My study entitled 'Challenges of applying the European Succession Regulation' presents Regulation (EU) No 650/2012 of the European Parliament and of the Council on jurisdiction, applicable law, recognition and enforcement of decisions in matters of succession and the creation of a European Certificate of Succession and aims to explore challenges in its application.
The main reasons for the emergence of the European Succession Regulation include, on the one hand, globalisation and the free establishment and work abroad mean that citizens are increasingly living their normal lives in a foreign state, or are making bank transactions, opening accounts, buying real estate or acquiring other assets. As a result, both in Hungary and in other European states, more and more cases of succession with international implications arise, when the testator has assets left not only in his home country, but also in other states.
The main topic of my study is the presentation of the regulation of the European Succession Regulation and the challenges arising in this regard. In my research, I illustrate the regulatory deficiencies arising in connection with this legal institution through legal cases, go through the possible solutions, and express my position on concrete proposals for legislation.
A tanulmány bemutatja az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU európai parlamenti és tanács rendeletet, valamint a jogalkalmazás során felmerülő kihívásokat hivatott feltárni.
Az európai öröklési Rendelet kialakulásának főbb okai közé sorolható egyrészt a globalizáció, valamint a szabad külföldi letelepedés és munkavállalás megvalósulásával a polgárok egyre inkább élnek életvitelszerűen külföldi államban, vagy éppen banki tranzakciókat folytatnak, számlát nyitnak, ingatlant vásárolnak, illetve egyéb vagyont szereznek. Mindennek következtében Magyarországon is, de a többi európai államban is egyre több nemzetközi vonatkozású öröklési ügy merül fel, amikor is az örökhagyónak nem csupán a hazájában, de más államokban is maradt hagyatéki vagyona.
Tanulmányom fő témája az Európai Öröklési Rendelet szabályozásának bemutatása és az ezzel kapcsolatban felmerülő kihívások kifejtése. Kutatásomban jogeseteken keresztül érzékeltetem e jogintézménnyel kapcsolatban felmerülő szabályozási hiányosságokat,
- 21/22 -
végig veszem a lehetséges megoldásokat, kifejtem álláspontomat konkrét javaslatokról a jogalkotás számára.
Kulcsszavak: öröklés, európai öröklési rendelet, joghatóság, alkalmazandó jog
Az európai uniós jogalkotó 2012. július 4-én elfogadta az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletet (a továbbiakban: Európai Öröklési Rendelet, Öröklési Rendelet vagy Rendelet).[2] A Rendelet kidolgozása több éves előkészítő munka eredménye, amelyben a 2011. évi magyar uniós elnökség is jelentős szerepet vállalt.
Az Európai Öröklési Rendelet kialakulásának főbb okai közé sorolható egyrészt a globalizáció, valamint a szabad külföldi letelepedés és munkavállalás megvalósulásával a polgárok egyre inkább élnek életvitelszerűen külföldi államban, vagy éppen banki tranzakciókat folytatnak, számlát nyitnak, ingatlant vásárolnak, illetve egyéb vagyont szereznek. Mindennek következtében Magyarországon is, de a többi európai államban is egyre több nemzetközi vonatkozású öröklési ügy merül fel, amikor is az örökhagyónak nem csupán a hazájában, de más államokban is maradt hagyatéki vagyona. A Rendelet megalkotásának célja az volt, hogy a nemzetközi vonatkozású öröklési ügyekben érintett személyek - így különösen a végrendeletben megnevezett személy egyének, illetve törvényes örökösök - lehetőleg ne kényszerüljenek az egyes hagyatéki vagyontárgyak fellelhetősége szerinti valamennyi uniós államban külön-külön öröklési eljárások megindítására, ehelyett az örökhagyó bárhol fellelhető hagyatéki vagyonának jogi sorsa egy eljárásban kerüljön rendezésre, és az annak során hozott öröklési határozatot vagy okiratot a többi uniós tagállamban is fogadják el, ahol az örökhagyónak vagyona található.
Fontos azonban leszögezni, hogy az Európai Öröklési Rendelet nem helyezi hatályon kívül az egyes tagállamok nemzeti magánjogi kódexeiben vagy más
- 22/23 -
jogszabályaiban megtalálható öröklési jogszabályokat.[3] Az öröklési jog rendjét - így például azt, hogy kik és milyen arányban örökölnek az örökhagyó után, milyen alakisági szabályok betartásával, és milyen tartalommal lehet végrendeletet tenni, jár-e kötelesrész az örökhagyó hagyatékából stb., továbbra is nemzeti szinten szabályozzák, Magyarországon az öröklési jogi kérdéseket a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény VII. könyve,[4] valamint a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény rendezi.[5]
Kutatásom fő témája az Európai Öröklési Rendelet szabályozásának bemutatása és az ezzel kapcsolatban felmerülő gyakorlati problémák feltárása.
A Rendelet alapelvei középpontba állítják a jogbiztonság növelését, a hagyatéki eljárások egyszerűsítését, valamint az öröklési ügyekben érintett személyek jogainak védelmét.
Az egyik legfontosabb alapelv, hogy az öröklési ügyekben csak egyetlen tagállam bírósága vagy hatósága rendelkezhet joghatósággal, amely általában az örökhagyó halálakor fennálló szokásos tartózkodási hely szerinti állam.[6] Ezen alapelv elősegíti az öröklési eljárások hatékonyságát és kiszámíthatóságát, ugyanakkor kihívásokat is jelenthet, amennyiben az örökhagyó a halálát megelőzően több államban is élt.
