"A szöveg három lényegi állítást tesz; elsőként azt, hogy fontos különbséget tenni az alkotmányt elfogadó és elutasító álláspontok között. A második, ehhez kapcsolódó kiindulópontja az elemzésnek, hogy nem létezik értéksemleges alkotmányjog-tudomány. Harmadsorban pedig amellett érvel, hogy a jogirodalmi szövegek a negyedik módosítás után már nem egy, hanem két tengely mentén értelmezhetők: az Alaptörvény legitimitását elutasító és azt elfogadó álláspontok mellett a közjogi rendszerről belső és külső nézőpontból tett állítások is elkülöníthetők."
E tanulmány célja, hogy egy lehetséges értelmezési keretet vázoljon fel a 2010 utáni magyarországi közjogi fordulattal foglalkozó jogirodalmi viták köré. A szöveg három lényegi állítást tesz; elsőként azt, hogy fontos különbséget tenni az alkotmányt elfogadó és elutasító álláspontok között. A második, ehhez kapcsolódó kiindulópontja az elemzésnek, hogy nem létezik értéksemleges alkotmányjog-tudomány. Harmadsorban pedig amellett érvel, hogy a jogirodalmi szövegek a negyedik módosítás után már nem egy, hanem két tengely mentén értelmezhetők: az Alaptörvény legitimitását elutasító és azt elfogadó álláspontok mellett a közjogi rendszerről belső és külső nézőpontból tett állítások is elkülöníthetők.
Az elemzés során a nemzetállamok jogrendszereit olyan politikai intézményeknek tekintem, amelyek megjelenítik a politikai közösségeknek az igazságosságról alkotott felfogását;[1] így azt is, hogy az adott közösség összetartozása milyen értékeken alapszik. Ebből is következik, hogy a jogi dokumentumokat nem lehet semlegesen, értékítélet nélkül írni, mivel maga a jog, amelyre a jogirodalom szereplői reflektálnak, s amihez a saját viszonyulásukat meghatározzák, nem értéksemleges, hanem a politikai együttműködés alapjait meghatározó értékek közvetítője, s a jogirodalmi szövegek is az elemzett jogszabályok mögötti értéktartalomhoz képest pozícionálják magukat. A pozitív jogi elemzés tehát nem elfogulatlan, hanem a fennálló rendszert támogató álláspontot foglal el; azaz, a létező jog semleges leírására törekvő elemzés hozzájárulhat a rezsim legitimálásához. Az írás ennek alapján vizsgálja a 2010 után született közjogi változásokat elemző vagy azokról - látszólag tényszerűen - tudósító szövegek állításait.
A különböző szerzők szövegeit az alapján helyezem el a jogirodalomban, hogy a magyarországi közjogi változásokról alkotott állásfoglalásukon keresztül hogyan viszonyulnak az alkotmányosság értékeihez.[2] Tisztában vagyok azzal, hogy minden csoportosítás egyben leegyszerűsítés is, de a társadalomtudományok szükségszerűen kategorizálnak, s saját álláspontom bemutatásához is ez tűnt a legkézenfekvőbb, a diskurzus megértését segítő módszernek. Ráadásul, a kialakult jogirodalmi vitákban meggyökeresedett az a megközelítés, hogy a szerzők besorolják egymást és saját magukat is. Az írás nem tekinti feladatának a szerzők értékelését aszerint, hogy cselekedeteik (írásaik) meggyőződésük szerint a jó előmozdítására irányulnak-e. Az elemzésből kimaradnak azok a közjoggal foglalkozó szerzők, akik - bár tehették volna - nem reflektáltak a 2010 után körülöttük zajló változásokra; jóllehet, a hallgatás is értékelhető az elfogadás/belenyugvás csendes formájaként, s így morális kérdéseket is felvethet. Olyan ambícióm sincs, hogy az erényelmélet segítségével a szerzőket tulajdonságaik alapján, ellentétpárok használatával értékeljem, mint például: okosság-butaság, bátorság-gyávaság, mértékletesség-karriervágy.[3] Ugyanakkor nem vitatom, hogy más értelmezési keretekben a cselekvők erényeinek vizsgálata is létjogosult lehet; s azt sem, hogy esetenként az elemzett művek szerzői megítélik a vitapartnereiket. Ennek a szempontnak a felvetését
- 39/40 -
az is indokolja, hogy a magyarországi alkotmányjoggal foglalkozók közössége egy pici és zárt világ, ahol a vita egy része nem a publikált szövegekben, hanem személyes interakciók során zajlik. (A későbbiekben erre a szempontra utalok annak kapcsán, hogy a szerzők erkölcsi rosszallással kommentálják a vitapartnereik álláspontját.) Ennek az elemzésnek a tárgya mégsem ez, hanem a szerzőknek a jogtudományi írásaiból kiolvasható - a 2010 utáni közjogi rendszerről alkotott - állásfoglalásainak vizsgálata.
A következőkben a jogirodalom áttekintése során elsősorban olyan jogtudományi munkákra támaszkodom, amelyek a jogirodalmi vitákban referenciapontokká váltak, illetve karakteresen jelenítenek meg álláspontokat, vagy éppen az álláspontok változásait jelzik. Elsősorban azoknak a szerzőknek az írásaira fókuszálok, akik megpróbálták a jogirodalmi vitát valamilyen értelmezési keretbe helyezni - nem célom tehát a téma feldolgozását illetően a teljeskörű seregszemle. A jogirodalom elemzése során esetenként nem csak hosszabb tanulmányokra, hanem rövidebb esszékre is hivatkozom.
Az írás fókuszát az akadémiai szférára szűkítettem, így az elemzés nem tér ki arra, hogy az Alkotmánybíróság határozataiból, az alkotmánybírák különvéleményeiből és párhuzamos indokolásaiból milyen viták rajzolódnak ki az Alaptörvényről, illetve az ahhoz kapcsolódó gyakorlat jellemzőiről, és nem foglalkozom a nemzetközi fórumok észrevételeivel, kritikáival sem. A szöveg nem azzal az igénnyel íródott, hogy megállapításai alkalmazhatók legyenek a jogalkalmazókra, az alkotmánybírákra vagy a politikusokra. Ha érintem is például egyes miniszterek, alkotmánybírók jogtudományi írásait, azok kapcsán a miniszteri vagy az alkotmánybírói tevékenységük csak annyiban érdekel, hogy a pozíció mellett született szövegeik reflexívek-e.
Az írás továbbá nem elemzi azt a Tóth Gábor Attila által felvetett kérdést sem, hogy az új közjogi rendszer ellenzőjének lenni együtt jár-e az intézményekből, pozíciókból, állásokból való fokozatos kiszorulással, mely jelenségre a szerző a "sarlatánok térfoglalása és kritikus elmék emigrációjaként" utal.[4] Ez a kérdés elsősorban abból a szempontból lenne fontos, hogy a szövegek írói milyen intézményes háttérrel rendelkeznek, vállalnak-e vezetői pozíciókat; azaz, hogy ki és milyen pozícióból beszél a szövegekben. Az írás ezzel a kérdéssel - a korábban említetteken túl - amiatt nem foglalkozik, mivel ez a kérdés egy gyorsuló ütemben kormányzati kontroll alá kerülő intézményi környezetben egyéni történeteken és az intézményi változásokra reflektáló döntéseken keresztül lenne vizsgálható.
Előrebocsátom, hogy saját, a szövegben is megjelenített álláspontom szerint a magyarországi jogrendszer autoritásigénye leginkább a nebulók felett pálcával strázsáló pedellus tekintélyelvűségéhez hasonlítható, mert ez a rendszer morális értelemben nem tekinti egyenlőnek a politikai közösség tagjait, s olyan intézményeket hozott létre, amelyek a jogállami elvek alapján nem igazolhatók.[5] Álláspontom szerint az új, antiegalitariánus közjogi rendszer tagadja azt a követelményt, hogy "ne részesítsünk senkit előnyben vagy hátrányban a jó életről alkotott felfogása alapján".[6] Ezt figyelembe véve, a 2010 utáni magyarországi közjogi rendszer az alkotmányos demokráciákat jellemző politikai moralitás elvei felől szemlélve politikán kívüli/előtti jelenségnek is tekinthető, a közösség tagjai szabadságának korlátozása miatt. Megjegyzem, ez a kérdés az önkényuralmi rendszerek elemzésénél gyakran felmerül; az antik görög politikai rendszereket elemzők gyakran viszonyultak hasonló módon a türanniszhoz.[7]
A következőkben - a jogirodalom elemzése során - az Alaptörvény legitimitásának tárgyalásakor azokat az álláspontokat vizsgálom, amelyek ahhoz a kérdéshez kapcsolódnak, hogy az Alaptörvény megfelel-e az alkotmányosság elveinek. A legalitás tárgyalásakor pedig azokra a véleményekre térek ki, amelyek arra a kérdésre fókuszálnak, hogy a kétharmados többségnek volt-e felhatalmazása az Alaptörvény elfogadására. A legalitás kérdése kapcsán azok a szerzők, akik szerint az Alaptörvény igazolhatatlan, illetve az egyenlőség alapjait sértő intézményeket hozott létre, érvelhetnek amellett, hogy számukra másodlagos az a kérdés, hogy a dokumentum elfogadása jogszerűen zajlott-e le, mert a jogszerű elfogadás önmagában nem elég erős érv az Alaptörvény igazolásához. E tanulmány szerzője az utóbbi álláspontot elfogadva értelmezi a jogirodalmi vitákat.
Ha olyan erkölcsi dilemmákat vizsgálunk, amelyekkel a 2010 utáni közjogi korszakváltás idején jogtu-
- 40/41 -
dósok szembesültek, akkor a kontextus megtalálásához nem haszontalan közjogtörténeti eseményeket is felidézni. írásom fő kérdéseit két rövid, a magyarországi jogirodalomban alaposan feldolgozott történeti eseten keresztül kívánom előkészíteni. Ezzel az a célom, hogy a dolgozat által elemzett kérdéseket előbb időben, majd később térben és időben is elszakítsam a 2010 utáni magyarországi helyzettől. Másrészt, amiatt is teszem ezt, hogy reflektáltabb legyen az olvasatom, és kevésbé befolyásoljon mindennapos rossz tapasztalatom a fennálló rendszerről. Elsősorban olyan közjogi korszakok hagyománya érdekelt, amikor az egyenlőség alapjain esett csorba; hogy miért éppen ezek a párhuzamok foglalkoztatnak, arra a szövegben később - az Alaptörvény ellenzői közötti véleménykülönbségek elemzésekor - még visszatérek. Elmúlt korok nehéz esetein keresztül könnyebben láthatóvá válik az is, hogy a jogtudomány semlegessége éppúgy illúzió, mint más társadalomtudományoké; a kérdés inkább az, hogy a jogtudósok számára milyen erkölcsi dilemmák merülnek fel, ha az egyenlőség alapjait sértő jogi szabályozásokkal szembesülnek.
