"Az értékelés az ember szellemi aktivitásának, életvitelének, önfejlesztésének, sorsformálásának nélkülönözhetetlen megnyilvánulása és eszköze. Az értékelés mérlegelést, becslést, megítélést jelent."[1] A pluralista értékfelfogás értelmében értéknek tekintendő minden, amelyet az értékelő alany annak minősít.[2] Az értékelésben pedig bárki - egyéni és közösségi szinten egyaránt - részt vehet. Jelen írás az értékelés tárgyává a fogyatékossággal élő embereket, illetve a fogyatékosságot állítja. A sérült emberek megítélése ugyanis az egyes korokban és kultúrákban - teljes kirekesztettségüktől egészen sokszínűségük elismeréséig - jelentős változáson ment keresztül, napjainkban is alakul. A fogyatékossággal élő személyek értékelésekor különösen a többségi társadalom értékelő tevékenysége kerül előtérbe. Ennek oka, hogy minden társadalmat jellemez annak fogyatékossággal élő emberekhez fűződő viszonya,[3] így az értékelés során a fogyatékossággal nem élő emberek, illetve közösségeik "lényeges minősége"[4] is feltárulhat. Az emberi közösségek ugyanis hajlamosak arra, hogy valamely külső vagy belső egyéni adottsághoz kedvező, illetve kedvezőtlen értékítéletet társítsanak, ennek következtében - akaratlanul is - a legtöbb esetben a megszokott, így főként a többségre jellemző tulajdonságokat helyezik előtérbe. Ebből fakadóan a jog szerepe a fogyatékosságot illetően abban rejlik, hogy segítse a társadalomban meglévő előítéletek lebontását, a fogyatékossággal élő emberek önálló életvitelének, társadalomba való részvételének megteremtéséhez szükséges feltételek kialakítását. Ebben a folyamatban Magyarországon jelentős előrelépést és egyúttal alkotmányi értéket is jelent, hogy az új Alaptörvénybe[5] már kifejezetten a fogyatékossággal élő személyek védelmét előirányzó rendelkezések kerültek beillesztésre.
A fogyatékossággal élő személyekhez fűződő attitűdökkel összefüggésben megfigyelhető,[6] hogy a történeti előzmények a közösségi áldozatvállalás és a félelemből származó teljes elutasítás két szélsőséges irányát mutatják. Az értékhierarchia változásával párhuzamosan változott, illetve folyamatosan változik a fogyatékossággal élő emberek megítélése is.
"Az ókort a fizikai és a mentális tökéletesség idealizálása jellemezte, így a fogyatékosságot, habár meglehetősen gyakori volt, az alsóbbrendűség jelének tekintették."[7] A sérültséget gyakran egyenesen az istenek bosszújának tartották, jóllehet a csatában sérülést szenvedett harcosokat köztisztelet vette körül. Plutarkhosz leírta azonban azt a spártai hagyományt, amely szerint a fogyatékossággal született gyermekeket bedobták a Taigetosz Apothetai elnevezésű szakadékába azt a meggyőződést követve, hogy nem előnyös sem a gyermekek, sem az állam számára, ha életben maradnak.[8] A gyengének és életképtelennek tartott újszülöttek felnevelését tiltó gyakorlatot Platón[9] és Arisztotelész[10] is megfogalmazta. Seneca[11] pedig a fogyatékossággal élő Claudius császár esetében az uralkodó fogyatékosságának kialakulását egyenesen az istenek haragjára vezette vissza.
A kereszténység térhódításával kiemelt jelentőséget kapott a betegek és a fogyatékossággal élő emberek gondozásának feladata. A kolostorok szerepe azért volt kiemelkedő ebben az időszakban, mert életteret és munkalehetőséget tudott biztosítani a fogyatékossággal élő emberek számára. A gondoskodás erkölcsi kötelességként való előtérbe kerülése ellenére azonban a fogyatékosságot gyakran továbbra is a "Gondviselés valamiféle megtorló akciójának"[12] tekintették. A középkorban így az erkölcsi indíttatású segítőkészség mellett fellelhetők a korábbi korszakok fogyatékosságról vallott, azt a bűn következményének, illetve valamely bosszú eszközeként tekintett felfogásai. Ezzel összefüggésben fontos kiemelni, hogy az ókor és a középkor keresztény szerzőinek felfogásában az ember méltósága mint "Isten kegyelmének igazolása" jelent meg. Ez a megközelítés azon alapult, hogy az Isten az embert a saját képmására teremtette. E szerint minden embert azonos mértékben illeti meg a méltóság, az ember méltóságát pedig kizárólag saját vétke csorbíthatja.[13] Véleményem szerint ebből levezethető, hogy a hivatkozott szemlélet értelmében a "bűn következményeként előállt fogyatékosság" a sérült embereket méltóságuktól is megfoszthatta. Ez a felfogás felsejlik a reformáció időszakában is, amikor Kálvin János az eleve elrendeltetés elvét hirdetve úgy vélte, hogy Isten már kiválasztotta azokat, akiknek a lelkét megmenti, és azokat is, akikét nem. Kálvin nézete alapján ugyanis a fogyatékossággal élő emberek nem tartoztak a kiválasztottak csoportjához.[14]
Az előbbi korszakokhoz viszonyítva a reneszánsz kora azért volt jelentős, mert az ember felé fordulás
- 102/103 -
szemlélete ráirányította a figyelmet a fogyatékossággal élő emberekre is: a fogyatékosság orvosi kérdéssé vált, a fogyatékossággal élő személyeket pedig betegnek tekintették, akiken segíteni kell. Jelentős felismerésnek bizonyult továbbá, hogy meghatározott esetekben már nem kizárólag orvosi segítséggel, hanem neveléssel is elérhetőnek látták a javulást a fogyatékossággal élő emberek állapotában. Petrarca külön meg is fogalmazta, hogy a vak, a siket, a beszédhibás, a gyenge emlékezetű, valamint a nehézértelmű gyermekeket különleges bánásmódban kell részesíteni.[15] Véleményem szerint a reneszánsz korszakában rajzolódott ki kifejezetten először, hogy a fogyatékossággal élő emberek méltósága is érinthetetlen. Pico della Mirandola az embert azoknak a lehetőségeknek az összességével azonosította, amelyek között méltósága megválasztható.[16] Úgy vélem ebből a megközelítésből a jelenkori fogyatékosságpolitika célkitűzése is kiolvasható: a fogyatékossággal élő ember azon lehetőségeire, tulajdonságaira kell építkezni, amelyek által - a környezet alkalmazkodásának segítségével - a sérült emberek részére is lehetővé válhat a "méltó létezés" megvalósulása.