A Rendelet lehetővé teszi az örökhagyók számára, hogy végrendeletükben kijelöljék az öröklésükre alkalmazandó jogot. Ez a jog általában az örökhagyó állampolgársága szerinti jogrendszer joga lehet.[7] Ezáltal nagyobb teret enged az örökhagyó individuális döntésének az öröklési jogrendszer meghatározása révén.
A Rendelet előírja a tagállamok közötti öröklési határozatok, közokiratok és európai öröklési bizonyítványok kölcsönös elismerését.[8] Az alapelv hozzájárul az egységes belső piac működéséhez és elősegíti a határokon átnyúló öröklési ügyek zökkenőmentes intézését.
- 23/24 -
Miközben a Rendelet egységes szabályokat állapít meg tiszteletben tartja a tagállamok öröklési és eljárás jogi szabályait. Ezen alapelv hozzájárul, hogy ne vezessen az egyes nemzeti jogrendszerek teljes elkülönüléséhez, hanem inkább azokat kiegészítse, így megőrizzék jogi sokféleségüket.[9]
Az Európai Öröklési Rendelet szabályozásának bemutatása kutatási témám szempontjából azért kiemelten jelentős, hiszen Európában is egyre több nemzetközi vonatkozású öröklési ügy merül fel, amikor az örökhagyónak nem csupán a hazájában, de más államokban is maradt hagyatéki vagyona.[10] A Rendelet megalkotásának célja az volt, hogy a nemzetközi vonatkozású öröklési ügyekben érintett személyek lehetőleg ne kényszerüljenek az egyes hagyatéki vagyontárgyak fellelhetősége szerinti valamennyi uniós államban külön-külön öröklési eljárások megindítására, ehelyett az örökhagyó bárhol fellelhető hagyatéki vagyonának jogi sorsa egy eljárásban kerüljön rendezésre, és az annak során hozott öröklési határozatot vagy okiratot a többi uniós tagállamban is fogadják el, ahol az örökhagyónak vagyona található.
Az európai uniós jogalkotó 2012. július 4-én fogadta el a Rendeletet. Kialakulásának főbb okai közé sorolható a globalizáció, a szabad külföldi letelepedés és munkavállalás megvalósulásával a polgárok egyre inkább élnek életvitelszerűen külföldi államban, vagy éppen ott bankszámlát nyitnak, ingatlant vásárolnak, illetve egyéb vagyont szereznek.
A Rendelet a határon átnyúló öröklési ügyek három fő kérdését szabályozza. Ide tartozik egyfelől a joghatóság kérdése, amely arra ad választ, hogy az örökléssel kapcsolatos jogi eljárásokat melyik uniós tagállamban lehet majd lefolytatni.
A Rendelet által szabályozott fontos kérdés emellett az alkalmazandó jog meghatározása, a Rendeletben lefektetett egységes előírások fogják rendezni
- 24/25 -
azt, hogy egy adott esetben az örökhagyó hagyatékának sorsát melyik állam öröklési jogszabályai alapján kell majd elbírálni.[11]
Ezenkívül a Rendelet szabályozza még az egyes uniós tagállamok bíróságai, közjegyzői vagy más hatóságai által öröklési ügyekben meghozott határozatok tagállamok közötti "szabad forgalmát", azaz kölcsönös elismerését is.
A Rendelet ugyanazt a kapcsolóelvet állapítja meg mind a joghatóság, mind az alkalmazandó jog meghatározására, még pedig, hogy az örökhagyónak halálakor hol van a szokásos tartózkodási helye, tekintet nélkül az állampolgárságára. Ennek az államnak az öröklési jogszabályai alapján kell majd rendezni az örökhagyó hagyatékának jogi sorsát, akár uniós tagállamról van szó, akár az Európai Unióhoz nem tartozó harmadik államról.
Ha az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti állam uniós tagállam, akkor rendszerint ennek a bíróságai, közjegyzői vagy más hatóságai rendelkeznek majd eljárási jogosultsággal.[12]
Új kapcsolóelvként tehát a szokásos tartózkodási hely lett meghatározva, ahol az örökhagyó életvitelének súlypontja, középpontja volt a halálát közvetlenül megelőzően. A hagyatéki ügyekben eljáró hatóságoknak gondosan és körültekintően kell mérlegelniük azt, hogy hol, melyik államban volt ez a hely. Ehhez figyelembe kell venni az örökhagyónak az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit, így különösen az olyan tényezőket, mint az örökhagyónak az érintett államban való ott-tartózkodása időtartamát és gyakoriságát, valamint annak indokait. Szokásos tartózkodási helynek csakis az a hely tekinthető, amely szoros és tartós kapcsolatot jelentett az örökhagyó és az érintett állam között.[13] A Bíróság a Mecredi-ügy kapcsán deklarálta, hogy a szokásos tartózkodási helyet az különbözteti meg az átmeneti jellegtől, hogy egy bizonyos időnek el kell telnie, azonban az öröklési Rendelet - nem ír elő minimális időtartamot. Az érintett államban való tartózkodás tartós, illetve állandó jellegének meghatározásánál mindenekelőtt az érdekelt akaratát kell figyelembe venni, az ügy minden lényeges elemére tekintettel. A szokásos tartózkodási hely meghatározásánál fontos szerepet játszik az elhunyt akarata. Ennek feltárásában nyújthat segítséget például
- 25/26 -
az örökhagyó származása szerinti államában a korábbi ingatlanát eladta, illetve az új államban rendelkezett-e ingatlannal, bankszámlával, letelepedési vagy munkavállalói engedéllyel, munkaszerződése határozott vagy határozatlan időre szólt-e, származása szerinti országával továbbra is szoros és tartós kapcsolatot ápolt-e, honosítási kérelmet terjesztett-e elő.
