"Ebben a tanulmányban mégiscsak dicsérni jöttem a szólásszabadságot, nem temetni. A szólásszabadság elmúlt húsz esztendejéről kívánok írni, célom az áttekintés, az összegezés, az alkalmi leltárkészítés. Esetleg új, vagy létező, de eddig nem kellően átgondolt szempontok felvetése. Bármi legyen is a leltár eredménye, azt megelőlegezhetem, hogy - minden egyenetlensége ellenére - az elmúlt húsz esztendő egy modern, európai színvonalú alkotmányosság keretei között éppen a szólásszabadság terén hozott létre maradandót. Közel sem tökéletes alkotmányt, jobban mondva firmamentumot, hanem olyat, amelyről húsz évvel ezelőtt, mondjuk a berlini fal lebontásának napján, aligha álmodtunk volna. Álmaink tehát ebben a vonatkozásban - terven és elváráson felül - megvalósultak."
A sajtószabadság visszaszerzésének[1] huszadik évfordulóján egy gondolat bánt engemet. Attól tartok, hogy újabb húsz év elteltével temetni fogjuk a szólásszabadságot, és a sírt tisztelők, barátok, ellenfelek és orgyilkosok majd úgy állják körül, hogy arról a sajtó már nem tudósít. Vagy ha tudósít, akkor helyreigazítják, nyilvános elégtétel adására kötelezik, véleményét megválaszoltatják, továbbá azok, akikről a lapok azt írják, hogy krokodilkönnyeket hullattak, több tízmillió forintnyi kártérítés iránt perelnek jó hírnevük megsértése miatt.[2] Miközben arról már senki sem ír, hogy a temetéssel egy időben zajló, a kormányzat által támogatott győzelmi autodafé rendezését az eseményt szervező magáncég közbeszerzés nélkül kapta meg, és nagylelkű díjazásának felét már vissza is osztotta a következő választásra készülő állami és pártpotentátoknak. Vagy ha a megfogyatkozott sajtó az autodaféról mégis tudósítana, akkor ismét lásd a fentieket: helyreigazítják, kukoricára térdepeltetik, kemény sérelemdíj megfizetésére kötelezik, és még az is megeshet, hogy a lapszám, az internetes hír megjelenését előzetes korlátozásként betiltják. De az se kizárt, hogy az önérzetében sértett politikus rutinszerűen felhívja a sztárügyvédet, aki rutinszerűen büntető feljelentést tesz nagy nyilvánosság előtt, aljas indokból elkövetett rágalmazás bűntette miatt. És mindezen retorziókon senki sem fog nagyon meglepődni, ez lesz a megszokott, a rutin, az élő jog. Ez az egy gondolat bánt engemet.[3]
Ebben a tanulmányban azonban mégiscsak dicsérni jöttem a szólásszabadságot, nem temetni. A szólásszabadság elmúlt húsz esztendejéről kívánok írni, célom az áttekintés, az összegzés, az alkalmi leltárkészítés. Esetleg új, vagy létező, de eddig nem kellően átgondolt szempontok felvetése. Bármi legyen is a leltár eredménye, azt megelőlegezhetem, hogy - minden egyenetlensége ellenére - az elmúlt húsz esztendő egy modern, európai színvonalú alkotmányosság keretei között éppen a szólásszabadság terén hozott létre maradandót. Közel sem tökéletes alkotmányt, jobban mondva firmamentumot,[4] hanem olyat, amelyről húsz évvel ezelőtt, mondjuk a berlini fal lebontásának napján, aligha álmodtunk volna. Álmaink tehát ebben a vonatkozásban - terven és elváráson felül - megvalósultak.
Mennyi húsz év? Amikor tizenhét évesen, a középiskolai évzáró ünnepély közben a tranzisztoros rádióm fülhallgatójának segítségével először hallgattam meg az új Beatles-album nyitó számának első sorait ("It was twenty years ago today, Sgt. Pepper taught the band to play"), akkor érhető módon nem volt tapasztalatom húsz esztendő hosszáról. Aztán 1987 nyarán az egyik amerikai televíziós csatorna esti hírei azzal zárultak, hogy "it was twenty years ago today", mikor is a Sergeant Pepper album megjelent, és akkor már jobban érzékeltem húsz esztendő távolságát és tartamát. Hosszú utat tettem meg a Rákóczi gimnázium padsoraitól a washingtoni ügyvédi irodáig. Újabb bő húsz esztendő immár retrospektív rálátást adott az életemre és a sajtószabadság elmúlt húsz esztendejére. Ennek ismeretében készülhet el az alábbi leltár. Nem kevés fejtörést okozott számomra, hogy mennyire legyen enciklopédikus ez a mérlegbeszámoló. Igen szerteágazó anyagról van szó, és ha a módszeres áttekintés a cél, könnyen érkezik a mentség: egy tanulmány keretei aligha alkalmasak az alkotmányos gondolkodás, a jogalkotás és a több szintű bírói döntések átfogó jellegű áttekintésére. A mentség okkal lesz önbeteljesítő jóslat, így ebben a tanulmányban sem tudom áttekinteni mindazt, amit az elmúlt húsz esztendőben alkotmányos rendünk megélt, megtapasztalt. Erre tekintettel nem volt kétséges, hogy olyan leltárt készítésére vállalkozzam, amely a témakör számomra fontos csomópontjait veszi szemügyre. Lezárt, nyugvópontra jutott kérdések mellett lezáratlan, alkalmasint neuralgikus témák is szerepelnek az általam készített szűkített leltárban. Még ebben a körben is önkorlátozást fogadtam el. Így például nem kétséges, hogy a média - különösen az internet által lehetővé tett "új média" - szerepe és szabályozása az elmúlt húsz esztendő és természetesen a sajtószabadság egyik központi kérdésévé vált, ennek a témának mégis jóval korlátozottabb tér jut ebben a tanulmányban, mint azt megérdemelné.[5] Lesznek olyan témák, amelyekre nem futja erőmből; ilyen mondjuk a pornográfia és a blaszfémia (hogy ilyen pornográf vagy blaszfemikus módon párosítsam őket). Aligha kalandozhatom el rokonterületekre, mint például az információszabadság, a közérdekű információhoz való jog. Es bár polgári szakmám a kereskedelmi jog, nem ejtek szót a kereskedelmi reklámok szabályozásáról.
- 49/50 -
Nem teljes a leltár. Mégsem járok olyan utakon, ahol egyedül barangolnék. Az elmúlt években örvendetes módon gyarapodott a szólásszabadság nagy témáit leíró és elemző módon összefoglaló művek száma. Két munkára hívom fel rögvest a figyelmet: Sajó András kötete (A sajtószabadság kézikönyve) valóban kézikönyv,[6] hasznosan forgatható, míg Koltay András jog-összehasonlító feltáró munkája (A sajtószabadság alapvonalai) enciklopédikus alapvonaljáték.[7] Kitartó szívóssággal üti vissza a labdát az alapvonalról, röptékre, a hálóhoz közeli megoldásokra ritkábban ragadtatja magát.[8] Nemegyszer túlüt a pálya másik alapvonalán vagy az oldalvonalon, de mindez a ball game keretei között marad.[9] Ugyanakkor a hálójátékot és a röptéket gyakrabban vállaló Halmai Gábor munkáit együtt átlapozva szintén közelebb jutunk a témakör legtöbb szegletét vizsgáló tanulmányokhoz.[10]
Talán szokatlan kérdéssel kezdem a leltárt. Jól látjuk-e, hogy a modern kor modern cenzúrája a múlté? Biztosak vagyunk-e abban, hogy a sajtó, jobban mondva a megjelenés előzetes korlátozása, az, amit köznyelvünk manapság cenzúrának tekint, már a múlté? Nem vagyunk biztosak ebben, és bizonytalanságunk nem csupán abból fakad, hogy ez a fajta korlátozás igen szűkre szabott tartalmi körben és kellő biztosítékokkal körülbástyázott eljárások keretei között szinte minden demokratikus jogrendben alkalmazható. A bíróság által felügyelt korlátozások lehetőségét szinte minden jogállami jogrend megtartotta. Annak köre és terjedelme olykor érthető módon vita tárgya. Erre tekintettel mindenképpen okunk lehet az egészséges bizonytalanságra. Egészséges vagy történetesen kórosan paranoid gyanakvásunkat az sem oszlatja el, ha rögvest a téma elején felismerjük, hogy az a fajta előzetes korlátozás, amelyről beszélünk, jobbára az antivilágban létezik, az online média, a netre épülő média ilyen módon aligha csíphető fülön. Azt más engedélyezési eljárással és utólagos szankcionálással lehet kitartóan vegzálni.
Inkább a szituáció megvilágítása, mintsem a párhuzam kedvéért éljünk példákkal. Azt hiszem, mégsem árt visszatekinteni az antivilágba, az írott sajtó múlt századának történetébe. A Pentagon Papers ügyben, hivatalosabban a New York Times Co. v. the United States esetben[11] a Legfelső Bíróság arról döntött, hogy nem akadályozható meg a vietnami háborúra vonatkozó bizalmas iratok közlése, mivel a veszély mértéke nem volt olyan mértékű, amely a bíróság szerint indokolta volna az előzetes korlátozást, a megjelenés megtiltását. El tudnánk-e képzelni hasonló bírói döntést Magyarországon? Valaha bíróság dönthetne-e egy ilyen természetű ügy érdemét tekintve honunkban? A honvédelmi törvény által lehetővé tett korlátozásokról az alábbiakban még teszek említést. Vagy vegyünk egy eltérő természetű példát. J. D. Salinger - első fokon - sikeresen perelt annak érdekben, hogy ikonikus művének egy lelkes epigon által írt "folytatását" ne terjeszthessék az Egyesült Államok területén.[12] Hasonló döntésre számíthatunk-e, ha valaki Esterházy Péter Harmoni Caelistisét kívánná áthangszerelni? Más kérdés, hogy Esterházy művét is megérintette a plágium kritikája. A válaszom az, hogy minden elképzelhető, a bizonytalanság oka éppen az, hogy ezek a dolgok még nem lettek alaposan tesztelve az élet, a bíróságok által. Alig tudunk esetre, precedensre hivatkozni, és természetesen mindez a hiány összefügg azzal a tágabb természetű problémával, hogy a magyar alkotmányjog húsz év alatt sem tudta megteremteni az alapjogi bíráskodás kereteit.[13] Az alapjogi bíráskodás fájó hiányáról - afféle ceterum censeo figyelmeztetés gyanánt - még lesz szó írásomban.
Az Egyesült Államokban nagyjából a Near v. Minnesota[14] ügy óta tudható, hogy csak rendkívül veszélyeket előidéző helyzet indokolhatja a sajtó megjelenésének előzetes korlátozását. Érdemes elidőzni ennél az ügynél, mert látszólag távol van tőlünk Minneapolis, de a történet épp annyira nem lokális, mint a Cohen testvérek Fargo című minnesotai filmjében tapasztaltak. Az ügyben a helyi ügyész a Saturday Press egyes lapszámainak megjelenését arra hivatkozva kívánta betiltatni, hogy a lap cikkeiben olyan rágalmazó állítások megjelenése volt várható, mely szerint egy "zsidó gengszter" tartja kezében Minneapolis városának illegális fogadóirodáit, védelmi szolgáltatásait és illegális alkoholforgalmazását, ennek tetejébe - mintha ennyi rágalom nem lenne elég - még azt is megírták, hogy a helyi bűnüldöző hatóságok és azok vezetői az ügy kapcsán nem teljesítik kellő eréllyel hivatali kötelezettségeiket.[15] Egy minnesotai törvényre hivatkozva a részben érintett bűnüldöző hatóságok a helyi bírói fórumok előtt elérték a lap inkriminált száma megjelenésének betiltását. Az ügy 1931-ben érte el a Legfelső Bíróságot, amelynek akkori elnöke, Charles E. Hughes, az egyik "öreg," akit később Franklin Delano Roosevelt nem tudott "kipakolni" a bíróságról, határozott véleményben mondta ki, hogy ez az eljárás nem járja, hiszen amit az érintett törvény alapján tettek a bűnüldöző hatóságok és bírósá-
- 50/51 -
gok, az maga a cenzúra lényege, és ezért a megjelenés előzetes korlátozása nem tekinthető alkotmányosan megengedettnek.[16] A főbíró elvi éllel rögzítette, hogy - természetesen - ez a védelem nem abszolút jellegű, szűkre szabott kivételek megengedhetők olyan esetekben, amikor például a közlés háború idején a csapategységek helyét, mozgását, szállítását hozná nyilvánosságra oly módon, hogy az a katonai feladat végrehajtását veszélyeztetné.
Húsz év magyar gyakorlata azt mutatja, hogy sajtótermék esetében a mi alkotmányunk szerint is szűk körű lehetőség áll fenn az előzetes korlátozásra. A sajtótörvénynek a megjelenés előzetes korlátozását lehetővé tevő rendelkezését 1997-ben megsemmisítette az Alkotmánybíróság [20/1997. (III. 19.) AB határozat]. A megtámadott jogszabályhely lehetővé tette, hogy ügyészi indítványra bíróság tiltsa meg sajtótermék nyilvános közlését, ha a közlés bűncselekmény elkövetésére hív fel, a közerkölcs vagy valaki személyhez fűződő jogának megsértésével járna. Az ügyészség a bíróság döntéséig elrendelhette a közlés ideiglenes felfüggesztését. Az Alkotmánybíróság határozata elsősorban arra tekintettel állapított meg alkotmányellenességet, hogy az ügyész mások személyiségi jogának megsértése miatt történő jogérvényesítése esetén az önrendelkezés joga sérül. A közerkölcsre és közvádas bűncselekményre való hivatkozás eseteire az Alkotmánybíróság nem állapította meg az alkotmányellenességet.[17] Ezzel nem pusztán azt a konklúziót hagyta maga után, hogy az előzetes korlátozás nem összeférhetetlen a sajtószabadsággal, hanem több nyitott kérdés, így a közerkölcsbe ütköző és a közvádas bűncselekmények gyanúját felvető közlések esetében nem tisztázta az előzetes korlátozás alkotmányosságának körvonalait.[18] Bizonyos értelemben tehát "szerencsénk" van, mivel az Alkotmánybíróság az egész rendelkezést megsemmisítette, bár csupán annak egy részét tartotta érdemi módon alkotmányellenesnek. Most tehát nincs ilyen szabály a sajtótörvényben, de az alkotmánybírósági határozat szerint egyáltalán nem kizárt, hogy a jövőben annak valamilyen formája visszatér. Nem szeretnék Kasszandra lenni, de van egy gyanúm, hogy az előttünk álló húsz esztendőben lesz ilyen szabály, és annak rendelkezései ismét megjárják az Alkotmánybíróságot.