Az első eset a két világháború közötti Magyarországra visz minket vissza. Schweitzer Gábor egy "tisztességes jogtanár", Molnár Kálmán (1881-1961) példáján keresztül szemlélteti, hogy a zsidótörvények idején milyen erkölcsi dilemmákat vetettek fel a hazai alkotmányjogászok számára a jogegyenlőséget sárba tipró közjogi változások; valamint vizsgálja azt a kérdést, hogy voltak-e olyanok, akik szembenéztek e dilemmákkal.[8] Molnár 1938-ban úgy látta, hogy a zsidótörvények a jogegyenlőséggel együtt a jogrendet is felszámolták, s e véleményének tankönyvében is hangot adott.[9] Kiállása a hazai jogtudományban kevés követőre talált. Az 1938. május 5-én keresztény írók, művészek és tudósok által a Pesti Naplóban közzétett, a zsidótörvények ellen tiltakozó nyilatkozathoz a magyarországi jogtudósok közül Molnár mellett csupán Polner Ödön (1865-1961) csatlakozott. A kor más jogász kutatói, oktatói Molnárétól és Polnerétől eltérő válaszokat adtak a korszakban a felmerülő kérdésekre; Szontagh Vilmos és Kaas Albert például önálló kiadványokat jelentettek meg a zsidótörvények igazolásáról.[10] Molnár Kálmán pályájának ez az aspektusa - hogy jogtudósként szembenézett az erkölcsi dilemmákkal, és azokra morális ihletésű választ adott - csak 2010 után, Schweitzer kutatásai révén vált jól dokumentálttá a magyarországi jogirodalomban. Schweitzer Gábor joggal utal Molnár-alakja kapcsán - akit később inkább a jogegyenlőséghez kapcsolódó morális elvek melletti kiállása, semmint jogtudományi munkásságának értéke tett ismertté -a bibliai szentenciára, miszerint "ideje van a hallgatásnak, és ideje van a beszédnek". Az alkotmányjoggal foglalkozók esetében sokszor erkölcsi állásfoglalást is jelent az, hogy miképp értékelik a közjogi rendszert, amelyben élnek, és arról milyen módon írnak.[11] Molnár Kálmánnak a zsidótörvények idején az egyenlőség melletti kiállását különösen érdekessé teszi az a körülmény, hogy ahhoz saját antiszemita nézetein is felül kellett emelkednie.[12]
Második történeti példám a Vichy-féle franciaországi rezsim (1940-1944) által 1940-41-ben elfogadott zsidótörvényekhez kapcsolódik. A Vichy-féle Franciaország faji jogalkotására reflektáló jogirodalmát Paksy Máté dolgozta fel részletesen; az ismert politikatudós, Maurice Duverger ügyén keresztül.[13] Duverger a zsidótörvények értelmezéséről hosszú és nem éppen kritikus szöveget írt egy meghatározó francia folyóiratban, amit később azzal magyarázott, hogy csupán egy technikai, értékítéletet nem tartalmazó kommentárt írt a zsidótörvényekről.[14] A vitában olyan kérdések merültek fel, hogy ezzel az írással a szerző hozzájárult-e az antiszemitizmus legitimálásához, illetve felvethető-e a jogtudósok erkölcsi felelőssége a törvény puszta kommentálása, az antiszemita jog banalizálása vagy a fennálló rendszer legitimációjának erősítése miatt.[15] A vitában felmerült, hogy az írást a karriervágy is motiválta, amellett, hogy a szerző - tévesen - hitt a jogdogmatika semlegességében.[16] A korábban kifejtettek értelmében az erkölcsileg nem semleges, az egyenlőség alapjait sértő jogszabály állásfoglalás nélküli kommentálása annak tartalma melletti kiállást is jelent. Érdekes adalék a történethez, hogy Paksy Máté szerint Franciaországban a jogtudomány képviselői csupán "a faji törvények félévszázados »jubileuma« környékén jutottak el odáig, hogy végiggondolják a Vichy-rendszer összes következményét".[17] A jogtudósi közösségekre sem vet jó fényt, ha elmaradnak az erkölcsileg érzékeny kérdésekről folytatott viták.
- 41/42 -
A 2010 utáni közjogi változások - különösen az Alaptörvény - értékelése az alkotmányjoggal foglalkozók között korábban nem látott mértékű megosztottságot teremtett. Csink Lóránt és Fröhlich Johanna Egy alkotmány margójára című könyvéről szóló recenziójában Sólyom Péter 2012-ben az Alaptörvénnyel kapcsolatos eltérő álláspontok láttán közjogi hidegháborúról írt: szerinte a politikai szembenállás elsorvasztja a vitát.[18] A reflexió kölcsönös hiánya az alkotmányjoggal foglalkozók közötti tudományos diskurzust veszélyezteti: egy szakmai közegben kell, hogy legyenek vitapartnerek, akikkel szemben lehet érvelni, állításokat megfogalmazni. A következőkben az Alaptörvényt elfogadó és elutasító alkotmányjoggal foglalkozó kutatók megosztottságának történetét tekintem át a 2010 után írt szövegek segítségével, majd azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy az Alaptörvény módosításai megszüntették vagy átalakították-e a közjogászok közötti "hidegháborút". A későbbi változások közül különösen érdekes a negyedik módosítás, hiszen azt az Alaptörvény korábbi támogatói közül is sokan az alkotmányosságra és a közjogi folytonosságra mért súlyos csapásként értékelték.
Mint minden történetet, ezt is az előtörténetével érdemes kezdeni: a jogállami forradalom 1989-es alkotmánya nem keletkeztetett a 2010 után kialakulókhoz hasonló törésvonalakat, elfogadhatóságáról sokáig szakmai konszenzus uralkodott, csak a húsz évnél is hosszabbra nyúlt történet végén borzolta a kedélyeket néhány, a közjogi rendszerváltás előszelével érkező "coming out". 2009-ben egy (feltehetően változásokban bízó) alkotmányjogász egy pécsi konferencián[19] már azzal a javaslattal rukkolt elő, hogy "a Szent Korona-tan és a Szentírás alapján kell újjászervezni a magyar alkotmányt",[20] amely akkor még meghökkentő álláspont volt. Ma - néhány év távlatából - az új közjogi berendezkedést alakító egyik befolyásos nézet első megnyilvánulásának tűnik az egykor hitetlenkedve fogadott kijelentés.
A 2010 utáni politikai megosztottság kezdetben nem vezetett érdemi vitákhoz; esetenként inkább az történt, hogy az egyes álláspontok képviselői úgy tekintettek a tőlük eltérő állásponton lévőkre, mint akik kiléptek a szakmai diskurzusból. Tóth Gábor Attila egy 2012-ben tartott előadásában arról beszélt,[21] hogy az alkotmányjogászok az Alaptörvényhez való viszonyuk szerint két szekértáborra oszlanak. Az első csoportot az Alaptörvény apologétáinak nevezte, akik az Alaptörvény legitimitását védik és igazolják. Értelmezésem szerint a fogadott és fogadatlan prókátorok serege mellett ide sorolhatók azok is, akik a legitimitás elfogadása mellett nevesítenek problémákat; tehát azok, akik szerint az Alaptörvény a jogállami működést nem veszélyezteti. A másik álláspont képviselőit Tóth destruktívakként azonosítja: ők azok, akik az Alaptörvényt elutasítják, mert azt gondolják, hogy az nem képes egy alkotmány integratív funkcióját betölteni.[22] (Az "apologéta" és "destruktív" megnevezés persze akár meg is fordítható, attól függően, hogy mit honnan nézünk. Az alkotmányosság értékei felől nézve az alkotmányjogászokat, amellett lennék, hogy az Alaptörvény védelmezői a destruktívak, ellenfeleik pedig az alkotmányosság apologétái.) Hogy a felosztás lényegét egyértelműbbé tegyem, a továbbiakban nem az apologéta és destruktív elnevezéseket használom, hanem az Alaptörvény elfogadói és ellenfelei között teszek különbséget, ugyanis álláspontom szerint ez a felosztás képezi le a jogirodalomban uralkodó megosztottság lényegét.[23]
Jakab András egy, az Állam- és Jogtudomány című folyóiratban megjelent recenziójában - a jogirodalom destruktív és apologéta szerzőkre való felosztásától ódzkodva - alternatív, hármas kategorizálást javasolt.[24] Nála az Alaptörvényt elfogadók és maradéktalanul elutasítók mellett harmadik, köztes kategóriaként jelennek meg "a kritika és a jogdogmatikai küzdelem" képviselői. Ezt a megközelítést később az Alaptörvény elfogadói közül a legkritikusabb szerző,[25] Szente Zoltán is pártfogásába vette, amikor egy írásában a Jakab-féle felosztást Tóth Gábor Attiláénál "kifinomultabb" csoportosításként értékeli.[26] Kérdés, hogy mennyire használható a Jakab által javasolt "kritika és jogdogmatikai küzdelem" kategória. Ha az elnevezésből indulunk ki, felmerül, hogy az miképp lehet alkalmas alkotmányjogászok azonosítására, figyelembe véve, hogy a kritikai hozzáállás általában is jellemzi a normatív jogtudományi elemzéseket. A kritikához hasonlóan, a jogdogmatikai küzdelem sem feltétlenül csak a köztes csoportba tartozók ismérve. Maga az elnevezés - Jakab értelmezésében[27] - feltehetően a magyarországi jog fogalmi rendszerének kritikus, valamint az alkotmányosság elveihez ragaszkodó értelmezésére utal. Vagyis, ezen felosz-
- 42/43 -
tás szerint a gyakorlatot segítő koherens fogalmi rendszer kiépítése, az általános fogalmak tisztázása erre a csoportra hárul. Ez viszont aligha lehet az alkotmányjogászok egy csoportjának meghatározó ismérve, mert elfogadni és elutasítani úgy is lehet egy alkotmányt, hogy emellett a szerzők a jogdogmatikai elemzésről és kritikáról sem mondanak le. A 89-es Alkotmányt elfogadók többsége aligha gondolta, hogy annak nincsenek olyan intézményei, melyek átértelmezésre vagy épp módosításra szorulnak. Így azokat, akik azt gondolták, hogy a Harmadik Köztársaság szilárd intézményi alapokon nyugodott, s olyan alkotmányos értékeket hordozott, amelyekhez kötődhet(t)ünk, ez az álláspontjuk nem tartotta vissza attól, hogy az egyes alapjogi területek szabályozásával vagy az AB gyakorlatával szemben kritikát fogalmazzanak meg.[28] Az viszont igaz, hogy az Alaptörvény elutasítói szerint a közjogi fordulat után a gyakorlatot segítő koherens fogalmi rendszer kiépítése már nem lehetséges, hiszen az új Alaptörvény az alkotmányosság elveit sérti. Azaz, a két csoport közötti egyik meghatározó különbség, hogy az új közjogi rendszer elutasítói azt gondolják, hogy az Alaptörvény esetében - szemben a 89-es Alkotmánnyal -a problémák nem simíthatók el értelmezéssel, így az az alkotmányértelmezési módszer, amely a korábbi alkotmány esetében elfogadható volt, az új közjogi rendszerben morális problémákat vet fel; azáltal, hogy hozzájárul az immorális alkotmány legitimálásához.
