Nemzetközi magánjogi Kódexünk átfogó felülvizsgálatra érett: új törvény megalkotása elkerülhetetlen feladat mind európai uniós tagságunk, mind a nagyságrenddel megnőtt személyi és vagyoni forgalom miatt. Az uniós rendeletek elsőbbségét a megalkotandó törvény elején kellene kimondani. Az új törvénynek a Ptk. szerkezetét kellene követnie. Tartalmi kérdésekben tekintettel kell lenni a jogfejlődés új tendenciáira, és az uniós rendeletek megoldásaira.
Az 1979. évi 13. törvényerejű rendelettel megalkotott első magyar nemzetközi magánjogi kódex (a továbbiakban: Kódex) átfogó reformja és egy új törvény megalkotása több okból indokoltnak mutatkozik.
1. Az eltelt három és fél évtizedben jelentősen megváltoztak azok a gazdasági és társadalmi körülmények, amelyek között a Kódexet megalkották. Először is gyökeresen átalakultak Magyarország belső viszonyai. Elegendő itt csupán a magántulajdonon alapuló szociális piacgazdaság feltételeinek újbóli megteremtésére utalni, amely folyamat az 1990-es években, viszonylag gyors ütemben zajlott le. Ezeket az alapvető átalakulási folyamatokat annak ellenére figyelembe kell venni, hogy a kollíziós normák közvetett módszerrel, áttételesen rendezik az életviszonyokat.
2. Jelentősen megváltozott Magyarország külgazdasági kapcsolatrendszere is. E téren mindenekelőtt európai uniós tagságunkra kell a figyelmet felhívni, amely immár több mint egy évtizedes. Mélyen érintette a Kódexet az Európai Unió rendeleti jogalkotása, amely a tagállamok kollíziós nemzetközi magánjoga számára automatikus változások folyamatát eredményezte.
3. Mindezek a fejlemények minőségileg más helyzetet teremtettek a nemzetközi magánjogi szabályokkal rendezhető életviszonyok számára. Emellett több nagyságrenddel megnőtt a nemzetközi személyi és vagyoni kapcsolatok száma is. Hadd idézzünk itt mindössze néhány európai uniós adatot annak illusztrálására, hogy miként szaporodtak a nemzetközi magánjogi tényállások a közelmúlt változásai nyomán. Az Európai Unióban minden ötödik házasság "nemzetközinek" tekinthető, mivel a házastársak állampolgársága/domiciliuma különböző, vagy közös szokásos tartózkodási helyük eltér állampolgárságuktól/domiciliumuktól. Ehhez hasonló arányt: kb. 16 %-ot tesznek ki a "nemzetközi" házasságok az Európai Unió bontási statisztikájában; ez évente több mint 150 000 "nemzetközi" bontást jelent. Ugyanígy jelentősek az Európai Unión belül például az államhatárokat "átlépő" öröklési jogi ügyek is: számukat évi 450 000-re, kombinált értéküket pedig több mint 120 milliárd euróra becsülik.
1. A jelzett gazdasági-társadalmi változások horderejéhez mérve, magának a Kódexnek a szabályait viszonylag kevés olyan érdemi módosítás érte, amely pusztán Magyarország belső viszonyainak és jogrendszerének átalakulása miatt vált szükségessé. Ez könnyen megmagyarázható azzal, hogy a kollíziós nor-
- 292/293 -
mákra az életviszonyok változásai csak többszörös áttételen keresztül fejtik ki hatásukat.
A legelső változtatást a Kódexben a Csjt. 1986-os novellája tette szükségessé. Az 1986. évi IV. törvény helyezte hatályon kívül az apaság megállapítása nélkül fennálló gyermektartási kötelezettségre vonatkozó utaló jellegű kapcsoló szabályt [45. § (2) bek.]. A következő törvénymódosításra már bő egy évtizeddel később, a piacgazdasági berendezkedés folyományaként került sor, amikor is a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseletéről szóló 1997. évi CXXXII. törvény hatályon kívül helyezte a Kódex e kérdést rendező korábbi szabályát [18. § (5) bek.]. Az anyakönyvezési szabályok újraalkotásával 2002. december 15-től megszűnt az a korábbi lehetőség [37. § (3) bek.], hogy magyar állampolgárok külföldön magyar külképviseleti hatóság előtt is érvényesen köthettek házasságot, és azt Magyarországon kötöttnek kellett tekinteni. 2009-ben a bejegyzett élettársakra vonatkozó kollíziós rendelkezések (41/A. §) megalkotására került sor, amelyeket azután - a 1259/2010/EU tanácsi rendelet (Róma III. rendelet) hatályba lépésére tekintettel - a 2011. évi LXVII. törvény módosított és a 41/B. §-sal kiegészített. A 2012. évi CCVII. törvény (és a 2014. évi XXX. törvény) megváltoztatta a nem magyar állampolgár magyarországi házasságkötésével kapcsolatos eljárásra vonatkozó 38. §-t. Kizárólag belső jogi igény felmerülése miatt ezt követően már csak a gyermekvédelmi tárgyú törvényeket átfogó jelleggel módosító 2013. évi XXVII. törvény változtatott az örökbefogadás néhány rendelkezésén (43. §) és a kapcsolódó joghatósági szabályokon [62/B. § e) pont].
