1. Az alkotmányban foglalt értékek alaptörvényi szintű és erejű normatív jogi objektivációk, olyan értékkategóriák, amelyek alkotmányi értékminőségüket az alkotmányozó hatalomtól nyerik. Ezek állami, társadalmi és egyéni elismerésének és tiszteletének kötelességét az alkotmányozó írja elő. Az alkotmányban meghatározott értékek a jogi normatív értékek élén helyezkednek el. Ebből az következik, hogy az ország valamennyi jogalkotó és jogalkalmazó szerve, minden állampolgár, az ország területén tartózkodó valamennyi természetes és jogi személy, emberi közösség köteles ezeket tiszteletben tartani. Előnyös természetesen, ha az alkotmányi értékeket nemcsak kötelező tisztelet övezi, hanem ha ezek az értékek széles körben a politikusok, a köztisztviselők, a közalkalmazottak és más polgárok tudatát, szemléletét és magatartását az elfogadás, az egyetértés, a meggyőződés és a felelősség erejével hatják át. Az internálódás, az interiorizálódás foka az alkotmányi normatív értékek tekintetében is a társadalmi, közösségi és egyéni értékekké válás szintjét jelzi. Méltán állíthatjuk, hogy az alkotmányi értékek társadalmi elfogadottságának kiterjedtsége és mértéke az alkotmányos intézményrendszer legitimációját, az alkotmányos szemlélet, az alkotmányosság, az alkotmányosodás, a közjogi és az általános kultúra színvonalát is kifejezi.
Az alkotmányos jogállam korszerű alkotmánya olyan értékek alaptörvényi rangra emelt, tehát legnagyobb normatív erővel felruházott gyűjteménye, amelyek értékességét az emberiség közös történelmi tapasztalatai támasztják alá. Ezeknek az értékeknek feltárásában, kimunkálásában és elismerésében egyaránt részt vettek a hellén politikai és etikai kultúra protagonistái, a római jog, a természetjog és a kánonjog elveinek megfogalmazói, a zsidó-keresztény vallások teológusai, a felvilágosult, a liberális, a konzervatív, a szocialisztikus szellemi, ideológiai, politikai koncepciók teoretikusai és élharcosai. A vallási, nemzeti, etnikai, politikai és egyéb érdekközösségek, a nemzet, a társadalom, az emberiség olyan klenódiumai ezek, amelyek méltán tekinthetők a világnézeti, szellemi, kulturális, politikai irányzatok és a gazdasági koncepciók többsége által elfogadható, tiszteletben tartható, közös értékminimumnak. Az alkotmányos jogállam alkotmányi értékeit ezért a korszerű értékpluralitás közös nevezőjének, nélkülözhetetlen közös kincsének minősíthetjük. A részben nemzeti, másrészt egyre kiterjedtebb méretekben egyetemesedő alkotmányi értékek mellőzhetetlen szerepre hivatottak és képesek is az emberi csoportok, a társadalom, a nemzet és a nemzetközi közösségek kohéziójának, integritásának és szerencsés esetben konkordans együttműködésének előmozdítására.
Mivel az alkotmányi értékeket az alaptörvény és a felsőbb fokozatú törvények határozzák meg, természetes, hogy ez az értékrend a közjogi egységesülési folyamat ellenére országonként némi eltérést mutat. Elég, ha csak a monarchikus, az elnöki, az elnökségi, a parlamentáris, a kancellári, a miniszterelnöki stb. kormányzati rendszerekben előforduló különbségekre, a föderális, a tartományi, a regionális, az egységes (unitárius) államszerkezetekre, a nemzeti, etnikai kisebbségi jogok terjedelmére, a kultúrkörök, különösen a vallási és politikai hagyományok különbözőségeire, az emberi és állampolgári alapjogok katalógusára, e jogok érvényesülési módozataira és nem utolsósorban az alkotmányossági felügyelet és védelem rendszerére gondolunk. Mindemellett hangsúlyozást érdemel, hogy a vizsgált alkotmányi értékek keretet adó, meghatározó jelentőségük ellenére, nem esnek egybe az adott ország szellemi, illetve normatív értékeinek összességével. Rajtuk kívül létezhetnek az általuk is lehetővé tett jogi, vallási, erkölcsi, művészeti és egyéb eszmei, valamint nem eszmei értékek. A pozitív, tehát előírt, ajánlott, védett, illetve jogilag nem tiltott eszmei értékek összessége - beleértve az alkotmányi értékeket is - testesíti meg valamely ország folyton formálódó kultúrkincsét, vagyis a kulturális értékrendszert.
2. Az alaptörvényben foglalt, illetve foglalható normatív értékcsoportok között jellegük, tartalmuk és rendeltetésük alapján kiemelkedő szerepre hivatottak: az alkotmányi alapelvek, az alkotmányi tilalmak, az alapjogok, az alapkötelességek, az államcélok és az állami kötelességek, valamint az egyéb alkotmányi értékek. Ezekhez az alapvető rendelkezésekhez kapcsolódnak az állami szervek és más alkotmányos szervezetek, intézetek szervezeti felépítésére, feladatkörére, hatáskörére és eljárási rendjére vonatkozó alkotmányi előírások. Valamennyi alkotmányi rendelkezésnek megjelölhető olyan védett vagy támogatott tárgya, amely a norma érvényesülési, megvalósulási rendeltetéseként, céljaként jelentős értéke az alkotmányos jogállam által
- 115/116 -
tiszteletben tartott, óvott és előmozdított politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági viszonyoknak és folyamatoknak. Az alkotmányi rendelkezések értéke tehát olyan normatartalmakban testesül meg, amelyeknek értékes voltát a védett tárgy különös értéke, a betöltendő rendeltetés, az elérni szándékolt hatás, a célzott következmény, a tényleges eredmény előnyös, kedvező tartalma igazolja.
Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt alapvető és izgalmas kérdése témánknak, hogy van-e határa az alkotmányi értékek által lehetővé tett értékpluralitásnak. E kérdés igenlő megválaszolása nyilvánvaló és maga után vonja a határ meghúzásának feladatát. Ennek a limesnek határköveit nagyrészt a korszerű alkotmányok tilalmai és az alapjogok korlátozásának feltételei és módozatai testesítik meg. Ezek felsorolását ehelyütt mellőzve általános határként, vagyis legátfogóbb korlátként azt emelhetjük ki, hogy az értékpluralitást lehetővé tevő alkotmányi értékek nem engednek meg olyan szervezett erőfeszítést hirdető felfogást, amely egyetlen kizárólagossá nyilvánított alapérték dominanciája érdekében az értékpluralitást szolgáló alkotmányi értékrendszer eltörlésére irányulna. Az alkotmányos jogállam alkotmányi értékeinek elmélete tehát nem ismeri el alkotmányosnak a plurális értékrendszer érvényesülésének kizárását vagy eltörlését hirdető, ún. monolitikus értékfelfogás kizárólagos megvalósulására szervezetten törekvő ideológiát. Ezzel szemben éppen a pluralitást biztosító értékrendszer kizárólagosságát hangsúlyozza. Ennek alapján azt is mondhatjuk, hogy a pluralitást garantáló alkotmányi értékrendszer eszmetana a monolitikus alkotmányjogi ideológia kizárólagosságának kizárását vallja.
Az egymás eltörlésére, megsemmisítésére, kizárására törekvő eszmei, vallási, politikai küzdelmeknek megálljt parancsoló demokratikus pluralizmus nem ígéri az eltérések paradicsomi békességű, idillikus egymás mellett élését. Az alkotmányosan elismert pluralitás is rendszerint a különbözők és különbözőségek versengését, rivalizálását jelenti. Az értékesebb, a nemesebb, a jobb, a szebb, a színvonalasabb felszínre jutását magában rejtő és ezáltal valószínűsítő versengés a fölény elérését sem zárja ki. Feltétlenül igényli azonban az alkotmányos és ennek következtében demokratikus pluralizmus a másság kötelező tiszteletben tartását, a kisebbség sajátosságainak megőrizhetőségét. A politikai szférában e posztulátumnak a többség hatalma érvényesülésében és a kisebbség jogai respektálásában kell megnyilvánulnia. Bizonyos eltérő, illetve szembenálló törekvések és különösen az érdekellentétek feloldásának azonban nem egyedüli, sőt rendszerint nem is elsődleges eszköze a kollíziókkal, egymás károsításával terhes, kemény konkurencia. Az adottságok, a lehetőségek körültekintő mérlegelése nem ritkán vezetheti az érintetteket ésszerű, kölcsönösen előnyös kompromisszumokhoz. A reális érdekfelismerésen és érdekegyeztetésen nyugvó megállapodás, a békés egymás mellett élés vagy a gyümölcsöző partneri együttműködés a tartalmas, haladó társadalmi konkordanciának impozáns megnyilvánulásai. Szerencsések azok az országok, amelyek kimunkálják és ötvözve alkalmazzák a versengés, valamint a hathatós egyeztetés, vagyis a visszaélés lehetőségét magában foglaló, rideg többségi demokráciát mérséklő tanácskozó-konszenzuális demokrácia kultúráját.