Ami a Pentagon Papers típusú közléseket illeti, a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény felhatalmazást ad arra, hogy rendkívüli állapot, szükségállapot, veszélyhelyet és védelmi helyzet eseteiben a sajtótermékek és közlemények előzetes ellenőrzése, valamit közzétételük engedélyhez kötése elrendelhető. Érthető okok miatt ez a felhatalmazás mindeddig nem került alkalmazásra és felülvizsgálatra, annak terjedelméről eddig nem folyt jogvita. De ami késik, nem múlik.
Ami pedig a magyar gyakorlatot illeti, természetesen 1997 előtt is relatíve kevés olyan eset történt, amelyben az ügyészség előzetes intézkedésként formális jogi eljárásban kérte valamely közlés megjelenésének betiltását. 1991-ben az Új Hölgyfutár egy obszcén grafikájának megjelenését, majd 1992 nyarán a Heti Szuper Pszt! Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter titkosszolgálati múltjára vonatkozó bulvárközlésének megjelenését tiltották be ügyészi indítványra. A rendőrség az utóbbi esetben meglehetősen lassan gyűjtötte be a már a standokon levő lappéldányokat..[19] Az esetek száma tehát 1997 előtt sem volt kirívóan magas. Mindez két okból sem nyugtathat meg bennünket. Egyrészt arról igen keveset tudunk, hogy milyen informális csatornákon keresztül zajlottak, zajlanak alkudozások, kérések, különböző súlyú figyelmeztetések a közlés elhagyása érdekében. Másrészt voltaképpen a formális csatornák igénybevételének számos sarkalatos kérdése tisztázatlan még. Az az érzésem, hogy az elkövetkező húsz esztendőben - vagy így, vagy úgy - lesz módunk a tisztázásra. És ebben a körben az öreg nyomtatott sajtó nem veszti el szerepét, legfeljebb annyi előnyt szerezhet, hogy online változata praktikusan jobban el tudja kerülni az előzetes korlátozást.
Végül az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) által kimunkált elvek felé fordulva, többnyire arra hivatkoznak,[20] hogy a második, 1991-es Sunday Times v. The United Kingdom eset és a vele párhuzamos Observer and Guardian v. The United Kingdom (1991) ügy körültekintő módon tisztázta, hogy az EJEB nem zárja ki az előzetes korlátozás lehetőségét. Ez így nagy vonalakban megállja a helyét, bár hozzátehetjük, hogy bizonyos ideig az eljárásjogilag erősen körülbástyázott angol korlátozások bizonyultak összhangban állóknak az Emberi jogok európai egyezménye (Egyezmény) előírásaival. Mindkét ügy Peter Wright egykori brit titkos ügynök Spycather címmel kiadott könyve angliai megjelenésének előzetes megtiltása során indult útjára. Az EJEB döntése mintegy egy évnyi időre elfogadta a korlátozás indokoltságát, míg a rákövetkező jó egy év tekintetében egyhangú döntéssel már az Egyezmény megsértését állapította meg, két ok miatt is. Mindkét ok összefüggött azzal, hogy a könyv időközben megjelent az Egyesült Államokban.[21] Ezzel ugyanis egyrészt megszűnt a könyvben foglalt államtitok védelmének szükségessége, másrészt az angol titkosszolgálat reputációjának és jövőbeli hatékonyságának sérelme nem bizonyult elégségesnek a megjelenés további korlátozásához. Tegyük hozzá, hogy az EJEB lényegében alapjogi bíráskodást végez, míg
- 51/52 -
a magyar jogrend kitartóan késlekedik ennek megvalósításával. A valódi alapjogi bíráskodás az esetből indul ki, abban szükségszerűen más az elbírálás, az alapjogi korlátozhatóság dinamikája. Ehhez járul az a vitathatatlan összefüggés, hogy a konkrét tényálláshoz kötődve alaposabban, kontúrosabb módon alkalmazható az arányosság és a szükségesség mércéje, mint az absztrakt normakontroll esetében.
Aki alaposabban tanulmányozza a szólásszabadság természetét, védelmének megvalósulását, jól tudja, hogy e szellemi kalandozás során két témakör nehezen kerülhető meg. Egyrészt a szólásszabadság védelmének igazolása, másrészt a védelem szintje, módszere és megvalósulása. E két témával folytatnám. Azért veszem szemügyre mindkettőt a cenzúrát követően, mert az igazolás kérdését a védelem szintjével és a korlátozás "tesztjével" kívánom összekötni.
Tisztában vagyok azzal, hogy sokak szemében a dilettantizmus könnyen felismerhető tünete, ha valaki dióhéjban[22] kívánja összefoglalni a szólásszabadság igazolására kimunkált elméleti konstrukciókat. Én mégis ezt teszem. Részben azért, mert mások már kimerítőbb - ám mégis áttekintő - összefoglalót kerítettek a témának,[23] részben arra tekintettel, hogy az alkotmányjoggal foglakozó olvasó bizonyára felkészült ebben a tárgykörben. Lényegében három igazolásra irányuló elvi konstrukciót azonosíthatunk: 1. az igazság keresésének ismeretelméleti felfogását, 2. a demokrácia szolgálatának és fenntartásának érveit és 3. az egyéni autonómiára építő önkifejezés argumentumait.
Bizonyos vagyok abban, hogy az olvasó jól ismeri a fenti igazolásokat, nem ebben a cikkben találkozik először a három eltérő típusú érveléssel. Erre tekintettel e helyütt mindössze néhány rövid megjegyzéssel élek. Az igazság megismeréséhez kapcsolódó érvrendszer olykor kétségtelenül szkeptikus, előkelőbben fogalmazva agnosztikus,[24] annak jogi kifejtése pedig, különösen Oliver Wendell Holmes főbíró véleményeiben,[25] amely a "nézetek vagy eszmék piacával" köti össze a filozófiai érvelést, már pusztán a piac (agora) szó hallatán - nem minden alap nélkül - kétkedést válhat ki. A demokrácia érveit hangoztató álláspontok[26] szinte kizárólag a politikai szférán belül munkálkodnak, és meglehetősen elhanyagolják az apolitikus vagy éppen a határon tanyázó megszólalások, alkotások védelmét. Többen vélik úgy, hogy a demokráciára alapozott érvelés az egyedüli közösségi felfogás, holott az individuális önmegvalósítás felőli megközelítés, az egyén autonómiájának tisztelete sem nélkülözhető egy demokratikus közösségi felfogásból.
Az bizonyosnak tűnik, hogy a fenti igazolások nem egymást kizáró érvelések a szólásszabadság igazolása terén. Ha nem is korlátlanul, tetszés szerint, de az érvek kiegészíthetik egymást. Olykor valóban igaz, hogy az egyes érvek eklektikus hangsúlyozása alkalmasabb muníciót adhat az eltérő természetű védelem megerősítésére. Így mindeneképpen "igaz" Sajó András megállapítása, mely szerint az önmegvalósítás érve inkább alkalmas a művészi alkotások szabadságának igazolására, míg az igazság megismerése igazolás jó keretet ad az államhatalommal szembeni gyanakvás stratégiájához.[27] Még talán az is meglehet, hogy az igazság megismeréséhez kapcsolódó komplex filozófiai felfogás manapság egy igen egyszerű rigmussal megfogalmazható: Let the sunshine in. A hangsúly és a hangzás természetesen számít. De talán ennél is lényegesebbnek tűnik számomra két további kérdés: egyrészt az, hogy mi volt, mi lehetett a 89-es alkotmányozó atyák, fiúk és támogatóik elképzelése, közkeletű szóval élve "akarata", másrészt az, hogy mennyiben és milyen módon jelentek meg ezek az érvelések az Alkotmánybíróság döntéseiben. Az első kérdésre jóval nehezebb felelni, hiszen 1989 nyarán és őszén látszólag nem többről volt szó, mint hogy az 1949-es alkotmány 55. §-át le kellett váltani a máig élő 61. §-ra.[28] Az alkotmányozók némelyikének fejében vélhetően mégis az élt, hogy komoly cezúrához érkeztünk, ég és föld a különbség a két felfogás között, és a véleménynyilvánítás szabadságaként megkonstruált alapjog mindhárom igazolást képes befogadni, alkalmasint megvalósítani.
Valamivel egyszerűbben felelhetünk arra a kérdésre, hogy miként jelentek meg a szólásszabadságot igazoló érvek az Alkotmánybíróság határozataiban. Eleinte, érthető módon, jóval több elvi alapvetés, igazolási törekvés szűrődött be a döntésekbe, majd - lényegében a Sólyom-bíróság átalakulásával és az első elnök távozásával - hatalmas apályt kell felfedezzünk, mintha a korábbi precedensek számokban megjelenő adataira és ritkán érveire történő utalás kimerítené az alkotmánybíráskodástól minden korban elvárt intellektuális erőfeszítést. Ennek az apálynak az idején hívtam fel a figyelmet - a Lex Répássy által kilátásba helyezett válaszadási jogról folytatott diskurzus kapcsán - arra, hogy pusztán a precedensre történő hivatkozás, a polgári jogi dogmatika (megszokás) nem elég az alkotmányt min-
- 52/53 -
den esetben értelmező döntéshozatalhoz. Valamilyen, akár botcsinálta filozófia nélkül aligha lehet nívós alkotmánybíráskodást végezni.[29]
Ezen a témán belül is két vonulat azonosítható. Az egyik általában tárgyalja a védelemnek az igen erős, szinte abszolút természetű mivoltát vallótól kezdve az igen pragmatikus, más érdekekkel szemben egyensúlyozó megközelítésig ívelő felfogásait, míg a másik a megengedett korlátozás mércéjével, "tesztjével" foglalkozik. A két vonulat természeten egy tőről fakad, de legalábbis egy tengerben végzi.
Érdemes a védelem igen erős szintjét Hugo Black amerikai legfelső bírósági bíró gyakorta hivatkozott és legalább annyiszor félreértett megállapításával kezdeni. Többnyire a merev, szöveghű értelmezés megnyilvánulásának tartják a főbíró szállóigéjét, amely szerint ha egyszer az alkotmány szövege azt mondja, hogy a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely korlátozza a szólás- és a sajtószabadságot, akkor "a nem hozhat törvényt azt jelenti, hogy nem hozhat törvényt".[30] Természetesen Black főbíró sem ennyire "feketén-fehéren" gondolkodott;[31] számos jel utal arra, hogy ő sem tekintette abszolút, teljességgel korlátozhatatlan jognak a szólásszabadságot. Megállapítása jóval inkább arra kívánt utalni, hogy az alkotmányos tilalmat igen komolyan kell értelmezni, és a védelem rendkívül erős szintje olvasható ki az alkotmány szövegéből. Ha a szólásszabadság összeütközésbe kerülne más joggal vagy igen fontos nemzetbiztonsági érdekkel, amelyet a végrehajtó hatalom köteles érvényesíteni, akkor e konfliktus során a döntéshozónak tudomásul kell vennie, hogy a szólásszabadság elsőbbséget élvez. A főbíró egyéb - többek között a szólásszabadságot érintő - véleményei arról győznek meg, hogy alkotmányértelmezése eredményeként ha nem is abszolút, de rendkívül erős védelmet tartott szükségesnek, amely mindenképpen elsőbbséget élvez egyéb alkotmányos jogokkal, súlyos államérdekekkel szemben. Felfogása sokkal inkább alkotmányértelmezési ethosz, mintsem az alkotmány szövegéhez mereven ragaszkodó álláspont.
A szólásszabadság "szinte abszolút" védelmének érvrendszerét találhatjuk meg a merőben más szellemi fészekből származó Edwin Baker magyarul is megjelent cikkében.[32] A teljes körű, igen erős védelem elsősorban a gyűlöletbeszéd kapcsán kerül kifejtésre, argumentumai természetesen az egyéni autonómia tiszteletben tartásán, az individuális önmegvalósítás korlátozásmentes megvalósításán alapulnak.[33]
Ehhez képest nevezhetjük mérlegelőnek, egyensúlyozónak a megengedőbb felfogásokat. Ezek skálája nagyon széles, igen eltérően kerül alkalmazásra a szólásszabadság általam meglehetősen fragmentáltnak tartott egyes tartományaiban. Mert az igazságot megvallva arra kell rámutatnom, hogy a szólásszabadság igen eltérő összefüggésekben jelenik meg, különböző alkotmányos alapjogokkal és értékekkel, közérdekű elvárásokkal és magánéleti tabukkal kerül konfliktusba, és ezáltal a szólásszabadság meglehetősen fragmentált területeken számíthat eltérő védelemre. Ha e fragmentált területeket mint nagy tartományokat kellene megneveznem, akkor ezek a sajtójog és a média, a személyiségvédelem és a magánélet védelme, az uszító beszéd és a rasszista gyűlöletbeszéd, a pornográfia és az erkölcsvédelem, a blaszfémia és a kereskedelmi beszéd lennének. A védelem indoka, szintje és módszere nem kevés vonatkozásban eltér az egyes tartományokban. E cikkben aligha tudok módszeresen utánajárni az eltéréseknek. A következőkben inkább az alapjogi korlátozás általános módszereit, az alkalmazott teszteket veszem szemügyre.
Elöljáróban jelzem, hogy lazának, nem elég feszesnek érzem az alapjogi korlátozás tesztjének alkalmazását, és ezen a körön belül nyilvánvaló bizonytalanságot látok a "legenyhébb eszköz" mérce koncepciója, értelmezése és alkalmazása terén. A magyar alkotmány alapján a szólásszabadság, csakúgy, mint az összes többi alkotmányos alapjog, csak kényszerítő ok miatt, indokolt és arányos módon korlátozható. Bővebb kifejtés nélkül vagyok kénytelen megfogalmazni észrevételem: az Alkotmánybíróság az alapjogi korlátozhatóság terén lényegében háromféle mércét kommunikál és alkalmaz. A verbális kommunikáció és az alkalmazás összhangja is nemegyszer eltér, de ezzel a problémával ebben az írásban nem tudok foglakozni. További szempont az a lényeges különbség, amely a valódi alapjogi bíráskodásban kialakult korlátozási mércék és a magyar absztrakt normakontroll során érvényesülő korlátozhatósági tesztek között áll fenn. Erről a magyar alkotmányjogi gyakorlat gyakran hajlamos megfeledkezni. Mindezeket előrebocsátva háromféle mércét azonosíthatunk, amelyek - saját szóhasználatom szerint - a sziklaszilárd, az erős és a megengedően erős teszt. Példák segítségével mutatnám be, mit értek e típusok alatt.
