és válaszokat (amennyiben erre állapota lehetőséget biztosít), valamint a beteg által önállóan előadottak összefoglalását. Ezek hiányában az elsőfokú bíróság döntése nem lehet megalapozott, továbbá a másodfokú bíróság számára különleges jelentősége van az elsőfokú döntés felülvizsgálatakor. A megfelelően teljes jegyzőkönyvezésnek azért is kiemelt jelentősége van, mert a fellebbviteli tapasztalatok szerint igen gyakori probléma, hogy a gyógyszerezés hatása alatt álló kérelmezett utóbb nem emlékszik sem a meghallgatás tényére, sem a szakértői vizsgálatra.
Sajátos kérdésként merül fel, hogyan készül a meghallgatási jegyzőkönyv. Tapasztalataink szerint a meghallgatást vezető titkár/bíró saját jegyzetei vagy hangfelvétel alapján készíti el a meghallgatási jegyzőkönyvet, külön jegyzőkönyvvezető nem vesz részt a meghallgatásokon.
13. Az eljárás következő kérdése, hogy a bíróság a beszállítás indokoltságát elbíráló és a kötelező gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos határozatát mikor hozza meg: a meghallgatáson, vagy utóbb a bíróságon. Ez azért válik kulcsfontosságú kérdéssé, mert ez a választás döntő befolyással lesz az eljárás jövőbeni sorsára, nem utolsósorban annak időtartamára, s ezzel összefüggésben az alapjogvédelem érvényesülésére.
Nem kétséges, hogy a kérelmezett alapjogainak megfelelő védelmét az a megoldás szolgálja jobban, ha a bíróság képviseletében meghallgatást tartó bíró/titkár a helyszínen, a meghallgatás befejezését követően meghozza és az érintettek számára kihirdeti döntését. Ebben az esetben a döntés tartalmát és indokolását - a végzést - vagy a jegyzőkönyvnek kell tartalmaznia [Pp. 222. § (2) bek.], vagy külön íven szövegezve a jegyzőkönyv mellékletét képezi. Ez a megoldás ad lehetőséget arra, hogy a felek a végzés kihirdetését követően azonnal jegyzőkönyvbe mondhatják fellebbezésüket annak indokolásával, valamint észrevételt is tehetnek egymás fellebbezéseire. Ezt követően pedig haladéktalanul megtörténhet a fellebbezés felterjesztése a másodfokú bíróságra. Így bekövetkezhet az az optimális helyzet, hogy a másodfokú döntésre akár a meghallgatást követő 30 napon belül, de legkésőbb 60 napon belül sor kerülhet.
A határozathozatal másik megoldása az, amikor a meghallgatást vezető bíró/titkár nem hozza meg a helyszínen a döntést, hanem arról tájékoztatja a feleket, hogy külön végzésben határoz, majd azt írásban kézbesíti a felek számára. Ebben az esetben még a haladéktalan döntéshozatal esetén is megindul a végzés postai kézbesítésének mechanizmusa, amit fellebbezés esetén annak szintén postai kézbesítéssel történő észrevételezése követ. Így a másodfokú bírósághoz nem ritkán 2-3 hónappal a
- 12/13 -
meghallgatást követően érkezik meg a fellebbezés. Nem igényel különösebb magyarázatot az, hogy alapjogvédelmi szempontból ez a gyakorlat aggályosnak tekinthető, hiszen akár a következő 30 napos felülvizsgálat is előbb történik meg, mint a korábbi döntés elleni fellebbezés másodfokú elbírálása.
14. A következő sarkalatos kérdés a bíróság határozatának tartalma, melyre eljárásjogilag a Pp. 222. § rendelkezései irányadóak, visszautalva az ítélettel kapcsolatos, Pp. 220. §-ában foglalt előírásokra. A lényeget röviden összefoglalva: az ügydöntő végzésnek ebben az ügycsoportban is egyértelmű rendelkező résszel és a döntést ténybelileg és jogilag megalapozó indokolással kell rendelkeznie. Ezen követelmények alól nem ad felmentést sem a meghallgatási napra kitűzött ügyek nagy száma, sem a jegyzőkönyvezés nehézségei, sem az eljárás gyorsasága. A kérelmezett mentális állapota pedig még inkább megköveteli a fokozott gondosságot a határozatszerkesztés terén.
A határozattal szembeni tartalmi elvárások két csoportba sorolhatók: az általános és a speciális elvárások körébe. Alapelvi szinten rögzítendő általános elvárás az, hogy a bíróság határozatának az adott ügyre vonatkozó konkrét, specializált indokolást - tényállást és jogi indokolást - kell tartalmaznia. Nem elégedhetünk meg az eljárás gyorsaságát szolgáló formanyomtatvány kitöltéssel, sem konkrét indokolási elemeket nélkülöző, jogszabály ismertetést tartalmazó határozatokkal. Különösen nem tesz eleget a bíróság az indokolási kötelezettségének akkor, amikor konkrét tényállás rögzítése helyett csak utal a határozat mellékletét képező szakvéleményre. Mindezek a megoldások a Pp. 222. § és 220. § rendelkezéseiben foglalt elvárásoknak nem felelnek meg.