Hogyan próbálja megoldani ezt a magyar jogalkotó, miként segít a közjegyzőknek? Magyarországon a közjegyző előtti eljárást megelőző közigazgatási eljárásban a helyi önkormányzat hagyatéki ügyintézője elkészíti a hagyatéki leltárt. Miniszteri rendelet írja elő számára, hogy szerezze be az elhunyt halálkori szokásos tartózkodási helyének megállapításához szükséges adatokat. A szóban forgó jogszabály egy felsorolást is tartalmaz arra vonatkozóan, hogy mely adatokat kellene az ügyintézőnek beszereznie. Ilyen adat lehet többek között az örökhagyó utolsó bejelentett lakcíme, halálát megelőző években ismert egy vagy akár több tartózkodási helye, illetőleg az örökhagyó utolsó bejelentett munkahelye vagy egyéb jövedelemszerző tevékenységének a helye.[14]
Magyarországon tehát elsősorban a hagyatéki leltárelőadó feladata beszerezni a szokásos tartózkodási hely - és ezáltal a joghatóság - megállapításához szükséges adatokat. Ennek érdekében a közelmúltban a hagyatéki leltár nyomtatványának adattartalma is egy újabb ponttal bővült a joghatóság vizsgálatához szükséges adatok feltüntetése céljából. A felsorolt adatok beszerzését követően tehát, a hagyatéki ügyintéző küldi meg a közjegyző részére a hagyatéki leltárat - benne a szokásos tartózkodási hely megállapításához szükséges adatokkal - és ezzel kezdődik el a közjegyző előtti hagyatéki eljárás. Sajnálatos módon azonban nem minden ügyben történik meg kielégítő módon a szükséges adatoknak a feltárása, illetőleg beszerzése. Úgy gondolom, hogy bizonyos esetekben talán nem is várható el a hagyatéki ügyintézőtől, hogy teljeskörűen feltárja a tényállást, így például az olyan kisebb településeknél, ahol rendkívül ritkán - évente egy-két alkalommal vagy még ritkábban - találkoznak külföldi elemet tartalmazó hagyatéki üggyel.[15] Mindenesetre az említett jogszabály biztosította megoldás is segíti valamelyest a magyar közjegyzők munkáját. Abban az esetben, ha a hagyatéki leltár adattartalma nem lenne kielégítő, a közjegyző eldöntheti, hogy hiánypótlásra hívja fel a hagyatéki ügyintézőt, megjelölve abban a hiányzó adatokat, vagy maga szerzi be hivatalból a szükséges adatokat. Ha ez utóbbi mellett dönt, az - amint azt Johnny Hallyday ügye is mutatja - olykor egyáltalán nem szokványos adatok (pl. Instagram adatok) beszerzésének szükségességét is jelentheti.
- 26/27 -
Összegzésként megállapítható, hogy a szokásos tartózkodási hely meghatározásához szükséges valamennyi adat, információ beszerzése bizonyos esetekben komoly problémát is okozhat az eljáró közjegyző számára. A jogalkotó e tekintetben nem feltétlenül nyújt kellő segítséget az öröklési ügyekben eljáró hatóságok számára. A fenti szempontok, valamint az adott ügy összes többi lényeges elemére, és az örökhagyó célzatára is tekintettel, véleményem szerint az új szokásos tartózkodási hely akár rövid idő eltelte után is megállapítható.
Az európai öröklési bizonyítvány (a továbbiakban: Bizonyítvány) bevezetése a Rendelet egyik kardinális innovációja volt, amelynek célja az eljárások egyszerűsítése és a határokon átnyúló öröklési jogok könnyebb érvényesítése az Európai Unióban. A Bizonyítvány lehetővé teszi az örökösök, végrehajtók és más jogosultak számára, hogy egységes okirattal igazolják jogállásukat az EU bármely tagállamában. Ennek ellenére a Bizonyítvány gyakorlati alkalmazása számos kihívást vet fel, amelyek a jogi keretek, a tagállamok közötti együttműködés és a bírósági gyakorlat alkalmazása során merülhet fel.
A Bizonyítványt a Rendelet 62-73. cikkei szabályozzák, amelyek részletesen kitérnek az okirat kiállításainak feltételeire, tartalmára és hatásaira.[16] Bár a Bizonyítványnak egységesítenie kellene az öröklési jog igazolását az Európai Unió területén, a tagállamok eltérő jogi és adminisztratív gyakorlatai akadályozzák az okirat zökkenőmentes alkalmazását.[17] Példának okáért a Bizonyítvány elfogadása és felhasználása az egyes tagállamokban eltérő módon történik, ami bizonytalanságot okozhat az örökösök, valamint az öröklésben érintett személyek számára. Emellett a Bizonyítvány kiállításához szükséges információk gyűjtése és azok pontos megfogalmazása gyakran bonyolult és időigényes feladat.[18]
Előfordulnak olyan esetek, amikor a bíróságoknak kell dönteniük a Bizonyítvány kiállításának jogszerűségéről, illetve annak tartalmi hibáiról, ami további iránymutatást adhat a joggyakorlat számára. Az EUB döntéseiben több alkalommal foglalkozott a Bizonyítvány érvényességével és hatályával kapcsolatos kérdésekkel, amelyek hozzájárulnak az uniós jog egységes alkalmazásához és
- 27/28 -
értelmezéséhez.[19] Az ilyen ítéletek segíthetnek tisztázni a Bizonyítvány kiállításának feltételeit és azok hatásait.