A genezis a 20/1990 (X. 4.) AB határozat és a 30/1992. (V. 26.) AB határozat. Az előbbi rögzítette, hogy alapvető jog korlátozására akkor kerülhet sor, ha erre nemcsak szükség van, hanem a korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az okozott alapjog sérelme összhangban van egymással. Ezt ne-
- 53/54 -
vezem az erős mércének. Az erős mérce legitim célt igényel, valamint az eszköz szükségességét és arányosságát. Ezt vagy legalábbis ilyesmit alkalmaz az EJEB is. Ismétlem, ez utóbbit nem az absztrakt normakontroll, hanem az alapjogi bíráskodás során. És ez - nem szükségtelen úton-útfélen hangsúlyozni - igen jelentős különbség. Ha tisztességesen, körültekintően alkalmazzák (ami nem minden esetben mondható el), akkor az erős mérce alkalmas és kielégítő módszer lehet az alapvető szabadságjogok, így a szólásszabadság védelmére. Az erős teszt alapja egyrészt a legitim cél, másrészt a módszer a korlátozás tekintetében: a szükségesség és arányosság.
A sziklaszilárd mérce éppen a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban kapott lábra. A szólásszabadságot érintő legtöbb döntésben ez a határozat az "Abh1"-ként hivatkozott. A határozat a kiemelten védett alapjogok korlátozásnak megengedhetősége tekintetében egyrészt a legitim célt pontosította (a korlátozás valamely másik alapjog védelme vagy alkotmányos cél érdekében történik), másrészt az arányosság igen erős mércéjét írta elő azzal, hogy a "törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni".[34] Ezt nevezem a legenyhébb eszköz elvének, amely absztraktságában akkor is megérdemli a sziklaszilárd elnevezést, ha alkalmazása során az Alkotmánybíróság elvétve jelöli meg, hogy az adott kérdésben mit tekint a legenyhébb korlátozó eszköznek. Így például a Ptk. gyűlöletbeszéd tényállását elbíráló 96/2008. (VII. 3.) AB határozat is meglehetősen hézagosan tér ki arra, hogy a Ptk. személyiségi jogi tárházában melyek tekinthetők az adott kontextusban a legenyhébb korlátozó eszközöknek. Az Alkotmánybíróság elvétve árulja el az olvasó számára, hogy az adott, kissé absztrakt kontextusban mit tartana a legenyhébb korlátozó eszköznek. Természetesen ne legyünk vaskalaposak: nem egyetlen ilyen eszközt kellene megjelölni, hanem esetleg a szóba jöhető eszközök körét. Valamiféle "tól-ig-mezsgyét".
A probléma az, hogy az absztrakt normakontroll keretében erről nem lehet túl sok épületes dolgot megállapítani. Ha nem is minden a kontextus rabja, az arányosság és szükségesség egy jelentős szegmense az. Van, amiről absztrakt módon nem lehet nyilatkozni. Nyilvánvalónak tűnik, hogy többek között ennek a sziklaszilárd mércének az eredménye a büntetőjogi szankciókkal szembeni érthető, ám számos esetben hézagosan és olykor nem meggyőzően kifejtett averzió. Mert ugye könnyű kimondani, hogy a büntetőjog az ultima ratio, de ez nem igazán segít az abban történő eligazodásban, hogy egy adott (absztrakt) jogi helyzetben mi a korlátozás legenyhébb eszköze. Hogy őszinte legyek, itt én nem is szó szerint értem a legenyhébb kifejezést. Ez jórészt alkotmányjogi neveltetésemből adódik; az általam elsőként megismert amerikai compelling state interest mérce bizonyos fokig eltér mind az erős, mind a sziklaszilárd mércétől. Tartalmát elsősorban precedensek sora jelöli ki. Általában véve elfogadott, hogy ez a doktrína nem a korlátozás minimumát megvalósító eszköz alkalmazására kényszeríti az államot, hanem olyan korlátozásra, amely arányban áll más alkotmányos jog védelmével vagy valamely nyomós állami érdekkel. Olvasatom szerint egyébként 1990-ben és 1992-ben az Alkotmánybíróság sem egy ilyen merev mércét kívánt mechanikus módon útjára bocsátani, de valahol mintha elakadt volna a tisztázó munka. Ennek része az, hogy elakadt az alapjogi bíráskodás beemelése az Alkotmánybíróság hatáskörébe.
És végül ismerjük a megengedően erős (vagy talán erősen megengedő) mércét, amikor az egyébként alkalmazandó következetesség mellé belép olyan szempontok figyelembevétele, amelyek hatására, valamely helyzet, háttér különösen méltánylandó sajátosságára tekintettel enged az Alkotmánybíróság a sziklaszilárd vagy az erős tesztből. Ilyennek tekintem a nemzeti jelkép és az önkényuralmi jelképek tárgyában hozott döntéseket,[35] amelyek kirívó módon térnek el a korábbi elbírálás módszerétől, de nyilván több hasonlóan megengedő határozatra bukkanhatunk. Ezek a kivételek nem könnyen magyarázhatók. De megerősíthetjük, hogy a szükségesség-arányosság teszt tisztességes alkalmazása kielégítő módszer, ha viszont engedményeket teszünk, akkor magunkat, az alkotmánybírákat és ne a mércét okoljuk.
Úgy vélem, alátámasztható az a meglátásom, hogy a szólás- és a sajtószabadság tekintetében a magyar ancien régime keretein belül zajló reformfolyamat nem készítette elő a talajt az alkotmányozás számára. Ügy tűnik, hogy az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások során mintha az ölünkbe pottyant volna egy olyan alkotmány, amelynek értelmezése még az Alkotmánybíróságra várt. Az Alkotmánybíróság értelmező és a rendesbíróságok jogalkalmazó gyakorlatát jelentős mértékben befolyásolta és máig is befolyásolja, hogy a bírák mit gondolnak arról, "mi is volt" a 89-es magyar alkotmány. Ezt természetesen mindkét bírói testület prominens képviselői tagadnák, de indokolt fenntartásokat megfogalmaznunk e tartózkodó állásponttal szemben. Lényegében ar-
- 54/55 -
ról van szó, valóban mekkora cezúrát látnak bíráink a 89-es alkotmány és az azt megelőző korszak alkotmányossága között. Miként szembesült azzal a bírói kar, hogy a szólásszabadság szőr mentén a 89-et megelőző alkotmány része volt, 1986-ban egy sajtótörvénnyel is kiegészült, de a sajtószabadság 1989 előtt még korlátozottan sem érvényesült?
Több mint gondolatkísérlet, ha összehasonlítjuk a helyzetet az 1789-es forradalom előtti francia állapotokkal. Franciaországban hallgatólagosan, de facto létrejött a sajtószabadság 1989. július 14-e vagy az Emberi és polgári jogok nyilatkozata elfogadása előtt.[36] Hosszú időszak szellemi előkészítő munkája, valamint a július 14-i eseményeket megelőző szellemi pezsgés és politikai aktivitás ténylegesen működő szólásszabadságot teremtett meg. Mindez - álláspontom szerint - nem mondható el 1988-89 Magyarországáról. Hasonló kérdés az alkotmánybírák felfogását illetően is felvethető. Mennyiben tekintették valódi cezúrának 89-et, az 89-es alkotmányban megtestesülő demokráciafelfogást? És miként foglaltak állást abban a kérdésben, hogy honnan származnak, milyen természetűek a szabadságjogok? Azokat - miként a pozitivista hagyomány tartja - az állam, a törvény teremti meg vagy az alkotmány csak elismeri a társadalmi gyakorlatban, a morális tanokban formálódó elveket? Az alkotmánybírák válaszairól egyelőre keveset tudunk. Ily módon hallgatásuk is beszédes.
Természetesen a szólásszabadság különösen erős védelmének hívei is elfogadják, hogy ez az alapjog sem korlátozhatatlan. Jól tudják, hogy a problémák többnyire akkor keletkeznek, ha a szólásszabadság az emberi méltósággal, az egyenlőséggel vagy fontos államérdekkel kerül összeütközésbe.[37] Ebben az esetben valamely alapjognak, alkotmányos elvnek és eszmének engednie kell. A konfliktus többnyire a szabadság és a méltóság körébe tarozó érdekek között jön létre. Nem indokolatlanul merült fel a jogirodalomban, hogy létezik a szabadság és a méltóság alkotmánya. Így Winfried Brugger egyetértő megfogalmazása szerint[38] amerikai jogtudósok összegezték a dolgokat oly módon, hogy míg a német alkotmány a "méltóság alkotmánya", addig az amerikai alkotmány a "szabadság alkotmánya". Brugger több okot is vázol a különbség kialakulásának magyarázataként. A szövegre történő hivatkozással rámutat arra, hogy míg az amerikai alkotmány Bill of Rights részében a legelső jog a First Amendment sajtó- és gyülekezési szabadsága, amely a szöveg szerint nem is korlátozható, addig a német alaptörvényben a véleménynyilvánítás szabadsága az 5. cikkelyben kapott helyett, és a korlátozás alapelveit az alaptörvény rögzíti. A német alaptörvény 1. cikkelye a méltóságot helyezi az első helyre. Természetesen Brugger számára is jóval lényegesebb magyarázó szempont a két történelem, hagyomány és kultúra eltérése. Az amerikai hagyomány jobban bízik abban, hogy amikor a "jó véleményt" ütköztetik a "rossz véleménnyel", akkor a jó győzedelmeskedik. A németek - nem alap nélkül - szkeptikusabbak, ugyanakkor jobban bíznak abban, hogy a kormányzat segítségével a tartalmi szabályozás képes szembeszállni a "rossz véleménnyel".[39]
Jegyezzük meg mindazonáltal, hogy a szabadság és a méltóság eltérő jelentése és hangsúlyai nem minden intézmény kapcsán eredményeznek markáns különbséget. Michel Rosenfeld mutat rá arra, hogy például az abortusz kérdésében a szabadság és a méltóság felől elindulva lényegében igen hasonló eredményhez érkezett el az amerikai és a német felfogás és joggyakorlat, míg a gyűlöletbeszéd megközelítése valóban markáns különbségekhez vezetett.[40] A szabadság és méltóság kérdését a magánélet, az önrendelkezés (autonómia), a privacy oldaláról szemlélő James Whitman a méltóság, a becsület, a jó hírnév érvényesülését a markánsan eltérő európai és amerikai felfogásában vizsgálja.[41] Jó szemmel veszi észre, hogy a magánélet és a becsület védelme Amerikában elsősorban az állammal szembeni védelmet jelenti, míg Európa kontinentális országaiban, így főként Németországban és Franciaországban a sajtóval, a közvélemény egyéb fórumaival szembeni védelmet tartják fontos szempontnak.[42] A méltóság, a becsület és a magánélet fokozott védelmét az európai, többnyire német szerzők jórészt a fasizmus szörnyűségeivel szembeni reakciónak tulajdonítják. E gondolatmenet szerint a méltóság fokozott tisztelete a náci és egyéb fasiszta rendszerek méltóságot tipró traumájából ered. Whitman nem elégszik meg ezzel a leegyszerűsítő magyarázattal, és arra mutat rá, hogy a méltóság, a becsület védelme az újkor hajnaláig nyúlik vissza, amikor a védelem a felsőbb osztályok, a kiváltságos rendek privilégiuma volt. A társadalom kivételezettjei rendelkeztek méltósággal, becsülettel. így lehetett ez Magyarországon is, már a "méltóság" kifejezés is erre utal. A kiváltságok részének tekintett becsületvédelmet a polgári korszak terjesztette ki fokozatosan a középosztályra és az alsóbb osztályokra. Kiegyenlítődés következett be, a kevesek kiváltsága a többség személyiségi jogának védelmévé alakult át.[43]
- 55/56 -
Egy kicsit hasonló a helyzet, mint a választójog esetében: az általános választójog kiterjesztésével párhuzamosan a méltóság attribútumainak fokozatos kiterjesztése következett be a társadalom minden tagjára. Paradox módon a méltóság és a mindenkit megillető személyiségi jog kiterjesztése a náci rendszerben érte el kiforrott szakaszát:[44] az ígéret az volt, hogy aki a német rassz tagja, azt teljes és azonos méltóság illeti meg, egyenlők a becsület dolgában, és az egyenlő méltóságból csak a nem árja polgárok és az egyéb deviáns tulajdonságokkal rendelkező személyek rekesztődnek ki. Természetesen a méltóság és a becsület védelme a náci múlttal gyökeresen szakító felfogással egészült ki a német alaptörvényben. De a történelmi eredet és kulturális közeg nem tűnt el nyomtalanul. A becsületvédelem eszközeihez manapság is aránytalanul gyakrabban folyamodnak a volt arisztokrácia, a felső osztályok képviselői, és ha Katharina Blum tisztességén ejtenek csorbát, jóval enerváltabban siet a jogrend egy háztartási alkalmazott védelmére.
Mielőtt teljesen elmerülnénk a méltóság és a szabadság eltérő hangsúlyainak elemzésében, a magyar alkotmányos fejlődés tekintetében két fontos kérdést szükséges felevetni. Elsőként azt, hogy ha egyáltalán elhelyezhetők az alkotmányok ebben a koordinátarendszerben, akkor vajon minek az alkotmánya a 89-es magyar alkotmány? A szabadság vagy a méltóság alkotmánya született meg 1989-ben? Első kísérletként válaszolnék erre a kérdésre. Ha 1949-ben nem a "sztálini" alkotmány született volna meg és élt volna negyven esztendőt, hanem a második köztársaság szült volna meg egy alaptörvényt, akkor nem kizárt, hogy az - hasonlóan a német alaptörvényhez - a méltóság alkotmánya lett volna. Természetesen nem tudhatjuk, mi lett volna, mindössze azt a feltételezést kockáztatjuk meg, hogy a német alaptörvényhez hasonlóan a magyar alkotmány is igyekezett volna visszaadni az emberi méltóság attribútumait. Még az is meglehet, hogy a kor gondolkodói e méltóság részeként értelmezték volna a szólás - szabadságot lehetővé tevő - méltóságát. De nem így alakult, és 1989-ben - felfogásom szerint - inkább a szabadság alkotmánya született meg. A szólásszabadság és az egyéb szabadságjogok igénye 1989-ben azért volt igen erős, akár a méltósággal szemben is, mert ez hiányzott fájó módon negyven év alatt. Említettem, hogy a francia forradalom Franciaországával szemben az 1989-et megelőző korszakban nem jött létre hallgatólagos, de facto szólásszabadság. Ebben a helyzetben inkább a szabadság, mintsem a méltóság alkotmánya született meg. Vagy talán mind a kettő, tehetnék hozzá a kompromisszumot keresők. A két alkotmányos alapjog azért nem áll szüntelen konfliktusban.[45] A baj az lenne, ha a két alkotmányos elv között mind a kettő a földre pottyanna.
