1992 óta a Heidelbergi Egyetem közjogi, jogfilozófiai és általános államtani professzora, ezen kívül gyakori vendégprofesszor az Egyesült Államok különböző egyetemeinek jogi karain, különösen a Georgetown Egyetemen. Egyik kiadója a Der staat című német szakfolyóiratnak, 2001 óta elnöke a Nemzetközi Jog-és Társadalomfilozófiai Egyesület (IVR) német tagozatának. A legnagyobb tudományos és közéleti vitát a kínzással kapcsolatban 1995 óta képviselt álláspontja váltotta ki, mely szerint a kínzás abszolútnak gondolt tilalma korlátozható egy emberéleteket fenyegető terrorakció elkövetőjének esetében. Lásd Einschränkung des absoluten Folterverbots bei Rettungsfolter? Aus Politik und Zeitgeschichte, Heft 36/2006. A gyűlöletbeszéddel kapcsolatos legfontosabb publikációi: Ban or Protection of Hate Speech? Some Observations Based on German and American Law, 17 Tulane European and Civil Law Forum 2002; Schutz oder Verbot agressiver Rede? Argumente aus liberaler und kommunitarischer Sicht, Der staat, 42. Band, 2003, Heft 1.; Hassrede, Beleidigung, Volksverhetzung, juristische Arbeitsblätter, 10/2006.; The Treatment of Hate Speech in German Constitutional Law, http://www.ddp.unipi.it/dipartimento/seminari/brisbane/menu.htm, http://germanlawjournal.com, vol. 3-12, vol. 4-1.
Az elmúlt másfél évtizedben, mióta az Alkotmánybíróság meghozta első döntését a témában, Magyarországnak szembesülnie kellett a gyűlöletbeszéd tiltásának alkotmányos korlátozásaival. Jelenleg mind a Polgári törvénykönyv, mind a Büntető törvénykönyv módosítására vonatkozóan létezik a gyűlöletbeszédet érintő beadvány az Alkotmánybíróság előtt. Mindkettőt a köztársasági elnök, Sólyom László nyújtotta be, aki az Alkotmánybíróság korábbi elnökeként dolgozta ki a bíróság igen liberális álláspontját, amely majdnem annyira elfogadó, mint a szólásszabadság amerikai védelme, s elveti a tartalomra vonatkozó korlátozásokat. Mint jogtudós, aki az elmúlt évtizedekben igen intenzíven foglalkozott az amerikai és német alkotmányjog gyűlöletbeszédet illető vonatkozásaival, hogyan foglalná össze a szólásszabadság kétféle védelmét, különös tekintettel a gyűlöletbeszédre? Mi lehet a magyarázat a liberális amerikai és az ehhez képest korlátozóbb német joggyakorlat különbségeire?
A gyűlöletbeszéd olyan megnyilvánulásokat jelent, amelyek sértenek, megfélemlítenek vagy zaklatnak más személyeket származásuk, bőrszínük, etnikumuk, nemzetiségük, nemük vagy vallásuk alapján, vagy amelyek alkalmasak ilyen csoporthoz tartozó személyekkel szembeni erőszak, gyűlölet vagy hátrányos megkülönböztetés szítására. A jelenleg érvényes amerikai joggyakorlat alapján a szólásszabadság magában foglalja a gyűlöletbeszédet is - kivéve az élet vagy a testi épség elleni fenyegetéseket -, és ez a jog általában nagyobb súllyal esik latba a méltóság, becsület, tisztelet, udvariasság és egyenlőség védelmének követelményeinél. A nemzetközi jog és a legtöbb nem amerikai jogrendszer, beleértve Németországét, nagyobb hangsúlyt fektet a gyűlöletbeszéd célpontjai méltóságának, becsületének, tiszteletének és egyenlőségének védelmére.