A Bizonyítvány alkalmazásának megfelelő alkalmazása érdekében álláspontom szerint elengedhetetlen a tagállamok közötti együttműködés növelése.
A Rendelet lehetővé teszi az örökhagyók számára, hogy végrendeletükben kiköthetik az öröklési ügyeikre alkalmazandó jogot. Ez a lehetőség, amelyet a Rendelet 22. cikke részletez, jelentős mértékben hozzájárul a hagyatéki eljárások jogbiztonságához a határokon átnyúló öröklési ügyekben.
A Rendelet alapvető célja a határokon átnyúló öröklési eljárások egyszerűsítése és hatékonyságának növelése. Ennek eléréséhez fontos szerepet játszik az alkalmazandó jog kikötésének lehetősége, amely lehetővé teszi az örökhagyó számára, hogy döntsenek az öröklésükre vonatkozó jogrendszer kiválasztásában. Ezáltal az örökhagyók képesek befolyásolni az öröklési jogra irányadó szabályozást, függetlenül attól, hogy hol található a tartózkodási helyük vagy hagyatéki vagyontárgyaik merre lelhetők fel.[20]
A Rendelet 22. cikkének értelmében az örökhagyó előre gondoskodni kíván vagyonának sorsáról, és végrendeletet készít, akkor az Európai Öröklési Rendelet szerint abba belefoglalhat egy olyan rendelkezést, miszerint kiköti a saját állampolgársága szerinti állam jogának alkalmazását vagyonának öröklésére.[21] Ez a rendelkezés kiterjed azokra az örökhagyókra is, akiknek több állampolgárságuk van, lehetővé téve számukra, hogy egyik állampolgárságuk szerinti jogot megválasszák. Ilyen kikötés esetében az ő elhalálozását követően nem a halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát, hanem az általa kikötött jogot - tehát az állampolgársága szerinti állam jogát - fogják alkalmazni. Ha az elhunyt él e kikötés lehetőségével, mindenképpen célszerű erről kifejezetten és egyértelműen rendelkezni a végrendeletben, másfelől a jogválasztás lehet konkludens, vagyis hallgatólagos.[22] A jogválasztás főszabály szerint az öröklés egészére kiterjed, vagyis a végrendelet érvényességére, úgy, mint a törvényes öröklésre, a kötelesrészre való jogosultságra is.
Az alkalmazandó jog kikötésének lehetősége különösen fontos abban az esetben, ha az örökhagyó és a vagyontárgyak helye szerinti jogrendszerek jelentősen
- 28/29 -
eltérő szabályokat alkalmaznak az öröklésre. Ez a lehetőség biztosítja, hogy az örökhagyó szándéka szerinti jogrendszer kerüljön alkalmazásra, csökkentve ezzel az örökösök közötti viták és jogi bizonytalanságok kockázatát.
A Rendelet időbeli hatályának meghatározása kulcsfontosságú az európai öröklési ügyek kezelésében, hiszen meghatározza, hogy mely öröklési ügyekre alkalmazhatóak a Rendelet szabályai. A Rendelet 83. cikkének (1) bekezdése egyértelműen meghatározza, hogy a Rendeletet csak azokra az öröklési ügyekre lehet alkalmazni, amelyek 2015. augusztus 17-e után bekövetkezett halálesetek esetén merülnek fel. Ez azt jelenti, hogy azon örökhagyók hagyatékára, akik e dátum előtt hunytak el, nem a Rendelet, hanem az elhalálozás idején hatályos nemzeti jogszabályok alkalmazandóak.[23]
Fontos azonban megjegyezni, hogy a szabályozás időbeli alkalmazásában bizonyos kivételek is érvényesülnek. A 83. cikk (2) és (3) bekezdései kitérnek arra, hogy bizonyos rendelkezések - mint például az állampolgárság szerinti jog választása - visszamenőleges hatályúak lehetnek, amennyiben az örökhagyó szándékával és a korábbi nemzetközi magánjogi szabályokkal összhangban áll. Ezek lehetővé teszik az örökhagyók számára, hogy akár a Rendelet hatálybalépése előtt is rendelkezzenek a vagyonuk sorsáról olyan módon, ami összhangban van a Rendelet célkitűzéseivel.[24]
Az időbeli hatályra vonatkozó szabályok jelentős gyakorlati hatással bírnak az öröklési ügyek kezelésére, hiszen biztosítják, hogy a Rendelet alkalmazása világos és kiszámítható legyen. Ugyanakkor kihívásokat is jelenthet, különösen azokban az esetekben, ahol az örökhagyó halála körüli időszakban tett rendelkezések értelmezése szükséges. A jogalkalmazó bíróságoknak, közjegyzőknek, ügyvédeknek és állampolgároknak figyelembe kell venniük a Rendelet átmeneti rendelkezéseit, hogy megfelelően alkalmazzák a szabályokat az öröklési ügyek sajátosságainak megfelelően.[25]
- 29/30 -
A Rendelet gyakorlati alkalmazása során a párhuzamos eljárások kérdése különösen bonyolult kihívást jelent. Párhuzamos eljárásra akkor kerül sor, amikor egy öröklési ügyet egynél több tagállamban próbálnak rendezni, ami egyúttal joghatósági, valamint jogszabályi konfliktusokhoz is vezethet. Elsődleges kockázata a jogi bizonytalanság, valamint joghatósági összeütközések, amelyek jelentősen megnövelhetik az öröklési ügyek rendezésének költségét és az eljárás elhúzódásához vezethet. Különösen akkor jelenthet gondot, amennyiben a tagállamok bíróságai eltérő döntéseket hoznak az öröklési jog, a kötelesrész, vagy a végrendelet érvényességének kérdésében.[26]
A párhuzamos eljárások másik kihívása a joghatósági és alkalmazandó jogi konfliktusok megoldásának szükségessége. A Rendelet előírja az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti joghatóság és alkalmazandó jog elsőbbségét, azonban az örökhagyó által kikötött jog vagy a hagyatéki vagyon helye szerinti jog alkalmazása kapcsán továbbra is felmerülhetnek kérdések.[27]
A bírói gyakorlat fontos szerepet játszik a párhuzamos eljárásokból eredő konfliktusok kezelésében. Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EuB) döntései meghatározóak a Rendelet értelmezésében és az öröklési ügyekben való egységes megközelítés előmozdításában. Az EuB C-2018/16. számú ügye tisztázta az európai öröklési bizonyítvány kiadásának feltételeit és annak hatásait a tagállamok közötti kölcsönös elismerés tekintetében.[28]
A kockázat csökkentése érdekében fontosnak tartom a tagállamok közötti együttműködést és folyamatos információcserét. Az öröklési ügyek előzetes tervezése, beleértve az alkalmazandó jog kikötését és az öröklési ügyek központi nyilvántartását szintén elősegítheti e probléma kiküszöbölését.
