"Az emberi méltóság elleni támadás a bíróságok állandó gyakorlata szerint akkor valósul meg, ha nem egyes személyiségi jogok sérülnek, hanem a személyiség egésze azáltal, hogy valakit - a jogegyenlőség követelményének figyelmen kívül hagyásával - alacsonyabb rendű emberként kezelnek, kétségbe vonják a közösségben éléshez való jogát."
Magyarország uniós csatlakozásának közeledtével újabb állomásához érkezik a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának rendszerváltás utáni története. Az eddigi történet röviden abban foglalható össze, hogy a magyar törvényhozó különféle szabályozási megoldásai - legalábbis a gyűlöletbeszéd gyalázkodásnak nevezett enyhébb formáját illetően - rendre elvéreztek az Alkotmánybíróságon. Az alkotmányvédő testület a véleményszabadság kitüntetett alkotmányos jogával ellentétesnek ítélte a közösség elleni izgatás büntető törvénykönyvi módosításait. A csatlakozást követően immáron a magyar jogrendszerrel szemben elsőbbséget élvező közösségi jog fogja megkövetelni a gyűlölködő beszéd büntetőjogi korlátozását. A kérdés tehát úgy vetődik majd fel, hogyan viszonyulnak a közösségi jogi tilalmak a magyar Alkotmánynak az Alkotmánybíróság által meglehetősen kiterjesztően értelmezett, a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 61. §-ához.
A közösségi jognak az alkotmánnyal, annak elveivel és az abban foglalt alapjogokkal szembeni elsőbbsége érvényesülésének kérdése - ami persze messze túlmutat a véleményszabadság itt tárgyalt problémáján - felmerült ugyan a csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítás szakmai előkészítése során, de a politikai kompromisszumok nyomán végül is elfogadott szöveg - szerintem helyesen - nem vállalkozott annak kezelésére.[1] A kérdés elvi tisztázásához nyert időt a gyűlöletbeszéd szabályozása kapcsán is ki akarta használni az igazságügyi vezetés (legalábbis úgy tűnt egészen 2003 tavaszáig, egy újabb Btk.-módosítási törvényjavaslat útjára bocsátásáig), azzal a bölcsnek mondható döntésével, hogy a büntetőjogi kodifikációval megvárja, amíg az Európai Unió Tanácsa elfogadja a bizottságnak a rasszizmus és idegengyűlölet elleni küzdelemről szóló kerethatározat-javaslatát.[2]
A javaslat preambuluma szerint "tovább kell tökéletesíteni a tagállamok büntetőjogát, annak biztosítására, hogy hatékonyan megvalósuljon a rasszizmus és idegengyűlölet elleni küzdelemre vonatkozó átfogó és egyértelmű jogalkotás..., hogy ugyanaz a cselekmény mindegyik tagállamban bűncselekménynek minősüljön". Ennek jegyében a kerethatározat-javaslat 4. cikke meghatározza a nemzeti büntetőjogok által szabályozandó bűncselekményeket, köztük olyanokat is, amelyek a jelenlegi magyar Btk.-ban nem szerepelnek, mint például a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma 6., 7. és 8. cikkeiben meghatározott népirtás, az emberiség elleni bűncselekmények és háborús bűnök rasszista vagy idegengyűlölő céllal történő nyilvános megbocsátása, a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek az 1945. április 8-i londoni egyezményhez függelékben csatolt kartája 6. cikkében meghatározott bűncselekmények nyilvános tagadása vagy jelentéktelen színben való feltüntetése, a köznyugalom megzavarására alkalmas módon, a rasszista és idegengyűlölő megnyilvánulásokat tartalmazó röpiratok, képek vagy más anyagok nyilvános terjesztése és szétosztása. E tipikusan szólásszabadság-korlátozó tényállások mellett szerepel a listán az egyesülési jogot szűkítő bűncselekménytípus is: a rasszista vagy idegengyűlölő csoport tevékenységének irányítása, támogatása vagy abban való részvétel a szervezet bűnügyi tevékenységeihez való hozzájárulás céljából. Sőt, az 5. cikk értelmében ezen bűncselekmények elkövetésére való izgatás, a bűnpártolás, felbujtás és a bűncselekmény kísérlete is büntetendő cselekmény kell legyen a tagállamok számára a végrehajtásra adott 2004. június 30-i határidőig.[3] A kerethatározat fogalomhasználatában a rasszizmus és az idegengyűlölet kifejezés azt a meggyőződést jelenti, melynek alapján a faj, bőrszín, leszármazás, vallás vagy hit és a nemzeti vagy etnikai hovatartozás a magánszemélyekkel vagy csoportokkal szembeni ellenszenvet meghatározó tényező.
Mielőtt a bennünket elsősorban érdeklő kérdésre - hogy vajon a magyar törvényhozó hogyan tud lavírozni a kerethatározat Scyllája és a magyar alkotmánybírósági gyakorlat Charybdise között - megpróbálnánk válaszolni, érdemes megnézni, hogyan értékelhető néhány uniós tagállam és az Emberi Jogok Európai Bíróságának jelenlegi joggyakorlata a jövendő uniós követelmények tükrében.
Franciaországban a sajtószabadságról szóló 1881. évi törvény több kiegészítése is lehetővé teszi a gyűlöletbeszéd korlátozását. Az egyik ilyen a Plevin-féle 1972-es módosítás, mely a sajtó útján elkövetett be-
- 109/110 -
csületsértés önálló tényállási elemévé tette azt az esetet, ha a sértést fajhoz, nemzethez vagy valláshoz tartozás motiválta, és egyben elismerte a csoportok sértetti minőségét is. Ennek a passzusnak az alapján 1983-ban csoporttal szembeni becsületsértésért és fajgyűlöletre uszításért három hónap felfüggesztett szabadságvesztésre és pénzbüntetésre ítélték Robert Faurissont, a párizsi, majd a lyoni egyetem irodalomprofesszorát, az Auschwitzi pletyka című holokauszttagadó könyv szerzőjét.
Az 1990 júliusában a nemzetgyűlés által elfogadott Gayssot-féle módosítás nyomán a törvény a következő (24b.) paragrafussal egészült ki: büntetendő "a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek az 1945. augusztus 8-i londoni egyezményhez függelékben csatolt kartája 6. cikke által megállapított egy vagy több olyan, emberiség elleni bűncselekmény tagadása, melyet vagy a statútum 9. cikkében bűnszervezetnek nyilvánított szervezet tagjai, vagy pedig francia, illetőleg nemzetközi bíróságok által e bűncselekmények valamelyikében bűnösnek talált személyek követtek el."