Másodsorban arra a kérdésre érdemes kitérni, hogy ha a Sólyom-bíróság igen erős hangsúlyt helyezett a méltóság alapjogára, amelyet - az élettel összefüggésben - még korlátozhatatlannak is tartott,[46] akkor a gyűlöletbeszéd tárgyában miért a szabadság került ki győztesen, és ez a felfogás miért tarja magát ennyire kitartóan az Alkotmánybíróság döntéseiben. A válasz összetett és alaposabb vizsgálatot igényel. Abban a reményben kezdek hozzá, hogy lesznek olyan szerzők, akik velem együtt folytatják a válasz keresését. Két egymáshoz kapcsolódó feltételezésem van. Úgy tűnik, hogy eleinte mintegy "bennragadt" a testület ebben a gondolati körben, és nem volt mersze, ereje, energiája "kifarolni". Egy ideig nem is érkezett olyan indítvány a Donáti utcába, amely lehetőséget teremtett volna erre. Aztán ahogy haladt előre az idő, a tét egyre komolyabbá vált, a rasszista beszéd keményebb hangot ütött meg, mint amilyet eleinte a valóban marginális helyzetű személyek hallattak a nyilvánosság előtt.[47] Ilyen helyzetben az Alkotmánybíróság nem kívánt részt vállalni ebből a politikailag érzékeny témából, nem volt módja visszakozni, inkább követte a precedenst. Nem úgy tűnt, hogy a bírák többsége egyéb tekintetben komoly elkötelezettséget jelzett volna a szabadság oldalán. Tanulságos, hogy éppen a szabadság szempontjai iránt valamivel inkább elkötelezett bírák vetették fel a 95/2008. (VII. 3.) és a 96/2008. (VII. 3.) AB határozatban, hogy fordítani kellene.
Amikor a leltár tárgyait szemügyre vettem, arra gondoltam, hogy egy ilyen értékelő összefoglalóban esetleg mellőzni lehetne a gyűlöletbeszédre adott válaszok terjedelmes és kalandos történetét. A kérdés részleteinek bonyolultsága, a kilátástalannak tűnő megoldáskeresés afelé ösztökélt, hogy próbáljam teljes mértékben elkerülni a témát. Hamar beláttam, hogy ezt nem tehetem meg. Bármit gondoljunk is a terebélyes történetről, a gyűlöletbeszédre adható alkotmányos válaszok köre a magyar szólásszabadság elmúlt húsz évének egyik meghatározó témájává vált. Erre tekintettel megkerülhetetlen. Mégis azt választottam, hogy nem idézem fel a terjedelmes hátteret, a folyamatot, még a társadalmi, politikai kontextust sem, hanem a narratíva végén kapcsolódom be, és csupán néhány aspektusra reflektálok. Ehhez képest mégis jelentős terjedelmet ért el a gyűlöletbeszédről szóló összefoglalóm.
- 56/57 -
A clear and present danger, a nyilvánvaló és közvetlen veszély doktrínát a jogirodalom Holmes főbíró hol többségi, hol kitartó különvéleményeiben megfogalmazott álláspontjával azonosítja.[48] Már ennek alapján is nyilvánvaló, hogy a manapság oly sok bírálatban részesült doktrína az Egyesült Államokban is fokozatosan került elfogadásra. E szerint bármely beszéd, megszólalás akkor büntethető, ha a szándék valamely jogsértő magatartás előidézésére történő felszólítás, továbbá annak nyilvánvaló és közvetlen a valószínűsége, hogy a jogsértés megtörténtével a hátrány bekövetkezik. Holmes nem tagadja, hogy a szólásszabadság amerikai felfogása egy kísérlet, miként egész életünk is az. Nap mint nap kell kockáztatnunk nem tökéletes ismereteink birtokában.[49] A szótól a tettig vezető út hossza, a kettő közti oksági összefüggés legfeljebb akkor azonosítható, amikor a szörnyű beszédet követő szörnyű tettek bekövetkeztek. Következésképpen a beszéd büntetése afféle fogadás, jóslás vagy jövendölés, amely Brugger szerint túlmutat a helyes alkotmányos értelmezésen.[50] Annyi bizonyos, hogy valakinek vállalnia kell a fogadás tétjét, a találgatás kockázatát: ez vagy a törvényhozás, vagy az alkotmánybíróság dolga, vagy pedig mindkettőé.
Az európai tapasztalat egy nem elhanyagolható vonulata azt sugallja mindkét döntéshozó számára, hogy a beszédtől a cselekvésig tartó távolság rövidebb, mint az Újvilágban. Erre tekintettel Holmes főbíró kockázatot vállaló bizakodása érthetőnek tűnik, erre történelmi tapasztalati alapján jó oka volt, az utódoknak jó okuk van. Tegyük hozzá, hogy a doktrína az első világháború során, illetve az azt követő időszakban "felforgató" tevékenységért vád alá helyezettek ügyében vált elfogadottá, így a kockázat vállalása ebben a korszakban nyilván eltért a második világháború tapasztalatai során felvállalható kockázatok elfogadásától. A Holmes által kifejtett nézet mindezek ellenére nem a vakmerők, hanem a tapasztalt bátrak fogadása. Ha olykor amolyan neofita amerikai patrióta hangulatba hangolom magam, én is azt idézem fel, hogy ez az ország himnusza szerint is "a szabadok földje, és a bátrak otthona".[51] Holmes főbíró bizakodása és Ed Baker tanulságos érvelése[52] a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásával szemben korunkban is meggyőző lehet azok számára, akik az Egyesült Államokban vagy Európa békésebb zugaiban élnek. A 30/1992. (V. 26.) AB határozat bizakodása sem volt teljesen alaptalan. Baker érveit könnyebb bírálni Európa békétlenebb zugaiból, bár az érvek a bírálat mellett is megszívelendők és alaposan megválaszolandók.[53]
Talán meglepő konklúzióval folytatom. Az elvet sokat szidták, bírálják is alappal és alap nélkül, megfontoltan és megfontolatlanul, de nem kizárt, hogy ha nem lett volna kéznél 1992-ben, akkor ki kellett volna találni, hogy az elkövetkező évek során a szólásszabadság védelme ne legyen kudarc. A határozat szerint az uszítás valamilyen szintű veszély esetében büntethető, a gyalázkodás viszont nem. Természetesen az Alkotmánybíróság bizakodása, fogadása nem egészen vált be.[54] Magyarország is azon országok közé tartozhat, ahol rövidebb a távolság a tett és a cselekvés között. De ne becsüljük le és ne tekintsük szellemi rövidlátásnak annak felismerését, hogy a jog erejével kikényszerített csend legalább olyan veszélyes lehet, mint az, amikor a szó, a hang felerősödik. Talán oly módon is felfogható az 1992-es alaphatározat, hogy abban valójában két felfogást szándékozott érvényesíteni az Alkotmánybíróság; két, akkor a legjobbnak vélt világot kívánt együtt meghatározni, talán ügyetlenül, nem eléggé kifejtve, egyes bírálatok szerint eléggé homályosra sikeredett módon.[55] A gyűlöletbeszédnek a több, meggyőzőbb, érvelőbb beszéddel történő purgálása tekintetében egy cseppnyit bizonyára naiv is volt. De jó lenne, ha alaposan megfontolnák az érveiket és konkrét megoldásaikat azok, akik a gyökeres revízió gondolatával kacérkodnak. Az ilyen revízió könnyen azzal járhat, hogy az a két legrosszabb világot teremti meg a szólásszabadság számára. Azt se felejtsük el, hogy az Alkotmánybíróság 1992-ben nem kívánta kizárni, hogy a doktrína fejlődhessen, akár a bírói jogalkalmazás során módosulhasson.[56] A korrekció lehetősége sohasem volt kizárt, csupán az elhamarkodott alkotmányozás vagy törvényhozás nem ajánlott, de a megfontolt jogfejlesztés, az alkotmányértelmezői tevékenység alapján végzett finomítás vagy irányváltás nem az.
Nem először és nem egyedül hívom fel a figyelmet arra, hogy a rasszizmussal és a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépésnek számos hatékony, jogon kívüli eszköze van. Ha mondjuk megközelítően ötven mód van arra, hogy a társadalmi szolidaritás szövetét kétségtelenül romboló jelenségek ellen fellépjünk, kezdve a futballmeccsek előtt, közben és után folytatott antirasszista meggyőzéssel, egészen az áldozatok melletti határozott kiállásig, akkor joggal kérdezhetem 2009 késő őszén: vajon ezek közül legalább ötöt igénybe vett-e a magyar nyilvánosság és annak különböző meggyőződésű és státusú eminen-
- 57/58 -
sei? Nem heroikus kiállásra, hanem folyamatos éberségre volna szükség. A hétköznapok politikai korrektsége tanulható és tanítható. Winfried Brugger arra is felhívja a figyelmet, hogy míg az Egyesült Államokban jóval később avatkozik be az állam a jogi tilalmak előírása és érvényesítése révén, addig az amerikai társadalom legtöbb szegmensében egyre határozottabban érvényesül a politikai korrektség, amely képes kordában tartani a rasszista beszédet.[57] A negatív reakció nem az állam részéről, hanem a társadalom oldaláról érkezik.
Németország ezzel szemben hamarabb nyúl a jog eszközeihez, erősebben védi a gyűlöletbeszéd célpontjainak méltóságát, becsületét, tiszteletét és egyenlőségét. Az egyenlő méltóság eszméje azt is jelenti, hogy az állam valamennyi polgára számára igyekszik biztosítani az emberi közösség tagjaként kiérdemelt tiszteletet. Úgy tűnik tehát, hogy míg Németországban a törvény ereje, addig az Egyesült Államokban a politikai korrektség elvárásai érvényesülnek. A rasszizmussal szembeni közösségi fellépésre különös hangsúlyt fektetnek az amerikai egyetemek, iskolák, közintézmények. Ez a folyamat együtt halad a diszkrimináció elleni fellépéssel és a polgárjogi törvényhozás egyéb, máig befejezetlen teendőivel. A német nyilvánosság is erősen elítéli a gyűlölködő, rasszista beszédet. A mai magyar valóságban leginkább az a lehangoló, hogy ezek egyike sem érvényesül. Sem a törvény, sem a társadalmi normák. Ily módon vagyunk szabadok.
Ebben az írásban nem tekintem át a 30/1992. (V. 26.) AB határozattól a 95/2008. (VII. 3.) AB határozatig tartó folyamat valamennyi stációját. Meglehetősen jól megtették ezt helyettem - eltérő hangsúlyokkal és felfogásban - tehetséges alkotmányjogász szerzők.[58] Azt mindenképpen - akár az ismétlés vádját vállalva - kiemelném, hogy mi volt jó az első határozatban és miért ad vitára okot az utolsó. Nem szólnék a 12/1999. (V. 21.) AB határozatról, amely az első kitérő volt az 1992-es alaphatározatot követően. A 2004-ben született harmadik döntés kapcsán arra mutatok rá, hogy az miért tűnik elmulasztott alkalomnak, amikor több dolgot tisztázhatott volna az Alkotmánybíróság.
Az első kiinduló határozatban, annak minden hibája és többértelműsége ellenére, elfogadhatónak tűnik a clear and present danger felütés. Bár kétségtelen, hogy az Alkotmánybíróság nem erre tekintettel ismerte el az uszítás büntethetőségét és tiltotta azt meg a gyalázkodás esetében, továbbá a doktrína valóban nem követte minden ízében az amerikai elvben megfogalmazott követelményeket, a felütés - álláspontom szerint - hasznos volt, alkalmat adott a továbbgondolásra, a további értelmezés során megvalósítandó helyretételre. Biztos, hogy ezzel az Alkotmánybíróság elkerülte a bizonytalan balancing, az iránytű nélküli mérlegelés-egyensúlyozás veszélyét. A határozatnak azok a bírálói, akik nem a holmesi hagyományokra épülő mércét vagy annak modern megfogalmazását[59] fedezik fel a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban, nem alap nélkül mondhatják, hogy a kéz, amely a clear and present danger mércét hozta honunkba, Ézsaué, a hang viszont hamisítatlanul Jákobé. A fontos dolog mégis az volt, hogy a határozat az uszítás esetében valamely konkrét és nem spekulatív veszély igazolásához kötötte a szólásszabadság korlátozását.
A harmadik stáció, a 18/2004. (V. 25.) AB határozat visszatolatott az alaphatározathoz, és közben két dolgot tett meg. Az alaphatározathoz visszatérve megállapította, hogy a köznyugalom megzavarásának intenzitása "egy bizonyos mérték fölött (clear and present danger) igazolja a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását".[60] Ezzel azt a több mint látszatot keltette, hogy a nyilvánvaló és közvetlen veszély amerikai felfogása immár bevonult a magyar alkotmányjog kimunkált elvei közé. A határozatot vélhetően befolyásolta Kis János és Sólyom László közös cikke (ezért is íródott a cikk), amelyben a "materiális tűrésküszöböt" jelölik meg a büntethetőség feltételeként.[61]
A másik dolog inkább egy mulasztásban jelentkezett. A Hegedűs-ügy után született Btk.-módosítás megtámadása során az akkori köztársasági elnök indítványában kifejezetten kérte, hogy az Alkotmánybíróság éljen a lehetőséggel és fejtse ki a közösség elleni izgatás alkotmányosan megengedhető büntetésének azt az értelmezését, amely összhangban áll az alkotmány rendelkezéseivel. Az Alkotmánybíróság mérlegelte ezt a lehetőséget, ám az általa korábban lefektetett doktrína alapján - mely szerint ki nem hirdetett törvény esetében nem célszerű alkotmányos követelményeket kifejteni - elutasította a felkérést. Ma is úgy látom, hogy rosszul döntöttek az alkotmánybírák. Ha valamikor, akkor 2004-ben ideje lett volna az alkotmányos követelmények koherens kifejtésének. Az akkori helyzetben a közvélemény is elvárta, hogy az Alkotmánybíróság ne tautologikus megállapítások folyamát és jogi szómágiát tárjon elénk döntésében, hanem választ kaphasson arra, hogy mik az alkotmányos feltételei annak, hogy valakit közösség elleni izgatásért büntetőjogi felelősségre vonjanak. Az Alkotmánybíróság elmagyarázhatta volna, hogy miért pont az általa kijelölt vonalon húzódik a határ, miért nem lehet az alkotmány
- 58/59 -
szerint más határvonalat vonni. Őszintén szólva az Alkotmánybíróság részéről az is illendő lett volna, hogy a Btk.-módosítást istápoló veterán büntetőjogász, Bócz Endre és a javaslatot támogató Györgyi Kálmán számára választ adjon arra a valós kérdésre, hogy miként lehetséges a gyűlöletbeszéd különböző formáinak alkotmányosan megengedett büntetése Németországban, Ausztriában, Svájcban és Franciaországban azokban vagy az azokhoz hasonló esetekben, amikor az a magyar Alkotmánybíróság szerint nem lehetséges. Tehát itt lett volna az esély a kifejtésre, a magyarázatra. Erre nem került sor.