- 30/31 -
A Rendelet gyakorlati alkalmazása során számos esettanulmány került elő, amelyek különböző problémás területeket tártak fel. A kapcsolódó jogi döntések elemzése révén jobban megérthetjük a rendelet hatásait és azon területeket, ahol további fejlesztések szükségesek.
A témában egy lépéssel beljebb haladva, ki szeretnék térni a Rendeletet érintő esetjogra is. A joghatóság hiányának megállapításával kapcsolatban az EuB egy konkrét, az R. K. és C. R.-ügyben hozott ítéletet.
Ebben az esetben a kölni tartományi felsőbíróság fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a Bírósághoz. Az ügy alapját az R. K. és C. R. között zajló, az utóbbi által, férjének halála után egy nemzeti, valamint egy európai öröklési bizonyítvány kiállítása iránt benyújtott kérelme tárgyában indított eljárás képezte.
Első kérdésével a kölni felsőbíróság arra kért választ: az Öröklési Rendelet 7. cikkének a) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy szükséges-e, hogy a korábban eljáró bíróság a joghatóságát kifejezetten kizárja, vagy megelégedhet-e a nem kifejezett nyilatkozattal, ha abból értelmezés útján az derül ki, hogy e bíróság megállapította joghatóságának hiányát.[29]
Második kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ: az Öröklési Rendelet 6. cikkének a) pontját és 7. cikkének a) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az a tagállami bíróság, amely azután jár el, hogy valamely másik bíróság részéről sor került a joghatóság hiányának megállapítására, jogosult vizsgálni, teljesültek-e az e rendelkezések által megállapított feltételek ahhoz, hogy a korábban eljáró bíróság kizárja a joghatóságát.[30]
Harmadik kérdésével a német bíróság arra várt választ, hogy az Öröklési Rendelet joghatósági szabályait alkalmazni kell-e abban az esetben is, ha a 2015. augusztus 17. előtt készített végrendeletében az örökhagyó nem választotta meg az öröklési ügyére alkalmazandó jogot, és e jog kijelölése kizárólag a rendelet 83. cikkének (4) bekezdéséből következik, miszerint, amennyiben az örökhagyó 2015. augusztus 17-e előtt megválasztotta az utána történő öröklésre alkalmazandó jogot, ez a választás érvényes, ha eleget tesz a III. fejezetben megállapított
- 31/32 -
feltételeknek, vagy ha a hatályos nemzetközi magánjogi szabályok értelmében a választás megtételekor érvényes volt azon államban, amelyben az örökhagyó szokásos tartózkodási helye volt, vagy bármely olyan államban, amelyben állampolgársággal rendelkezett.[31]
Az EuB ítélete szerint a Rendeletet úgy kell értelmezni, hogy nem szükséges, hogy a korábban eljáró bíróság kifejezetten kizárja a joghatóságát. Szükséges viszont, hogy a szándék egyértelműen kitűnjön abból a határozatból, amelyet e tekintetben hozott.
A bíróság második kérdésre adott válasza szerint a joghatóság hiányának megállapítását követően eljáró tagállami bíróság nem jogosult annak vizsgálatára, hogy a rendelkezésekben megállapított feltételek teljesültek-e ahhoz, hogy a korábban eljáró bíróság megállapíthassa joghatósága hiányát.
A harmadik kérdésére adott válasz szerint a Rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a rendelkezésekben előírt joghatósági szabályokat abban az esetben is alkalmazni kell, ha az örökhagyó a 2015. augusztus 17. előtt készített végrendeletében nem választotta meg az öröklésre alkalmazandó jogot, és e jog kijelölése kizárólag e rendelet 83. cikkének (4) bekezdéséből következik.
Az örökhagyó halálakor a szokásos tartózkodási helye alapján lesz meghatározható az alkalmazandó jog. E fogalom meghatározása azonban gyakran nehezen megállapítható, emellett a tagállamok gyakran eltérően értelmezhetik.