A törvény elfogadását követően a Le Choc du Mois című folyóirat 1990 szeptemberi száma interjút közölt Faurissonnal, melyben az egyetemi katedrájától akkor már megfosztott egykori professzor ismét azt állította, hogy a náci koncentrációs táborokban nem voltak a zsidók tömeges elpusztítására alkalmas gázkamrák. Ellenállók és deportáltak szervezeteinek feljelentése alapján emberiség elleni bűncselekmények tagadása bűncselekmény vádjával Faurisson és a kiadó ellen büntetőeljárás indult, ami 1991 áprilisában a vádlottak bűnösségének megállapításával és jelentős összegű pénzbüntetés kiszabásával zárult. A jogerős ítélettel szemben Faurisson az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához fordult, mondván, Franciaország megsértette a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 19. cikkében biztosított jogát a véleménynyilvánítás szabadságához. A bizottság 1996 novemberében hozott határozatában[4] ugyan megállapította, hogy a Gayssot-törvény általi büntetőjogi szankciók hatása a véleménynyilvánítási szabadsággal összeegyeztethetetlen következményekkel is járhat, de a törvénynek az adott esetben történő értelmezésével a francia bíróság által kiszabott ítélet szükséges és arányos korlátozás volt, így az nem sértette meg a panaszosnak az egyezségokmányban foglalt véleményszabadságát.[5]
A Faurisson-ügyben születetthez hasonló ítéletet hozott a francia bíróság abban az esetben, melynek vádlottai, Lehideux és Isorni a Petain marsall emlékének védelmére alakult egyesület vezetői voltak, akik a Le Monde 1984. július 13-i számában fizetett hirdetést tettek közzé, melyben pozitív képet festettek a németekkel kollaboráló marsallról. A párizsi bíróság elmarasztalta a két vádlottat az ellenséggel való együttműködés bűntettének nyilvánosság előtti védelmében, amit a sajtótörvény 24. §-a a következőképpen szabályoz: aki "az ellenséggel való együttműködés bűntettének védelmére kel, bűncselekményt követ el". Lehideux és Isorni az Emberi Jogok Európai Bíróságánál panaszolta be Franciaországot az Emberi jogok európai egyezményének szintén a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikke megsértése miatt. Az emberi jogok európai védelmét szolgáló testület döntése azonban ellentétes volt a genfi ENSZ-fórum határozatával. A strasbourgi bíróság azon az alapon marasztalta el Franciaországot, hogy Lehideux és Isorni elítélésével beavatkoztak a történelmi tényekről és azok értékeléséről szóló vitába, márpedig e tények nem vitathatatlanok.[6] A bíróság érvelése szerint ezek a történelmi események másként ítélendők meg, mint a holokauszt tényei, amelyek tagadása esetén sem az egyezmény 17. cikke, sem pedig az egyezségokmány azzal azonos tartalmú 5. cikke alapján nem lehet a véleményszabadságra hivatkozni.
Ausztria büntető törvénykönyvének 283. §-a tartalmazza a fajgyűlöletre uszítás (Verhetzung) tényállását, amely tiltja a gyűlöletbeszéd vagy propaganda minden formáját, ha azok a közrendre veszélyesek vagy csoportok emberi méltóságát komolyan sértik. Egy 1992-es módosítás nyomán a törvény explicit módon is büntetni rendeli azt, "aki nyomtatásban, rádióban vagy más médiában, vagy más, olyan nyilvános módon, amely sok ember számára elérhető, a nemzetiszocialista népirtást vagy az emberiség elleni náci bűntetteket tagadja, ártalmatlannak tünteti fel, helyesli vagy igazolni törekszik". A törvény indokolása szerint az ilyen megnyilvánulások külön tényállásban történő szabályozása azért szükséges, mert azok rendkívüli módon zavarják a társadalmi együttélést. A törvényhozó az indokolás szövegében azt is leszögezi, hogy a náci népirtás nyilvánvaló történelmi tény, ezért a bírósági eljárás során ezek bizonyítására nincs szükség.
A tényállás alkalmazásának előfeltétele az elkövető meggyőződéses fasiszta szellemisége. Ehhez éppen az a Szabadság Párt ragaszkodott, melynek akkori vezére, Jörg Haider 1991 nyarán, tehát röviddel a módosítás elfogadását megelőzően a karintiai törvényhozás nyilvánossága előtt máig szólóan példamutatónak minősítette a náci harmadik birodalom foglalkoztatáspolitikáját. Emiatt, valamint mert a törvény értelmében a büntethetőség feltétele az, hogy a holokauszt nyilvános tagadásának "sok" ember előtt kell ismertté válnia, az osztrák Zöldek parlamenti frakciója nem szavazta meg a törvényt. Véleményük
- 110/111 -
szerint e szabályozás túlságosan engedékeny, mert büntetlenséget biztosít például a harminc főnél kisebb közösségek előtt uszítóknak, és így csak korlátozottan alkalmas a nemzetiszocializmus újjáéledésének megakadályozására. Haider módosító indítványai közül azt már nem fogadták el, amely szerint Lenin és Pol-Pot cselekedeteire is ki kellene terjeszteni az új tényállás hatályát.[7]
Még 1992 májusában megszületett az első ítélet az új tényállás alapján. Ebben 18 hónap szabadságvesztésre ítélték egy szélsőjobboldali lapocska kiadóját, aki cikkeiben a fasiszták gaztetteit a "háborúban győztes hatalmak kitalálásának" minősítette. Röviddel ezután egy évet szabtak ki arra a férfira, aki a Waffen-SS egykori tagjainak bajtársi találkozóján ötszáz ember előtt azt állította, hogy Auschwitzban "csak" hetvennégyezer ember halt meg, de ők is az amerikai bombázások következtében.[8] Azóta Ausztriában évente mintegy 20-30 feltételezett bűnelkövetésre vonatkozó feljegyzés és 3-16 ítélet születik e büntető törvénykönyvi rendelkezés alapján.[9]
Németország jogpolitikája érthető módon különös gondot fordít arra, hogy az esetleges újabb faji gyűlöletre uszító tartalmú kijelentések elterjedését a büntetőjog eszközeivel is megakadályozza. Ennek keretében merült fel azoknak az időről időre felbukkanó állításoknak a büntetőjogi szankcionálása is, amelyek kétségbe vonták vagy legalábbis bagatellizálták a holokauszt tényeit; ezeket összefoglalóan "Auschwitz-hazugságnak" nevezik.