A felvilágosodás gondolkodói az addig fennálló intézményeket, szokásokat és erkölcsöt kritizálták. A korszak több képviselője foglalkozott a fogyatékosság tárgykörével, illetve az emberek között meglévő különbözőségekkel: Locke, Condillac és Diderot az érzékszervek megismerésben betöltött szerepét tanulmányozták. Emellett Rousseau is több alkalommal fogalmazta meg nézeteit a fogyatékossággal élő emberekkel összefüggésben,[17] noha a nevelésről tett nézetei a jelenkori fogyatékosságszemlélet tükrében aligha fogadhatók el. Emil vagy a nevelésről című művében ugyanis a fogyatékossággal élő gyermekkel való bánásmódot a betegápolás szintjére szűkítette le, a nevelő tevékenységét a "haszontalan" élet gondozására szánt, elfecsérelt időnek tekintette. Ezért a gyógypedagógiára a beszéd neveléséről és az érzékszervek fejlesztéséről megfogalmazott nézetei voltak inkább hatással. Véleményem szerint a felvilágosodás kétségtelen előnye, hogy ráirányította a figyelmet a fogyatékossággal élő emberek élethelyzeteire, így az eddiginél közelebb hozta a sérült embereket a társadalom többi tagjához.
Alkotmányjogi szemszögből különösen fontos hangsúlyozni, hogy a konstitucionalizmus szellemi előkészítését szintén a felvilágosodás filozófiájából eredő racionalizmus szolgáltatta.[18] A sérült emberek gondozásának szükségessége először az 1793-as francia alkotmány 21. cikkéből olvasható ki: "A köztámogatás szent adósság. A társadalom köteles eltartani szerencsétlen polgárait, akár úgy, hogy munkát szerez számukra, akár azáltal, hogy biztosítja a létfenntartáshoz szükséges eszközöket a munkaképtelenek számára. " Könczei György megfogalmazása alapján a hivatkozott alkotmányi rendelkezéssel két feltétel is adott volt már a modern értelemben vett rehabilitáció kialakulásához: a fogyatékossággal élő ember ugyanis megjelent a rehabilitációs folyamat[19] középpontjában, a társadalom pedig alkotmányos felelősséget vállalt támogatására. Jóllehet, ebben a korszakban a rehabilitáció még nem terjedt túl a gondozás tevékenységi körén.[20]
A XIX. században az utilitarista felfogást képviselő Jeremy Benthman nézete alapján a "(...) a legnagyobb jó és ezáltal a legfőbb érték a fájdalommentesség, az öröm, az élvezet."[21] A jogalkotó feladata pedig az, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsa a lehető legnagyobb mértékű boldogságot. E megközelítés szerint az ideális társdalomban olyan intézmények vannak, amelyek elősegítik, "hogy az emberek vágyainak lehető legnagyobb tiszta egyenlege valósuljon meg", eltekintve attól, hogy az egyes egyéni vágyak kiteljesedése milyen mértékben jelentkezik. A "the greatest happiness of the greatest number" kitétel értelmezése azt eredményezi ugyanis, hogy az össztársadalmi szintű boldogsághoz nagyobb mértékben hozzájárulónak vélt személyek előtérbe kerülnek az ahhoz kevésbé hozzátenni képes emberekhez képest. Mivel a haszonelvűség az ember személyiségének kibontakoztatására alkalmas lehetőségein és képességein alapszik, az utilitarizmus értelmében az emberi élet értékessége is a személyiség kibontakoztatásának függvénye. Mivel a súlyos fogyatékossággal élő emberek jelentős része az említett kibontakoztatásra nem vagy csak erősen korlátozottan képes, az ő életüket az utilitarista felfogás nem tartja értékesnek.[22] Véleményem szerint a hivatkozott elmélet teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőséghez való jog abban az esetben sem csorbulhatna, ha ezáltal össztársadalmi szinten a vágyak megvalósulásának mértéke növekedne. Ennek oka, hogy minden ember - így természetesen valamennyi fogyatékossággal élő személy is - tulajdonságaitól és a társadalomra való konkrét hasznosságától függetlenül értékes, és ennek megfelelően kell elismerni és védelemben részesíteni őket. Ez az utilitarizmussal ellentétes szemlélet jelent meg a XX. századi filozófiában John Rawls Az igazságosság elmélete című műve hatására is.
Rawls nézete szerint a társadalmi berendezkedés legalapvetőbb követelménye ugyanis, hogy igazságos legyen. Az igazságosság mint a közösségi lét alapja ugyanis olyan elvekből tevődik össze, amelyeknél még a társadalom egészének jóléte sem lehet fontosabb. Az igazságosság elvei közös elvek,
- 103/104 -
amelyek nélkül az emberek közötti együttműködés nem jöhet létre. Az elvek csak olyan helyzetben alakíthatók ki, amelyben mindenki egyenlő, mindenki azonos módon és mértékben vehet részt. Ennek a hipotetikus szituációnak a legfontosabb jellemzője, hogy valamennyi szubjektív megközelítésre lehetőséget adó ismeretet eltakar az emberek elől a "tudatlanság fátyla".[23] Ennek következtében pedig az emberek olyan elvekben való megállapodásra törekszenek, amelyeket társadalmi helyzetüktől függetlenül, jövőbeli körülményeikre való rálátás nélkül igazságosnak tudnak tartani. Úgy vélem, ebből már az is levezethető, hogy az említett objektív elvek a fogyatékossággal élő személyek részére is lehetővé teszik érdekeik méltányos mértékű érvényesítését, ezáltal a "méltányosságként felfogott igazságosság" ("justice as fairness") megvalósulását. A fogyatékossággal élő személyeknek ugyanis ugyanolyan alapvető jogaik vannak, mint a társadalom többi tagjának. Ezért kell lehetővé tenni részükre, hogy ténylegesen gyakorolhassák a már meglévő, a társadalom többi tagjával azonos alapjogaikat.