A végtelen univerzum véges lényei között az emberi mivolt sine qua nonja a mértékkeresés. Mérték- és értékválasztástól függ, hogy az ember saját maga és az emberiség számára előnyös, kedvező, tehát a jó, vagy a hátrányos, a gonosz, az értéktelen, tehát a rossz szolgálatába áll-e, vagyis, hogy életvitele, magatartása, kulturáltnak vagy kulturálatlannak minősül-e. A mértéktévesztés, a hybris megnyilvánulhat elégtelenségben és túlméretezettségben egyaránt. Régi felismerés, hogy az excessivitás, a redundancia, a túlméretezettség a jogok világában is az ellenkező végletbe csaphat át. Ezt fejezi ki a "summum ius, summa iniuria" (a jogok túlméretezettsége jogsértésekkel jár) megállapítás is. Az emberi jogoknak a kölcsönösség, a kötelesség, a felelősségtudat, a szükséges és arányos, tehát ésszerű, vagyis nem önkényes korlátozás nélküli misztifikálása is mértéktévesztéshez vezethet és a hybrishez törvényszerűen kapcsolódó hátránnyal, károsodással, vereséggel, tragédiával járhat. Az alapjogok gyakorlásában is nélkülözhetetlen az érzelem és az értelem megfelelő arányú alkalmazása. Az arisztotelészi meszotész, a középmérték etekintetben sem a közepest, a középszert, hanem az optimálist jelenti.[1] Ennek az evidens felismerésnek a bölcsessége az emberi tapasztalás szerint túlszárnyalhatatlan.
3. Bármely jelentős normarendszer előírásai, tehát az általános emberi magatartásszabályok - így különösen a vallási normák, a nem vallási bázisú erkölcsi szabályok, a jogi normák, a társadalmi szervezeti előírások, az illemnormák, sőt a felismert természeti és műszaki törvényszerűségek hasznosításához kapcsolódó tudományos-technikai előírások is - értékforrásúak és értékszolgálatúak. Ez a megállapítás azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy e normacsoportok mindenkori kidolgozói, illetve elfogadói az általuk választott és képviselt értékek elismerésére, létesítésére, szolgálatára, vagy védelmére alkotják meg rendelkezéseiket. Bármely jellegű és hierarchiai fokozatú jogi norma által elismert, létrehozott, szolgált vagy védett értéket rövid megjelöléssel jogi értéknek is nevezhetjük. A vázolt értelemben vett jogi értékek körében a kapcsolódó jogi normák jellegétől, hierarchiaszintjétől és tartalmától függően fokozatokat és csoportokat különböztethetünk meg.
- 116/117 -
Ennek alapján nemcsak nemzetközi jogi, szupranacionális jogi és nemzeti jogi értékekről szólhatunk, hanem elkülöníthetjük az ún. jogi alapértékeket és az egyéb jogi értékeket is.
A jogi alapértékeknek az a megkülönböztető természete, hogy meghatározzák az egyéb jogi értékek kereteit és főbb tartalmi összetevőit is, ezáltal hatást gyakorolnak a nem jogi - pl. a gazdasági, a kulturális, a művészeti stb. - értékekre is. Jogi alapértékek származhatnak bizonyos kiemelkedő nemzetközi jogi okmányokból, a szupranacionális jog alapozó szerződéseiből és más jelentős rendelkezéseiből, valamint az állami alkotmányokból. A jogi alapértékek között alkotmányi értéknek a jogállami alkotmány vagy alaptörvény (esetleg alaptörvények) által meghatározott értékek minősülnek. Az alkotmányi értékek fokozott közhatalmi (különösen alkotmánybírósági) védelemben részesülnek. Az alkotmányi értékeknek a következő három rétege különböztethető meg.
a) Az alkotmányi értékek első rétegének összetevői között, a tárgyi valóságban már az alkotmányi szabályozás előtt, illetve attól függetlenül létező, az általános emberi megítélés szerint szükséges, hasznos vagy előnyös értékeket találunk. Példaként említhetjük az emberi életet, az egészséget, a családot, az ifjúságot, a piacgazdaságot, bizonyos természeti és ember alkotta tárgyakat, az egyházakat, a jólétet, a biztonságot. Ezek az általánosan elismert értékek a későbbi alkotmányi szabályozás eredményeként nyerték el alkotmányi értékminőségüket.
b) Az alkotmányi értékek sokszínű, nagy csoportját és egyben második rétegét az alkotmányozó hatalom által meghatározott, illetve létesített célok, feladatok, alapelvek, alapkövetelmények, alapjogok, alapkötelességek, lényeges tilalmak, minőségek, felelősségek, közhatalmi és egyéb szervezetek, szervek, intézmények alkotják.
c) Az alkotmányi értékek harmadik rétegének az alaptörvénynek a fenti első és második rétegére vonatkozó rendelkezései, tehát az értékeket meghatározó szövegek mint eszközértékek tekinthetők.
4. Korszakunk lényeges változásainak, különösen a bipoláris hatalmi struktúra megszűnésének, a globalizációs és differenciálódási folyamatok egyidejű erősödésének, az információs világtársadalom kialakulásának, olyan súlyos válságtünetek, mint a vallási és a szekularizált erkölcsi kötelékek lazulása, a vallási és etnikai gyűlöletből fakadó kegyetlenkedések, az ortodox fundamentalista közösségek elkeseredett és kíméletlen fellépései, a munkanélküliség, a nagymértékű és többnyire tiltott bevándorlás, az infláció, az adósodás, a szegényedés, a szervezett és egyéb bűnözés, különösen a terrorizmus, a maffiózitás, a korrupció, a prostitúció, a kibernetikai bűnözés, a genetikai manipulációkkal, a humán reprodukciós eljárásokkal, klónozással, emberi petesejt és spermium, magzati, illetve emberi szervek átadásával és felhasználásával való visszaélés lehetőségei, a kábítószerfogyasztás és egyéb szenvedélybetegségek, valamint a súlyos és gyógyíthatatlan betegségek terjedése, az élővilág és a természet más összetevőinek pusztulása, a szörnyű kataklizmák, a gyakori közlekedési balesetek és a fenyegető műszaki katasztrófák sokakban reményvesztést váltanak ki.
A gondolkodó és felelős lelkületű embereket pedig új értékek keresésére és meghatározására, az értékek újrarendezésére, mindezek alapján esetleg átfogó paradigmaváltásra serkentik korszakunk veszélyei, visszaélései és egyéb válságtünetei. A paradigmaváltást megtestesítő értékrendezés egyaránt magában foglalja a hagyományos és bevált értékek megtartását, elavult értékek szelektálását, új értékek előtérbe állítását, az értékrangsorolás új ismérveinek és módszereinek kialakítását. Számos erkölcsi és szakmai kiválóság megállapításai nyomán korszakunkat nemcsak posztkolonialista, posztimperialista, posztindusztriális, posztszocialista, posztmodern korszaknak nevezhetjük, hanem átrendezésre szorul az individualizmuson, a szabad versenyen, a teljesítményen nyugvó, a gazdálkodás feltételeinek alakítására és a szociális feszültségek enyhítésére többnyire a határtalan fejlődés jegyében vállalkozó, ún. jóléti állami és társadalmi berendezkedés is.
Az utóbbi évtizedekben a nyugati országokban és az új demokráciákban olyan felfogások is születtek, amelyeknek képviselői nyíltan ostorozzák a polgári társadalmi berendezkedések és értékrendszereik ellentmondásait, elfajulásait, végzetes veszélyeit és korrekciós vagy radikális változtatások mellett érvelnek. A jelzett súlyos problémákkal és a 2008 őszén kirobbant pénzügyi és gazdasági világválsággal is magyarázható, hogy a XXI. század első évtizedének végén posztdemokrácia elnevezéssel megjelent és látványosan terjed a posztmodernitás kritikája, illetve különös változata. Ez a nézet terméketlennek minősíti a tanácskozó-megállapodásos demokráciát, a deszekularizáció és a reszakralizáció jegyében támadja az állam világnézeti semlegességét, ehelyett harcos politikai vallásosságot hirdet, és bizonyos idealizált nemzeti hagyományok felélesztésére törekszik, szembeszegülő hangulatot gerjeszt a multinacionális vállalkozások és a befolyásos nemzetközi vagy regionális pénzkoncentrációk ellen.
A vázolt, eléggé militáns irányzatnál rugalmasabb John Dewey (1859-1952) és Jacques Derrida (1930-2005) korábban keletkezett, de jelenleg is figyelmet érdemlő koncepciója. Dewey önjavító demokráciafogalma mögött a nem-egyensúlyi gondolkodásmódot fedezhetjük fel. Eszerint a demokrácia az a hit, hogy a tapasztalat folyamata fontosabb minden
- 117/118 -
elért eredménynél, az eredmény értéke csak annyi, hogy a folyamat gazdagítására használható fel. A működő demokrácia soha nincs önmagával megelégedve, a politikai intézmények működését mindig javítani akarja, az emberek közötti kommunikációt egyre inkább meg kívánja tisztítani a hatalmi struktúráktól, folyton előnyösebb anyagi körülményeket kíván az embereknek biztosítani, állandóan jobb igazságot keres. Ez a gondolkodásmód tehát sosem jut egyensúlyra, mindig nem-egyensúlyi, kritikus és javító szándékú. A zárt rendszer ugyanis nem, csak a nyílt rendszer képes fejlődni, amely környezetével folytonos interakcióban van.
A társadalmi igazságosságon alapuló demokrácia Derrida szerint a nem-egyensúlyi gondolkodásmód segítségével valósítható meg. Ez a típusú gondolkodás és társadalom azonban soha nincs készen, soha nem befejezett, alkotása mindig újrakezdődik, valósága maga az újraalakulás, noha nincs egyensúlyban, de mindig keresi a jobb megvalósulásokat. Mindez azért is lehetséges, mert az ember nem pusztán reagáló lény, hanem állandó átalakulásban élhet, ez az átalakulás, mozgás pedig maga a mellőzhetetlen alkalmazkodás.