A német törvényhozás 1985 áprilisában a büntető törvénykönyv módosításaként elfogadott egy megoldást, amelynek lényege, hogy a becsületsértésnek minősített holokauszttagadó kijelentések esetében a törvény eltekint a magánindítvány követelményétől, vagyis hivatalból üldözi azokat. A törvénymódosítás elfogadása után sor került néhány, jelentéktelen büntetéssel zárult eljárásra is. A Szövetségi Alkotmánybíróság 1994-ben hozott döntést egy rendezvénnyel kapcsolatban, amelynek témája a holokauszt tényeinek megkérdőjelezése volt. Az alkotmánybírák kifejtették, hogy a német alaptörvény a véleményeket tartalmukra és a kifejezés formájára tekintet nélkül védi, a tényállítások védelme azonban véget ér ott, ahol azok nem képesek hozzájárulni a demokratikus vélemény- és akaratképzéshez. A döntés értelmében a közlő által tudottan vagy bizonyíthatóan hamis tényállítások nem élvezik az alaptörvény védelmét. Ilyen bizonyítottan hamis tényállítás az úgynevezett Auschwitz-hazugság.[10]
A holokauszt tagadásával kapcsolatos esetek elszaporodása 1994 októberében arra indította a törvényhozót, hogy a büntető törvénykönyv módosításával szigorítsa az Auschwitz-hazugság büntethetőségét. A népellenes uszításról (Volksverhetzung) szóló 130. § új szövege szerint az követi el ezt a bűncselekményt, aki a közbéke megzavarására alkalmas módon a lakosság egy része ellen gyűlöletre uszít, vagy erőszakos és önkényes intézkedésekre hív fel ellenük, vagy mások emberi méltóságát azáltal támadja, hogy a lakosság egyes csoportjait gyalázza, közmegvetésnek teszi ki vagy rágalmazza. Még szigorúbban büntetendő az ilyen tartalmú írások előállítása, beszerzése, terjesztése, rádió vagy televízió útján hozzáférhetővé tétele. Az emberi méltóság elleni támadás a bíróságok állandó gyakorlata szerint akkor valósul meg, ha nem egyes személyiségi jogok sérülnek, hanem a személyiség egésze azáltal, hogy valakit - a jogegyenlőség követelményének figyelmen kívül hagyásával - alacsonyabb rendű emberként kezelnek, kétségbe vonják a közösségben éléshez való jogát.
Az Auschwitz-hazugság esetében - hasonlóan az említett osztrák joggyakorlathoz - akkor lehet az emberi méltóság elleni támadásról beszélni, ha megállapítható a tettes azonosulása a nemzetiszocialista faji ideológiával. Az izgatás keretében büntetendő az úgynevezett minősített Auschwitz-hazugság, ami nem egyszerűen a tényeket vonja kétségbe, hanem például a zsidóságot gyalázza, közmegvetésnek teszi ki vagy rágalmazza. Ugyanakkor az "egyszerű Auschwitz-hazugság", a nemzetiszocializmus uralma alatt elkövetett népirtás nyilvános méltatása, letagadása vagy ártalmatlan színben való feltüntetése önálló tényállása a Btk.-nak (86. §), miként a neonáci jelszavak terjesztése, ilyen jelképek, jelvények és egyenruha viselése (131. §) is.
Egy 1997-ben jogerősen elítélt vádlott éppen a Btk. 130. §-ának 1994-es szigorítása ellen tiltakozott bajor politikusoknak címzett levelekben, amelyekhez a gázkamrák és a nácik mészárlásait kétségbe vonó állásfoglalást mellékelt. Az elítélt panasszal fordult a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely azonban elfogadhatatlannak nyilvánította a kérést, arra hivatkozva, hogy - ellentétben a Lehideux és Isorni kontra Franciaország-üggyel - itt olyan kétségbevonhatatlan történelmi tények képezték a panaszos "véleményé-
- 111/112 -
nek" alapját, amelyeket az egyezmény 17. cikkelye kivont a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikk védelme alól.[11] 1999-ben a Szövetségi Legfelső Bíróság helybenhagyta a Kraftschlag nevű szkinhed rockegyüttes énekesének kétéves börtönbüntetését, amiért az általa szerzett és előadott dalokban részben kétségbe vonta, részben helyeselte a zsidók nácik általi megsemmisítését.[12] A Mannheimi Tartományi Bíróság 2000 végén hozott ítéletében Auschwitz-hazugság miatt elmarasztalt egy ausztrál állampolgárt, aki holokauszttagadó szövegeit egy németországi internethasználók számára is elérhető külföldi szerveren helyezte el.[13]
A rasszizmus internetes terjesztésének egyes országokban már bevezetett büntetési gyakorlatára igyekszik rászorítani tagállamait az Európa Tanács is. 2001 novemberében a parlamenti gyűlés előbb ajánlást fogadott el a Rasszizmus és idegengyűlölet a cybertérben címmel, majd Budapesten aláírták a cyberbűnözés elleni konvenciót.[14] Az egyezményhez egy évvel később fűzött záradék pedig kifejezetten a rasszista és idegengyűlölő tartalmú internetes tartalmak terjesztőinek büntetőjogi szankcionálását szorgalmazza. A záradék értelmében a büntetendő terjesztők közé tartoznak azok, akik rasszizmuson vagy xenofóbián alapuló fenyegetést, illetve a holokausztot tagadó, relativizáló anyagokat tesznek közzé szándékosan a világhálón.
A magyar Alkotmánybíróság először a Büntető Törvénykönyv közösség elleni izgatásról szóló passzusának alkotmányossági vizsgálata során találkozott a gyűlöletbeszéd korlátozhatóságának alkotmányos problémájával. A Btk. 269. §-a az izgatásnak két, egymástól jól elkülöníthető tényállását szabályozta, melyek közös eleme csak a nagy nyilvánosság előtti elkövetés volt. Míg az (1) bekezdésben foglalt súlyosabb (bűntetti) alakzat tényállási eleme a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, nép, felekezet, faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítás, addig a (2) bekezdés szerinti vétséget az követte el, aki a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, vagy más ilyen cselekményt követett el. Mint látható, a két tényállás nem pusztán a védett jogi tárgyak körében különbözött egymástól (az utóbbi bekezdésben a lakosság egyes csoportjai nem szerepeltek), hanem az elkövetési magatartásban is. Míg ugyanis a gyűlöletre uszítás alkalmas lehet a társadalmi béke megzavarására azáltal, hogy magában hordja az erőszak vagy az erőszakkal való fenyegetés veszélyét, addig a Btk. indokolása által gyalázkodásnak nevezett enyhébb alakzatról ez nem volt elmondható.