A következőkben az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének megállapításával kapcsolatban felmerülő jogesetet mutatok be. A jogeset alapján Johnny Hallyday 2011-ben hunyt el, halálát megelőző években Kaliforniában és Franciaországban is élt. A végrendeletében vagyonának nagy részét a feleségére hagyta, illetve az általa létrehozott trust vagyonához rendelte. A fő kérdés ebben az ügyben is az volt, hogy hol volt a halálakor a szokásos tartózkodási helye. Ezen múlt ugyanis, hogy a korábbi házasságából született két gyermeke, akikről a végrendeletében nem tett említést, vajon jogosultak-e a kötelesrészre, vagy sem.[32] Ha Kaliforniában volt a szokásos tartózkodási helye halálakor, akkor nem jár a gyermekeknek kötelesrész, ugyanis a kaliforniai jog, mint az angolszász jogrendszerek általában, nem ismeri a kötelesrész intézményét. Ha Franciaországban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye, abban az esetben viszont a francia
- 32/33 -
hatóságok a francia öröklési jogot alkalmazzák, amely szerint a gyermekek jogosultak a kötelesrészre, ez pedig a hagyaték bizonyos hányadát kitevő részesedést jelent számukra.
2019 májusában úgy döntött az ügyben eljáró francia bíróság, hogy az elhalálozáskori szokásos tartózkodási helye Johnny Hallydaynak Franciaországban volt. A kérdés eldöntésében elsődlegesen a modern technológia alkalmazása játszott döntő szerepet a határozat meghozatalában. Hallyday ugyanis életének utolsó éveiben egy Instagram profilt hozott létre. Megvizsgálták, hogy az ott megosztott információk, adatok alapján mennyi időt töltött az utolsó éveiben Franciaországban, illetőleg Kaliforniában. Megállapították, hogy aktív volt tulajdonképpen élete végéig, imádott koncerteket adni és az esetek túlnyomó részében ezt Franciaországban tette, hiszen francia származású és többnyire franciául éneklő rocksztárként ott örvendett hatalmas népszerűségnek. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a magánszemély és a művész énje szorosan összekapcsolódott egymással. A franciaországi tartózkodásának indoka, vagyis a folyamatos koncertezés alapján pedig arra a következtetésre jutott a bíróság, hogy szoros és tartós kapcsolata Hallydaynek Franciaországgal állt fenn, ezért Franciaországban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye.[33]
A témánk szempontjából leginkább az az érdekes az ügyben, hogy egy nem szokványos, a modern technológiához tartozó körülménynek - nevezetesen egy fotók, videók megosztásán alapuló közösségi médiahálózatnak - a vizsgálatára volt szükség ahhoz, hogy megállapítsák az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét. Johnny Hallyday öröklési ügyében bíróság járt el, miután jogvita alakult ki a felek között és perré alakult az ügy. Ugyanakkor az esetek döntő többségében nem bíróságok járnak el az öröklési ügyekben, hanem közjegyzők. Ebben az esetben álláspontom szerint a szokásos tartózkodási hely pontosabb meghatározására és az alkalmazandó kritériumok világosabb megfogalmazására lenne szükség a Rendeletben vagy értelmező rendelkezések formájában.
Az öröklési ügyekben eljáró bíróság joghatóságának megállapítása gyakran konfliktushoz vezethet, különösen akkor, ha az örökhagyónak több tagállamban is van fellelhető hagyatéki vagyontárgya. A másik Öröklési Rendelet alkalmazása során felmerült kihívás, a párhuzamos eljárások, illetőleg párhuzamos hatósági
- 33/34 -
közreműködések esete, hiszen több jogeset alapján előfordult, hogy egy időben, két különböző államban indulnak meg hagyatéki eljárások, és a bíróságok gyakorta késedelmesen szereznek arról tudomást, hogy más államban is megindult az eljárás, emellett a hatóságok közötti kommunikáció szintén nehézkes. Minderre tekintettel egy jogesetet szeretnék bemutatni, amely érzékelteti a párhuzamos hatósági eljárás kapcsán felmerülő fennakadásokat.
Oberle úr francia állampolgár volt, halálakor Franciaországban rendelkezett szokásos tartózkodási hellyel, vagyona fennmaradt Franciaországban és Németországban is. Két gyermeke maradt utána. Egy speciális hatáskörű francia bíróság járt el az ügyben, amely megállapította joghatóságát a 4. cikk alapján[34], majd kiállította az európai öröklési bizonyítványt, miszerint fele-fele arányban örökölt két gyermek. Az egyik gyermek, aki Németországban él, a német bíróságtól kérte a német nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítvány kiállítását a németországi vagyonra korlátozottan. A német bíróság nem volt biztos abban, hogy a nemzeti joga szerinti öröklési bizonyítványt kiállíthatja a saját állama területén lévő hagyatékra, abban az esetben, hogyha az öröklési ügyben a Rendelet 4. cikke szerint egy másik tagállam, nevezetesen Franciaország bíróságai rendelkeznek joghatósággal.