2. Az előző pontban írtak külön kiemelése azért látszott célszerűnek, mert a 2000-et követő valamennyi egyéb tárgyú jelentősebb módosítás vagy európai uniós csatlakozásunk előkészítése jegyében történt, vagy egyenesen uniós tagságunkból következett. Az Európai Unió - az Amszterdami Szerződéssel megalkotott EK Szerződés 61. cikkének c) pontjában biztosított lehetőség alapján, a 65. cikkben (jelenleg az Európai Unió működéséről szóló szerződés: EUMSz. 81. cikkében) felsorolt területeken - 2000 óta rendeleti úton egységesíti a tagállamok nemzetközi magánjogát. Az alább tárgyalandó, elfogadott és hatályba is lépett uniós rendeletek mellett utalunk arra, hogy rendelettervezet készült a házassági vagyonjog[1] és a bejegyzett élettársak[2] nemzetközi magánjogi kérdéseiről is.
a) A sort a 2000. évi CX. törvény nyitotta meg, amely - az 1988. szeptember 16-án létrejött Luganói Egyezménnyel biztosítandó harmónia jegyében - átfogóan megreformálta a Kódexnek a joghatóságra, továbbá a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó előírásait.
A Luganói Egyezmény a maga idejében az akkori Közös Piac tagállamai és az EFTA tagállamok viszonylatában állapította meg a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósági, továbbá a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat. Magyarország uniós csatlakozása előtt törekedett az egyezménybeli tagságra, és a Kódex itt említett módosítása ezt a tagságot lett volna hivatott előkészíteni, de hazánk végül is nem vált tagjává a Luganói Egyezménynek.[3]
A módosítások viszont alapvetően korszerűsítették és európaivá tették az érintett szabályokat, sok szempontból közelítették azokat a csatlakozásunk után uniós relációban érvényesülő brüsszeli joghatósági, elismerési és végrehajtási rezsimhez is.
A Brüsszel I. és Brüsszel IIa. rendeleteknek az uniós tagságunkkal egy időben, 2004. május 1-jén történt automatikus hatálybalépését nem kísérte külön törvény. Két bekezdést illesztett be ugyanakkor a 2003. évi XXX. törvény 5. §-a [majd a 2012. évi CCXI. törvény 4. § a) pontja] a Kódex 68. §-ába [(5) és (6) bek.] az Európai Unió tagállamai között a bizonyítás-felvételre irányuló jogsegélyre vonatkozó együttműködésről szóló 1206/2001/EK tanácsi rendelet miatt. A külföldi bíróságnak vagy más hatóságnak hivatalos irat kézbesítésére irányuló jogsegély-kérelmére vonatkozóan került a Kódexbe a 68/A. § [2005. évi XXXVI. törvény 8. §. 2012. évi CCXI. törvény 4. § b) pont].
Európai uniós tagságunk óta természetesen a joghatósági, elismerési és végrehajtási ügyek jelentős része uniós tagállam viszonylatában merül fel, amelyekre ma az uniós rendeletek: a Brüsszel Ia. és a Brüsszel IIa. szabályai vonatkoznak. Mivel azonban ezek a rendeletek nem uniós tagállami bíróság határozatára nem alkalmazhatók, többcsatornás jogforrási rend létezik: más szabályok határozzák meg a joghatóságot az Unión belüli és az azon kívüli jogvitákra. Ennek az a kézenfekvő oka, hogy eltérő követelményeket lehet és kell támasztani az uniós tagállamok egymás közötti viszonylatában, mint a nem tagállamokhoz kapcsolódó ügyekben. A reform során e körben mindkét irányból meg kell majd vizsgálni a többcsatornás rendszerben található eltéréseket: egyrészt azt, hogy az uniós és nem uniós esetek megítélése közötti indokolt eltéréseket megfelelően tükrözi-e a Kódex, másrészt azt, hogy csak kellő okkal állapít-e meg különbségeket a törvény.
- 293/294 -
A joghatósági rendeletek eltérnek tehát a kollíziós jogi uniós rendeletektől. Az utóbbiak egységes jogot, loi uniforme-ot hoznak létre, és attól függetlenül alkalmazandók, hogy tagállami vagy tagállamon kívüli jog alkalmazásához vezetnek. Ezzel szemben az uniós rendeletek joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályainak rendszerinti alkalmazási feltétele a jogvita (közelebbről: az alperes) uniós kapcsolata. Ennek megfelelően uniós rendeletek határozzák meg a joghatóság szabályait, ha - tipikus estben - az alperest a nemzetközi magánjogban a személyes jog meghatározásához alkalmazott valamelyik kapcsoló tényező (szokásos tartózkodási hely, állampolgárság, domicilium) az Európai Unióhoz köti. Eltérő szempontok érvényesülnek e tekintetben a kikötött (választott) joghatóság szabályainál a Brüsszel Ia. rendeletben és a szülői felelősséggel kapcsolatos jogvitákra vonatkozó normáknál a Brüsszel IIa. rendeletben.
