Hanák András írása a készülő új Polgári törvénykönyvnek a sajtószabadsággal szorosan összefüggő személyiségi jogi, elsősorban sajtó-helyreigazításra vonatkozó rendelkezéseit elemzi, bírálja. Értékelése és a helyreigazítás új szabályozására vonatkozó saját javaslatainak kidolgozása során figyelembe veszi az amerikai Legfelsőbb Bíróságnak a New York Times kontra Sullivan ügyben kidolgozott tesztjét és a magyar Alkotmánybíróság ettől némileg eltérő gyakorlatát.
Cikkem az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének Szladits-szemináriumán 2007. április 16-án tartott előadáson alapul. Aktualitását és a Szladits-szeminárium platformját az indokolta, hogy megindult a készülő Ptk.-tervezet (a továbbiakban tervezet) vitája és észrevételezése.[1] A téma igen szerteágazó, ezért e tanulmány keretei között is figyelemmel kell lennem arra, hogy csak olyan kérdések irányába kalandozzam el, ahonnan viszonylag egyszerűen visszatérhetünk a kiinduló kérdéshez: milyen lehetőségek vannak a jogrendben arra, hogy szabad és felelős sajtó működjön Magyarországon?[2] Mindkét jelző egyaránt hangsúlyos: szabad (mi több, merész) és felelős (legalábbis indokoltan óvatos) sajtó lenne kívánatos. Úgy gondolom, e kiindulópontban kiterjedt egyetértés áll fönn a téma ismerői körében. A vélemények abban térnek el egymástól, hogy a jogrend miként segítheti elő a szabad és felelős sajtó működését. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben gondolataim, javaslataim nem a hazug, felelőtlen sajtó intézményi melegágyát kívánják előkészíteni. Éppen ellenkezőleg: alkotmányosan igazolható, az alkotmánnyal összhangban levő megoldásokat javaslok, amelyek olyan irányba mozdítanák el a mai jogrendet, amely a szakmai gondosság elfogadható szintjén eljáró sajtót védi, és az elvárható gondosságot elmulasztó sajtóval szemben engedi meg szankciók alkalmazását.
A témában való eligazodást segítheti egy közel hat éve született írásom, amelyet a Lex Répássy elbírálását megelőzően amicus curiae-ként megküldtem az Alkotmánybíróságnak. Az írás később cikk formájában megjelent a Fundamentum 2001. évi 2. számában.[3] A beadványban többek között azt javasoltam, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a jelenleg is hatályos helyreigazítási szabály alkotmányellenességét. Érveket fejtettem ki amellett, hogy közszereplők esetében alkotmányosan nem indokolható a teljesen objektív alapú helyreigazítási kötelezettség. Ezeket az érveket ebben a tanulmányban is kifejtem. Az amicus curiae-t az Alkotmánybíróság nem vette figyelembe. Viszont rövidesen választ kaptam székely László A véleményszabadság alkotmányos hatásai című cikkében, amely első ízben A "megvédett" sajtószabadság címmel Harmathy Attila születésnapi kötetében jelent meg 2003-ban, majd helyet kapott a Sajó András által szerkesztett Alkotmányosság a magánjogban című kötetben.[4] Székely László erősen vitatja felfogásomat; írásában én volnék annak a harcos jogvédő szemléletnek a megtestesítője, azon "alkotmányos csőlátással megvert szerző", aki a jogászi érvelés mellőzésével jószerint ideológiai pörölycsapásokkal igyekszik megrajzolni a szép új világ kontúrjait, amelyben elismerést nyer az "enyhén gondatlan sajtó" hazudozáshoz való joga.[5]
Az elmúlt évek során nemegyszer tettem szóvá, hogy a sajtószabadság védelme hézagos, olykor elmarad az 1989-90-es jogállami forradalom hónapjaiban tett ígéretektől, és nem jelentéktelen területeken eltér az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatától. Nem állítom azt, hogy a magyar sajtószabadság ügye veszélyben lenne. Nincs ok vészharagok kongatására. Azt viszont határozottan vallom, hogy a magyar szólásszabadság és sajtószabadság ügye, különösen az elmúlt tíz esztendőben, nem úgy alakult, ahogy azt a jogállami forradalom főszereplői és hívei tervezték - már amennyire az ilyesmit egyáltalán tervezni lehet. Nem én állítom, hanem Sajó András, a témát alaposan ismerő szerző fejti ki a Sajtószabadság kézikönyve című munkájában,[6] hogy "növekszik a távolság a strasbourgi és a magyarországi gyakorlat között". Bár vitatható az állítás, megkockáztatom, a távolság jórészt annak tulajdonítható, hogy köztünk jár az ancien régime kísértete. Előbb-utóbb érdemes szembenézni ezzel a kísértettel. Mivel a Ptk. helyreigazítási szabálya felfogásom szerint igazi ancien régime intézmény (nem is egyszeresen, hanem kétszeresen is[7]), a tanulmány kiindulópontja a Ptk. 79. §-a és annak a tervezet 2:117. § (1) bekezdésében megfogalmazott, szelíden módosított változata. De már a bevezetőben érdemes összefoglalnom, melyek azok a kérdések, amelyeket illetően álláspontom szerint a sajtószabadság jogállami intézményei eltérnek a bölcs alkotmányos megoldástól, a strasbourgi felfogástól:
- A magyar jog csak igen szűk körben ismeri el, hogy a sajtónak a közszereplők becsületét, jó hírnevét érintő tényállításai és véleményei - éppen a közügyek szabadabb megvitatása érdekében - fokozott védelemben részesülnek. Nem elfogadott az a szemlélet, hogy a "közügyek" megvitatása során más fe-
- 51/52 -
Ielősségi mérce alkalmazandó. A Ptk. személyiségi jogi szabályainak megfogalmazásában és érvényesülésében egyáltalán nem tükröződik az eltérő felelősségi mérce.
- Mindez összefügg a sajtó szerepét és funkcióit megfogalmazó felfogással. A sajtótörvény 1986-os évjáratú, és ez már az első kortyból észrevehető. A sajtót a mai felfogás "a hiteles, pontos és gyors" tájékoztatásra köteles intézményi faliújság funkcióval ruházza fel. Míg a strasbourgi bíróság határozataiban gyakran előfordul a sajtó "watchdogként" való felfogása, magyar bírói ítélet nem szól a sajtó ellenőrző szerepéről.
- A Ptk. rendjében jelentős szerepet töltenek be az úgynevezett objektív (vétkességtől nem függő) jogkövetkezmények, így elsősorban a sajtó-helyreigazítás, anélkül, hogy ez összhangba kerülne a közszereplőt közügyekben érintő bírálatok megítélésnek alkotmányos elveivel. Az objektív felelősség nehezen fér meg a komolyan vett sajtószabadság modern rendező elveivel, de "dogmatikailag" is gondokat okoz.
- Ez a fajta objektív szankciórendszer egyáltalán nem azt értékeli, hogy a sajtó eleget tett-e a tényállításokat kellő gondossággal kezelő ellenőrző tevékenységének. Nem veszi figyelembe, hogy a sajtó ellenőrizte-e a hírt, vagy egyszerűen tévedett.