Összességében megállapítható, hogy a két ismertetett felfogás közötti fő különbség abban rejlik, hogy az igazságosság princípiuma alapján nem tehető különbség az emberi életek értékessége között, míg az utilitarizmus hajlamos az említett kategóriák létrehozására. Ennek értelmében meglátásom szerint az említett elméletek jegyei a fogyatékossággal élő emberek megítélésének történetében is fellelhetőek. Elrettentő példa, hogy az értéktelen élet eszméje következében a Harmadik Birodalom a Holocaust során a fogyatékossággal élő személyek megsemmisítésére törekedett.[24] Pozitív eredményt jelent azonban, hogy a XIX. századi - főként az intézményi szint vonatkozásában történt - humánus előrelépések elindították a rehabilitáció fejlődésének folyamatát. Az első világháborút követően Lengyelországban megkezdődött a rokkantszövetkezeti mozgalom, több államban nagy gondozóintézmények jöttek létre.[25] A második világháború után megindult a rehabilitáció fejlődése a gondozás és segélyezés által meghatározott szemlélettől egészen a társadalomba való befogadás elvének irányába. Történetileg jelentős állomást jelentett, hogy az Egyesült Államok 1973-ban rehabilitációs törvényt fogadott el, amelynek 504. szakasza megtiltotta a minősítetten fogyatékossággal élő személyekkel szembeni diszkriminációt a szövetségi költségvetés által támogatott programok vonatkozásában.[26] "A jogszabályt sokáig a fogyatékossággal élő személyek polgári jogainak törvényeként emlegették."[27]
1975. december 9-én az ENSZ Közgyűlése kiáltványt fogadott el a fogyatékossággal élő személyek jogairól. Ezt követően a fogyatékossággal élő emberek jogainak történetét már főként a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyv megalkotása irányába haladó folyamat határozta meg. Ennek eredményeképpen a 2006. december 13-án New Yorkban elfogadott ENSZ egyezmény célkitűzése lett a fogyatékossággal élő emberek teljes mértékű társadalmi részvételét gátló fizikai, szociális és kulturális akadályok lebontása, emellett az őket érintő hátrányos megkülönböztetés, illetve jogsérelmeik megszüntetése. Az egyezmény jelentősége, hogy a fogyatékossággal élő személyekre már elsősorban nem kizárólag mint a gondoskodásban és az orvosi kezelésben részesülőkre, hanem mint a jogok birtokosaira tekint.[28] Az egyezményben szereplő jogok tartalmilag sokrétűen kerülnek kibontásra, a dokumentum ugyanis a fogyatékossággal élő embereket érintő kirekesztés és megkülönböztetés tapasztalatai alapulvételével fogalmazza meg az emberi jogokat. Fontos kiemelni, hogy az EU számára az ENSZ egyezmény részes felévé válásával[29] lehetővé vált, hogy a tagállamokkal együtt, koherens módon teljesítse az egyezményből eredő kötelezettségeket és gyakorolja azokat a jogokat, amelyeket az a megosztott hatáskörű területeken ráruházott. Véleményem szerint valószínűsíthető, hogy a jelenlegi helyzethez hasonlóan a jövő fogyatékossági történetét és politikáját is a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményhez kapcsolódó többszintű együttműködés kívánalma, illetve annak hatása fogja meghatározni.[30]
A posztmodernitás "(...) nem más, mint a modernitás önkritikájának és önkorrekciójának olyan fokozata, amelyben ugyan országonként eltérő arányban, de együtt találhatók a polgári társadalmi és állami berendezkedés alapvető összetevőinek eredeti, a későbbiekben kiegészült és változott, valamint teljesen új változatai."[31] A posztmodernitás nem jelent a modernitástól időben elkülönülő és attól tartalmilag teljesen eltérő fejlődési szakaszt. Ellenkezőleg, mérsékeli vagy megváltoztatja a modernitás bizonyos jellegzetességeit, ezzel párhuzamosan azt új összetevőkkel gazdagítja.[32] Véleményem szerint a tartalmi gazdagodás elemei közé tartozik a fogyatékossággal élő személyek jogvédelmének megteremtése iránti igény is, különös figyelemmel arra, hogy a posztmodernitás időszakában az alkotmányos jogállam által meghatározott modernizációnak alaptörvényi szinten is[33] meg kell jelennie, a korszerű társadalmi értékeket is szükséges kifejezésre juttatnia. Ezért a következőkben a
- 104/105 -
fogyatékosság tárgykörét a posztmodernitás összefüggésrendszerében törekszem vizsgálni, kiemelve a jelenségkörből azokat a jellemzőket, amelyek meglátásom szerint a fogyatékossággal élő személyek szemszögéből a leginkább előtérbe kerülhetnek.
A globalizáció és a tömegesedés jelensége megkerülhetetlen sajátja lett a jelenkori fogyatékosságpolitikának. A fogyatékosság kezelése ugyanis a XX. század közepétől világméretű problémává vált: "A nagyipari munka, a zsúfolt, veszélyes közlekedés, az egészségtelen életmód, a nem megfelelő és túlzott gyógyszerfogyasztás, a hatalmas mennyiségű káros kémiai anyag bevitele a szervezetbe, a felfokozott stresszhatások, az erősen szennyezett környezet csak néhány a jellemző és roppant veszélyes, fogyatékosságot előidéző tényezők közül."[34] Fontos kiemelni, hogy a fogyatékosság összefüggésében a globalizáció nem kizárólag a nemzetközi szintérre való eljutást jelenti, hanem azt is, hogy adott jelenségek még a lokális kontextustól[35] is függetlenednek. A globalizációs folyamatok megvalósítását ugyanis felgyorsítják és előtérbe helyezik azok a tudományos és műszaki eredmények, amelyek a tér és az idő dimenzióit is meg tudják változtatni.[36] A nemzetközi együttműködési fórumok emellett előmozdítják a kutatási eredmények megismerését, a tapasztalatcsere megvalósulását. Az ENSZ egykori emberi jogi főbiztosának, Mary Robinson megállapításának alapulvételével[37] a globalizáció erkölcsi szintű fenntartható fejlődése jelentheti a választ a globalizációval szembeni általános kritikákra. A globalizáció erkölcsi vetülete ugyanis az egyetemes emberi jogvédelem megteremtése iránti közös felelősségen alapul. Véleményem szerint a fogyatékossággal élő személyeket érintő egységesülési folyamatokban egyértelműen az említett törekvés kerül előtérbe. Ennek szellemében a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény preambulumának y) pontja is rögzíti: "(...) a fogyatékossággal élő személyek jogainak és méltóságának előmozdítására és védelmére irányuló átfogó és egységes nemzetközi egyezmény jelentősen hozzá fog járulni a fogyatékossággal élő személyek súlyos társadalmi hátrányának orvoslásához, és előmozdítja egyenlő esélyekkel történő részvételüket a civil, a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális élet területén mind a fejlődő, mind a fejlett országokban".