A problémák, az útkeresések ismeretében valószínűsíthetjük, hogy az egyre többek által szorgalmazott értékújrarendezés vagy paradigmaváltás sarkalatos teendői közé az ember, az élővilág a természeti környezet túlélésének, fennmaradásának biztosítására, a fenntartható fejlődés lehetővé tételére, az emberi örökség és a termelt javak igazságosabb elosztására, bizonyos eszmei értékek, az életminőség közösségi, kulturális, erkölcsi, testi és lelki egészségi, szociális, közbiztonsági összetevőinek fejlesztésére, az agresszió, az erőszak, a háború kiküszöbölésére, a béke megőrzésére irányuló értéktételezések tartoznak. Az ilyen holisztikus szemlélet csak olyan értékfelfogásból indulhat ki, amely az embert, az emberiséget, az eszmei értékeket, a természeti és művi környezetet szerves egységben szemléli, szolgálja és óvja.[2]
A 2008 őszén kirobbant pénzügyi és makrogazdasági világválság halaszthatatlanná teszi a jelenlegi kapitalista gazdálkodási rendszer betegségforrásainak elmélyült tanulmányozását és újszerű terápiák alkalmazását. A folyton tökéletesítendő gyógymódok eszközei nem korlátozódhatnak a belső és külső nyilvántartások, illetve ellenőrzési rendszerek fejlesztésére, markáns tilalmak, kötelességek, felelősségek és szankciók megállapítására. Mivel a gazdasági és egyéb törekvéseknek elsődleges hajtóereje az egyéni, a közösségi és az egyéb érdekeltség, az emberiség felelős protagonistáinak, valamint a különböző fokozatú közhatalmi fórumoknak olyan érdekeltségi mechanizmusokat kell kimunkálniuk és érvényre juttatniuk, amelyek a súlyos veszélyek megelőzésére, elhárítására, a bekövetkezett anomáliák, visszaélések, károk kiküszöbölésére serkentenek.
Az emberiség eddigi története a komplexitás gazdagodásáról tanúskodik. Az egyre bonyolultabbá váló interdependenciák korszakunkban csak akkor nem vezethetnek káoszhoz, ha egyéni, közösségi, társadalmi, nemzetállami, szupranacionális és nemzetközi szinten folytonossá válik a veszélyek megelőzése, elhárítása és a körülmények javítását szolgáló erőfeszítések harmonizálása. A jövő alakítását nemcsak újabb tudományos-műszaki találmányok, igazgatási, adózási, közlekedési és egyéb normák, szellemi-művészeti felfogások befolyásolják, hanem az emberek tudatának és magatartásának komplexé válása is. A tudati komplexitás az ismeretek gyarapításán kívül ösztöneink, érzelmeink, hangulatunk, önkontrollunk, felelősségérzetünk, viselkedésünk alakításától is függ. Az értékpluralitáson, a tudati komplexitáson és a hatékony emberi erőfeszítésen belül mellőzhetetlen az optimálist jelentő középmérték és az összetett emberi biztonság kölcsönösen hatékony szolgálata. Tudatában kell lennünk annak is, hogy az ún. kis, de tömeges negligenciák - pl. a káros szenvedélyek, a figyelmetlenség, a durvaság, a hanyag szemetelés, a pazarlás - katasztrofális következményekhez vezethetnek. A társadalmi méretekben gyakorolt apró egyéni és közösségi erények - pl. a fegyelmezettség, a figyelmesség, az előzékenység, a segítőkészség, a szolidaritás, a jó modor, az udvariasság - pedig kellemes, tartalmas és biztonságos társas életet teremthetnek.
1. A demokratikus alapelvek, valamint az emberi és állampolgári alapjogok katalógusának nemzetközi és szupranacionális szintű gazdagodásával is magyarázható, hogy az újabb alkotmányok alapelveket és alapjogokat meghatározó rendelkezéseinek száma és terjedelme rendkívül megnövekedett. Az 1976. évi portugál alkotmány élén pl. a 11 cikkből álló "Alapelvek" állanak, "Az alapvető jogok és kötelességek" c., ezt követő rész pedig a 12-79-ig tartó terjedelmes cikkeket foglalja magában. Az 1978. évi spanyol alkotmány alapjogokról és kötelességekről rendelkező, ugyancsak terjedelmes cikkeinek száma 45. Ezzel szemben a hatályos magyar alkotmány összesen 78 §-t tartalmaz. Alig vonható kétségbe, hogy "A szerződések jogáról" 1969 május 23-án, Bécsben kötött és Magyarországon az 1987. évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett Egyezmény 27. cikkébe foglalt előírás, amely szerint "egyetlen fél sem hivatkozhat
- 118/119 -
belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni", az emberi és polgári alapjogokról rendelkező többoldalú nyílt nemzetközi egyezmények révén vált talán a legnagyobb horderejűvé.[3]
Mindemellett hangsúlyozandó, hogy nemcsak az alapjogokról rendelkező nemzetközi egyezmények hatnak az alkotmányozásra és a törvényalkotásra. A hatás ugyanis kölcsönös. Az alapjogok fajtái és biztosítékai sem nemzetközi, sem nemzeti szinten nem lezártak. A tudományos és műszaki fejlődés, az ember és a közösségek igényeinek növekedése, az embert, a társadalmat és az emberiséget fenyegető devianciák, betegségek, környezeti ártalmak és egyéb veszélyek újabb alapjogok és biztosítékok kimunkálását, állami és nemzetközi garantálását igénylik. Azt, hogy az emberi jogok nemzetközi kodifikálása nem tart igényt a teljességre, a lezártságra, illetve a kizárólagosságra, több ilyen tartalmú nemzetközi okmány kifejezésre is juttatja.
2. Az Alkotmányba foglalt alapjogok összetevői és egyben meghatározó fundamentumai a tárgyi jognak. Amíg az önmagát korlátozó liberális jogállamra a korábban széles körben diszkrecionális közigazgatás törvényhez kötöttsége volt elsősorban jellemző, korszakunk demokratikus és alkotmányos jogállamának ismérvei között kiemelkedő az a körülmény, hogy az emberi jogokat és alapvető szabadságokat megállapító nemzetközi okmányokat tiszteletben tartó alkotmány által garantált alapelvek, tilalmak, alapjogok, alapkötelességek és más alkotmányi értékek közvetlenül meghatározzák a törvényalkotás kereteit és tartalmi összetevőit is. A törvényalkotás elsődleges rendeltetése, hogy az alkotmány keretei között megállapítsa az alapjogok megvalósulásának szervezeti, eljárási, anyagi stb. feltételeit és módozatait, biztosítékainak, védelmének és korlátainak rendszerét. A természetes és jogi személyek gazdasági viszonyainak szabályozása mellett jelentős mértékben fokozódott a magánjogi kodifikáció szerepe a személyiségi alapjogok tartalmának részletezésében és védelmében. Kiemelkedő a szerepe az eljárásjogi törvényalkotásnak a személyi és közösségi szabadságjogok érvényesítési rendjének meghatározásában. Jelentős korlátokat tartalmaznak az alapjogok az állam büntető hatalmával szemben és egyben feladatot is szabnak e jogok büntetőjogi védelmére. Természetesen keretet jelentenek az alapelvek és alapjogok a nem alapjogi tárgyú törvényalkotás számára is. Az Alkotmány nemcsak a jogforrások hierarchiájának csúcsán álló jogszabály, hanem egyben a jogrendszer alapozó összetevője is. A vázoltak alapján akceptálható az a megállapítás, hogy az alkotmányban foglalt alapjogok az ország tárgyi jogának egészét, tehát a jogrendszer teljességét nagymértékben megalapozó, meghatározó normák.
Az Alkotmányban megállapított alapjogok mint a tárgyi jog alapozó és meghatározó szerepet betöltő normatív összetevői nemcsak a törvényalkotót kötik, hanem közvetlenül kötelezik a végrehajtó hatalom és a bírói igazságszolgáltatási hatalom szerveit is. Az Alkotmány 8. § (1) bekezdése ezt a körülményt eléggé általános megfogalmazással fejezi ki, amikor kinyilvánítja, hogy: "A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége". Egyértelműbb az NSZK alaptörvénye 1. cikke (3) bekezdésének előírása, amely szerint "Az alább felsorolt alapjogok, mint közvetlenül hatályos jog, kötik a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat és az igazságszolgáltatást". A görög alkotmány 25. cikkének (1) bekezdése pedig azt nyilvánítja ki, hogy "Az embernek mint egyénnek és mint a társadalom tagjának jogait az állam szavatolja; valamennyi állami szerv köteles azok akadálytalan gyakorlását biztosítani". A spanyol alkotmány az alapvető jogok közül az ún. "Jogok és szabadságok" tekintetében állapítja meg, hogy azok "köteleznek minden állami szervet". (53. c.)