A Jakab-féle felosztás a szerző által kifejtettek alapján a következőképp is értelmezhető: az első csoportba azok a közjogászok tartoznak, akik szerint a 2010 utáni közjogi változások legálisak és legitimek; a második kategória azokat tömöríti, akik szerint pusztán formális értelemben legális - és emellett illegitim - az Alaptörvény, illetve idesorolja azokat is, akik szerint legális, de a legitimitása kérdéses; a harmadik csoport pedig azokat az elutasítókat jelenti, akik szerint az átalakulás sem nem legális, sem nem legitim.
Jakab csoportosítása alapján az elfogadók között inkább csak kormányzati vezetők (ideértem azon szerzőket is, akik a szövegeik megírása után jutottak pozícióhoz)[29] vagy nem kifejezetten alkotmányjoggal foglalkozó, de az Alaptörvénnyel kapcsolatos vitákba bekapcsolódott (például közigazgatási jogász) szerzők[30] maradnak. A hatalom első két csoportba sorolható barátait, úgymond, "a kritika és a jogdogmatikai küzdelem" valóban nem jellemzi, így viszont nem tudnak bekapcsolódni a komolyabb jogtudományi vitákba, leginkább csak külső szemlélőként kommentálhatják azokat. Másrészt, a köztes kategóriába kerülők álláspontjai között lényegi különbségek lehetnek. Így ezt a felosztást amiatt nem tartom használhatónak, mert azokat az elfogadókat különbözteti meg, akik egyébként is kívül vannak a vitán, és azokat mossa egybe, akik között az érdemi választóvonalak húzódnak. Az sem világos, hogy Jakab miért gondolja, hogy az elutasítók, azaz a harmadik kategória szerint "értelmezési diskurzusokba sem szabad beszállni, hiszen az legitimálná az elfogadhatatlant",[31] ezzel ugyanis az Alaptörvény értelmezési vitájából is kizárná az Alaptörvény elutasítóit. Meglátásom szerint véleményét az általa destruktívként hivatkozott szövegek nem támasztják alá.
Szente Zoltán említett írásában amellett érvel, hogy az "apologéták-destruktívak" dichotómia "alkalmas lehet egyes szerzők megbélyegzésére". Erre Tóth Gábor Attila A jogok törvénye: Értekezések az alkotmányos szabadságról című könyvét hozza példának,[32] melyben szerinte a szerző "erős erkölcsi rosszallást" köt az elfogadó állásponthoz.[33] Az erkölcsi rosszallás persze valóban ott lappang a sorok között, de tegyük hozzá, hogy ugyanez jelen van az elfogadók írásaiban is az elutasítókkal szemben. Megjegyzem, hogy az erkölcsi rosszallás kifejeződése közvetlen hatással lehet a viták elmaradására is: a másik fél álláspontjára való hivatkozás hiánya mögött sokszor nem annyira az olvasás hiánya, mint inkább morális megfontolások alapján hozott értékítéletek és eltérő jogtudományi szerepfelfogások állhatnak.[34] Sőt, Jakab és Szente (lásd később) csoportosítását is lehet úgy értelmezni, hogy a köztes kategória, a "jogdogmatikai küzdelem" vívói tanúsítják a morálisan igazolható magatartást. Hogy a szerzők minősítését elkerülje, Szente "magyarázatkísérletek, s nem egyes szerzők értékelésére"[35] törekszik, mintha a kettő egymástól elválasztható lenne. Törekvése sikertelen, hiszen az ő írásában is megjelennek morális alapú értékítéletek. Egy reflektálatlanabb elfogadó álláspontról például így ír: "Álszent dolog azonban egyes intézmények vagy megoldások nemzetközi példáiról beszélni, miközben az európai intézményektől emberi jogi szervezeteken keresztül a nemzetközi szakmai és politikai közvéleményig általános kritikával illették a magyar Alaptörvényt".[36] (Itt alighanem Szente is szerzőket értékel, amikor álszent beszédmódról tesz említést.) Végül lényegében Jakabéhoz hasonló módon tesz különbséget három csoport, az apolo-
- 43/44 -
getikus magyarázatkísérletek és a hallgatólagos támogatás, a "konstruktív" magyarázatok, valamint a szkeptikus és elutasító magyarázatok között.[37] A konstruktívak köztes kategóriája Szente értelmezése szerint annak magyarázatára törekszik, hogy "az új alkotmányos rendszerben hogyan biztosíthatók a modern európai konstitucionalizmus, illetve jogállamiság értékei".[38]
Szente szövegéből mintha az értéksemleges tudomány létezéséről táplált illúzió sejlene fel, amikor a következőket írja: "A semleges, távolságtartó elemzési módszer általában erényt jelent, ám az Alaptörvénnyel szemben felhozott legfontosabb bírálatok figyelmen kívül hagyása mégiscsak azt sugallja, hogy az új alkotmány csupán egy a modern alaptörvények közül."[39] Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a semleges elemzési módszer nemhogy erényt nem jelent, de még csak nem is létezik. Egy társadalomtudományi munkánál azonosítani legfeljebb a kutató szándékainak elleplezésére irányuló törekvés meglétét vagy éppen annak hiányát lehet. A 2010 utáni közjogi változásokról szóló elemzések írói morális szempontok alapján pártolják vagy ellenzik a történteket, s ebből szükségképpen adódik a másik álláspontjának morális elvek alapján történő megítélése. Az eltérő felosztások elfogadása mögött akár tudománymódszertani különbségek is meghúzódhatnak; a köztes pozíciót elfoglalók érvelhetnének például úgy, hogy nem tartják kellően tudományosnak a határozott értékítéletet tartalmazó társadalomtudományi elemzést.
Összegezve, más csoportosításoknál használhatóbbnak tartom az Alaptörvény elfogadói és elutasítói közötti különbségtételt, mert a hozzáállás támogató vagy elutasító voltát tartom az elkülönülés alapjának, és ezt nem amiatt gondolom így, mert a jogirodalomban jelenlévő sokféle szakirodalmi interpretációt szeretném leegyszerűsíteni. A miértre a válasz egy Sajó Andrástól kölcsönzött metaforával jól szemléltethető. Sajó Az önkorlátozó hatalom című monográfiájában a hatalmi ágak egyensúlyát úgy írja le, hogy egy elképzelt libikóka egyik oldalán himbálódzik a végrehajtó hatalom, a másik oldalán a törvényhozás, a hinta közepén pedig "súlykiegyenlítő manó" képében billeg ide-oda az Alkotmánybíróság.[40] (S bár erről nem szól a fáma, de feltehetően ott állhat a libikóka közelében a hintázó gyermekek gondviselője, az igazságszolgáltatás.) Visszatérve a csoportosításhoz: nehézkes az olyan megfigyelők közötti diskurzus, akik közül vannak, akik úgy látják, hogy a játszótéren már csak egy valaki ül a mérleghintán, míg közülük mások azt állítják, hogy a hinta mindkét végén ülnek, sőt, még az egyensúlyozó manó sem huppant le a földre. Az értelmes vita pedig szinte kizárt az Alaptörvény ellenzői, valamint azon támogatói között, akik az elutasítókhoz hasonlóan szintén úgy látják, hogy már csak a hinta földet érő részén kuporgó alak maradt a játszótéren, és ő "hintázik" egyedül, ám ezt nem tartják bajnak - hiszen az utóbbiak egészen más fogalmi készletet használnak, és más elméleti keretben gondolkodnak. Azonban úgy gondolom, hogy az új közjogi rendszer elfogadói között is meg lehet különböztetni - ahogy Jakab írja - egy olyan csoportot, amelynek tagjait a kritika és a jogdogmatikai küzdelem jellemzi (együttműködő) és egy másik csoportot, amelynek tagjairól ez nem mondható el (az alkotmánypropaganda képviselői), de az utóbbiak valójában kívül állnak a vitán. De az elutasítók között is - erre még a későbbiekben visszatérek - körvonalazódik egy radikálisabb álláspont (radikálisok) és egy mérsékeltebb álláspont (mérsékeltek).