A posztmodernitást az egységesülés jelenléte mellett - azzal vetélkedő - tartalmában és erősségében változó differenciálódási folyamatok is meghatározzák.[38] Úgy vélem az említett jelenség a fogyatékosság szemszögéből az intergráció, inklúzió és a szegregáció ellentétes irányú törekvéseiben mutatkozik meg. A túlzott egységesülési és a differenciálódási folyamatok egymásnak feszülésével összefüggésben Ádám Antal megfogalmazta: "Az ellentétek minden szintjén folytonosan és körültekintően kell keresnünk és alkalmaznunk az ellentétek okainak feltárására, enyhítésére vagy feloldására alkalmas egyensúlyozó mechanizmusokat."[39] A fogyatékosság szempontjából véleményem szerint ennek az egyensúlynak a megtalálása azért nehéz, mert az állam társadalompolitikai eszközrendszere gyakran még tovább mélyíti a többségi társadalom fogyatékossággal élő személyek irányába tanúsított - napjainkban is jelentkező - kirekesztő magatartását. Ezt érzékelteti, hogy például Magyarországon legalább 15 ezer fogyatékossággal élő személy él nagy létszámú bentlakásos intézményekben.[40] Ezek az intézmények elszigetelik a sérült embereket a társadalom többi tagjától. Emellett a hazai foglalkoztatáspolitika szinte kizárólag szegregált - állami vagy önkormányzati forrásokból finanszírozott - foglalkoztatási formákat nyújt a fogyatékossággal élő személyek számára.[41] Valószínűsíthető, hogy - az egyéni szükségletekhez és a valós igényekhez igazodó - a fogyatékossággal élő emberek és a többségi társadalom érdekeire is figyelemmel lévő, az ésszerű alkalmazkodást[42] szem előtt tartó szolgáltatások kialakítása hosszabb lefutású, többpilléres folyamatot feltételez. Ennek oka, hogy a megvalósítást az érintett társadalmi szereplők érdekeltsége, illetve ellenérdekeltsége is nagymértékben befolyásolja. Meglátásom szerint a különböző érdekek közeledése annak állami elismerésével és a társadalomban való tudatosításával valósulhat meg, hogy a fogyatékossággal élő személyek teljes körű társadalmi és gazdasági részvétele alapvetően fontos a társadalom valamennyi tagja számára. A globális világgazdaságban ugyanis az állam akkor lehet versenyképes, ha fejlesztő tevékenységével a társadalmi konfliktusokat is mérsékeli, emellett tiszteletben tartja az egyéni szabadságot, a polgári autonómiát.[43] "A gazdasági tevékenység közjó, még akkor is, ha egyesek másokhoz képest a szabadságot jobban használják, és nagyobb profitot érnek el."[44] Minél több fogyatékossággal élő ember képes "produktív gazdasági cselekvővé"[45] válni, annál több nyeresége keletkezik a társadalomnak is. Ezzel összefüggésben fontosnak tartom kiemelni, hogy a 2010-2020-ra szóló Európai fogyatékosságügyi stratégia szintén utal arra, hogy a fogyatékossággal élő emberek teljes mértékű gazdasági és társadalmi részvétele meghatározó szereppel rendelkezik az Európa 2020 stratégia intelligens, fenntartható és inkluzív
- 105/106 -
növekedésre irányuló célkitűzéseinek megvalósítása vonatkozásában.[46] Véleményem szerint az előbbi indokok alapján összességében megállapítható, hogy az érdekellentétek - a társadalmi szolidaritás előtérbe helyezése mellett - a mindenkit befogadó társadalom innovációt ösztönző hatásai következtében oldhatók fel a leghatékonyabban.
A globalizálódási, tömegesedési, egységesülési és differenciálódási irányzatokhoz szorosan kapcsolódik a folyamatok interdependenciája, amely kölcsönös függést, korrelatív meghatározottságot jelent.[47]
Úgy vélem az interdependencia a fogyatékosság összefüggésében az interdiszciplinaritás szerepét helyezi előtérbe. Ennek oka, hogy a fogyatékosságpolitikában végbement paradigmaváltás hatására a fogyatékossághoz elsődlegesen emberi jogi oldalról szükséges közelíteni. A fogyatékosság társadalmi modellje az orvosi megközelítéssel ellentétben már felismerte ugyanis, hogy a fogyatékosság "társadalmilag megalkotott kategória",[48] nem lehet azonosítani kizárólag az egészségkárosodással. Fogyatékosságról akkor beszélhetünk, ha a károsodás következtében akadályozottá válik a társadalmi életben a részvételi funkciók betöltése. E gondolatot követve a fogyatékosság szociális modellje egyúttal a fogyatékosság emberi jogi megközelítéséhez is elvezetett.[49] A paradigmaváltással párhuzamosan pedig követelménnyé vált a fogyatékosság kezelésének komplex szemlélete, több tudományág keretében való értelmezése. Véleményem szerint a jog szerepe így abban rejlik, hogy a különböző - különösen biológiai, orvostudományi, pszichológiai, pedagógiai, szociológiai, filozófiai - vonatkozások figyelembevételét előmozdítsa, megteremtse az összetett megközelítés kibontakozási kereteit.
Az interdependenciához kapcsolódóan a komplementaritás[50] a fogyatékossággal összefüggésben azt jelenti, hogy a fogyatékossággal élő személyek hátrányait kiküszöbölni célzó intézkedések, illetve azok elmaradása tervezett vagy nem szándékolt hatásokat eredményezhet. Így például a fizikai akadálymentesítés területén megvalósult előrelépések, vagy azok hiánya a fogyatékossággal élő személyek helyzetét befolyásoló hatásokat idézhet elő több területen, így főként a foglalkoztatás, az oktatás és képzés, az egészségvédelem, a szolgáltatások igénybevétele vonatkozásában. Emellett a komplementaritás a fogyatékosság szemszögéből úgy is előtérbe kerülhet, hogy valamely általánosan jelentkező jelenség hat ki fokozottan a fogyatékossággal élő személyek élethelyzetére. Az Európai fogyatékosságügyi stratégia például kifejezetten rögzíti, hogy a gazdasági válság kedvezőtlen hatást gyakorol a fogyatékossággal élő emberek helyzetére,[51] ezért sürgetőbbé teszi életkörülményeik javítását, társadalmi és gazdasági részvételük elősegítését.
Az interdependencia és a komplementaritás összefüggéseiből véleményem szerint tehát az következik, hogy a fogyatékossággal élő személyek helyzetét javító intézkedések meghatározása összehangolt tervezést, végrehajtása következetességet, az eredmények fenntartása pedig folyamatos monitoring tevékenységet igényel.
A posztmodernitás több demokratikus jogállamában megfigyelhető hátrányos telítettség, túlméretezettség meghatározott politikai és társadalmi erőket a demokrácia újraértelmezésére - "túlzásainak, hátrányainak mérséklésére, hiányainak pótlására, eredményességi feltételeinek, eszközeinek kimunkálására és tényleges alkalmazására" - sarkall.[52] A posztdemokrácia a posztmodernitás alkotmányos jogállami demokráciájának olyan variánsát testesíti meg, amelyben "(..) a tökéletességet sosem elérő, de magát folytonosan balanszírozó és ezáltal kiigazító, javító alkotmányos jogállami demokrácia egyensúlyozó karjainak viszonylag egyenlő billentő erejét a posztdemokrácia a hatékonyság növelésének célzatával és ígéretével az egyik egyensúlyozó erő javára formálja."[53] Ennek keretében pedig szűkül a társadalmi esélyegyenlőség,[54] növekszik a kirekesztettségben élők száma is.
A "posztmodernitás mutáns változatát" jellemző egyensúlyeltolódás jegyei fellelhetőek a magyar Alaptörvényben is. Véleményem szerint a posztdemokrácia jellemzői közé sorolható így az a jelenség is, amikor az alkotmányozó hatalom egyértelműen meg nem határozható kategóriák alaptörvényi szintre emelésével hagyja nyitva az "alkotmányos utat" a kormányzati erők aktuális politikai érdekei megvalósításához. Ez jelenik meg az Alaptörvényben, amely szűkíti a polgárok jogait, emellett csökkenti az állam kötelezettségeit.[55] A bizonytalan tartalmú kategóriák jelenléte következtében pedig "[...] a méltóság sérthetetlensége deklaratívvá válik, kivételekkel áttörhető."[56] Úgy vélem a fogyatékossággal élő személyek szempontjából különösen a "közösség számára hasznos tevékenység"[57] és a "közösség gyarapodásához való hozzájárulás"[58] fordulatok értelmezése okozhat nehézséget. Ennek oka elsődlegesen az, hogy a fogyatékossággal élő személyek gyakran
- 106/107 -
nem, vagy nem a szükséges mértékben képesek részt venni a társadalmi életben. Így esetükben a közösségi részvétel hiánya, illetve annak korlátozott volta különösen érzékeny kérdéseket is érinthet.