A különbségnek több oka is van. Az egyik, hogy az Egyesült Államokban a szólásszabadság szöveg szerint az első jog, amelyet az amerikai alkotmány Bill of Rightsnak nevezett első tíz kiegészítése megemlít, míg a német alaptörvényben ugyanezt csupán az 5. cikkely tartalmazza. Ráadásul míg az 5. cikkely szólásszabadságot érintő rendelkezésének vannak kifejezett korlátozásai, az amerikai alkotmány első kiegészítésének nincsenek. Ez részben megmagyarázza azokat a szűkebb körű, implicit korlátozásokat, amelyeket az Egyesült Államok Legfelső Bírósága alkalmaz, ellentét-
- 21/22 -
ben a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatával. A német alkotmány egész csomó olyan jogot tartalmaz, amelyek eleve feltételezik a szólásszabadság abszolút voltának korlátait. Ezek közé tartozik az alaptörvényben a személyes becsülethez való jog az 5. cikkely (2) bekezdése alapján, a személyiséghez fűződő jog a 2. cikkely (1) bekezdésében, és a méltóságnak az 1. cikkely (1) bekezdése alapján megkövetelt tisztelete. Tehát szöveg szerint a német alkotmány több eszközt biztosít a méltóság, személyiség, becsület és tisztelet védelmére a gyűlöletbeszéddel szemben, mint az amerikai alkotmány, amely viszont hallgat ezekről mint védendő érdekekről. Ezért nevezi néhány amerikai jogtudós a német alkotmányt "a méltóság alkotmányának", az amerikait pedig "a szabadság alkotmányának".
A szövegen túlmenően a történelem és a kultúra eltérései még további magyarázattal szolgálnak ezekre a különbségekre. Az amerikai hagyomány jobban bízik abban, hogy amikor a "jó vélemény" ütközik a "rossz véleménnyel", a jó győzedelmeskedik. Amerikával kapcsolatban az az ember érzése, hogy a sértő beszéd időnként felszabadító hatással járt, mint például a polgárjogi mozgalom küzdelmei vagy a vietnami háború elleni tüntetések idején; ezzel szemben Németország és Európa nagy része kizárólag vagy elsősorban úgy tekint a gyűlöletbeszédre, mint az elnyomás és megsemmisítés egyik eszközére. A németekkel ellentétben az amerikaiak nem bíznak a kormányban akkor, amikor a "jó véleményt" el kell választani a "rossz véleménytől", ennek eredményeképpen a kormány képviselői részéről minden álláspontot vagy tartalmat érintő szabályzást - még az "ördögtől való" beszéd korlátozását is - gyanakvással szemlélnek, néha egyenesen "eredendő bűnnek" minősítenek. A szólásszabadság iránti tiszteletből az amerikai bíróságok megpróbálják a vizsgált beszéd "gyűlölet" elemét figyelmen kívül hagyni, annak érdekében, hogy valamilyen közüggyel kapcsolatos elemre bukkanjanak benne, még akkor is, ha ez az értelmezés némileg erőltetett; ilyen tág értelmezés viszont Németországban nem létezik. Ott a bíróságok inkább hajlamosak a "gyűlölet" elemet hangsúlyozni a gyűlöletbeszédben, és inkább figyelmen kívül hagyni annak közérdekű vonatkozásait.
Az alkotmányos jogok hierarchiájának felállításánál a német Szövetségi Alkotmánybíróság az Grundgesetz 1. cikkelyébe foglalt emberi méltóságot kezdettől a legfontosabb és abszolút alkotmányos értéknek tekintette, amely alapját képezi minden más jog értelmezésének és harmonizálásának; ugyanakkor a személyiség szabad kibontakoztatásához való jognak az alaptörvény 2. cikkelyében vagy akár a harcos demokráciának a 21. cikkelyben foglalt értékei szintén mindig fontos szempontot jelentettek. Hogyan segítette ez és a Szövetségi Alkotmánybíróságnak a jogok közötti ad hoc egyensúlyozó technikája a gyűlöletbeszéd visszaszorítását?