A 2008 nyarán született utolsó döntés inkább a görcsös dogmatikai ragaszkodást tükrözi,[62] miközben az 1992-es alaphatározat szándékától eltérő módon azt fejti ki, hogy kizárólag erőszakcselekmény nyilvánvaló és közvetlen veszélyével és az egyéni jogok sérelmével fenyegető cselekmények büntethetősége tekinthető alkotmányosan megengedettnek. 2008 nyarán mind a Btk.-val, mind a Ptk.-val foglalkozó határozat[63] meghozatala előtt arra hívtam fel a figyelmet, hogy a kialakult helyzetben úgy a törvényalkotónak, mint az Alkotmánybíróságnak egy jottányit módosítania kellene az álláspontján.[64] Ez ma is így áll. Ezzel párhuzamosan kölcsönös szemrehányást is hallunk a rendesbíróságok és a jogalkotó részéről, hogy vajon ki "okolható" azért, mert az uszítás és a gyűlöletbeszéd kérdése nem jutott nyugvópontra. Nem kívánnék ebben a vitában igazságot tenni, mindössze három szempontra mutatok rá.
Egyrészt valóban léteznek törvények, amelyekben az alkotmányosan tolerált uszítási, izgatási mérce nem annyira magas, hogy - a megfelelő tényállás alapján - ne lehessen marasztaló ítéletet hozni. A bírósági esetjog azt tükrözi, hogy a bírói gyakorlat kitartóan egy magasabb mércét tekint a büntethetőséget megalapozó körülménynek.[65] Másrészt nem feledhető, hogy valamennyi büntető tényállás tartalmazott olyan vonásokat, amelyek még akkor is alkalmassá tették a törvényhely alkotmányellenességének megállapítását, ha az újabb és újabb megoldások más vonásai igen közel álltak az Európában elfogadott "standardhoz. Ezeknek tárgyilagos elbírálás szerint esélyük lehetett volna arra, hogy nem buknak el az Alkotmánybíróság ítélőszéke előtt. Végül ismét a jogalkotó oldalán valamivel adekvátabb és célzottabb megoldások, mint mondjuk az angol Racial Hatred Actben foglalt tényállás azért mégiscsak megfontolható lett volna. Alkalmasint Sajó András javaslatát[66] vagy annak bármilyen rokonát megfontolhatták volna. Hogy a parlamenti többséget alkotó pártok nem így tettek, azt én azzal magyarázom, hogy nem kívántak nyílt sisakkal kiállni egy olyan törvényjavaslat mellett, amely nagyon szűk körben azonosít olyan kisebbségben levő csoportokat, amelyek verbális abúzus révén történő megfélemlítése súlyosan sérti a csoporttagok méltóságát, és egyben komolyan rombolja a társadalmi együttélés szövetét. Nem merték a "bite the bullet" stratégiát választani, helyette kissé álságos, olykor sunyi módon mindig védeni akarták a többséget, a magyar nemzetet,[67] a történelmi egyházakat. Ily módon valóban nem érdemes jogi úton büntetni a rasszista beszédet, a gyűlöletbeszédet. Elvégre nem (hazafias) népfront akcióról volna szó.
A gyűlöletbeszéd büntethetőségének dilemmája a lelkiismeretes elemzők számára nehéz és fájdalmas döntést jelent. A szabadelvű gondolkodók számára a dilemma abban áll, hogy miként védhető egyszerre a megszólalók szabadsága és a megtámadott célpontok méltósága.[68] Sajó András nem könnyen jutott el javaslatához, és őszintén remélem, hogy Koltay András is jó ideig töprengett, mielőtt a - büntethetőség mellett kiálló - saját álláspontját megfogalmazta.
Összefoglalómban talán alaposabban tekintenék ki a polgári jogi eszközökre, mert a dolgok jelenlegi állása szerint itt vannak elvarratlan szálak, befejezetlen ügyek. A polgári jog felé történő elmozdulás gyökerei már az alapvető 30/1992. (V. 26.) AB határozatban megtalálhatók. Amikor a határozat azzal érvel, hogy aki gyalázkodik, az magát bélyegzi meg, és a gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen, ezt követi az a gondolat, hogy e folyamatba tartozik az is, hogy a gyalázkodónak számolnia kelljen magas kártérítéssel.[69] A jogász szakma képviselői a kezdetektől számítottak a polgári jogi szankciók alkalmazásának lehetőségére. Abban a helyzetben, amikor a büntetőjogi tényállások rendre zátonyra futottak, megerősödött az a vélekedés, azt is mondhatnánk: várakozás, hogy a polgári jogi védelem mentén nem pusztán az egyén, hanem a közösségek védelme is megteremhető. Széles körben elfogadottnak tűnt az a nézet, hogy a személyiségi jogi jogvédelem rendelkezésre áll, bár az alig merült fel, hogy miért is jelentenének nyilvánvalóan enyhébb szankciót a polgári jogi jogkövetkezmények. Ha egyszer a gyűlölködő beszéd érdemi és tartalmi jellegű korlátozása alkotmányosan aggályos, akkor ennek az aggálynak a polgári jogi szankciók tekintetében is fenn kell állnia. Az pedig mindvégig közismert volt, hogy a közösségek méltóságának elnevezett érdek nehezebben védhető a polgári jog, mint a közjog eszközeivel.[70] Ráadásul igen hamar kiderült, hogy a bírói gyakorlat nem engedi meg, hogy egy csoport tagja egyénként érvényesíthessen személyiségi jogot a csoportot ért megalázó kijelentések miatt. Arra hi-
- 59/60 -
vatkozva, hogy a személyiségi jogok csak személyesen érvényesíthetők, a bíróságok rendre a perbeli legitimáció hiányát állapították meg. Lényegében ennek a bírói gyakorlatnak az áttörésére született meg az első Ptk.-módosítás,[71] amelyet a köztársasági elnök indítványa támadott meg.[72] Az Alkotmánybíróság a 2008. június 30-án kihirdettet határozatában megsemmisítette a törvényt [96/2008. (VII. 3.) AB határozat], lényegében háromféle alkotmányellenességet állapítva meg.
Először a törvény által nem kizárt párhuzamos, kumulatív és ismételt szankciókra tekintettel, továbbá a többszörös perindítási lehetőség, illetve a bírói mérlegeléstől függő kártérítési szankció miatt megállapította, hogy a korlátozás nem felel meg a "legenyhébb eszköz" elvének, így a törvény az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe és a 61. § (1) bekezdésbe ütközik. A határozat szerint a bírói mérlegeléstől függő kumulatív kártérítés (vagy egyéb anyagi szankció) lehetősége önmagában is meghaladja a "legenyhébb eszköz" alkalmazására vonatkozó jogalkotói kötelezettséget. Megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság egyik tagja, aki egyébként a korábbiakban együtt dogozott a köztársasági elnökkel egy olyan beadvány elkészítésén, amely túllép a kollektív becsületsértés elutasításának bírói gyakorlatán, ebben a vonatkozásban nem tartotta alkotmányellenesnek a törvény rendelkezéseit. Természetesen egy fecskéről van szó, de álláspontom szerint ebben a kérdésben kizárólag Trócsányi László nézett a kút - kétségtelenül mély - fenekéig. Rámutatott arra, hogy a vallásos meggyőződés és az etnikai kisebbséghez tartozás mellett léteznek olyan csoportok, amelyek tagjait objektív, természet adta, levetkőzhetetlen megkülönböztető tulajdonságok jellemzik, és az ilyen csoportképző tulajdonságot becsmérlő kijelentések eleve az alacsonyabbrendűséget erősítik meg. Ezen túlmenően rámutatott arra, hogy a megsemmisített Ptk.-beli szabály alapján éppen a bíróságok, végső soron a Legfelsőbb Bíróság feladata lenne a kollektív defamáció tesztjének, valamint az átsugárzás intenzitásával kapcsolatos mérlegelési szempontoknak a kimunkálása.
Másodsorban az egyenlő bánásmód sérelmét állapította meg az Alkotmánybíróság, mivel a testület tárgyilagos(nak vélt) mérlegelése szerint nincs észszerű indoka annak, hogy a szabályban megjelenő csoportképző tulajdonságok csak kisebbségként jellemezhető személyösszességet védjenek, tehát a védelemben csak kisebbségek részesülhetnek. A határozat szerint a törvény a többség tagjait nem kezelte azonos méltóságú személyként, és ez sérti az Alkotmány 70/A. §-át. Elnézést kérek, de ekkora sületlenséget ritkán mond ki európai alkotmánybíróság.
Rasszista véleménnyel, gyűlöletbeszéddel a többség tagjait ugyanis nem érheti olyan sérelem, amely alapot adhatna az azonos szintű védelem megteremtésére az egyenlő bánásmód alkotmányos követelménye keretében.
Harmadszor a törvény által lehetővé tett közérdekű keresetindításról állapította meg a testület az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és 54. § (1) bekezdésének sérelmét. Ebben teljesen igaza volt. Látható, hogy a polgári jogi tényállásban is megjelent az a probléma, hogy a törvényhely egyes rendelkezései nyilvánvalóan nem léphették át az alkotmányosság küszöbét. Kétségtelen, minden törvényben volt alap az alkotmányellenesség megállapítására. Más kérdés, hogy mennyiben élhetett volna merészebben az Alkotmánybíróság a sebészkés eszközével: kioperálja az alkotmányba ütközőt, de meghagyja az azzal összhangba hozhatót.[73]
Végezetül a határozaton végigvonul egy olyan olvasat is, amely főként a szólásszabadság korlátozásának arányossága tekintetében állapít meg olyan következtetéseket, amelyek feltehetően hozzájárulnak az első pontban foglaltak megállapításához. Mintha egy szimfónia mellékszólamai lennének ezek a megállapítások, amelyekről olykor "szintén zenész" füllel sem tudható, miként illeszkednek a főszólamhoz. Én legalábbis nehezen tudtam megállapítani, hogy pontosan mi a szerepük ezeknek az érveknek, miként járulnak hozzá a határozat indokolásához és - ami ennél fontosabb - miként befolyásolnák a jövőben a "javított" Ptk.-tényállások megítélését. De mivel elhangzanak, és vélhetően jelentős módon árnyalják a többségi álláspontot, érdemes valamelyest rendszerező módon kitérni rájuk. Annál is inkább, mert ezeket a mellékszólamokat a határozat utolsó előtti bekezdése röviden ismét megemlíti, mégpedig az alábbi módon: 1. A védeni kívánt tulajdonságok sokasága, heterogén volta, a védeni kívánt kör tág vagy szűk volta, ennek parttalansága sérti a kiszámítható jogbiztonság követelményét és/vagy az egyenlő elbánás elvét. 2. A csoportról az egyénre történő "átsugárzás" technikájának parttalan alkalmazása ismét jogbizonytalanságot eredményez, amely a jogállamiság klauzulájába ütközik. 3. Az egyén és a közösség között a konstruált tulajdonságokon alapuló kapcsolat intenzitásának mértékét, tehát az egyéni sérelem fennállását mintegy megdönthetetlen törvényi vélelem teremti meg.
E megállapításokról a határozat utolsó előtti bekezdése ugyanazt a verdiktet mondja ki, mint fentebb: ez a szabályozás nem állja ki az alapjogi teszt próbáját. És ha nagyon mélyre hatolunk, akkor a határozatban fellelhető egy további olvasat vagy szint is: ez a polgári jog koherenciája, a személyhez fűző-
- 60/61 -
dő jogok "sajátosságai", amiből - akár a fentiek ellenében is - majdhogynem kőbe vésett dolgok következnek. A határozat mindazonáltal elfogadja, hogy a polgári jog védhet közösségeket; a 30/1992. (V. 26.) AB határozatra utalva elismeri, hogy az Alkotmánybíróság nem zárta ki az egyénnek egy bizonyos közösséghez fűződő viszonyára tekintettel viselt méltósága védelmét. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az "összehasonlítható jogrendszerű és történelmű európai országok" (csak nem a náci birodalom bűneit feldolgozó Németország, a szerencsés Ausztria vagy a semleges Svájc lennének ezek?) az 1990-es évtized elején a közösségek védelme érdekében az esetek túlnyomó részében a büntetőjog eszközeit alkalmazták. Odáig már nem megy el a határozat, hogy az elnöki indítványhoz hasonlóan lényegében a holokauszt tagadását büntető törvényekre korlátozza a csoportok méltóságának védelmét. A jog-összehasonlítás pedig arra szolgál, hogy a közösségek védelmét visszacipelje a büntetőjog, a szabálysértési jog területére. Erre egyébként jó oka volt; miként arra következtetéseim során rámutatok,[74] elsődlegesen valóban a közjog eszközeivel teremthető meg a közösségek jogi védelme. Ha ehhez egy körültekintően kidogozott törvényszöveg alapján előbb-utóbb a zöld szemafort kapcsolja be az Alkotmánybíróság.
Ugyanakkor a testület igen határozottan utalt arra, hogy van, kell lennie alkotmányos megoldásnak. Jelzem, elárulhatta volna annak paramétereit. Más esetben megtette. Ez az "Oszkár tudja, de nem mondja" felfogás egy idő után nem tűnik célravezetőnek. Kétségtelen, hogy az Alkotmánybíróság nem tanácsadója a kormányzatnak és a törvényhozásnak, továbbá tudjuk, hogy a testület saját felfogása szerint ki nem hirdetett törvény esetében nem állapít meg alkotmányos követelményeket, de egy idő után nem lenne ellentétes a hatalmi ágak elválasztásának elvével, ha valami határozott megoldás felé terelné a jogalkotót. Ha egyszer úgy véli, hogy a jogalkotó annyira "béna", hogy még mindig nem jutott el az alkotmányos megoldásig, akkor - felfogásom szerint - kifejezetten alkotmányos kötelessége lenne a testületnek, hogy valamivel többet áruljon el az alkotmánnyal összeegyeztethető megoldások követelményeiről. Horriblie dictu: ezt akár a köztársasági elnök is megtehette volna, akár egy modellértékű törvénytervezet bemutatásával. Nem esne ezáltal mély seb a hatalmi egyensúlyok rendjén.