| Alaptörvény | |||
| elfogadó | elutasító | ||
| alkotmánypropaganda | együttműködő | mérsékelt | radikális |
| az alkotmány képes integrálni a politikai közösséget és/vagy az alkotmányosság elvei (hatalmi ágak szétválasztása, garanciaként működő emberi jogok, egyenlőség, demokratikus választások), ha vannak is problémák, részei a rendszernek és/vagy alkotmányértelmezéssel a rendszerszintű problémák kezelhetők és/vagy kontinuitás áll fenn a 89-es Alkotmánnyal | az alkotmány nem képes integrálni a politikai közösséget és/vagy az alkotmányosság legalább egy elve megszűnt működni (hatalmi ágak szétválasztása, garanciaként működő emberi jogok, egyenlőség, demokratikus választások) és/vagy alkotmányértelmezéssel a rendszerszintű problémák nem kezelhetők és/vagy nincs kontinuitás a 89-es Alkotmánnyal | ||
- 44/45 -
Az Alaptörvény elfogadása után a Tóth Gábor Attila által szerkesztett, Disunited Nation című kötet[41] gyűjtötte először össze a Magyarországgal foglalkozó liberális alkotmányjogászok álláspontjait. A szerkesztő bevezetőjében összegzi a kötet szerzőinek közös álláspontját: az Alaptörvény nem teljesíti a modern alkotmányok integratív funkcióját, mivel a kormányon lévők akaratát szolgálja, a republikánus tradíciótól elszakadó történeti narratívát kínál, és a politikai közösségen belül törésvonalakat hoz létre. A szerzők - a közös narratíván túl fel-felbukkanó véleménykülönbségek dacára - többnyire abban is egyetértenek, hogy az Alaptörvény visszalépés az alapjogvédelem korábban elért szintjéről.[42] Uitz Renáta ezt úgy fogalmazza meg a kötetben megjelent tanulmánya végén, hogy az egységességet ambicionáló új alkotmány nem támogatja, hogy európaiak és különbözők maradjunk.[43] Ehhez hozzátehetjük: éppen a társadalom képzelt egységességének a közjogi megfogalmazása és mércéül állítása teremt új egyenlőtlenségeket, és hoz létre törésvonalakat - erre is utalhat a kötet címében a 'Disunited Nation' szókapcsolat. Az álláspontot megjelenítő érvelések tipikus eleme - amely megjelenik például Bánkuti Miklós, Halmai Gábor és Kim Lane Scheppele közös tanulmányában -, hogy az új alkotmányos rendszer sem a fékeket és ellensúlyokat, sem az alapjogokat nem szabályozza megfelelően.[44]
Az Alaptörvényt bíráló írások visszatérő motívuma az 1989-es és a 2010-es közjogi rendszerváltások szembeállítása. A 89-es alkotmány gyakran jelenik úgy meg, az Alaptörvénnyel szembeállítva, mint az egyenlők közösségének olyan szimbóluma, amely -minden valaha volt hibája ellenére is - alkalmas volt a politikai közösség tagjainak az integrálására, illetve a tagok szempontjainak kölcsönös tiszteletben tartásán alapult. A lehetséges összehasonlítások közül valóban a 89-es Alkotmány és az Alaptörvény összevetése mondhat a legtöbbet az elemzőnek. A más alkotmányokkal való összehasonlítás kevesebbet árul el az Alaptörvénynek a destruktívak által azonosított problémáiról, a közjogi változások volumenének a megértését pedig még kevésbé segíti.[45]
A The Basic Law of Hungary. A First Commentary címmel közreadott kötet célja az Alaptörvénnyel kapcsolatos apologetika első megfogalmazása lehetett.[46] Csakhogy a benne szereplő tanulmányok többsége az érvek kifejtetlensége és reflektálatlansága miatt még a szakmai vita előmozdítására sem volt alkalmas; inkább gátolta, mintsem segítette a vita kibontakozását. Nem egy kiforrott, közös álláspontot megjelenítő tudományos mű, inkább jellemezhető az "Alaptörvény barátainak" az új alkotmány melletti kiállásaként.[47] Ez a "kommentár" az Alaptörvény egyes rendelkezéseinek az elemzését - a német alkotmánykommentárok műfaji sajátosságaitól idegen módon - meglepően röviden (csupán 294 oldal terjedelemben) intézi el. A szerzők - Horkay Hörcher Ferencnek a preambulummal foglalkozó értékes, de nem alkotmányjogi elemzést nyújtó tanulmánya kivételével - nem vonultatnak fel kiterjedt szakirodalmi apparátust.[48]
Az Alaptörvényt elfogadó álláspont reflektáltabb megfogalmazását adta közre később Az alkotmányozás a konszolidált demokráciákban (A rendszer újrakezdése vagy bukása) című, a Nomos Kiadónál megjelent kötet.[49] A német és angol nyelvű tanulmányokat tartalmazó kötet alapjául egy 2013. április 15-16-án, az Andrássy Egyetemen megrendezett konferencia előadásai szolgáltak. A szerkesztői előszó szerint a könyv alapfeltevése, hogy a 2008-as gazdasági válság olyan politikai és jogi következményekkel járt, amelyek az államok alkotmányos berendezkedését is érintették; az alapvető kérdés pedig az, hogy ezek a változások milyen folyamatokat jeleznek. Az Ellen Bos és Pócza Kálmán által szerkesztett kötetben a magyarországi közjogi rendszert átfogóan is elemző szerzők (Horkay Hörcher Ferenc, Herbert Küpper, Pócza Kálmán, Schanda Balázs) szerint az Alaptörvény a jogállami működést nem vagy nem feltétlenül veszélyezteti.
E kötet több szövege a nem megfelelő politikai kultúrához, a politikai elit helytelen viselkedéséhez - az önkorlátozás hiányához - köti az Alaptörvénynek és a közjogi rendszernek a szerzők által is azonosított problémáit; ennek továbbgondolásából azonban ezekben az elemzésekben az intézmények szerepének leértékelése következik. Pócza Kálmán szerint a problémákat a politikai elit önkorlátozásának a hiánya, a meglevő kölcsönös bizalmatlanság generálja.[50] Herbert Küpper ehhez igazodó értelmezése szerint, ha a politikai működés normális körülményei visszaállnak (megszűnik a kétharmad), akkor a fékek és ellensúlyok rendszere ismét működhet.[51] A szerző - a kritikai megállapítások mellett - nagy figyelmet fordít az Alaptörvénynek a korábbi alkotmánnyal való szövegkapcsolatára is. Küpper a kormányzat intézményi megerősödésének a folyamatát,[52] illetve a Fidesz-közeli személyek kormányzati pozíciókba való kinevezését is leírja.[53] Schanda Balázs írásában szintén felbukkan az az érv, hogy egy olyan kormányzat esetén, amely nem birtokol kétharmados többséget, ugyanezen alkotmányos keretek konszolidáltabb működést tennének lehetővé.[54]
A kérdés az, hogy idővel kialakulhat-e érdemi tudományos diskurzus a Magyarországgal foglalkozó
- 45/46 -
jogirodalomban. Már az is elősegíti a támogatók és az elutasítók kölcsönös reflexióját egymás véleményére, hogy - az eredeti dokumentumot is túllicitáló módosítások nyomán - megcsappant az Alaptörvényt egyértelműen támogatók közössége. A komoly alkotmányjogászok közül egyre kevesebben képviselik egyértelműen az Alaptörvényt támogató vagy legalábbis elfogadó álláspontot; úgy tűnik, hogy az újra meg újra módosított Alaptörvény szövege szép lassan az ő fogalmi hálójukból is kiúszik. Az elfogadók közé sorolt, komolyabb irodalmi apparátussal dolgozó szerzők között talán nem is volt olyan, aki ne kritikusan viszonyult volna a preambulumhoz, de az átmeneti rendelkezésekről is jelentek meg negatív értékelések.[55] Csink Lóránt és Fröhlich Johanna például a Negyedik alkotmánymódosítás kapcsán közölt tanulmányukban - hangsúlyozottan az alkotmányjogászok közötti párbeszédet elősegítendő - a következőkben fogalmazták meg a módosítással kapcsolatos aggályaikat: "Az alkotmányozónak figyelembe kell vennie az alkotmány integritását; nem alkothat olyan szabályt, ami az alkotmány többi rendelkezésével nem fér össze. Ezen a téren a Javaslat komoly deficitben szenved, több olyan szabályt kíván az Alaptörvénybe bevezetni, amit az Alkotmánybíróság korábban alkotmányellenesnek talált."[56] Mivel a negyedik módosítás fontos határkő a csoportrendezésben, illetve átrendezésben, ezt a következőkben külön vizsgálom.
Az Alaptörvény negyedik módosításának megítélése változást hozott a Magyarországgal foglalkozó jogirodalomban. A módosítás minden korábbinál egyértelműbben jelenítette meg ugyanis az új hatalom szándékait és félelmeit. Az alkotmányozás folyamatát rendszerint áthatja a korábbi politikai intézményektől való félelem, és erről a tőről fakad az azoktól való megszabadulás igénye is, így a magyarországi "alkotmányozó atyákat" jelentős mértékben motiválta a 89-es rendszerváltás arculatát meghatározó, erős Alkotmánybíróságtól[57] való rettegésük. így nem lehet csodálkozni azon sem, hogy az új hatalom "életrajzának"[58] megírásakor ennek az intézménynek nem szántak szerepet. Ahogy az 1787-es amerikai alkotmányozás során az alapító atyák szinte "paranoid"[59] módon kívánták megakadályozni a királyság visszatérését, ehhez hasonló módon törekedtek az új magyarországi közjogi rendszer kialakítói 2010 után az Alkotmánybíróság ellensúlyi szerepének a kiiktatására.