b) A Róma I. és a Róma II. rendeletek alkalmazásának kezdetét (2009 december 17-e, illetve január 11-e) a magyar törvényhozó a 2009. évi IX. törvényben arra akarta felhasználni, hogy korszerűsítse a Kódex kötelmi jogi kollíziós szabályait. Erre szükség is lett volna mind a szerződéses, mind a deliktuális kapcsolószabályok körében. Sajnos azonban a módosítások nem sikerültek. Különösen kritikusan kell értékelni a szerződésen kívüli (elsősorban: a deliktuális kártérítési) kötelmekre irányadó jogot meghatározó megújított normákat.[4]
ba) A Róma I. rendelet (mint minden uniós rendelet) a hatálya alá tartozó területeken a magyar nemzetközi szerződési kollíziós jogot jelenti. A Kódex szabályait mai hatályukban ezért csak azokban a kérdésekben lehet alkalmazni, amelyeket a Róma I. rendelet nem szabályoz, esetleg kifejezetten kizár a tárgyi hatálya alól. A rendelet hatálya alól kizárt témakörök a következők:
- személyi állapot, jog- és cselekvőképesség, a Rendelet 13. cikkében foglaltak kivételével;
- a családi kapcsolatokból eredő kötelezettségek, ide értve a tartási kötelezettségeket is;
- a házassági vagyonjogi kapcsolatok, továbbá a végrendeletből és öröklésből eredő kötelezettségek;
- váltó, csekk és saját váltó, valamint az egyéb átruházható értékpapírok alapján létrejövő kötelezettségek; ez utóbbiak annyiban, amennyiben a kötelezettségek azok átruházható jellegéből származnak;
- választottbírósági megállapodások és joghatósági kikötések;
- a társasági jogot és más szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések (létrejöttük, jogképességük, szervezetük, működésük, felelősségük, megszűnésük; tagjaik és tisztségviselőik felelőssége stb.);
- ügyleti vagy szervezeti képviselet jog;
- célvagyon ("trust") alapítása, továbbá az alapítók, a vagyonkezelők ("trustee") és a kedvezményezettek közötti jogviszony;
- a szerződés megkötését megelőzően folytatott tárgyalásokból fakadó kötelezettségek;
- az életbiztosításról szóló, módosított 2002. november 5-i 2002/83/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkében említett biztosítási szerződések.
A felsorolt kérdésekben tehát a reform után is a magyar törvény szabályai szerint kell majd meghatározni az alkalmazandó jogot. A szerződésre irányadó jog meghatározásánál az új törvénynek is a jogválasztás szabadságából kell kiindulnia. A jogválasztás teljes szabadsága alapján elvileg olyan jog is kiköthető, amelynek a konkrét ügyhöz semmi köze. A Kódex ma hatályos szabálya kifejezetten elismeri a hallgatólagos (implied) jogválasztást is. Ez a felfogás a jövőben is fenntartható, de a hallgatólagos jogválasztás megállapításának feltételeit a törvénynek - legalább körülírás segítségével - meg kell majd állapítania. A jogválasztásra - a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - a Kódex alapján a jogvita elbírálásáig bármikor sor kerülhet (Legf. B. Pf. III. 20.998/1995. sz.). Ezt a gyakorlatot az új törvény is fenntarthatja. A Legfelsőbb Bíróság például a felek által az eljárás során (Pf. VI. 22.046/1993. sz.), sőt a fellebbezési eljárás során (Pf. III. 20.895/1992. sz.) választott (igaz: magyar!) jogot alkalmazta. A kikötött jog változása okozhat gondot. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a felek az adott jogot a maga organikus, tehát változó egészében választották, avagy a jogválasztáskor meghatározott hatályos tartalmával? A nemzetközi gyakorlat szerint a jogválasztás az adott ország jogára, mint mozgó egészre vonatkozik, kivéve, ha a felek kifejezetten másként rendelkeznek. Ezt a kérdést az új törvénynek egyértelműen meg kell válaszolnia. A kikötött külföldi jog alkalmazásánál irányadó szempontokat helytállóan elemzi a Kúria elődje (BH 2001/437. sz.). Külföldi elem hiányában a jogválasztást csak anyagi jogi és nem kollíziós jogi értelemben lehet elfogadni. (Például egy Magyarországon lakó, magyar állampolgárok között magyarországi vagyontárgyra létrejött és semmiféle külföldi vonatkozást nem mutató szerződés esetében) a felek által kikötött külföldi jogot csak a magyar jog kógens tilalomfáinak korlátai között lehet alkalmazni (BDT 2007/1544). Ez a felfogás szintén fenntartandó a reform után is.
A Kódex hatályos szabályai csak néhány szerződéstípusra adnak objektív - tehát jogválasztás hiányában érvényesülő - kapcsolóelveket: tőzsdén, versenytárgyaláson vagy árverésen kötött szerződésre, értékpapíron alapuló kötelezettség fennállására és terjedelmére, társasági szerződésre. Ennek nyilvánvaló oka a Róma I. rendelet széles tárgyi hatálya, amely a nevesí-
- 294/295 -
tett szerződéstípusok többségét lefedi. A reform során mégis szükséges lesz alaposan átvizsgálni a szabályozandó eseteket. A Kódex záró klauzulaként mondja ki, hogy egyéb - a Róma I. rendelet által le nem fedett - szerződésekre jogválasztás hiányában azt a jogot kell irányadónak tekinteni, amelyhez a szerződés - az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint - leginkább kapcsolódik. Hasonló záró klauzulára minden bizonnyal a reform után is szükség lesz.