Az alkotmányellenességet megállapító döntést követően az igazságügyi tárca rövid időn belül átírta a törvényhelyet, amelyet az Országgyűlés 2008. november 10-én fogadott el.[75] Az új tényállás előkészítése során a minisztérium többféle szemléletű civil tanácsadókkal konzultált,[76] aminek a hatására nemegyszer módosult a szöveg. A törvény 1. § (1) bekezdése végül az alábbi módon került elfogadásra: "A csoport tagjának személyhez fűződő jogait sérti, aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti, etnikai hovatartozás, a vallási meggyőződés vagy szexuális irányultság által meghatározott csoportot sértő, céljában vagy hatásában megalázó vagy félelemkeltő magatartást tanúsít. Mentesül a jogkövetkezmények alól, ha bizonyítja, hogy a csoportot sértő magatartása - az eset összes körülményeire figyelemmel -nem volt oly súlyú, hogy az a csoport tagja személyhez fűződő jogának sérelmét okozta."
A köztársasági elnök számára ez a tényállás sem volt összeegyeztethető az alkotmánnyal, és idestova több mit egy éve, 2008. november 26-án ismételten indítványozta immár az új tényállás alkotmányellenességének megállapítását. A megfigyelő azt hitte volna, hogy mivel államfői indítványról van szó, és a téma amúgy még nem hűlt ki, relatíve gyors döntés születik. Nem ez történt. A minap az egyik internetes portálon[77] az Alkotmánybíróság elnökének nyilatkoztában némileg meglepődve olvasom, hogy egyelőre nem kíván dönteni a testület, nem olyan sürgős ez az ügy. Nehezen érthető ez az álláspont. Nem kell feltétlenül rosszhiszeműnek lennie a megfigyelőnek, ha úgy véli, az Alkotmánybíróság nem kíván dönteni, és ez feltehetően azért van így, mert nem kíván akár nemet, akár igent mondani az elnöki indítványra. A benyomás az, hogy a testület inkább húzza az időt, amikor egy eljövendő új törvényhozás számára nem lesz olyan fontos ez a kérdés. Igen valószínű, hogy ezzel 2010 májusáig kell várnia, ezt követően viszont még a köztársasági elnök mandátumának lejárta előtt határozatot hoz, és aligha búcsúztatja az elnököt olyan határozattal, amely egyszer, nem többször, mint egyetlenegyszer, elutasítja az elnök alkotmányjogi vétó indítványát.
Ha alaposabban megvizsgáljuk az indítványt, az jóval kevésbé meggyőző, mint az első indítvány volt (és, ugye - a közérdekű keresetindítást eltaláló és elsüllyesztő kifogás kivételével -, az első sem volt éppen elsöprően meggyőző). Ha történetesen a testület lehetőséget adna számomra, hogy amicus curiae-ként szóban is előadhassam érveimet, akkor nem állnék ellen a kísértésnek. Ebben az írásban csupán tömören jelzem, hogy az elnök továbbra is oly módon olvassa a törvényt, hogy abban az átsugárzást megdönthetetlen törvényi vélelem hozza létre. Ez az olvasat nem állja meg a helyét, a törvényben semmi sem zárja ki, hogy a bíróság az átsugárzás és annak intenzitása tekintetében vizsgálódjon, az eset körülményei szerint értékelje a tényeket, a felek nyilatkozatait. Meglepő módon csak Trócsányi László mutatott rá az elnöki olvasat e félreértelmezésére.
- 61/62 -
Az indítvány emellett a törvény számos konstrukciós hibáját sorolja fel, amelyek bizonytalanságot szülnek, a jogbiztonságot veszélyeztetik. Végül arra mutat rá, hogy a törvény 3. §-a által megengedett pertársaság megakadályozza a személyiségi jogi ügyekben szükséges egyéniesítést, és ez az alkotmányos önrendelkezési jog, az egyéni autonómia követelményét sérti. Számomra úgy tűnik, hogy ezek a kifogások sem perdöntők, nem érik el az alkotmányellenesség küszöbét.
Ha azzal zárom ezt a részt, hogy magam is úgy vélem, a gyűlöletbeszéddel szembeni jog fellépés eszközeit nem a polgári jog arzenáljában kell keresni, akkor úgy tűnhet, a fenti fejtegetés "sok hűhó semmiért". Nem az. A kitérő és az arra adott törvényhozói, köztársasági elnöki és alkotmánybírósági válaszok jól jelzik, merre tart ma gondolkodásunk. Ennek megértése természetesen közelebb visz ahhoz, hogy a gyűlöletbeszédre adható jogi válaszok mérlegelése során visszatérhessünk a közjog világába.
A rend kedvéért rögzítem, amit az olvasó feltehetően tud: a médiatörvény hatálya alá tartozó médiákban elhangzó rasszista megnyilvánulások szankcionálása nincs olyan szigorú alkotmányossági feltételekhez kötve, mint a büntetőjogi, szabálysértési felelősség. Ennek következtében az olyan megszólalás, amely általában nem büntethető, a médiajogban tilalmazott és olykor szankcionált.[78] Bírósági ítéletek sora erősítette meg ezt a gyakorlatot, amelyet a 46/2007. (VI. 27.) AB határozat szentesített. Az Alkotmánybíróság alkotmányosnak találta a médiatörvény azon rendelkezését, amely médiajogi szankcióval fenyegeti a műsorszolgáltatót, ha műsorának tartalma valamely közösség megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására irányul. Tőről metszett tartalomszabályozásról van szó, amely persze nem teljesen szokatlan a "szabályozott média" világában.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az egyének és közösségek méltósága védelmében a véleménynyilvánítás szabadsága a médiajogi szankciókkal akkor is korlátozható, ha ugyanezen magatartás büntetőjogi szankcióval történő fenyegetése alkotmánysértő lenne. Az eltérő beavatkozási küszöböt az Alkotmánybíróság két okkal támasztja alá. Egyrészt azzal, hogy a médiajogi szankciók "enyhébbek" a büntetőjogi szankcióknál, másrészt azzal, hogy a szólásszabadság egyéb formáitól eltérően a médiában megjelenő vélemények hatása koncentrált, rendkívüli módon képes az emberek gondolkodásának, beállítódásának befolyásolására. Az első érv ebben az egyszerű formájában aligha állja meg a helyét. A médiatörvény által lehetővé tett szankciók akár súlyosabbak is lehetnek, mint egy egyszerű pénzbüntetés. Polyák Gábor helyesen mutat rá arra, hogy nem a szankció jogági elhelyezkedése befolyásolja annak súlyát, a véleménynyilvánításra gyakorolt hatását.[79] A közönségre gyakorolt hatás, a médiahatás nehezebb dió. Ennek feltörésével ez a cikk nem foglakozik.
2009 nyarán több közéleti személy, pártvezető részéről felmerült a holakauszttagadás büntethetősége lehetővé tételének megteremtése. Konkrét szövegjavaslatok születtek,[80] komoly egyeztetések zajlottak le a parlamenti pártok képviselői között. Amikor felmerült, hogy a magyar alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság gyakorlata esetleg akadályát képezhetné a törvényalkotás sikerének, akkor rögvest tervezetek születtek az Alkotmány 61. §-ának módosításáról. Az alábbiakban igen röviden kifejtem saját álláspontomat erről.
Nem lenne alkotmányellenes egy kellően szűkre szabott törvény, továbbá nem szükséges, hogy a holokauszt tagadása mellé odategyük a többi elnyomó totalitariánus rendszer szörnyűségeit. E szörnyűségek eltagadása vagy bagatellizálása sem helyes, így annak szankcionálhatósága is megfontolható, de a két kérdést nem kellene összekötni. Tehát nem hiszem, hogy ne lehetne olyan tényállást találni, amely összeegyeztethető lenne a szólásszabadság alkotmányos elveivel. Nem lenne triviális feladat, de ha komolyan vesszük mindazt, amit a szólásszabadságról, a méltóságról és az egyenlőségről tudunk és gondolunk, akkor kellő odafigyeléssel megoldható lenne. Ellenvetéseim nem is alkotmányos természetűek. Meglátásom szerint egy olyan törvényről beszélünk, amelynek esetében az állja meg a helyét, hogy jobb soha, mint későn. Ez a törvény rendkívüli módon elkésett, és vannak olyan helyzetek, amikor a jobb későn, mint soha bölcsesség nem állja meg a helyét. Több dolog fonódik itt egybe, amely a jobb soha, mint későn álláspontomat erősíti.
Egyrészt rendkívül hosszú idő telt el 1944 óta, és nem kisebbítenénk a holokauszt emlékét azzal, ha nem jogi szankciókkal vesszük fel a küzdelmet. Nyilván erre sor kerülhetett volna 1948 előtt vagy rögvest 1989 után. Én megértem, hogy a rendszerváltást követően ez nem került a figyelem előterébe. Az idő múlása, az újabb húsz esztendő túlzottan hosszú ahhoz, hogy annyi emlékezetkiesés után most vessük fel a törvényhozás indokoltságát.
Másodsorban és az előzőnél fontosabb érvként azt hoznám fel, hogy a sporadikus módon felbukka-
- 62/63 -
nó javaslatokat követő törvényjavaslatok mögött nem áll egyenes és őszinte politikai szándék. Hogy honnan tudom? Csak érzem, gondolom. Természetesen erre azt is lehetne felelni, hogy mikor áll bármi mögött őszinte politikai szándék... Igaz, sok esetben nem áll, de ebben az esetben olyan komoly morális természetű kérdésről van szó, amelynek kapcsán a zsidó közösség és a vele szimpatizáló csoport nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen sanda szándékú javaslatot elfogadjon.
Végül, a javaslat mögött a legjobb esetben is egy sovány, alkalmi többség lehet, olyan koalíció, amely törékeny. Nem létezik olyan valódi, megfontolt többségi törvényhozói akarat, amely valóban ezt kívánná az ország törvényévé tenni. És ha ez a helyzet, akkor a legjobb válasznak én azt tartom, hogy "thanks no thanks". Köszönjük, de ebből így és most nem kérünk. Mindez nem zárja ki azt, hogy azok, akik most oly büszkén verik a mellüket, a jövőben ne fordítsanak több erőfeszítést nyilvános szerepléseikre, amelyek igyekeznek helyretenni a holokauszt jelentőségét, hogy ne fokozottabb módon figyeljenek oda az oktatás szerepére, arra, hogy a ma felnövekvő generáció őszinte és valós képet alkothasson a holokausztról. Hogy az iskolában ne kelljen szégyellnie magát annak a diáknak, akinek a nagyszülei túlélték a magyar történelem e korszakát.
Ebben a részben - szokatlanul röviden - a sajtót érintő, azt nem egy esetben indokolatlanul sújtó szabályozás vitáiról, az alakulófélben levő változásokról lesz szó. Az elemzés háttere csak részben leíró; elsősorban arra keresem a választ, mit tehet a jogrend azért, hogy szabad és felelős sajtó működjön Magyarországon. Mindkét jelzőre egyforma hangsúly esik: szabad (mi több, merész) és felelős (legalábbis indokoltan óvatos) sajtó lenne kívánatos.[81] Úgy gondolom, hogy ebben a kiindulópontban széles körű egyetértés áll fönn a téma ismerői körében. A vélemények abban térnek el, hogy miként segítheti elő a jogrend a szabad és felelős sajtó működését. Miként alakítható a mai jogrend oly módon, hogy a szakmai gondosság elfogadható szintjén eljáró sajtót védje, és az elvárható gondosságot elmulasztó sajtó tekintetében tegye lehetővé szankciók alkalmazását.
A hatályos Ptk. és a bírói gyakorlat a helyreigazítást objektív szankciónak fogja fel. A helyreigazítás objektívnek tekintett szankcióját a bíróságok oly módon értelmezik, hogy a helyreigazítási kötelezettség akkor is beáll, ha az állítás nem sérelmes az érintett személy becsületére, jó hírnevére, ha nem hírnévrontó. A bírói érvelésekből egy díszes csokrot lehetne összeállítani.[82] Visszatérő érv tehát, hogy a valótlan tény közlése vagy való tény hamis színben való feltüntetése önmagában megvalósítja a jogsértést. Az uralkodó felfogás szerint a sajtó-helyreigazítás alapja maga a valótlan közlés, nem szükséges annak igazolása, hogy a valótlan tényállítás a személyiségi jog sérelmét idézze elő.
A bátor, komoly és ellenőrző funkcióját betöltő sajtó megítélése szempontjából a magyar joggyakorlatban nem kellően hangsúlyos a sajtó konkrét eljárásának gondosságát vizsgáló megítélés. A magyar helyreigazítási jog és a jó hírnév sérelmének nevezett fapados civil rágalmazás jelenleg - a kártérítés megállapíthatóságának kivételével - nem veszi tekintetbe a sajtó eljárásának jóhiszeműségét vagy kellő gondosságát. Most nem térek ki arra, hogy itt inkább jóhiszeműségről vagy vétkességről van-e szó. Az objektív szankciók, így a helyreigazítás, az elégtétel adása és az elfogadott Ptk.-ban lehetővé tett jogsértéssel elért előny átengedése már akkor elcsattanhatnak, amikor bebizonyosodik, hogy a tényállítás valótlan. Jobban mondva a sajtó kötelessége a valóság bizonyítása, és ha ez bármilyen ok miatt nem sikerül, akkor a sajtó veszít. A vizsgálódás középpontjában nem az áll, hogy a sajtó jóhiszemű volt-e vagy éppen gondos, és ha igen, akkor lehetősége nyílna annak igazolására, hogy a sajtótól elvárható gondossági mérce szerint járt el az általa közölt tények, állítások valóságtartalmának ellenőrzése során. A mérvadó mérce nem a jóhiszeműség vagy a kellő gondosság. A közvélemény egy jelentős része szerint a jóhiszeműség és a gondosság a sajtóval összefüggésbe hozva egyébként is zsigerből oxymoronnak tekintendő. Székely László szerint a sajtó tévedési lehetőségének az elismerése merő eufémizmus, amely a hazugságot kívánja fennköltebb színben feltüntetni.[83]
Ezen túlmenően mind a helyreigazítási ügyekben, mind a személyiségi jogi perekben visszatérő probléma, állandó vita forrása a tény és a vélemény elhatárolása.[84]
Különösen érzékeny pontot jelent a közszereplők bírálhatóságának megengedettsége, annak terjedelme. A témánk szempontjából megkerülhetetlen a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat a hatóság és hivatalos személy megsértése tárgyában. A tényállítás tekintetében kimondja, hogy büntetőjogi elmarasz-
- 63/64 -
talásra akkor kerülhet sor, ha a közlő tudta, hogy a kifogásolt tényállítás valótlan, vagy azért nem tudott valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint az elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Bár a határozat alapján a rendesbíróságok döntéseiben olykor - tétován - megjelenik a közszereplők "magasabb tűrési küszöbére" való utalás, a döntés kisugárzó hatása igen sovány és felemás.[85] A határozatban rögzített elvet még az Alkotmánybíróság sem terjesztette ki például a büntetőjogi rágalmazás tényállására (Btk. 179. §), holott ilyen tartalmú indítvány már több éve porosodik a Donáti utcában. Nem meglepő, ha a rendesbíróságokban így fel sem merült, hogy a határozatban közszereplőkre megfogalmazott mércét vagy ahhoz hasonló megoldást következetesen alkalmazzák a jó hírnév megsértése esetén,[86] valamint a sajtó-helyreigazítás során.