Mindkét ország és azok legfelsőbb bíróságai törvénytelennek minősítik a káros "viselkedést", a káros "beszéd" kezelési módja azonban vitatott. A német alkotmány mint "a méltóság alkotmánya", valamint a német Szövetségi Alkotmánybíróság az 1. cikkely (1) és a 2. cikkely (2), valamint az 5. cikkely (2) bekezdésén keresztül igyekszik a minden fél által tiszteletben tartandó "becsület" széles körű védelmét biztosítani. Alapvető formájában a becsület egy olyan ember státuszát jelenti, aki egyenlő jogokat élvez, és az emberi közösség tagjaként tiszteletet érdemel, tekintet nélkül egyéni képességeire. Így akár a lusta vagy buta, vagy éppen bűnöző személy is megérdemli ezt a szintű tiszteletet. Ez az alaptörvény 1. cikkelyének (1) bekezdésében foglalt méltóság alapja. A méltóság második szintje a nyilvánosság előtti kölcsönös tisztelet és udvariasság minimumkövetelményének megőrzésére irányul - a tisztelet külső megnyilvánulása, tekintet nélkül arra, hogyan érzünk egy személy iránt. A tisztelet e két szintjét Németországban a becsületsértés büntető törvénykönyvi tényállásán keresztül védik a gyűlöletbeszéd ellen, de az Egyesült Államokban nem. Vagyis az Egyesült Államokban az ember tehet rasszista megjegyzéseket és lehet durva, a kormány nem avatkozik közbe, kivéve a testi épség közvetlen fenyegetettségét, ha nyilvánvaló és közvetlen a veszély (clear and present danger). Az Egyesült Államokban az ilyen konfliktusok megoldását a "társadalomban" ütköztetett véleményeken keresztül várják; itt helye van a "politikai korrektségnek". Másképpen fogalmazva: a német megközelítés a kiegyenlítés stratégiáját vallja a nyilvános vitákban, habár kormányzati eszközökkel; az amerikai álláspont szerint viszont mindenki azt mond, amit akar. Az egyénnek nem kell szükségszerűen tanultnak vagy udvariasnak mutatkozni a kommunikációban, lehet durva is. A negatív reakció a társadalom, nem pedig az állam részéről fog érkezni. A méltóság harmadik szintje, amelyet mind az Egyesült Államok, mind Németország véd, a rágalmazás amerikai értelemben. Vannak olyan feltételezések, amelyek egy másik személy hírnevét, a közösségben betöltött helyzetét károsítják, vagy elriasztanak harmadik személyeket a vele való kapcsolattól vagy foglalkozástól. Németországban ezt a
- 22/23 -
fajta állítást a szövetségi büntető törvénykönyv 187. §-a ("Verleumdung") büntethetővé teszi.
A német szövetségi Alkotmánybíróság a következőképpen összegzi a szólásszabadságról alkotott álláspontját (BVerfGE 90, 241, 148 ff 1994): "A véleményszabadság semmi esetre sem élvez mindenkor előnyt a személyiség védelmével szemben [...] sokkal inkább ahol a vélemény kifejezését formális büntetőjogi becsületsértésnek vagy rágalmazásnak kell tekinteni, ott a személyiség védelmét automatikusan a véleménynyilvánítás szabadsága elé kell helyezni [...] Ahol a vélemények szabadsága tényszerű feltételezéseken alapul, ez a védelem függhet a háttérben meghúzódó tényszerű feltételezésekben rejlő igazságtól. Ha ezeket a feltételezéseket valótlannak találták, a véleménynyilvánítási szabadság automatikusan alárendelhető a személyiség védelmének [...] Más esetekben azt kell eldönteni, melyik jogi érdek érdemel védelmet az adott esetben. Még ilyenkor is szem előtt kell tartani, hogy fontos közügyek esetében a szólásszabadság mellett szóló vélelme érvényesül."
Magyarországon a korábbi alkotmánybírósági, jelenlegi köztársasági elnök egyik érve az olyan történelmileg hátrányosan megkülönböztetett csoportokkal szembeni csoportos rágalmazással kapcsolatban, mint a zsidók és a romák, az az, hogy a közösség személyiségi jogainak megsértését még a német joggyakorlatban is csupán igen kivételes esetekben hárítják át a közösség egyéneire, elsősorban a holokauszt tagadása ügyében. Hogyan értékeli ebben a tekintetben a német Szövetségi Alkotmánybíróság 1994-es döntését a holokauszt tagadásának alkotmányos korlátozhatóságával összefüggésben? Vajon jelenti ez egyben más csoportos rágalmazási szabályozások alkotmányosságát is? Ezt a döntést Ronald Dworkin tartalom alapú korlátozásként kritizálta, és mint említetten, a Sólyom László vezette első magyar Alkotmánybíróság is alkotmányellenesnek minősítette a szólásszabadságnak a tartalomra alapozott mindenfajta korlátozását.