Az Alaptörvény O) cikke értelmében "Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni." Ebben a cikkben egyszerre jelenik meg az alkotmányozó hatalom individualista emberképe és a kollektivista szemlélethez való vonzódása. Az O) cikk második fordulatának pedig létezhet olyan értelmezése is, amely akár a lágy paternalista felfogás irányába is elvezethet.[59] Úgy vélem az egyén "önmagáért való felelősségének" elismerése az Alaptörvényben a fogyatékosságpolitikában bekövetkezett paradigmaváltást követően a fogyatékossággal élő személyek tekintetében kifejezetten helytálló fordulat lehet, hiszen megfelel az önálló életvitel és a társadalmi életben való részvétel iránti törekvéseknek. Ádám Antal megfogalmazása szerint "Bármely alany felelőssége bizonyos magatartáshoz, tehát tevékenységhez, tartózkodáshoz, mulasztáshoz vagy eseményhez, eredményhez illetve ezek hiányához okozatosan kapcsolódó hátrány (esetleg előny) önkéntes vagy késztetett ismeretét, vállalását és viseletét jelenti."[60] Ebből a felelősségvállalásból a fogyatékossággal élő személyek sem zárhatók ki. Ezt fejezi ki a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény is, amely elismeri a fogyatékossággal élő személyek egyéni autonómiájának és függetlenségének fontos szerepét, beleértve saját döntéseik meghozatalának szabadságát is.[61] Emellett kiemelkedő jelentőségű, hogy az egyezmény 12. cikkének 2. bekezdése rögzíti: "A részes államok elismerik, hogy a fogyatékossággal élő személyeket az élet minden területén másokkal azonos alapon megilleti a jog-, illetőleg cselekvőképesség." Fontosnak tartom kiemelni, hogy a fogyatékossággal élő emberek cselekvőképességének gyakorlásához szükséges esetleges támogatás szükségessége még nem jelenti azt, hogy az érintett személy cselekvőképessége teljesen hiányzik. Ezzel függ össze az is, hogy a cselekvőképességet kizáró gondnokság nem felel meg egyáltalán az egyezmény követelményeinek.
A "mindenki felelős önmagáért" kifejezés szerepeltetése tehát előremutató, amelyet jellemzően a szociális piacgazdaságban, illetve a szabadságot központi helyre tevő demokráciában hoztak létre és alkalmaznak az emberfelfogás részeként.[62] Zavar keletkezhet azonban, mert a hivatkozott első fordulatot az Alaptörvényben több rendelkezés, illetve maga az O) cikk második fordulatából kiolvasható értelmezési lehetőségek is árnyalhatják. Az O) cikk két tagmondatának egymáshoz való viszonya értelmezhető úgy is, hogy az önmagunkért való felelősségvállalásból fakadóan kell az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulnunk, hiszen minden szabadság kötelességet von maga után. Ennek az értelmezésnek a választása a fogyatékossággal élő személyek szempontjából azért előnyös, mert a többségi társadalom tagjainak a sérült emberek felé tanúsított szolidaritása is kiolvasható belőle. Igaz, hogy ez az olvasat meg azért okozhat ellentmondást, mert a társadalmi szolidaritás paternalista modellben való körülírása azt eredményezheti, hogy az egyéni öngondoskodás, valamint felelősségvállalás háttérbe szorul.[63] Véleményem szerint ez a fogyatékossággal élő emberek szempontjából azért lehet különösen veszélyes, mert esetükben visszafordíthatatlan társadalmi kirekesztődést is okozhat.
Meglátásom szerint nem egészen elfogadhatóak az olyan alaptörvényi rendelkezések, kategóriák használata, amelyek tartalma nem határozható meg egyértelműen. A posztdemokrácia jegyeit mutatja, hogy az egymástól teljesen eltérő értelmezési eredmények lehetősége olyan bizonytalanságot teremthet, amely meghagyhatja a kaput az aktuális politikai arculathoz és gazdasági szükségletekhez való alkalmazkodásra.
Az alkotmányos jogállam célkitűzései közé tartozik a szociális érzékenység, a szolidaritás, és a társadalmi igazságosság érvényesítése, ennek keretében a fogyatékossággal élő személyek egyenjogúságának biztosítása. Ádám Antal az "emberi méltóság kiemelt szolgálatára" utalva a humán biztonsággal összefüggésben megfogalmazza, hogy holisztikus szemlélettel az embert és az emberi közösségeket fenyegető valamennyi veszélyt figyelembe kell venni, kölcsönös összefüggésben kell vizsgálni. Külön kiemeli a "a testi és szellemi fogyatékosok előnyösen megkülönböztetett védelmének"[64] szükségességét. A humán biztonságra mint átfogó jogi alapértékre tekint, és lényegesnek ítéli meg annak igénylését, hogy annak "főbb összetevői nemzetközi jogi, szupranacionális és állami alapnormákban egyaránt meghatározást nyerjenek."[65] A fogyatékossággal élő személyek védelmének alkotmányi meghatározása ugyanis azt eredményezi, hogy az említett humán biztonsági elem alkotmányi értékké válik, amely tartalmi befolyást tud kifejteni a kapcsolódó törvényi és rendeleti szabályozásra, emellett alkotmánybírósági és más közhatalmi védelemben részesül.