- Ráadásul a magyar bírói gyakorlat büszkén hangsúlyozza, hogy a sajtó-helyreigazítás akkor is a sajtó kötelessége, ha a valótlan tény lényegében nem jár értékelhető sérelemmel az érintett személy becsületére, jó hírnevére nézve. Bár összegzésként a "hírnévontó tényállítás" kifejezés jelenik meg a kommentárokban, nem világos, hogy a jogalkalmazás szintjén ez értékelhető, valóságos személyiségi jogi sérelmet jelent-e. Ha igen, akkor miért tagadják? Vagy azt kell gondolnunk, hogy minden, ami egy személyt illetően valótlan, egyben hírnévrontó is?
- A Ptk. 78. és 79. szakaszában szereplő "híresztel" kifejezés örve alatt a teljesen korrekt, pontos sajtótudósítás, a más forrást hitelesen közlő közlemény is elmarasztalható. A genezis egy 1978-ban született ítélet[8] és a 14. számú PK-állásfoglalás. A sajtótudósítás nem csupán helyreigazítással sújtható, hanem egyéb szankciókat is kiválthat. A sajtótudósításért való felelősség a mai joggyakorlat kirívóan alkotmányellenes megnyilvánulása.[9]
- A személyiségi jogi fejezet nem zárja ki, hogy a bíróságok állami szerv, közintézmény bírálata, a rájuk vonatkozó tényállítások esetében az intézmény személyiségi jogainak sérelmét megállapíthassák. Így perelheti a Fővárosi Bíróság a Munkáspárt néhány vezetőjét arra hivatkozással, hogy a Fővárosi Bíróság jó hírneve szenved csorbát. Franz Kafka sem tudna ennél abszurdabb helyzetről tudósítani, bár a jeles írót bizonyára megnyugvással töltené el a tervezet indoklásának az a passzusa, hogy "ha a sajtó híven tájékoztat valamely büntető bírósági eljárásról, helyreigazításra nincs lehetőség".[10]
A téma alaptermészete szükségképpen alkotmányjogi. Bármennyire is visszautasítjuk a magunk részéről a "horizontális hatás" elméleteként ismert alkotmányjogi megközelítést, odáig semmiképpen sem mehetünk el, hogy tagadjuk: a Ptk. személyiségi jogi intézményeiben foglalt védelem és a sajtó-helyreigazítás számos tekintetben érinti a sajtószabadság korlátozhatóságának jellegét és terjedelmét. És még sok más alkotmányjogi kérdést, a bizonyítási teher megosztásától a felelősség alóli mentesülés mércéjéig. Székely László azt rója az alkotmányos csőlátással megvert szerzők terhére, hogy a jogrendszer minden intézményében számon kérik az alkotmányos alapjogok tükröződését. Ez szerinte képtelenség.[11] Így Székely felfogása szerint a sajtó-helyreigazítástól sem várható el, hogy az a sajtószabadság minden aspektusát maradéktalanul kifejezze. Szerinte erre csak az egész jogrendszer képes, és csak a közjogi és magánjogi intézmények egészéből ítélhető meg az a valóban roppant fontos kérdés, hogy érvényesül-e sajtószabadság.
Azt gondolom, nem képtelenséget kérnek számon a jogrendszeren az úgynevezett csőlátók. Nem arról van szó, hogy minden egyes jogintézményben az alkotmányos alapjogok és értékek univerzumának kellene tükröződnie, mindössze az szükséges, hogy minden egyes intézmény feleljen meg az alkotmányosság elfogadott kritériumainak. Ettől viszont nem tanácsos eltekinteni. Ha például a Büntető törvénykönyvben az szerepelne, hogy lopásért a visszaeső elkövetők kezét levágnák, akkor az nem volna igazolható azzal, hogy a törvény egyébként rendkívül humánus és/vagy összhangban áll haladó királyaink törvénykezésével.
A kétharmados törvény problémája. Nem kívánnék túlzottan sokat időzni a kétharmados témánál, de nem hallgatható el, hogy a tervezet sajtó-helyreigazítási szabálya tekintetében nem alaptalan a felvetés: az 1989-es alkotmány óta ehhez kétharmados többség kell. Akárhogyan is olvasom az Alkotmány 61. § (3) bekezdését, abban az áll, hogy "a sajtószabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlevő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges". Ha ezt értelmezni kívánom, mert nem vitatom, olykor az olvasás és az értelmezés eltérő eredményre vezethet, akkor is kevés kétségem támad azt
- 52/53 -
illetően, hogy a sajtó-helyreigazítási "objektív szankció" a sajtótörvénynek kijáró kétharmados elfogadást kívánja meg. Természetesen lehet jogászkodni vagy éppen igen szellemesnek lenni, és úgy érvelni, hogy az új Ptk. sajtó-helyreigazítási szabálya nem a sajtószabadságról szóló törvény tárgya, mint ahogy arról is lehetne elmélkedni, hogy a sajtótörvény sem a sajtószabadságról, hanem a sajtórendről szóló törvény, de ezen az úton nem érdemes haladnunk. Valahol, valakinek el kellene ismernie, hogy amennyiben a tervezet 2:117. §-a fogja szabályozni a sajtó-helyreigazítást, akkor ez egy új törvény lesz, amelynek elfogadásához kétharmados többség kívántatik.
Nem érdemes elhallgatni, hogy a kétharmadosság kérdése már többször felmerült magyar közéletben és judikatúrában, például a Lex Répássy körüli viták során. Akkor a köztársasági elnök úgy döntött, hogy nem ezen az alapon indítványozza az Országgyűlés által elfogadott Lex Répássy alkotmányellenességének megállapítását. Kiss László alkotmánybíró a Lex Répássy-határozat kapcsán írt különvéleményében a gondok forrását abban látta, hogy az Országgyűlés még nem alkotta meg a sajtószabadságról szóló kétharmados törvényt,[12] így hiányzik az alkotmányos sajtójog. A polgári jogi keret nem más, mint "kényszerzubbony". Kiss László szerint alkotmányos sajtótörvény hiányában a Ptk. sajtó-helyreigazítási szabályai sem állnák ki az alkotmányosság próbáját.
A kétharmados témakört illetően az igazságügyi minisztérium alkotmányjogászai kitartóan képviselik azt az álláspontot, hogy a Ptk. sajtószabályainak módosításához nem szükséges kétharmados törvény. A vitában felszólalók nem osztották maradéktalanul ezt az álláspontot, bár kétségtelenül több eltérő vélemény hangzott el. Úgy vélem, érdemes alaposabban áttekinteni ezt a kérdést. Ha erre kevés affinitás mutatkozna, a kétharmadosság problémájának megoldására volna is egy javaslatom. A jogalkotó ne szabályozza a Ptk.-ban a sajtó-helyreigazítást,[13] bízza azt egy kétharmados sajtótörvényre. Helyezze hatályon kívül a hatályos 79. szakaszt, ne próbálkozzon a tervezet 2:117. §-ával. Ha sajtótörvényt készít vagy ha mégsem követné a javaslatom, és a Ptk.-ban meghagyná a sajtó-helyreigazítást, akkor vegye figyelembe a tanulmány 1. mellékletében foglalt javaslatot.