bb) A Róma II. rendelet elsődleges forrása a magyar deliktuális kártérítési kollíziós jognak. A rendelt hatályba lépése (2007. augusztus 20-a) után keletkezett ilyen jogviszonyokra 2009. január 11-től fogva[5] a Kódex szabályai csak szűk körben érvényesülő kisegítő szerepet játszanak, éspedig kettős értelemben: kitöltik a rendelet időbeli és tárgyi hatályának hézagait. Főszabályként fenntartotta a 2009-ben módosított Kódex a lex loci delicti commissi elvét: a szerződésen kívüli felelősségre a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. Ezt mindenképpen bírálni kell, hiszen a nemzetközi magánjog tudománya, bírói gyakorlata és a törvényhozás is elszakadt ettől a kapcsolóelvtől.[6] Nem sokat javítja a helyzetet az, hogy a Kódex távolsági deliktumoknál ma hatályos szövegében is megengedi a kár bekövetkezésének helye szerinti jog (lex loci damni) alkalmazását, ha az a károsultra kedvezőbb eredménnyel jár. A mai doktrína eleve kétségesnek tartja a károsult privilegizálásának (ubikvitás elve, favor laesi) indokoltságát. Kétséges az elv gyakorlati megvalósíthatósága is, hiszen alkalmazásához a bírónak két jogrendszer szabályainak eredményét kellene összehasonlítani tudnia, ami meglehetősen irreális elvárás.[7] Nem korszerű az sem, hogy a Kódex nem nyitja meg a felek számára a jogválasztás lehetőségét, amit nemcsak a Róma II. rendelet tesz lehetővé, hanem számos nemzeti törvény (például a svájci és a német) is. A lakóhely jogát - különösen az európai uniós jogalkotásban - a szokásos tartózkodási hely joga váltja fel; ez a kapcsolóelv szerepel a Rendeletben is. Ezzel szemben a Kódex ragaszkodott a lakóhelyhez, mint kapcsoló tényezőhöz, amikor a károkozó és a károsult közös lakóhelye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni, ha ennek feltételei fennállnak. Hasonlóképpen elavultnak tekinthető a Kódexnek az a rendelkezése is, amely alternatív kapcsolószabályt fogalmaz meg a vétőképesség fennállásának megállapításához.
Összességében sajnos meg kell állapítanunk, hogy a 2009. évi IX. törvény nem használta ki a Róma II. rendelet hatálybalépése kapcsán keletkezett lehetőséget. A magyar törvényhozó nem korszerűsítette a deliktuális kollíziós szabályokat, hanem beérte a rendelet hatálybalépése folytán feleslegessé vált kódexbeli rendelkezések kiiktatásával. (Egy esetben még ez sem sikerült: a károsító esemény államának biztonsági és magatartási szabályainak figyelembevételét a rendelet és a Kódex is kimondja.) Még kevésbé beszélhetünk arról, hogy a Kódex szabályai közelebb kerültek volna a rendelet normáihoz. Márpedig ez ugyancsak kívánatos lett volna, mert így a magyar kollíziós nemzetközi magánjogban indokolatlanul egy kétcsatornás rendszer jött létre: más kollíziós szabályok vonatkoznak a rendelet tárgyi körébe tartozó tényállásokra, és más szabályok nyernek alkalmazást a Kódex hatálya alá tartozó tényállásokra. Egészében véve szerencse, hogy a Kódex deliktuális kártérítési rendelkezései csak szűk körben jutnak szerephez. Ezzel együtt - az elmondottak szerint - a reformra e körben jelentős feladatok várnak: a Kódex hibás, illetve elavult rendelkezéseit a reform keretében megfelelően ki kell majd javítani.
c) A többi uniós rendelet hatálybalépése kapcsán a magyar jogalkotó esetről-esetre eltérő eljárást követett. Erről alább még bővebben szólunk. A Kódex (2004. évi XXVII. törvénnyel beiktatott) 75. § (5) bekezdése sorolja fel az uniós csatlakozás miatt alkotott jogharmonizációs szabályokat, így a Kódex 21/A §-át. Hasonlóképpen a Kódex 75. § (6) bekezdése sorolja fel azokat a törvényi rendelkezéseket, amelyek a 4/2009/EK tanácsi rendelet 1. cikkének [Kódex 45. § (1) bek., 46. §], illetve a 1259/2010/EU tanácsi rendelet (Róma III. rendelet) 4. cikkének [Kódex 40. §, 41/A. § (1), (2) és (4) bek., 41/B. §] hatályba lépése kapcsán szükségessé vált rendelkezéseket állapítják meg. Az előbbi rendelkezések a tartással kapcsolatos ügyekre, az utóbbiak a házasság felbontására és a különválásra vonatkozó ügyekre vonatkoznak, és a 2010. évi CXXVII. törvény 3. §-a, illetve a 2011. évi LXVII. törvény 40. § (3) bekezdésének b) pontja iktatta azokat a Kódexbe, 2011. június 18-i, illetve 2012. június 21-i hatállyal. Hasonlóképpen a 2012. évi LXXXV. törvénnyel került a Kódexbe a 70/A. § és a 75. § (7) bekezdése. Megjegyezzük végül, hogy a 2015. augusztus 17-étől hatályos öröklési jogi rendelet[8] kapcsán (még) nem született magyar törvényhozói aktus, amely a Kódexet érintette volna.
A puszta felsorolásból is látszik, hogy az uniós rendeletek tükröztetése a Kódexben nem nyugszik elvi alapon, a törvényhozó rögtönzésszerűen kísérelte meg megteremteni a rendeletek és a Kódex közötti összhangot. Mindez azt jelzi, hogy a Kódexet módosító illetve kiegészítő, itt említett jogszabályokat az átfogó reform
- 295/296 -
során alaposan felül kell majd vizsgálni és a szükséges összekötő rendelkezéseket egységes elvek szerint kell az új törvényben elhelyezni.