Ádám Antal az alkotmányi értékek három rétegét különbözteti meg: "Az alkotmányi értékek első rétegének összetevői között "(...) a tárgyi valóságban
- 107/108 -
már az alkotmányi szabályozás előtt, illetve attól függetlenül létező, az általános emberi megítélés szerint szükséges, hasznos vagy előnyös értékeket találunk. (...)"[66] A fogyatékossággal összefüggésben e réteg vonatkozásában példaként említhetjük különösen az emberi életet és méltóságot, az egészséget, a szociális biztonságot. Ezek az értékek a későbbi alkotmányi szabályozás következtében szerezték alkotmányi értékminőségüket. "Az alkotmányi értékek sokszínű, nagy csoportját és egyben második rétegét az alkotmányozó hatalom által meghatározott, illetve létesített célok, feladatok, alapelvek, alapkövetelmények, alapjogok, alapkötelességek, lényeges tilalmak, minőségek, felelősségek, közhatalmi és egyéb szervezetek, szervek, intézmények alkotják. (...)"[67] Véleményem szerint ide sorolhatók az alkotmányozó hatalom által megállapított fogyatékosság miatti hátrányban részesítés tilalma, valamint a fogyatékossággal összefüggésbe hozható államcélok. "Az alkotmányi értékek harmadik rétegének tekintjük az alaptörvénynek az előbbi két réteg értékeire vonatkozó rendelkezéseit. Az alapvető rendelkezéseket és a rájuk épülő egyéb jogszabályokat minősítette Losonczy István pécsi professzor az értékekről 1948-ban írt, kiváló művében jogi eszközértékeknek."[68]
Ezzel összefüggésben az Európai Unió tagállamaiban lévő szabályozásokat illetően megfigyelhető, hogy a fogyatékossághoz fűződő alkotmányi rendelkezések között a fogyatékosságot külön nevesítő diszkriminációs tilalmak[69] mellett léteznek a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét ösztönző,[70] az állammal szemben széles cselekvési kötelezettséget támasztó megfogalmazások is.[71] Továbbá jelenleg még elszórtan találhatók meg a jelnyelvhez fűződő alkotmányi szabályozások.[72] Magyarországon előrelépést jelent, hogy az új Alaptörvényben kifejezetten a fogyatékossággal élő személyekre vonatkozó rendelkezések kerültek rögzítésre: a fogyatékosság kategóriája ugyanis az eddigi alkotmányi szabályozáshoz képest már szerepel a diszkriminációs okok között, emellett a fogyatékossággal élő személyek, valamint a jelnyelv védelme is egyaránt államcélként került benne megfogalmazásra.
A fogyatékosság miatti hátrányban részesítés tilalmának alaptörvényi szinten való megfogalmazása már közvetíti annak belátását, hogy a fogyatékossággal élő személyekkel szembeni diszkrimináció egyrészt a fogyatékossággal élő emberekkel szembeni viselkedésmódokból és előítéletekből, másrészt az adott akadályokkal teli környezetből származik.[73] Az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése alapján így "Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja." A fogyatékosság rögzítése a diszkriminációs okok között előrehaladást jelent az eddigi alkotmányi szabályozáshoz képest. Immár a jogrendszer csúcsán álló Alaptörvény[74] nyomatékosítja, hogy az alapvető jogok biztosítása során nem valósulhat meg fogyatékosság miatt diszkrimináció. Szintén alkotmányi értéket jelenthetett volna azonban, ha az Európai Unió Alapjogi Chartája 21. cikkének (1) bekezdéséhez [75] illeszkedve a genetikai tulajdonság is bekerült volna az Alaptörvény diszkriminációs okai közé. A fogyatékosság ugyanis genetikai rendellenesség következménye is lehet, ezáltal bioetikai kérdések is kapcsolódhatnak hozzá.
A fogyatékossággal élő személyek védelme államcélként jelenik meg az új Alaptörvényben: XV. cikkének (5) bekezdése értelmében ugyanis "Magyarország külön intézkedésekkel védi a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket." A rendelkezés az állam szerepvállalásának szükségességét közvetíti, a fogyatékossággal élő emberek részére azonban mégsem hoz létre konkrét alanyi jogosultságot, azonban "(...) legitim indokot adhat egyébként formálisan diszkriminatívnak tűnő intézkedések megtételére az esélyegyenlőség érdekében."[76] Az alkotmányban szereplő államcélok ugyanis széles mozgásteret biztosítanak a jogalkotó és a végrehajtó szervek számára megvalósításuk tekintetében.[77] Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy az államcélokban szereplő állami feladatok, illetve azoknak teljesítési módjai nincsenek részletesen meghatározva, így a célkitűzések eredményei is nehezen kérhetők számon.
A jelnyelv beemelése az Alaptörvénybe szintén kiemelkedő lépésnek számít. A H) cikk (3) bekezdésében szerepel, hogy "Magyarország védi a magyar jelnyelvet mint a magyar kultúra részét." A jelnyelvhez fűződő rendelkezés a magyar nyelvre vonatkozó szabályozást követően - azzal egy cikken belül - szerepel az Alaptörvényben. Úgy vélem ez közvetíti, hogy az állam a magyar jelnyelvet önálló, természetes nyelvnek ismeri el, amelynek kulturális, közösségformáló ereje van. A hivatkozott cikknek létezhet emellett olyan értelmezése is, amely az egységes nemzethez való tartozás megnyilvánulásaként tekint arra, hogy a magyar jelnyelv a magyar nyelvvel azonos védelemben részesül.[78] Véleményem szerint ez az interpretáció a posztdemokrácia
- 108/109 -
azon jellemzőjével is összefüggésbe hozható, amely a nemzeti egység elsődleges értékké nyilvánítására és érvényesítésére törekszik.[79]
"Az alkotmányban foglalt értékek alaptörvényi szintű és erejű normatív jogi objektivációk, olyan értékkategóriák, amelyek alkotmányi értékminőségüket az alkotmányozó hatalomtól nyerik."[80] Ennek következtében állami, társadalmi, egyéni elismerésük és tiszteletük kötelességét egyenesen az alkotmányozó írja elő. A fogyatékossággal élő személyek védelmét előirányzó rendelkezések Alaptörvénybe illesztése is azért jelent kiemelkedő előrelépést, mert az Alaptörvényben meghatározott értékek a jogi normatív értékek élén helyezkednek el, ezáltal pedig kötelezettséget fakasztanak a törvényhozói és a végrehajtói hatalom irányában, illetve hatással vannak a joggyakorlatra is. Ebből fakadóan az új elemek rendeltetése, hogy közvetítsék a fogyatékossággal élő személyek irányába megvalósuló elfogadó és befogadó magatartást, és különleges felhatalmazást adjanak az állam számára a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét gátló akadályok lebontására, az őket érintő hátrányos megkülönböztetés, illetve jogsérelmeik megszüntetésére.
A rendelkezések szándékolt hatását azonban gyengítheti, hogy az Alaptörvényben megjelenő alapjogvédelmi rendszer vonatkozásában összességében az eddigi alkotmányi szabályozáshoz képest visszalépés látszik. Az új Alaptörvény rendelkezései több esetben értelmezési nehézségekhez vezethetnek, nem képviselnek koherens mögöttes politikai filozófiát. Emellett jelentős szerepe van annak is, hogy szűkül az Alkotmánybíróság mozgástere, emellett átalakul az ombudsmani intézmény is.[81] A jelzett nehézségek ellenére mégis megállapítható, hogy a fogyatékossággal élő személyekre vonatkozó rendelkezések nagymértékben előmozdíthatják és felgyorsíthatják a fogyatékossággal élő emberek társadalmi inklúzióját. Ennek következtében pedig fokozatosan lehetővé válhat, hogy a fogyatékossággal élő emberek a társadalom többi tagjával egyenlő alapjogaikat ténylegesen gyakorolni is tudják. Jóllehet ennek a célkitűzésnek az eléréséhez az is szükséges, hogy a fogyatékossággal élő személyek védelmét célzó alkotmányi értékeket ne csak kötelező tisztelet övezze, hanem a társadalom valamennyi tagjának elfogadása, egyetértése és felelőssége vegye körül. Ennek érdekében az államnak - elősegítve így az internálódás, az interiorizálódás folyamatát[82] - a hatékony társadalmi tudatosság formálására, a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos sztereotípiák és ártalmas gyakorlatok lebontására is törekednie kell. ■
JEGYZETEK
[1] Ádám Antal, Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. (Osiris Kiadó, Budapest 1998), 25.