Az alapjog-korlátozás tesztje. Az alkotmány alapján a szólásszabadság csak kényszerítő ok miatt, indokolt és arányos módon korlátozható. Bővebb kifejtés nélkül vagyok kénytelen megfogalmazni észrevételem: az Alkotmánybíróság az alapjogi korlátozhatóság terén lényegében háromféle mércét kommunikál és alkalmaz. A verbális kommunikáció és az alkalmazás összhangja is elválik alkalmasint, de ezzel nem tudok foglalkozni ebben az írásban. További szempont, amelyet ismét csak az itt nem tárgyalható témák közé sorolok, az a lényeges különbség, amely a valódi alapjogi bíráskodásban kialakult korlátozási mércék és a magyar absztrakt normakontroll során érvényesülő korlátozhatósági tesztek között áll fenn.
A háromféle mérce, saját szóhasználatom szerint: a sziklaszilárd, az erős és a megengedően erős teszt. Példák segítségével mutatnám be, mit értek e típusok alatt.
A genezis a 20/1990. (X. 4.) AB határozat és a 30/1992. (V. 26.) AB határozat. Az előbbi rögzítette, hogy alapvető jog korlátozására akkor kerülhet sor, ha erre nemcsak szükség van, hanem a korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az okozott alapjog sérelme összhangban áll egymással. Az erős mérce szükségességet és arányosságot jelent; ilyet vagy legalábbis hasonlót alkalmaz a strasbourgi bíróság is - ismétlem, ez utóbbit nem az absztrakt normakontroll, hanem alapjogi bíráskodás során. Ha tisztességesen alkalmazzák, az erős mérce alkalmas és kielégítő módszer. Az erős teszt alapja egyrészt a legitim cél, másrészt a módszer, a korlátozás tekintetében a szükségesség és arányosság. A sziklaszilárd mérce a 30/1992-es határozatban kapott lábra. Kiemelten védett alapjogok korlátozásának megengedhetősége tekintetében egyrészt a legitim célt pontosította (valamely másik alapjog védelme vagy alkotmányos cél érdekében), és az arányosság igen erős mércéjét írta elő azzal, hogy a "törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni". Ezt nevezem a legenyhébb eszköz elvének, amely absztraktságában akkor is megérdemli a sziklaszilárd elnevezést, ha alkalmazása során az Alkotmánybíróság elvétve jelöli meg, hogy az adott kérdésben mit tekint a legenyhébb korlátozó eszköznek. De részben ennek a mércének az eredménye a büntetőjogi szankciókkal szembeni érthető, ám számos esetben hézagosan kifejtett averzió. És végül ismerjük a megengedően erős (vagy talán erősen megengedő) mércét, amikor az egyébként alkalmazandó következetesség mellé belép olyan szempontok figyelembevétele, amelyekre tekintettel - valamely helyzet, háttér különösen méltánylandó sajátossága miatt - enged az Alkotmánybíróság a sziklaszilárd vagy az erős tesztből. Ilyennek tekintem a
- 53/54 -
nemzeti és az önkényuralmi jelképek tárgyában hozott döntéseket.[14]
A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat. Témánk szempontjából megkerülhetetlen ez a határozat, amely a hatóság és hivatalos személy megsértéséről rendelkezett. Kimondja, hogy büntetőjogi elmarasztalásra akkor kerülhet sor, ha a közlő tudta, hogy a kifogásolt tényállítás valótlan, vagy azért nem tudott valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint az elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Bár e határozat alapján a rendesbíróságok döntéseiben olykor - tétován - megjelenik a közszereplők "magasabb tűrési küszöbére" történő utalás, a kisugárzó (tricle down) hatás igen sovány és felemás.[15] A 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban rögzített elvet még az Alkotmánybíróság sem terjesztette ki a büntetőjogi rágalmazás tényállására (Btk. 179. §), bár ilyen tartalmú indítvány több mint két éve porosodik a Donáti utcában. Ha az Alkotmánybíróság egyetértene az indítvánnyal, két év csak elég lett volna ahhoz, hogy egy intellektuálisan nem túlzottan bonyolult határozat megszülessen. A halasztásból arra következtethetünk, hogy a jelenlegi összetételű testület nem ért egyet a 36/1994. (VI. 24.) AB határozattal, annak filozófiájával és praktikus következményeivel. Nem csoda, ha a rendesbíróságokban így fel sem merült, hogy a határozatban megszabott mércét vagy ahhoz hasonló megoldást alkalmazzanak a civiljogi rágalmazás (jó hírnév megértése) eseteire, nem beszélve a sajtó-helyreigazításról.
A határozat kapcsán még egy dolgot feltétlenül meg kell említeni. Több esetben, amikor a büntetőjogon kívüli szankciók és a szólásszabadság mérlegelése merül fel, visszatérő hivatkozás, hogy a határozat (és a gyűlöletbeszéd tárgyában született határozatok) a büntető szankciókat tartják alkotmányosan igazolhatatlan eszköznek, de például a polgári jogi kártérítést vagy a tervezetben javasolt sérelemdíjat másként ítélik meg. Óvnék ennek a csábító teóriának a maradéktalan elfogadásától. Egyrészt ha a szólás szabadságáról van szó, egy sereg más szankció is igazolhatatlan (szükségtelen és aránytalan) szankció. A szankció az szankció az szankció - mondhatnánk irodalmias sznobizmussal, és mindegyiket az alapjogi korlátozást megengedő mérce szerint kell elbírálni. De ha kevésbé irodalmiasan fogalmazunk, akkor is elmondhatjuk: a szankció az szankció, mindegy, hogy objektív, mindegy, hogy nem büntetés, mindegy, hogy azt lehet mondani rá: "nem fáj" - az akkor is szankció. Beleszól a szerkesztés jogába. Visszatart, lehűt, dermeszt. Eufemisztikusan fogalmazva öncenzúrát eredményez, és ahol az állam mondja meg, hogy helyreigazítás gyanánt mit kell a valóságként elmondani, onnan pár lépés az, hogy az állam mondja meg, mit nem szabad elmondani. Másrészt, ami a büntetést illeti, nem eldöntött kérdés, hogy a legelvetemültebb rágalmazók esetében a szabadságvesztés büntetés (vagy sokkal inkább a hasznosabb közhasznú munka büntetés) alkalmazható-e. Bár kétségtelen, hogy a letöltendő szabadságvesztés súlyos büntetés, ne feledjük, erre csak olyan esetekben kerülhet sor, ha az elkövető szándékosan, mintegy célzatosan (a büntetőjog nyelvén: aljas indokkal) állított a becsületet különösen sértő dolgot. Valóban azt gondoljuk, hogy ilyen esetekben sem igazolható a rágalmazást a pénzbüntetésnél súlyosabban szankcionálni?
Az 57/2001. (XII. 5.) AB határozat (Lex Répássy). A sajtó-helyreigazítás témakörében megkerülhetetlen a határozat rövid áttekintése. Minél többet olvasom, annál inkább aggódom, mi lesz a magyar szólásszabadság jövője. Tartok attól, hogy ez igazi pirruszi győzelem (vagy vereség) volt. Az Alkotmánybíróság túlzottan széles körben tett - álláspontom szerint - szükségtelen absztrakt kijelentéseket, a konkrét alkotmányjogi kérdést illetően rendkívül keskeny pallón lépdelt, amelyről könnyű lepottyanni. A könnyebb követhetőség kedvéért a Lex Répássy válaszadási szövegét az 1. melléklet tartalmazza. A döntés természetesen magáért beszél, és tanulmányom szempontjából fontosnak tűnő észrevételeim az alábbiak:
- Meg sem említette a kétharmadosság kérdését, nyilván mert az indítványban nem szerepelt.