Az EuB kimondta, hogy az egységes öröklés elve a Rendelet 4. cikkében felállított szabály alapjául is szolgál, hiszen ez a cikk meghatározza a tagállami bíróságoknak az öröklés egészében történő határozathozatalra vonatkozó joghatóságát. Az EuB kifejtette, hogy Rendelet szabályainak a hagyaték felosztásához vezető értelmezése összeegyeztethetetlen lenne a Rendelet célkitűzéseivel, mivel a célkitűzések egyike, hogy a határon átnyúló vonatkozású ügyekben egy egységes rendszer kerüljön létrehozásra, ennek megvalósítása érdekében pedig a tagállami bíróságok joghatóságát harmonizálni kell mind a peres, mind a nemperes eljárásokban. Ez azt jelenti, ha az egyik tagállami bíróság megállapította joghatóságát, akkor másik tagállami bíróság már nem járhat el az adott ügyben, még a saját nemzeti joguk szerinti öröklési bizonyítványt sem állíthatják ki. Ezáltal csökkenthető a különböző tagállami bíróságok előtt folyó párhuzamos eljárások kockázata és csökkenthetők az azokból eredő esetleges ellentmondások. A tagállamok közötti zökkenőmentes együttműködés és információcsere, valamint az európai öröklési bizonyítvány hatékonyabb alkalmazása megoldást jelenthetne, annak érdekében, hogy csökkentse a joghatóság megállapítása során felmerülő konfliktusok megjelenésének esélyét.[35]
- 34/35 -
A Rendelet egyik legfontosabb újítása, hogy a szokásos tartózkodási hely alapján állapítja meg a joghatóságot. Ez jelentős változást hozott a tagállamok gyakorlatában, amelyek korábban az állampolgárság vagy a hagyatéki vagyontárgy helye szerinti állam javára állapították meg a joghatóságot.[36] A változás elősegíti az egyszerűsítést és az előrejelzési képességet, ugyanakkor kihívásokat is jelent a joghatóság megállapításánál, különösen összetett életvitelű örökhagyók esetében.
A Rendelet ugyan nem helyezi hatályon kívül a tagállamok öröklési jogszabályait, előírásai közvetlenül befolyásolják a nemzeti eljárásokat, különösen az alkalmazandó jog és a joghatóság tekintetében. A Rendelet lehetőséget ad az örökhagyónak, hogy végrendeletében megjelölje az alkalmazandó jogot, ami elősegítheti a jogi tervezést és a bizonytalanság csökkentését.[37] Ennek eredményeképpen a nemzeti jogrendszereknek alkalmazkodniuk kell és figyelembe kell venniük a Rendeletet a határokon átnyúló hagyatéki ügyek tekintetében.
A Rendelet bevezetése az európai öröklési bizonyítvány kiállítását és ezáltal az öröklési jogok és kötelezettségek igazolását az EU teljes területén megkönnyíti. Ezen szabályozás jelentős előrelépést jelent a határokon átnyúló hagyatéki eljárások egyszerűsítésében, ugyanakkor számos tagállamnak módosítania kellett nemzeti eljárásait és formanyomtatványait a bizonyítvány elfogadásához.[38] Összeségében tehát látható, hogy a Rendelet jelentős hatást gyakorol a tagállamok öröklési jogrendszereire.
Összefoglalásként tehát láthatjuk, hogy Európai Öröklési Rendelet szabályai lényegesen felgyorsították a külföldi elemet tartalmazó hagyatékok átadását. A Rendelet a jogalkalmazók számára egyrészt könnyítéseket hozott, másrészt viszont új problémákat generált. A Rendelet legfőbb céljai közt szerepel, hogy egységesítse a joghatóságra, és az alkalmazandó jog megállapítására vonatkozó szabályokat a tagállamok között, mely célkitűzést - véleményem szerint - a Rendeletnek sikerült megvalósítania.
- 35/36 -
Megállapítható, hogy a Rendelet alkalmazása során az egyik legnagyobb kihívást a szokásos tartózkodási hely fogalmának helyes meghatározása jelenti, valamint a párhuzamos eljárások okozhatnak fennakadást.
A kutatásban bemutatott esettanulmányok is mutatják, hogy a Rendelet nemzetközi és nemzeti jogi környezetben való alkalmazása továbbra is kihívásokkal teli. A szokásos tartózkodási hely meghatározásának komplexitása, a joghatósági összeütközések és az öröklési határozatok kölcsönös elismerésének gyakorlati akadályai mind olyan területek, ahol további jogalkotási és jogértelmezési munka szükséges. Miután a szokásos tartózkodási hely fogalmát a Rendelet nem határozza meg, annak esetét a jelenlegi szabályozás szerint mindig egyedileg kell megállapítani, függetlenül a nemzeti jogban vagy uniós rendeletekben meghatározott időtartamoktól. Fontos kihangsúlyozni, hogy a szokásos tartózkodási helynek nem kell a jog által nyilvántartottnak lennie, azt autonóm módon kell értelmezni, tekintettel az eset valamennyi körülményére. A Rendelet szabályozása alapján a szokásos tartózkodási hely fogalmának kialakítása, és helyes meghatározásának a feladata az egyes tagállamok jogalkalmazóira, Magyarországon legfőképp a közjegyzőkre hárul, melynek nehézségeit és sikerességét az elkövetkező évek, az alkalmazási gyakorlat mutatja majd meg.
Az európai öröklési bizonyítvány bevezetése jelentős előrelépés, mégis annak hatékony és zökkenőmentes alkalmazása érdekében a tagállamoknak együtt kell működniük annak érdekében, hogy e jogintézmény valóban az örökhagyók javát szolgálja. A nemzeti jogrendszerek adaptálása és az európai jogi keretrendszerrel való összehangolása kulcsfontosságú a Rendelet sikeres alkalmazásához.
Végezetül a Rendelet hatása a nemzeti jogrendszerekre jelzi az Európai Unió jogharmonizációjának fontosságát és kihívásait a polgárok mindennapi életére gyakorolt közvetlen hatásai terén. A folyamatos szakmai kommunikáció, a jogygyakorlat figyelemmel kísérése és a rendelet továbbfejlesztése elengedhetetlen ahhoz, hogy a határokon átnyúló öröklési ügyek kezelése hatékonyabb lehessen.