[2] Ádám Antal, A középmérték és az értékpluralitás elméletének íve, Közjogi Szemle (2010) No. 2, 3.
[3] Könczei György: Honnan ered a fogyatékossággal élő emberrel szembeni előítélet? 176-232. In: Hegedüs Lajos - Ficsorné Kurunczi Margit - Szepessyné Judik Dorottya - Pajor Emese - Könczei György, A fogyatékosságügy hazai és nemzetközi története. (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest 2009), 178
[4] "Az érték tehát az értékelt tárgynak az értékelő alany (ember, közösség, szerv, szervezet, intézmény) által tulajdonított lényeges minősége (esszenciális imputált kvalitása)." Lásd Ádám Antal, vj., 1., 30.
[5] Magyar Közlöny 2011. évi 43. szám
[6] A fogyatékossággal élő személyek irányában gyakran jelentkező előítélet gyökereit keresve elgondolkodtató a Kőszeghy Miklós és Parragh Szabolcs tanulmányában szereplő megállapítás, amely szerint a történelmi források hiánya azt mutatja, hogy "nem voltak fogyatékosok a történelemben." Ez az első hallásra zavart kiváltó kijelentés a következő mondatokban nyer megvilágítást: "A történelem önmagában egy fogalmi, nyelvi konstrukció, amelyet vizsgálva csak annyit láthatunk, hogy a fogyatékosok társadalmi kérdéseinek kezelésére egészen a közelmúltig nem voltak intézmények, nem voltak stratégiák, nem volt nyelv, amelyen magát a problémát artikulálták. Ilyen emberek éltek ugyan, éltek beteg, sérült, fogyatékos individuumok, férfiak és nők - ha tetszik -, metafizikai létezők, de ők nem voltak szereplői a történelemnek (történetírásnak), ami viszont elsősorban nyelvi tér, s így kizárja magából a nyelven túlit. Ha azonban most mégis szereplőkké akarjuk tenni őket - vagy észrevesszük, hogy igenis szereplői történelmünknek -, a történelmi múlt akkor is hallgatni fog." Lásd Kőszeghy Miklós - Parragh Szabolcs, "... nem voltak fogyatékosok a történelemben..."A fogyatékosság jelensége a történettudományban. (Budapest 2003), 14. Forrás: http://parszab.hu/letoltes/nvft.pdf (2012.05.06.)
[7] Könczei György, Fogyatékosságtörténeti Vándorkiállítás, (Szerk. Hernádi Ilona, Valeur Kft., Dunaszerdahely 2009), 4. Forrás: http://carissimi.designet.sk/files/fuzet_ma-gyar%281%29.pdf (2012.05.12.)
[8] Kálmán Zsófia - Könczei György, A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. (Osiris Kiadó, Budapest 2002), 40.
[9] "A gyarlók gyermekeit és a kiválók nyomoréknak született gyermekeit pedig, ahogy illik, eltüntetik valami hozzáférhetetlen titkos zugban." Lásd Platón, Az állam. (Gondolat, Budapest 1988), 126.
[10] "Az újszülöttek kitevéséről vagy fölneveléséről pedig úgy intézkedjék a törvény, hogy semmiféle korcsszülöttet nem szabad fölnevelni (...)" Lásd Arisztotelész, Politika. (Gondolat, Budapest 1969), 114.
[11] "Nézzétek meg a testét: haragjukban hozták létre az istenek." Lásd Seneca, Játék az isteni Claudius haláláról: Apocolocyntosis. (Magyar Helikon, Budapest 1963), 10.
[12] Kálmán Zsófia - Könczei György, vj., 8., 55.
[13] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József -Tilk Péter - Zeller Judit, Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006), 56.
[14] Könczei György, vj., 7., 5.
[15] Pajor Emese, A vak és a látássérült emberek mozgalmának magyarországi története, 67-134. In: Hegedüs Lajos - Ficsorné Kurunczi Margit - Szepessyné Judik Dorottya - Pajor Emese - Könczei György, A fogyatékosságügy hazai és nemzetközi története. (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest 2009), 73
- 109/110 -
[16] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József -Tilk Péter - Zeller Judit, vj., 13., 56.
[17] Pajor Emese, vj., 15., 74-75.
[18] Petrétei József, Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009), 50.
[19] A rehabilitációról lásd bővebben Stefan M. Straßmair, Der besondere Gleichheitssatz aus Art. 3 Abs. 3 Satz 2 GG. Eine Untersuchung zu Gehalt und Struktur des Diskriminierungsverbotes sowie seiner Bedeutung für die verfassungsrechtliche Stellung und soziale Gleichstellung von Menschen mit Behinderungen. (Dunker & Humblot, Berlin 2002), 43-67.
[20] Könczei György, vj., 3., 210.
[21] Ádám Antal, Az alkotmányi értékekről, Magyar Jog (1997) No. 3, 140.
[22] Stefan M. Straßmair, vj., 19., 243.
[23] Tóth J. Zoltán, John Rawls igazságosság-elmélete, (Recenzió), Jogelméleti Szemle (2005) No. 1. Forrás: http://jesz.ajk.elte.hu/tothj212.html (2012.05.19.)
[24] Kálmán Zsófia - Könczei György, vj., 8., 60.
[25] Az első rehabilitációs törvény megalkotására 1919-ben került sor az Egyesült Államokban.
[26] Kálmán Zsófia - Könczei György, vj., 8., 60.
[27] Ibid, 61.
[28] Ralf Poscher - Johannes Rux - Thomas Langer, Von der Integration zur Inklusion. Das Recht auf Bildung aus der Behindertenrechtskonvention der Vereinten Nationen und seine innerstaatliche Umsetzung. (Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden 2008), 11.
[29] IP/07/446
[30] Lásd továbbá az Európai Unió Alapjogi Chartájának 1., 21., és 26. cikkeit.
[31] Ádám Antal, vj., 1., 9.
[32] Ádám Antal, A posztmodernitás jogi sajátosságairól, Társadalmi Szemle (1996) No. 4, 16.
[33] Ádám Antal, vj., 1., 10.
[34] Könczei György, vj., 3., 180.
[35] Vö. Zeller Judit, A filozófia és az élettudományok határán - a bioetika paradigmájáról, 491-511. In: Tanulmányok Ádám Antal professor emeritus születésének 80. évfordulójára. (Szerk. Chronowski Nóra - Petrétei József, PTE ÁJK, Pécs 2010), 499.