A negyedik módosítás után a kérdésről nyilatkozó, Magyarországgal foglalkozó, nagyobb szakirodalmi apparátust használó alkotmányjogászok közül talán csak Herbert Küpper[60] vallja egyértelműen azt, hogy az Alaptörvény megfelel a jogállami követelményeknek. Álláspontja nem az intézményekre összpontosít, és ezért a Kádár-korszakot idéző politikai viszonyoknak (erőtlen ellenzék), valamint a kormánypártoknak az alkotmányhoz és az alkotmányossághoz való viszonyulásának tudja be az Alaptörvény általa is azonosított problémáit. Szerinte az Alaptörvény a szöveg problematikussága (például a benne megjelenő pártpolitikai értékrend) ellenére is szolgálhatna demokratikus működés alapjául. Küpper véleménye és például Vörös Imrének a negyedik módosítást követően megfogalmazott, határozottan "destruktív" álláspontja[61] között nyilván továbbra is lényegi különbségek vannak. Vörös szerint az Alaptörvény szövege nem felel meg az alkotmányosság követelményeinek: "Az államjogi-államszervezeti rendelkezések az alapvető jogok garantálása nélkül értelmezhetetlenek, egyoldalúan etatisták. Mivel az Alaptörvény Negyedik módosítása az általa szabályozott alapvető jogok mindegyike tekintetében korlátozó tartalmú, az Alaptörvényben korlátozott alapvető jogok - az Ötödik módosítással végrehajtott »kozmetikázás« ellenére - funkciójuk ellátására alkalmatlanok, így a magyar Alaptörvény hatályos szövege nem felel meg az alkotmány egyik fontos fogalmi ismérvének."[62]
A Közjogi Szemlében megjelentetett tanulmányában Küpper - szemben a már említett, reflektálatlanul apologéta kommentárral - igyekszik a szakirodalom teljes spektrumára reflektálni, köztük a sajátjától eltérő álláspontokra is, mint például a Tóth Gábor Attila által szerkesztett kötetben szereplőkre vagy a Vörös Imre idézett írásában kifejtettekre.[63]
A szakirodalmi közeledést jelzi a közelmúltban, 2015-ben Armin von Bogdandy és Sonnevend Pál szerkesztésében megjelent Constitutional Crisis in the European Constitutional Area című, a magyarországi közjogi változásokkal is foglalkozó kötet. Ebben a könyvben - tudatos szerkesztői koncepció alapján -mind a korábbi írásaik alapján elutasítónak (Kim Lane Scheppele, Polyák Gábor), mind az elfogadónak (Csink Lóránt, Jakab András, és Sonnevend Pál) tekinthető szerzők szövegei helyet kaptak, ami
- 46/47 -
már önmagában is jelzi az álláspontok közeledését.[64] Sólyom László a kötetet nyitó tanulmányában megállapítja, hogy a negyedik módosítás után az Alkotmánybíróság megszűnt az alkotmányvédelem legfőbb szervének lenni.[65] E szöveg érdekessége, hogy párhuzamot von az államszocialista múlttal, amikor kijelenti, hogy bár a politikai rendszer megváltozott, a múlt tapasztalatait és a korábbi jogi kultúra értékes elemeit a jogtudomány a diktatúra alatt is tovább őrizte, s mindez napjainkban is megismétlődhet.[66] Sólyom már korábban (egy, a Fundamentumban megjelent interjúban) kifejtette az abba vetett - korántsem alaptalan - bizakodását, hogy a Harmadik Köztársaság Alkotmánybírósága határozataival megalapozott alkotmányos kultúra még "emberöltőkön át hatni fog".[67] A korábban az Alaptörvényt mérsékelten támogató Jakab Andrásnak, Csink Lórántnak és Sonnevend Pálnak szintén e kötetben szereplő, az Alaptörvénnyel foglalkozó terjedelmes elemzése Sólyoméhoz hasonló érvelést tartalmaz; álláspontjuk szerint az átmeneti rendelkezésekben már korábban ott rejtőzött az az "ördög", amely szerintük a negyedik módosítással berágta magát az Alaptörvény szövegébe.[68] A szerzők közül Jakab és Sonnevend az Alaptörvényt korábban úgy interpretálta, hogy az nem tér el lényegileg az európai alkotmányosság főáramától.[69]
Ugyanakkor, a negyedik módosítás után az Alaptörvényt elfogadó álláspontjukat felülvizsgáló szerzők írásaiban továbbra is jelen vannak olyan, többnyire magyarázat nélkül álló, leginkább egymás kijelentéseire támaszkodó állítások, mint például Sólyom László idézett cikkének azon állítása, amely szerint Magyarország továbbra is demokratikus ország maradt, minden változás ellenére - miközben azt, hogy a szerző pontosan mit ért a demokratikus jelző alatt, nem tudjuk meg az írásból.[70] Ezzel a megállapítással rokon Szentének a korábban tárgyalt 2014-es tanulmányában szereplő kijelentés, miszerint: "Magyarország ugyan nyilvánvalóan nem vált diktatúrává, de ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a jogállamiság színvonala az Európai Unió történetét tekintve példátlan mértékben csökkent, és a folyamat nem tekinthető lezártnak."[71] Vagy ebbe a sorba illeszthető Csink, Jakab és Sonnevend közös tanulmányának az a meglátása is, hogy a felsorolt problémák ellenére sem állítható, hogy Magyarország a negyedik módosítás után már csak a nevében maradt alkotmányos demokrácia.[72] Később ez a tanulmány említi azt is, hogy Magyarországon a "győztes mindent visz elv" érvényesül: ez szerintem - korlátok nélküli, minden területen történő érvényesülése esetén - aligha tartozhat az alkotmányos demokrácia ismérvei közé.[73] A szerzők álláspontja több kérdésben nem egyértelműen behatárolható: egyrészről felvetik, hogy a hatalomelválasztással a negyedik módosítás után gond van, ugyanakkor kijelentik, hogy nem érvelnek azon vélemény mellett, amely szerint a bíróságok többé nem függetlenek.[74] Az utóbbi kérdéskör kapcsán hozzáteszik, hogy az igazságszolgáltatási rendszert érintő változások problematikusak, és ez nehezíti a helyzet megítélését. A "Magyarország továbbra is alkotmányos demokrácia" érvet reflektáltabbá tehetnék az Alaptörvény elfogadói, ha érvelnének mellette, komparatisztikai módszerrel: ha például a Fehéroroszországgal való összehasonlításban sikerülne kimutatniuk az alkotmányosság értékeinek Magyarországon való érvényesülését. E mögé már oda lehetne tenni például azt az érvet, hogy az intézmények betegek ugyan, de működnek.
Egy másik, korábban az apologéta szerzőket jellemző álláspont a negyedik módosítás után is továbbél a nagyobb szakirodalmi apparátust használó szerzőknél; nevezetesen az, hogy az Alaptörvényt igyekeznek tudatosan vallott ideológiákhoz, leginkább a konzervativizmushoz kötni. Horkay Hörcher Ferenc szövege, amely a Pócza Kálmán által szerkesztett kötetben jelent meg, a 18. századi angol konzervativizmus politikai hagyományát véli fellelni az Alaptörvényben;[75] Pócza Kálmán tanulmánya pedig egy táblázat segítségével veszi sorra az Alaptörvényben egymás mellett megjelenő konzervatív és liberális értékeket.[76] Egy Szente Zoltán, Mandák Fanni és Fejes Zsuzsanna szerkesztette, az Alaptörvénnyel foglalkozó angol nyelvű kötet szerkesztői bevezetője is konzervatívként aposztrofálja a 2010 után hatalomra kerülő kormányt.[77] Csink, Jakab és Sonnevend idézett tanulmánya az Alaptörvényben konzervatív, marxista és liberális elvek keveredését véli felfedezni.[78] Ha ennyiféle eszmeáramlat felismerhető egy dokumentumban, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az adott jogi szöveg nem követ következetesen sem elveket, sem ideológiákat.[79] Azt gondolom, hogy a kormányra és az Alaptörvényre leggyakrabban aggatott konzervatív jelző, még ha az találkozik is a hatalom öndefiníciójával,
- 47/48 -
üres címke mindaddig, amíg annak alkalmazhatósága mellett nem sorakoztatnak fel érveket. A konzervatív álláspontot gyakran éppen gyökeres intézményi átalakításokkal szemben - s nem azok támogatásaként - fogalmazták meg, az olvasó tehát eljátszhat azzal a gondolattal, hogy Edmund Burke mit gondolhatna a magyarországi, illetve a jelenleg is zajló, gyökeres lengyelországi fordulatról. Az Alaptörvényben a különböző ideológiák jegyeinek azonosítását alapvetően a dokumentumot legitimáló érvelésnek tartom, mivel az említett politikai ideológiák közötti küzdelmek az alkotmányos demokrácia keretei között zajlanak. Ezek az érvelések ráadásul gyakran olyan típusú klisékkel operálnak, mint például az, hogy a család konzervatív fogalom.[80] Mindeközben a család önmagában - definíciójától függetlenül - nem egy konzervatív érték, tehát alapvetően a fogalmak értelmezésére, nem pedig elnevezéseikre kellene összpontosítani. Jelen esetben inkább arról lehet szó, hogy a család hívószóként funkcionál az intézmények átalakításánál és egy nem individualista keretben zajló diskurzushoz, amelyben a modern konzervativizmustól igencsak elütő érvek is megférnek.
Az Alaptörvény ellenzőinek álláspontjai között is vannak lényegi eltérések, amelyek a negyedik módosítás után váltak egyértelművé. A véleménykülönbségek lényege, hogy a szerzők az Alaptörvényt elutasító kritika alapját a magyar jogrendszer keretein belül vagy azon kívül találják meg. Bár a következőkben jelzem, hogy mi az én álláspontom, ettől még nem gondolom, hogy a másik álláspont ne lenne képviselhető.
A nemzeti jogrendszer keretein belül maradó kritika hivatkozik például arra, hogy a Magyarország által átültetett nemzetközi emberi jogi egyezmények és a két alkotmány (a 89-es Alkotmány és az Alaptörvény) szövegazonosságai révén az egyenlő méltóság korábbi koncepciója is a jogrendszer keretein belül maradhatott. Ennek az álláspontnak a képviselői ezzel azt is állítják, hogy a moralitás maradéka az immorális alkotmány keretei közé szorult. Sólyom Péter például egy, a Szuverén.hu című, a liberális demokráciát támogató közéleti véleményportálon megjelent cikkében az Alaptörvénynek a korábbi alkotmányhoz és a nemzetközi joghoz való viszonyáról a következőképp ír: "A megszakítottság alaptételei valóban kiolvashatóak az Alaptörvényből, de egyfelől ezek több esetben szembemennek az Alaptörvényben szintén benne lévő nemzetközi kötelezettségekkel, másfelől pedig ellentmondanak a folytonosságot képviselő alkotmányos elveknek. Az Alaptörvény alapvetően ellentmondásos, két világ határán billeg, ezért is folyik kiélezett küzdelem a végső értelmezési monopóliumért."[81]
Valóban az alkotmányosságon alapuló politikai kultúrát erősítheti az a hit, amely szerint a rendszer még mindig a hatalommegosztás elvén alapul, vagy amely szerint a rendszer továbbra is egyenlőnek tekinti az országlakosokat. Ha ez a hit áthatja például a jogalkalmazókat, akkor talán a bírák is inkább törekszenek az alkotmányosságnak a jogrendszert már elhagyó elvei felől értelmezni a változó jogszabályokat. Ez a vélemény azonban, ha mégis téves premisszán alapszik, akkor - az Alaptörvényt támogató állásponthoz hasonlóan - akár hozzá is járulhat egy immorális rendszer legitimálásához. Igaz, úgy is lehet érvelni, hogy ez az álláspont nem jelenti a rendszer legitimálását, ameddig magát az Alaptörvényt elutasítja, hiszen egy belső nézőpont is jelentős kritikai potenciállal rendelkezhet. A belső nézőpontot elfogadó elutasítóknak mintául szolgálhat az 1989 előtti demokratikus ellenzék magatartása arra, hogy valaki elfogadhatja a belső nézőpontot anélkül, hogy el kellene ismernie egy autoriter rendszer legitimitását.
Hozzáteszem, a 2010-es fordulat után és a negyedik módosítás előtt a mérsékelt álláspont különböző formákban, de szinte valamennyi elutasító szerzőnél felbukkant. Esetenként azóta is megjelenik, így Tóth Gábor Attila például azt veti fel, hogy "az új szabályok némelyike alkalmas lehetne az 1989-es konstrukció hiányosságainak a korrigálására".[82] Nézetem szerint ez az álláspont nem alapulhat máson, mint azon, hogy a szerző a liberális demokrácia időszakában még a jogrendszeren belül létező értékek alapján próbálja az Alaptörvény rendelkezéseit értelmezni.
A két alkotmány (a 89-es Alkotmány és az Alaptörvény) közötti hasonlóság és a folytonosság illúziójába kapaszkodás lényegi eleme az európai emberi jogi intézményrendszer működőképességébe vetett hit, amelyet a negyedik módosítás elfogadása sem tudott megingatni. Szintén Sólyom Péter írja: "Az Alaptörvény negyedik módosításának egyik legfontosabb indítéka e folyamat megállítása és a két alkotmányos rend közötti különbségek felnagyítása volt, hogy a rendszer sajátos alkotmányos identitásának lehetősége
- 48/49 -
megteremtődjön. Igen ám, de ezek a politikai törekvések csak meglehetősen szűk határok között mozoghatnak, ezeket a különbségeket az alkotmányosság ugyanazon európai keretei között kell kialakítani, amelyek az előző alkotmány fundamentumát is képezték."[83] (Az írás arra a folyamatra utal, amikor az AB a fordulat után a 89-es alkotmány és az Alaptörvény folytonosságára helyezte a hangsúlyt.)