- A többségi vélemény csak a "szabályozás módját" tartotta alkotmányellenesnek. Nem fejtette ki meggyőzően, hogy mit ért ez alatt. Az Alkotmánybíróság marasztaló határozatainak jelentős része a szabályozás módját illetően talál kifogást. Miért itt kellett ezt hangsúlyozni, miért nem utal erre más döntéseiben az Alkotmánybíróság?
- Kimondta, hogy a "tág értelemben vett válaszadás joga általában a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása". Két értelemben használta a válaszadás intézményét, az egyik értelem a helyreigazítás. Ezt az alkotmánnyal összeegyeztethetőnek találta, nem vette figyelembe baráti beadványom érveit. Mi több, a határozatból kiderül, a válaszadást még az alapjog sérelmének hiánya esetében is indokoltnak tartotta, mivel a "valós tényeknek az érintett személy saját véleményének a külvilággal történő megismertetése [...] a közvélemény minél szélesebb alapon történő formálása, a több forrásból származó tájékoztatása indokolja".[16]
- Hosszú (ugyanakkor feltűnően hézagos) elemzést adott a sajtószabadság korlátozhatóságának álta-
- 54/55 -
lános elveiről, majd mindössze két mondatban elintézte a konkrét indítványra adott választ: (1) üdítően utilitariánus módon rögzítette, hogy a válaszadás nem teremt arányosságot egyrészt az emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére biztosított szabály által elérhető eredmény, másrészt a sajtószabadság korlátozásával előidézett hátrány között, és (2) nem határozza meg e jog gyakorlásának korlátait.
Alkotmányjogi összegzés. számomra néhány dolog annak ellenére egyértelműnek tűnik, hogy az Alkotmánybíróság korlátozhatósági mércéje közel sem olyan egyértelmű és szilárd, miként azt többen tudni vélik. Az meglehetősen nyilvánvaló, hogy a szólásszabadságot és a sajtószabadságot pusztán a valóság, az "igazság" megismerése érdekében nem lehet alkotmányosan igazolhatóan korlátozni. Ne felejtsük el, hogy akár a sziklaszilárd, akár az erős tesztet alkalmazzuk, a szólásszabadság csak kényszerítő ok miatt, indokolt és arányos módon korlátozható. A kialakult alkotmánybírósági gyakorlat szerint kellő súlyú alkotmányos alapjog, így az emberi méltóság, a becsület, a jó hírnév védelme érdekében igen szűk határok között korlátozható a szólásszabadság. Az viszont egészen bizonyos a magyar alkotmányjogban, hogy pusztán az igazság, a valóság kiderítése és feltárása nem elégséges indok a sajtószabadság korlátozására. Egyetlen mérce alapján sem kerülhet sor erre. Fontos lenne, ha ezt valaki végre felismerné, és elvi éllel kimondaná, hogy a valóság megismerése - bármennyire izgalmas kaland legyen is az igazság feltárói számára - nem olyan alkotmányos jog vagy fontos államcél, amellyel szemben akár a helyreigazítás kötelezettsége előírható lenne. Bármit mond is az 1986-ban született, így politikailag még mindig gyanús sajtótörvény a tárgyilagos tájékoztatás kötelezettségéről, a pusztán a valótlan tényállítás helyretételén alapuló helyreigazítás bajosan tekinthető alkotmányosan igazolható kötelezettségnek.
Mi a hírnévrontás, milyen sérelem a feltétele? sem a jelenlegi törvényi tényállás, sem a tervezet nem teszi nyilvánvalóvá, hogy a helyreigazítás bírói úton történő elrendeléséhez nem elégséges a valótlan állítás. Mint utaltam rá, az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján ma már evidencia, hogy a szólásszabadság nem korlátozható pusztán az igazság megismerésének kedvéért. Akár élő jog, akár töretlen bírósági gyakorlat, nehéz nem észrevenni, hogy a helyreigazítás objektívnek tekintett szankcionálását a bíróságok oly módon értelmezik, hogy a helyreigazítási kötelezettség akkor is fennáll, ha az állítás nem sérelmes az érintett személy becsületére, jó hírnevére, tehát akkor is, ha nem hírnévrontó. A bírói érvelésekből bizonyára össze lehetne állítani egy csokorravalót, de a jellemző szöveg, történetesen a Legfelsőbb Bíróság végzése az Élet és Irodalom "tokaji taggyűlések" ügyében így szól: "A sajtó-helyreigazítás alapja a valótlan tény közlése, függetlenül attól, hogy a valótlan tény állítása önmagában sértő-e."[17]
Visszatérő érv tehát, hogy a valótlan tény közlése vagy való tény hamis színben való feltüntetése önmagában megvalósítja a jogsértést. Az uralkodó felfogás szerint a sajtó-helyreigazítás alapja maga a valótlan közlés, nem szükséges annak igazolása, hogy a valótlan tényállítás személyiségi jog sérelmét idézze elő. Mindez kiegészítendő azzal a számomra talányos megjegyzéssel, hogy a jogsérelem előidézéséhez mégis szükséges, hogy a valótlan tény a helyreigazítást kérő hírnevének megítélése szempontjából lényegesnek minősüljön.[18] Gondolom, mások számára sem egyértelmű, hogy ebben a kontextusban a megítélés szempontjából lényeges jelenti-e a hírnévrontás megtörténtét. Mindenesetre alkalmi elsősegéllyel a 12. számú PK-állásfoglalás igyekszik kiküszöbölni a helyreigazítási szabály nyilvánvaló alkotmányellenességét, azáltal, hogy kimondja: csak akkor kötelezhető helyreigazításra a sajtó, ha a valótlan állítás a helyreigazítást kérő hírnevének megítélése szempontjából lényeges. Ebben a szemléletben feltehetően a "lényegesség" emeli be az érintett személy jó hírnevének sérelmét. E nélkül a jogalkalmazói gyakorlat nélkül álláspontom szerint egyáltalán nem tekinthető alkotmányosnak a Ptk. 79. §-a.
További anomália, hogy a helyreigazításra kötelező határozat többnyire olyan rövid megfogalmazást ír elő, amely lényegében azt üzeni: hazudtunk. Többnyire, közszereplő esetében szinte kizárólag, erre megy ki a játék. A közszereplők által indított helyreigazítási kérelmek vizsgálata folyamatban van, de az jól látható, hogy a küzdelem azért folyik, hogy a közszereplő diadalittasan bejelenthesse: ellenfele, a hazug sajtó sajtópert vesztett vele, az erényes közszereplővel szemben. Én még nem láttam olyan helyreigazításra kötelező határozatot, amely megengedte volna, hogy a sajtó elismerje: tévedtünk. Az előírt penzum szinte mindig azt tartalmazza: "valótlanul állítottuk". A tervezet előírja, hogy a helyreigazítás szövegéből ki kell derülnie a való tényeknek. A tények olykor, sőt többnyire bonyolultabbak annál, hogy azokat egy vagy két mondatban elő lehetne adni. Megállja helyét a megállapítás: "a költő sose lódít, az igazat mondd, ne csak a valódit."