[36] Ádám Antal, vj., 32., 17.
[37] Theresia Degener, Eine UN-Menschenrechtskonvention für Behinderte als Beitrag zur ethischen Globalisierung. Aus Politik und Zeitgeschichte, (B8/2003), 37.
[38] Ádám Antal, vj., 1., 11.
[39] Ádám Antal, A posztdemokráciáról mint a posztmodernitás különös változatáról, Jura (2012) No. 1, 8.
[40] Verdes Tamás - Scharle Ágota - Váradi Balázs, Intézet helyett. A fogyatékos személyeket támogató szociálpolitika megújításának lehetséges irányairól. (Budapest Intézet - Társaság a Szabadságjogokért, Budapest, 2012), 5.
[41] Ibid
[42] Az ésszerű alkalmazkodás a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény 2. cikke alapján azokat "az elengedhetetlen és megfelelő módosításokat és változtatásokat jelenti, amelyek nem jelentenek aránytalan és indokolatlan terhet, és adott esetben szükségesek, hogy biztosítsák a fogyatékossággal élő személy alapvető emberi jogainak és szabadságainak a mindenkit megillető, egyenlő mértékű élvezetét és gyakorlását;".
[43] Drinóczi Tímea, Gazdasági alkotmány az Alaptörvényben, Pázmány Law Working Papers (2012) No. 33, 4. Forrás: http://lawecon-hu.org/images/abstracts/2012/ppke/2012-33-Drinoczi.pdf (2012.06. 16.)
[44] Ibid, 4-5.
[45] Vö. Ibid, 5.
[46] A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK. Európai fogyatékosságügyi stratégia 2010-2020: megújított elkötelezettség az akadálymentes Európa megvalósítása iránt. (Brüsszel 2010), 4.
[47] Ádám Antal, vj., 1., 11.
[48] Theresia Degener, Antidiskriminierungsrechte für Behinderte: Ein globaler Überblick. Zeitschrift für ausländisches und öffentliches Völkerrecht, 65., (2005), 890.
[49] Janet E. Lord - Katherine N. Guernsey - Joelle M. Balfe - Valerie L. Karr, Emberi Jogok. IGEN! A fogyatékossággal élő személyek jogai. Képzési kézikönyv. (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Budapest, 2009), 35.
[50] Ádám Antal, vj., 1., 12.
[51] Európai Fogyatékosságügyi Stratégia, 4.
[52] Ádám Antal, vj., 39., 12-13.
[53] Ibid 14.
[54] Ibid 13.
[55] Fleck Zoltán - Gadó Gábor - Halmai Gábor - Hegyi Szabolcs - Juhász Gábor - Kis János - Körtvélyesi Zsolt - Majtényi Balázs - Tóth Gábor Attila, Vélemény Magyarország Alaptörvényéről, Fundamentum (2011) No. 1, 66.
[56] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Kocsis Miklós, Mozaikok, azaz milyen értelmezési kérdéseket vethet fel az alaptörvény? Új Magyar Közigazgatás (2011) No. 6-7, 14.
[57] XIX. cikk (3) bek.: "Törvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja."
[58] XII. cikk (1) bek.: "Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz. Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához."
[59] Drinóczi Tímea, vj., 43., 15.
[60] Ádám Antal, A magyar alkotmányos jogállam újszerű feladatairól, Jogtudományi Közlöny (2008) No. 4, 171.
[61] Lásd a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény preambulumának n) pontját.
[62] Drinóczi Tímea, vj., 43., 16.
[63] Chronowski Nóra, Szolidaritási jogok az Európai Unióban és Magyarországon, Jura (2011) No. 2, 25.
[64] Ádám Antal, A biztonság az értékek között, Jura (2005) No. 1, 34.
[65] Ádám Antal, vj., 60., 167-168.
[66] Ádám Antal, A rendőrség az alkotmányi értékek között. In: Pécsi Határőr Tudományos Közlemények IX. Tanulmányok a "Rendészet és rendvédelem - kihívások a XXI. században" című tudományos konferenciáról. (Szerk. Gaál Gyula - Hautzinger Zoltán, Magyar Hadtudományi Társaság Határőr Szakosztály Pécsi Szakcsoportja, Pécs 2008), 10.
[67] Ibid
[68] Ibid
[69] Ilyen diszkriminációs tilalmat tartalmaz például a német és az osztrák alkotmányi szabályozás.
[70] Például a portugál és a spanyol alkotmány az állammal szemben kifejezetten a fogyatékossággal élő emberek társadalmi részvételét ösztönző cselekvési kötelezettséget támaszt.
[71] Erről lásd bővebben Sven Hölscheidt, Kapitel III. Gleichheit. In: Jürgen Meyer (Hrsg.), Kommentar zur Charta der Grundrechte der Europäischen Union. (Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden 2003), 319.
[72] Például a finn alkotmány elismeri a jelnyelvet használók jogait, a tolmácsszolgálat és a fordítási segítség vonatkozásában törvényi szabályozást garantál részükre.
[73] Ez a felismerés jelenik meg a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény 2. cikkében is, amely kibontja a fogyatékosság alapján megvalósuló hátrányos megkülönböztetés fogalmát.
[74] Vö. a T) cikk (3) bekezdésével, amely szerint "Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel."
- 110/111 -
[75] A Charta 21. cikke a megkülönböztetés tilalmáról rendelkezik. Az (1) bekezdés alapján "tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés."
[76] Jakab András, Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. (HVG - ORAC, Budapest 2011), 218.
[77] Ádám Antal, vj., 1., 67.
[78] "Üdvözlendő, bár a gyakorlatban főleg szimbolikus értékű a H) cikk (2)-(3) bek. rendelkezése, amely a nemzeti jelnyelvet a nemzeti nyelvvel azonos védelemben részesíti!' Lásd Herbert Küpper, A jogállam követelményei az Európai Unióban és Magyarország Alaptörvénye, Jura (2011) No. 2, 103-104.
[79] Vö. Ádám Antal, vj., 39., 13.
[80] Ádám Antal, vj., 1., 35.
[81] "Bár az alapjogi katalógus helyenként korszerűbb a hatályos Alkotmányhoz képest, az Alaptörvényben körvonalazódó alapjogvédelmi rendszer összességében mégis visszaesést mutat, amely az ombudsmani jogvédelem szintjének csökkenésében (egyetlen alapvető jogi biztos helyettesekkel, adatvédelmi hatóság az ombudsman helyett), a bárki által kezdeményezhető, absztrakt utólagos alkotmánybírósági normakontroll megszűnésében, az alapjogi igény érvényesítését és az alapjogi bíráskodást megalapozó szabály eltűnésében körvonalazódik." Lásd Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Kocsis Miklós, vj., 56., 20.
[82] Ezzel összefüggésben lásd Ádám Antal, Az alkotmányi értékek értelmezéséről, Jura (2010) No. 2, 115.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Phd-hallgató, PTE ÁJK.
Visszaugrás