Kétféle holokauszttagadás létezik: az egyszerű ("soha nem történt meg", "az áldozatok száma túlságosan is magas") és a minősített eset, amely normatív következtetést vagy cselekvésre való felhívást tartalmaz ("többé nem zsákmányolhatják ki a német politikát a holokauszt hazugságára hivatkozva"). Az egyszerű holokauszttagadást a német szólásszabadsági klauzulából vezethetjük le: a tények téves állítása nem élvez védelmet. Ezért van az, hogy a holokauszttagadás e fajtájának a német büntető törvénykönyv szerinti büntethetősége alkotmányos. Az Alkotmánybíróság a holokauszttagadás minősített esetének büntethetőségét szintén igazoltnak tekinti. A német alkotmánybírák mindkét tagadási formát a ma Németországban élő zsidó emberek becsülete, méltósága és biztonságérzete elleni támadásnak tekinti. Ahhoz, hogy ezt a következtetést megmagyarázza, a szövetségi Alkotmánybíróság számos analógiát alkalmaz (múlt és jelen, tagadás és támadás, az egyén és a zsidó nép egy tagja), amelyeket nehéz a vitatott üzenetek szokásos értelmezései közé beilleszteni. A véleményszabadság más eseteiben az Alkotmánybíróság általában figyelmezteti az alsóbb bíróságokat, hogy - ha csak lehetséges - minden ilyen üzenetnek szólásszabadság-barát értelmezést adjanak. A holokauszt esetén nem látható ugyanez. Ennek ellenére a legtöbb német jogász támogatja ezt a döntést. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ennek az ügynek a kezelésére még mindig árnyékot vet a nemzetiszocializmus traumatikus élménye. Ezért tehát a gyűlöletbeszédet úgy tekintik, mint "kivételes esetet", amely Németországban (és Európa nagy részén) igazolja a hagyományos szólásszabadság doktrína némi újragondolását. Talán tanácsos lenne ezzel kapcsolatban az őszinteség, vagyis annak elismerése, hogy létezik egy szólásszabadsággal kapcsolatos doktrína a "normál" esetekre, és egy valamelyest különböző doktrína erre a "kivételes" esetre. Ez viszont magával hozza azt a kérdést, vajon vannak-e még más "kivételes" esetek (diszkriminatív bánásmód minden - vagy néhány - más csoporttal szemben), amelyek legitimálják a szólásszabadság tanának kiigazítását. Mind ez idáig erről nem folyt valódi párbeszéd Németországban.
Az általánosabb, nem kizárólag jogi kérdés természetesen az, hogy egy jogállam miként reagáljon a Magyarországon manapság tapasztalható, egyre növekvő neonáci aktivitásra. Németországhoz hasonlóan Magyarország is megtiltotta az önkényuralmi jelképek használatát, és ezt a korlátozást az Alkotmánybíróság is elfogadta. Ám a Hitler utolsó szövetségesének számító Nyilaskeresztes Párt árpádsávos piros-fehér lobogója nincs a betiltott szimbólumok között, ezért nap mint nap látható Budapest utcáin a neofasiszta félkatonai jellegű szervezet, a Magyar Gárda felvonulásain. Meddig mehet el egy alkotmányos demokrácia a militáns demokrácia nevében a véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadság korlátozásában? A német Szövetségi Alkotmánybíróság az 1950-es években betiltotta mind a új nemzetiszocialista, mind a kommunista pártot, és a német alkotmányvédelem azóta is korlátoz fontos szabadság-
- 23/24 -
jogokat, hogy megvédje a német nép biztonságát a militáns, terrorista szervezetekkel szemben. Vajon tekinthető egy ország jogállamnak, ha ellenségeit a jogrendszeren kívülre helyezi?
Egy jogállamnak nem szabad ellenségeit a jogrendszeren kívül helyeznie; ez "Feindstrafrecht"-hez vezetne. A kérdés azonban az, mikor kell zászlók és dalok használatában megnyilvánuló szimbolikus gyűlöletbeszédet betiltani a nyilvánosság előtt. Az amerikai válasz szerint csak akkor, ha nyilvánvaló és közvetlen veszélye áll fenn a fizikai erőszaknak. A német és általában az európai válasz viszont eltérő: már akkor meg kell szüntetni a gyűlöletbeszéd elvont veszélyét, amikor a gyűlölet még nem fordult át bűncselekményekbe; vagyis már "a veszély veszélyét" is büntetni kell. Hogy melyik megoldás jobb politikailag és jogilag? Természetesen a válasz a korábban kifejtett történelmi tapasztalatoktól függ. A legtöbb amerikai úgy véli, hogy a beszéddel, akár pszichológiailag káros, bántó beszéddel szembe is még több beszédet kell állítani, nem pedig rendőrségi fellépést. Úgy gondolják, hogy a megtámadott kisebbségeknek ellent kell állniuk és érvelniük kell, és harcolniuk a nekik kijáró tiszteletért, hogy hosszú távon a "helyes vélemény" győzzön, és mindenki, még a gyűlölködők is, kifejezhessék érzéseiket, és hangot adhassanak véleményüknek.