Az alapjogok mint normák természetesen az állami szervek kötelezése mellett lehetőséget, felhatalmazást és jogosultságot is tartalmaznak az egyéb jogalanyok, vagyis az emberek, az állampolgárok, a közösségek, a szervezetek számára. Az alapjogok tehát nemcsak tárgyi jogként, hanem jogosultságként is szerepelnek. Az alapjogok mint normák meghatározott jogalanyokat jogosító és bizonyos címzetteket, elsősorban a felsorolt állami szervcsoportokat kötelező jellegéből természetszerűen következik az alapjogok jogviszonyokban érvényesülő alanyi jogi jellege. Az alapjogok mint alanyi jogok főleg a jogosított jogalany és az állami szervek közötti jogviszonyokban testesülnek meg és érvényesülnek. Közismert emellett, hogy az alapjogok nemcsak vertikális viszonyokban léteznek potenciálisan vagy ténylegesen, hanem horizontálisan, harmadik személyek tekintetében is kiváltanak bizonyos jogi hatást (Dritt- oder Horisontalwirkung). Az állam védelmi kötelezettsége erre a szférára is kiterjed.
3. A magyar alkotmányjogászok többsége hosszú idő óta szinte egybehangzóan azt a felfogást képviseli,[4] hogy számos fejlett ország alkotmányának szerkezetéhez hasonlóan az alapjogokra vonatkozó rendelkezéseket a magyar alkotmány elején, a népszuverenitásra, az államterületre, a hatalommegosztásra és az államhatalom gyakorlásának alapelveire, a nemzeti és állami szimbólumokra, a nemzeti és etnikai kisebbségekre, az egyházakra és más autonóm közösségekre, a bel- és külpolitika alapelveire, az államcélokra, a gazdaság alkotmányosságára, a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára stb. vonat-
- 119/120 -
kozó alapvető rendelkezések után, az állami szervekről szóló rendelkezések előtt kell elhelyezni. Ez a megoldás fejezi ki ugyanis az alapjogoknak a jogrendszer egészére gyakorolt meghatározó szerepét, valamint az állami szervek működését érintő, már vázolt és egyébként is széles körben ismert hatását. Az ajánlott szerkezeti elhelyezés természetesen nem zárhatja ki, hogy bizonyos intézménycsoportokhoz közvetlenül és szorosan kapcsolódó alapjogok, így az aktív és passzív választójog, az igazságszolgáltatáshoz kötődő néhány alapjog az Alkotmány megfelelő egyéb fejezeteiben nyerjenek meghatározást. Az Alkotmány tudományos igényű kommentárjának készítőire, az alkotmányjog tudományos művelőire és az állami szervekre hárul az a feladat, hogy rendszertanilag ezeket az alapjogokat is beillesszék az alapjogok egységes rendszerébe.
Az alapjogok alkotmányi megállapításának általános tartalmi és formai követelményeként hangsúlyozandónak tartom a következőket is. A korszerű alkotmányi rendezés nem korlátozódhat arra, hogy bizonyos alapjogokat szinte felsorolásszerűen csupán megnevezzen az Alkotmány. Az alkotmányi rendelkezésből ki kell tűnnie az alapjog valamennyi lényeges tartalmi összetevőjének. Ezek között tehát meg kell állapítani, hogy az alapjog kiket, mire jogosít és közvetlenül vagy közvetve azt is, hogy az alapjogból kikre, milyen kötelezettségek hárulnak. Előnyös, ha az alkotmány a megvalósulás eszközeinek, módozatainak megjelölése mellett megfogalmazza az alapjogból az állami szervekre vagy harmadik személyekre vonatkozó tilalmakat is. Gazdagítja pl. a lelkiismereti és vallásszabadság tartalmát a polgári és politikai jogokról szóló, az ENSZ keretében 1966 december 16-án elfogadott Egyezségokmány (a továbbiakban: Egyezségokmány) 18. cikkének az a tiltó rendelkezése, amely szerint: "Senkit sem lehet olyan kényszernek alávetni, amely csorbítaná azt a szabadságát, hogy saját vallása vagy meggyőződése legyen, vagy ilyent elfogadjon". Hasonlóan értékelhetjük a portugál alkotmány 41. cikke 3. pontjának azt a rendelkezését, hogy: "Egyetlen hatóság sem tehet fel senkinek kérdéseket vallási meggyőződésére vagy gyakorlására vonatkozóan, kivéve a statisztikai adatok gyűjtését, amely azonban nem tehet lehetővé egyéni azonosítást és nem sújtható hátránnyal senki a válasz megtagadásáért". A görög alkotmánynak a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 13. cikke pedig tilosnak nyilvánítja a prozelitizmust, vagyis a térítői túlbuzgóságot, a vallási elcsábítást is. "Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről" c., 1950 november 4-én Rómában aláírt és 1952 szeptember 3-án hatályba lépett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. cikkének a/ pontjában biztosított jogot érvényesítve nyilvánítja ki a spanyol alkotmány 25. cikkének (3) bekezdése, hogy: "A polgári közigazgatás nem szabhat ki olyan büntetéseket, amelyek közvetlenül vagy szubszidiárius formában szabadságelvonást tartalmaznak". Esetenként előnyös az is, ha az alapjog érvényesülésének biztosítékait az alkotmány az alapjogsértés büntetőjogi szankcionálásával is erősíti.
4. Az alapjogok érvényesülésének egyik mellőzhetetlen feltétele, hogy az alkotmány egzaktul és korszerűen határozza meg a korlátozás lehetőségét, feltételeit, módozatait és határait. Amint az alapjognak, a korlátozásnak is az alkotmányon kell nyugodnia. A korlátozás fogalmilag csak alkotmányos lehet. Az alkotmánynyal ellentétes korlátozás ugyanis már alapjogsértésnek minősül. A korlátozás lehetőségét, feltételeit, módját és terjedelmét vagy magának az alkotmánynak, vagy alkotmányi felhatalmazás alapján és keretek között törvénynek kell meghatároznia. Az alkotmányi vagy törvényi korlátozás csak általánosan előírt lehet, és nem válthat ki visszaható hatályt. Az alapjogok kiemelkedő és garanciális értékpozíciója miatt az Alkotmány csak kivételesen, ésszerűen indokolt esetben és csak az alapjog-érvényesítés technikai keretei, feltételei és korlátai tekintetében engedheti meg, hogy azokat ne törvény, hanem törvényi felhatalmazás alapján végrehajtó hatalmi jogszabály vagy helyi, illetve más önkormányzati statútum határozza meg. A korlátozás csökkenti az alapjog védelmi hatását, más alkotmányos értékek védelmében legitimálja az alapjogba való állami beavatkozást, szűkíti a jogosított igényeit és megnyilvánulási lehetőségeit.
Az alapjog legsúlyosabb korlátozása az érvényesítés, a gyakorlás felfüggesztése. Kívánatos, hogy az Alkotmány a felfüggesztést pontosan meghatározott rendkívüli körülmények (hadiállapot, rendkívüli állapot, szükségállapot) idején, minél kevesebb alapjog gyakorlása tekintetében és minél több hatáskört, időtartamot stb. érintő kikötéssel tegye csak lehetővé. Az alapjog-korlátozásnak a nemzetközi okmányokban és az alkotmányokban differenciált rendszere alakult ki. A korlátozás rendeltetéséről szólva megállapíthatjuk, hogy elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok szerint is az alapjogok túlnyomó többsége nem lehet korlátozásmentes, abszolút jog. A korlátozás szükségszerűen következik az ember és az alapjogok társadalmi, közösségi kötöttségeiből, az erőszakmentesség, a kiegyensúlyozott, békés emberi együttélés kétségtelenül szükséges előnyeiből, az egyénnek, a közösségeknek, a népeknek és nemzeteknek nemzetközi okmányokban is rögzített értékprioritásaiból. Általános megfogalmazással tehát azt mondhatjuk, hogy az alapjog-korlátozás nem lehet önkényes. Amint az alapjogok katalógusának, tartalmának és biztosítékainak, valamint az egyéb demokratikus alkotmányos intézményeknek is nemzetközileg standardizált tartalmi minimuma alakult
- 120/121 -
ki, az alapjogok alkotmány által elismert korlátainak is körvonalazni lehet a rendeltetését, tartalmi kereteit és főbb formáit. A korlátozás jelzett irányultságait általánosítva kiemelendő, hogy a korlátozás alkotmányi szabályozása sem lehet esetleges, a korlátozásnak az alapjogok és az alkotmányos rend egyéb összetevői egymáshoz illeszkedő optimális érvényesülését szolgálva, elengedhetetlenül szükségesnek, alkalmasnak és arányosnak kell lennie.
Mind az Egyezségokmányban, mind pedig az Egyezményben meghatározott szabadságok többségének gyakorlását csak törvényben megállapított olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek a demokratikus társadalomban az állam biztonsága, a közbiztonság és közrend, valamint a közegészség és közerkölcs vagy mások jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek.
Figyelmet érdemlőek azok az eltérések, amelyek néhány szabadságjog korlátozásának feltételeinél észlelhetők. Az Egyezménynek a kifejezési szabadság és az információszabadság összetevőit megállapító 10. cikke pl. megállapítja, hogy "e cikk nem képezi akadályát annak, hogy az államok a rádió-, a mozgókép-, vagy a televízióvállalatok működését engedélyhez kössék". Majd e cikk 2. pontja kinyilvánítja: "E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek a demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi integritás, a közbiztonság, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas információk közlésének megakadályozása, a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából". Az Egyezségokmánynak a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló 19. cikke pedig egyrészt előírja, hogy nézetei miatt senki sem zaklatható, másrészt azt is rögzíti, hogy a véleménynyilvánítási és információszabadság gyakorlása különleges kötelezettséggel és felelősséggel jár. Ezért ezek bizonyos korlátozásoknak vethetők alá. Ezek azonban "csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít, és amelyek a/ mások jogainak vagy jóhírnevének tiszteletben tartása, illetve b/ az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek". A véleménynyilvánítási szabadság tartalmát korlátozza az Egyezségokmány 20. cikkének az a két kötelező rendelkezése is, amely szerint: "Minden háborús propagandát törvényben kell megtiltani. Törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat".