Több mint tíz esztendőnyi előkészítő munkát követően az Országgyűlés 2009 szeptemberében elfogadta a hat könyvből álló Polgári törvénykönyvet. A törvénnyel szemben a köztársasági elnök politikai vétóval élt. A jogalkotó figyelembe vette az elnök kifogásainak zömét, és az átdolgozott törvényjavaslat 2009. november 11-én ismét elfogadásra került. Ezt követően a törvényt hatályba léptető külön törvényt, a Ptké.-t is elfogadta az Országgyűlés, amelyet a köztársasági elnök szintén megfontolásra visszaküldött az Országgyűlésnek. Erre tekintettel kéziratom lezárásának időpontjában a hatálybalépés módja, ideje még nem dőlt el. Több ok miatt sem biztos, hogy egyáltalán hatályba lép a törvény.[87] És az előkészületek során elhangzott vitákat, kifogásokat ismerve az sem bizonyos, hogy az általam ismertetendő új megoldások túlélik a sokak által prognosztizált 2010-es kormányváltást.
Ebben a cikkben mégis azzal foglalkozom, amit a törvény tartalmaz. Álláspontom szerint a sajtószabadság szempontjából két téren hozott komoly áttörést az új Ptk..
A 2:94. § kimondja, hogy ha közhatalmat gyakorló vagy közfeladatot ellátó személy jó hírnevét és becsületét a közhatalom gyakorlásával, illetve a közfeladat ellátásával összefüggésben sértették meg, a helyreigazítási kötelezettség akkor áll be és a személyiségi jog megsértése esetén igénybe vehető szankciók akkor alkalmazhatók, ha a jogsértő szándékos vagy súlyosan gondatlan módon jár el. A jogsértőt terheli a bizonyítási teher annak vonatkozásában, hogy a valós tények feltárása, megismerése tekintetében a közlést megelőzően nem járt el szándékos módon vagy súlyos gondatlansággal. A törvény megadja a sajtó számára a jóhiszemű tévedés lehetőségét. A javaslat indokolása kifejezetten utal a közszereplőket érintő közlések fokozott védelmét megalapozó New York Times v. Sullivan[88] döntésre. Nem értem, mi okozza az esetet övező virulens ellenszenvet Magyarországon. Ha van "transplant", amely működött Európában, és nem is rosszul, akkor az - a polgári jogi intézmények minden eltérése ellenére - a sajtó és a közszereplők helyzetét meghatározó Sullivan felfogás volt.[89]
Röviden, de hangsúlyosan kívánok rámutatni arra, hogy magánszemélyek tekintetében nem hoz változást az új Ptk., és odáig sem megy el, hogy a közszereplők magánéletére vonatkozó közlések tekintetében a fenti, magasabb mércét alkalmazza. Tehát a politikusnak, a közszereplőnek továbbra is lesz "védett" magánélete, és ezt - amennyiben nem áll szoros összefüggésben közfunkciójával - az eddig kialakult módon védi a törvény. Mivel a korábbi viták során több félreértés származott javaslataimból,[90] arra is rámutatok, hogy magánszemélyek magánélete továbbra is az eddig élvezett védelemben részesül. Éppen ezért jelentős a közfeladatot ellátó közszereplő és a magánszemély elválasztása. Bizonyos tehát, hogy nem csupán (Von Hannover) Caroline hercegnő és a többi európai principessa részesül védelemben, hanem Katherina Blum is hasonló védelemben részesül a Zeitung megalázó pletykái és mocskolódó tényállításai miatt.
Hasonlóan komoly áttörést jelent a 2:93. §-ban megfogalmazott új szabály, amely szerint sem helyreigazítási kötelezettség, sem egyéb helytállás vagy felelősség nem terheli a sajtót, ha az nyilvános rendezvényen elhangzottakról, a nyilatkozó személyének pontos megjelölésével, az elhangzottaknak megfelelően, szöveghűen tudósít vagy a sajtó számára adott nyilatkozatot teszi közzé. Régóta esedékes tartozást törleszt ennek az egyértelmű szabálynak az elfogadásával a jogalkotó. Nem kevésbé lebecsülendő, hogy ezáltal a magyar szabályozás jobban közelít az EJEB által kialakított gyakorlathoz.
Természetesem sokan úgy vélik, hogy ennél jóval több és merészebb újítást is hozhatott volna a sajtót és a szólásszabadságot érintő szabályozás terén az új Ptk.. Bizonyára marad elég teendő a jövő számára. Csak néhányra hívom fel a figyelmet. Az internet bevonása a helyreigazításra kötelezettek közé vitatható és nehezen alkalmazható; az internet egész szabályozása, az új blogszféra és az új média szabályozása további figyelmet igényel. További adósság - saját felfogásom szerint - annak megválaszolatlansága, hogy van-e személyiségi joga állami szervnek, hatóságnak és más közhatalmi szervnek, mondjuk
- 64/65 -
az ügyészségnek a tevékenységét - akár valótlan tényállításokkal - bíráló közlésekkel kapcsolatban. A magyar bírói gyakorlat ezen a téren egyértelműen lehetővé teszi a személyiségi jogi eszközök alkalmazását. Erről meglehetősen eltérő módon vélekedik az EJEB, így nem kizárt, hogy ebben a kérdésben is - a Bukta-ügyhöz vagy a vörös csillag használatának büntethetőségét elutasító Vajnai-ügyhöz hasonlatosan - Strasbourg mondja ki a végső szót.[91]
Napjainkban sokan jutnak arra a meggyőződésre, hogy valamennyien jobban járnánk, ha a gyűlölködő retorika kirívó megnyilvánulásait a jog erejével hatékonyan korlátozhatnánk. Ha belátjuk, hogy a jogi eszköztár hatékonysága igen csekély, sőt még az is meglehet, hogy a jogi fellépés során éppen az erősödik meg, amit el kívánunk hallgattatni, ezek a barátaink akkor is kitartanak a törvény ereje (gyengesége) mellett. Kétségtelen, a tilalmak puszta léte jelzi, hogy ki mellett áll az állam, a közösség. Ha a tilalmakat nem írhatjuk elő oly módon, hogy ezzel együtt más védelemre méltó tartalmak ne kerüljenek veszélybe, akkor a "sokak" nem jelentéktelen többsége szerint vállalnunk kell a veszélyt. Ilyen bátrak vagy - nézőpont kérdése - óvatosak vagyunk; biztosra kívánunk menni. Holmes főbíró és amerikai követői, így Ed Baker vállalják a veszélyt, elmennek a nyilvánvaló és közvetlen veszély faláig. Baker szerint bölcsebb a szabadságot választani, és azt is kell választanunk, ha az embereket alapvetően jónak és tiszteletet érdemlőek tekintjük. A szólás korlátozását akkor kell választanunk, ha mindennek az ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve.[92] Már említettem, hogy kontinensünkön az első felfogástól némileg eltérő történelmi tapasztalat alakítja álláspontunkat. Ha van zsidó történelmi tapasztalat és létezik közép-európai kisebbségi tapasztalat, akkor ez részben abban áll, hogy az alapvetően jó, tiszteletre méltó emberek is képesek rossz cselekedetekre, és olykor arra is, hogy kifejezetten szörnyű tetteket kövessenek el. Jobb félni, mint megijedni - mondják barátaink.
Ha van rá módunk, gondoljuk meg a kollektív döntést. Vegyük figyelembe, hogy a szólás lehetősége, szabadsága, véleményünknek polgártársainkhoz történő ellenőrizetlen eljuttatása mégis az utolsó mentsvárunk lehet. Ha történetesen az ügyész nem azt teszi, amit kellene, ha részrehajlóan üldözi a bűnt, ha letér a törvényesség útjáról, akkor a sajtó marad, amely erről - olykor pontosan, olykor pontatlanul - tudósít. Ha a rádiófrekvenciák elosztása során vélhetően (gyaníthatóan) a politikai alku során kialkudott pályázó jut előnyhöz, a sajtó marad az egyetlen intézmény, amely erről - hol pontosan, hol pontatlanul - hírt hoz. És ha mindaz, ami a jövő zenéje, amiről egyelőre nem is tudunk, bekövetkezik, könnyen meglehet, hogy a sajtó, az új média, a blogszféra marad az utolsó mentsvárunk. Ehhez a következtetéshez józan fejjel gondolkodva, érvelve is eljuthatunk. Erről ma még szabadon vitázhatunk. De ebben a racionális diskurzusban olykor nem árt egy csepp heroizmus, némi pátosz. Ebben a szellemben tekintek az elkövetkező húsz esztendő elé. A szólásszabadságról szóló történetünkben eddig is akadtak és a jövőben is akadni fognak olyanok, akik elbuknak. A gondolat, amely bánt engemet, egyben egy víziót is kialakít. Az elém táruló képben ezeket a hősöket és a névtelen antihős elesetteket a túlélők majdan lassú gyászzenével és fátyolos zászlók kíséretével egy közös sírnak adják, kik érted haltak, szent szólásszabadság. ■
JEGYZETEK
[1] A visszaszerzés kifejezést nem igazán megfontoltan használom, természetesen nem afféle rekonkvisztáról volna szó. Nehéz lenne ugyanis azt állítani, hogy modern értelemben vett alkotmányos védelem létezett volna a két világháború közti Magyarországon vagy akár az 1946-1948 közti átmeneti korszakban, amelyet többen neveznek előszeretettel a második köztársaságnak.
[2] A jó hírnév sérelmét ez esetben arra alapozva állapítja meg a bíróság, hogy a tudósító valós tényt hamis színben tüntetett fel.
[3] Természetesen van egyéb aggodalmam is az előttünk álló húsz esztendőt illetően. Ezek egy része az Eötvös Károly Intézet által szervezett előadássorozatban elhangzott és írásban megjelent a Mi fenyegeti a köztársaságot? című kötetben (szerk. Majtényi László - Szabó Máté Dániel, Budapest, EKINT, 2009). Egy másik rövid összefoglalása aggodalmaimnak egybecseng Tóth Gábor Attila megállapításaival: húsz év elteltével "[a]mit más alkotmányos demokráciában alapvető jognak tartanak, arról itt hallani sem akarnak. Amit itt újabban az alkotmányból következő jogként ismernek el, arról máshol nem is hallottak". Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen, Budapest, Osiris, 2009, 284.
[4] Abban az értelemben, amit a brave o'erhanging firmament (this majestical roof) jelent. William Shakespeare: Hamlet (What a piece of work is man?).
[5] Alapos összefoglalást találhat az olvasó két, közelmúltban megjelent cikkben: Jacob Rowbottom: Saj-
- 65/66 -
tószabadság és politikai vita a digitális korban, Fundamentum 2007/2, 5-22. és Polyák Gábor: Új média, régi kérdések? Fundamentum 2007/2, 23-42.
[6] Sajó András: A szólásszabadság kézikönyve, Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 2005.
[7] Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai, Budapest, Századvég, 2009.
[8] A könyv szemléletmódjának bírálatára lásd Tóth Gábor Attila: A szólás méltósága, Századvég 2008/2, 123-133.
[9] Nemegyszer derül ki, hogy a jegyzetei nem pontosak, nem informatívak. Csak példaként említem meg, hogy egy cikk címében és gondolatmenetében szereplő "ideology" szónak a szövegben "szentségként" történő értelmezése több okból sem szerencsés.
[10] Halmai Gábor: A véleményszabadság határai, Budapest, Atlantisz, 1994; Halmai Gábor: A kommunikációs jogok, Budapest, Új Mandátum, 2002; Halmai Gábor: A véleménynyilvánítás szabadsága in Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003; Halmai Gábor: Változó minták és mércék. A véleményszabadság az Alkotmánybíróság gyakorlatában in: A megtalált Alkotmány? A magyar alapjogi bíráskodás kilenc éve, szerk. Halmai Gábor, Budapest, Indok, 2000; Halmai Gábor: Gyűlöletbeszéd és személyiségi jogok, Fundamentum 2001/4; Halmai Gábor: "Gyűlöletbeszéd" és uniós csatlakozás, Fundamentum 2003/2; Halmai Gábor: Becsületvédelem és sajtószabadság, Fundamentum 2004/4.
[11] New York Times Co. v. the United States, 403 U.S. 713 (1971).
[12] John David California 60 Years Later: Coming through the rye című könyvének amerikai terjesztését megtiltotta a New York-i szövetségi bíróság. A másodfokú döntés még várat magára.
[13] Alapjogi bíráskodás alatt elsősorban azt értem, amikor az Alkotmánybíróság nem pusztán absztrakt normakontrollt végez vagy kivételes esetekben (korlátozott jogorvoslati eszközökkel) bírál el alkotmányjogi panaszt, hanem azt, amikor a jogerős bírói döntéseket és a végrehajtó hatalom egyes - bíróság előtt meg nem támadható - döntéseit az alkotmányos felülvizsgálat jogkörében bírálja le. Erről a tevékenységről állítom azt, hogy az merőben eltér az absztrakt normakontroll tevékenységtől, és amely nélkül kevés reményt látok az alkotmánybíráskodás továbbfejlesztésére Az alapjogi bíráskodás másik értelmében a rendesbíróságok olyan ítélkező tevékenysége, amelyben szerepet játszik az alkotmányos normák, elvek bírói értelmezése. Ennek gyakorlatára lásd D. Tóth Balázs - Enyedi Krisztián - Halmai Gábor - Németh Attila - Polgári Eszter - Sólyom Péter: Alkotmányos és nemzetközi emberi jogi követelmények a rendes bíróságok gyakorlatában in Bíróságok mérlegen II., szerk. Fleck Zoltán, Budapest, Pallas, 2008. A két felfogás kiegészítheti egymást.