Ez a gyűlöletbeszédről alkotott szemlélet persze érthetőbb annak részéről, aki még nem látott gyűlöletbeszédet széles körben gyűlöletcselekménnyé válni. A német és az európai tapasztalat más: mi már átéltük, hogy a beszéd és a cselekvés közötti távolság néha kicsi lehet. Ezért van az, hogy a német, illetve európai tapasztalat az Atlanti-óceánon innen adekvátabbnak tűnik. De kérdés, hogy vajon ami megfelelőbb, az egyben optimális-e. Vajon nem része-e a beszélő, még a gyűlölködő beszélő autonómiájának is az, hogy elmondhassa, amit gondol? És amíg sem nem nyilvánvaló, sem nem valószínű, hogy a gyűlöletbeszéd átfordul gyűlöletcselekménnyé, vajon nem kellene-e bíznunk a közvéleményben, hogy kigyomlálja ezeket az üzeneteket, vagy legalábbis nem hagyja őket többségivé válni? Egy biztos: tudományosan és a doktrínák szintjén mindkét oldal mellett súlyos érvek szólnak, de a végső válasz ezen túlmutat: szükségszerűen a múlt tapasztalatain és azok értelmezésén, valamint országaink képviseleti demokráciáinak szilárd (vagy törékeny) alapjairól szóló jövendöléseken alapszik.
Egyetért azzal az állítással, hogy olyan világban élünk, ahol a közvélemény előnyben részesíti a biztonságot a szabadsággal szemben, a biztonságot pedig csak a szabadság rovására lehet elérni? Hogyan értékelné ma a véleménynyilvánítás szabadsága és néhány hátrányos helyzetben lévő kisebbség biztonságának kapcsolatát? Hogyan lehet feloldani azt a feszültséget, amely a gyűlöletbeszéd áldozatainak emberi méltósága és személyiségi jogainak mindenekfelett való tisztelete, valamint azon nem vitatott megegyezés között húzódik, mely szerint a közérdeket érintő ügyekben a szólásszabadság elengedhetetlen egy demokráciában, és hogy a beszélőknek joguk van az autonómiára?
Korábban már némileg érintettem (bár meg nem oldottam) ezt a kérdést. Szerintem nincs kategorikus feszültség a szabadság és a biztonság között: ha biztonsági okokból nem sétálhatok végig szabadon városom és környékem utcáin, nem vagyok többé szabad. Egy alkotmányos szabadságjog alkotmányos korlátozása még nem feltétlenül a gyámkodás vagy önkényuralom jele, lehet egy szükséges egyensúlyozó lépés is az egyik ember szabadsága és más emberek szabadsághoz vagy egyenlőséghez, esetleg mások vagy sokak biztonsághoz fűződő érdekei között. Ami pedig a gyűlöletbeszédet illeti, egy dologban őszintének kell lennünk: az ilyen embernek autonómiája, szabadsága és méltósága szempontjából joga van elmondani a véleményét; másrészt viszont a megtámadott kisebbségi csoport tagjainak is vannak ilyen érdekei, és joguk ahhoz, hogy ezeket tiszteletben tartsák. Azt is mondhatnánk, hogy ezen a szinten van egyfajta érvelési kapcsolat (amíg ezeket a fogalmakat formálisan, és nem a tartalom alapján értelmezzük). Ez a kapcsolat elszakítható, és el is kell szakítani, ha a fogalmi szintről a következmények szintjére emelkedünk: mi történhet a közeljövőben, közép- vagy hosszú távon, ha megengedjük ezt a fajta beszédet? Itt a bizonytalan jóslások birodalmába érkeztünk, amelyek túlmutatnak a helyes alkotmányos értelmezéseken. Valakinek mégis vállalnia kell a találgatást - méghozzá kötelező érvénnyel. Kérdés persze, hogy vajon ez inkább a törvényhozás, vagy az alkotmánybíróság dolga-e. ■
Visszaugrás