A 30/1992. (V. 26.) AB határozatban a bíróság alkotmányosnak ítélte a Btk. 269. § (1) bekezdésében szabályozott gyűlöletre uszítás tényállását, ugyanakkor alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a (2) bekezdésben foglalt gyalázkodást. Az ítélet indokolása abból indul ki, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen egyfajta "anyajoga" az úgynevezett kommunikációs alapjogoknak.[15] Az alkotmánybírák felfogása szerint a szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi, hiszen egyedül ez felel meg az alkotmány ideológiai semlegességének.[16] Az uszítási tényállás alkotmányos volta mellett látszólag az amerikai Legfelső Bíróság bírája, Oliver Wendell Holmes híres "nyilvánvaló és közvetlen veszély" (clear and present danger) tesztjéhez hasonló módon érveltek a bírák.[17] 2001-ben írott kommentárjában már maga Sólyom László is így fogalmaz: "A határozat ugyan említi a »clear and present danger«-tesztet, de csupán ebből nem vezethető' le, miért alkotmányos a »gyűlöletre uszítás« és miért alkotmányellenes a »gyalázkodás« tényállása. A lényeg ugyanis az volt, hogy a 'gyalázkodás' nem kívánja meg a cselekmény köznyugalom megzavarására való alkalmasságát, illetve a köznyugalom tényleges megzavarását."[18]
A gyalázkodási tényállás alkotmányellenessé nyilvánításának fő indoka ugyanis az volt, hogy ebben az esetben valójában a vélemény értéktartalma alapján minősített a törvényhozó, s ehhez a köznyugalom sérelme csak feltételezés és statisztikai valószínűség alapján kapcsolódott. Ugyanakkor ehhez hozzátették még, hogy a közösségek méltósága a véleménynyilvánítás alkotmányos korlátja lehet. A határozat tehát nem zárja ki, hogy erről a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék. Az alkotmánybírák felfogása szerint azonban a közösségek méltóságának hatékony védelmére más jogi eszközök is alkalmasak, például a nem vagyoni kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése.
Egy-egy nagyobb visszhangot kiváltó ügy, illetve felmentő ítélet után menetrendszerűen felmerül a büntetőjogi szigorítás ötlete. Először azt követően, hogy az 1992. október 23-i hivatalos állami ünnepségen néhány száz náci egyenruhás szkinhed belefojtotta a szót a köztársasági elnökbe. "Válaszul" az Országgyűlés 1993-ban 269/B. §-ként a Btk.-ba iktatta az ön-
- 112/113 -
kényuralmi jelképek használatának tilalmát. Az új bűncselekményi tényállás szövege azt fenyegeti büntetéssel, aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vörös csillagot vagy ezeket ábrázoló jelképeket terjeszt, nagy nyilvánosság előtt használ, közszemlére tesz. A következő törvénymódosítás előzménye az volt, hogy 1996 tavaszán a Fővárosi Bíróság büntető tanácsa elsőfokú ítéletében felmentette a közösség elleni izgatás és az időközben a Btk.-ba iktatott önkényuralmi jelkép használatának vádja alól Szabó Albertet, a hírhedett újfasiszta pártvezért és társait. Az ítélet indokolása lényegében az Alkotmánybíróság 1992-es határozatának érvelését követte: "Közösség elleni izgatás csak akkor valósul meg, ha valaki a szenvedélyeket oly mértékűre szítja, ami gyűlöletet válthat ki, és ez a társadalmi rend békéjének megzavarásához vezethet." Amíg ez a veszélyhelyzet nem áll elő, addig "a véleménynyilvánítás szabadsága az olyan gondolatokat és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltőek."
Az Országgyűlés - az újnácik gyűlöletbeszédének büntetlenül maradása miatti felháborodás által vezérelve - módosította a törvényben a közösség elleni izgatás szövegét is, a gyűlöletre uszítást kiegészítve a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény tényállási elemmé tételével. A beiktatott új elem láthatóan erre irányuló célzat nélkül is kimeríthető volt, példának okáért olyan, nem szükségképpen uszító szándékú tollforgatók részéről, akik merő tudatlanságból kérdőjelezik meg a holokauszt tényeit. A közösség elleni izgatás tényállásának ez az új szövegezése előrevetítette, hogy ez a változat nem fogja kiállni az Alkotmánybíróság 1992-es határozatában kidolgozott teszt próbáját. A válaszra azonban három évet kellett várni, hisz közvetlenül a módosítás elfogadását követően benyújtott indítványról a 12/1999. (V. 21.) AB határozattal született meg a döntés. Ez a határozat formálisan a "gyalázkodási" tesztet alkalmazva - kiegészítve azt a határozatlan megfogalmazás jogbiztonságot sértő elvének érvével - megsemmisítette az utólag beiktatott szövegrészt, visszaállítva ezzel az 1992-es állapotot. A határozat indokolása valójában meglehetősen eklektikus, hiszen több ízben idézi ugyan az 1992-es döntésnél alkalmazott teszteket, de maga a levezetés ezeket nem tartalmazza, csak azt a triviális érvelést, hogy a gyűlöletkeltésre alkalmas egyéb cselekmény büntethetősége azért alkotmányellenes, mert meghatározatlan, és leszállítja a korlátozhatóság küszöbét.