Az Alaptörvény elutasítóinak ettől a véleményétől tartalmilag különbözik az a "radikális", természetjogi alapokra építő álláspont - amelyet e tanulmány szerzője is oszt -, amely szerint a kritika forrása mára a magyar jogrendszeren kívül került. Ez a vélemény sejlik fel Tóth Gábor Attila könyvének végén is, ahol a szerző a következőképpen fogalmaz: "A zsarnoki törvénynek nem jár elsőbbség, és a szabadság és egyenlőség nem az állam hivatalos ideológiájától és intézményes hozzáállásától függ".[84] Az általam radikálisnak nevezett nézet már abból indul ki, hogy nemcsak a korábbi alkotmánnyal szövegkapcsolatban álló részek 2010 előtti értelmezései, hanem a nemzetközi egyezményeknek az értelmező használata - az Alaptörvény elutasítói által dédelgetett gyakorlat - sem lehet része többé a jogrendszernek. Előbbi esetben egyértelmű az alkotmányjogászok számára, hogy ugyanaz a rendelkezés új szövegkörnyezetben, eltérő értékek alapján értelmezve eltérő jelentéssel bírhat, így az emberi méltóság fogalma alatt például Európa különböző országaiban meglehetősen különböző dolgokat értenek.[85]
A nemzetközi emberi jogi joganyag szerepének értékeléséhez vizsgálnunk kell ezeknek a dokumentumoknak a természetét. A nemzetközi emberi jogi egyezményekkel az államok elkötelezik magukat univerzálisan elismert értékek, így az egyenlőség mellett, ugyanakkor ezeknek a fogalmaknak a tartalma (azaz, hogy mit értünk alattuk) már vitatott. Ez az államok számára - még akkor is, ha ratifikálnak univerzális és regionális emberi jogi egyezményeket , például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát vagy az Európai Emberi Jogi Egyezményt - lehetővé teszi, hogy az egyenlőség különböző koncepcióit fogadják el. A különböző interpretációk között a relativizáló értelmezések is megférnek. Az, hogy mit ért a hatalom egyen-lő(tlen)ség alatt, egyértelmű jelzés volt, amikor az Alaptörvényben a pozitív diszkrimináció kategóriájával a felzárkózást állították párba. Azaz, a hatalom elfogadja ugyan az egyenlőség mint érték létezését, csak éppen mást ért alatta (mint amit a Harmadik Köztársaságban értettek).[86] S az új értelmezési keretbe belefér például még a szegregált ("felzárkózást elősegítő") oktatás kifejezett állami támogatása is.[87] Az intézményesített egyenlőtlenségre pedig, szerintem, az európai jogot alkalmazó fórumok sem tudnak jelentősebb hatást gyakorolni. Így például, ha az EJEB egy Magyarországgal kapcsolatos ítéletében az egyezménybe ütközőnek találna egy magyarországi szegregációs döntést, akkor az ítélet egyértelmű üzenet lenne ugyan arra vonatkozóan, hogy ez a jogalkalmazás már nem fér bele az egyezménybe, tehát ez a "relativizáló értelmezés" már kívül esik az EJEE mércéjén. Viszont ez a magyar államot jó eséllyel csak addig foglalkoztatná, amíg az adófizetők terhére megfizetné a kirótt kártérítést, de az EJEB döntése nem eredményezne rendszerszintű változásokat.
Az Alaptörvény intézményei nem reprezentálják egyenlően a politikai közösség tagjait, így a hozzájuk való igazodás alapja -például a kirekesztett csoportok esetében - inkább a fenyegetés (amely előtt meg lehet hajolni, vagy lehet küzdeni ellene), mintsem az egyenlő erkölcsi státus. Az elutasító kritika forrása tehát, szerintem, a jogrendszeren kívülre esik. Ennél fogva a ratifikált nemzetközi egyezmények nem képesek a korábbi egyenlőségkoncepciót ráerőszakolni a rendszerre, a rendszer keretein belül tartani.
Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy mit történne, ha az "értelmezéssel minden megoldható" - elfogadó, illetve kevésbé radikálisan elutasító - nézetet a 89 előtti alkotmányra akarnánk ráhúzni: ez alapján még arra is azt lehetne mondani, hogy értelmezéssel az államszocialista rendszert is ki lehet húzni a nem alkotmányos, nem demokratikus kátyúból, csak eléggé akarni kell. így számomra az "értelmezéssel minden megoldható" álláspont parttalannak tűnik. A kérdés tehát az, amelyre Kis János is kitért egy konferencia-előadásában: hogy hol húzzuk meg a határt.[88] Az én válaszom az, hogy értelmezéssel nem oldhatók meg az Alaptörvény problémái. Ebből adódik az is, hogy a magyarhoz hasonló típusú alkotmányok problémái a rendszer keretein belül maradó módosításokkal nem orvosolhatók. A negyedik módosítás hatályon kívül helyezése például nem változtatna a rendszer antiegalitáriánus jellegén. így ami Magyarországon történik, az bizonyos értelemben politikán kívüli jelenség, mivel a politikai erők partneri viszonya nem alakulhat ki.
- 49/50 -
Kis János másik irányból, de - bizonyos értelemben párhuzamosan haladva - szintén eljut odáig, hogy az új közjogi rendszer autokrácia. Ő azt mérlegeli, hogy a demokráciába visszasegítő vagy az attól távolító erők vannak-e a túlsúlyban a rendszer egészét tekintve - s arra az értékelésre jut, hogy az utóbbi erők győzedelmeskedtek.[89]
A különböző elutasító álláspontok elfogadásából más-más stratégiák következnek. Mindkét álláspont mást üzenhet például a jogállam morzsáit foggal és körömmel védelmező, hazai és nemzetközi pereket vivő civil jogvédőknek, és mást az állami intézményrendszer kínálta "védelem" helyett más utakat keresőknek. A második ("radikális") álláspont elfogadása közelebb visz az állami intézmények jogállami működésével nem számoló olyan stratégiák előtérbe helyezéséhez, mint amilyenek a polgári engedetlenségi akciók. Hiszen ha nem érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere, az azt is jelenti, hogy a politikailag motivált ügyekben a hazai bíróságok nem döntenek függetlenül. A nemzetközi bíróságok elmarasztaló döntései pedig megszületnek ugyan, de azok a jelenlegi politikai rendszerben nem hoznak rendszerszintű változásokat.[90] A pereskedésnek, igaz, még ekkor is lehet értelme a hazai bíróságok előtt; addig, amíg akadnak még a politikailag motivált ügyek között olyanok is (például a vörösiszapügy), amelyekben a bíróságok a kormány akaratával szembe menve ítélkeznek.
Összefoglalva: az általam radikálisnak nevezett olvasat - amelyet a kormányzati retorika feltehetően "idegenszívű"-nek nevezne - írja le szerintem a legjobban a rendszert. A radikális olvasat cselekvési programja a polgári engedetlenség; az értelmezés kiindulópontja a rendszer(ek)en kívül van, kiindulópontja pedig bármely egalitariánus olvasat lehet. Ennek az álláspontnak az értelmében az Alkotmánybíróságot, a bíróságokat és más intézményeket az Alaptörvény nem korlátozza a kormányzati politika követésében. Ezt támasztja alá a következő eset is: az Alkotmánybíróság 3148/2016. (VII. 22.) AB végzésében elutasította a Kúria Kfv.Il.37.414/2015/8. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. Az ügyben egy szülő gyermekét szerette volna szegregált intézményből integráltba átíratni, kérelmét elutasították, s a bíróságok előtt nem talált jogvédelmet. Az indítványozó az AB-hez benyújtott kérelmében más alapjogok mellett a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a megsértésére is hivatkozott. Az AB elutasító végzése úgy találta, hogy az indítványozó "nem jelölt meg olyan pontosan körülírt alaptörvény-ellenességet, amelyet alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként lehetne figyelembe venni, vagy amely felvetné a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét".[91] A jogerős bírósági ítélethez és az AB döntéshez hozzáfűzhető: nem alkotmányos demokrácia az az állam, ahol nincsenek olyan intézmények, amelyek védelmet nyújtanának az egyének számára az intézményes szegregációval szemben.
| Közjogi rendszer | |
| elemzés belső nézőpontból | elemzés külső nézőpontból |
| alkotmánypropaganda együttműködő elfogadó mérsékelt elutasító | radikális elutasító |
Mindebből az is következik, hogy az Alaptörvény legitimitását elutasító és az azt elfogadó szerzők, amikor az Alaptörvény belső nézőpontjából tesznek kijelentéseket, akkor az ellenkező morális álláspont ellenére módszertanilag ugyanazt csinálják, s ebben a tekintetben a diskurzus is lehetséges közöttük. Ettől még az elutasítók belső nézőpontú Alaptörvénykritikáinak mások a motivációi, és eltérő alapállásuk fényében más eredményeket is érnek el.
* * *
Mindezt összegezve - a jogirodalom újabb irányait látva -, a Magyarországgal kapcsolatos alkotmányjogi szakmai diskurzus jövőbeni alakulását illetően bizakodóak lehetünk. A magyarországi közjogi változások iránti fokozott érdeklődést mutatja, hogy az Alaptörvényről szóló írások jelentős figyelmet és teret kaptak a nemzetközi jogirodalomban is - ezt az eddig tárgyalt művek is jelzik. A nemzetközi érdeklődést egyrészt megalapozta, hogy az Alaptörvény volt az első olyan tagállami alkotmány, amelyet a lisszaboni szerződés után fogadtak el,[92] másrészt Magyarország - uniós tagállamként véghezvitt - illiberális fordulata is méltán került a figyelem középpontjába.[93] Elméleti reflexiókra adtak lehetőséget a politikai közösségnek az Alaptörvény által sajátos módon definiált határai is.[94]
Jól követhető a magyarországi Alaptörvény példáján az az új jelenség, amikor a nemzetközi intézmények már az alkotmányokkal szemben fogalmaznak meg kritikákat, amelyek az uniós tagállamok esetén - legalábbis részben - a lisszaboni szerződésre támaszkodnak. Ez a folyamat összekapcsolódott
- 50/51 -
egyes nemzetközi intézmények, mint a Velencei Bizottság, tekintélyének növekedésével,[95] illetve az uniós jog kikényszeríthetőségének újragondolásával ('rule of law mechanism'). Továbbá, az Alaptörvény jelezte változásokat sokan olyan eseményekként értékelték, amelyek az Európai Unió összes tagállama számára intő jelként szolgálhatnak. Scheppele is felhívta rá a figyelmet, hogy a tágabb szomszédságunkban milyen érdeklődés kísérte a magyar "megoldásokat",[96] ennek legeklatánsabb példáját a 2016-ban zajló lengyelországi események adják. Az a jelenség, hogy az Alaptörvény szembefordult a lisszaboni szerződésben megjelenített alkotmányos értékekkel, azt az új veszélyt is jelezte, hogy az EU-ellenesség a tagállamokban alkotmányosságellenességgé válhat; azaz, az Unióval szembeni bizalmatlansághoz az alkotmányos demokrácia iránti gyanakvás társul. De olyan, a szakirodalom által előszeretettel tárgyalt kérdések is elemezhetők a magyarországi szabályozás példáján keresztül, hogy például a fordított Solange-elv[97] működhet-e. A magyarországi közjogi változások által felvetett egyes kérdések újra- és továbbgondolása a továbbiakban remélhetően egy mind konstruktívabbá váló szakmai diskurzus keretében történik meg. A vitát segítheti annak a szempontnak a szem előtt tartása, hogy az eltérő szakmai álláspontok mögött rendre különböző erkölcsi állásfoglalások és eltérő jogtudományi szerepfelfogások húzódnak meg. ■
JEGYZETEK
* A jogirodalmi áttekintés megírása során a következő, megjelent recenzióimra is támaszkodtam: Majtényi Balázs: Alkotmánypropaganda - Megjegyzések Az Alaptörvény barátainak "első kommentárjához", Fundamentum, 2012/2; Majtényi Balázs: A destruktív olvasat keresése, BUKSZ 2014/1; Majtényi Balázs: Ellen Bos - Kálmán Pócza (szerk.): Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? Állam- és Jogtudomány 2015/2. Köszönettel tartozom Balogh Lídiának, Bódig Mátyásnak, Halmai Gábornak, Körtvélyesi Zsoltnak, Győrfi Tamásnak, Tóth Gábor Attilának, Salát Orsolyának és Sólyom Péternek a szöveg első változatához fűzött megjegyzéseikért - illetve az MTA TK Jogtudományi Intézetében 2016. április 14-én tartott műhelyvita résztvevőinek a szöveggel kapcsolatosan tett észrevételeikért.