Bizonyítási teher. Helyreigazítási perben a "normális" polgári perbeli bizonyítási teher megfordul; amennyiben az alperes nem kíván eleget tenni a
- 55/56 -
helyreigazításnak, bizonyíthatja, hogy a közlemény megfelel a valóságnak. Élhet a "valóság bizonyításának" jogával. Ne tévedjünk: nem azt kell bizonyítania, hogy a valóság megismerése érdekében kellő körültekintéssel járt el, hanem magát a valóságot kell bizonyítania. Ez többnyire lehetetlen feladat, és nem azért, mert a közlemény valótlant állított, hanem azért, mert a valós tényeket rendkívül nehéz bizonyítani. A témát itt nem viszem tovább; az 1. melléklet jelzi, hogy én miként képzelem a bizonyítási terhet az általam javasolt szabályban. A 3. melléklet pedig összegzi a bizonyítási teher egyes részleteit. Bízom abban, hogy az olvasó számára majdhogynem evidencia, hogy a sajtóperekben előírt bizonyítási teher rendje nem lebecsülendő alkotmányos dimenziójú probléma.
Objektív szankciók - objektív felelősség. A bátor, komoly, ellenőrző funkcióját betöltő sajtó megítélése szempontjából a magyar joggyakorlatban nem kellően hangsúlyos a sajtó konkrét eljárásának gondosságát vizsgálni. A magyar helyreigazítási jog és a jó hírnév sérelmének nevezett fapados civil rágalmazás jelenleg - a kártérítés megállapíthatóságának kivételével - nem veszi tekintetbe a sajtó eljárásának jóhiszeműségét vagy kellő gondosságát. Most nem térek ki arra, hogy itt inkább jóhiszeműségről vagy vétkességről van-e szó. Az objektív szankciók - így a helyreigazítás, az elégtétel adása és a tervezetben képbe hozott jogsértéssel elért előny átengedése - már akkor elcsattanhatnak, amikor bebizonyosodik, hogy a tényállítás valótlan. Jobban mondva a sajtó kötelessége a valóság bizonyítása, és ha ez bármilyen ok miatt nem sikerül, akkor a sajtó veszít. A vizsgálódás középpontjában nem az áll, hogy a sajtó jóhiszemű volt-e vagy éppen gondos, és ha igen, akkor lehetősége nyílna annak igazolására, hogy a sajtótól elvárható gondossági mérce szerint járt el az általa közölt tények, állítások valóságtartalmának ellenőrzése során. A mérvadó mérce nem a jóhiszeműség vagy a kellő gondosság. A közvélemény jelentős része szerint a jóhiszeműség és a gondosság a sajtóval összefüggésbe hozva egyébként is zsigerből oximoronnak tekintendő. Székely László szerint a sajtó tévedési lehetőségének elismerése merő eufemizmus, amely a hazugságot kívánja fennköltebb színben feltüntetni.[19]
A törvény szorításában a bírói gyakorlat számára egyszerűen nem releváns szempont a jóhiszeműség és a kellő gondosság. De ha valóban az a cél, hogy a sajtó egyszerre legyen bátor, ugyanakkor alapos és megfontolt, magyarán szólva társadalmi funkcióját illetően legyen felelős, akkor aligha lenne megengedhető, hogy a sajtó jogi (helyreigazítási) megítélése kizárólag a tényállítás valóságának bizonyíthatóságán nyugodjék, és ne vegye figyelembe a sajtó jóhiszeműségét és szakmai gondosságát. Természetesen nem magától értetődően egyszerű annak meghatározása, hogy konkrétan miben áll a sajtótól elvárható, szakmailag hiteles gondosság. Ebben a vonatkozásban a sajtó etikai szabályokat dolgozhat ki. Ezek egy része írott vagy íratlan formában már ma is létezik. Az általunk megismert konkrét esetek pedig segíthetnek az eligazodásban. A konkrét esetekkel találkozva fokozatosan kirajzolódnak a biztos határvonalak, bár természetesen mindig lesznek határesetek, mindig is lesznek nehéz döntések. Van egy olyan érzésem, hogy például a Havaria Press eljárása Debreczeni Józseffel szemben[20] akkor sem adna nehéz feladatot, ha a vizsgálat arra összpontosítana, hogy kellő gondossággal ellenőrizte-e a sajtó tényállításainak valódiságát. Bár messze nem ismerjük, mi és hogyan történt, abból, amit tudunk, az rajzolódik ki, hogy a hírügynökség a rendelkezésre álló időben nem kísérelte meg a súlyos vádakat tartalmazó tényállítások ellenőrzését.
Hozzáteszem, hogy a sajtó számára a valóság bizonyításával összefüggésben a kellő gondosságnak a bírósági eljárásban történő igazolása sem lesz egyszerű feladat. A mentesülés érdekében a sajtónak fel kell tárnia a szerkesztési folyamat jó néhány érzékeny aspektusát, esetleg fel kell adnia az általa ismert informátorokat, nyilvánosságra kell hoznia a felkért szakértők kilétét, és alkalmasint döntést kell hozzon arról, milyen mértékben tartja tiszteletben a rábízott információk bizalmasságát. Nem kizárt, hogy lesz olyan helyzet, amikor a sajtó akkor sem vállalja ezt az utat, ha ezáltal igazolhatná állításainak valósságát, eljárásának gondosságát. De bármennyire is nehéz lesz ez az út, úgy gondolom, el kellene indulni rajta. A sajtóperekben az segíti a funkcióját betöltő, felelős sajtó kialakítását, ha az információszerzés és a közlés gondosságának megítélése szempontjából markánsan elválik egymástól az egyszerű, hol opportunista, hol bűnrészes és a tényeket az idő szorításban is kielégítő módon ellenőrző sajtószerv. A nagyobb szabadság minden sajtószervet egyaránt,
- 56/57 -
egyenlő mércével védene. És mégis elválna egymástól az ocsú és a búza.
Érvek és ellenérvek. Érveim lényegét már ismeri az olvasó:
- A megtalált alkotmány nem teszi lehetővé, hogy személyiségi jog komoly sérelme hiányában a sajtó szerkesztésének jogába állami segédlettel avatkozzanak be olyan személyek, akik a sajtó valótlan állításait kifogásolják.
- Közszerepelőket érintő közügyekben a sajtó számára - közérdekből - nagyobb tévedési lehetőség biztosítandó. Olyan zóna, amely a jóhiszemű, bocsánatos tévedéseket nem szankcionálja.
- Közszereplők minden demokratikus politikai rendszerben elegendő lehetőséggel rendelkeznek a megfelelő kommunikációra, válaszadásra. Ennek nem kell ugyanabban a sajtótermékben megjelennie. Ha reálisan nézzük a dolgokat, a közszereplők domináns helyzetben vannak a közvélemény figyelméért folyó küzdelemben.
Ezzel szemben a tervezet továbbra is a következőkből indul ki:
- A helyreigazítás többletgarancia, amelyet a globális nyilvánosságot elérő hírnévrontó (nem valós) közlés vált ki. Hírnévrontónak tekint minden személyhez fűződő valótlan állítást. A tervezet szerint evidens, hogy a hírnévrontó közlés veszélyessége egyenes arányban áll a közléssel elért nyilvánosság méretével.