Az Egyezménynek a magán- és családi élet, valamint az otthon és a levelezés tiszteletben tartására vonatkozó jogról rendelkező 8. cikke alapján: "E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott esetekben avatkozhat be, amikor az a demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy erkölcsök védelme, mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges". Ez a cikk a jelzett vonatkozásban tehát korlátozási kritériumként tartalmazza az ország gazdasági jólétét, valamint a zavargás vagy bűncselekmény megelőzését is.
A konkrét korlátozási feltételek megállapításánál nem hagyható figyelmen kívül az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 29. cikke (3) bekezdésének az a megállapítása sem, hogy ezeket a jogokat és szabadságokat nem lehet az ENSZ céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni. Hasznosítandó az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi okmányoknak az az ismétlődő kikötése is, amely szerint e jogok nem értelmezhetők akként, hogy azok a kinyilvánított jogok vagy szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenység kifejtésére jogosítanának. A korlátozási módozatok ésszerűen differenciált és kombinált alkotmányi meghatározása azt sem zárja ki, hogy általános korlátként, szubszidiárius jelleggel az Alkotmány utaljon a lényeges tartalom kiüresítésének tilalmára is.
Az emberiség egyik örök problémája jelölhető meg abban, hogy az egyéni ambíció, önzés milyen feltételek között és mértékben szolgálhatja az egyén és a közösség jólétét és haladását. Melyek azok a határértékek és milyen alapon, ki határozza meg azokat a paradigmákat, amelyek nem sérthetők meg, sőt közhatalmi oltalmat élveznek. Milyen erő hivatott ezek követését ellenőrizni, kikényszeríteni és az elszenvedett sérelmeket orvosolni. A lehetséges válaszok közül talán legkevésbé vonható kétségbe annak állítása, hogy az alapjogok a megengedett, sőt szükséges korlátozásoknak egyik, tartalmi és terjedelmi szempontból egyaránt kiemelkedő forrását és egyben keretét jelentik. Bizonyos jogok, így különösen az egészséges környezethez való jog a fenntartható fejlődés érdekében alapot teremtenek az emberi környezet valamennyi összetevőjével szemben veszélyes illetve káros emberi beavatkozások elleni fellépésre is. Ennek alaptörvényi meghatározására pedig a nemzetközi kötelezettségek keretei között a legitim alkotmányozó hatalom, alkotmányi felhatalmazás alapján pedig a törvény hivatott.
5. A történelmi tapasztalatok ismeretében szigorúan tiltja az értékek körvonalazott alkotmányi rendszere az alapjogok olyan gyakorlását, amelyből a védett alapértékeknek közvetlen és súlyos veszélyez-
- 121/122 -
tetése vagy sérelme származik. A vizsgált alkotmányi értékek követelményeket támasztanak a versengéssel, a versennyel és a szabadságjogok, valamint a politikai jogok által lehetővé tett demokratizmussal szemben is. Az ilyen demokratizmus nem engedi meg, hogy a demokrácia értéksemleges, formális kategória szintjére süllyedjen. A vázolt értékrendszer tehát olyan funkcionáló mechanizmus, amely saját fennmaradását és érvényesülését szolgáló, illetve biztosító keretek között az értékek folytonos kutatását, gyűjtését, gyarapítását, tökéletesítését, minősítését, rangsorolását teszi lehetővé és szükségessé. Ezt a szerepkört és tevékenységet értékgondozásnak, értékgazdálkodásnak is nevezhetjük. Ennek folytán az értékeket érintő rendszeres viták, versengések egyszerre szolgálják az egyensúlyozást, az ön- és kölcsönös korrekciót, a megegyezést, a konszenzusok felülbírálatát, a rendszeres újraértékelést. Ebben az értelemben a vázolt alkotmányi értékeket tiszteletben tartó társadalmi, politikai és állami rendszer az értékvédelem, értékteremtés, értékrendezés állandó folyamata. Mindehhez mellőzhetetlen, hogy az alkotmány minél korszerűbb és gazdagabb tartalommal, minél világosabban határozza meg az alkotmányi értékek jelzett csoportjainak összetevőit. Előnyös, ha a jellegzetes jogi természetű alapértékek mellett olyan általános erkölcsi követelmények - pl. a jóhiszeműség és tisztesség elve, a közerkölcs tisztelete, a parlamenti és önkormányzati képviselők, az állami és önkormányzati tisztviselők és alkalmazottak alkotmányhűsége, a jog rendeltetésszerű gyakorlásának elve, a joggal való visszaélés tilalma - is helyet kapnak az alaptörvényben, amelyek a politikai, gazdasági, társadalmi élet, valamint a jogalkotás és jogalkalmazás különböző területein adaptált részletezésre kerülhetnek. Ehelyütt is hangsúlyoznunk kell ugyanis, hogy chartális alkotmánnyal rendelkező jogállamban bármely természetjogi vagy erkölcsi parancs és hagyományos jogelv csak akkor válik kötelező hatást kiváltó és sajátos védelemben részesülő alkotmányi értékké, ha az az alaptörvény rendelkezései között szerepel.
6. Az alkotmányi értékekkel összefüggésben az elméleti vizsgálódás szintjén felvethető az a kérdés is, hogy létezik-e az alkotmányi rendelkezéseknek valamilyen hierarchikus rendje, továbbá, hogy beszélhetünk-e az alkotmányi normákban rögzített, illetve az általuk célzott értékeknek állandó vagy változó rangsoráról. Az talán nem kétséges, hogy az alkotmányi rendelkezések nem rendeződnek merev hierarchiába. Az alaptörvény valamennyi rendelkezése alkotmányi szintű norma. Nem azonos azonban mindegyik alkotmányi előírás közvetlen címzettjeinek köre és lényeges eltérések észlelhetők az egyes alaptörvényi előírások jellege és tartalma, valamint a belőlük fakadó kötelezettségek természete között is. Az alkotmányi alapelvek és az államcélok viszonylag tág mozgásteret biztosítanak a jogalkotás és az állami végrehajtás számára, de az alapelv és az alkotmányi célkitűzés léte és lényeges elemei nem hagyhatók figyelmen kívül, a rájuk vonatkozó részletező szabályozás, illetve a megvalósulásukat szolgáló végrehajtó tevékenység nem üresíti ki azokat. Az ilyen jellegű és tárgyú rendelkezés alkotmányba foglalása mindenképpen azzal a következménnyel jár, hogy annak sérelme - megfelelő feltételek esetén - alkotmánybírósági eljárás tárgya lehet, illetve az egyéb témájú, de valamilyen összefüggésben álló alkotmányossági ügyek elbírálásakor beszámítási, viszonyítási tényezőként szerepel.
Nem ritka az olyan eset sem, amikor valamely intézményről az alkotmány éppen csak említést tesz. Az ilyen intézmény helyzetére, szerepére, szervezetére, működési formáira vonatkozó szabályozást pedig a törvényalkotásra bízza. Ehhez a megoldáshoz is rendkívül jelentős következmények kapcsolódnak. Ha például az Alkotmány csak azt nyilvánítaná ki, hogy a köztestületek fajtáit, jogi helyzetét és szerepét törvény határozza meg, a köztestületek - amint ez indokolt is lenne - alkotmányi intézménnyé válnának, tehát létüket a törvényhozó és az egyéb jogalkotás nem kérdőjelezhetné meg, a rájuk vonatkozó átfogó szabályozást a törvényalkotásnak feltétlenül el kellene végeznie. E rövid kitérés is megerősítheti azt az állítást, hogy az alkotmányi rendelkezések jellege és tartalma lényeges különbséget eredményez az alkotmányi előírások szerepében és hatásaiban.
Az alkotmányi szövegezés fejezi ki pl. az emberi élet és méltóság kiemelkedő voltát az értékhierarchiában. A kimerítően szinte felsorolhatatlan szerepköre alapján, különösen pedig a személyiség kibontakozásában, a közvélemény alakulásában, az egyéb alapjogok érvényesülésében, az ember társadalmiságának megvalósulásában betöltendő mellőzhetetlen és kiemelkedő szerepe folytán jelölhető meg a kifejezés, azon belül a véleménynyilvánítás, az információszerzés és információterjesztés szabadságának és a tájékoztatáshoz való jognak ugyancsak előkelő helye az alkotmányi értékhierarchiában. Ezt a körülményt azonban nem az alaptörvény állapítja meg, hanem az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés juttatta kifejezésre Magyarországon.