1. A reform indokaival és a Kódex mai állapotával kapcsolatban elmondottakból is kitűnt, hogy a megalkotandó nemzetközi magánjogi törvény legalapvetőbb elvi kérdésének az uniós rendeletekhez való viszony tekintendő. A kiindulópont egyértelmű: az EK-Szerződés 110. cikkének (2) bekezdése szerint az uniós rendeletek a tagállamokban közvetlenül, azaz átültetés, végrehajtási rendelet vagy más nemzeti közvetítő jogi aktus nélkül hatályosulnak és alkalmazandók. Az Európai Bíróság következetes gyakorlata szerint a rendeletek implementálása tagállami jogszabályban nem is megengedett. Ezzel kapcsolatban hadd hivatkozzunk az Európai Bíróság három ítéletére.[9]
A 39/72. sz. (Bizottság v Olasz Köztársaság) ügyben a Bíróság ítélete a következőket állapította meg. A rendeletek valamennyi tagállamban közvetlenül, az Európai Közösségek Hivatalos lapjában történő közzétételükkel és az ott megjelölt időpontban lépnek hatályba. Ezért az uniós rendelet jellegével nem egyeztethető össze olyan tagállami jogalkotás, amely a rendelet közvetlen hatályának útjában áll, és a rendelet azonnali és egységes alkalmazását az egész Közösségben kérdésessé teszi (Indokolás 17. pont).
Még egyértelműbben fogalmazott a bíróság a 34/73. sz. (F. LLI Variola S.P.A., Trieszt v Olasz Pénzügyi Igazgatás) ügyben. A Bíróság megállapította, hogy az uniós rendelet jogi természetéből és a közösségi jogforrások rendszerében betöltött funkciójából következik a rendeletnek közvetlenül alanyi jogot keletkeztető hatása. Ezt az alanyi jogot a tagállami bíróságok kötelesek jogi védelembe részesíteni. A közvetlen hatály azt jelenti, hogy a rendelet anélkül lép hatályba és nyer alkalmazást az érintett jogalanyokra, hogy a tagállami jogrendszerben valamifajta átültető intézkedésre volna szükség. A tagállamok ezt a közvetlen hatályt nem veszélyeztethetik azzal, hogy a rendelethez nemzeti jogi előírást kapcsolnak. Az uniós rendeleti előírásokat a tagállamokban nem lehet olyan jogi előírásokkal sem átültetni, amelyek a közösségi jogszabály tartalmát egyébként hűségesen adják vissza. A tagállamok különösen nem hozhatnak olyan intézkedést, amely az Európai Bíróságnak a közösségi jogot értelmező hatáskörét vagy a Közösség szervei által hozott intézkedéseket csorbítják. Nem megengedett ezért semmilyen olyan eljárás, amelynek folytán az átültető tagállami törvényalkotás a rendelet közösségi természetét kétségessé teszi (Indokolás 8-11. pontok).
Végül ugyanezt az álláspontot foglalta el az Európai Bíróság az 50/76. sz.) Amsterdam Bulb B.V. v Produktschap voor Siergewassen ügyben. A Bíróság ebben az ítéletben is leszögezte, hogy a tagállamok nem hozhatnak olyan intézkedést és ezt nem engedhetik meg jogalkotási hatáskörrel rendelkező nemzeti testületeknek sem, amelynek következtében a közösségi norma címzettjei az adott norma közösségi természetéről és annak következményeiről nem szerezhetnek egyértelmű tudomást (Indokolás 7. pont).
2. Mindebből az is következik, hogy az új törvénykönyvet nem lehet a szó klasszikus értelmében felfogott átfogó jogszabályként megalkotni. A nemzetközi kollíziós jog normaanyagának jelentős része már ma is európai uniós rendeleti jog, amely tehát nem jelenik meg egy tagállami törvényben. Ha a joghatóságra, a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat is figyelembe vesszük (bár ezt csak a fent kiemelt többcsatornás szabályozási rezsim sajátosságainak szem előtt tartásával tehetjük), akkor az uniós matéria a nemzetközi magánjogi törvény anyagának legalább kétharmadát teszi ki.
A jövendő kodifikációnak ezért az a megválaszolandó nagy kérdése, hogy miként teremtsen a magyar törvényhozó a minél szervesebb kapcsolatot az uniós jogszabályi réteggel, méghozzá úgy, hogy a megoldás az Európai Bíróság vázolt kívánalmaival és a jogalkotásról szóló törvény rendelkezéseivel is összhangban legyen. A közelmúlt külföldi törvényhozásának néhány példája ehhez csak kevés fogódzót kínál.
A problémát növeli az a körülmény, hogy az eddigi uniós rendeletek többségükben nem fedik le a szabályaikban érintett életviszonyok teljes körét. Jól mutatja ezt a hézagos szabályozást a Róma I. és a Róma II. rendelet. A Róma I. rendelet például csak a munkaszerződésre irányadó jogot meghatározó kollíziós normákat alkotta meg hézagmentesen, a szerződési jog egyéb területein - mint fentebb bemutattuk - bevallottan maradtak hézagok, nem is szólva az esetleg nem tudatosan szabályozatlanul maradt kérdésekről. A tagállami jogalkotónak kell tehát feltérképeznie az uniós jog hézagait, annak érdekében, hogy e hézagok kitöltésére maga alkosson megfelelő normákat.