A speciális tartalmi elvárás lényegének megfogalmazása igen egyszerű: minden bírósági döntés indokolásának konkrétan és pontosan tartalmaznia kell, mi valósította meg a közvetlen veszélyeztető, illetve a veszélyeztető magatartást. Ennek konkrét indokolása nélkül határozatunk nem felel meg a törvényi előírásoknak. A bíróság pedig akkor tölti be a törvényben rögzített garanciális feladatát, ha ezt a konkrét indokolást elvárja az eljárásba bevont igazságügyi szakértőtől, és a kérelmezőt képviselő kezelőorvostól is.
15. Az eljárásjogi szabályok nem adnak egyértelmű eligazítást arra, hogy a kézbesítéssel közölt határozatot kinek kell kézbesíteni, illetve ki jogosult fellebbezés előterjesztésére. A probléma elsősorban a kérelmezett és ügygondnoka vonatkozásában jelentkezik, s különösen sajátos helyzetet produkál abban az esetben, ha a kérelmezett a határozat kézbesítésekor már nincs a kérelmező intézetében. Kétségtelen, hogy az Eütv. 201. § (4) bekezdése a kérelmezett részére kirendelt ügygondnokot képviselőnek tekinti, s - a gondnoksági perektől eltérően - nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, hogy a kérelmezett önálló jogorvoslati joggal rendelkezik. Álláspontunk szerint az ügy jellegének az a gyakorlat felel meg, melyben a kérelmezett által fellebbezési határidőn belül személyesen benyújtott fellebbezéseket önálló jogorvoslatnak tekinti és érdemben bírálja el.
Ugyanakkor ebben a kérdésben is elengedhetetlen a speciális eljárásjogi szabályozás. Addig pedig a bírói gyakorlat számára a kétséges eljárásjogi helyzetekben következetes elvként marad az alapjogvédelem és a méltányosság.
Az eljárási kérdések zárásaként - de nem utolsósorban - kiemelném ezekben az eljárásokban az időszerűség szerepét. Bár a munkaszervezési és gyakorlati megvalósíthatóság szempontjai az eljárási határidők meghosszabbításának irányába hatnak, álláspontom szerint ez az eljárástípus nem tűri a jelenlegi határidők bármilyen meghosszabbítását.
16. Természetesen felelős jogalkalmazóként nem elégedhetünk meg a fenti problémakör vázolásával, hanem értelemszerűen el kell gondolkodnunk azon, milyen lépéseket kellene tenni jogalkotónak és jogalkalmazónak annak érdekében, hogy az eljárás garanciarendszere megfelelően működjön.
- kellő részletességű, speciális eljárásjogi szabályozás;
- a megvalósításhoz szükséges objektív és szubjektív feltételek megteremtése a bíróságokon és a kórházakban (ügyszámmal arányos személyi feltételek, minimálisan megfelelő meghallgatási körülmények);
- a pszichiátriai ügyekben eljáró bírák, bírósági titkárok, ügygondnoki feladatot ellátó ügyvédek speciális képzése, majd kijelölése a konkrét feladatra;
- az eljárásokban résztvevő pszichiáter kezelőorvosok és igazságügyi szakértők képzése a jogi szempontok érvényesülésére;
- a betegek érdekvédelmi szervezeteinek bevonása a megfelelő szabályozás elkészítése és a a gyakorlat javítása érdekében.
Jogászként nem tisztem az egészségügyi szervezeti megoldásokra javaslatot tenni, de pszichiáterekkel beszélgetve hangsúlyosan jelenik meg a pszichiátriai betegek kötelező járóbeteg-gondozásának bevezetése, mint a probléma hatékonyabb kezelésének egyik megoldási módja.
Azt viszont jogászként is érzékelem, hogy a szociális gondozási-gondoskodási rendszer hiányait is a kórházak sokszor ezzel az eljárással igyekeznek pótolni - nyilvánvalóan más megoldási lehetőség hiányában. A kötelező pszichiátriai intézeti kezelés azonban az elrendelés törvényi feltételeinek hiányában, jogi szempontból megközelítve semmilyen formájában nem szolgálhatja szociális problémák kezelését.
A fent felvetett kérdések azonban megoldásra várnak. A bíróság következetesen törekszik a garanciarendszer érvényesítésére azzal, hogy a gyógyítás az orvosok feladata, a beteg érdeke pedig a gyógyulás. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy az eljárás résztvevői nem ellenérdekűek. Mindez reményekre adhat alapot, hogy az eljárás a gyakorlatban is megfelelhet a jelen írás elején említett kettős célnak: a gyógyításnak és az alapjogok védelmének. ■
- 13 -
JEGYZETEK
[1] Plesó v. Hungary, kérelem száma: 41.242/08.
Lábjegyzetek:
[1] A szertő tanácselnök, Fővárosi Törvényszék.
Visszaugrás