- Gyors védelem szükséges, nem szabad a személyiségi jogi per (az "igazi" sajtóper) lassú tempójára bízni. Lényeges, hogy ugyanabban a médiumban jelenjen meg, akár azon az áron is, hogy így az állam beavatkozik a szerkesztés jogába. Objektív alapon marasztalható a sajtó, annak vétlensége, jóhiszeműsége figyelmen kívül marad.
Önkéntes helyreigazítás. Nem áll módomban kifejteni, így csak megemlítem: az önkéntes helyreigazítás jó dolog is lehet, bízhatunk abban, hogy a sajtó egy része él ezzel.[21] Különösen akkor támogatható a szorult helyzetben megtett, lényegét tekintve mégis önkéntes helyreigazítás, amikor ezzel a sajtó egy jelentősebb kártérítési igényt, pert igyekszik a peren kívüli megegyezés eszközeivel elhárítani.
Életszerű-e mindez? Belátom, több nekifutásra lehet szükség ahhoz, hogy mondandóm meghallgatásra találjon. A sajtóval szembeni averzió eléggé általános azok körében is, akik úgy egyébként kiállnának a sajtószabadság erős védelméért. Nem kedveljük korunk sajtóját, részben mert szenzációhajhász, részben mert elfogult, talán mert színvonaltalan, talán mert olykor ostobán, máskor otrombán vét a sajtóetikai szabályok ellen. De ha ez így volna is, akkor sem az lenne a dolgunk, hogy még egyet rúgjunk belé. Érdemesebb a szabad és felelős sajtó számára élhető és követhető közeget teremteni.
A Lex Répássy körüli vita idején még az alkotmányjog terén tekintélyes munkássággal rendelkező barátaim is figyelmeztettek: a helyreigazítás nem szankció, nem is erkölcsi elítéltetés, hanem az igazság "helyreállítása". Az én fülem sem lehet annyira süket, hogy az igazság szavát ne hallja meg. Egészen konkrétan azt kérdezték tőlem, hogy nem tartanék-e igényt legalább a helyreigazításra, ha az egyik napilap az állítaná rólam, hogy üres óráimban pedofil képeket kukkolok. Természetesen mint magánszemély igényt tartanék arra, hogy megszólalhassak, akár arra is, hogy azt követeljem, a napilap közöljön helyreigazítást és fizessen kártérítést. De az is meglehet, hogy máshol tenném szóvá az engem ért inszinuációt. Lapja válogatja. Van olyan sajtótermék, amelyben még helyreigazításként sem szívesen látnám nyomtatott formában a nevem. De ha közszereplő lennék, akkor alighanem elfogadnám, hogy a szabad sajtó működéséhez fűződő érdek megelőzi azt, hogy helyreigazítás útján követeljek elégtételt, ha azt látom, hogy a napilap meggyőzően bizonyítja, hogy a hír megszerzése, ellenőrzése és közlése terén az elvárható legnagyobb gondossággal járt el.
A téma ismerői olvashattak, hallhattak a New York Times kontra Sullivan döntésről. Ha nem eleget, a tanulmány 2. melléklete összefoglalja az ügy hátterét és a döntést. Természetesen rögvest fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy nem helyreigazítási ügyről van szó: Mr. Sullivan, Montgomery város egyik ura (rendőr és tűzoltóparancsnok) kártérítést követelt a New York Timestól. Az Egyesült Államokban ugyanis nincs jogszabály vagy bírói precedens alapján elrendelhető helyreigazítás. Nemcsak hogy nincs, az minden bizonnyal alkotmánysértő lenne.[22] Az üggyel kapcsolatban e helyütt arra hívnám fel a figyelmet, hogy milyen könnyű felszínes következtetésekre jutni. Székely László szerint a magyar magánjogi joggyakorlat számára sok újdonságot nem mondhat az ügy, mivel a "mérföldkőként, kopernikuszi fordulatként bálványozott esetnél leszűrhető alkotmányos követelményeknek a magyar magánjogi - hangsúlyozzuk még egyszer: a magánjog - lényegében már az 1989-es jogállami alkotmány hatálybalépése előtt is megfelelt". Az elmondottak tükrében talán nem kell bizonygatnom, hogy ez vaskos tévedés. Nyilvánvalóan más helyzet az, amikor a kopernikuszi fordulat előtti magyar sajtónak kell alperesként kimente-
- 57/58 -
nie magát részben a valóság bizonyításának nehézségével, részben vétlenségének bizonyításával sújtva, mint amikor a közszereplő felperesre hárul a kötelezettség, hogy bizonyítsa, a sajtó szándékosan állított valótlanságot vagy súlyos gondatlanság terheli a valóság ellenőrzése terén. Más a mérce és más a bizonyítási teher. Csak ennyiben tér el a Sullivan-döntéstől a magyar gyakorlat. A kopernikuszi fordulat honunkban tehát még várat magára.
További két dologra hívnám fel a figyelmet az esettel kapcsolatban. Egyrészt az elbírálás hátterére, amely nem vákuumban zajlik. Brennan főbíró ezt az ügyet annak az alapvető nemzeti elkötelezettségnek a hátterében vizsgálta, amely elfogadja, hogy a közügyek megvitatása korlátlan, robosztus és teljesen nyitott, és amely könnyen eredményezhet vehemens, durva, olykor kellemetlenül éles támadást kormányzati tisztségviselők ellen. És a tényállításokat illetően elismeri a jóhiszemű tévedés lehetőségét. A szabad vitában elkerülhetetlenek a téves, valótlan állítások, ezeket is védelmezni kell, ha a felelős szólásszabadság számára megfelelő "légzési teret" kívánunk biztosítani. Másrészt arra az elvre mutatnék rá, amelyet - meglátásom szerint - csak nyögvenyelősen hajlandók a magyar jogalkotók és bíróságok elfogadni. Brennan szerint amit az állam alkotmányosan nem tehet meg büntetőjogi eszközökkel, az hasonló módon érinthetetlen a polgári jogba tartozó rágalmazási jog számára is. A kártérítéstől való félelem lényegesen fenyegetőbb lehet, mint a büntetőeljárástól való félelem.
A fentiekből feltehetően logikusan következik a helyreigazítási jogot érintő javaslatom. Mindenképpen megszüntetendő annak objektív szankció jellege. Felfogásom más tekintetben is az objektív szankciók megszüntetését támogatja sajtóügyekben; valamennyi objektív szankciót mellőzni kellene a tervezetben.[23]
Javaslatom, amelyet az 1 . melléklet tartalmaz, a jogalkotót hívja segítségül annak érdekében, hogy a közszereplőket ilyen minőségükben ért bírálat körében tett tényállítások alapján a sajtó felelőssége minden szankció esetében a szándékosságra és a súlyos gondatlanságra korlátozódjon. Tisztában vagyok azzal, hogy ez számos nehézséggel jár; leginkább azt kellene meghatározni, hogy ebben a körben ki tekintendő közszereplőnek. Erre most nem teszek kísérletet, csak jelzem, hogy e definíciónak nem feltétlenül kell igazodnia a más szempontok alapján közszereplőnek minősített alanyok köréhez. Az ügynökügyekben használt közszereplő meghatározás nem biztos, hogy alkalmas ebben a vonatkozásban. szándékosan kerülöm a "közügy" körére történő kitágíthatóság kérdését. De nem nehéz észrevenni, hogy hivatásuk szerint nem közszereplők időnként oly módon vetik be magukat a közügyekbe, hogy nehéz lenne azt mondani rájuk, hogy az általuk megcélzott körben ne lennének közszereplők. Egy példa erejéig magamon is elverhetem a port: amikor én például Álljunk meg egy polgári szóra címen az igazságügyi miniszternek címezve fejtem ki álláspontomat közjogi kérdésekben, aligha vitatható, hogy közszereplő vagyok, és - következik a következetesség - ha ebbéli minőségemben kívánna valaki oly módon bírálni, hogy mellesleg pornográf képeket kukkolok az interneten, nem zárnám ki, hogy e dehonesztáló állítás tekintetében is közszereplő maradok.