Több esetben a hazánkra is kötelező nemzetközi egyezmények megállapításai könnyítik meg valamely alapjog vagy más tartalmú alkotmányi rendelkezés értékhierarchiai helyzetének megjelölését. A vázoltak is alátámasztják azt a következtetést, hogy szerencsés, ha az alkotmányi rendelkezések fogalmazása világosan kifejezi a legjelentősebb normatívák és az általuk célzott vagy védett kiemelkedő értékek megkülönböztetett hierarchiai helyzetét. E következtetés leszűrésével azonban korántsem állíthatjuk,
- 122/123 -
hogy valamennyi alkotmányban rögzített vagy oda illő érték pontos és állandó rangsorba rendezhető. Az alkotmányi értékek ugyanis rendkívül sokféle, pontosan előre nem látható jellegű és tartalmú kapcsolatba kerülhetnek egymással. A helyzetfüggőség az alkotmányi értékek esetében is egyrészt a körülmények, különösen pedig saját kapcsolódásaik, viszonyulásaik és kombinációik sokféle változatát és ennek következtében egymás iránti engedő vagy késztető szerepük változékonyságát rejti magában. Egymás hatásfokát növelő, módosító vagy korlátozó kapcsolódásaik alkotmányosságának megítélése csak az összefüggések, a hazai és nemzetközi minősítési, értékelési kritériumok körültekintő és szakszerű alkalmazásával érhető el. Az ilyen igényű mérlegeléshez alkalmazzák az európai alkotmánybíróságok és a strasbourgi alapjogi ítélkező szervek az olyan általános értékelési ismérveket, mint a szükségesség, arányosság, alkalmasság, tárgyilagosság, ésszerűség, jogbiztonság, világos és súlyos veszély, körülhatárolt vagy kellő időtartam, továbbá az állambiztonság, a közrend, a közbiztonság, a köznyugalom, a közerkölcs, a közegészség, a nemzetgazdasági érdek, a közérdek stb.
Más következtetésekre juthatunk, ha az alkotmányi rendelkezésekben foglalt, illetve az ilyen normák által célzott, védett értékek rangsorolásának lehetőségeit vizsgáljuk. Az értékelő alanyok nemcsak az egyes tárgyak értékvoltának megítéléséhez és értékszintjének meghatározásához választhatják meg önállóan a minősítési kritériumokat, az értékelési mércéket, hanem az egyes értékeket is saját szemléletük szerint rangsorolhatják. A rangsorolás az értékek elhelyezését jelenti az értékelő alany által választott és alakított értékskálán. Senki nem akadályozhatja meg, hogy az alkotmányi értékeket is bárki egyéni mérték szerint rangsorolja. Az ilyen szubjektív rangsorolásnak azonban mindaddig nincs érdemi alkotmányossági vagy egyéb jogi relevanciája, amíg ez a rangsorolás nem jár alkotmánysérelemmel, nem idéz elő jogilag tilalmazott veszélyt, illetve nem okoz tiltott érdekvagy jogsérelmet. Az egyéni rangsorolás jelentőségét természetesen meghaladja az alkotmányi értékek közösségi hierarchizálása. Szinte kétségtelen, hogy a vizsgált esetek közösségi, társadalmi rangsorolásának súlya arányosan növekszik a rangsorolással egyetértők össztársadalmon belüli nagyságrendjének és szerepének emelkedésével.
Amint az alkotmányi értékeket magukat, hiteles és tiszteletben tartandó hierarchiájukat is alaptörvényi erővel maga az alkotmányozó állapíthatja meg. Az alkotmány hiteles és kötelező értelmezését és ennek révén az alkotmányi értékek esetleges értelmező rangsorolását pedig az arra jogosult alkotmányvédő testület végzi. Hangsúlyozást érdemel azonban, hogy az alkotmányi értékek jelentős része mellérendeltségi viszonyban áll egymással és tényleges érvényesülésük kedvező vagy semleges hatást gyakorol egymás irányában. Az alkotmányi értékek viszonyát azonban gyakran a versengés jellemzi. Ennek folytán az is előfordul, hogy alkotmányi értékek megalapozott vagy nem megfelelő jogi szabályozásuk, végrehajtásuk, illetve gyakorlásuk során ütköznek egymással, korlátozzák vagy mérséklik egymás érvényesülésének hatásfokát. Az alkotmányossági viták többsége éppen az ilyen kollíziókból fakad. Az alkotmányossági viták eldöntéséhez többnyire az alkotmányi értékek alaptörvényi megfogalmazása, más esetekben pedig az alkotmányi értékek valós helyzete, szerepe, tartalma vagy viszonya ad útmutatást. Az esetek többségében az Alkotmánybíróság csak az általa fokozatosan kimunkált és megállapított értékelési, viszonyítási ismérvek, mértékek alkalmazásával és a konkrét adottságok és összefüggések mérlegelésével dönthet.
1. Az alkotmány és az alkotmányosság jelzett tartalma esetén természetes, hogy az alkotmányvédelem és azon belül az alkotmánybírósági alkotmányvédelem is sajátos értékvédelmet jelent. Bár az alkotmányossági viták többsége alapjogsértéssel függ össze, az alkotmánybíráskodás mégsem szűkül le az alapjogi bíráskodásra. Alapjogi bíráskodást ugyanis kifejezett alkotmányi vagy törvényi felhatalmazás alapján a rendes bíróságok és a közigazgatási bíróságok is végeznek.
Az alkotmánybíráskodás azért sem minősíthető kizárólag alapjogvédelmi bíráskodásnak, mert alkotmányossági jogvita tárgya az alapjogokon kívül az alaptörvény egyéb rendelkezéseinek, így pl. valamely alkotmányi alapelvnek, tilalomnak, alapkötelességnek, államcélnak, állami kötelességnek, szervezeti, hatásköri, eljárási, stb. előírásnak sérelme is lehet. Eme állításunkat alátámasztó érvek között különös jelentőségű az a körülmény, hogy akár alapjogi, akár egyéb tárgyú legyen is az alkotmányossági vita, az alkotmánysérelem elbírálásakor az Alkotmánybíróságnak figyelembe kell vennie és szinoptikus szemlélettel az adott ügyre az alapjogokkal együtt kell vonatkoztatnia az alkotmányba foglalt egyéb értékeket is. Eközben az alkotmányi értékek összefüggő rendszerére, a kapcsolódó nemzetközi egyezményekre, a kötelező szupranacionális normákra és nemzetközi ítéletekre, valamint saját precedensértékű korábbi döntéseire tekintettel az Alkotmánybíróság hitelesen és kötelezően értelmezi az alaptörvény alkalmazandó rendelkezéseit.
- 123/124 -
Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésnek két változatát ismerjük. A konkrét alkotmányértelmezés az alkotmánybírósági hatáskörök gyakorlásának elengedhetetlen feltétele, eszköze és terméke. Az ún. absztrakt alkotmányértelmezés pedig az erre jogosított jogalanyok kifejezetten erre irányuló indítványa alapján következhet be. Az Alkotmány értelmezésére saját jogszabályalkotó és jogalkalmazó tevékenysége tekintetében természetesen valamennyi állami szerv jogosult. Eltérően az egyéb jogszabályok értelmezésétől, amelyet nagyrészt a jogalkalmazó szervek gyakorolnak, az alkotmány végrehajtásával összefüggő folytonos értelmezés, főleg a jogalkotó szervekre hárul. Az Alkotmány alkotmányossági vitához kapcsolódó hiteles és kötelező értelmezésének joga az alkotmánybíráskodást alkalmazó országokban rendszerint az alkotmánybíróságot illeti meg.
Alkotmánybírósági konkrét alkotmányértelmezésre többnyire akkor kerül sor, ha a jogalkotás során mellőzték az Alkotmány figyelembevételét, vagyis a jogalkotó tévedésből, esetleg tudatosan hibásan értelmezte az Alkotmánynak a kibocsátott jogszabállyal összefüggő előírásait. Az alkotmánybírósági konkrét alkotmányértelmezés az arra jogosult kezdeményezésére történik és a mellőzött vagy hibás jogalkotói (esetleg jogalkalmazói) alkotmányértelmezés korrekciójára hivatott. Ez az alkotmányértelmezés tipikusan a jogszabály alkotmányosságára vonatkozó jogvitát eldöntő alkotmányértelmezés. Ennek eredményeként az Alkotmánybíróság nem pusztán vonatkoztatja és értelmezi az alkotmányi előírást a kifogásolt jogszabályra, hanem dönt az alkotmányossági vitáról is, helyben hagyja vagy megsemmisíti a jogalkotói alkotmányértelmezést.
Az Alkotmánybíróságnak a jogszabály alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmány értelmezésével kell megállapítania, hogy az adott jogszabályi rendelkezés tárgyában melyek az alkotmányi követelmények. A jogszabály alkotmányos, ha ezeknek megfelel. A megfelelés megállapítása logikailag elkerülhetetlenné teszi azonban a vizsgált jogszabály értelmezését is. Az Alkotmánybíróság mindig az Alkotmány és a vizsgált jogszabály egymásra tekintettel értelmezett megfelelését vagy ellentétét állapítja meg. A jogrendszer egységessége is megköveteli, hogy minden jogszabályt ne csupán önmagában, hanem az Alkotmánnyal való összhangjára figyelemmel értelmezzenek, ennyiben tehát az Alkotmánybíróság kötelező alkotmányértelmezése befolyásolja a jogalkalmazási gyakorlat alkotmányosságát is.
E feladatának az Alkotmánybíróság csak akként tehet eleget, ha egyidejűleg elvégzi a kifogásolt jogi norma értelmezését és értékelését is abból a szempontból, hogy annak tartalma megfelel-e vagy ellentétes-e az Alkotmánnyal. Megsemmisítés esetén - ha az érintett tárgykör jogi szabályozása nem mellőzhető - az alkotmánybírósági értelmezés az alkotmánysértő jogalkotói alkotmányértelmezés kiküszöbölésén kívül a hiteles alkotmányértelmezés hasznosítására készteti a jogalkotót. Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés kötelező az elbírált jogszabály kibocsátójára és valamennyi egyéb jogalkotó és jogalkalmazó szervre. Nem kötelező természetesen ez az értelmezés magára az alkotmányozóra, vagyis az új Alkotmányt elfogadó vagy a hatályos Alkotmányt módosító alkotmányozó hatalomra.