A kötelmi jogi kapcsolószabályok tekintetében ez történt meg (jól-rosszul) a fent tárgyalt 2009. évi IX. törvény keretében. Ez a törvény a szerződéses kötelmi jogviszonyok szabályozásánál a Kódex 24. §-ában, a szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyok tekintetében pedig a Kódex 32. §-ában beiktatott olyan rendelkezéseket, amelyek kiemelik a vonatkozó uniós rendeletek
- 296/297 -
elsőbbségét, és kimondják, hogy a Kódex szabályait csak olyan jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyekre az illető uniós rendelet hatálya nem terjed ki. Mint az uniós rendeletek átültetésére vonatkozó fenti szemlében már utaltunk rá, nem alkotott a magyar jogalkotó a 2009. évi IX. törvényben alkalmazotthoz hasonló utaló szabályokat a családjogi tartási kötelezettségekre és a házasság felbontására (és a különválásra) vonatkozó rendeletek kapcsán. Az előbbi hatálybalépésekor a 2010. évi CXXVII. törvény egyszerűen kihagyta a Kódexnek a házastársak személyi és vagyoni viszonyaira vonatkozó 39. §-ából a "tartás" kifejezést, a szülő-gyermek jogviszonyra vonatkozó 45. § és 46. §-ában pedig kifejezett kivételt állapított meg a tartási kötelezettségre. Ezzel mintegy jelezte, hogy a Kódex a családjogi tartási kötelezettségekre alkalmazandó jogot nem határozza meg. Még utalásszerűen sem említi azonban a Kódex a 4/2009/EK tanácsi rendeletet, amely a családjogi tartási kötelezettségek vonatkozásában valamennyi uniós tagállamban meghatározza az ilyen követelésekkel kapcsolatos joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályokat. Még kevésbé derül ki a Kódex jelenlegi szövegéből, hogy az alkalmazandó jogot a gyermektartásdíj-követelések és az egyéb családjogi tartásdíj-követelésekre a 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv normái határozzák meg. Hasonlóképpen nem derül ki a Kódexnek a 2011. évi LXVII. törvénnyel megállapított, csonkán maradt 40. §-ából, hogy a házasság felbontására (és a különválásra) alkalmazandó jogot, továbbá az ilyen ügyekre vonatkozó határozatok elismerésére adott szabályokat a 2012. június 21-e után indult bontási eljárásokban a 1259/2010/EU tanácsi rendelet (Róma III. rendelet) határozza meg.
3. Ahogy ezt már egy korábbi tanulmányomban javasoltam,[10] véleményem szerint az uniós rendeletek elsőbbségét a leghelyesebb - a nemzetközi egyezmények mintájára - a leendő törvénykönyv élén (a Kódex 2. §-ának megfelelő helyen) egységesen, általános jelleggel kimondani. Ezzel a megoldással elkerülhető az, hogy újabb uniós rendeletek esetén a rendeleti jog és a magyar szabályok hierarchikus viszonyát ismételten ki kelljen emelni. Különösen ajánlatosnak tűnik ez a generális szabályozás amiatt, hogy az uniós rendeletek rendszerint nemcsak a szűkebben vett témakörüket (eddig a kötelmi jogi viszonyokat, a családjogi tartást, a házasság felbontását stb.) rendezik, hanem közvetlen tárgyi hatályukon túlmutató általános részi kérdésekre, mint a renvoi-ra vagy az ordre public-re is speciális normát adnak.
Ezen az általános, a hierarchikus viszonyt megállapító szabályon kívül célszerűnek tűnik az uniós rendelet konkrét szabályozási tárgya körében valamilyen formában - esetleg a Kódex 24. §-a és 32. §-a mintájára - figyelemfelhívó utalást is beiktatni az illető rendeletre. Ilyen utalás eligazító lehet az adott uniós rendeletben hézagmentesen rendezett és ezért tagállami szabályozást kiegészítő jelleggel sem igénylő kérdésekben, például a munkaszerződés esetében is. A joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályokról e vonatkozásban is külön szólunk. S végül harmadszor, a jogalkalmazó munkáját megkönnyítené, ha az elfogadott törvénykönyvet úgy is hozzáférhetővé tennénk majd a jogászok számára, hogy a kiadás tematikus rendben közli az uniós rendeletek hivatalos szövegét is.