K. Becker - P. Coopers: Cross-Border Successions in the European Union: Challenges and Solutions. International Succession Law Journal, 2018.
A. Dutta: The EU Succession Regulation. Journal of Private International Law, 2016
N. Gallagher: Temporal Application of the EU Sucession Regulation. European Law Review, 2016.
- 36/37 -
M. Graziadei: The Interplay Between the European Regulation on Successions and the National Laws. European Review of Private Law, 2017.
R.F. Henschel: The European Succession Regulation: A Commentary. Cambridge University Press, 2015.
X. Kramer: The European Certificate of Succession. European Law Journal, 2017.
P. Lagarde: The European Succession Regulation: Its Scope, Its Innovations, and Its Prospective Impacts. Recueil des Cours, 2016.
T. Legrand: The European Certificate of Succession: A step forward in cross-border successions. Journal of Private International Law, 2017.
L. Miller: Resolving Jurisdictional Conflicts in European Succession Law. European Law Review, 2019.
A. Schnitzer: Cross-Border Successions in the EU: The EU Succession Regulation's Impact on National Law. International Law Review, 2016.
L. Smith: Implementing the European Certificate of Succession: Challanges and Solutions. International Succession Review, 2018.
S. Van Erp: The Impact of the European Succession Regulation ont he Member States Freedom of Testation. European Property Law Journal, 2015.
Páli Fatime Lejla: Joghatóság, alkalmazandó jog az Európai öröklési rendelet kapcsán. Közjegyzők Közlönye, 2017, 21. évf. 6. sz.
Szili Zoltán: Joghatóság az öröklési ügyben: az európai öröklési rendelet hatálybalépését követő hagyatéki eljárási szabályok. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016.
Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja III/III. Budapest, HVG-ORAC, 2018.
Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet, mint új kihívás. Közjegyzők Közlönye. 2016/2. sz.
Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet hazai alkalmazását érintő legújabb rendelkezések. Európai Jog, 2019/1. sz.
https://eapil.org/2020/03/05/testing-the-concept-of-residence-the-succession-of-frances-most-popular-rockstar/ (2024. 02. 24.) ■
JEGYZETEK
[1] PhD-hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola.
[2] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: Rendelet).
[3] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja III/III. Budapest, HVG-ORAC, 2018. 2696.
[4] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény
[5] A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény
[6] R.F. Henschel: The European Succession Regulation: A Commentary. Cambridge University Press, 2015. 36.
[7] A. Dutta: The EU Succession Regulation, Journal of Private International Law, 2016, 43.
[8] P. Lagarde: The European Succession Regulation: Its Scope, Its Innovations, and Its Prospective Impacts, Recueil des Cours. 2016. 56.
[9] M. Graziadei: The Interplay Between the European Regulation on Successions and the National Laws. European Review of Private Law, 2017, 23.
[11] Szili Zoltán: Joghatóság az öröklési ügyben: az európai öröklési rendelet hatálybalépését követő hagyatéki eljárási szabályok. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016. 22.
[12] Páli Fatime Lejla: Joghatóság, alkalmazandó jog az Európai öröklési rendelet kapcsán. Közjegyzők Közlönye, 2017/6. szám, 46-55.
[13] Szőcs (2016), 32.
[14] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet hazai alkalmazását érintő legújabb rendelkezések. Európai Jog, 2019/1. szám, 5-8.
[15] Szőcs (2016), 32.
[16] Rendelet 62-73. cikk
[17] X. Kramer: The European Certificate of Succession. European Law Journal, 2017, 123.
[18] L. Smith: Implementing the European Certificate of Succession: Challanges and Solutions. International Succession Review, 2018, 134.
[19] Case C-560/160, Matters of Succession, 2018.
[20] The EU Succession Regulation, Journal of Private International Law, 2016, 26.
[21] Rendelet 22. cikk
[22] Lagarde (2016), 68.
[23] Rendelet 83. cikk (1) bekezdés
[24] Rendelet 83. cikk (2), (3) bekezdés
[25] N. Gallagher: Temporal Application of the EU Sucession Regulation. European Law Review, 2016.
[26] K. Becker - P. Coopers: Cross-Border Successions in the European Union: Challenges and Solutions. International Succession Law Journal, 2018, 45.
[27] L. Miller: Resolving Jurisdictional Conflicts in European Succession Law. European Law Review, 2019, 38.
[28] EuB C-2018/16. számú ügy
[30] Rendelet 6. cikk a) pont és 7. cikk a) pont
[31] Rendelet 83. cikk (4) bekezdés
[32] Szőcs (2016), 31-32.
[33] Giller Cuniberti: Testing the Concept of Residence: The Succession of France's Most Popular Rockstar. The European Association of Private International Law, 2022.
[34] Rendelet 4. cikk
[35] Bíróság 2018. június 21-én hozott ítélete a C-20/17. sz. ügyben; ECLI:EU:C:2018:485
[36] A. Schnitzer: Cross-Border Successions in the EU: The EU Succession Regulation's Impact on National Law. International Law Review, 2016, 73.
[37] S. Van Erp: The Impact of the European Succession Regulation ont he Member States Freedom of Testation. European Property Law Journal, 2015, 128.
[38] T. Legrand: The European Certificate of Succession: A step forward in cross-border successions. Journal of Private International Law, 2017, 49.
Visszaugrás