[14] Near v. Minnesota, 283 U.S. 697 (1931).
[15] Vegyük észre, hogy a közlés kétféle érzékenység borzolására is alkalmas, és akár kétféle sérelmet vonhat maga után: a zsidó gengszter olvastán elképzelhető, hogy ez a sztereotipizáló kifejezés lesz kifogás tárgya, és a bűnüldöző hatóságokat ért vádaskodás sem maradhat megtorlatlan.
[16] Természetesen segítette a döntést az a tény, hogy a megjelenés előzetes korlátozása Blackstone óta politikailag gyanús az angolszász világban. William Blackstone: Commentaries on the Laws of England, Chicago, University of Chicago Press, 1979. Hughes amerikai legfelső bírósági elnök is nyomatékosan hivatkozott Blackstone cenzúrát elítélő megállapításaira.
[17] Csak két alkotmánybíró, Sólyom László és Lábady Tamás különvéleménye érvelt amellett, hogy a közerkölcs védelmében sem vehető igénybe az előzetes korlátozás. De ez a különvélemény sem merészkedett a közvádas bűncselekmény nehéz és nem egyértelmű terepére. A határozat bírálatát lásd Halmai Gábor: Az előző vizsgálat eltöröltevén örökre... ? Fundamentum 1997/1, 58.
[18] Halmai (17. vj.).
[19] Valamennyi esetet összefoglalja Halmai (17. vj.) 62-63. A Heti Szuper Plusz betiltásának és begyűjtésének körülményeire lásd Babus Endre: Cenzúratúra, Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 15.
[20] Koltay (7. vj.) 297.
[21] A helyzet abban a vonatkozásban "hasonlít" a Salinger-féle "plágiumügyre", hogy ez utóbbiban az Angliában megjelent könyv terjesztését tiltották be az Egyesült Államokban. Mindez jelzi, hogy angol nyelvű könyvek esetében az internetes letölthetőség korában illuzórikus lehet az előzetes korlátozás. Más a helyzet a magyar nyelvű publikációknál, mivel a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki és nem is kívánja megtanulni.
[22] Még az amúgy rendkívül pragmatikus és üzleties Egyesült Államokban, ahol a jog szinte minden zugáról készült Nutshell kézikönyv, az alapjogi korlátozás mércéi kimaradtak ebből a sorozatból.
[23] Elég ha Sajó (6. vj.) és Koltay (7. vj.) munkájára utalok. Innen igen messze el tud kalandozni a vállalkozó kedvű olvasó.
[24] John Stuart Mill: A szabadságról, ford. Pap Mária, Budapest, Századvég, 1994.
[25] Abrams v. the United States, 250 U.S. 616 (1919) - különvélemény.
[26] Alexander Meiklejohn: Politcal Freedom - the Constitutional Powers of the People, Oxford, Oxford University Press, [2]1965.
- 66/67 -
[27] Sajó (6. vj.) 16-24.
[28] Sajó (6. vj.) 146-149, Tóth (3. vj.) 70-79.
[29] Hanák András: Meddig nyújtózkodhat a magyar szólásszabadság?, Fundamentum 2001/2, 110-112.
[30] Smith v. California, 361 U.S. 147, 157 - párhuzamos vélemény. "No law means no law" - szól a szállóige, amelyet a New York Times Co. v. the United States döntés párhuzamos véleménye szerint Black okulására ismét felidézett a főügyész, és amelyre Black megerősítette, hogy "no law means no law".
[31] Bár kétségtelenül több színárnyalattal eltért az ügyben kifejtetett álláspontja Byron White főbíró álláspontjától.
[32] C. Edwin Baker: Gyűlöletbeszéd, Fundamentum 2008/2, 5-18. Mindenképpen üdvözlendő a cikk magyar nyelvű fordításának megjelentetése, amelyet ezáltal szélesebb körben tanulmányozhatnak a magyar jogalkalmazók is.
[33] Mielőtt ehhez a részhez érnék, máris szükséges megemlítenem, hogy a szinte abszolút védelem a gyalázkodó, gyűlölködő, rasszista megnyilvánulásokra vonatkozik, és sem Black, sem Baker esetében nem jelenti azt, hogy valaki bűncselekmény elkövetésére uszíthat, felbujthat.
[34] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH, 167, 176.
[35] 14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 56. (az önkényuralmi jelképek használatának büntethetősége), 13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61. (nemzeti jelképek védelme).
[36] Simon Sohama: Polgártársak. A francia forradalom krónikája, Budapest, Európa, 2001, 228-235.
[37] Természetesen nem ez az egyetlen ütközési pont; egy másik neuralgikus terület a nemzetbiztonsági érdekek védelme.
[39] Brugger-interjú (38. vj.) 22.
[40] Michel Rosenfeld: Principle or Ideology? A Comparatist Perspective on the U.S. Controversy Over Supreme Court Citations to Foreign Authorities in Sajó 2009 - Annus Horribilis, szerk. Gáspár Zsuzsa - Hanák András [magánkiadás], 190-195.
[41] James Q. Whitman: Two Western Cultures of Privacy: Dignity versus Liberty, 113 Yale Law Journal (April 2004), 1151.
[42] Whitman (41. vj.) 1164-1171.
[43] Whitman szemléletes módon a guillotine megjelenését is a kiegyenlítődés megnyilvánulásának tartja: míg korábban a köznépeket - megalázó módon - akasztással végezték ki, a forradalom, az új rend ebben is egyenlőséget teremtett. Whitman (41. vj.) 1173.
[44] Whitman (41. vj.) 1180-1190.
[45] Talán erre utal Tóth Gábor Attila is, amikor A szólás méltósága címet adta cikkének. Tóth (8. vj.).
[46] A méltóság tárgyában meglehetősen gyakran sikkad el az a megfontolás, hogy azt csak az élettel kapcsolatban tekinti korlátozhatatlannak az Alkotmánybíróság. A méltóság többféle értelme és értelmezése, különösen a személyiségi jogokkal kapcsolatban, nem tekinthető kellően tisztázott kérdésnek a magyar joggyakorlatban és jogirodalomban. A felmerülő problémákat nem ebben a cikkben tudom áttekinteni.
[47] Felfogásom szerint Szabó Albert, Bácsfi Diána és a 2001-es Ébresztőt megfogalmazó ifj. Hegedűs Lóránt még valóban marginális személyek voltak.
[48] Többségi vélemény: Schenk v. the United States, 249 U.S. 47 (1919), különvélemény, illetve párhuzamos vélemény: Abrams v. the United States, 250 U.S. 616 (1919); Gitlow v. New York, 268 U.S. 652 (1925); Whitney v. California, 274 U.S 357 (1927) - Brandeis főbíróhoz csatlakozó párhuzamos vélemény.
[49] Abrams v. the United States, 250 U.S. 616, 624 (1919) - különvélemény.
[50] Brugger-interjú (38. vj.) 24.
[51] Ne becsüljük le annak hatását, ha valaki a "balsors régen tép" helyett a baseballmeccsek elején szinte nap mint nap a "land of the free and the home of the brave" sorokat énekli.
[52] Érveit lásd Baker (32. vj.) 10-16.
[53] Ennek egyik kísérletét olvashatjuk Koltay András Húsz év gyűlölet című cikkében (Hitel, 2009. augusztus, 67-68).
[54] Különösen Sajó (6. vj.) 169-172.
[55] Vaskuti András: A közösség elleni izgatás bírói gyakorlat in Winer A. Imre ünnepi kötet, szerk. Ligeti Katalin, Budapest, KJK-Kerszöv, 2005, 189.
[56] Ekkor talán még nem tett le a testület arról, hogy idővel kiegészüljön az alkotmánybírósági hatáskör az alapjogi bíráskodással, és erre a funkcióra létrejöjjön egy másik bírói tanács, hasonlóan a német Alkotmánybíróság második "szenátusához".
[57] Brugger-interjú (38. vj.) 22.
[58] Koltay (7. vj.) 508-530; Koltay (53. vj.) 62-64; Tóth (3. vj.) 98-101; Polyák Gábor hozzászólása a Fundamentum Fórum rovatában, Fundamentum 2008/2, 29-32.
[59] Brandenburg v. Ohio, 395 U.S. 444 (1969).
[60] 18/2004. (V. 25.) AB határozat, ABH 2004, 303.
[61] Kis János - Sólyom László: Az alkotmány és a szólásszabadság, Népszabadság, 2003. október 11. A határozat candidi optimizmusát és hipotéziseinek naivitását megfogalmazó kritikát most csak lábjegyzetben említeném: Sajó (6. vj.) 167-173.
[62] Bár határozott hangon szólalt meg a 95/2008. (VII. 3.) AB határozatban az egész kérdés újragondolása mellett egy jelentős kisebbség.
- 67/68 -
[63] 95/2008. (VII. 3.) AB határozat, ABK 2008. június, 900. (Btk.) és 96/2008. (VII. 3.) AB határozat, ABK 2008. június, 916. (Ptk.).
[64] Hanák András: A bőség zavara, Élet és Irodalom, 2007. december 7.
[65] Koltay (7. vj.) 513-516; Sajó (6. vj.) 167-166.
[66] Sajó András: "...A faji gyűlölet igazolás büntetendő", Fundamentum 2004/4. A javaslat a faji felsőbbrendűség hirdetését és a fenyegető módon rasszista beszédet szabálysértésként büntethetőnek tartotta.
[67] A többség védelme mellett határozottan kiáll Koltay (7. vj.) és (53. vj.), és ez a felfogás olvasható Sólyom László indítványában is. Nem hiszem, hogy a többséget éppen a gyűlöletbeszéd kapcsán kell védeni, de ezt a vitát majd máskor kell lefolytatnunk.
[68] Wojciech Sadurski: Freedom of Speech and Its Limits, Boston, Kluwer Academic Publishers, 1999, 217-218.
[69] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH, 1992, 167, 180.
[70] Gárdos-Orosz Fruzsina: Polgári joggal a gyűlöletbeszéd ellen, Beszélő 2007. október 12.
[71] A T/3719. számú törvényjavaslat, amelyet 2007. október 29-én fogadott el az Országgyűlés.
[72] Az indítvány bírálatára lásd Hanák (64. vj.).
[73] Hanák (64. vj.).
[74] Hanák (64. vj.).
[75] T/6219. számú törvényjavaslat.
[77] Paczolay: még novemberben dönt az AB a szuperbruttóról, Portfolio.hu 2009. november 6.
[78] Polyák (58. vj.) 28.
[79] Polyák (58. vj.) 33.
[80] A T/9584. számú alkotmánymódosító törvényjavaslat, amelyről a képviselők 2009. június 29-én szavaztak: 189 igen és 165 nem szavazattal az alkotmánymódosítás elbukott.
[81] Hanák András: Szabad és felelős sajtót - mit tehet a magyar jogrend? Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Polgári Jogi tanszéke által szervezett Szladits Szeminárium vitaanyaga, 2007. április 16. (kézirat); Hanák András: Szabad és felelős sajtót! Lehetőségek az új Ptk.-ban, Fundamentum 2007/3, 51-61.
[82] Jellemző szöveg, történetesen a Legfelsőbb Bíróság végzése az Élet és Irodalom "tokaji taggyűlések" ügyében így szól: "a sajtó-helyreigazítás alapja a valótlan tény közlése, függetlenül attól, hogy a valótlan tény állítása önmagában sértő-e". LB Pfv.E.21.879/2005/7.
[83] Székely László: A véleményszabadság alkotmányos hatásai in Alkotmányosság a magánjogban, szerk. Sajó András, Budapest, Complex, 2006, 175.
[84] Bíróságok mérlegen II. (13. vj.) 93-101.
[85] Bíróságok mérlegen II. (13. vj.) 91-93.
[86] Bíróságok mérlegen II. (13. vj.) 102-112.
[87] Ha a Ptk. egyetlen fejezete sem lép hatályba addig, amíg a 2010-es választások eredményeként új összetételű parlament jön létre, ez a parlament meglehetősen egyszerű eljárásban lesz képes a Ptk. hatálybalépésének megakadályozására. Másrészt ennek az új összetételű parlamentnek az első intézkedései között kellene hatályon kívül helyezni vagy módosítani az elfogadott törvényt. Ez már a jövő kérdése, amelyről most nem érdemes találgatni.
[88] New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254 (1964).
[89] Hanák (81. vj., Fundamentum). Kérem, tekintsék át a cikk - kissé szokatlan módon szerkesztett - mellékleteit is. Abban arra is felhívom a figyelmet, hogy a New York Times képviseletében argumentáló Herbert Wechsler nem az "új hullám" jogvédője, hanem benne a semleges elvek mellett lándzsát törő középutas professzort tisztelhettük, és maga William Brennan főbíró sem a jogi aktivizmus vagy a "kritikai jogtudomány" képviselője volt.
[90] A 82. jegyzetben említett Szalidts Szeminárium alkalmával több hozzászóló is a magánélet védelmét állította szembe a közszereplőkre vonatkozó javaslataimmal.
[91] Nem mintha az EJEB ne lenne képes olykor meghökkentő, nyilvánvalóan vitatható döntések meghozatalára. A szólásszabadság tárgyában az utóbbi időszak termését illetően mindképpen ezek közé sorolnám a Backes v. Luxembourg (2008) és a Leroy v. France (2008) ügyet. A Backes-ügyben egy luxembourgi ügyvédre vonatkozó állítást (mely szerint az ügyvéd kapcsolatokat épített ki a szervezett bűnözéssel az Egyesült Államokban) az EJEB - korábbi gyakorlatával szöges ellentétben - véleményként értékelt, ezzel lehetővé téve a valóság bizonyítását, ily módon elfogadva a becsületsértésért történő elmarasztalást. Lásd Hanák András: Strasbourg a szólásszabadságról - Véleményfeltátás? Heti Világgazdaság 2008. augusztus 9. A Leroy-ügyben egy baszk hetilapban megjelent, valóban provokatív és ízléstelen karikatúra (a 2001. szeptember toronyrombolást ábrázoló rajz fölé a szerző ezt a megjegyzést írta: "Mi erről álmodtunk... a Hamasz megtette") alapján a hetilapot és a grafikust terrorizmus támogatása és apológiája vétsége miatt ítélték el a francia bíróságok, és ezt a verdiktet az EJEB a jelenlegi francia elnökének kis tanácsában rendben levőnek találta.
[92] Baker (32. vj.).
Visszaugrás