4. Mint már utaltunk rá, külön meggondolást igényel majd az új törvény megalkotásánál a joghatóságra, továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályok többcsatornás elhelyezkedése. A kifejezetten e kérdéseket rendező Brüsszel Ia. és a Brüsszel IIa. rendeletek mellett az utalásoknál a megfelelő helyeken figyelemmel kell lenni arra is, hogy - eddig - két uniós rendelet külön is tartalmaz ilyen jellegű normákat. Ezekre már hivatkoztunk, de szükséges itt is említést tenni róluk. A 4/2009/EK tanácsi rendeletet a családjogi tartási kötelezettségek vonatkozásában felváltotta a Brüsszel I. rendelet normáit, és - nemcsak az uniós tagállamok viszonylatában, hanem univerzális jelleggel - meghatározza a joghatósági szabályokat, továbbá a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendelkezéseket. A 650/2012/EU tanácsi rendeletet pedig az öröklési ügyekre alkalmazandó jog meghatározása mellett szabályozza e területen a joghatóság kérdéseit, továbbá az öröklési ügyekben hozott határozatok elismerésének és végrehajtásának problémáit is. Nem tartalmaz viszont eljárási szabályokat a házasság felbontására (és a különválásra) vonatkozó 1259/2010/EU tanácsi rendeletet (Róma III. rendeletet), amely csak az alkalmazandó jogot határozza meg. A joghatósági és elismerési kérdésekre a bontóítéletek tekintetében a Brüsszel IIa. rendelet ad választ, végrehajtási kérdések pedig e körben - értelemszerűen - nem merülnek fel. Említeni kell végül a 650/2012/EU tanácsi rendeletet, amely az öröklési ügyekre alkalmazandó jog meghatározása mellett szabályozza e területen a joghatóság kérdéseit, továbbá az öröklési ügyekben hozott határozatok elismerésének és végrehajtásának problémáit is.
A leendő törvényben az uniós rendeletekre vonatkozó utalást a Brüsszel Ia. és a Brüsszel IIa. rendeletek rendeletek esetében a joghatósági, elismerési és végrehajtási rendelkezéseknél célszerű megtenni. A másik három rendelet és a 2007. november 23-i Hágai Jegyzőkönyv tekintetében pedig a tematikusan megfelelő helyen: a házasság felbontására, a házastársak személyi és vagyoni viszonyaira, illetve a rokontartásra és az öröklésre utaló címeknél lesz célszerű elhelyezni.
- 297/298 -
1. A leendő törvény szerkezetének megtervezésénél a Kódex kiindulópontul szolgálhat. Az egyes fejezetek sorrendjében megfontolandó a Ptk. szerkezetének követése, ideértve a családjogi rendelkezések elhelyezését is.
2. Az "Általános szabályok" körének meghatározásánál szintén ki lehet indulni a Kódexből. Tartalmi finomításokra azonban mindegyik általános rendelkezéssel kapcsolatban szükség van.
a) A minősítés problémájának korrekt normatív szabályozása aligha lehetséges. Ha a leendő törvény mégis adna majd rendelkezést a minősítésre, azt mindenképpen másként kell megfogalmazni, mint ahogy az a Kódexben (3. §) történt.
b) A renvoi szabálya is többirányú átgondolást igényel. Figyelni kell többek között arra, hogy - az öröklési jogi rendelet kivételével - valamennyi eddigi uniós rendelet következetesen kizárja a renvoi-t: a kapcsoló szabály utalását a felhívott jogrendszer anyagi jogi szabályaira történő utalásként kell felfogni. Ez azt jelenti, hogy a már a ma hatályos nemzetközi magánjogunkban különböző eredményhez jutunk attól függően, hogy a Kódex vagy uniós rendeletek hatálya alá tartozik az eldöntendő eset, nevezetesen:
A Kódex (4. §) alkalmazása esetén a visszautalást el kell fogadni, a továbbutalást nem. [Ide tartozik az a kiegészítés, hogy 2004. május 1-je óta egy, a Kódex hatálya alá eső szűk körben (21/A. §) sem fogadható el a visszautalás: a letéti számlán nyilvántartott vagy dematerializált értékpapíron fennálló tulajdonjogra és más dologi jogra vonatkozó kapcsolóelv meghatározásánál kizárt a visszautalás. Ha a külföldi jog a felmerült kérdésben a magyar jogra utal, e visszautalást nem kell figyelembe venni. A Kódexbe a 2004. évi XXVII. törvénnyel beiktatott rendelkezés az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvéből következik.]
A kötelmi jogi és a családjogi uniós rendeletek szerint megítélendő esetekben a visszautalás elfogadása is kizárt. Az öröklési jogi rendelet pedig - jogválasztás esetét és néhány meghatározott további esetet kivéve - elismeri mind a visszautalást, mind a továbbutalást. Ez utóbbit akkor, ha az valamely rendeleti tagállam jogának alkalmazásához vezet vagy akkor, ha a renvoi olyan állam jogának alkalmazását eredményezi, amely csak saját anyagi jogára értve fogadja el az utalást.
c) Mindenképpen felülvizsgálatra szorul a Kódex közrendi záradéka [7. § (1) bek.]. 1979-ben még - érthetően, igaz, helyesen: negatív megfogalmazásban - a társadalmi-gazdasági rendszer eltérése jelentette az ordre public védelmének konkretizálásához adható fő szempontot [7. § (1) bek.]. A generálklauzulában magában hangsúlyozni kell, hogy a közrendi záradék igénybevétele kivételes lehetőség. Az új törvény számára instruktív lehet az uniós rendeletek szokásos definíciója: "Az e rendelet által meghatározott jog valamely rendelkezésének alkalmazása csak akkor tagadható meg, ha az alkalmazás nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen (ellentétben áll) az eljáró bíróság államának közrendjével." Szerencsés volna, ha az általános ordre public-klauzula szövege szó szerint egyezne az uniós rendeletekben adott definícióval. A jövőben is változatlanul igaz lesz ugyanakkor, hogy a közrendi záradék generálklauzula-jellege miatt igen sok múlik a bírói mérlegelésen és mértéktartáson. A kellő mérték megtalálása, a nyitott norma tartalmi kitöltése a bírói gyakorlat feladata marad; csak a jogalkalmazói praxis folyamatos csiszoló munkája nyomán alakíthatók ki azok a szempontok, amelyek egy-egy konkrét esetben a közrend sérelmének megállapíthatóságához vezetnek.[11] A bírói mérlegelési folyamatban - egyebek mellett - a konkrét tényállás kapcsolata a fórum jogi rendjéhez gyakran döntő szempont lehet.[12]
d) A feleknek a külföldi jog alkalmazásának mellőzésére vonatkozó közös kérelmét megengedő kódexbeli rendelkezés (Kódex 9. §) gyakorlati előnyökkel jár és ezért fenntartható. Ajánlatos azonban ennek a lehetőségnek időbeli korlátot szabni.