Az 1992-es alaphatározattól való komolyabb elfordulást jelentett az önkényuralmi jelképek használatát kriminalizáló passzusok alkotmányossá nyilvánítása 2000 tavaszán.[19] Jóllehet az indokolás ezúttal is megismétli az izgatási döntés érvrendszerét, nevesítve a közösségek méltóságát és a köznyugalom veszélyeztetését mint a véleményszabadság korlátozásának lehetséges indokait, ugyanakkor a határozat említett tesztjében szereplő, a korlátozás alkotmányossága szempontjából legnagyobb súlyt képviselő másik alapjogot nem neveznek meg a bírák, így azután kisebb súlyú legitimációt kellett keresniük. Ezt végül is abban vélték megtalálni, hogy "az alkotmányos értékekkel összeegyeztethetetlen véleménynyilvánítást az Alkotmány 61. §-a nem védi". Az alkotmánnyal összeegyeztethetetlen tevékenységet az alaptörvény 2. § (3) bekezdésére hivatkozással specifikálják, melynek értelmében a társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. A hivatkozott alkotmányhely rendelkezése szerint az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni. Ugyanakkor a többséget alkotó alkotmánybírák elmulasztották igazolni, hogy a vizsgált büntető törvénykönyvi rendelkezés megvalósítóinak tevékenysége szükségképpen a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására irányul. Ez ugyanis nyilvánvalóan nem tényállási eleme a Btk. támadott 269/B. §-ának. A többségi indokolás szövege egy helyen el is ismeri a veszélyhelyzet hiányát, midőn a következőket mondja: "a Btk. tényállása előkészület jellegű magatartást tilt, az alkotmányos jogállam köznyugalmát védi, a legújabb kori történelem közelmúlt eseményeire figyelemmel."[20]
A határozathoz fűzött különvéleményével Kukorelli István alkotmánybíró volt az, aki valóban követte az Alkotmánybíróság 1992-ben kialakított gyakorlatát. A különvélemény szerzője leszögezi, hogy a többség elmulasztotta alkalmazni a "nyilvánvaló és közvetlen veszély" tesztjét, hiszen az önkényuralmi jelképek használatát tiltó tényállás nem tartalmaz olyan elemet, amely mások veszélyeztetését vagy gyűlölködő indulatok felkeltését követelné meg, ennek hiányában pedig önmagában a felsorolt jelképek nyilvánosság előtti használatát bünteti. A puszta használatról és terjesztésről pedig helyesen állapítja meg, hogy az nem sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot, amelyet az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata egyébként is kizárólag a közösséget alkotó egyénekhez és nem magához a "közösséghez" kapcsolódó jogként értelmez. A többségi állásponttal szemben világossá teszi azt is, hogy önmagában az a körülmény, hogy az emberek többsége az önkényuralmi jelképek nyilvános használatát az egyes csoportokkal szembeni gyűlölet, megvetés és ellenérzés kifejezé-
- 113/114 -
sének tekinti, illetve hogy e szimbólumok megjelenése az esetek nagy részében sérti mások érzelmeit, még nem jelenti az egyének emberi méltósághoz való jogának sérelmét. Vagyis Kukorelli szerint a támadott rendelkezéssel kapcsolatban nem lehetett volna a "közösségek méltóságának" védelmére hivatkozni, a "köznyugalom védelme" pedig, ahogy azt az 1992-es izgatási határozatban az Alkotmánybíróság megállapította, önmagában nem szolgálhat alapul a véleményszabadság korlátozásához. A másik fontos kérdés, amelyben Kukorelli határozottan eltérő véleményen van, az izgatási döntés értéksemlegességi tesztjének figyelmen kívül hagyása. Ebből az elvből ugyanis Kukorelli szerint következik, hogy az önkényuralmi rendszerrel való egyetértés kifejezése önmagában, tartalma alapján nem büntethető, márpedig a vizsgált passzus a véleményt értéktartalma alapján minősíti, és nem külső korlátot állít a közlés szabadságával szemben.
A következő nagy visszhangot kiváltó izgatási ügy abból az írásból keletkezett, amelyet a MIÉP XVI. kerületi szervezete Ébresztő című lapjának 2001. évi 3. számában ifj. Hegedűs Loránt, a párt alelnöke, országgyűlési képviselő jegyzett Keresztyén magyar állam címmel. A kerület postaládáiba bedobott lap első oldalán közölt írás többek között a következő kijelentéseket tartalmazta: REKESZD KI ŐKET! MERT HA TE NEM TESZED MEG, ŐK TESZIK MEG VELED! [Kiemelés az eredetiben - H. G.] Erre figyelmeztet minket ezer év kínja, megrabolt és ezerszer kifosztott hazánk ama »magasban« mégis meglevő öröksége és nem utolsó sorban Ramallah kődobáló fiai."
Már az is némi meglepetést okozott, hogy más, hasonló ügyekben tanúsított elutasító magatartásával szemben az ügyészség elrendelte a nyomozást közösség elleni izgatás miatt, először ismeretlen tettes ellen, majd - miután az Országgyűlés nagy többséggel felfüggesztette a képviselő mentelmi jogát - vádat emelt ellene. Ismerve az Alkotmánybíróság álláspontját és az ennek nyomán kialakult bírói gyakorlatot, az még inkább meglepte a szakmai közvéleményt, hogy az elsőfokú bíróság elmarasztaló döntést hozott, és viszonylag súlyosnak számító büntetést szabott ki, egy év hat hónap szabadságvesztést, igaz, három év próbaidőre felfüggesztve. Az ítélet indokolása értelmében "a társadalom egy részének kirekesztésére való felhívás, és ezúton való megbélyegzése, vagyis a gyűlölet felkeltése már önmagában alkalmas lehet a társadalmi rend, a béke és a köznyugalom megzavarására. Összefoglalva tehát a bíróság megállapítja, hogy ifj. Hegedűs Lóránt II. r. vádlott a zsidósággal szemben olyan kijelentéseket tett, olyan felhívást fogalmazott meg, amely alkalmas a Btk.-ban megfogalmazott gyűlölet keltésére. Végső célja a cikknek az volt, és ezt a vádlott is látta, hogy a felkeltett gyűlölet akár ki is léphet az érzelmek zárt világából és mások számára is láthatóvá válik. Ez a magatartás pedig megvalósítja és kimeríti a Btk. 269. § b) pontjában írt közösség elleni izgatás törvényi tényállását."[21]
Bizonyosan a széles körűnek mondható bel- és főleg külföldi, nemzetközi felháborodás is szerepet játszott abban, hogy a 2002-es választásokat követően hivatalba lépett kormány még az ítélet megszületése előtt ismét napirendre tűzte a Btk. 269. §-ának újrafogalmazását. A Btk. egyéb részeinek módosítása keretében a következő szövegtervezet készült:
"269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely más nemzet, illetve nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen ellenségeskedésre, vagy erőszakra hív fel, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki nagy nyilvánosság előtt a) faji megkülönböztetésre alapított eszmét terjeszt, b) faji megkülönböztetésre felhív, vagy c) faji megkülönböztetésen alapuló tevékenységet támogat vagy feldicsér. (3) A (2) bekezdés alkalmazásában faji megkülönböztetés minden olyan különbségtétel, kizárás, megszorítás vagy előnyben részesítés, amelynek célja a faj, a szín, a leszármazás, a nemzetiségi vagy etnikai származás, és amelynek célja vagy eredménye politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális téren, vagy a közélet bármely más terén az emberi jogok és alapvető szabadságjogok elismerésének, egyenrangú élvezetének vagy gyakorlásának csorbítása vagy megsemmisítése."