Megfontoltam, hogy a közszereplők eltérő elbírálásának elveit jogszabályban kellene-e rögzíteni. szerencsésebb jogi környezetben a közszereplő felperesek sajtóval szembeni igényeinek eltérő szabályozását a joggyakorlat is kialakíthatná. Magyarországon nincs ilyen szerencsés jogi környezet.
Lényegében hasonló elbírálást javaslok a tervezet 2:115. szakaszában található jó hírnév sérelme esetében, a felróhatóságtól függő szankciók (sérelemdíj és kártérítés) megállapíthatósága tekintetében. Végül magánszemélyek esetében sem tenném lehetővé a vétkességtől független, objektív szankciók alkalmazását. Ebben a körben abból indulok ki, hogy alkotmányosnak tekinthető minden olyan szankció, amely nem független a vétkességtől.
A bizonyítási teher kérdését illetően a magam részéről közszereplők esetében alkotmányosan igazolhatóbbnak tartanám a Sullivan-ügyben fellelhető megoldást, tehát azt, hogy a felperes "jön elő" a bizonyítékaival, de tisztában vagyok azzal, hogy a bizonyítási teher ilyen allokálása jobban érvényesül olyan perrendtartásban, amelyben egy komoly, költséges, a felek által végzett "discovery" szakasz előzi meg a bírósági tárgyalást.
További javaslatok. A bevezetőben jelzett további problémák körében csak jelzésszerűen vázolom, milyen irányba javaslom az elmozdulást:
- A sajtótudósítás miatti felelősség megállapíthatóságát meg kellene szüntetni. Erre utal az 1. mellékletben a "híresztelnek" szó törlése. Természetesen már hallom a választ: ez utat nyitna a visszaélések számára; magánszemély vadakat állít, a sajtó ezt közli, és legfeljebb a magánszemély felelőssége lehetne megállapítható. Bízzunk abban, hogy az ilyesféle visszaéléseket a bírói gyakorlat ki tudja szűrni.
- 58/59 -
- A tervezet indoklásában illene kimondani, hogy a magyar jog nem ismeri állami szervek és intézmények jó hírnév sérelmére alapuló személyiségi jogát. Személyiségi joguk magánszemélyeknek van, nem szervezeteiknek.
Amit leírtam és javaslok, az csak az első olvasásra tűnik extrém nézetek rendszerének, amelyekről az lenne elmondható, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer. Azt kell mondanom, hogy megállapításaim és javaslataim az európai mezőnyben meglehetősen laposak és konformisták. Rosencrantz és Guildenstern is el tudnák fogadni azokat. Aki másodjára, esetleg harmadjára is elolvassa írásom, erről maga is meggyőződhet. Én legalábbis meggyőződtem róla.
Az áprilisi Szladits-szemináriumot követően élénkebbé vált a tanulmányban felvetett kérdések alaposabb átgondolása. Természetesen más személyek, szervezetek is hallatták hangjukat, részben hasonló észrevételeket, javaslatokat tettek. Ezek hatására a minisztérium több olyan javaslatot fogalmazott meg, amelyek részben elfogadják felvetéseimet. Szinte bizonyosra vehető, hogy az IRM által átdolgozásra kerülő törvényjavaslat a nyilvános eseményről pontosan tudósító sajtó helyreigazítási kötelezettségét nem fogja tartalmazni.
Az is lehetséges, hogy a továbbra is a Ptk. személyiségi jogi részében megbúvó helyreigazítási szabály alkalmazásának feltétele lesz valamely személy személyiségi jogának értékelhető sérelme. Ezen túlmenően egyelőre igen korai lenne az esélyek latolgatása. Nem elképzelhetetlen, hogy - különösen a közszereplőket érintő állítások esetében - sikerül szakítani a helyreigazítás objektív szankció jellegével. Az érvek és javaslatok megfontolása folyamatban van. Ennyi és nem több, amit elvárhatunk egy deliberatív demokráciában.
"(1) Ha valakiről sajtó útján valótlan tényt állítanak, híresztelnek vagy való tényeket hamis színben tüntetnek fel - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül -, követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetve melyek a való tények.
(2) A helyreigazítást napilap esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc napon belül, folyóirat esetében a legközelebbi számban azonos módon, rádió, televízió vagy elektronikus világháló esetében pedig - ugyancsak nyolc napon belül - a sérelmes közléssel azonos napszakban és azonos módon kell közölni."
Az akkor hatályos Ptk. új 79. § (2) bekezdéseként javasolva:
"(2) Akinek személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely vélemény vagy értékelés sérti - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül - követelheti saját véleményének vagy értékelésének közzétételét is (válaszadás)."
Javasolt jogszabályszöveg:
Közszereplő/közügy
(1) Ha [valakiről helyett:] KÖZSZREPLŐRŐL, KÖZSZEREPLŐI TEVÉKENYSÉGÉVEL KAPCSOLATOSAN sajtó útján SZÁNDÉKOSAN VAGY SÚLYOS GONDATLANSÁGGAL valótlan tényt állítanak (híresztelnek) vagy való tényeket hamis színben tüntetnek fel - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül -, követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetve melyek a való tények.
Magánszemély/közügy
(2) Ha [valakiről helyett:] MAGÁNSZEMÉLYRŐL VALAMELY KÖZÜGYET ÉRINTŐEN sajtó útján SZÁNDÉKOSAN VAGY GONDATLANSÁGGAL valótlan tényt állítanak (híresztelnek) vagy való tényeket hamis színben tüntetnek fel - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül -, követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetve melyek a való tények.
- Egy egész oldalas hirdetés a New York Times-ban 1960 decemberében azt állítja, hogy az erőszakmentes demonstrációkban részt vevő feketékkel szemben "példátlan terror" zajlott le.
- 59/60 -
- A (polgári) rágalmazási pert kártérítés iránt Mr. Sullivan, Montgomery város (Alabama állam) rendőr-és tűzoltóparancsnoka indította. 500 000 dollár kártérítést ítélt meg számára a bíróság Alabama állam rágalmazási joga alapján. Az ítélet azon alapult, hogy a hirdetésben néhány pontatlan (valótlan) tényállítás szerepelt. Például hogy Martin Luther Kinget hétszer tartóztatták le (vették őrizetbe), míg a valóságban csak négyszer került sor erre.
- Herbert Wechsler képviselte a New York Timest a Legfelső Bíróság előtt.
- Az Eisenhower elnök által 1956-ban kinevezett Justice Brennan fogalmazta meg a többségi véleményt. Sem Wechsler, sem Brennan nem liberális csőlátó.