3. A "Személyek", a "Szellemi alkotások joga", továbbá a "Tulajdonjog és más dologi jogok" című kódexbeli fejezetekben elhelyezett normák szabályozási területét eddig nem érintették uniós rendeletek, és egyelőre a jogtudományban is csak a névviseléssel kapcsolatban jelent meg javaslat uniós rendeleti szabályozásra.[13] E három fejezet rendelkezései tehát a maguk egészében a tagállami szabályozás, így a leendő magyar törvény területére esnek. Ez lehetőséget ad arra, hogy a magyar törvényhozó - a külföldi és benne az európai uniós jogfejlődés tapasztalatait figyelembe véve - dönthessen olyan, ma nyitottnak tekinthető elvi kérdésekben, mint például az ember személyes jogára vonatkozó kapcsolóelvek meghatározása.
- 298/299 -
Mielőtt búcsút veszünk az első törvényileg elfogadott és hatályba lépett nemzetközi magánjogi törvénykönyvünktől, mindenképpen meg kell emlékeznünk azokról, akik ezt a Kódexet megalkották. Több kitűnő, időközben már elhunyt nagyérdemű kollégánk vett részt az 1979. évi 13. törvényerejű rendelet megalkotásában, így legelső sorban Mádl Ferenc professzor, aki a Kódexhez szövegszerű tervezeteteket is készített. Tisztelettel említenünk kell Szászy István professzor nevét is, aki a nemzetközi magánjog tárgykörében írt több monográfia mellett nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő színvonalú törvénytervezetet készített és tett közzé 1948-ban.[14] A részletes indoklással kísért, kiváló tudományos felkészültséggel megalkotott, imponáló elméleti ismeretekre támaszkodó javaslat törvénnyé válását az akkori politikai helyzet nem engedte meg, így az a magánkezdeményezés szintjén maradt. Bizonyára a most induló kodifikációs munkálatok során is tanulhatunk ebből a ragyogó törvényjavaslatból. ■
JEGYZETEK
* A Nemzetközi Magánjogot Oktatók XI. Országos Konferenciáján 2015. február 6-án tartott bevezető előadás szerkesztett szövege (Szerk.)
[1] COM (2011) 126 végl. 2011. március 16.
[2] COM (2011) 127 végl. 2011. március 16.
[3] Lásd Burián László: A nemzetközi magánjogi kódex újabb módosítása elé. In: Ius Privatum, Ius Commune Europae, Liber Amicorum, Studia Ferenc Mádl Dedicata. Budapest, 2001. 75-91.
[4] Lásd Vékás Lajos: A nemzetközi magánjogi törvény módosításáról. Magyar Jog LVI. (2009) 321-326.
[5] A Róma II. rendelet hatálybalépésének időpontjához lásd Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga. Budapest 2015. 362.
[6] Lásd Mádl Ferenc-Vékás Lajos: i. m. 359 skk.
[7] Lásd von Hein, Jan: Das Günstigkeitsprinzip im Internationalen Deliktsrecht. Tübingen, 1999
[8] Lásd Vékás Lajos: Objektive Anknüpfung des Erbstatuts, in Gerte Reichelt/Walter H. Rechberger (Hrsg.): Europäisches Erbrecht. Zum Verordnungsvorschlag der Europäischen Kommission zum Erb- und Testamentsrecht. Wien 2011,41-56.
[9] Az ítéletek kiválasztásáért ezúton is köszönetet mondok Erdős István és Szabados Tamás kollégáimnak.
[10] Lásd a 4. lábjegyzetben i. m. 321. sk.
[11] L. Erik Jayme: Methoden der Konkretisierung des ordre public im Internationalen Privatrecht. Heidelberg, 1989; Dieter Martiny: Die Zukunft des europäischen ordre public im Internationalen Privat- und Verfahrensrecht, in: Privatrecht in Europa, Festschrift für H. J. Sonnenberger. München, 2004. 523-548.
[12] L. Burián László: Gondolatok a közrend szerepéről, in: Magister artis boni et aequi - Studia in honorem Németh János. Budapest, 2003. 97-122.; A közrend védelmének számos elvi kérdését tárgyalják Raffai Katalin munkái, így a Jogtudományi Közlöny 2006. évfolyamában (302-306.) és a Magyar Jog 2007. évfolyamában (142-151.).
[13] Anatol Dutta: One Name Throughout Europe - Draft for a European Regulation on the Law Applicable to Names. Yb PIL 15 (2013/2014) 31-37. o.; ugyanez franciául: Rev. crit. d. i. p. 2014,733-738.
[14] Szászy István: A nemzetközi magánjogi törvényjavaslat. Budapest, 1948.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (Budapest).
Visszaugrás