[1] Bódig Mátyás: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Jogelméleti módszertani vizsgálódások, Miskolc, Bíbor Kiadó, 2004, 536.
[2] Paksy Máté: Hart "visszatérő kérdései" és a francia jogbölcseleti hagyomány (Doktori értekezés), Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2011, https://jak.ppke.hu/uploads/articles/12332/file/Paksy%20M%C3%A1t%C3%A9%20PhD.pdf
[3] Lásd ehhez az erény-jogelmélet összefoglalását Szerletics Antal: Erény-jogelmélet (Virtue jurisprudence) in: Fekete Balázs - Fleck Zoltán: Tanulmányok a kortárs jogelméletről, Budapest: ELTE, 2015, 285-310.
[4] Tóth Gábor Attila: A jogok törvénye: Értekezések az alkotmányos szabadságról, Budapest, Gondolat, 2014, 261.
[5] A 2010 utáni rendszer antiegalitárius jellegét több tanulmány is tárgyalja. Az álláspont kifejtése először a következő szövegekben jelent meg: Kriszta Kovács: Equality: The Missing Link, in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's 2011 Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, Central European University Press 2012. Illetve lásd még a következő írásokat: Majtényi Balázs: Alaptörvény a nemzet akaratából, Állam- és Jogtudomány 2014/1, 77-96; illetve angol nyelven: Balázs Majtényi: The Nation's Will as Trump in the Hungarian Fundamental Law, European Yearbook on Human Rights 2015, 247260; Chronowski Nóra: Alaptörvény és etnicitás -avagy az alkotmányozás viharaiban részekre szakadt nemzetünk, Állam és Jogtudomány, 2015/1, 3-18.
[7] Ez a gondolatmenet támaszkodik Bódig Mátyás által az önkényuralmi rendszerek analitikai jelentőségéről írtakra; lásd: Bódig (1. vj.) 543-545.
[8] Schweitzer Gábor: Molnár Kálmán és a két világháború közötti alkotmányjogtudomány dilemmái, MTA Law Working Papers 2015/33, Schweitzer Gábor: "A tisztességes jogtanár" - Molnár Kálmán pályaképe [könyvkézirat, 2016]; Schweitzer Gábor: Az alkotmányjog-tudomány képviselőinek reflexiói az ún. zsidótörvényekre 1938-1943 között, Állam- és Jogtudomány 2014/4, 77-96.
[9] Lásd például Molnár Kálmán: Alkotmányjogi reformjaink az 1937 és 1938 években, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, 1938.
[10] A kiadványok: Szontagh Vilmos: A zsidótörvény jogtudományos szemléletben, Miskolc, Ludvigh István Könyvnyomdája, 1939; Kaas Albert: A zsidókérdés, Budapest: Stádium Sajtóvállalat Rt., 1938. A legitimálók szerepéről és nézetéről lásd: Schweitzer (8. vj.) 87-88.
[11] Schweitzer (8. vj.) 14.
[13] Paksy (2. vj.); Jacques Adler: The Jews and Vichy: Reflections on French Historiography, The Historical Journal 2001/4, 1065-1082.
[14] Paksy (2. vj.) 15.
[15] Paksy (2. vj.) 79; illetve Eric Millard: Arguments on Semi-Presidentialism: A Critical Analysis, Romanian Journal of Comparative Law, 2014/1, 11-34.
[16] Paksy (2. vj.) 76-78.
[17] Paksy (2. vj.) 74.
[19] A konferencia anyagát a következő kötet adta közre: A köztársasági alkotmány 20 éve, szerk. Kocsis Miklós, Zeller Judit, Pécs, PAMA Könyvek, 2009.
[20] Az előadót nem nevesítve idézi fel Tóth Gábor Attila 2009-ben a Magyar Alkotmányjogászok Egyesülete, a Pécsi Alkotmányjogi Műhely Alapítvány (PAMA) és a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara 2009. szeptember 25-én "A köztársasági alkot-
- 51/52 -
mány 20 éve" címmel rendezett konferenciáján történteket; lásd: Tóth Gábor Attila: Lenni vagy nem lenni? Élet és Irodalom, 2009. december 18.
[21] Tóth Gábor Attila előadása, "Az alkotmányjog akadémiai diskurzusai az Alaptörvényről" címmel az Alkotmányjog az Alaptörvény után című konferencián hangzott el, az ELTE Társadalomtudományi Karán, 2012. november 23-án. A konferencia előadásainak összefoglalóját lásd: Gacs Katalin - Finszter Nóra - Sidó Orsolya: Alkotmányjog az alaptörvény után (konferenciabeszámoló), Fundamentum 2012/4, 129-134, illetve Tóth (4. vj.) 258-260.
[22] Nyilván Tóth kötete mellett az elutasító álláspontnak más összefoglalásaira is lehet hivatkozni. Lásd például: Opinion on Hungary's New Constitutional Order: Amicus Brief to the Venice Commission on the Transitional Provisions of the Fundamental Law and the Key Cardinal Laws, eds. Gábor Halmai and Kim Lane Scheppele (eds.), with Miklós Bánkuti, Tamás Dombos, Zoltán Fleck, Gábor Halmai, Krisztina Rozgonyi, Balázs Majtényi, László Majtényi, Eszter Polgári, Kim Lane Scheppele, Bernadette Somody, Renáta Uitz. (magyarul és angolul is elérhető a következő linkről: https://sites.google.com/site/amicusbrief hungary). Továbbá: Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Kocsis Miklós: Mozaikok, azaz milyen értelmezési kérdéseket vethet fel az Alaptörvény? Magyarország új alkotmányossága, szerk. Drinóczi Tímea, Pécs, PTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2011, 45-64; Majtényi László: Romok ormán. Magyarország legújabb történetei, Budapest, Magvető, 2014, III. fejezet (Harc az alkotmányért); Tímea Drinóczi, Nóra Chronowski, Miklós Kocsis: What questions of interpretation may be raised by the new Hungarian constitution? International Constitutional Law Online Journal 2012/1, 41-64.
[23] Az "Alaptörvény barátai" kifejezés például megjelent a következő kötet értékelése kapcsán: The Basic Law of Hungary A First Commentary, eds. Lóránt Csink - Balázs Schanda - András Zs. Varga, (Dublin, Clarus Press - National Institute of Public Administration, 2012. A kötetben közreműködőként ('contributor') feltüntetett (a recenzióban magát a szöveg egyik fordítójaként meghatározó) Orbán Endre a közös munkájukról írt recenzióban idézi a Kis Norbert által a kommentár hivatalos bemutatóján mondottakat, miszerint a kötet szerzői az "Alaptörvény barátai". Orbán Endre: The Basic Law of Hungary - A First Commentary (könyvismertető), De lurisprudentia et lure Publico 2012/1-2. sz. http://www.dieip.com/2012_1_07.pdf. "Az Alaptörvény barátai" és "az Alaptörvény kritikusai" különbségtételt használják a következő recenziók is: Majtényi Balázs: Alkotmánypropaganda - Megjegyzések Az Alaptörvény barátainak "első kommentárjához, Fundamentum 2012/2, illetve Sólyom (18. vj.).
[25] Lásd ezzel kapcsolatosan például Zoltán Szente: The Decline of Constitutional Review in Hungary: Towards a Partisan Constitutional Court? in Challenges and Pitfalls in the Recent Hungarian Constitutional Development: Discussing the New Fundamental Law of Hungary, eds. Zoltán Szente, Fanni Mandák, Zsuzsanna Fejes, Paris: L'Harmattan, 2015, 185-210; vagy Szente Zoltán: A historizáló alkotmányozás problémái - a történeti alkotmány és a Szent Korona az új Alaptörvényben, Közjogi Szemle 2011/3, 1-13.
[28] Lásd ehhez például Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen, Budapest, Osiris, 2009; vagy Majtényi Balázs: Félreértett jogosultságok: Bizonytalan helyzetű alapjogok Magyarországon, Budapest, L'Harmattan, 2010.
[29] Jakab (24. vj.) ide sorolja például a következő írásokat: Trócsányi László: Az Alaptörvény elfogadása és fogadtatása, in Az új Alaptörvény és a jogélet reformja, szerk. Varga Norbert, Szeged, SZTE ÁJK, 2013, 293-302; Trócsányi László: Alaptanok, in Bevezetés az alkotmányjogba, szerk. Trócsányi László -Schanda Balázs, Budapest, HVG-ORAC, 2012, 19-76. De ide sorolhatók más szövegek is például a következő művek: Tóth Zoltán József: Az új Alaptörvény: a történeti hagyományok és a monetáris hatalom. Gondolatok az új Alaptörvényről a 2014-es választások előtt, Polgári Szemle, 2014/1-2.; István Stumpf: The Fundamental Law of Hungary, Hungarian Review 2014/2, 43.
[30] Erre példa Rixer Ádám: A magyar jogrendszer jellegzetességei 2010 után, Budapest, Patrocinium, 2012.