A kormány aztán ennek a tervezetnek a parlament elé terjesztése helyett bejelentette, hogy az izgatás újrakodifikálásával megvárja a már ismertetett kerethatározatnak az Európai Unió Tanácsa által történő elfogadását. 2003 tavaszán az Igazságügyi Minisztérium - feltehetően elveszítve türelmét a kerethatározat lassú elfogadási folyamata miatt - ismét elindította a Btk. 269. §-ának saját kezdeményezésű módosítását. A megújított törvényjavaslat nem sokban különbözik az egy évvel korábbitól. A korrigált (2) és (3) bekezdés - átvéve a kerethatározat terminológiáját -a faji megkülönböztetés helyett a rasszizmus és idegengyűlölet kategóriáit használja, az elkövetési magatartások közül pedig elhagyja a rasszizmuson vagy idegengyűlöleten alapuló tevékenység feldicsérését. Az igazi kérdés tehát, vajon kiállná-e az alkotmánybí-
- 114/115 -
rósági vizsgálat próbáját akár a tervezett, de visszavont, illetve felmelegített, akár pedig a kerethatározat nyomán megszülető új szabályozás. Ha visszaidézzük az Alkotmánybíróság által 1992-ben kidolgozott, majd 1999-ben is több-kevesebb következetességgel alkalmazott követelményeket, akkor megállapíthatjuk, hogy az valójában három, egymással összefüggő teszt: egy materiális tűrésküszöb, a veszélyeztetett alkotmányos értékek, különösen és elsősorban az egyéni alapjogok veszélyeztetettségének közvetlensége, valamint a veszélyeztetés feltételezett vagy valamilyen hatással visszaigazolt volta.[22] Ugyanakkor, mint láttuk 2000-ben, az önkényuralmi jelkép döntésben a többség már a kifejezés szabadsága mint kitüntetett alapjog korlátozásához nem igényelt másik védendő egyéni jogot vagy akár alkotmányos értéket, hanem elégséges indoknak ítélte az "alkotmányos állam köznyugalmának" elvont értékét.
A gyakorlatnak ezeket a változásait is figyelembe véve egyszerűbbnek tűnik a válasz a már visszavont tervezet alkotmánybírósági megítélésének kérdésére. Már az (1) bekezdésben szereplő ellenségeskedésre való felhívás megítélése is kétes az említett tesztek fényében, de még inkább aggályosak a (2) bekezdésben foglaltak, akár a 2002-es, akár pedig a 2003-as változatot tekintjük. A (3) bekezdés nem segít egyértelműen körülhatárolni a faji megkülönböztetés, illetve újabb változatában a rasszizmus vagy idegengyűlölet fogalmát, így teljesen határozatlan jogfogalomnak számít a faji megkülönböztetésre alapozott eszme, illetve az azon alapuló tevékenység is, amelyek terjesztése, illetőleg támogatása és feldicsérése tilos a tervezet értelmében. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy eszmék ennyire kevéssé meghatározott csoportjának közlésével kapcsolatos generális büntetőjogi tilalom nem állná ki az alkotmánybírósági vizsgálat mércéjét, hiszen még az alkotmányosan elfogadott önkényuralmi jelképek is pontosabban körülhatárolt eszmékhez kötődnek.
Jobb esélye lenne a megmérettetés során a rasszista vagy idegengyűlölő "meggyőződések" terjesztése olyasfajta korlátozásának, amelyet a kerethatározat tervezete tartalmaz. A szöveg ugyanis pontosan igyekszik meghatározni azokat a bűncselekményeket, amelyek rasszista vagy idegengyűlölő céllal történő nyilvános megbocsátása, illetve a köznyugalom megzavarására alkalmas módon történő tagadása vagy jelentéktelen színben való feltüntetése büntetőjogi szankciókat von maga után. A tényállásszöveg egy részében legalábbis szerepel az, ami a magyar Btk. 269. § eredeti (2) bekezdésében foglalt gyalázkodás esetében hiányzott, hogy tudniillik a kifejezésnek alkalmasnak kell lennie a köznyugalom megzavarására.[23] De még ezzel is csak a legkevésbé védett kifejezések csoportjába tartozhat, nem beszélve arról, hogy nem teljesíti az izgatási határozatban szereplő másik két tesztet: nem lépi át a materiális tűrésküszöböt és nem veszélyeztet közvetlenül egyéni alapjogokat.
A pontosan körülírt bűncselekmények tagadásának megítélésénél látszólag alkalmazható az Alkotmánybíróságnak az a másik tesztje, amelyet értékítélet és tényközlés korlátozásának eltérő alkotmányos megítéléséről állított fel a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének büntetőjogi tényállását vizsgáló határozatában. Eszerint "a véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés tekintetében. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem tekinthető - általánosságban - aránytalannak, így alkotmányellenesnek. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak. [...] A véleménynyilvánítás szabadsága nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés), vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta."[24]
Tovább értelmezve ezt a szöveget eljuthatunk akár odáig is, hogy a becsületsértésre alkalmas tények tudatosan hamis vagy súlyosan gondatlan közlésének korlátozhatóságáról mondottak vonatkoztathatók olyan "hazugságokra" is, amelyek - mint például a holokauszttagadás - történelmi tényeket vonnak kétségbe és amelyek súlyosan sértik közösségek méltóságát. Mint láttuk, ez utóbbit mint védendő érdeket elfogadta az Alkotmánybíróság 1992-es alaphatározatában. Ez az értelmezés lényegében hasonlatos lenne ahhoz a megoldáshoz, amelyet a német Alkotmánybíróság alkalmazott bizonyos történelmi tények (historische Tatsachen), jelesül az auschwitzi és más náci megsemmisítő táborok létének megkérdőjelezhetősége kapcsán. Lényegében ezt az értelmezést fogadta el az Emberi Jogok Európai Bírósága is előbb a Le-
- 115/116 -
hideux és Isorni kontra Franciaország-, majd a Witzsch kontra Németország-ügyben azzal, hogy bizonyos történelmi tények - mint amilyen a holokauszt - tagadását vagy revízióját kivonta a véleménynyilvánítás szabadsága köréből.
Ugyanakkor a magyar alkotmánybírák idézett 1994-es döntésükben rámutattak az értékítéletek és tényközlések elhatárolásának nehézségeire is: "Az alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál nem tesz kifejezett különbséget tényköz-lés és értékítélet között. A véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az egyén mások véleményét formálja, meggyőzzön másokat saját álláspontjáról. A véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül a közlés módjától és értékétől, erkölcsi minőségétől és többnyire valóságtartalmától is. Önmagában valamely tény közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre."[25] Ráadásul a tényközlések korlátozásával kapcsolatban is érvényesnek kell lennie az alaphatározat úgynevezett értéksemlegességi tesztjének, vagyis hogy pusztán tartalma alapján semmilyen közlés nem korlátozható, csak ha annak eredménye, a gyűlölködés, az uszítás igazolja a büntetés szükségességét. Márpedig erről az Auschwitz- és egyéb hazugságok esetében legfeljebb elvont lehetőségként beszélhetünk. Az ilyen szövegekre - miként azt a gyalázkodás kapcsán a magyar alkotmánybírák Holmes bíró "tüzes" példája nyomán hangsúlyozták - a való tényekkel lehet felelni.
Az izgatási határozat alapján könnyebb volna megjósolni az Alkotmánybíróság álláspontját a kerethatározat tervezetének azzal a pontjával kapcsolatban, amely minden közelebbi specifikáció nélkül tiltja "rasszista és idegengyűlölő megnyilvánulásokat tartalmazó röpiratok, képek vagy más anyagok nyilvános terjesztését vagy szétosztását". De természetesen itt is meg kell jegyezni, hogy az önkényuralmi jelképdöntés tesztjének alkalmazása eltérő eredményre vezethetne.