- A bíróság döntése:
1. Alabama joga alkotmányellenes abban a tekintetben, hogy az első alkotmánykiegészítésben foglalt szólás- és sajtószabadságot rágalmazási perekben nem védi kielégítően olyan esetekben, amikor közszereplő (köztisztviselő) indít pert az őt közszereplése miatt bírálók ellen; és
2. a kielégítő biztosítékok mellett az ügyben előírt bizonyítási megoldás alkotmányos módon nem igazolhatja a marasztaló ítéletet.
- Alabama joga valamely tényállítást "libelous per se", vagyis per se rágalmazónak tart, amennyiben az sérti valamely személy becsületét. Ha a per se rágalmazás bekövetkezik, az alperes egyedüli védekezése a valóság bizonyítása, az, hogy az állítások minden lényeges vonatkozásban megfelelnek a valóságnak. Ha az alperes nem sikeres a valóság bizonyítása
terén, akkor abban az esetben is kártérítést kap, ha vagyoni kárt nem szenvedett.
- A bíróság előtt a kérdés az, hogy a szólásszabadságot védő alkotmányos előírásba ütközik-e ez a felelősségi szabály az olyan közszereplő esetében, aki bírálói ellen indít rágalmazási pert.
- Az alkotmányos védelem nem függ a gondolatok igazságától, népszerűségétől vagy társadalmi hasznosságától. Egy szabad vitában elkerülhetetlenek a téves állítások, és ezeket is védelmezni kell, ha a szólásszabadság számára "lélegzési teret" kívánunk biztosítani.
- Alabama állam jogát nem teszi alkotmányossá a valóság bizonyításának lehetővé tétele. A jóhiszeműen tett téves (valótlan) állítások védelme nem kevésbé fontos, mint az a követelmény, hogy egy könyvesboltot csak akkor lehet pornográf kiadványok árusításáért büntetni, ha az egyenes szándékkal történt.
- Öncenzúrát eredményezne egy olyan szabály, amely valamely hivatalos személyt bíráló számára kötelezettségként írná elő állításai valóságának garantálását, és ennek meghiúsulása esetén szinte korlátlan összegű kártérítésnek tenné ki magát.
- Az alkotmányos garanciák tehát olyan szabályt kívánnak meg, amely közszereplő számára nem tesz lehetővé kártérítést hivatalos eljárására vonatkozó rágalmazó kijelentésért, ha a felperesnek nem sikerül bizonyítania, hogy a tényállítás "szándékos módon" (with actual malice) történt, vagyis 1. annak ismeretében, hogy az állítás valótlan 2. vagy súlyos gondatlanság (reckless disregard of the truth) mellett abban a tekintetben, hogy az állítás valós vagy valótlan.
| A bizonyítási teher "sajtóperben" | ||
| New York Times kontra Sullivan Ptk. | ||
| Jó hírnév sérelme (hírnévrontó) | Felperes (defamatory on its face) | Felperes |
| Valótlan | Felperes állítja | Alperes: a tényállítás (valóság) bi- zonyítása. Az alperes bizonyítja azt is, hogy az átvett, idézett, hivatko- zott közlemény valós |
| Felelősség | A felperes bizonyít actual malice-t, tehát az alperes 1. szándékosságát vagy 2. súlyos gondatlanságát | Az alperes kimentheti magát a Ptk. 339. szerinti, általában elvárható gondosság bizonyításával |
| Okozat, ha kártérítés is | Felperes | Felperes |
■
- 60/61 -
JEGYZETEK
[1] A tervezet megtalálható az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium honlapján (www.irm.hu). A helyreigazításra vonatkozó szabály, a tervezet 2:117. §-a e tanulmány 1. mellékletében olvasható. Az olvasó eligazodását segítendő az 1. melléklet tartalmazza a tervezet sajtó-helyreigazítási szabályát, a Lex Répássy néven elhíresült 2001-es törvény szövegét, és saját javaslatomat egy lehetséges új jogszabályszövegre.
[2] A tanulmány természetesen nem tér ki minden okkal és joggal felmerülő kérdésre. Elsősorban a Ptk.-szabályozás által érintett körben vizsgálódik és tesz javaslatokat.
[3] Hanák András: Meddig nyújtózkodhat a magyar sajtószabadság?, Fundamentum, 2001/2.
[4] Székely László: A véleményszabadság alkotmányos határai, in Alkotmányosság a magánjogban, szerk. Sajó András, Budapest, Complex, 2006.
[5] Uo., 175.
[6] Sajó András: A sajtószabadság kézikönyve, Budapest, KJK-KERSZÖV, 2005.
[7] Az 1914. évi sajtótörvényben jelent meg és a Kádár-világban született újjá.
[8] BH 1978. 31.
[9] A Schmidt Mária kontra Magyar Hírlap (LB Pfv.IV.22 525/2000/4) ritkán idézett megállapítása: "a Ptk. 79. §-ának (1) bekezdése alkalmazása szempontjából ugyanis közömbös, hogy a más személyére vonatkozó valótlan tény állítása milyen irodalmi műfajban történt."
[10] Következésképpen az igazi kafkai kérdés abban áll, hogy lehet-e helyreigazítást kérni akkor, ha a sajtó híven tájékozat egy helyreigazítási eljárásról.
[11] Székely: I. m, 175-176.
[12] 57/2001. (XII. 5.) AB határozat.
[13] Olykor szerencsés dolog a jogalkotó megfontoltságára, alkalmasint lustaságára hivatkozni. Ezúttal az sem lenne katasztrófa, ha a helyreigazítási szabály, különösen a jelenlegi formájában, a sajtótörvényben sem jelenne meg.
[14] 13/2000. (V. 12.) és 14/2000. (V. 12) AB határozat.
[15] A Szladits-szemináriumon vita bontakozott ki arról, hogy milyen intenzitású ez a hatás. Többek szerint a bírósági ítéletek gyakran utalnak a politikus-közszereplő magasabb tűrési küszöbére. Ez talán igaz, de abban egyetérthetünk, hogy ez önmagában még igen kevés az Alkotmánybíróság döntéseiből következő elvek módszeres alkalmazásához.
[16] A határozat e gyengéjére Sajó András is rámutat, Sajó: I. m., 162.
[17] LB. Pfv.E.21.879/2005/7.
[18] A lényegesség a 12. számú PK-állásfoglalásból közvetve következik, mivel a PK csak azt mondja ki, hogy a helyreigazítást kérő személyének megítélése szempontjából "közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adnak alapot helyreigazításra".
[19] Székely: I. m., 174.
[20] Debreczeniről a Havaria Press egy postaládába dobott információ alapján állította, hogy a D-072. számú ügyök volt.
[21] Rangos lapok nem szégyellik tévedéseiket korrigálni. A New York Times még a New Jersey-i lottószámok hibás közlését is helyreigazította.
[22] Közszerepelő politikusok közegében ezt jószerivel a Miami Herald Publishing Co. kontra Tornillo 418 U.S. 241 (1974) döntés mondja ki.
[23] Tehát a tervezet 2:123. pontjában foglalt szankciók, a megállapítás, az eltiltás, az elégtétel adására kötelezés és az - új intézményként megjelenő - vagyoni előny átengedésére kötelezés sem tartható fenn "objektív" alapon.
Visszaugrás