[31] Jakab (24. vj.) 125.
[32] Tóth (4. vj.) 2014.
[33] Szente (26. vj.) 63.
[34] A már említett első "kommentár" például kevéssé reflektál az ellentétes álláspontú szerzők műveire. Lásd ehhez Majtényi (23. vj.).
[35] Szente (26. vj.) 63.
[36] Szente (26. vj.) 65.
[37] Szente (26. vj.)
[38] Szente (26. vj.) 65-66.
[39] Szente (26. vj.) 65.
[40] Sajó András: Az önkorlátozó hatalom, Budapest: KJK -MTI Állam- és Jogtudományi Intézet, 1996, III. fejezet (Veszedelmes viszonyok: a hatalom megosztása és a hatalmi ágak szétválasztása).
- 52/53 -
[41] Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's New Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, CEU Press 2012.
[42] Gábor Attila Tóth: Preface, in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's New Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, CEU Press 2012, IX.
[43] Renáta Uitz: Freedom of Religion and Churches: Archeology in a Constitution-making Assembly, in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's New Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, CEU Press 2012, 234.
[44] Miklós Bánkuti - Gábor Halmai - Kim Lane Scheppele: From Separation of Powers to a Government without Checks: Hungary's Old amd New Constitutions, in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's New Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, CEU Press 2012, 268.
[45] A más európai alkotmányokban megjelenő, hasonlóan rossz gyakorlatokra való hivatkozás a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek kétségbevonásának az egyik eszköze lehet. Ostoba rendelkezéseket természetesen máshol is találunk, például az orosz alkotmány 38. cikkében is megjelenik a magyar alkotmányban szereplő, a szülőkről való gondoskodási kötelezettséghez hasonló előírás. De ostoba rendelkezések a szilárd alkotmányos rendszerek alkotmányaiban is előfordulhatnak; lásd William N. Eskridge - Sanford Levinson (szerk.): Constitutional Stupidities/Constitutional Tragedies, New York - London, NYU Press, 1998. A mű szerzői a felvilágosodás egyik remekművének, az Egyesült Államok alkotmányának az általuk legostobábbnak tartott részeit elemzik. S valóban lehet például annak a rendelkezésnek az értelmetlen volta mellett érvelni, amely megköveteli, hogy az USA elnöke született állampolgár legyen.
[46] Lóránt Csink - Balázs Schanda - András Zs. Varga (eds.): The Basic Law of Hungary A First Commentary, Dublin: Clarus Press - National Institute of Public Administration, 2012.
[47] Jakab András e kötet védelmében jegyzi meg, hogy annak írását az Alaptörvény Átmeneti rendelkezéseinek elfogadása előtt fejezték be. Jakab (24. vj.) 124.
[48] Lásd ezzel kapcsolatosan Majtényi (23. vj.), 147150, illetve Fekete Balázs: The Basic Law of Hungary. Jogi iránytű 2012/1, 17.
[49] Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014.
[50] Kálmán Pócza: Kontroverse Verfassunggebung mit Kompromisslösung? Text und Kontext des ungarischen Grundgesetzes, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014, 224.
[51] Herbert Küpper: Alter Wein in neuen Schläuchen? Die Spielregeln für die Politik in Ungarns alter und neuer Verfassung, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014, 240.
[52] Küpper (51. vj.) 247.
[53] Küpper (51. vj.) 238.
[54] Balázs Schanda: Zwei Jahre danach. Die Chancen des ungarischen Grundgesetzes von 2011, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014, 303.
[55] Lásd például: Attila Vincze: The New Hungarian Constitution: Redrafting, Rebranding or Revolution? Vienna Journal on International Constitutional Law 2012, 88-109; András Jakab - Pál Sonnevend: Kontinuität mit Mängeln: Das neue ungarische Grundgesetz, Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, 2012, 79-102; Herbert Küpper: Ungarns neues Grundgesetz von 2011. Kein Grund zum Jubel, aber auch noch nicht das Ende der Demokratie. Südosteuropa-Mitteilungen 2012/3, 80101; és Herbert Küpper: Quo vadis, Hungaria? Kritik der ungarischen Vernunft, Osteuropa 2011, 135-144; Csink Lóránt - Fröhlich Johanna: Az Alaptörvény és az Átmeneti rendelkezések viszonya. Pázmány Law Working Papers 2012/2, http://plwp.jak.ppke.hu/hu/muhelytanulmanyok/2012/47-2012-02.html; András Jakab: On the Legitimacy of a New Constitution -Remarks on the Occasion of the New Hungarian Basic Law of 2011, In: Crisis and Quality of Democracy in Eastern Europe, eds. Miodrag A. Jovanović -Đorđe Pavićević, The Hague, Eleven International Publishing, 2012, 61-76; András Jakab - Pál Sonnevend: Continuity with Deficiencies: The New Basic Law of Hungary, European Constitutional Law Review 2013/9.
[56] Csink Lóránt - Fröhlich Johanna: A régiek óvatossága. Megjegyzések az Alaptörvény negyedik módosításának javaslata kapcsán, Pázmány Law Working Papers 2013/1. http://plwp.jak.ppke.hu/hu/muhelytanulmanyok/2013/90-2013-1.html, 4.
[57] "Magyarországon az AB határozta meg a rendszerváltás stílusát: kérlelhetetlenül mércévé tette az alkotmányt." Sólyom László: Az alkotmány őrei (előadás), Mindentudas.hu, 2005. május 23., http://mindentudas.hu/el%C5%91ad%C3%A1sok/tudom%C3%A1nyter%C3%BCletek/t%C3%A1rsadalomtudom%C3%A1ny/133-%C3%A1llam-%C3%A9s-jogtudom%C3%A1nyok/6110-az-alkotmany-orei.html Lásd a témáról részletesebben: Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest: Osiris, 2001.
- 53/54 -
[58] Sajó (40. vj.) I. fejezet: Az alkotmány mint félelem és fogadás.
[59] Uott.
[60] Herbert Küpper: Az alkotmánymódosítás és az alkotmánybírósági kontroll - megoldás az "örökkévalósági klauzula"? Közjogi Szemle 2013/ 4, 1-18; Herbert Kúpper: Hol vagyok én a szövegben?, in Mérlegen az Alaptörvény: (Interjúkötet hazánk új alkotmányáról, szerk. Molnár Benedek, Németh Márton, Tóth Péter, Budapest, HVG-ORAC, 2013, 89-110.
[62] Vörös (61. vj.) 63.
[63] Herbert Küpper (Küpper, 60. vj.) hivatkozik például a következő Vörös Imre-írásra: Vörös Imre: Az alkotmányban korlátozott alapvető jogról és az ilyen alkotmányról. Glossza az Alaptörvény negyedik módosításához, Fundamentum.hu, 2013. május 15. http://www.fundamentum.hu/sites/default/files/vorosi_korkerdes.pdf
[64] Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015.
[65] László Sólyom: The Rise and Decline of Constitutional Culture in Hungary, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015, 28.
[66] Sólyom (65. vj.) 31.
[68] Pál Sonnevend, András Jakab and Lóránt Csink: The Constitution as an Instrument of Everyday Party Politics: The Basic Law of Hungary, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015, 63.
[69] András Jakab - Pál Sonnevend: Continuity with Deficiencies: The New Basic Law of Hungary, European Constitutional Law Review 2013/9.
[70] Sólyom (65. vj.) 31.
[71] Szente (26. vj.) 67.
[72] Pál Sonnevend, András Jakab, Lóránt Csink: The Constitution as an Instrument of Everyday Party Politics: The Basic Law of Hungary, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015, 63.
[73] Sonnevend-Jakab-Csink (72. vj.) 108.
[74] Sonnevend-Jakab-Csink (72. vj.) 107.
[75] Ferenc Horcher: Communal Values in the New Hungarian Fundamental Law, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos - Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014.
[76] Kálmán Pócza : Verfassunggebung in feindseliger Atmosphäre mit einer Kompromisslösung am Ende? Text und Kontext des ungarischen Grundgesetzes, in Verfassunggebung in konsolidierten Demokratien: Neubeginn oder Verfall eines Systems? eds. Ellen Bos -Kálmán Pócza, Baden-Baden: Nomos Verlag, 2014, 229.
[77] Zoltán Szente, Fanni Mandák, Zsuzsanna Fejes: Introduction, in Challenges and Pitfalls in the Recent Hungarian Constitutional Development: Discussing the New Fundamental Law of Hungary, eds. Zoltán Szente, Fanni Mandák, Zsuzsanna Fejes, Paris: L'Harmattan, 2015.
[78] Sonnevend-Jakab-Csink (72. vj.) 108.
[80] Lásd például: Pócza (76. vj.) 222.
[81] Sólyom Péter: Az "elkülönböződés" kényszerei, Szuverén.hu, 2013. május 2.: http://szuveren.hu/jog/az-elkulonbozodes-kenyszerei
[82] Tóth (4. vj.) 260.
[83] Sólyom (81. vj.).
[84] Tóth (4. vj.) 269.
[85] Christopher McCrudden: Human Dignity and Judicial Interpretation of Human Rights, European Journal of International Law 2008/4, 655-724.
[87] Kegye Adél: Áldott szegregáció, Fundamentum 2015/1, 75-85.
[88] Lásd: https://www.youtube.com/watch?v=wSvZ-NjPnJBE
[89] Lásd: https://www.youtube.com/watch?v=wSvZ-NjPnJBE
[90] Lásd például a következő strasbourgi döntést: Hagyó Magyarország elleni ügye, No. 52624/10 (23 April 2013); illetve luxemburgi ügyet: a Bizottság Magyarország elleni ügye, C-288/12, (2014), ECR I-237."
[91] 3148/2016. (VII. 22.) AB végzés [16].
[92] Catherine Dupré: Unconstitutional Constitution: A Timely Concept, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015, 352.
- 54/55 -
[93] Tilman Altwicker: Convention Rights as Minimum Constitutional Guarantees? The Conflict between Domestic Constitutional Law and the European Convention on Human Right, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015.
[94] Zsolt Körtvélyesi: From "We the People" to "We the Nation", in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's New Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest, CEU Press, 2012.
[95] Joakim Nergelius: The Role of the Venice Commission in Maintaining the Rule of Law in Hungary and in Romania, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015, 307.
[96] Kim Lane Scheppele: Understanding Hungary's Constitutional Revolution in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania, eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, Oxford-Portland, Hart, 2015.
[97] Bogdandy, von A, Antpöhler C, Dickschen J, Hentrei S, Smrkolj M és Kottmann M: Ein Rettungsschirm für europäische Grundrechte - Grundlagen einer unionsrechtlichen Solange-Doktrin gegenüber Mitgliedstaaten, Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht 2012/72.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, ELTE TáTK, MTA TK JTI.
Visszaugrás