További kérdés persze, hogy a magyar Alkotmánybíróság hatásköre egyáltalán kiterjed-e majd annak a törvénynek az alkotmányossági vizsgálatára, és ha igen, alkotmányellenesség megállapítása esetén meg is semmisítheti-e azt, ami a kerethatározat nyomán születik. Mint említettem, az uniós szerződés értelmében a kerethatározatoknak nincs közvetlen hatálya, ugyanakkor az elérendő célokat illetően kötelezők a tagállamokra nézve, még akkor is, ha a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják. Márpedig az uniós szerződés 35. cikke szerint annak értelmezésére, hogy mi tekintendő egy kerethatározat által elérendő célnak, az Európai Közösségek Bírósága rendelkezik hatáskörrel. Ennyiben, ha nem is a kerethatározat közvetlen alkalmazása kapcsán, de annak a bíróság általi kötelező értelmezése nyomán mégiscsak felmerül a közösségi jog és az alkotmány esetleges konfliktusának problémája.
Ha Magyarország elfogadja majd a bíróság hatáskörét előzetes döntések meghozatalára, akkor bármely magyarországi bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, kérhet előzetes döntést az előtte folyamatban lévő ügyben. Természetesen a csatlakozásig tisztázandó, hogyan viszonyul a hazai rendesbíróságok előzetes döntés kérésére vonatkozó joga az Alkotmánybíróságról szóló törvény 38. §-a alapján jelenleg fennálló azon kötelezettségükhöz, hogy ha az alkalmazandó jogszabály alkotmányellenességét észlelik, az eljárás egyidejű felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz forduljanak konkrét normakontrollt kérve. Az is szabályozandó, hogy az Alkotmánybíróság élhet-e az előzetes döntés kérésének lehetőségével, hisz határozatai ellen ugyan nincs helye jogorvoslatnak, de kérdés, vajon bíróságnak minősül-e az uniós szerződés értelmében.
Az Alkotmánybíróság közösségi joggal kapcsolatos hatáskörének az alkotmányban vagy a kétharmados alkotmánybírósági törvényben való szabályozása hiányában lényegében a testület saját hatáskör-értelmezése lesz a döntő. Mint ismeretes, a testület többször élt már a "hatáskör-alakítás" lehetőségével.[26] Ilyen új hatáskör keletkezett akkor is, amikor az Alkotmánybíróság a róla szóló törvény értelmezésével kiterjesztette hatáskörét a nemzetközi szerződések utólagos alkotmányossági felülvizsgálatára.[27] Egyes vélemények szerint a közösségi jog felülvizsgálatával kapcsolatos hasonló hatáskör-alakítás veszélyét vetíti előre a 30/1998. (VI. 25.) AB határozat, amelyben a testület vizsgálta az EU-val (akkor még EK-val) kötött és az 1994. évi I. törvénnyel becikkelyezett Európai Megállapodás versenyjogi tilalmakat megfogalmazó 62. cikkének alkotmányosságát, és ugyan nem állapította meg alkotmányellenességét, de alkalmazására nézve alkotmányossági követelményeket fogalmazott meg.[28]
Azt gondolom, kizárólag ebből a határozatból nem indokolt levonni azt a következtetést, hogy az Alkotmánybíróság majd bizonyosan magának vindikálja a jogot a közösségi jog felülvizsgálatára, sőt, esetleg megsemmisítésére is, hiszen a döntésben a testület egyértelműen hangsúlyozza: a vizsgálatra az adott lehetőséget, hogy Magyarország még nem tagja az uni-
- 116/117 -
ónak, így a közösségi jog elsőbbségének elve a magyar jogrendszerrel szemben még nem alkalmazható. Ugyanakkor kétségtelen, hogy különösen az olasz és a magyar testület számára számos tekintetben mintául szolgáló német Alkotmánybíróság több döntésében is megkérdőjelezte a közösségi jog elsődlegességét a nemzeti alkotmányban foglalt alapjogi katalógussal és az azáltal képviselt alapjogi védelmi szinttel szemben.[29]
Egyelőre tehát nemcsak azt nem lehet kétséget kizáróan megjósolni, hogy mi volna a magyar alkotmánybírák álláspontja a gyűlöletbeszéd uniós kerethatározat nyomán megszülető hazai szabályainak alkotmányossága kapcsán, de azt sem, hogy kifejezést adnak-e ennek a véleményüknek, és ha igen, milyen formában, ami attól függ, milyen gyakorlatot alakítanak ki a közösségi jog alkotmányossági vizsgálata kérdésében. ■
JEGYZETEK
[1] Néhány szakértő a vitában amellett foglalt állást, hogy az alkotmányban rögzíteni kell a közösségi jog elsőbbségének elvét. Vörös Imre például a relatív elsőbbség kodifikálása mellett érvelt, mondván, az alapjogok védelme tekintetében a közösségi (uniós) jog mindaddig nem bír elsőbbséggel, amíg nem fogadnak el olyan európai alkotmányt, amely az Emberi jogok európai egyezménye által megfogalmazott védelmi szintet mint egyfajta minimum standardot teljesíti. Lásd Vörös Imre: Az EU-csatlakozás alkotmányjogi, jogdogmatikai és jogpolitikai aspektusai, Jogtudományi Közlöny, 2002/9, 406.
[2] Az uniós szerződés 34. cikkének (2) bekezdése értelmében "a tanács bármely tagállam vagy a bizottság kezdeményezésére egyhangúlag eljárva kerethatározatokat fogadhat el a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítése céljából. A kerethatározatok az elérendő célokat illetően kötelezők a tagállamokra, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyják. A kerethatározatnak nincs közvetlen hatálya."
[3] Miután a jelenlegi tervek szerint addigra Magyarország csatlakozása már megtörténik, a végrehajtásnak ez a dátuma a magyar jogalkotásra is vonatkozik. Az Európai Tanács általi elfogadásig egyébként nyilván módosul még a bizottság által 2001. november 29-én benyújtott szöveg. Erre utal például az Európai Parlament illetékes bizottsága 2002. május 23-án tartott ülésén elfogadott jelentés. Ennek értelmében például a bizottság javasolja a rasszista anyagok terjesztésének bűncselekménye alól kivenni azok cselekményét, akik legitim célok (például tudományos kutatás) érdekében járnak el. Ugyanakkor a bizottság a holokauszttagadás típusú cselekmények büntethetőségéhez a köznyugalom megzavarására való alkalmasság helyett elegendőnek tartaná a rasszista vagy idegengyűlölő motívumot, illetve felvetette az internetes tartalomszolgáltatók büntetőjogi felelősségének megteremtését a 2000/31/EK irányelv rendelkezései alapján. Lásd http://www.europarl.eu.int/oeil.