A vizsgált téma fontos kérdése, hogy mit vehet tekintetbe és mit köteles figyelembe venni az Alkotmánybíróság az általa végzendő alkotmányértelmezésben, melyek az eddig nem jelzett korlátai ennek az alkotmányértelmezésnek. Az Alkotmánybíróság természetesen tanulmányozza, kritikai szemlélettel értékeli és munkájára adaptálja a jogszabályértelmezés különböző - történeti, logikai, nyelvtani, szubjektív, objektív, hermeneutikai stb. - irányzatait.
2. Az alkotmányértelmezésre vonatkozó elméleti és gyakorlati megközelítés nagymértékben függ attól is, hogy az Alkotmányt hierarchiai szempontból valamennyi egyéb jogszabály felett álló, tehát legfelsőbb fokozatú, legnagyobb erejű jogi normának tekintjük-e, vagy pedig a társadalmi és állami berendezkedésnek az alaptörvény által létrehozott és meghatározott keretben valóságosan létező, az Alkotmányhoz nagyrészt illeszkedő alaprendjeként fogjuk-e fel. Az Alkotmány mibenlétére vonatkozó eme koncepcionális különbözőséghez igazodik az alkotmányértelmezésnek a német alkotmányjogi szakirodalomban fellelhető következő három eltérő felfogása.
a) A pozitivista koncepció a klasszikus jogértelmezési módozatokat, illetve azok valamelyikét alkalmazva, kifejezetten az Alkotmány szövegének értelmezését igényli.
b) Az integrációs elméleti felfogás pedig az Alkotmányra mint valóságos alaprendre támaszkodik és arra irányul, hogy az alaptörvény esetleg nem teljes, hiányos, nem egyértelmű szövegezése ellenére az alkotmányértelmezés elősegítse a ténylegesen funkcionáló alkotmányos alaprend jellemzői és követelményei által megkívánt, elvárt - demokratikus, szociális, az emberi méltóságon és szabadságon, az egyenlőségen, a tiltott diszkrimináción, a tisztességes versenyen, a másság elismerésén és a másság iránti türelmen, a pluralitáson, a kiegyensúlyozott, szolidáris emberi, társadalmi együttműködésen, az államhatalmi ágak elválasztásán stb. nyugvó - társadalmi alaprend fennmaradását és a változásokhoz igazodó hatékony működését. Az alkotmányértelmezésnek az utóbbi esetben tehát ezt az általánosítással feltételezett, megkövetelt és nagyrabecsült, szinte glorifikált társa-
- 124/125 -
dalmi alaprendet, illetve ennek integritását kell szolgálnia. Természetes, hogy ez az alkotmánykoncepció és alkotmányértelmezési felfogás az értelmezés számára tág mozgásteret biztosít és rugalmas, hajlékony (elasztikus és flexibilis) módszerek igénybevételét teszi lehetővé.
c) A harmadikként említhető, ún. topikus-problémaorientált alkotmányértelmezés bármely említett felfogáshoz kapcsolódhat. Ennek elkülönített említését e szemléletnek az a jellegzetessége teszi indokolttá, hogy nem az Alkotmány szövegének értelmezési módszereire, nem is a valóságos alkotmányos alaprend jellemzőinek rugalmas szolgálatára, hanem az alkotmányos életben előforduló problémák, nehézségek, kollíziók és konfliktushelyzetek feloldásának szükségességére és tényleges feloldási lehetőségére összpontosítja figyelmet. Ennek érdekében gyűjti, rendszerezi és értékeli a problémamegoldási szempontokat, az ún. toposzokat. A különböző problémamegoldási változatok érvanyagának egybevetése, mérlegelése révén kívánja elősegíteni a konfliktusok megoldását. A problémaorientált, az alkotmányossági konfliktus megoldására összpontosító, topikus alkotmányértelmezést tehát az ésszerűen indokolható és ellenőrizhető eredmény igazolja. Természetes ezek után, hogy a topikus módszer alkalmazása során a konfliktusmegoldást biztosító érvek és elfogadható eredményt nyújtó értelmezési szempontok nagymértékben függnek az értelmezést végzők alkotmányelméleti felfogásától és konszenzusától.
Ha a demokratikus és szükségképpen plurális, sőt bizonyos mértékben szociális, alkotmányos jogállam Alkotmányának a vázolt jellegű alkotmányi értékeket tartalmazó alaptörvényi rendelkezések összességét tekintjük, az alkotmányértelmezés rendeltetésének, jellegének és módszereinek elméleti igényű tisztázásakor egyrészt hasznosíthatók a jogszabályértelmezés hagyományos elméleti felfogásai, módszerei és tapasztalatai, másrészt figyelembe veendő, hogy - amint ezt az alkotmányi értékek számbavétele is érzékeltette - az alaptörvény különböző meghatározásokat tartalmaz az elvontság, a tárgykör, a tartalom, a jogosultak, a kötelezettek, a mozgástér, az adaptálhatósági nyílásszög, a közvetlenül alkalmazhatóság stb. szempontjából. Tagadhatatlan, hogy az Alkotmány meghatározó szerepet tölt be a politikai erők mozgástere, a közhatalom gyakorlásának rendeltetése és lehetőségei szempontjából. Nem kétséges, hogy az Alkotmány bármely rendelkezésének hiteles értelmezése közvetlenül érinti az érdekelt politikai erőket. Szinte bármely alkotmánybírósági alkotmányértelmezés, illetve döntés ezért politikai tartalmú, politikai érdekeltségű vagy érintettségű kérdés alkotmányossági paraméterekkel történő, de politikai hatást kiváltó állásfoglalásnak minősül. Ezért kell elfogadnunk mindazoknak az álláspontját, akik az Alkotmánybíróságot is az egyéb alkotmányos szervektől megkülönböztető számos nagy jelentőségű sajátosságai - pl. a választópolgároktól, a politikai pártoktól, az érdekképviseleti szervezetektől, az egyéb állami szervektől való függetlensége, beszámolási kötelességtől, politikai és jogi felelősségre vonástól való mentessége, döntéseinek kizárólag bizonyos nemzetközi és szupranacionális normákhoz, valamint az Alkotmányhoz kötöttsége - ellenére politikai intézménynek, határozatait pedig politikai hatású döntéseknek tartják. Az is igaz, hogy az alkotmánybírósági hiteles és kötelező alkotmányértelmezést az Alkotmánybíróság elé eldöntésre terjesztett alkotmányossági jogviták, kifogások, kollíziók, konfliktusok váltják ki és ezek megoldásához az Alkotmány értelmezésekor a testület igénybe veszi az általa korábban kialakított és precedensszerűen határozatban rögzített vagy az adott ügy során kimunkált és a későbbiekben is hasznosítandónak, követendőnek tartott szempontokat, ismérveket, mércéket és megoldási módozatokat.
Ami pedig a hagyományos jogszabályértelmezési módokat illeti, már az eddig vázoltakból is következik, hogy az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés nem korlátozódhat a vizsgált rendelkezés szövegének az egyéb alkotmányi előírások konzisztens rendszeréből kiemelt, puszta nyelvtani értelmezésére. Nem irányulhat csupán a jogalkotó eredeti céljának és szándékának felkutatására. Az értelmezés a norma valóságos tartalmának kifejtésére hivatott. Tagadhatatlan azonban, hogy a valóságos alkotmányi tartalomnak időbeli, a változó körülményekhez igazodó életfolyamata van. Természetes megnyilvánulása ez a változó történelmi körülmények közepette hosszabb ideje hatályos alkotmányi előírásoknak. Az értelmezés tehát elsősorban a jelen és a várható jövő adottságaiból és az azokhoz kapcsolódó szempontokból indul ki, mégsem jogosult arra, hogy - amint ezt az ún. objektív értelmezési teóriák vallják - a normatív forma tartalmát teleologikus, prakticista szemlélettel, szinte önkényesen állapítsa meg. Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésnek az Alkotmányba foglalt elvekből, tilalmakból, alapjogokból, alapkötelességekből, államcélokból, állami kötelezettségekből, nevesített egyéb alkotmányi értékekből, szervezeti, hatásköri és eljárási rendelkezésekből és ezek egymásra vonatkoztatott rendszeréből kell kiindulnia. Hasznosítania kell a hermeneutikai megismerésnek azt az elvét és módszerét, amely szerint "az egészet a részből, a részt az egészből" ismerhetjük meg. A jogalkotás vagy a jogalkalmazás során helytelen alkotmányértelmezés révén kollízióba került egyes alkotmányi rendelkezések értelmezését úgy kell elvégeznie, hogy az ütközéseket, ellentmondásokat az Alkotmány módosítása nélkül feloldja.