[4] CCPR/C/WG/57/DR/550/1993.
[5] Az ügy részletes ismertetését lásd Bán Tamás: A holocaust tagadása: a Faurisson-ügy, Fundamentum, 1999/1.
[6] 55/1997/839/1045 ügyszám, Judgement of 23 September 1998.
[7] Lásd Dalos György: Haider és az ő "harca", Beszélő, 1992. december 12.
[8] Lásd Süddeutsche Zeitung, 1993. február 24.
[9] Az adatok forrása Dieter Schindlauer: A rasszizmus elleni jogi lépésekről. Osztrák tapasztalatok, in Gyűlölet és politika, szerk. Csepeli György, Örkény Antal, Budapest, Minoritas Alapítvány Kisebbségkutató Intézete, 2002, 132.
[10] Beschluss des Ersten Senats vom 13. 4. 1994. Europäische Grundrechte Zeitschrift, 1994/17-18. 448-452.
[11] Hans-Jürgen Witzsch versus Germany, Application no. 41448/98.
[12] Beschluss des Bundesgerichtshofes vom 26. Februar 1999 - 3 StR 613/98.
[13] Urteil vom 12. Dezember 2000 - 1 StR 184/00 - Landgericht Mannheim. BGHSt 46, 212 - Volksverhetzung im Internet.
[14] Recommendation 1543 (2001) of the Parliamentary Assembly és Convention on Cybercrime.
[15] A véleményszabadságnak az alapjogok között betöltött e kitüntetett szerepét Sólyom László, az Alkotmánybíróság akkori elnöke, az ügy egyik előadója egy tudományos cikkben azzal magyarázta, hogy ez a jog az egyén társadalmi kapcsolatainak alapja. Lásd Sólyom László: Az emberi jogok az Alkotmánybíróság újabb gyakorlatában, Világosság, 1993/1, 23.
[16] Ezt az értelmezést egy későbbi határozatukban a bírák kiterjesztették a vallásszabadságra, kijelentve, hogy az ezt korlátozó törvényeket, a véleményszabadságot korlátozókhoz hasonlóan, megszorítóan kell értelmezni. Vö. 4/1993. (II. 12.) AB határozat.
[17] Schenk versus United States, 249 US 47 (1919). Indokolásában Holmes egy hasonlattal él: az, aki egy nézőkkel zsúfolásig megtöltött színházteremben ok nélkül tüzet kiabál és ezzel pánikot idéz elő, nem élvezi az első kiegészítés által garantált szólásszabadság védelmét. Holmes szerint tehát a jogi megítélés szerint két eset lehetséges: vagy olyan "kijelentéssel" van dolgunk, amely időben, tudatos és megfontolt válasszal illethető, vagy pedig olyannal, amely azonnali veszéllyel fenyeget.
[18] Lásd Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 477.
[19] 14/2000. (V. 12.) AB határozat.
- 117/118 -
[20] A határozat részletes kritikáját lásd Halmai Gábor: Hátramenetben az alapjogvédelem?, Fundamentum, 2000/3.
[21] Fővárosi Bíróság 13.B.423/2002/7.
[22] Lásd SÓLYOM: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, id. kiad., 479.
[23] Ezeknek a tényállási elemeknek az átvétele esetén nem kellene attól tartani, hogy az olyan álláspontok, mint amilyet például egy szerző Kertész Imre Sorstalanság című regénye kapcsán ajánlott egy egyébként liberális hetilap hasábjain a holokauszt enyhébb értelmezésére, tényállásszerűek lennének, még ha bennük felfedezhető is a jelentéktelen színben történő feltüntetés motívuma, de feltehetően hiányzik a köznyugalom megzavarására való alkalmasság. Lásd VARGA Domokos György: A feladvány, Élet és Irodalom, 2003. január 10. A szerző Kertész érdemeként értékeli, hogy "nem érzi szükségét érvekkel megerősíteni vagy megvédeni" az auschwitzi gázkamrák létét, és ezzel - természetesen csak a szerző értelmezésében és az általa kívánatosnak tartott módon - annak történelmi valóságként való elfogadását hit kérdésévé teszi. Varga szerint Kertész németországi sikerének is az a titka, hogy "...bár mindenki Auschwitzról beszél, ő igazából Buchenwaldot mond", vagyis regényének tárgya a megsemmisítő tábor helyett a munkatábor. Ezzel az írás, ha nem is tagadja a holokausztot, legborzalmasabb tényeinek relativizálása mellett érvel.
[24] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 230.
[25] Uo.
[26] E némileg eufemisztikus kifejezés Sólyom Lászlótól származik. Vö. Sólyom László: Az Alkotmánybíróság hatáskörének sajátossága, in Tanulmányok Benedek Ferenc tiszteletére, szerk. Hamza Gábor, Kajtár István, Zlinszky János, Pécs, JPTE ÁJK, 1996.
[27] 4/1997. (I. 22.) AB határozat, ABH 1997, 41.
[28] ABH 1998, 220. A kritikát lásd Vörös Imre: I. m., 400-401. E szokatlanul durva bírálat érdekessége, hogy azt egy olyan alkotmánybíró fogalmazta meg négy évvel a határozat elfogadását követően, aki a döntés idején az uniós jog és a versenyjog egyik legelismertebb hazai szakértőjeként tagja volt a testületnek, különvéleményt mégsem fűzött ahhoz, sőt aláírása sem szerepel a határozaton.
[29] Az olasz alkotmánybírák 1989. április 21-i, híres Fragd-ítéletükben fenntartották maguknak a jogot, hogy felülvizsgálják a közösségi jog egyes szabályainak és az olasz alkotmány emberi jogokkal kapcsolatos cikkelyeinek összhangját. A német Szövetségi Alkotmánybíróság úgynevezett Solange I.-ítélete (BverfGE 37, 271) értelmében amíg az európai jog nem kínál megfelelő alapjogi garanciákat, a nemzeti alkotmánybíróság nem mondhat le arról, hogy elbírálja a közösségi rendelkezéseknek a német alkotmányos alapjogokkal való összhangját. Ezt a formulát ugyan megfordította a Solange II. (BverfGE 73, 339), majd megerősítette a Maastricht-ítélet (BVerfGE 89, 155), mondván, hogy amíg az Európai Közösség Bírósága hatékony alapjogi védelmet biztosít, addig nincs szükség a Szövetségi Alkotmánybíróság beavatkozására, de ennek elvi lehetőségét ezek a döntések is fenntartották.
Visszaugrás