- 125/126 -
Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés nem létesíthet olyan előírást, nem hozhat létre olyan új normatív objektivációt, amelynek konkrét alkotmányi forrása nem jelölhető meg. Ez a hiteles alkotmányértelmezés ugyanis csak megvilágítja, kibontja, részletezi, és ezáltal gazdagítja a többnyire rendkívül rövid, lakonikus alkotmányi rendelkezések értelmét. Mindezzel megkönnyíti az alkotmányi előírások követését a jogalkotásban és a jogalkalmazásban. Az értelmezés vázolt kötöttségeiből természetszerűen következik, hogy az nem törheti meg, hanem kizárólag erősítheti az alkotmányi normák konzisztenciáját. A bemutatott alkotmányértelmezés során - amint ezt már az előbbiekben is kiemeltem - az Alkotmánybíróság mindig az Alkotmány konkrét elvéből vagy más rendelkezéséből indul ki. Az USA Legfelsőbb Bíróságának a joguralom (az ún. rule of law) elvi bázisán kifejtett alkotmányértelmezéseitől nagyrészt eltérően az európai kontinentális alkotmányos jogállami követelményeknek megfelelően az Alkotmánybíróság nem hivatkozhat az Alkotmány szellemére, a hasznosságra, vagy az Alkotmányban meg nem jelölt más standardokra. Tehát nem hasznosítja mértékül a filozófia, a hagyomány, a természetjog, vagy a morál változatos és változékony elveit. Ezeknek az értelmező döntéseknek és a bennük megállapított normatív objektivációknak is az értelmezett Alkotmány rendelkezéseihez hasonlóan konzisztens, tehát ellentmondásmentes rendszert kell alkotniuk. Ha az Alkotmánybíróság valamely újabb ügy elbírálásában mégis olyan következtetéshez jutna, amely ellentétes valamely korábban kihirdetett álláspontjával, ezt kendőzés nélkül kifejezésre kell juttatnia és megfelelő indokolással meg kell alapoznia. Emellett lényeges újszerű vonása és követelménye a vizsgált alkotmányértelmezésnek korszakunkban az is, hogy tiszteletben tartsa a nemzetközi szervek, Magyarország esetében különösen a strasbourgi és a luxemburgi ítélkező szervek vonatkozó döntéseit és kötelező értelmezéseit. Az eddig mondottak összegezéseként megállapíthatjuk, hogy: az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés az alaptörvényben szereplő stipulativ, vagyis kötelező fogalmak és más előírások jelentésének az alkotmányi szövegezésnél pontosabb, részletesebb megállapítását tartalmazza. Az ilyen értelmezés tehát az Alkotmány alkalmazásánál számbavehető fogalomvariációk és normavariánsok közül kötelező jelleggel kijelöli a követendő változatokat, ezáltal olyan megvalósítási direktívákat, kötelező útmutatásokat ad, amelyek jogalkotói tiszteletben tartás esetén befolyásolják az egyéb jogszabályok jelentésállományát, valamint az azokat végrehajtó jogalkalmazó szervek működését és más címzettek megnyilvánulásait is.
4. A jogszabály alkotmányellenességének elbírálásához kapcsolódó konkrét alkotmányértelmezés keretében több ország alkotmánybírósági gyakorlata a bemutatott eljárásokon kívül kialakított három további sajátos megoldást.
a) Közülük az egyik alkalmazására akkor kerülhet sor, ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az indítványban kifogásolt jogszabály tárgyilagos értelmezés szerint nem minősül alkotmányellenesnek, alkotmányellenessé vált azonban az egységes bírósági gyakorlatban alkalmazott értelmezése, vagyis a bíróság alkotta jog. Ez esetben az Alkotmánybíróság a tárgyilagos értelmezés szerint nem alkotmányellenes jogszabályt érintetlenül hagyja, alkotmányellenessége folytán azonban semmissé nyilvánítja a jogalkalmazói alkotmányellenes értelmezés folytán kialakult jogi normát, az ún. élő jogot.
b) Ha a jogszabályi rendelkezés alkotmányossága éppen a szabályozás hiányossága vagy homályossága miatt kérdéses, az Alkotmánybíróság kifejezetten is megállapíthatja a jogszabály alkotmányos tartományát, meghatározhatja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a vizsgált norma értelmezéseinek meg kell felelniük.
c) Ha az érintett jogszabálynak van (egy vagy több) olyan értelmezése is, amely az alkotmányos követelményeknek megfelel, az Alkotmánybíróságnak nem feltétlenül kell megállapítania a jogszabály alkotmányellenességét. A normát nem kell minden esetben megsemmisíteni csupán azért, mert az alkotmányos követelményeknek meg nem felelő értelmezése is lehetséges vagy előfordul. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az alkotmányossági vizsgálatnál a jogszabálynak az az értelmezése, amelyet a joggyakorlat egységesen követ. Az Alkotmánybíróság azonban a hatályos jogot lehetőleg kíméli, elkerüli a jogszabályi rendelkezés megsemmisítését, illetőleg a törvényhozó felhívását arra, hogy alkosson jogot, ha a jogrend alkotmányosságát és a jogbiztonságot enélkül is érvényesíteni lehet. Ilyenkor az Alkotmánybíróság azoknak az értelmezéseknek a körét határozza meg általában, amelyek esetében a jogszabály az Alkotmánnyal összhangban van.
A fentiek nagyrészt vonatkoznak az Alkotmánybíróság által gyakorolt absztrakt alkotmányértelmezésre is. Sem az Alkotmányhoz kötöttség, sem az általános kötelező jelleg tekintetében nincs különbség az alkotmányértelmezés konkrét és absztrakt változata között. Nyilvánvaló különbözőségként kell azonban hangsúlyoznunk, hogy az absztrakt alkotmányértelmezés nem kapcsolódik sem alkotmányellenességet állító és kifogásoló indítványhoz, sem jogszabállyal vagy jogalkotói mulasztással előidézett alkotmánysértéshez és annak alkotmánybírósági megszüntetéséhez. Az Alkotmánybíróság hiteles, absztrakt alkotmányértelmezést csak meghatározott jogalanyok kezdeményezésére végezhet. A kezdeményezésben
- 126/127 -
pontosan meg kell jelölni az Alkotmány értelmezendő rendelkezését és az értelmezést szükségessé tevő alkotmányossági problémát.
5. Egyetértéssel fogadhatjuk Bragyova Andrásnak azt a következtetését, amely szerint az alkotmánybíráskodás ugyancsak lényeges megkülönböztető vonása a döntésekben alkalmazott jogi érvelés különlegessége.[5] A rendes bírói döntés a jogrendszertől függ, annak normái határozzák meg és igazolják tartalmát. A jogrendszer is függ a bírói döntéstől, mert a bírói döntések rekonstruálják a jogot és a bírói döntés jogereje révén maga is a jogrendszer részévé válik. A bíráskodás e jellemzője alapján az alkotmánybíráskodás is bíráskodás, mert döntéseinek éppúgy jogi igazolással kell bírniuk, mint a bírósági döntéseknek. Főleg a jogi érvelés, a jogi következtetés ereje az, ami az alkotmánybíráskodást bíráskodássá teszi. Lényeges megkülönböztető ismérve azonban az alkotmánybíráskodásnak, hogy joghoz kötöttsége alkotmánykötöttségben nyilvánul meg. Az alkotmánybírósági döntésekben sokkal nagyobb szerep jut a dogmatikai érvelésnek, mint a rendes bíróság jogalkalmazó ítélkezésében. Ezzel függ össze, hogy az alkotmánybírósági döntésekben rendszerint hosszú indokolást, részletező érvelési láncolatot találunk. Az alkotmányi rendelkezések ugyanis, amelyeket az Alkotmánybíróságok alkalmaznak többnyire olyan szabályok, amelyek hiteles és kötelező alkotmányértelmezés, tehát dogmatikai kiegészítés nélkül alig alkalmazhatók. Az Alkotmánybíróságra tehát kiemelkedő szerep hárul a jogrendszer alkotmányosságát és alkotmányosodását szolgáló alkotmányértelmezésben. A különböző időpontban született alkotmánybírósági határozatok rendelkező részei nem lehetnek egymással ellentétesek, tehát ellentmondásmentesnek, azaz konzisztensnek kell lenniük. Az alkotmánybíráskodás legitimációjának egyik nélkülözhetetlen eszköze a döntések jogi érveléssel való alátámasztottsága (warrant-ja). Az Alkotmányból levezetett, egymásra épülő, tehát nemcsak ellentmondásmentes, hanem szoros összefüggésben álló, vagyis koherens érvek nyilvánosságra hozásuk révén az érintettek és az érdekeltek által ellenőrizhetővé és értékelhetővé válnak. A jelzett követelményeknek megfelelő döntésekben és indokolásukban megnyilvánuló alkotmánybírósági alkotmányértelmezés tudományos, politikai és társadalmi ellenőrizhetősége, kritizálhatósága az egyébként megfellebbezhetetlen, más szerv által felülbírálhatatlan alkotmánybírósági döntések alkotmányosságának és az Alkotmánybíróság tudományos, társadalmi, politikai elfogadottságának legfőbb eszköze és biztosítéka. Az alkotmánybírósági döntések kötelező ereje és dogmatikai meggyőző hatása közötti megkülönböztetés magában rejti annak lehetőségét és szükségességét is, hogy tartalmasabb, koherensebb, korszerűbb, alkotmányosabb érveléssel - esetleg a megalapozott kritikák hatására - az Alkotmánybíróság megváltoztatja korábbi döntését. A hosszabb ideje működő alkotmánybíráskodásban erre számos példát találunk. Méltán állíthatjuk, hogy a mindenkire kötelező és megfellebbezhetetlen alkotmánybírósági döntések tényleges, informális jogorvoslati fóruma a tudományosan megalapozott, és ezáltal hasznosításra érdemes kritika. ■
JEGYZETEK
[1] Ádám Antal: A középmérték és az értékpluralitás elméletének íve. Közjogi Szemle 2010. június
[2] Ádám Antal: A magyar Alkotmányból hiányzó alapértékekről. Közjogi Szemle 2009. március
[3] Sári János: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest 2001
[4] Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2009
[5] Bragyova András: Az alkotmánybíróság elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó - MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest 1994. 185-186. o.
Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 195-209. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
